“A jelen az a pont, amelyben a múlt és jövő összetalálkozik, határállomás az időben, de minőségileg nem más, mint az a két terület, melyeket összeköt.”
Tanácstalanul üldögélek autómban a parkoló egyik félreeső helyén. Tekintetemmel az előttem álló lakóházat figyelem, nem tudom eldönteni, hogy mitévő legyek. Aggódom, de nem vagyok biztos abban, hogy talán az a legjobb megoldás, ha megjelenek Charlie ajtaja előtt váratlanul. De mit tehetnék? Telefonon nem sikerült elérnem, a menedzsere kérdésemre pedig csak annyit felelt, hogy önhibáján kívül szenvedett súlyos balesetet. Ennek már másfél hónapja, és nekem még mindig nem sikerült beszélnem vele. El akartam menni a kórházba meglátogatni, de egyszerűen képtelenség volt megtudni, hogy hol lábadozik, bár minden bizonnyal, az sem változtatott volna a dolgon, ha tudom, kétlem, hogy beengedtek volna hozzá. Charlie hosszú évekkel ezelőtt nagyon fontos szereplője volt az életemnek, kimondatlanul ugyan, de azt hiszem, hogy mindketten ugyanazt éreztük. Ő volt az a személy, aki miatt egyszerre éreztem szenvedélyt, boldogságot, de szégyent is. A nővérem barátja volt, azon a nyáron mégsem tudtunk nemet mondani egymásnak, amikor elutaztam Párizsba még hosszú ideig hiányzott. Aztán vége lett. Ő a karrierjére koncentrált, én a sulira, Ő megnősült én pedig férjhez mentem. A sors furcsa fintora, hogy néhány hónappal ezelőtt ismét össze sodort minket az élet, a zene mindig jó ürügy az embereknek a találkozásra, és az, hogy egy ilyen nemes és jótékony célt szolgálhatunk azzal, hogy közösen lépünk fel egy színpadra még inkább összehozott minket. A kezdeti zavarok ellenére is. Most pedig itt ülök legalább fél órája, az ozzhonát bámulva, ujjaim között szorongatva a kormányt és gondolkodom. Biztosan jó ötlet becsöngetni hozzá? Egyáltalán mit mondjak a feleségének? Tud rólam valamit? Nem lesz zavaró, ha egy idegen nő toporog az ajtaja előtt azzal az ürüggyel, hogy a férjét szeretné látni? Minderre nem is lenne szükség, ha Charlie felvenné a telefont és a menedzserre nem titkolóznak annyira, amikor kérdéseket teszek fel. Nem tudhatja, de utálom feladni, elég rámenős vagyok ahhoz, hogy megszerezzem amit akarok, és jelen pillanatban Charliet szeretném látni, meggyőződni arról, hogy tényleg jól van. Ő biztos emlékszik még, hogy soha nem voltak akadályok előttem, nemes egyszerűséggel nem adtam fel. Egyetlen dolog van, amit mostanra meg kellett tanulnom elengedni és az a házasságom, életem egyetlen és legnagyobb kudarca. Hiszem azt, hogy minden okkal történik, egyszerűen belefáradtunk a kapcsolatba, kihunyt a szerelem és bármennyire is fáj, be kell látnom, hogy jobb lesz külön, mint ebben a házasságnak nevezett mély gödörben. Veszek egy mély levegőt, magamhoz ölelem a táskámat és kimászom az autóból. Mielőtt elindulnék a lakás irányába még veszek egy mély levegőt. Bárhogyan is alakuljon ez a hirtelen felbukkanásom, meg kell győződnöm arról, hogy Charlie tényleg jól van és, hogy számíthatok rá és a gyönyörű zongorajátékára a közös előadásunkban. Cipőm minden lépés után hangosan koppan a betonon miközben átszaladok az úton, meg sem állva a bejáratig. Innen már nincs visszaút, most már nem szaladhatok el, most már szembe kell néznem mindazzal, ami rám vár. Csak remélni tudom, hogy ebben az esetben nem katasztrófával kell szembenéznem. Nem is tudom pontosan, hogy miért van bennem ilyen izgalom, talán a viszontlátás miatt, vagy azért, mert félek milyen állapotban találom őt itthon, vagy talán a kettő terhe nehezedik ólomként rám. Rányomok a csengőre és várok. Ujjaim között morzsolgatom táskám pántját, iszonyatosan ideges vagyok, pont mint a szalagavatóm éjszakáján, pedig nem jellemző rám az idegesség, általában a magabiztosság a fő jellemvonásom. A mosoly az arcomra fagy, amikor egy női alak nyit nekem ajtót. Mégis mire számítottál Julie? Egyértelmű, hogy a felesége is itt lehet. Ő a felesége egyáltalán? Gondolataimban lázasan kutakodok valami név után, tudom, hogy Charlie említette, de ha fejbe vernek sem jut most eszembe a meglepett tekintethez társuló keresztnév. - ÖÖÖ...szia! próbálok természetesen viselkedni, de azt hiszem ez a számítás már akkor megsemmisült amikor rányomtam a csengőre. - Juliana Monroe! mutatkozom be neki, fogalmam sincs, hogy a nevem mond-e számára valamit. - Charlie itthon van? Szeretnék beszélni vele, ha lehetséges. toporgok a lábtörlőn, mint egy idióta. Nincs túlságosan nagy meleg, mégis érzem ahogyan a felsőm, vékony, selymes anyaga a testemhez ragad. Annyira izgulok, mintha halálos bűnt követtem volna el és most tőle várnám a feloldozást.
