Szabadnapos vagyok. De bárcsak inkább dolgoznék! Ha dolgozom, nincs időm végeláthatatlanul, a beleőrülésig filozofálni. Nincs időm bebólintani egy-két kósza órára, hogy aztán csatakos izzadtságban úszva riadjak fel egy rémálomból, ami utána napokig, de akár hetekig is nyomaszt. A nyakam köré fonja vaskos, fojtogató acélujjait, nem enged levegőhöz jutni, végül betonból kifaragott lábaival beledöngöl a földbe, addig ugrál a mellkasomon, amíg az utolsó csepp levegőt is kiszorítja belőlem.
Éppen valami agyament vetélkedő show ment a tévében, amit nem is néztem igazán. Csak amolyan háttérzajként funkcionált. Hogy ne aludjak el, hogy mégis legyen valami, ami ha csak egy kis időre is, de lefoglal, amivel meg tudom tornáztatni az agyamat.
Arra még tisztán emlékszem, hogy felraktam főni egy erős feketét -szörnyen hiányzik a jó öreg, régi kotyogós kávéfőző!-, megetettem azt a rozsda vörös, a kaját ordítva követelő dögöt, aki nem mellesleg az egyetlen stabil pont, s támaszom az életemben. Még arra is emlékszem ahogyan az eső követelőzve kopogott a tetőtéri lakás konyhájának az ablakán. Emlékszem a mozdulatra ahogyan leakasztottam a fogasról a fekete, néhol már kopott bőrzekémet, ahogy az alatta lévő pulcsi kapucniját a fejemre húztam, ahogy megcsomóztam a bakancsom fűzőit. De az teljesen kiesett, hogy bezártam-e magam mögött az ajtót, és hogy mégis mi a tökömet keresek Manhatten egyik aluljárójában ilyen későn? Az állandó álmatlanság lassan kezdi teljesen átvenni az uralmat az elmém fölött.
Végállomástól végállomásig utazok a metrón. Rajtam kívül csak egy utcai suhanc, és szürke, gubancos szakállú, nagy putyerkás csöves van csupán a metró kocsiba, akik velem együtt szállnak le. Szorosabbra húzom a fejemen a kapucnit, szinte beleveszek. Kezeimmel dzsekim zsebeibe furakszom a cigim után keresve, egy utolsó szál gyufával gyújtva meg a végét. A cigit ajkaim közé szorítom, kezeimet mélyen zsebeimbe gyűröm, fejemet lehajtom. Minél észrevétlenebb akarok lenni. Hogy úgy suhanhassak, mint egy láthatatlan árny. A hátamon mégis érzem az ide képzelt idegen arcok vádló tekintetét, amik késként döfnek belém. Egy hajléktalannak dobok némi aprót, mintha ezzel a humánus, nem épp világmegváltó tettemmel mindent jóvátehetnék, mintha némi apróért cserébe eltörölhetnék mindent, hogy aztán egyszerűen csak kitörölhessem a memóriámból azokat az emlékeket amiktől se éjjelem, se nappalom.
Viszonylag fürgén kocogok fel az aluljáró lépcsőin, kettesével szedve a fokokat, és ha már Bronxból egészen manhattanig jöttem, legyen is már valami értelme a céltalan metrózgatásomnak, jobb lesz ha keresek valami kocsmát, de minimum egy éjjel nappalit ahol feltankolhatok cigivel.
Nem foglalkozva semmivel és senkivel, rovom az utcákat, igyekezvén elkerülni az emberek pillantásait. Egyet kivéve. Egy segélykérő, kétségbeesett tekintetet ahogy az esőben botladozva menekül, de bekerítik.
Maradj ki belőle, ne menj oda, hagyd a picsába, majd valaki kihívja a rendőrséget, de ne ártsd bele magad ilyenbe!
Mantrázom magamnak szüntelenül, de ekkor már lábaim megrohamozott léptekben visznek a történések felé. A csikket elpöccintem valahova az egyik csatornába, majd zsebre tett kezekkel, a kapucni védelmező takarásában megtorpanok a sikátor végében. Lépteim elég hangosak voltak ahhoz, hogy az a két nyikhaj kis senkiházi felfigyeljen rám, és a nő helyett immáron én jobban érdekeljem mind a kettőt.
