A legjobb barátom voltál, ami egyértelmű volt azért, mert szomszédok voltunk. Rengeteget játszottunk együtt és a szüleink is gyakran elsütötték azt a poént, hogy "később mi tuti összeházasodunk", mi meg rendszeresen lezártuk egy témát egy hatalmas fújjal. Ugyan idősebb vagy nálam kb két évvel, de mégis nagyon jó barátság alakult ki köztünk. Nekem nincs testvérem, így örültem, hogy bármikor átmehettem hozzátok játszani.
Aztán 2009-ben az apukád kapott egy rendkívül jó álláslehetőséget, így elköltöztetek. Az utolsó közös napunkat nem felejtettem el, s bízom benne, hogy még te is emlékszel rá, hogy este fent maradtál még pakolni, hogy másnap minél több időt rám tudj szánni. Akkor nem játszottunk semmit, csak ültünk az ágyamon és beszélgettünk, valamint adtál nekem egy búcsúajándékot, ami nem más volt mint egy gravírozott rotring. Csupán két betű volt bele gravírozva, a neveink kezdőbetűi, de már akkor is annyira sokat rajzoltam, hogy tudtad, ez lesz a legtökéletesebb búcsúajándék.
Ki gondolta volna, hogy az a búcsú mégis örökre szólt annak ellenére, hogy megfogadtuk, nem így lesz? Nyolc év telt el azóta és annyira emlékké változtunk egymás számára, hogy még a Facebookon sem vagyunk ismerősök. Vajon milyen lesz a véletlen találkozásunk most, hogy én is itt vagyok New York-ban? És vajon hogy magyarázhatnék el mindent, ami történt, ha még a pszichológusnak is nehezen nyílok meg?