Nem, a másik mégis jobb volt. Apró grimaszt vágok, és visszasétálok a zongora melletti, egész alakos tükörhöz, hogy visszacseréljem az előbbi fülbevalót. Túl nagy benne a kő, ami ehhez a ruhához nem olyan szerencsés, mert elvonja a figyelmet a… Mindenről elvonja. Az egész kisugárzásom két borsónyi rubin kő. Lehet, Charlie épp ezért választotta, mert már elege volt belőle, hogy folyton az arcomat kell bámulnia. Mire a gondolat végére érek, elér a felismerés, hogy mit is mondtam voltaképp. Mindig megfeledkezem róla. Még jó, hogy nem mondtam ki hangosan. Valaki olyan előtt, aki tudja… Erre oda kell figyelnem, mégis mit gondolna rólam, milyen feleség vagyok, hogy a férjem vakságával viccelődöm? A pillantásom a zongora fedlapján hagyott, vöröslő ékszerekre téved, emlékszem, mikor kaptam tőle, mintha csak tegnap lett volna, mégis valahogy olyan elérhetetlenül távolinak tűnik. Nem is az emlék, inkább Charlie az, aki nap mint nap messzebb sodródik tőlem, pedig most is itt van, csak fel kéne mennem az emeletre. Aprót, nehézkeset sóhajtok. Majd visszanézek a tükörbe. A piros rúzsomra. A piros ruhámra. Lehet, hogy soha többé nem fog már… Az óra halk pittyenése kizökkent, odakapom a pillantásom. Te jó ég, már öt óra. Mindjárt itt van Dean. Kicsit igazítok még a frizurámon, de ahogy gondoltam, máris megszólal a csengő. Nagyon pontos, hajlik apró, elégedett mosolyra a szám sarka, pedig ez a színészekre általában véve nem annyira jellemző. Ki se nézek, mielőtt kinyitnám az ajtót, annyira biztos vagyok benne, hogy ki áll mögötte, mikor viszont kitárom, a kezdődő mosoly az arcomra is fagy. Dean helyett egy feltűnően rövid nadrágos szőkeség ácsorog előttem, napbarnított virgácsokkal. Ahogy a pillantásom akaratlanul is végig fut rajta, ez az első, ami feltűnik. A második, hogy átlátszik a blúza, de mentségére szóljon, nyomokban azért mégis lehet valami fogalma az öltözködési etikettről, a fehér felső alá legalább fehér melltartót választott. Mégis ki a fene lehet? Ám mielőtt megtudnám, újabb meglepetés fogad. Szia? Erre aztán nehéz megállnom, hogy ne pislogjak túlságosan nagyokat, a szemöldökeim azért halványan így is felfelé mozdulnak. - Üdvözlöm, Angelique White, segíthetek valamiben? – A hangom nem rideg, de azért megtartja a kellő távolságot. A neve egyáltalán nem ismerős. Átpörgetem, de az arcát sem tudom mihez kötni, pedig ritka jó memóriám van. - Elnézést, de ismerjük egymást? – Mivel a nevén kívül mást nem mond, feltételezem, úgy véli, ismernem kellene. De amíg nem tisztázódik, ki ő, és mit akar a férjemtől, addig eszem ágában sincs beengedni. Amúgy is sietek, szóval kábé egy percet kap. És ezzel le is tudtam a napi önzetlen cselekedetemet, legalább a pszichológusom örülni fog. - A férjem sajnos még lábadozik, nem fogad látogatókat. – Azért ezt még magabiztosan hozzáteszem, hátha már ennyivel is eltántorítom. Nem bánnám. Dean bármelyik percben itt lehet. Se kedvem, se időm nincs most ezzel szarakodni, de azért nem hagyom, hogy ez az arcomra is kiüljön, az nem lenne túl illő.
“A jelen az a pont, amelyben a múlt és jövő összetalálkozik, határállomás az időben, de minőségileg nem más, mint az a két terület, melyeket összeköt.”
Egyre biztosabb vagyok abban, hogy hiba volt eljönni ide, vagy legalábbis jobban át kellett volna gondolnom a tervet, lépésről-lépésre. Őszintén, a felesége egészen addig eszembe sem jutott, amíg meg nem érkeztem a parkolóba. Nem is ismerem, mit kellene mondanom? Én vagyok a férjed egyik régi barátja? A barát jelző, amivel illethetem egyáltalán magam ebben a kapcsolatban? Mivel győzhetném meg a kedves feleségét, hogy engedje már látni a férjét? Nem is tudom, ellenkező esetben azt hiszem én is furcsán néznék egy idegen nőre, az ajtónk előtt toporogva, ha az hirtelen a férjem szeretné látni. Pedig nincs más választásom, csak így juthatok valahogy Charlie közelébe, hogy meggyőződjek arról minden rendben van vele, és, hogy megtudjam még mindig vállalja azt a koncertet, amire a balesete előtt gyakoroltunk. Igaz, hogy nagyon hosszú idő telt el anélkül, hogy egyáltalán beszéltünk volna egymással, de azért azt hiszem normális emberi reakció, ha aggódok, mert semmi konkrétat nem tudok róla. Szeretnék teljesen a próbákra koncentrálni, arra, hogy a soron következő koncerttel elérjük a kívánt eredményt, de ehhez elsősorban tudnom kell, hogy mi van vele, különben nem tudom lenyugtatni magam és sajnos a menedzserénél hiába kopogtam, nem volt hajlandó ajtót nyitni nekem. Végső kétségbeesésemben pedig itt állok az ajtaja előtt, próbálom összeszedni a gondolataimat és úgy tenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A mosoly nagyon hamar az arcomra fagy ahogyan megpillantom az ismeretlen nőt. Tekintetem végigjáratom rajta, hát, nem mondanám, hogy kifejezetten csinos, úgy néz ki, mint egy rózsabokor ebben a vörös ruhában, de ha Charlienak az ilyen típusú nők tetszenek, akkor ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak? Bár...annak idején nagyon sokat nevettünk együtt, mindig felszabadultak voltunk egymás társaságában, nem akarok első látásra következtetést levonni,de nem úgy néz ki Mrs. Lloyd, mint aki szeret – vagy tud – mosolyogni. - Charlie egy régi barátja vagyok és együtt fogunk fellépni egy nemsokára esedékes koncerten, ha nem bánod... megcsóválom a fejem. - Ha nem bánja, akkor szeretnék vele váltani néhány szót. Igazán nem zavarnám sokáig, csak öt percet kérek. azt mégsem mondhatom, hogy így másfél hónapnyi reménytelen telefonálgatás után most már valóban szeretném látni és tudni, hogy minden rendben van. Még a végén Mrs. Rózsabokor félre érteni az ittlétem okát. Már csak egy hisztis, féltékenykedő feleség hiányozna az amúgy is feje tetejére borult életemből. - Nézze Anqelique, nem ismerjük egymást, így nyilván fogalma sem lehet arról, hogy ki vagyok és mit szeretnék Charlie-tól, de nem lennék itt, ha... elharapom a mondat végét. Ha felvette volna a telefont? - Csak szeretném tudni, hogy minden rendben van vele és lenne hozzá néhány kérdésem azzal kapcsolatban, hogy mikor és hogyan tudunk a jótékonysági koncert részleteiről beszélgetni. Bemehetek? Hát Angie még nem ismer, fogalma sem lehet arról, hogyha kiraknak az ajtón én vissza mászok az ablakon, de azért remélem, hogy ilyen drasztikus lépésekre nem lesz szükség, és az egyáltalán nem szimpatikus nő végre beenged a lakásba. - Tényleg csak öt percről lenne szó, kérem. Fogalmam sincs, hogy mivel lehetne hatással lenni rá, hiszen nem ismerem, Charlie is csak annyit mesélt róla, hogy a sorozatának a producere és, hogy házasok. Nem túlságosan részletgazdag elemzés. Igaz, sokkal jobban el voltunk foglalva azzal, hogy a kimaradt évekről meséljünk egymásnak, a házastársainkról nem sok szó esett közöttünk.
