Edmund édesapám és én hivatalosak voltunk egy a Columbián megrendezett bálra a jogászoknak. Nagyon puccos rendezvény volt, így a ruhámnak is annak kellett lennie, amire pénzem nem volt. Nos, legalább azt hittem, apám minden tiltásom ellenére nyitott egy számlát, és végül vonakodva, de belementem, hogy elfogadjam. Sosem voltam az a fajta, aki másoktól pénzt kérne, szerettem minden egyes pennyért megdolgozni, de mégis az apámról volt szó, akit végre megismerhettem, így nem akartam ellenkezni neki. Végül egy krémszínű hosszú estélyi mellette döntöttem, és igyekeztem, hogy ne legyen túl drága, de azért az olcsó kategória sem. Ékszert pedig az édesapám adott, ami a családunké volt több száz éve. Meglepődtem? Nem is kicsit. Nagyon féltettem az ékszert egész végig. Persze még egy hónap után is attrakciónak számítottam, én az elveszett gyermek, a Lockhart, aki más neveltetést kapott. Kezdem magam úgy érezni, mint egy bazári majom. Edmund türelemre intett, mondván majd hozzászokom. Hát sok idő fog ehhez kelleni az egyszer már biztos. A parti pont olyan volt, mint amire számítottam a Manhattani felsőstízezer volt jelen, és hozták a beképzeld sznob formájuk. Aztán persze én voltam a téma, és mindenki alapos talpnyalásról tett tanúbizonyságot irányomba. Ha nem lettem volna én is Lockhart átnéznek rajtam, de hát a vér kötelez, a Lockhart család meg híres és mocskosul gazdag. Így megy ez az ilyen körökben. -Esküszöm, ha meg valaki idejön és faggatni kezd, orrba vágom. – mondtam morcosan Edmundnak, közben felén jött a pincér és el is vettem a tálcáról egy pohár pezsgőt, majd beleittam. Apánk éppen a polgármesterrel beszélgetett, ha jól láttam, csak ketten maradtunk Edmunddal, nem sokáig, ismerve a pletykás társaságot. Edmund persze elmosolyodott a kijelentésemen, pedig ha tudta volna, hogy nem viccnek szánom, biztosan nem teszi. -Nyugalom Gracelyn. Ne is figyelj rájuk, csak mosolyogj és bólogass.- adott tanácsot Edmund. Neki könnyű mondani! Ebbe született, és évek óta gyakorolhatta ezt, tudta mit kell tenni, én nem. -Nálam ez nem válik be ugye tudod? – nézek fel Edmundra és ismét elmosolyodik. - Drága bátyám, örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam igazán. – felelem duzzogva, aztán persze ismét odajön valaki és kezdődik elölről a kérdés sorozat meg a talpnyalás. Szinte már imádkozom azért, hogy legyen vége az estének, mikor egy ismerős arcot látok meg a tömegben. Rég volt, hogy találkoztunk, megvan pár éve, de felismertem őt, alig változott valamit. Max Rider, a gyerekkori barátom, akivel a korkülönbség ellenére azonnal megtaláltuk az összhangot. Ő volt a szomszédom, az egyik, és mivel idősebb vagyok, én vigyáztam rá néha. Nem volt neki otthon könnyű, így édesanyám gyakran hívta őt át, és sokat lógtunk együtt. Aranyos kölyök volt mindig is, és a szívemen viseltem a sorsát, ebből aztán pedig mély barátság lett, ami a mai napig kitart, tartottuk a kapcsolatot a távolság ellenére is, holott nem tudtam, hogy New Yorkban van. Az egyetemen láttam őt utoljára, ha jól emlékszem. Kis zseni volt mindig is, és biztosra veszem a fiatal kora ellenére nagy sikereket ért el. -Edmund, ő a gyerekkori barátom a szomszédom volt. – biccentek finoman Max felé, aki még nem vett észre. Edmund felé néz, és elmosolyodik. -Gyere, mutass be neki aztán magatokra hagylak. – felelte, és elindult Max irányába. Ójaj! Biztos felméri őt, mint szigorú báty, hát már csak ez kellett nekem. Gyerekként testvérekről álmodtam. Nesze neked Grace! Csak óvatosan a kívánságokkal! Néhány teljesül, és bizony kínos incidensé alakul! - Rendben. -feleltem zavaromban, majd elindultam én is Max felé. Csak természetesen Grace! Fene! Max még nem is tudja mi történt velem, hogy Lockhart vagyok meg az egész drámát. Habár a hírekből talán lehetséges, hogy mégis? -Max. – kissé rekedtes lett a hangom, főleg mert ideges voltam. Felém fordult, és észrevett. -Szia! Rég láttalak. – tetem hozzá. Közben megköszörültem a torkom. -Bemutatnám a bátyámat Edmund Lockhartot. – mutattam be Edmundot, aki kezet fogott vele. Aztán szerencsére egy illedelmes kifogással ott hagyott minket kettesben. Na persze addig, amíg nem támadnak le ismét a kíváncsi sznobok. -Mi van veled? Olyan rég beszéltünk. – érdeklődöm a barátom iránt, mert tényleg régen volt. Túl régen, hogy találkoznánk. – Mióta élsz New Yorkban? Vagy csak látogatóba jöttél? – kicsit megrohamoztam szegényt a kérdéseimmel, így magamban háromig elszámoltam, és hagytam őt végre szóhoz jutni.