-Én a helyetekben nem folytatnám. A rendőrőrs alig öt percre van innen. Gondolom nem hiányzik egy priusz. - Sejtelmesen, megfélemlítésképpen dörmögöm a tényeket. Csak rájuk kell nézni, még a sikátor gyérnek nevezhető világítása is vetít annyi fényt a képükre, hogy az embernek feltűnjön a kölyök tacskó pofájuk, az éppen csak pelyhedző szőr az állukon. Talán még személyi igazolványuk sincs...
-Hát jó... akkor tárcsázom a 911-et. - Lazán vállat vonok, nem izgulok egy percig sem. Előhúzom a telefont a zsebemből, és még akkor sem tántorodom el, amikor a kettő közül a nagy szájú felbőszült bikaként elindul felém.
-Mi bajod van seggfej? - Arcoskodik egy sort, közvetlen előttem torpan csak meg, közelsége fenyegető, legalábbis ő azt akarja sugallni. Mellkasunk szinte összeér, arcomon érzem zihált légvételeit, egyszerűen csak kicsapja a telefont a kezemből.
-Hé haver, húzzunk innen! Az a lotyó nem ér annyit. Ha ez miatt nem vesznek fel jövőre az egyetemre, az őseim tuti kinyírnak. - Úgy tűnik, hogy legalább az egyik gondolkozik mind a kettejük helyett. Kisvártatva nagyszájú Popeye mögött terem, belekapaszkodik dzsekijének az ujjába és rángatni kezdi a tetthelyről.
-Ezért még számolunk te fasz! - Hátramenetben ordít, a másik közben rángatja, és mielőtt eltűnnének, két ujját kettőnk közt járatva jelzi fenyegetését, miszerint figyelni fog. Már te is? Csúcs!
Az árnyékból jöttem, és igazán vágyom is vissza a névtelenségbe, de az események váratlanul felgyorsulnak. A bajbajutott nő mellett ott terem egy kigyúrt, emberesebb fazon. Valami Hektor. Megnyugszom, hogy nem a fiatal nő ellen van. Ezt a hegyomlást aligha hiszem, hogy némi pszichés ráhatással le tudtam volna pattintani róla. Hosszú percekig csak járatom kettejük közt a tekintetemet, és pont úgy nézhetek ki, mint egy világi, címeres idióta ahogyan a betört kijelzőjű telefonomat szorongatom teljes némaságban. Mi? Rendőrség? Honnan? Hogy? És mikor lett kapásuk? Nem is volt itt rajtunk kívül senki!
-Hölgyem, ez igazán nem szükséges...! Higgye el, szívesen tettem. - Az első szavakat némiképp nehezen találom. Egyrészt, mert emlékeztetnem kell magam, hogy itt hiába szólalok meg magyarul, senki nem fog érteni, a másik ok pedig a teljes zavarodottságom a kialakult helyzet iránt.
-Én nem... nem akarok menni sehova. - Idegesen dadogok, ha engedi, kihúzom a kezemet ujjai közül, és a következő percekben már sarkon is fordulnék, ha nem hallanám meg a közeledő szirénák zaját. Állkapcsom idegesen belefeszül a kibírhatatlan hangokba, és össze kell szorítanom a szemeimet, hogy észnél tudjak maradni. Hogy ne csináljak valami hülyeséget, hogy ne veszíthessem el az uralmat az agyam felett.
-Oké, egy kávé mégis csak jó lenne. - Alig hogy kimondom, a következő pillanatban már bánom is, hogy belementem. Ki tesz ilyet? Ki az a baromállat, aki ilyenkor felmegy egy idegen nő lakására meginni egy kávét? Hát én! Ki más? Kimért léptekkel sétálok a lány mellett, ügyelve rá, hogy a kapucni eleget takarjon a képemből, hogy ne nézzek rá. Tekintetemmel a járdán lévő csatorna fedeleket koslatom ahogy a szakadó eső ütemesen kopog a fémen.