Pedig próbálkozom én a mosolygással, épp csak nem tűnhet túl őszintének. Egészen addig a pontig, amíg azt nem mondja, hogy nemsokára együtt lépnek fel Charlie-val valami koncerten. Erre aztán akaratlanul is szelesebbre húzódik a mosolyom, kis híján felnevetek az abszurditáson, de szerencsére az utolsó pillanatban észbe kapok, és habar az ajkaim szétnyílnak, épp csak a levegőt fújom ki rajta hevesebben. Futólag megnedvesítem a szám, mielőtt minden vidámság nélkül, tárgyilagos hangon kimondom. - Hát, azt erősen kétlem. - Charlie nem megy semmilyen koncertre a közeljövőben, vendégként sem, de előadóként meg aztán pláne. És az sem rémlik, hogy mesélt volna róla, mint esetleges régi barátról. Szóval vagy orbitális kamu az egész, és csak megpróbál feljutni hozzá valamilyen ürüggyel, vagy szegény kislányt senki sem tájékoztatta, hogy az esedékes koncertjüknek már másfél hónappal ezelőtt lőttek. - Mint mondtam, Charlie nincs abban az állapotban, hogy vendégeket fogadjon. Bizonyára értesült a balesetéről. Nekem pedig perceken belül indulnom kell, sajnálom, hogy potyára fáradt ide, de jelenleg... - Ám mielőtt végleg lezárnám a beszélgetést, újra megszólal. Ezúttal már jobban tudok azonosulni a mondandójával. Valóban nem ismerem, és nem is áll szándékomban beengedni. Sem én, sem Charlie nem akarja, hogy kiszivárogjon a vakságának híre, még mielőtt a műtétre sor kerülne. Nem olyan kecsegtetők az esélyek, de a semminél azért több. Addig is, hátha megúsznánk anélkül, hogy a média még jobban darabokra szedje a történeteket. Nem lenne itt, ha? Most már nyíltan felvonom a szemöldököm, mikor itt megtorpan. Közel állok hozzá, hogy azt mondjam, akkor most én tájékoztatom: minden a legnagyobb rendben van, és udvariasan rácsukom az ajtót, de ahogy a jótékonysági koncert megüti a fülem, meggondolom magam. Szóval erről a koncertről beszél. Ezt valóban említette Charlie. Ki is ment a fejemből. Mert persze már ez sem releváns, ahogy semmi más a kicseszett eddigi életünkből, de ez a koncert tényleg fontos volt neki. Mindig is javíthatatlan idealista volt, mintha attól, hogy énekelgetnek, bármi is megváltozna a világban, de emlékszem rá, milyen lelkesedéssel beszélt róla, és az emlék egy pillanatra hatalmába is kerít. Visszanézek a lányra, azon töprengve, hogy talán mégis jót tenne Charlie-nak, ha beszélgetne vele egy kicsit. Vagy csak még mélyebb depresszióba zuhanna, ha szembesül vele, hogy most már erre sem lesz képes? Egy ideje nem beszélgetünk, fogalmam sincs, mit akarna, de nincs is olyan sok időm ezen agyalni, mert a szőkeség mögött Dean kocsija is leparkol végre. Én pedig sokkal sugárzóbb mosollyal, mint amit az előbb Julie-ra villantottam, intek neki, hogy... - Azonnal megyek! Csak hozom a táskám. - Ezzel egy időben pedig a vendégünknek is jelzem, hogy lépjen beljebb. Még mindig vonakodva, de Dean érkeztével most már annyira zsongnak a gondolataim, hogy nem is tudok rendesen ide koncentrálni. És az az elhangzó "kérem" is nyom nemicskét a latban. Szeretem, ha az emberek képesek kérni. Pláne, ha tőlem. - Rendben van, de tényleg csak öt perc legyen. Értem már megérkeztek, nem tudom megvárni - indulok a táskám irányába, míg kiadom neki a megfelelő utasításokat. - Charlie az emeleten van, jobbra a második ajtó. Ha bármit is kiszivárogtat a sajtónak, a bugyiját is leperelem, nem fenyegetés, csak hogy tisztában legyen a dolgokkal. A koncertet valóban említette Charlie, egyedül ezért engedem be hozzá. De ne tápláljon nagy reményeket. Azzal vetek még egy pillantást a tükörbe, oldalra igazítok egy hajtincset, majd egy utolsót pillantva a lányra, az ajtó felé indulok. - Sok sikert. Bizonyára dunsztja sincs, hogy miért mondom ezt, ahogy azt is furcsállni fogja, hogy Charlie-nál vaksötét van, talán azt hiszi majd, hogy alszik, és egyből vissza is fordul. Én mondtam, hogy nem alkalmas, de ha ennyire erőszakos, hát akkor küzdjön meg vele maga. Nekem mára már szerencsére nem kell ezzel foglalkoznom, és jobb is, ha inkább a vacsorára koncentrálok. A legjobb formámat akarom hozni ma este.
“A jelen az a pont, amelyben a múlt és jövő összetalálkozik, határállomás az időben, de minőségileg nem más, mint az a két terület, melyeket összeköt.”
Most már bátran kijelenthetem, hogy Charlie felesége egyáltalán nem szimpatikus nekem. Igaz nem ismerem, de ez a néhány perc éppen elég számomra, hogy eldöntsem, nem is akarom megismerni. Az tény, hogy abban a nagyok sok hosszú évben, amíg nem találkoztunk mindketten sokat változtunk, de egyszerűen akkor sem fér a fejembe, hogy hogyan volt képes ennyire karót nyelt nőt feleségül venni? Ha csak megdugni szerette volna még valahogy megértem, de az, hogy el is vette hihetetlen. Minden bizonnyal nagyon tud valamit ez a rózsabokor, ha hozzá kötötte az életet, mondjuk a nővérem helyett. Magamat már meg sem említem, mert bármi is volt közöttünk, azt hiszem mindketten tudatában voltunk annak, hogy csak átmeneti, bármennyire is vágytunk arra, hogy ne az legyen. Magasba szalad a szemöldököm. Erős késztetést érzek arra, hogy rá kérdezzek mégis miért? Csak nem ő akarja megszabni a férjének, hogy mikor, hol és kivel álljon színpadra. De a józan eszemre hallgatok inkább és nem teszek semmilyen megjegyzést, amivel esetleg felbosszanthatom, mert tényleg azért vagyok itt, hogy lássam végre Charliet, és nem azért, hogy az idióta neje megjegyzésein agyaljak. Nyilván úgy is Charlieval fogom megbeszélni a részleteket, Angievel csak azért kell szóba állnom egyáltalán, mert ő a sárkány, aki a kaput védeni, nekem meg muszáj bejutnom valahogy. Úgyhogy