Nem tudom, csak képzelődtem-e, vagy nyár ellenére valóban hideg volt a cellában, mindenesetre fázósan húztam össze magamon a kabátomat, ami nem sokat számított, mivel eleve inkább díszként funkcionált. Valamit mégis csinálnom kellett, mert már egészen megfeszültem a tétlenség miatt. Arra mégsem tudtam rávenni magam, hogy megint megtöröljem az arcom. Biztosan első körben is sikerült teljesen szétkennem a szempillaspirálom, amitől úgy festettem, mint egy szőke mosómedve; a korábban csendben potyogó könnyeim nyomán kényelmetlenül száradt nyomok maradtak, és néha még felszipogtam.
Részben azért, mert fáztam, részben azért, mert kétségbeestem, de főleg mert megijedtem és dühös voltam, nem csak magamra.
Mindig azt mondták nekem, míg felnőttem, hogy „Jennie, te olyan okos kislány vagy”. Mindig; okos és szép, a szüleid biztos büszkék! Te úgyis jobban tudod, te ennél okosabb vagy, felnőttebb… Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, mert a telefonomat nyilván le kellett adnom, és egy idő után rá kellett szólnom a lányra, aki másodpercenként kocogtatta a rácsot a körmével.
Nem voltam egyedül a fogda cellájában; nem is lehetne. Tömegmegmozdulás volt, a rendőrök pedig úgy csípték nyakon a tüntetőket és tuszkolták be a páncélozott szállítójárművekbe, mintha egy légyfelhő közepén lobogtatták volna a ragadós papírokat. Épp hogy csak elfértem a padon két másik lány mellett, az egyiküknek még vérzett a szája, mikor behozták ide, elharapta, mikor megpróbált elszaladni és elesett. A másikuk épp csendben volt, de ez kicsit ijesztőbb volt, mintha beszélt volna, korábban ugyanis szó szerint négy ember kellett ahhoz, hogy le tudják fogni, míg rárakták a bilincset.
Minden olyan baromira gyorsan történt. Az elején békés volt; tüntetés, hangos, de csak sétáltunk, amire mindenkinek joga van. Aztán valahogy… Kicsúszott a szervezők kezéből az irányítás. Előbb csak néhány kavics repült, azután pedig már kirakatokat dobtak be az egész arcukat maszkkal takaró emberek, nők és férfiak vegyesen. A tömeg, amivel korábban annyira együtt mozdultam, aminek részének éreztem magam, hirtelen szétrebbent, előbb az erőszakoskodók elől, azután pedig mikor egyre több rendőrsziréna kapcsolódott be a hangzavarba.
Néhány barátommal léptünk be a BLM mozgalom helyi ifjúsági „klubbjába”, mindig minden tüntetésen ott voltunk, nem azért, mert nincs jobb dolgunk, hanem mert végre történt valami. Lehet mondani, hogy ez csak színjáték, hogy nem értek semmit, mert ahogy Seth is mondta, csak egy privilegizált fehér gazdag lány vagyok, aki semmit se ért az egészből, de az emberek mindig is alábecsülték az ilyesmit. A feketék és a szegények, azok, akiket a „modern társadalmunk” nem tart közénk valónak, bármit tehetnek is, arra nem figyelnek fel, hiszen a probléma gyökere épp az, hogy kevesebbnek tartják a többségnél. Ha a többség gyerekei szólalnak fel viszont, arra figyelnek, hiába nem mondanak semmi újat, és semmi olyat, aminek egyáltalán még ilyen módon kellene érvényt szereznünk – minden emberélet számít, és nem jelent vagy ér kevesebbet azért, hova születik vagy milyen bőrszínnel. Nevetséges, frusztráló és lázító. Nem csak nem nehéz beállni ezen ügyek mögé, mindenki kötelessége lenne.
Úgy éreztem, végre teszek valamit, részese vagyok valaminek, valami nagynak, annak a nagynak, amire mindig is vártam. Hogy lehet akkor, hogy alig néhány óra múlva már olyan veszettül picinek éreztem magam a rendőrjárőrrel szemben ülve az asztala mellett, míg ő felvette az adataim? Bár még nem ihatok, nem vagyok kiskorú; tavaly augusztus óta nem. Felnőttként fogják  kezelni az ügyemet, és valószínűleg felnőttként állítanak bíróság elé, ahol az ítélet könnyen lehet felfüggesztett börtön is. Mert ez komoly ügy, hangsúlyozta a rendőr szigorúan. Láthatóan nem hatotta meg, hogy meg vagyok szeppenve, pedig kivételesen nem játszottam meg magam.