-Szívesen tettem. Bárki más megtette volna a helyemben. - Dörmögöm, megszakítva ezzel a kettőnk közötti feszült csendet, és már fogalmam sincs, hogy neki szólnak a szavaim, vagy csak magamnak próbálom megmagyarázni ezt az egészet.

Ő azt mondja, megmentettem. Hogy más ezt nem tette volna meg. Hogy más összeszorított szemmel elsétált volna. Azt gondolhatja, ha nem járok erre, talán már holtan heverne egy sikátor konténerében, vagy éppen úton lenne a világ másik felére egy emberkereskedő furgonjának a rakodóterében, bekötött szemmel, szájjal, egymáshoz bilincselt kezekkel, elkábítva. De mégis honnan tudja, hogy hálásnak kell lennie, amiért pont engem sodort erre a vihar?! Miből gondolja, hogy nem vagyok egy sorozatgyilkos, aki csak a megfelelő alkalomra vár? Miből gondolja, hogy nem vagyok rosszabb, veszélyesebb, mint egy sorozatgyilkos?! És én miért gondoltam akárcsak egy percig is, hogy jó ötlet felmennem a lakására? Miért hittem azt, hogy ez az egész káosz lehet valami normálisnak, valami emberi dolognak a kezdete? Hisz' az egész el van baszva. Egyvalami elbaszottabb csak jelenpillanatban ennél az egésznél... Én! De már késő. Késő sarkon fordulnom, hogy elérjem az utolsó metrót, amivel visszatérhetek Bronx minden szempontból csóró negyedébe, a csóró, egy szobás lakásomba a macskám mellé, hogy aztán újra és újra belefulladjak a tévképzeteimbe, ezzel engedve a múlt kísértő árnyainak, melyek fenyegetően szorongatják a gigámat. Egyre szorosabban és szorosabban, mígnem belefulladok. Végre! Ennél talán csak egy dolog van, aminek a gondolata jelenpillanatban jobban éltet. Egy forró, élénkítő, frissen őrölt feketéé. Csak mert koffeinfüggő vagyok, és gondjaim vannak az alvással. Leginkább a velejáró rémálmokkal.
Pillanatok alatt végigmérem az előttünk tornyosuló, magas, robusztus épületet, amiről lerí, hogy nem amolyan új építésű luxus kégli, mint amilyeneket Staten Islanden láthat az ember. Tetszik, hogy megőrizték benne a régi kor szellemét, de ami még ennél is jobban tetszik, az az, hogy nem őrzik az ajtót izomagy biztonsági emberek, az oldalukon éles gépkarabéllyal, s persze az sem egy utolsó szempont, hogy földszintes. Így ha nagyon szorulna a hurok, nem fog gondot okozni akár az ablakon keresztül is távozóra fogni. Bár az nem igazán lenne úriemberhez méltó, én meg ugyebár az vagyok, hiszen megmentettem. Az ő szemeiben legalábbis annak tűnhetek. Már ha lát bármit is a retinájában villódzó szikráktól. Ugyanis akárhányszor rám néz, úgy csillog a szeme, olyan vakító áhítat sugárzik a tekintetéből, hogy én magam is megilletődöm tőle.
-Nem, köszönöm! Nem akarom tönkretenni a vizes ruháimmal a bútorait. Amúgy sem maradok sokáig. Megiszom a kávét és már megyek is. - Utasítom vissza, amikor hellyel kínál. Közben emlékeztetnem kell magam, hogy úgy állok itt, mint egy rakás, világi, szerencsétlen idióta aki valószínűleg még mind ezek mellé olyan képet is vág, mintha a világ összes fájdalma az ő kibaszott vállát nyomná. Szóval veszek egy nagy, mély levegőt, akkorát, hogy a mellkasom majd' beleszakad, és a képemre erőszakolok valamiféle mosolynak csúfolt grimaszt. Ebben világéletemben szörnyű voltam, és általában rendszerint kudarcot is vallok. Többet kellene gyakorolnom a tükör előtt.