Viszonylag ritkán szólalok meg, de akkor sokat beszélek és ebben csak egyetlen ember van aki jobb nálam Grace. Évek óta alig beszéltünk, csak a közösségi médián át tartottuk a kapcsolatot, ezért is ér meglepetésként, hogy itt találkozunk. Pedig gondolhattam volna, hiszen rémlik, hogy jogásznak jelentkezett, az viszont kicsit meglep, hogy el is végezte. Grace persze mindig is okos törekvő lány volt, de egy tantárgyak nem voltak az erősségei. Mondjuk a joghoz nem kell matematikai tudás, vagy természettudományos háttérismeret és nem mehet mindenkinek olyan könnyen a tanulás, mint nekem. Bár azt nem tudom, hogy elvégezte-e hiszen ez egy jogász bál, ahol szakma szereplői és az öreg diákok találkoznak fiatal hallgatókkal. Lehet ő is hallgató, de akkor az órákon biztosan találkoztunk volna, vagy az egyetem folyosóin. Ennyi évet nem is biztos, hogy mennyi fél évet hagyhat ki, nem tudom a három éves jogi mesterképzésen, hogyan működik ez. Arra emlékszem, hogy az MIT-n pszichológushoz kellett mennie, akik egy félévnél hosszabb időt kihagytak és vissza akartak térni. Ő már kicsit idős lenne a hallgatói jogviszonyhoz, figyelembe véve, mikor fejezte be a hagyományos egyetemet. Gondolkodom magamban, miközben ő már felém indult egy számomra ismeretlen férfival. Az illetővel sután kezet fogok, majd éppen csak el suttogom a nevem, de mire végére érek már le is lép. Így hát kettesbe maradunk Grace-l, amire hírtelen nem is tudok mit reagálni. - Szia! - Köszönök neki, kissé bátortalanul. Közben azért próbálok valamennyire magabiztosnak látszani amibe sokat segít a rajtam lévő elegáns fekete öltöny, a hozzá illő szürke nyakkendővel és drága elegáns fekete cipővel. Soha sem tudtam elegánsan öltözködni, erre is nagyon nehezen tudtam rávenni magam, hogy felvegyem. Azon csodálkozom, hogy egyáltalán megismert. - Nem, itt élek már egy ideje. Tavaly jöttem haza németországból. Tudod, kimentem európába az egyetem után dolgozni és tanítani. Most meg itt vagyok és egyenlőre szüneteltettem a phd-t, mert jogra járok. - Mondom neki továbbra is kissé félszegen. Egyszerűen most belém fagytak a szavak, mert évek óta nem beszéltünk fizikálisan. Amúgy se vagyok benne biztos, hogy a kedves szavak mögött nem mérges rám egy kicsit, mert nem kerestem meg. Magyarázatom sincs nagyon erre, mert ugyan nem voltam biztos benne, hogy a városban van-e még, de egyetemen az iskola újság szerkesztője, sőt főszerkesztője voltam, számtalanszor bizonyítottam neki, hogy mindent kibírok deríteni. Zavarodottságomat pedig fokozza a külseje, ami ma egyszerűen lélegzet elállító.