nincs más választásom, mint vissza nyelni a kikívánkozó szavakat, mosolyt erőltetni az arcomra és a lehető legmeggyőzőbben előadni, hogy muszáj beszélnem a férjével. Minden meggyőző képességemre szükség van, mert nagyon úgy tűnik, hogy Angie hajthatatlan és emiatt fura idegesség lesz úrrá rajtam, valami belső hang azt sugallja nekem, hogy talán nagyobb a baj, mint amit a nyilvánosság elé hoztak. Megrázom a fejem, nem akarok fölöslegen hülyeségekre gondolni, minden bizonnyal csak arról van szó, hogy amíg lábadozik el szeretnék kerülni az esetleges firkászok, vagy bármilyen hírforrások felbukkanását. Ami azért érthető is, sok ember az anyját is eladná néhány extra zöld hasúért. Már-már kezdem elveszíteni a reményt, amikor érzékelem, hogy megváltoznak arcvonási, a hangja is megenyhül kicsit és mintha valami mosoly -féle vicsorgás jelenne meg az arcán. Egyértelművé válik, hogy nem nekem szánja ugyan, de ez egyáltalán nem érdekel csak végre álljon már félre, hogy bemehessek. Nem tudom leplezni az örömöt amit szavaival okoz, hát mégsem volt fölösleges eljönni idáig. Bólintok, hogy jelezzem minden szavát tudomásul vettem, nem fogok senkinek egy árva szót sem mondani várjon rám bármi abban a bizonyos szobában. Utolsó mondatai azonban ott visszahangoznak a fülemben: De ne tápláljon nagy reményeket. Sok sikert. Vajon mégis mire akar utalni ezzel? Értetlenül pislogok rá, szeretném megkérdezni, hogy mégis milyen állapotban van Charlie, hogy ilyen jókívánságokkal halmoz el, de mire képes lennék megszólalni, már hűlt helye van a kapuőrnek. - Szuper, köszi... szólok utána, bár biztos vagyok abban, hogy igazából már nem hallja a szavaimat. Megkönnyebbülten lépek be végre a lakásba. Bár a Mrs. Lloyd elég merevnek tűnik az otthonukban nagyon is kellemes légkör uralkodik, tágas, tiszta és azt beismerem, hogy az öltözködéshez ugyan nem sok ízlése van, de a lakberendezéshez igen. Már ha, nem valaki más volt az ötletgazda természetesen. Lerúgom a cipőmet mielőtt tovább indulnék az emeletre, bunkó azért nem vagyok. Kopogok az ajtón, remélve, hogy Charlie majd jelzi, ha beléphetek, de mivel ez nem történik meg óvatosan nyomom le a kilincset és nyitok be a szobába. Odabent teljes sötétség uralkodik, a kinti fényviszonyok miatt egyáltalán nem látok semmit. - Charlie, én vagyok az Julie! tenyerem végighúzom a falon addig, amíg megakad egy villanykapcsolóban. Muszáj egy kis fényt varázsolnom, mert az orromig sem látok és nem szeretnék botladozni, kitörni a nyakam, meg végképp nem. - Hallod, a feleséged iszonyatosan félelmetes. pislogok néhányat amikor végre fény árasztja el a szobát és pillantásommal azonnal a férfit keresem. - Ne haragudj, hogy így rád törtem, de nem tudtam rólad semmit és aggódtam. Nem válaszoltál a hívásaimra. még mindig csak álldogálok a fal mellett, az ágyon fekvő alakot bámulva. Első ránézésre nem látom, hogy bármi komoly gondja lenne, de őszintén már az is megnyugtat, hogy hallom ahogy lélegzik.
Hallom, hogy csöngetnek, de a lent folyó beszélgetés már nem hallatszik fel. Valószínűleg a bejarónő érkezett meg. Épp időben, az ajtó előtt elvonuló parfümfellegből ítélve, Angie készül valahová. Javasoltam már, hogy adjunk kulcsot neki, tekintve, ha Angie nincs itthon, én biztos nem fogok lemászni beengedni, de ez persze ki van zárva, én vagyok a naiv, hogy ennyire megbízom az emberekben. Az ő dolga vegül is. Annyira nem is érdekel. Visszarakom a fülest, és inkább visszamélyedek az éppen futó hangoskönyvembe. Neil Gaiman novellák. A polcomon is ott sorakoznak a könyvek, már ősidők óta tervezek időt szakítani rájuk, de eddig még sosem jött össze. A menedzserem szerezte be őket, mikor a hét elején meglátogatott. Az ajtómon felhangzó kopogás viszont hirtelen és erőszakkal szakít ki a szavak fonta világból. Megrezzenek, és azonnal kikapom a bal fülemből a kis hangszórót, a másik kezemmel pedig megállítom a lejátszást, hogy jobban tudjak koncentrálni: ki az, és mit akar. Julie? A hang és a név azonnal társul az archoz a fejemben. De miért van itt? Angie-nek és a menedzseremnek is megmondtam, hogy senkit nem akarok látni. Julie viszont nem csak bekopog, hanem pár pillanat múlva már bent is van a szobában, és ami ennél is rosszabb, a kattanasból ítélve azonnal a villany után nyúl. - Kapcsold vissza - szólok rá szinte azonnal, szorosan csukva tartva a szemem, mintha csak bántana a fény. - Ha ő félelmetes volt, akkor én egyenesen vérfagyasztó leszek - bocsátom előre. A hangom nem túl vidám, de egyelőre még valószínűleg nem tudja eldönteni, hogy viccnek szánom-e. Pedig nem igazán. Egyáltalán nem örülök ennek a random látogatásnak. Nem kellene itt lennie. - Hogy jutottál át rajta? - Furcsállom. Nem az engedékenységéről híres. Mellesleg, én is megértem rá, hogy ne engedjen be senkit. De ezek szerint ez az apróság nem sokat nyomott a latban. Már épp feltenném a mégis mit keres itt kérdést, mikor magától is megválaszolja. Szóval aggódott. És a hívásaira sem válaszoltam. Igen, az meglehet, ahogy senkiére sem. - Bizonyára azért, mert nem volt mondandóm - jegyzem meg válaszképp. Tudom, hogy nem túl udvarias, de... nem akarom, hogy itt maradjon. Nem akarok beszélgetni vele. És legfőképp azt nem, hogy megtudja: nem látok. Ha beljebb is jön, nem modulok az ágyon. Mivel nem készültem látogatóra, a felsőtestem fedetlen, csak egy hosszúszárú nadrág van rajtam, ami a derekamig erő takaró jóvoltából nem látszik.
“A jelen az a pont, amelyben a múlt és jövő összetalálkozik, határállomás az időben, de minőségileg nem más, mint az a két terület, melyeket összeköt.”