Imént tett ígéretemet betartva, egyszerűen csak a falnak dőlök -nem mintha a tapéta eláztatása helyénvalóbb dolog lenne, mint a bútoré-, de mint már mondtam, nem szándékozom sokáig maradni, és ez csak újabb megerősítést tesz bennem, amikor a -gyanítom-, konyha irányába indul az ígért kávéért.
-Igazán szép lakása van. - A szociális kapcsolataim fenntartására épülő készségeim mindig is gyatrák voltak, azért továbbra sem adom fel a reményt, hogy megtartsam ama hazug ábrándot, miszerint én egy teljesen átlagos, normális ember vagyok.
Csak el ne szúrd ezt is...
Ha a fal nem lenne mögöttem, most egész biztosan az ajtóig -vagy akár azon túl-, hátráltam volna. Kokó hangja, s a szemközti falnál kirajzolódó alakja villámcsapásként hasít belém.
-Mit keresel itt? - Tágra nyílt szemekkel, remegő hangon harsogom a költői, megválaszolatlanul maradt kérdést, melynek a végét egy köhintéssel harapom el, ugyanis meghallom a közelgő lépteket, és amint a lány a nappaliba ér, úgy Kokó is köddé válik, nekem meg szükségem van néhány lopott pillanatra, hogy visszatérjek, hogy újra magamra öltsem a normális emberek álarcát. Újra idiótán mosolyogni tudjak, végigmérve közben vendéglátómat, akinek kislányos zavara meglepően jól áll. El is mosolyodom. Ezennel nem tettetetten, sokkal inkább őszintén. Ami lássuk be, tőlem igen nagy teljesítmény!
-A férfinak illene előbb bemutatkoznia, nem? Ez esetben én vagyok az illetlen! - Kissé oldalra biccentett fejjel futtatom végig rajta a szemeimet, szám valamiféle féloldalas mosolyra görbül. Tekintetem egy kósza pillanatra megakad kecses nyakán futó, kitüremkedő carotisán, mely vadul, élettel telve pulzál a bőre alatt, s hívogatóan csalogat oda magához.
-Örvendek a szerencsének, Grace. Wolf vagyok. - Igaz, kellett néhány hét, hogy elfelejtsem a régi,valódi nevemet, és hozzászokjak az új személyazonosságomhoz, de már nem akarok Farkas Tamás néven bemutatkozni. Szívesen kezet fognék vele, hogy érezzem, mennyire puha és meleg a bőre, de a kézfogást is a nőnek kell kezdeményeznie, ha már szigorúan ragaszkodni akarunk az illembeli formaságokhoz, és egy váratlan érkező nagyjából azonnal derékba is töri a fejemben megszületett terveket erről az egészről. Idegesen megfeszül az állkapcsom, a hideg kellemetlenül végigszalad gerincem mentén. Már megint ezt csinálom. Ellenséges személyt keresek az idegen alakban. Valakit, aki fenyegetést jelenthet rám. Talán tud mindent. Talán tudja a titkom, az egész kibaszott életem. Mindig ezt csinálom. Bele fogok őrülni! Némán, a sarokban meglapulva mérem végig a kettősüket, azon töprengve, hogy ez a fickó vajon kicsodája? Talán a pasija?
Ne hagyd, hogy lecsapja a kezedről Farkas! Egyszer az életben legyél már tökös, és keféld meg ezt a nőt!
Kokó hangja olyan negédesen duruzsol a fülemben, hogy kis híján megfojt. Kezeim ökölbe szorulnak valahol hátam mögött, a falat támasztva, és csak akkor változtatok a testtartásomon, amikor az ismeretlen alak idelép hozzám, hogy bemutatkozzon. Szóval a bátyja!
-Igazán semmiség! Örülök, hogy segíthettem. Wolf Dean. - Viszonzom a kézfogást. A keze érdes, és határozott. A húgáé biztos nem ilyen. Elmerengek a kezembe nyomott névjegyen, forgatgatom, próbálom összerakni a képet, próbálok nem egy újabb összeesküvési elméletet belemagyarázni ebbe az egészbe, s mialatt azon vagyok, hogy rendet rakjak a fejemben, Grace bátya már el is tűnik. Nem értem... Nem aggódik a húgáért? Hiszen megtámadták az utcán. Még friss az élmény. Most meg ilyen könnyen csak úgy magára hagyja egy idegen pasassal? Látszik, hogy rokonok...