Én nem csináltam semmit; más volt az, aki megfogta a kukát és bedobta vele a kirakatot, én csak álltam és néztem, ami nem mentség, el kellett volna mennem onnan, de az egész annyira szürreális volt… Minden emberben van valami vonzalom azon dolgok iránt, amik tilosak, nem? Miért nem tudtam ellenállni neki?
Az agyam egyszerre üres és kavarog  benne millió gondolat. Mi fog történni velem? Komolyan bíróság elé állítanak? Anya megöl. Apa is megöl. Sőt, talán még Isa is megöl… Vajon apa kirúgja emiatt Seth-et? Biztosan. Azt fogja hinni, miatta van, pedig ő ott se volt. Vajon azok az ítéletek is számítanak az egyetemeknél, ahol nem volt börtönbüntetés? Örökre ott lesz rajtam stigmaként, mint valami Káin billogja?
Apa biztosan össze fog törni. Magát hibáztatja majd, anya meg sír, és ő tényleg hibáztathatná magát, haragudhatnék rá, de ha sír, az olyan szánalmas, nekem is sírnom kell tőle, és…
– Sossa! – Összerezzenek a rendőrnő dörrenő hangjára. Mikor felfigyelek rá, int a fejével, aztán a kártyáját lehúzva kinyitja a fogda ajtaját. – Szerencse napod van, kislány. Túlterhelődtünk, óvadékkal kiengedünk.
Mert amúgy fennállt volna a szökésem lehetősége…? Azt tudom, hogy gyors tárgyalásokat folytatnak; reggelre pár óra múlva jön egy bíró és sorban mindenkire kimondja az ítéletet. Nagyrészt kártérítési kötelezettség, de akit már többször elkaptak, az már börtönt is kaphat.
Nekem sem ez az első. Ott volt az, amikor elkaptak egy adag fűvel…
– Ki fizette ki az óvadékot? – Olyan halk cincogással kérdezem, hogy az is lehet, nem hallotta, és azért nem válaszol. Nem is kell; végig vezet néhány folyosón, aztán vissza abba a terembe, ahol előtte felvették az adataim. A hely azóta is ugyanúgy nyüzsög, tele rendőrökkel és letartóztatott tüntetőkkel, néhányan feltehetőleg jégcsomagokat szorítanak az állukhoz, orrukhoz, mások a karukat fogják fájdalmasan szívva a fogaikat. Úgy néz ki, mintha hatalmas tömegverekedés lett volna, pedig a legtöbben csak akkor estek el, mikor megpróbáltak elfutni.
Máskor felhúznám magam azon, mennyire igazságtalan az egész, mennyire úgy nézünk ki ettől, mintha valami huligán csapat lettünk volna; úgy, ahogy a kormányközeli média mindezt be is állítja, élükön az elnökkel. Ekkor viszont megpillantom az asztalt, ahol a nő ült, mikor felvette az adataim, és ugyanabban a székben, ahol én ültem, apát.
Vajon visszamehetek még inkább a fogdába…?
Nem sokon múlik, hogy kérlelni kezdjem erre a rendőrnőt, vagy hogy megtorpanjak és ne legyek hajlandó többet lépni, amint a tekintetem összeakad apáéval. Inkább ösztönből rakom tovább a lábaim, egyiket a másik elé, és úgy kapaszkodom a kabátomba, mintha így kellene egyenesben tartanom saját magam. Amint közelebb érünk, próbálok mondani valamit, köszönni, mondjuk, bocsánatot kérni, egyszere megmagyarázni mindent… De a torkomra forr minden szó, és végül inkább becsukom a szám, a tekintetem pedig a cipőm orrára kapom.
Tudom, hogy festek, hogy hogyan fest ez az egész szituáció, de még soha nem láttam apát ennyire dühösnek. Nem kell ahhoz felnéznem rá, hogy érezzem aközben is, hogy kifelé sétáltunk, miután magamhoz vehettem a bizonyítékzacskóba gyűjtött, nálam lévő holmijaim; a telefonom, a tárcám, egy szájmaszk és egy ajakbalzsam. A kulcsaimat valahol elhagytam az utcán, éreztem, ahogy kicsúszik a kulcscsomó a zsebemből.