Tényleg nagyon jó volt őt ennyi idő után látni, elvégre az egész gyerekkorunk, a tini éveink és az egyetemi éveket is együtt töltöttük, sokat segítettük egymást. Ő a matek leckéimben, mivel enyhén szólva sem az erősségem a mai napig én pedig megvédtem őt, mivel fiatalabb volt a gimiben, mint a többi diák. Aki csak rosszul mert rá nézni, velem kellett számolnia, és ezt senki sem akarta. Nem voltam rossz diák, sem olyan, aki egész nap az igazgatóiban ül, de megvolt a tekintélyem szurkolóként. Sokáig jó barátok voltunk, még az egyetem alatt is, és ez a mai napig így van, de a távolság bizony megnehezítette. Elköltözött Európába, én pedig itthon maradtam, aztán a jogi kar, és ez a Lockhart botrány, és mégis újra találkozunk. Nagyon boldog voltam, hogy láthatom őt. Azon meglepődtem, hogy jogra jár. Hányadik egyetem is ez már neki? Követni sem bírom. Eléggé zavartnak látom őt, kissé félszeg, és ez sem volt újdonság, csak nem a társaságomban, azért ennyi év után már nem kéne ennyire zavarban lenni. Persze az is lehet, hogy csak én vagyok ennyire közvetlen természet, sőt. -Jogra? Nem semmi, igazán. – mosolyodom el elismerően. - Én elvégeztem, egy ideig egy másik cégnél dolgoztam, most a Lockhart LPP-nél vagyok ügyvédbojtár. A cég a családomé, édesapám felől. Tudod, végre megismertem őt, erre kiderült, hogy van három testvérem. Szóval az életem jelenleg enyhén szólva kaotikus. – nevetek fel. -Ha szeretnéd, tudok neked majd ajánlani állást a cégnél, ha szeretnél a joggal foglalkozni. – mosolyodom el. – Tényleg! Meg kell ismerned édesapám, bemutatlak neki. – teljesen átmentem lelkes kis robotba és bár meg kellett volna kérdeznem Maxtől, mégsem tettem. Odahívtam édesapámat, és bemutattam neki is. -Apa, ő a gyerekkori legjobb barátom, együtt nőttünk fel, egészen az egyetemig elválaszthatatlan barátok voltunk. Sok kalandban volt részünk..- kezdem el, de inkább nem folytatom. Jobb, ha apám nem tudja miféle tini voltam. Az igazgató kocsija, a kabala incidens és így tovább…Bár arra büszke lehet, hogy ilyen barátom van, és hogy mennyi mindent megtettünk egymásért. -Örvendek fiatalember. – fog kezet vele az apám a kelleténél kissé erősebben. -Jöjjön majd el vacsorázni hozzánk, szívesen meghallgatnám a közös kis… kalandjaik. – néz kissé sandán rám. – Szeretném megismerni a lányom barátait. – feleli most már mosolyogva. Szerencsére aztán magunkra is hagy, mielőtt még nagyobb zavarba jönnék. Én meg a nagy szám! -Sajnálom. – nézek rá bocsánatkérőn. -Mesélj magadról, milyen volt Európában? Még nem jártam ott. Ne hagyj ki egy részletet sem. – terelem a szót, de tényleg érdekel. Közben karon fogom és kivezetem az erkélyre, ahol kicsit csendesebb és bár szeretem a klasszikus zenét, de már sok. Arról ne is beszéljünk, hogy a kíváncsi kis sznobok megint célba akartak venni a kérdéseikkel. Ezek a kérdések most már gondolom azzal is bővültek volna, ki az a fiatalember, akivel beszélgetek. Így is eléggé méregettek minket. -Itt csendesebb, valamennyire. -nézek körben a szép erkélyen, ahonnan kinézve Manhattan terül el. Csodaszép a kilátás az egyszer már biztos.