-Az lenne furcsa, ha nem aggódna. - Legyintek egyet, majd enyémmel elkapom a tekintetét, és megnyalom szám szélét. Mindenféle emlékek, kéretlen gondolatok kezdik el ostromolni az agyamat, melyekből csak a kávé illata és Grace kérdése zökkentenek ki.
-Hogy... mi? - Hozzá hasonlóan elnevetem magam zavaromban.
-Nem kösz! Volt már egy kis esőnél rosszabb dolog is a ruhámon. Kibírom. - Mondjuk vér. Egy másik ember vére.
-De ha maga átöltözne, vagy lezuhanyozna, nyugodtan menjen. - Jegyzem meg csak úgy mellékesen, mintha legalábbis az én engedélyem kellene mindehhez.
Rafkós vagy Farkas, ezt már szeretem! Te meg szívesen csatlakoznál hozzá a zuhany alatt, mi? Adnál neki keményen, nem igaz?
Össze kell szorítanom a fogaimat Kokó rohadt megjegyzésének hallatán, s mialatt leveszem a kabátomat, hogy felakasszam a fogasra, igyekszem figyelmen kívül hagyni félreérthetetlen csípőmozdulatát, amivel elég egyértelműen céloz valamire... Veszek egy mély levegőt, beletúrok a hajamba, álarc fel, és beljebb merészkedem, immár nem csak a falhoz állva, hanem egyenesen leülök a földre a dohányzóasztalhoz, öntve magamnak egy forró feketét. Csak úgy natúran, tej és cukor nélkül. A számhoz emelem, és a csésze fölött elnézve, Grace arcát fürkészem.
-Nem egy kávés típus, igaz? De legalábbis nem az ilyen késői kávézós. Eltaláltam? - Szelíden rámosolygok miután leteszem a csészét az asztalra. Egyik lábamat behajlítom, hogy azonos oldali karommal rákönyökölhessek a térdemre.
-Mióta lakik itt? Egyedül él? - Kérdezem, mert valamivel fent kell tartani a bizonyos normális ember látszatot, és el kell terelnem a figyelmemet Kokóról, ahogyan Grace mögött állva pont úgy mozgatja előre, hátra a csípőjét, mintha hevesen üzekedne valakivel...

Van valami ebben a férfiben, ami egyszerre vonz, mégis óvatoságra int. A mosolya az, ami megzavar, és a tekintete. Kedvesnek tűnik, de a belső hang valami mást mond. Csalódottság fog el mégis, hogy nem marad sokáig, magam sem értem miért. Egy idegen csupán, jobb is távol maradnom nem? Miért vonz mégis? Ügyvédként képes vagyok felmérni az embereket, meggyőzni őket arról, a vádlott ártatlan, vagy éppen belelátni az ügyfél fejébe, tudni, mikor mond igazat a megbeszéléseken, és mikor nem. Ennél a férfinél pedig semmi… egyszerűen nem tudok vele dűlőre jutni.
-Köszönöm. – felelem neki, mikor megdicséri a lakásom.
A zavarom továbbra is fennáll, és Edmund szerencsére megtöri zavaró gondolataim. Miután távozik, ismét visszatérnek ezek a gondolatok, de közben azt is érzem, vonzz ez a férfi, akár a virágpor a méhet. Nem tudom kitessékelni, élvezni akarom a társaságát.
Wolf. Még a neve sem átlagos. Vezetéknévnek szokványos, de keresztnévnek? Vagy talán csak becenév? Esetleg álnév, és az a belső hang igazat mondott?
-Örvendek Wolf. – mosolyodom el.
-Nos igen, legalább valaki aggódik értem. – mosolyodom el halványan, mikor még Edmund a téma.