Nem szokásom minden előzetes bejelentés nélkül, csak úgy megjelenni senki lakásán, de ebben a szituációban egyszerűen nem volt más választásom. Másfél hónapon keresztül hagytam, hogy az az idióta menedzser csak úgy lerázzon, megelégedtem azzal a néhány sor hírrel ami, itt-ott megjelent, de mostanra már teljesen megelégeltem, hogy a jól begyakorolt szövegen kívül semmi más információ nincs a birtokomban. Tudnom kell, hogy jól van és ehhez a legjobb módszer, ha a saját szememmel győződöm meg róla. Miután sikeresen bejutottam a házba, minden gondolkodás nélkül indulok az Angie által említett szoba irányába. Egy pillanatra azért megtorpanok mielőtt lenyomom a kilincset, mert fogalmam sincs, hogy mire számíthatok odabent, de összeszedem minden maradék erőmet és belépek a helyiségbe. A sötét és a csend úgy ölel körbe, mint a legnagyobb hidegben a sál, felkapcsolom a világítást és kissé hunyorogva még fordulok az ágy irányába ahol megpillantom a férfit, aki miatt itt vagyok. Nem tűnik betegnek, lehet, hogy csak aludt és én most sikeresen felébresztettem. - Hová kerültem? Mint valami kísértet kastély komolyan. Mr. Drakula és kedves neje. próbálom kissé oldani a hangulatot egy gyenge poénnal, nagyon úgy tűnik, hogy nincs jó hangulatában, legalábbis nem rémlik, hogy valaha ilyen hangnemben beszélt volna velem. Nem teszek eleget a kérésének, égve hagyom a villanyt és óvatosan közelítem meg az ágyat, hogy helyet foglaljak az egyik széken, közvetlenül mellette. Csak most tűnik fel, hogy a felsőteste meztelen. Kissé zavartan fordítom el a tekintetem róla. - Még mindig szépen kidolgozott hasizom. jegyzem meg csak úgy mellékesen, kislányos zavaromban. - Huhh, hát nem volt könnyű feladat, a feleséged úgy őrzi a házat, mint egy véreb, de a meggyőző képességemnek hála itt vagyok. Vagy inkább annak az úrnak köszönhető, akivel elment valahová. nyilván nem mondok neki újdonságot, mégiscsak a felesége, tudnia kell róla, hogy éppen hol van és kivel. Bár ha az én házasságomat veszem alapul, akkor ez egyáltalán nem ennyire biztos. Sosem tudom, hogy Dae Won éppen merre csatangol, ha nem otthon van és hát, én sem számolok be neki arról, hogy hol vagyok. Magasba szalad a szemöldököm. Értem én, hogy ma nincs a legjobb formában, de azért kicsit lehetne kedvesebb is, ha már itt vagyok. - Oh, szóval nem volt mondandód? Ennyi? Ennyivel akarsz lerázni? beismerem, sérti a női büszkeségem, hogy ilyen stílusban beszél hozzám, nyilván nem vártam el, hogy a nyakamba ugrik örömében amiért találkoztunk, de azért egy kis lelkesedés jól esne. - Nekem viszont van mondandóm Charlie. Aggódtam miattad, a menedzsered próbált lerázni, de így másfél hónap után már elegem lett belőle. Hívtalak, de soha nem válaszoltál. Úgyhogy kénytelen voltam eljönni idáig, szembe nézni a sárkánnyal, hogy beszélhessek veled. A nejed csak öt percet adott nekem. nem mintha szándékomban állna betartani az időkorlátot, főleg úgy, hogy itthon sincs. Felsóhajtok. Miért ennyire nehéz szót érteni a férfiakkal? - Hogy vagy? És nekem nehogy azzal az előre megírt és begyakorolt szöveggel állj elő, amivel az a barom is, az igazat mondd. Türelmesen ücsörgök a széken, bár ez a helyzet kezd egyre kínosabbá válni, nem nézek rá, inkább a szőnyeget vagy a falat tanulmányozom, mintha legalábbis az érdekesebb látványt nyújtana nála és a szépen kidolgozott hasizmánál. - Kimenjek amíg felöltözöl? Nem mintha sértené a szemem a látvány. jegyzem meg széles mosollyal az arcomon. - Komolyan kérdezem Charlie, hogy vagy?
- Csak hogy tudd, az ilyen helyekről a legkevesebb esetben jutnak ki élve – ragadok benne ebben a hangulatfestő allegóriában. Hogy miért? Halvány fogalmam sincs. A válaszok szinte ösztönösen futnak az ajkaimra, mint mikor a próbán már eljutok arra a szinte, hogy nem kell gondolkodnom a következő soron, hanem magától gördül elő a párbeszéd folytatása. Az itt léte nem érint pozitívan, a tetejében még váratlan is, szóval ez talán afféle passzív ellenállás a részemről, ha már itt fekszem, mint egy magatehetetlen báb, és még csak azt sem tudom elérni, hogy visszakapcsolja azt a rohadvány villanyt. A hangom színtelen és érezhetően komorabb a szokásosnál, de az utolsó mondatot leszámítva, érzésem szerint még nem számít gorombának. Bár azt elhiszem, hogy másra számított. Ezek szerint Angie nem mondta el neki, hogy mi történt. Szépen kidolgozott hasizom. Na, persze. Aprót rándul a szám sarka, ahogy megszületik a fejemben a folytatás. Épp csak a szerepemet veszítettem el, ami miatt hosszú hónapokat dolgoztam rajta. Dühít, hogy nem teljesíti a kérésem, és nem kattintja vissza a fényt, amiből én ugyan semmit nem érzékelek, de a tudat alapján úgy érzem magam, mintha egy kivilágított műtőasztalon feküdnék, meztelenül, és kiszolgáltatva. A szívverésem gyorsul néhány ütemet. Az ujjaim észrevétlenül a lepedővel babrálnak. A szemeimet pedig továbbra is csukva tartom. - Julie. Az istenért. Kapcsold már le ezt a szart. Inkább húzd el egy kicsit a függönyt a hátsó ablaknál – forszírozom türelmetlenül a kérdést. Az megadná a szobának a kellemes félhomályt, vagyis én sem lennék reflektorfényben, és ő is ki lesz elégítve. – Nem viccből vagyok sötétben, bántja a szemem a fény – teszem hozzá magyarázatképp, hogy ösztönözzem is valamivel. Nem mondok igazat, és nem is szívesen irányítom a szememre a figyelmét, de ennél jobb nem jutott eszembe. Arra végül is gondolhat, hogy a baleset közben a szemem is megsérült egy kicsit, az ezernyi reppenő üvegszilánk között, vagy akár az agyrázkódás következtében. Mittudomén. Bárcsak ez lenne a probléma. Reményeim szerint már az ablaknál jár, mikor újra szóba kerül Angie. Szóval eljött érte egy férfi. Házhoz. Még csak nem is taxival közlekedik, hogy legalább a látszatot fenntartsa. Igazából nincs túlságosan sok jogom féltékenynek lenni, de azért mégis bosszant a dolog. Zavar. Ahogy itt fekve végig kell néznem, hogy szép lassan darabokra hullik az életem. Vagy nem az lenne, aminek látszik? Másfél hónap telt el a baleset óta. Tudom, hogy nem tud egyedül lenni, de ennyi idő alatt még csak nem… kezdett új életet. Az még Angelique White-tól is megdöbbentő volna. Vagy én nem ismerném eléggé? A merengésemből Julie szakít ki. Bár a kíváncsiság hajt, hogy kérdezek a megjelenő pasasról, bizonyára ismerem, de nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy nem tudtam róla, vagy hogy zavarna, amit most megtudtam. Így inkább nem mondok rá semmit. Helyette Julie-n vezetem le a belülről nyomasztó feszültséget. A szavaim ezúttal már sértőek lehetnek, de nem véletlenül nem vettem fel azt a nyavalyás telefont. A hangján érzem is, hogy rosszul érinti, de nem tudom, hogy mit várt. - Azért próbált lerázni, mert azt kértem tőle – szúrom közbe röviden a kifakadása közben. – Azt elmondta, hogy nincs komoly probléma, nem igaz? – Akkor meg? Ezt már nem teszem hozzá, de a hangsúlyból, még ha a hangom halk, akkor is kiérződik. - Ahogy Angie-től is azt kértem, hogy ne engedjen be senkit, szóval ha valakire haragudni akarsz, akkor az én vagyok. – Ha megkérdezi, mielőtt elmegy, valószínűleg öt perc sem lett volna belőle. Hogy hogy vagyok? - Ahogy látod. A gerincsérülésem sokáig ágyhoz kötött, még mindig nehezemre esik mozogni. Egy ideig még nem fogok visszatérni. – Ez a része igaz a történteknek, leszámítva, hogy mostanra azért a térd- gerinc- és medencesérülések többsége már nem akadályoz közvetlenül. Fel tudok állni, és a fürdőszoba irányába napi háromszor meg is teszem a sétát. - Nem áll szándékomban felöltözni. – Feltételezem, úgy sem marad olyan sokáig. Ha eddigre valóban félhomály van, pláne nem olyan indokolt, ha nem, az más kérdés, akkor simán a dac mondatja velem, és hogy csak így kérdés nélkül betörtek a személyes terembe. – Nem hinném, hogy most látsz így először – teszem hozzá, bár ezt már abszolút nem tudom megmondani, hogy miért. Piszkálni akarom. Minden mondatára rácáfolni, és bebizonyítani, hogy nem helyénvaló. Ahogy az egész ittléte sem az.