Alapvetően szeretek emberekkel beszélgetni, de az újabb hirtelen előkerült családtag már kezd kicsit zavaró lenni. Pláne, hogy Grace-ről van szó akivel szinte egész diák életemet töltöttem és simán mondhatok, vagy tehetek olyat amivel kínos helyzetbe hozom. Ezen felül az sem kellemes érzés, hogy éppen az apja jön oda hozzám. Ugyanis szintén közös vonásunk volt, hogy az anyukáink egyedül neveltek minket. Nekem ugyan ott van a nevelőapám és a nővérem, de velük ha nem is mondható rossznak a viszonyom, de azért igazán jónak se. Illetve az anyám sem olyan jó ember mint Grace-é. Régen sem volt jó ember, de mióta kirúgták az állásából teljesen meg van zavarodva. Az italról ugyan már leállt, az elméje viszont nem rázódott helyre. Azt sem tudom mi lesz így, mert mindenki tőlem várja a csodát, miközben nekem az a nő, csak keresztbe tett felnőtt életem során. Arról nem is beszélve, hogy elvette a gyermekkorom. Gondolkodom miközben kezet fogok a férfival és próbálok férfiasan viselkedni, amennyire tőlem telik. Ez sem tetszik, mert én nem szoktam így megjátszani magam. Egyáltalán nem vagyok az a klasszikus értelemben vett hím ideál, ha nem egy modern kori kocka, aki valószínűleg soha sem fog családot alapítani. Igen, nem szeretek másokat hibáztatni, de a szakemberek is megmondták, hogy ez anyám és a nővérem hibája, nem pedig enyém. Nem szeretek másokat hibáztatni, ezért próbálok nem hinni nekik, de én is tanultam pszichológiát szóval az igazukat sem zárom ki. - Köszönöm a lehetőséget, de nem biztos, hog élnék vele. A biztosító társaság és az egyetemi fizetésem után, a gyakornoki állások jutaléka nekem nevetségesnek tűnik. Nem is engedhetem meg magamnak, hogy gyakorlat szerzés címszó alatt, elmenjek egy ilyenre. Ugyan most olcsóbb albérletbe lakom, és vannak megtakarításaim, de rengeteg a kiadásom is. Az általam készített programokból, és a találmányból ugyan kapok szabadalmi díjat, de az újabb fejlesztéseimnek vannak költségei. A megtérülés pedig lassú lesz, mert jogi egyetem mellett nem tudok megfelelő időt szentelni a projektjeimnek. Igen tudom, hogy a jogi területen vannak jól fizető gyakornoki lehetőségek is, de általában elutasítanak, mert túlképzett vagyok. Hát szelet se biztos, hogy igénybe szeretnék venni, ameddig nem feltétlen szükséges. Rajtad esetleg a nevelőapámon kívűl soha sem segített rajtam senki és ez szeretném, ha így maradna. Igaz, ebbe benne van az is, hogy tőled már ugyan mindegy lenne ha el is fogadom. - Mondom neki szokott hadaró stílusban, széles gesztikuláció közepette. Ez a jó öreg Max, sokat beszél és folyton a pénz miatt aggódik. Szinte látszanak a fejem fölött gondolat buborékba a számításaim. - Két, majd nem három évet éltem ott. Kicsit hosszú lenne mindent elmesélni és erre nem is biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely. Meg azért te is mesélhetnél valamit. - Szólalok meg ismét. Próbálom terelni a témát, mert érzem, hogy megint jön rám a szó áradat és így pár év után nem akarom rögtön teljesen sokkolni.
Good friends are like stars. You don't always see them, but you know they're always there.