Szerencsére a kínos kérdésemre is tud válaszolni, de ő is zavartan, és nevetve. Micsoda nevetés! Biztosan minden nő elolvad tőle, köztük én is. Mégis hogyan kérdezhettem ilyet? Talán éppen azért, mert ennyire vonzónak látom őt. Kicsit elfog a csalódottság, mikor nem akarja levenni a vizes ruháit, legalább picit legeltethettem volna a szemeim a kockás hasán. Honnan veszem, hogy kockás? Nevezzük női megérzésnek.
-Rendben, maga tudja.- mosolyodom el  és igyekszem nem mutatni mennyire csalódtam. Jobb ha nem néz komplett őrültnek, így is furcsa lehet, hogy felhívtam magamhoz. A kanapén ülve azon kezdek el gondolkodni, mégis mit mondhatnék neki, amitől nem néz komplett idiótának, de attól félek, az a hajó már elment.
A kávéra azonnal ráérez, és ezen már mosolyognom kell. Jól látja bizony!
-Szeretem a kávét, de nem ilyen későn, igen. Kicsit túlpörögnék. – mosolygok tovább, és igen közben őt nézem.
-Már egy ideje itt lakom, és egyedül, igen, de nagyon sokat vagyok az irodában, néha úgy érzem, inkább ott élek. A barátaim is járnak át, tehát nem vagyok magányos.  – igyekszem elviccelni a dolgot, de tény, hogy furcsa, hogy erről kérdez. Nem szokásom az előítélet, de furcsállom, igen. Abba sem megyek belé, hogy a barátaim többsége férfi, minek? Tényleg a barátaim, és úgy sem lenne féltékeny. Miért is? Mert már úgy is furcsának találhat. Különben is nem mennék belé ilyen játékba, vele biztos nem. Ha egy volt pasim akarnám hergelni, igen, de itt nem erről van szó. Közben zavartan mosolygom, a teámat iszom, amit a kávé mellett elkészítettem. Egyre inkább zavart csend telepedik ránk, én meg egy újabb őrültséget teszek. Csak tudnám, hogy ilyenkor mi a fene történik velem!
-Tudja mit, átköltözöm mégis… két perc és vagyok. – pattanok fel hirtelen. – Kérem maradjon, máris jövök tényleg. – teszem még hozzá, majd a szobámba sietek. Gyorsan leveszem a vizes ruháim, és a szárítóba pakolom, majd kisietek a szobámba. Igen, pucéran, mindenem vizes volt, csoda, hogy eddig vártam vele. Na igen, lekötötte a vendégem a figyelem. A szakrényhez érve meg nem tudom mit vegyek fel. Ha nagyon kihívó félreérti, de melegítőt mégsem vehetek.  Gyorsan felveszek egy fehér csipkés melltartó és tangát, majd fehér ujjatlan pólót és farmert. Nem akarom túlcicomázni magam, úgy is ritkán van lehetőségem farmerbe bújni az ügyvédi munkám mellett, de szeretem. Főleg kombinálni elegáns darabokkal. Gyorsan a tükörben megigazítom a hajam, ami vizes, hát ezen már úgy sem segít semmi, csak majd a hajszárító, szóval picit átfésülöm, és visszaindulok a nappaliba. Ekkor megtorpanok az ajtó előtt, ami nyitva maradt. NYITVA! A nappaliból belátni a hálóba! Hogy lehetek én ekkora felelőtlen idióta? Zavartan lépek ki az ajtón, de igyekszem úgy tenni, mint aki mit sem sejt saját ostoba tettéről, és visszaülök Wolf mellé.
-Itt is vagyok. – felelem zavartan. – Na és Wolf…a közelben van az ön lakása is? – kérdezek tőle hasonlót, mint ő tőlem, és remélem nem hozza fel a kis fiaskóm, bár a mosolyából ítélve, sok mindent láthatott. Bravó Grace! Ismét sikerült szerencsétlenségedben egy röhejes helyzetbe kerülni! A nappali tükrében meglátom, hogy egy vörös a fejem, és valóban melegem is van, zavart is vagyok. A pucér futkosás eredménye.