“A jelen az a pont, amelyben a múlt és jövő összetalálkozik, határállomás az időben, de minőségileg nem más, mint az a két terület, melyeket összeköt.”
Persze, megértem én, hogy az ember egy súlyos autóbaleset után nem érzi magát tökéletesen, bár nekem szerencsére mindeddig nem volt tapasztalatom ilyesmiben, de el tudom képzelni, hogy min mehet most keresztül, mégis, baromi rosszul esik, hogy így viszonyul hozzám. Nem tudom eldönteni, hogy mindez csak férfi hiszti, vagy valóban annyira megviselték a történtek, hogy nincs kedve mosolyogva vendéget fogadni. Most egy kicsit betolakodónak érzem magam, nagyon tapintatlannak és idegesítőnek, pedig tényleg csak azért vagyok itt, mert aggódtam miatta. Igen, az elmúlt években mindkettőnk élete működött a másik nélkül, de azért most, hogy újra felbukkantunk egymás életében és megtörtént ez a baleset aggódtam. Persze, az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy szeretnék információt arról, hogy mi lesz a sorsa a közös fellépésünknek, de az csak nagyon kis százaléka annak amiért itt vagyok. Elsősorban szerettem volna a saját szememmel meggyőződni arról, hogy életben van és minden rendben van vele. Nos, úgy tűnik, hogy nagyon is életben van, de minden bizonnyal az agyának egy olyan része sérülhetett, ami a bunkóságért felelős, mással nem tudom megmagyarázni azt, hogy miért viselkedik velem ennyire elutasítóan. Jól van, beismerem, hogy talán meggondolatlanság volt minden bejelentés nélkül beállítani, de azért nem követtem el akkora bűnt, hogy így viszonyuljon hozzám. Hiszen amióta itt vagyok még rám sem pillantott. Megjegyzésére csak felsóhajtok, de nem válaszolok, nem tudom, hogy mi ez a morbid humor nála, de most már nem tudok nevetni rajta. - Jólvan már Mr. Dráma király, mindezt elmondhattad volna kevésbé bunkón is. hangosan fújtatva állok fel a székről és sétálok a hátsó ablakhoz, hogy a sötétítőt elhúzva egy kis fényt kapjon a szoba, majd lekattintom a villanyt. Komolyan, nem vagyok fogyatékos, ha már az első percben elmondja, hogy valami gond van a szemével és emiatt ül sötétben már régen lekapcsoltam volna a világítást. Honnan kellene tudnom, hogy milyen sérüléseket szerzett, amikor egy épkézláb mondatot nem volt képes kinyögni nekem eddig sem a menedzsere, sem a neje, sem pedig ő. Nyilván, sejtettem, hogy egy autóbaleset emléke nem múlik el nyomtalanul az emberből, ezért is próbálok türelmesen viszonyulni hozzá, és eltekinteni az indokolatlan bunkóságtól. Nem ülök vissza az előbbi helyemre, csak megállok az ablak előtt és a kertet bámulom. - Igen elmondta, de attól még szerettelek volna látni. pillantok rá. - Rád is haragszom Charlie Lloyd! Mert nem voltál képes a tucatnyi hívásom közül legalább egyetlen egyre válaszolni, és mert... elharapom a mondatot. Mert egy kalap alá vettél mindenki mással? Így mégsem folytathatom, hiszem bármennyire is sérti az önérzetem, valljuk be, tényleg senki vagyok az életében. Valamikor talán voltam valaki, de az évek alatt ez a státusz megszűnt. - azt hittem barátok vagyunk... fejezem be kissé kurtán az előbbi gondolatmenetet. Bár könnyen lehet, hogy ez az egész csak az én fejemben létezik és, ha a közös koncert nem lépett volna be az életünkbe, akkor lehet, hogy sosem keresett volna. Miért is tette volna, hiszen mindene megvan, rám már nem igazán lehet szüksége. - Maradandó károsodást szenvedtél? őt figyelem, ahogyan fekszik az ágyban, mintha egy teljesen másik emberrel beszélgetnék. - A koncertre képes leszel eljönni? még mindig nem mozdulok, hol a kilátást bámulom, hol pedig őt. Tudom, hogy neki is nagyon fontos volt ez a jótékonysági koncert, ezért merek ennyire nyíltan rákérdezni. - Az emlékezeted nem csal kedves Charlie, nem ez az első alkalom, hogy félmeztelenül látlak. Viszont azt nem gondoltam volna, hogy még lesz alkalom, még mindig szép látvány. hamiskás mosoly kúszik az arcomra. Eszemben sincs bámulni, de hát ha rá pillantok akaratlanul is megakad tekintetem a meztelen felsőtesten. - Rég volt ugyan, de minden pillanatára emlékszem annak a nyárnak. jegyzem meg, talán inkább magamnak, mint neki, nem hiszem, hogy a régi időkről akar cseverészni, sőt már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán kíván még a társaságomban lenni. Az a néhány hét volt életem egyik legzavarosabb szakasza, tudtam, hogy amit csinálunk nem helyes, de nem tudtam parancsolni magamnak. Tudtam, hogy nem szabad érzelmeket táplálnom, mégis megtörtént. Felkészítettem magam arra, hogy vége lesz, mégis elválásunk után még sokáig fájt az űr ami bennem maradt. - Még rám sem néztél Charlie, haragszol rám? Tudom, nem kellett volna ennyire váratlanul rád törnöm, megértem azt is, ha emiatt dühös vagy rám. közelebb sétálok hozzá, ujjaimmal óvatosan érintem meg a karját. - Szeretnék segíteni amiben csak tudok, de ha most arra kérsz, hogy menjek el, akkor tiszteletben tartom a kérésed és elmegyek. nem akarok nyűg lenni a nyakán, már éppen így is elégszer érzem az élet bizonyos területén, hogy nem kérnek belőlem.