Mégis mit gondoltam? Max ehhez túl büszke volt, és jött is a kifogásokkal, aminek a felét megint nem értettem. A lényeg viszont az volt, hogy büszke volt, és bármennyire is szép dolog a büszkeség, rólam volt szó, így sejthette volna, hogy szívesen segítek. Nem is beszélve arról, hogy nem szokásom elfogadni a nemleges választ. -Ugyan már, ne kezd. A családom, és én is szívesen segítünk. Akár magasabb, reális fizetéssel is. – felelem komolyan. Tudom, van annyira makacs, hogy ellenkezzen, de én is. Ezt az oldalam is ismeri, nem is kicsit. Ha valamit a fejembe veszek, tűzön, vízen át, de véghez viszem, és igen néha túlzásokba is esem, ezt nem tagadom. – A mi cégünk pedig biztosan nem utasítana el, éppen a túlképzettséged miatt kellenél. Ezen felül pedig egy Lockhart legjobb barátja vagy. – kacsintok rá. – Ez nagy előny hidd el, már kezdek rájönni. – nevetek fel. – Szerintem még az angol királynőnél is több az ismeretségük. – viccelem el, de majdnem, komolyan. Néha csak pislogok, mikor Edmund, vagy az édesapám megemlíti, kikkel van találkozójuk. Néha el is kísérem őket, de ritkán, mert a hírességek mellett kissé furán viselkedem. Egyszer találkoztam Enrique Iglesiasszal, New Yorkba jött egy koncertre, és édesapám kérte fel jogi képviselőnek, mert akadt valami gondja a szervezőkkel. Be is mutatott neki, én pedig képtelen voltam megszólalni, csak csuklottam egész végig. Nagyon kínos volt. Végül ugyan annyit kinyögtem, hogy menyire imádom a zenéjét, de nem többet. Gyorsan elzavarom a kínos gondolatokat, és Maxre nézek. -Nem viccelek, szerintem gondold át. Szeretnék segíteni, nem mintha rászorulnál, nagyon tehetséges vagy, nálad nem ismerek okosabb embert. Ezt nem is azért mondom, mert rászorulnál, hanem, mert a barátom vagy, és jó lenne veled dolgozni. Régen együtt tanultunk, most együtt dolgoznánk. – nézek rá mosolyogva. – Gondold át kérlek. – teszem még hozzá. Az sem igen tetszik, hogy tereli a témát, és nem mesél arról, mi volt vele Európában, helyette az rólam kezd el kérdezni. Ám legyen, mesélek, de ne higgye, hogy ezzel lezártam a témát. -Nos eléggé zavaros most minden. – sóhajtok fel. – Kiderült végre ki az apám, és kaptam mellé három testvért is. Edmunddal jó a viszonyom, de az ikrekkel, Claudiával és Corneliusszal kissé viharos. Még nem sikerült elfogadniuk. Persze remélem, hogy ez változni fog, de nehéz. Tudod jól, hogy mennyire érzelmes ember vagyok, és ami a szívemen az a számon, de édesapám és Edmund miatt tűröm. Néha persze beszólok nekik, de igyekszem visszafogni magam, ami szintén nem éppen erősségem. – sóhajtok fel. – Ja és ott a bónusz testvér. A neve Blake, a testvéreim legjobb barátja, velük nőtt fel, és ügyvéd ráadásul ő lett a főnököm. Mert miért is ne? Komolyan nem értem miért tette ezt az édesapám! Miért nem ő, vagy Edmund tanít be? Nehezen viselem el Blaket. Arrogáns, nagyképű, pimasz, okoskodó… - már attól, hogy említem felmegy bennem a pumpa. - Remek ügyvéd, de sokat vitázunk, nagyon megnehezíti a munkám. – sóhajtok fel. Abba inkább nem megyek belé, hogy vonzódom hozzá, a modora ellenére is. Most valamiért furcsa lenne erről Maxel beszélni. Magam sem értem miért, ugyanolyan barátok vagyunk mint régen, de érzem, hogy valami megváltozott. - Szóval, igen zajlik az élet, és úgy érzem, hogy kicsúszott minden az irányításom alól. Nem könnyű Lockhartnak lenni, mert híres család, azóta nincs magánéletem sem, mindenki rólam beszél, tele a média, követnek is. Még testőrt is kaptam. Édsanyám naponta hív, és aggódik, na meg a nagyszülők is. Hívtam, hogy jöjön el, de nem jön, szerintem apám miatt. Még nem áll készen. Szóval majd én fogom meglátogatni valamikor. – sóhajtok fel, mert úgy éreztem hatalmas kő nyomta a szívem, is el kell mondanom valakinek, hálás lehetek Maxnek, ő mindig jó barátom volt. Én is mindig ott voltam vele, persze voltak hullámvölgyeink. Nem volt könnyű végig néznem, hogy milyen a kapcsolata a nőkkel és igyekeztem helyes irányba terelni, vagy legalább utalni rá. Kíváncsi vagyok, változott e ez, vagy van valaki az életében? A sors megadta, hogy ismét egy helyen legyünk, és folytassuk a barátságunk, ezért pedig hálás vagyok, és igen szeretnék mellette lenni és újra segíteni neki.