-Esetleg hozhatok még kávét? – teszem fel a kérdésem, miközben zavartan elfordulok tőle, és valahogy a mennyezezi csillár most sokkal érdekesebbnek tűnik, mint általában. Nem akarom, hogy észrevegye mennyire elpirultam.

~ my hero ~ ★ ~

Csak tudnám, hogy mit keresek itt. Csak tudnám, hogy miért fogadtam el a meghívását. Ha mentegetőzni akarnék, ha feltett szándékomban állna még saját magamnak is hazudni, könnyedén, egy pöccintéssel rákenhetném az egészet a nőre. Hiszen nagyjából nem hagyott más kiutat. Alighogy azokkal az édes, zamatos ajkaival elrebegte, mennyire hálás, amiért Pókember helyett egy furcsa sötét alak sietett a megmentésére, már húzott is magával Manhatten kietlen utcáin keresztül. Esélyem sem volt kibúvót kerítenem ez alól a macska-egér játék alól. Kérdés, vajon tényleg meg akartam-e lépni, hogy később névtelen, arctalan idegenként emlegethessen a minden bizonnyal hozzá hasonlóan csinos barátnőinek, vagy tényleg munkálkodott bennem némi vágy, ami végül a maradás mellett tette le a voksát?!
Igyekszem nem észrevenni, hogy hogyan néz rám. Ahogy mélybarna, meleg íriszei szinte már-már rajongva csillannak meg az energiatakarékos égők fényében. Igyekszem nem tudomást venni nőies bájáról, arról a kislányos zavartságáról, ami körbelengi az egész auráját, és ami engem is magával ránt, hogy kénye-kedve szerint vezethessen az orromnál fogva. Két kézzel kapaszkodom a feneketlen mély szakadék szélén, tapogatózva keresem azt az egyetlen szilárd szikladarabot aminél fogva felhúzhatom magam. Legalább csak egy nyomós érvet, amiben vakon kapaszkodhatok, ami segít az épelméjűség kikövezett, rögös ösvényén maradnom. Mert ha itt most engedek a labilis elmém sötét, gúnyolódó játékának, ezt a zuhanást nem fogom túlélni. Edmund, a bátyja nagyjából a lehető legjobb pillanatban ront be az ajtón. Mintha csak ő lenne végső mentsváram, a sherpa, aki visszahúz a kétes gondolatokkal teli szakadékból. Ő nem tudja, de baromi hálás vagyok neki érte! Aztán amilyen gyorsan jött, már tova is állt, és én újra kettecskén maradok elbűvölő mosolyú, kisugárzású húgával, s egyszeriben csak arra leszek figyelmes, hogy amikor a csinos kis barna mosolyog, vagy zavarában elneveti magát, az belőlem is az övéhez hasonló reakciót vált ki, ami több szempontból is aggodalomra ad okot, és cseppet sem segít a helyzetemen, hogy Kokó, mint az a rohadt ördög, itt kísért a vállamon, s egyre inkább bele akar hajszolni valami olyanba amit aztán megbánnék. Vékony jégen táncolok. Tulajdonképpen már akkor meg volt repedve, amikor elfogadtam a meghívását. Most pedig nem tehetek mást, minthogy vállalom az esetleges tetteim következményeit, és valahogyan ajtón kívülre szorítom Kokót.
Hallod Farkas?! Azt mondja, hogy sok időt tölt az irodában. Úúú... lehet, hogy valami pénzes szaralak kis titkárnője? Ó, igen! Ne is akard tagadni, hogy elképzelted ahogyan rövid, faszállító kis kosztümkében tipeg ide-oda és kávét főz a főnöknek. Mmm... ínycsiklandozó látvány, nem igaz? Nem támadt hirtelen kedved meglátogatni őt az irodában és alaposan megkefélni az íróasztal tetején? Kérdezd meg, hogy hol van az az iroda! Gyerünk, ne legyél ilyen puhány!
Tettetetten, hahotázva nevetek vele együtt amint a kávé fogyasztási szokásaira terelődik a téma, ám csapongó figyelmemet sokkal jobban eltereli Kokó körvonalazódó alakja, ahogy szorosan Grace hátához simulva incselkedik, szájában a már-már védjegyévé vált fogvájóval. Hogy miért nem nyelettem le vele én azt korábban?!