- Ha megkérdezed, mielőtt rám gyújtod, meg is tettem volna – jegyzem meg, indulat nélkül, pusztán megállapítva. Elviselhetetlen lehetek? Remélem, igen. És mihamarabb elmegy a kedve a látogatósditól, mert annyira én sem élvezem ezt a stílust. De ha arra gondolok, hogy mi a másik lehetőség, akkor sem leszek sokkal vidámabb. Nem érzem, hogy készen állnék rá, hogy az ismerőseim közül bárkinek is bevalljam a tényeket. Amíg nem mondom ki, és amíg senki sem tudja, valahogy sokkal hihetőbb, hogy csak egy átmeneti állapot. Nem akarom átélni, hogy nem tudja, hogy kezelje a helyzetet. Sem azt, hogy úgy viselkedik velem, mint egy fogyatékossal. Inkább haragudjon rám. A reakciói alapján, úgy hallom, nem is járok olyan messze ettől. A függöny ismerős, rövid surranása, és a villanykapcsoló kattanása végül meggyőz róla, hogy nagyjából olyan fényviszonyok vannak a szobában, ahogy a fejemben élhet. Vagyis, ha akarom, kinyithatom a szemem, távolabbról akkor sem fogja kiszúrni, hogy fókuszálok vele, vagy sem. Valahol talán nevetséges ez a titkolózás, hiszen olyan sok ponton, olyan könnyen lebukhatok vele, de ez sem érdekel. Az ittlétével sarokba szorított, így már nem sok lehetőségem van, és ezt Angie is tudta. Akkor meg miért engedte be? Ez a része még mindig nem világos. A monológjával nem tudok mit kezdeni. Persze, igaza van, válaszolhattam volna, ha nem az kötötte volna le a figyelmem, hogy… Ha egyáltalán képes lennék egyedül kezelni a telefonomat. - Sajnálom – mondom ki végül, mikor az utolsó sort is hozzáteszi. Azt hitte, barátok vagyunk. Én is azt hittem. És bizonyára úgy is volt. Van. Fogalmam sincs, mi van most, vagy mi fog történni velem. Ha ez így marad, azt aligha éli túl a barátságunk, de ez ugyanúgy igaz minden más kapcsolatomra. Angie is el fog hagyni, nem is akarnám, hogy velem maradjon. Már megint nagyon a mélyére futottam… Halk, de mély sóhajtásnyi levegőt engedek a bordáim közé, itt-ott fáj még egy kicsit, de ez a része most már rendben van. Ahogy a maradandó károsodást kiejti a száján, a szemeim szinte azonnal, reflexszerűen kinyílnak. - Nem – válaszolom kertelés nélkül, színész vagyok, de ezen én is érzem, hogy ha nem is gyanút keltő – mert mért gyanakodna bárki is arra, hogy le akarnám tagadni? –, azért annyira nem mélységesen meggyőző, vagy természetes reakció, mint amilyenre szántam. – Legalábbis remélem. Majd a kórházban derül ki – teszem hozzá, hogy kozmetikázzak rajta. A koncert említésére megint csak összeszorul egy kicsit a szívem. Ehhez annyira ragaszkodtam. Előttem van a jelenet, ahogy a baleset előtt néhány héttel összefutottunk a belvárosban. Először nem is akartam hinni a szememnek, úgy tudtam, Franciaországban csatangol, de jól esett találkozni vele. Annyi év után, kellemes emlékeket ébresztett. És tulajdonképpen szerencsém is volt, hogy még láthattam. Mesélt erről a jótékonysági, figyelemfelhívó koncertről, amihez már egy rakás híresség csatlakozott. A klímakatasztrófa jegyében, és mert naponta több száz gyerek halálát okozza, pusztán az, hogy nem jut ivóvízhez. Szép kezdeményezés. De így már ez is esélytelen. - Nem tudom, Julie… Ez még, sok mindentől függ – sóhajtok fel ismét. Kitérek a válasz alól, de még valóban nem tudhatom. Ha a műtét sikerül, akkor nem kell lemondanom. De ha a százalékokat nézzük… nem tudom, mennyi az esélye, nem tudom, ki mond igazat, és ki próbál vigasztalni. Minden bizonytalan. Ahogy nosztalgiázni kezd, újra lehunyom a szemem. Valóban volt idő, mikor még egy barátnál is többet jelentett. És ennek az időnek az emlékére, nem akarom még jobban megbántani, inkább hallgatok. De ismét olyasmire tapint, amivel zavarba hoz. Nem néztem rá? - Dehogynem. Nincs miért haragudnom – mondom, ezúttal már kispórolva a hangomból a közönyös élt és a távolságtartást, és nagyjából arra pillantok, amerre állhat, ahonnan a hangját hallom. A félhomályban úgysem láthatja, ebből a távolságból, hogy valami probléma lenne. Mikor a lépteit is meghallom, elfordítom róla, és lesütöm a pillantásom. Az érintése végigtáncol a karomon, itt-ott vékony libabőrt hagyva maga után. Jaj, Julie, miért nehezíted meg? Nem akartam bűntudatot. - Nem tudsz segíteni. Bárcsak tudnál, de… - hirtelen elkap a kísértés, hogy mégis elmondjam neki, de tudom, hogy úgyis megbánnám. – Ez nem olyasmi, amiben bárki is tudna. Sajnálom. - Érzem, hogy a szívverésem újra szaporábbá válik egy kicsit. És a mobilom is megcsörren az éjjeliszekrényen. A hirtelen zaj hatására, automatikusan odakapom a fejem, a frászt hozta rám ez a szar, mondtam már, hogy nem kell, de Angie ragaszkodik hozzá, hogy bent legyen a szobában. Nem is azért, hogy engem elérjenek, hanem hogy ha nekem lenne szükségem a hívásra. Ezen is összevesztünk már. Persze, fogalmam sincs, ki keres, és így, hogy Julie bent van, ki sem tudom nyomni. Pompás.
“A jelen az a pont, amelyben a múlt és jövő összetalálkozik, határállomás az időben, de minőségileg nem más, mint az a két terület, melyeket összeköt.”