– Én… Én majd kifizetem…
Ez az első dolog, amire asszociálok; hogy biztos drága volt. És ha megadom a tartozást, akkor majd biztos jó lesz. De tudhattam volna, hogy apa nem emiatt dühös,és tudom is. – Sajnálom, én csak… – Nem hagy annyi időt, hogy megmagyarázzam, és más körülmények között el is fogadnám, hogy most joga van egyszerűen csak kiakadni. De fáradt vagyok, nyűgös, még mindig fogalmam sincs, mi fog történni velem, fázok, éhes is vagyok, apa pedig az út közepén kiabál velem. – Ez nem is így történt…!
Nem én vagyok az egyetlen, akit elengedtek, más, ismerős és nem ismerős arcok is tobzódnak most a rendőrséghez vezető lépcsősor előtt, és a hangulat náluk sem derűsebb. Az egyik srácot egy idősebb, vélhetően a testvére, úgy nyakszirten vág, hogy majdnem orra bukik.
– Seth-nek ehhez semmi köze! Ott sem volt! – A korábbi dadogást erre a vádra inkább hasonló hangnem váltja fel. Egy dolog, hogy én elcsesztem, de ha már én szívok mások miatt, akkor az a minimum, hogy az ő életét nem szúrom el teljesen. Mindkét szülőm rohamot kapna, ha megtudná, én többet ártok Seth-nek mint fordítva. – És amúgy sem így történt, ha csak meghallgatnál…!
Nem, nem szóltam anyának. Hogy szóltam volna? Mérges vagyok, amiért belém fojtja a szót és jön ezzel az egész szobafogságos dologgal. Mintha tizenkét éves lennék és tovább maradtam volna fent a megengedett takarodómnál.
De apa sem érti. Senki sem érti; miért van az, hogy soha nem értik meg az emberek? Elég lenne csak kinyitniuk a szemüket, de annyira bele vannak fásulva a megszokott életük rendjébe, hogy képtelenek bármi másra figyelni.
– Engem is hajlandó vagy meghallgatni? Vagy csak azért jöttél, hogy jól lecsessz és hozzám vágj minden szülős klisét, amit valameyik Hallmark filmben hallottál? – Nem emeltem meg a hangomat apával szemben úgy… négy éves korom óta. Az én „hisztis tini” korszakom kimaradt, mert nem láttam értelmét, most viszont úgy érzem, mintha hat év frusztrációja próbálna megférni a testemben. Muszáj kirobbannia. – Most hol van az híres nagy támogatásod, ha? Most miért nem értesz meg hirtelen? Vagy csak addig lehet jófej és megértő apának lenni, amíg könnyű? Mert Jennie okos, Jennie udvarias, Jennie soha nem csinál semmi rosszat?!
Tulajdonképpen az én hibám, rosszul kondícionáltam őket, hozzá szoktattam ahhoz, hogy velem könnyű. Hát tudják meg, hogy nem, nem az, csak eddig magammal szemben voltam kemény.
Frusztráltan felnyögök és a tenyerembe temetem az arcom, hogy aztán összeszorítsam az öklöm, mikor felkapom a fejem. Érzem, hogy hamarosan megint sírni fogok, de most már nem azért, mert félek; csak annyira, de annyira mérges vagyok. – Hát képzeld, hogy most sem csináltam! De eszedbe se jut megkérdeni róla, ugye? Ha valaki megérdemli hogy kiabáljanak vele, az a kormány, és ez a kibaszott homofób, rasszista bagázs!
Tehetetlenül rúgok bele a rendőrség falának márvánnyal borított lábazatába. Tudom, hogy úgyis csak nekem fáj, de az most épp jól is esik.

or that I'm my mother's daughter  | ⚶

Persze, hogy nem érdekel a pénz, te már azon felül állsz, ugye? Azért van négy éttermed, mert az embereknek szeretnél adni, nem magad miatt, születik meg a malíciózus gondolat a fejemben, még én is tudom, hogy semmi helye ott. Apát tényleg nem érdekli a pénz úgy, ahogy másokat szokott. Az a fajta, aki a gatyáját is odaadná, ha azon múlik, és nem azért, mert idióta lenne; csak… jó. Naiv, már-már. Valószínűleg ezért nem tűnt fel neki soha semmi velem kapcsolatban.