Kicsit ráncolom a szemöldökömet a győzködésére, bár egyáltalán nem lep meg a dolog. Grace mindig olyan lány volt, aki megkapja amit akar, még ha ezek a célok néha elég irreálisak. A gimnáziumban senki sem hitte, hogy felveszik a Harvardra, hiszen nem ment neki minden tantárgy tökéletesen, és azt se gondolta volna senki, beleértve engem is, hogy képes lenne elvégezni a jogi egyetemet. Egy állami iskolából, a mi környékünkről, ez rendkívül szép teljesítmény. Azonban a győzködése továbbra sem tetszik, hiszen mindent saját erőmből értem el eddig és soha sem választottam a könnyebb utat. Ha így teszek akkor elveszítem a szabadságomat, amiért éveket harcoltam az anyámmal és bírókkal. Ezért nem fogadtam el a Tokyo-i egyetem ösztöndíj ajánlatát és utasítottam vissza, hogy álmaim országába éljek. Emiatt nem mentem, el tanítani az MIT-ra, ahogyan a California egyetem, CalTech, vagy Stanford ajánlatait is visszautasítottam korábban. Az utóbbi hárommal pedig buktam a szilikon völgyi munka lehetőségeket és rengeteg pénzt, hiszen fizettek volna, hogy keleti parton tegyem le a mesterképzést. A döntéseim mindig jónak bizonyultak, mert a találmányom és kutatásaimat magam értékesíthettem. Minden munkám a saját tulajdonom maradt és én dönthettem el mire fordítom az időt. Ha bármelyik lehetőséggel élek, nem lenne kiállításom egy galérián, nem járom be hátizsákkal európát, és Grace-l sem lenne ugyanaz a visszonyom, hiszen korábban magára hagytam volna őt, talán a mostanit leszámítva a legnehezebb éveiben. A lassabb munka, lassabb előrehaladás, vagy a kevesebb pénz, nem számított. - Köszönöm, át fogom gondolni, de a kívételésből nem kérek. Szeretném megőrizni a függetlenségemet. - Mondom neki kicsit hűvösen, bár az ajánlat azon része, hogy Grace-l dolgozhatok kimondottan tetszik. Azonban van más is ami zavar. Ez pedig a barna hajú szépség megváltozott családi háttere. Az én apám elhagyott minket amikor anya terhes lett velem, én nem is igazán ismertem. Ha jól tudom meg is halt, amikor én tizenegy éves voltam. Azonban ha kiderülne, hogy él, akkor sem akarnék találkozni vele, ha ő mindent megtenne ennek érdekében és tényleg megváltozott volna. Ebbe a dologba teljesen biztos vagyok, képtelen lennék vele pár szónál többet beszélni, és nem tudnék benne megint megbízni. Neki sem biztos, hogy jó ez a felhajtás, ami körülötte van és végül nem fogja tudni, hogy megéri-e. A testvérek ha kedvesnek tűnnek is rivalizálnak, nekem is ott van a nővérem, meg a nevelő apám előző házasságából való két gyereke. Tudom miről beszélek és ahol ilyen jelentős vagyon, valamint kapcsolatok vannak ez fokozottan igaz. A többiek nem fogják ennél közelebb engedni húsos fazékhoz, később pedig mindent megtesznek majd, hogy félre tolják nem csak őt, ha nem édestestvéreiket is. Ez a természet törvénye, ami az üzleti világba még fokozottabban érvényesül. A testőr meg a média figyelem gondolatától pedig már most kiráz a hideg, hiszen az osztoszkodás ideje messze van, ezek azonban jelenkori problémák. Számomra elviselhetetlen dolgok, amik láncra kötik az embert és ezeket a láncokat látom Grace-n is. Az arcomon egy pillanatra aggódás jelei futnak át, majd kicsit szánakozó mosolygás féle, amit én sem tudok mire vélni, a lány pedig ennyi év után, biztosan nem fog rájönni mi is jár a fejembe. - Nem akarsz lelépni innen? - Kérdezem teljesen váratlanul. Ha mással nem ezzel biztosan összezavarom, hiszen én soha nem megyek sehova, amég el nem végeztem a dolgom. Az ilyen udvariatlan lelépés, pláne tervezetlenül, ünneplőben pedig teljesen távol áll tőlem. - Se testőrök, sem média, csak te, én és a közeli hamburgeres. Itt úgy is csak fura, fancy kajákat adnak, ami nem a mi stílusunk. - Folytatom, a tervem kifejtését. A régi Grace ezt maga javasolta volna és erőszakkal ráncigált volna el innen. Kíváncsi vagyok, hogy az új mit fog erre reagálni.- Ha jó kislány leszel, talán mesélek neked európáról is bővebben elvégre akkor már máshol, máskor leszünk. - Teszem hozzá, hát ha ezzel az ajánlattal végleg sikerül meggyőznöm őt. Közben az egyik kezemet a válla csupasz részéhez érintem és végig símitva rajta óvatosan megfogom a felkarját.