- Jelen pillanatban szívesen rád gyújtanék mást is... válaszolok talán kissé morcosabban, mint ahogyan azt várná tőlem, de most már iszonyatosan bosszant az a hangnem ahogyan kommunikálni próbál velem amióta megérkeztem. Értem én, hogy nincs kedve látogatókat fogadni, ahogyan belátom az is hiba volt, hogy csak így rá törtem a szobában...de azért még mindig el lehetne mondani normális stílusban, hogy nincs kedve hozzám. Kicsit kezd sok lenni, hogy mindenhonnan ezt a negatív, visszautasító viselkedést kapok, Veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam, nem azért jöttem ide, hogy megsértődjek, vagy eljátsszam a dráma királynőt, hanem azért, hogy megtudjam hogy van. Türelmesnek kell lennem, mert igazából fogalmam sincs, hogy milyen hatással volt rá ez a baleset, de van egy olyan sejtésem, hogy nem könnyű feldolgozni. Így egyszerűen csak megpróbálok nem tudomást venni a viselkedéséről és epés megjegyzéseit elengedni a fülem mellett. Nem könnyű, de nem hagyhatom, hogy a rossz kedve rám is átszálljon és esetleg a kapcsolatunk rovására menjen a dolog. Bocsánatkérése őszintének tűnik, a hirtelen lobbant haragom egy pillanat alatt elszáll. Elmosolyodom. Ha akarnék is képtelen lennék haragudni rá, nem tudom megmagyarázni, de érzem, hogy valami olyan dolog van a háttérben ami miatt próbál távol tartani magától. Csak jó lenne tudni, hogy mi történt, és nem csak azért, mert kíváncsi vagyok, hanem azért is, mert csak úgy tudok segíteni, ha pontosan tudom, hogy mi a probléma. Én pedig szeretnék segítő jobbost nyújtani neki, ha igényt tart rá. Szemöldököm a magasba ugrik, kérdésemre adott válasza, túl gyors, túlságosan kihallani hangjából, hogy talán nem minden teljesen úgy van ahogyan azt elmondja. - Vagyis, azt akarod mondani, hogy az elmúlt másfél hónapban, a vizsgálatok alapján még mindig nem tudni? azért ez a dolog eléggé sántít nem? - Te is érzed, hogy valami információ hiányzik az állításodból? mármint, nem vagyok orvos, nem tudom, hogy milyen komoly volt a sérülése, hogy milyen vizsgálatokat kellett elvégezni rajta, de az azért elég furának tűnik, hogy ennyi idő alatt nem állapították meg, hogy maradt-e hátra valami sérülés, ami a hátralévő életére hatással lesz. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nincs minden annyira rendben, mint ahogyan lennie kellene, és ez félelemmel és zavartsággal tölt el. Rámenősnek érzem magam, amiért szóba hoztam a koncertet, hiszen minden bizonnyal a gyógyulására szeretne elsősorban koncentrálni, de a zene az valóban gyógyír lehet a lelkének és nem utolsó sorban szerintem jót tenne, ha valamivel lefoglalná magát és nem csak az ágyban feküdne mozdulatlanul. Jóformán meg sem mozdult amióta itt vagyok, csak fekszik, kerüli a tekintetem és gorombáskodik. A zongorázás vagy gitározás ennél fényévekkel jobb elfoglaltságot nyújtana számára. - Ha nem szeretnél kimozdulni a lakásból, akkor nem kell elmennünk próba terembe. Van a nappalidban egy gyönyörű zongora, én hozom a csellómat és megoldjuk itthon. Találtam egy nagyon szép dalt, amit esetleg énekelhetnél, szerintem passzolna a hangszínedhez. Emlékszem, hogy néhány hónappal ezelőtt, amikor szóba került a jótékonysági koncert gondolata milyen lelkes volt és szinte gondolkodás nélkül egyezett bele abba, hogy együtt lépjünk fel és összehozzunk valami rövid, de velős közös zenélést. Én csak szeretném, ha vissza költözne belé a lelkesedés, amit akkor láttam rajta és az azt követő próbán is. Tele volt ötletekkel, tervekkel, én pedig nem győztem csodálkozni, hogy mennyi sok energia van benne és még mindig mennyire gyönyörűen szólaltatja meg a hangszert. Közelebb sétálva hozzá, szinte reflexszerűen simítok végig karján. Nem tudom, hogy hogyan éreztethetném vele ennél jobban azt, hogy számíthat rám, hogy ha másban nem is tudok a segítségére lenni, de nekem nyíltan beszélhet mindarról, amit érez vagy éppen gondol. Néhányszor végigsétáltatom ujjbegyeimet puha bőrén miközben hallgatom a szavait. Él még bennem a remény, hogy talán sikerül áttörést elérnem és végre beszélni fog. Ha ez pillanat megtörténik, akkor én itt fogok ülni az ágya mellett és mindent meghallgatok amit mondani szeretne. - Egy próbát azért megér nem? Lehet, hogy tényleg nem tudok segíteni neked, de szívesen meghallgatlak, ha kell hajnalig ülök itt melletted és nem csinálok semmit, csak szótlanul figyelek, hallgatok, te pedig őszintén, mindent elmondhatsz nekem. kuporodom le a székre, amit leheletnyit közelebb húzok hozzá és ujjaimmal szórakozottan morzsolgatom haját. Azt hiszem ez is csak egy régi berögződés, valamikor nagyon szerettem játszani a hajával. Amikor nem csináltunk semmit, csak feküdtünk egymás mellett az ágyban, némán bámulva plafont, összebújva és betakarózva a szoba csendjével és nyugalmával. A telefon megszólal, én pedig ijedten kapom vissza a kezem, mint egy kisgyerek, akit az anyukája éppen elkapott sütit lopni a dobozból. - Nem akarod felvenni? húzódok hátrább a székkel, hogy az előbbi jelenet ne ismétlődjön meg, bármennyire is jó néha visszatekinteni a múltba. - Az is lehet, hogy fontos. próbálom rávenni valahogy arra, hogy fogadja a hívást. A telefon után nyúlók, hogy a kezébe adjam, de mire sikerül megkaparintanom a készüléket már ismét csend borul a szobára. - Mi van ha a doki keresett? Ha nem is hívod vissza, legalább megnézhetnéd, hogy ki keresett, nem ignorálhatsz mindenkit az életedből Charlie.
Nem esik jól hazudni neki, ám a helyzet rákényszerít. Amit lényegében ő teremtett azzal, hogy itt van, és a kérdések csak úgy záporoznak tőle, mi mást tehetnék? Azon kívül, hogy Angie-vel lesz egy minden bizonnyal kellemetlen beszélgetésem. - A gerincem sérült meg, Julie, nem a bokám ficamodott ki. Azt mondták, bármikor lehetnek komplikációk, nem lehet előre megjósolni – fűzöm hozzá az összefoglalójához, most már elég magabiztosan. Nem vagyok orvos. De az biztos, hogy ha nem veszítettem volna el a látásom, a gerincsérülésem lenne az, ami miatt a leginkább aggódnék. Elhiszem, hogy nem érti, miért akarom lemondani a koncertet. Ő is tudja, hogy fontos volt, viszont felesleges próbálni, ha végül úgysem tudok részt venni rajta. De nem akarok erre is direktben nemet mondani, azzal csak még többet kellene magyarázkodnom. - Majd sort kerítünk rá. Üzenek, ha felkészültnek érzem magam – bólintok egy aprót, és egy hasonlóan apró mozdulat az ajkaimat is megmozdítja. De közben rá kell jönnöm, képtelen vagyok eljátszani, hogy lelkes vagyok. Momentán egyáltalán nem érdekel a koncert, sem a sorozat sorsa, egyedül a közelgő műtétre vagyok képes gondolni. Ahogy közelebb jön, egy-két pillanatra elfog a kísértés, hogy elmondjam neki, mi is történt pontosan, de szinte azonnal megbánom azt a néhány szót is, ami elhagyta az ajkaim. Nem én vagyok. Annyira nem én vagyok, és nem is akarok ez a szánalmas alak lenni. Ez a gondolat pedig megkeményíti az elhatározásom. - Majd észben tartom – mondok csak ennyit, igyekezve udvariasnak lenni, és szerencsére meg is csörren a telefon, ami kiszakíthat végre ebből a helyzetből. - De visszahívom. Igazad van. Lehet, hogy fontos – veszem át tőle, ahogy a kezembe nyomja. – Kösz, hogy beugrottál. Akkor majd üzenek – bólintok halványan, és egyben arra is megkérem, hogy hagyjon magamra. Mikor belépett, nem gondoltam volna, hogy távozni is úgy fog, hogy sikerül titokban tartanom előtte a vakságomat, de úgy látszik, szerencsém volt. A baleset előtt mesélt a válásáról, ő sem lehet annyira jó bőrben, de nem kérdeztem erről, mert nem itt tartani akarom, hanem minél hamarabbi távozásra sarkallni, kihasználva a sérülékenységét, ahogy az előbb ő maga is mondta: ha azt érzi, a jelenléte teher, és nem akarom, hogy itt legyen, nem fog erőszakoskodni.
Kezdőlap