– Mást sem csinálok, mint másokat hallgatok meg! – hőbörgök tovább. Nem arról van szó, hogy feltétlen… örökké nehezemre esne hallgatni. Az emberek általában nem akarna igazán megismerni, minden kérdés csak oda vezérel, hogy aztán visszakérdezz, és elmondhassák, velük mi van. Imádunk panaszkodni. Nem mondanám rossz vagy jó tulajdonságnak, inkább csak úgy van, moralitás nélkül. Én viszont kihasználtam, amikor lehetett; sokan rengeteget agyalnak azon, vajon mit és hogyan mondj ahhoz, hogy az emberek kedveljenek, mosolyogj, utánozd a testmozgásukat… A legegyszerűbb csendben maradni és hagyni, hogy beszéljenek. Mindenkinek szimpatikus leszel tőle, hidd el.
Amíg meg nem telítődsz a sok szeméttel, amit hallottál, és a sok visszavágással, amit mindig visszanyeltél. Amíg egészen úgy nem érzed, hogy már nincs hely a testedben több ki nem mondott szónak, több elnyomott érzelemnek, mert ha egy pillanattal is tovább tartod vissza, megrepedezik a bőröd, mint valami ócska porcelán.
– Miért gondolod azt, hogy bárkinek is rá kellett vennie bármire? Nem gondolod, hogy lehetnek saját gondolataim? – tárom szét a kezeim feldúltan. Sért, hogy ennyire befolyásolhatónak néz, mintha nem tudnék logikusan gondolkodni csak azért, mert még nem vagyok negyven éves.
Miért nem látja, miért nem látja, miért nem látja…  
Miért nem tudja értékelni, amit eddig adtam? Soha semmi gond nem volt velem, mindig jó jegyeim voltak, ha bajom volt, szóltam, nem kellett harapófogóval kiszedni belőlem, nem féltem segítséget kérni, de általában magam is megoldottam. Nem kellett rám szólni, hogy írjam meg a házit vagy hogy ne édességet egyek vacsorára. Nem kellett nógatni, hogy iskola utáni elfoglaltságokat találjak, sportolok, matléta vagyok, vitaklubbos, játszok több hangszeren (még ha nem is versenyszinten), vannak barátaim, egészséges szociális életem, amit ismernek, nem rejtegetek előlük más instagrammot. Sose mentem haza részegen, sose volt olyan fiúm, akit csak úgy, dacból szedtem össze, és aki évekkel idősebb nálam.
Miért feltételezi rögtön, hogy most nincs igazam? Hogy most valami hatalmas hibát vétettem, amitől mérgesnek kéne lennie?
Miért nem érti meg?
Érzem, hogy a látásom kezd homályosulni, ahogy nem kívánt könnyek szöknek a szemembe. Nem ijedt vagyok vagy szomorú, csak rettentően mérges. – De hát nem csináltam semmit! – fonom össze a karjaim. Nem azért, hogy duzzogjak, hanem kezdek fázni. Valamiért még a haragom is jeges, mint a legtöbb dolog velem kapcsolatban. Talán ha apa tényleg az apám lenne, több lenne bennem is a melegség. Biztosan örökletes. – Nem tudom, mit mondtak neked ott bent, de én nem…!
Nem tudom, miért próbálkozok. Úgysem érdekli. Egyszer szeretném elmondani, és akkor sem érdekel semmit. Olyan, mintha a tüntetés eleje – amikor úgy éreztem, hogy végre, végre történik valami! – már évekkel ezelőtt lett volna, semmi nem maradt az általa okozott jó érzésből. Azóta csak a bizonytalanság kavargott a gyomromban. Csak haza akartam menni és odabújni a kutyákhoz. Lehet, hogy felhívnám Seth-et. Kilógna értem otthonról, mint valami nyálas 2000-es évek eleji filmben. Talán még azt sem bánnám, ha anya otthon lenne és megölelhetném. Bármit akarok, csak nem itt kiabálni apával a rendőrség előtt a hideg utcán.