Good friends are like stars. You don't always see them, but you know they're always there.
Max, meg az ő függetlensége… mindig is híres volt. Igyekszem nem a szemeim forgatni, és inkább egy pillanatra másfelé nézek. Ismerhetne annyira, hogy nincs hátsó szándékom, és nem lenne vele kivételezés. Mondjuk lehet nem, elvégre sokat változtam mióta utoljára találkoztunk. Az évek és a körülmények más emberré formáltak engem. Régen nagyon védelmeztem őt, így talán logikus, hogy ezt gondolja. -Nem lenne semmilyen kivételezés. Velem sem teszik meg, pedig rokon vagyok. Sőt keményebben hajtanak. – felelem kissé elhúzva a szám. Talán csak édesapám az, aki nem szigorú velem. Bizony Edmund hajt rendesen, sok tárgyalásra elvisz, ad ügyeket, de Blake a közvetlen felettesem, és ő bizony nem kímél. Néha már túlzásokba is esik, én pedig csak tűröm, de nem tudom meddig. A karrierem fontos, szóval kénytelen leszek. Eltelik pár kínos percnyi csend, mire megszólal, utána meg végképp szóhoz sem tudok jutni. Max Rider most komolyan arra kér, lépjek le egy kötelező rendezvényről hamburgert enni? Titokban? Hát tényleg minden megváltozott! Régen én voltam az, aki elrángatta őt a gimis vagy egyetemi rendezvényekről, mondván unalmasak. Azok is voltak! Mindig is eleven volta, szerettem, ha zajlik körülöttem az élet, és mindig történik valami. Néha bizony én voltam a zűrzavar okozója. Aztán jött a jogi kar és az állás, majd a Lockhart botrány és ha nem is teljesen, de megkomolyodtam. Tudtom felelősséggel tartozom a családom iránt, nem csupán a Lockhartok felé, de édesanyám, és a nagyszüleim irányába is. Azonban Maxnek nem tudok nemet mondani. Túl jó barátom ahhoz, hogy ilyen ajánlatot visszautasítsak. Aztán újabb sokk, megsimítja a karom. Hát ez új, ismét csak zavartan pislogok rá, mert ez minden csak nem baráti gesztus. Azzal viszont, hogy mesél Európáról szintén megnyert magának Szóval így! Kis manipulátor! De igen hatásos, holott tudom, hogy ezt teszi. -A média mindenhová követ, nem lesz könnyű. – szomorodom el, aztán eszembe jut édesapám és a bátyám. Ők meg a másik, testőr nélkül sehová sem engednek. Talán ha a testőr távolból figyelne, nem lenne gond. -Egy pillanat Max, szólok Edmundnak és apának. Várj meg itt, mindjárt jövök. – felelem komolyan. Szó nélkül nem tűnhetek el, nem akarom, hogy aggódjanak miattam. Finoman megérintem én is Max kezét, majd elindulok apám és Edmund után. -Hol az udvarlód? – kérdezi az apám. -A mim? – nézek rá értetlenül. Edmundra nézek, aki halványan mosolyogni kezd. Igazán remek! Nem értem honnan veszik ezt. Egy nő és férfi között lehetséges a barátság, és a Max a legjobb barátom. -Apa, ő a legjobb barátom gyerekorom óta, nincs itt szó semmilyen udvarlóról. – nézek egy kicsit kelleténél csúnyábban apámra, amitől Edmund még inkább mosolyogni kezd. -Rendben, akkor a barátod hol van? – kérdezi, bár látom, hogy zavart lett a tekintetemtől. -Az