-Iroda? Milyen iroda? Úgy értem... hol van ez az iroda? Persze, nem kell válaszolnia, ha nem akar! Nem is tudom miért kérdeztem. Minden oka megvan rá, hogy azt gondolja, egy bűnöző vagy sorozatgyilkos ül magával szemben. - Minél tovább mentegetőzöm, magyarázkodom, Kokó sovány, beesett, sűrű borostával benőtt pofáján annál szélesebbé válik gunyoros vigyora. Érzem ahogyan a tenyereim egyszeriben verejtékezni kezdenek, s egy csepp izzadtság a homlokomról is alágördül, hogy az éppen útját álló szemembe folyhasson tovább. De ezt könnyen rá tudom fogni a kinti szeszélyes időjárásra.
-Elég, ha csak annyit mond, milyen iroda ez. Önből valamiért többet nézek ki egy mezei titkárnőnél. Már ha nem sértem meg. - Elgondolkodva ráncolom a homlokom, s miközben a mai éjszaka folyamán már sokadjára kielemzem arcának vonásait, egy alig észrevehető, győzelemittas mosoly húzódik meg szám szegletében, látva Kokó elégedetlenkedő szemforgatását. Hogy mindezt tetézzem, magamhoz veszem a pöttyös csészét, és arcom elé tartva, mielőtt még belekortyolhatnék a fekete nedűbe, észrevétlenül megbiccentem felé, mintha csak egy néma tósztot mondtam volna.
-Mmm.... egész nyugodtan! Nekem úgyis illene már indulnom lassan. - Félig belefúlva a kávémba, hebegem, és ha már olyan titokzatos volt a felbukkanásom, most igazán megragadhatnám az alkalmat, hogy a távozásom is legalább annyira sejtelmes legyen, de a mélyen bennem lakozó úriember nem enged csak úgy lelépni. Így hát maradok továbbra is a szőnyegen, ahova kisvártatva Kokó is letelepszik mellém. Rágyújt egy cigire. Éppen csak egy pillanatra, s többre nem is, röpke gyilkos pillantást lövellek felé, ezek után úgy teszek, mint aki tudomást sem vesz a létezéséről. Egyik kezemben a csészét tartom, másik kezem mutatóujjával a száján körözök, mint aki roppant elfoglalt.
Huhúúú! Kisapám, azt figyeld! Figyeld azt a testet! Ha neked lennék, biztos halálra töcskölném a csajt. Ha érted...
Érzem ahogyan oldalba lök, de nem reagálok a szavaira. A fülemben doboló vértől háttérzajként hallom csupán. Automatikusan nyalok bele szám szélébe ahogyan végigkísérem tekintetemmel légies mozgását, kerekded halmainak ringását, csípőjének incselkedő játékát. Hosszasan fújom ki a levegőt, a csésze visszakerül a dohányzóasztalra, egyik kezemmel mélyen sötétlő tincseimbe furakodom, másik öklömet ölemhez szorítom, hogy takarni tudjam a nyilvánvalót, ami elindítja bennem azt a régen átélt bizsergést amitől meglódul a vérem.
-Hogy... tessék? - Hangja váratlanul ér. Kokó látszólag csalódott, hogy ismét textil fedi tökéletes bájait. Talán egy kicsit én is sajnálom a dolgot...
-Nem... nem vagyok manhatteni. Bronxban van egy lakásom. - Próbálok visszacsöppenni a mocskos fantáziám okozta képzelgésekből.
-A kávé isteni volt! Azt hiszem, most jól esne egy szál cigi. Van itt valahol lehetőség, hogy rágyújtsak? Utána indulnék is. Nem rabolnám tovább az idejét. Grace. - Szám egyik szegletébe buja mosoly költözik, amit nem bírok kordában tartani, nevét számomra is ismeretlen, tőlem igen távol álló hangsúlyban lehelem a mondat végén. Mintha csak valami varázsszó lenne. A normálisnál tovább méregetem őt, hosszan időzve barna lélektükrein, majd öltözködni kezdek.