– Engedj el! – tépem ki a karom a fogásából. Nem fájt fizikálisan; inkább a gesztus ténye. Nem három éves vagyok, hogy rángatni kelljen, hogy tudjam, hogy kell viselkedni társaságban. Teljesen jogos a kiborulásom, miért nem látja? – Csak azért, mert épp nem tetszik neked, amit látsz, nem leszek más személy – vágom hozzá a szavakat morcosan, de legalább már nem kiabálva. A kabátom ujjával törlöm meg a szemeim. Már sírni is mérges vagyok.
Tudom, hogy nem hiszi el. Ha elhinné, nem úgy indított volna, hogy „ezért szobafogságot adnék, kisasszony!”, mintha az összes nevelési módszerét Disney sorozatokból merítette volna. Csak nem tetszik neki, hogy hangoskodok és kínos helyzetbe hozom mások előtt, gondolom. Hirtelen így már nem jó. Egy pillanatra azért talán még el is hiszem, hogy tényleg megérti, legalább nyitott lesz rá, vagy valami;de nem. Nem látja. Miértmiértmiértmiért…
– Tényleg? Nem a haverom vagy? – nevetek fel némi hisztérikus éllel a hangomban. Tudattalanul másolom le az ő idegeskedő mozdulatát és túrok a hajamba, ami jóval kócosabb, mint szokott lenni. A hajgumimat is elhagytam valahol. Érzem a gombócot a torkomban, azt, hogy megremeg az alsó ajkam, úgyhogy beharapom. – Át tudtál volna verni, mert eddig egészen kényelmesen simultál bele abba a szerepbe. Most meg hirtelen… Mi? Fogadjam el, hogy te lehetsz mérges, de én nem? – tárom szét a karjaim, de elég gyorsan megbánom, ahogy végigfut rajtam a borzongás a kevés meleg elvesztése miatt. – Hát képzeld, nem valami hormonális hülyeség miatt tört ki belőlem a vadállat. Mindig pont ugyanilyen mérges vagyok! MINDIG!
Nagy késztetést érzek arra, hogy toppantsak. Nem azért, hogy ő jobban értse, csak úgy érzem, valamerre ki kell adnom magamból a feszültséget, ami most ismét kavarogni kezdett bennem. – Csak soha senkit nem érdekel, mert sokkal jobban lefoglalja őket a saját életük. Téged is, anyát is… De miért is törődne velem bárki? Az igazi apámnak se kellettem! Miért kellenék neked?
Azelőtt csúsznak ki a szavak, hogy igazán átgondolhatnám őket. Bár a lelki állapotomat elnézve lehet, hogy akkor is kimondtam volna őket. Csak azért, hogy fájjanak neki.

or that I'm my mother's daughter  | ⚶

Mindig is tudtam, hogy a mi családi helyzetünk… Nem a legideálisabb. Na jó, ez nem igaz, gyerekként valószínűleg először egyáltalán nem tűnt fel a dolog, aztán ahogy láttam, hogy másoknál nem így megy… Nem tudom. Sosem az zavart, hogy nincsenek együtt. Szerintem lassan egyszerűbb olyat találni, akik elváltak, mint akik együtt vannak. De mégis, erre rátett egy lapáttal a tény, hogy néhány évvel korábban mindketten iskolába jártak, és nem túlzás azt állítani, hogy élénken emlékeztek rájuk. Nem azért, mert annyira ritkák lennének a terhes tinédzserek, inkább mintha azt várnák, hogy majd én is olyan leszek, mint anya. Aztán fellélegeztek.
Arra is elég hamar rájöttem, hogy egyiküktől se fogok túl sok figyelmet kapni. Nem úgy, mint a sorozatokban mutatják, hogy hazajössz, és már sóhajtozol, mert az anyád már a nyomodban van, milyen volt a napod, mit ettél ebédre, mikor csinálod meg a házid… Anya, ha nem ismerkedni és bulizni járt, akkor épp józanodott. Talán ha apával éltem volna, akkor meglett volna mindez, bár ő is rengeteget dolgozott, szóval csak tovább frusztrálta volna a dolog, így legalább elhihette, hogy megkapok mindent, amire szükségem van. Tulajdonképpen megkaptam, nem? Nincs okom panaszkodni.