erkélyen vár. Szeretnénk elmenni a városba, csak ketten, mint a régi szép időben. Gondoltam szólok, hogy ne keressetek. – felelem, és szinte látom, ahogy apám arca vörössé változik. -Szó sem lehet róla, odakint nyüzsögnek a lesifotósok. – hát édesapám még nem ismered mennyire makacs a lányod. -Ez kijelentés volt, nem kérés. Felnőtt ember vagyok. Ha akarod egy testőr figyelhet minket a távolból. – felelem kimérten. – Holnap délután megállok nálatok. – teszem hozzá. Edmund már komolyabb, talán ő is aggódik, de nem érdekel. Azért, mert Lockhart vagyok, már parancsolgatni akarnak? Sajnos apám lekésett a gyerekkoromról mikor megtehette volna, nem az ő hibája, de annak a korszaknak már vége. -Jó éjt apa. – csókolom arcon, majd Edmundot is. – Jó éjt Edmund. - Jó éjt. -vágják rá szinkronban és látom rajtuk, hogy meglepődtek és kissé feszültek is, de nem érdekel. Ahogyan már megmondtam, felnőtt ember vagyok. -Itt is vagyok. – felelem, mikor visszaérek Maxhez. -Gyere.- fogom őt kézen, majd átvágunk a nagy tömegen, de nem a bejáraton át távozunk, hanem hátulról. Nem hiányoznak a lesifotósok. -Ismerek egy jó helyet, ott a legjobb a sajtburger. Tudom, ez erős túlzásnak hangzik, pedig nem az. – mosolyodom el, mikor már az utcán sétálunk. – Nincs is messze, úgy tíz perc séta, közben pedig mesélhetsz végre. Nagyon kíváncsi vagyok. – ideje kifaggatni őt, mert ha én beszéltem, neki is kell. Barátok vagyunk, méghozzá a legjobbak, szóval előttem csak ne titkolózzon!
***
Meg is érkezünk a helyre, ahol nem is olyan régen életem egyik legkínosabb incidense után ettem. Úgy feldühített valaki, hogy azt hittem, spontán felrobbanok, de egy sajt burger és egy epres turmix csodákra képes, lenyugodtam. De azért jó sokáig tartott. Az ember azt hinné akkor nem jön ide, nem igaz? Hát mégis, mert az étel nagyon finom, szóval miért ne? Ráadásul azon a napon jó barátokra találtam, szóval mégis jó szívvel gondolok erre a helyre, sőt afféle törzshelyem lett. Leülök az egyik boxba és Elliot az egyik pincér már felénk is tart. -Szia Grace. – köszön nekem vigyorogva. -Szia Elliot.Ő itt Max. – felelem vigyorogva, és bemutatom őket egymásnak. Végignéz rajtam, hát igen ez a hosszú estélyi ruha nem éppen szokásos öltözékem, aztán Maxre néz, és őt már kissé másképp méri végig. -Szia Max. - vigyorog. -Tetszik a ruhád. -kacsint rám. Na most legalább működik a meleg radarom, nem úgy, mint pár napja. -A szokásost Grace? – kérdezi tőlem. -Igen, sajtburger, epres turmix-al és nagy kólával. – mosolygom. -A fiúdnak mit hozhatok? – kérdezi vigyorogva Maxre, és alaposan végigméri őt. Jaj már ő is kezdi, komolyan elegem van, és lejárat Max előtt, igazán remek! Megvárom, míg felveszi a rendelést Maxtől, majd mikor elmegy még odasúgja nekem, hogy „cuki”, én meg zavaromban nem tudom merre forduljak. -Nos, mesélj Európáról. – terelem a szót, mielőtt még valaki zavarba hozna.
Kezdőlap