Vagy hát, nem volt, míg rá nem jöttem, hogy az anyámnak fontosabb Bora Bora, mint én. Hogy van egy akkora szemétrakás a Csendes-Óceánon, mint Texas, kétszer. Hogy a nők átlag órabére még mindig csak 80%-a a férfiakénak. Hogy fogalmam sincs, hogy mi legyek, mert úgy tűnik, semminek sincs értelme. Meg hogy az apám nem is az apám, legalábbis biológiai értelemben.
Büszke voltam arra, hogy mennyi mindennel meg tudok birkózni egyedül, anélkül, hogy zaklatnék másokat, de most azt hiszem, elértem a tűréshatárom szélét. És valahogy senki sem akarja megérteni, most az egyszer, hogy azt szeretném, tegyék meg. – Mert mindenkinek megvan a maga baja, azért! – vágok vissza neki. Egyszerűen a mi kapcsolatunk nem erről szólt, nem a… panaszkodásról. Megoldottam a dolgokat, mint mindig. Most viszont fogalmam sem volt, mit csináljak. – Mindig mindenki mérges. Nem az én hibám, hogy azt hitted, én nem.
Nem rajongok különösebben a pszichológiáért, de biztos van valakinek valami elmélete arra, miért bántunk másokat, mikor úgy érezzük, ők bántanak minket. Kicsit talán még fizika is; minden erőhatásnak megvan az egyenlő erejű, ellentétes irányú visszahatása. Hiába vagyunk társas lények, mégis felülírja az összes szociális szabályunkat az egyén védelme.
Nem így akartam közölni apával; sőt, talán egyáltalán nem is akartam. Miért lenne az én dolgom? Bár eleve azt se értem, miért az én dolgom, hogy tudjak erről, hogy meg kelljen küzdeni vele… Ez anya hibája, miatta szenved mindenki. Mégis apát bántom. Nem látom, pontosan mi folyik le benne, elfordul tőlem, én pedig egyébként se tudnék sokáig ránézni utána.
Sokáig nem esik le, mit is mondtam, amikor pedig igen, összeszorul mindenem, a lábizmaim pedig megfeszültek;el akartam futni, de képtelen voltam rá, viszont egy helyben állni is, és lassan úgy éreztem, ezek az érzések annyira ellentétesek, hogy darabokra tépnek. Mégse tudtam mást tenni, mint várni arra, mit reagál.
– Én… Mi? – kérdezem, hirtelen nagyon halkan és kifulladva, mintha legalábbis maratont futottam volna. A szívem tényleg úgy dobog a torkomban. Hogyhogy hova vigyen? Miért ez az első kérdése? Miért nem mondja, hogy nem igaz? Miért nem lepődik meg? Miért nem akad ki rajta? Miért nem törik össze? Miért ennyire… nyugodt? – Hogy érted, hogy… Hogy hova…
Mintha az egész utcából kiszippantották volna a levegőt. Szóval elmondtam apának, hogy mit tudok, és nem érdekli. Egyszerűen csak… nem érdekli.
Bénán állok ott, lekonyuló ajkakkal, végignézve, ahogy lassan a kocsi felé sétál. Egészen addig várok, hogy talán megfordul, míg ki nem nyitja az ajtót, amitől felkapcsolódnak a belső fények. A helyzet annyira érthetetlen számomra, hogy végül követem őt, és beülök az anyósülésre; amint becsukom az ajtót, hirtelen nagyon csend lesz. Zavartan bámulom a kesztyűtartót.
– A nagyihoz akarok menni – mondom végül. A nagyi Queensben él. Nem épp két perc kocsiút. De azt kérdezte, hová akarok menni, én pedig oda akarok menni. A nevelése néha talán… kemény volt, de ő volt az egyetlen ember az életemben aki mindig őszinte volt velem.
Szipogok egyet, de már nem sírok. Nem maradt több. – Miért? – kérdezem, mikor már elindultunk. – Miért nem… – Miért nem vagy kiakadva? Miért nem mondtátok el? Miért nem lehet normális az életem, mint másoké? Miért nem segít senki az ilyenekben? Nem fejezem be a kérdést, mert túl sok befejezése lehetne.
– Nem lett meg az emeltem irodalomból – mondom még aztán, kinézve az ablakon. – Én… kimásztam az ablakon. És elmentem egy Wendy’sbe. Úgyhogy nem kezdem el idén az egyetemet.

or that I'm my mother's daughter  | ⚶