I just took a DNA test, turns out I'm 100% that bitch
Hogy mondod el az apádnak, aki szeret és támogat, aki lelkesebb rajongód, mint bármely pomponcsapat, és a világa valahogy olyan, mint egy sitcom, hogy igazából mégsem az apád? Nos, sehogy. Nem mondod el. Hogy ezt hogy bírod ép ésszel? Hogy nem roppansz meg a teher alatt, érzed úgy, hogy az egész életed egy hatalmas hazugság, hogy senkiben sem bízhatsz? Hogy mit kezdj azzal a fojtogató érzéssel, hogy olyan terhet ejtettek a mellkasodra, amit egyszerűen képtelen vagy megmozdítani, de túlélni is? Ha megtudom a választ, majd szólok. Igazából már egészen hozzászoktam ahhoz, hogy ezzel a teherrel éljek; valahol olyan volt, mintha mindig is tudtam volna, valahol pedig olyan, mintha az egész csak egy elfuserált álom lenne, túl groteszk és fájdalmas ahhoz, hogy részletekre emlékezzek, a lidércnyomás viszont még napokkal később is kísért volna. Néha egészen el tudtam hinni, hogy talán tényleg csak álmodtam. Vagy hogy a biológia hazudik. Vagy a tudósok. Vagy a vérközpontosok kevertek el valamit. Vagy, ne adjisten, én tévedek. Aztán rájöttem, hogy ha a tudomány álláspontjait és valóságalapját kezdem el megkérdőjelezni, valószínűleg még elemibb részemet piszkálnám, mint a kérdés, hogy ki az apám. Ha nem azokat a géneket örököltem volna, amiket, és nem hasonlítanék ennyire anyára, vajon akkor is ilyen könnyen a szemembe hazudta volna ezeket? Mindenki szemébe? Elsétálok egy kirakat előtt, ahol a kinti világosság végett tökéletesen visszatüröződöm. Egy percre olyan világosan látom magam, hogy azt hiszem, talán anya jön szembe velem – a nagyi szerint az arcom sokszor kísértetiesen hasonlít az övére. De sohasem apáéra. Apa családja szerint persze ez nem így volt, ők meg voltak győződve arról, hogy a szám íve, a fülem formája, vagy épp a szemem csillogása kizárólag tőlük jöhetett – ez is bizonyítja, hogy az emberek azt látják, amit akarnak, és hazudnak. Maguknak, meg másoknak is, de főleg maguknak. Vajon anya elégszer ismételte el magában a saját hazugságát, hogy Owen Henson az, akitől teherbe esett, hogy elhigyje? Vajon hol van az a szerencsétlen, akinek a véréből valóban születtem? Esküszöm, ezen nem gondolkodom annyit, mint talán kellene. Most pedig egészen elszégyellem magam, hogy eszembe ötlik a gondolat, miközben épp belépni készülök Apa éttermének ajtaján. Mintha elárulnám őt valami ősellenségének. A kajaárus furgonos fazonoknak is vannak nemezisei, biztos az éttermeknek is. Csak náluk nem eldobható papírtányérok vannak. Elkergetem a gondolatot, és mosolyogva lépek be a helyiségbe. Ha a személyzet gyakran változik is, én pedig nem tudok annyi időt tölteni apával, mint szeretném – elvégre, nem lakunk együtt, és sosem várnám el tőle, hogy miattam dobja oda az életét és a kevés szabadidejét –, a főpincérek általában ismernek, és nem akadékoskodnak túl sokat. Ha próbálnának is, nehéz figyelmen kívül hagyni; általában itt vagy ott, de valahol van családi fotó az étteremben, ahol ott vagyok. – Szia. Apa hátul van? – szegezem a kérdést az egyik pincérlánynak, akit egyébént ismerek, de ha a névtábláján nem állna ott aranyozott kis névtáblácskán a neve, akkor valószínűleg fogalmam sem lenne, hogy Diane az. – Hol máshol lenne? – forgatja meg a szemét szórakozottan. Már késő délután van, épp az az átmeneti időszak az ebédidő és a vacsora között, ahol általában egy-két órára bezár, hogy friss alapanyagokat hozhassanak, feltakarítsanak, és a személyzet is tudjon pihenni vagy váltani, úgyhogy egyelőre nem félek attól, hogy olyan hatalmas dolgokat akadályoznék a jelenlétemmel. Még ott kúszik a frissen mosott padló citrusos illata a levegőben az asztalok terén, de a konyhából már az előkészületek zaja és illata keveredik vele, ami minden lépéssel erősödik. A napszemüvegemet feltolom az orromról a fejem tetejére, és nem túl sietős léptekkel kerülöm meg a kiszolgáló részt, hogy inkább a hátsó helyiségek felől közelítsek, ott talán kevésbé leszek útban a nyitásra készülődéskor. Hátul a folyosón benézek a lengőajtó kerek ablakain, de apát mégsem ott látom meg, hanem az egyik helyiségből, talán az irodájából kilépve. Mint mindig, most is siet valahová. – Szia! – köszönök rá. Nem vagyok benne biztos, hogy amúgy észrevett volna, mert nagyon belebújt valami füzetbe, ami számláktól kezdve receptig bármi lehetett. Halványan elmosolyodom, és ölelésre nyílt karokkal lépek felé. – Nem akartalak zavarni, csak most végeztem az előkészítőn és a közelben voltam… Gondoltam hátha itt vagy. – Péntekenként rendszerint itt volt, de sosem vádolnám azzal, hogy kiszámíthatónak nevezem. – Ha sok dolgod van, várhatok is, vagy majd visszajövök később. Csa gondoltam… Szóval rég beszéltünk.
Any man can be a Father it takes someone special to be a Dad.
A magánéletem romokban hevert, amióta elváltunk. Rádöbbenni, hogy a nő nem igazán érezte az euforikus gyötrelem semmilyen fázisát mellettem, nem okozott túl nagy boldogságot és elég nagy port kavart a ketyegőmben. Utólag - ismerve a tényeket - nem is egészen volnék abban biztos, hogy igazi, erős és törhetetlen lett volna a szerelmünk. A részletek mindig utólag világosodnak meg, amikor már átrágtad magad a nagy egészen. Ritkán hallott becézések, csókok nélkül telt nappalok és időnként külön alvás. Mintha csak lettünk volna, de sosem együtt igazán... Kettőnk megkérdőjelezhető szerelmének egyetlen gyümölcse volt csak, ami még ahhoz a nőhöz kötött engem. Semmi mást nem akartam, csak Jennie életének a részese maradni. A pici lány első légvételétől kezdve a legfontosabb az életemben, és biztosan tudom, hogy bármikor, bármit hajlandó lennék megtenni érte. Ő a fényem. Ő az a csillag nekem, ami utat mutat, és amibe belekapaszkodhatok. Az egyetlen igazi része a veszteségeimnek. Az ő nevetései, az ölelései, a bújásai a viharok alatt, mindig őszinték voltak. És ezt a köteléket, ami megszületett közöttünk, talán soha semmi sem választhatja széjjel. Még így sem, hogy alig láthatom őt, vagy jóval kevesebbet, mint előtte. Meglehet, hogy a munkám miatt nem volt lehetőségem olyan sok időt tölteni mellette, mint azelőtt, mikor még kisebb volt, de talán jól is van ez így. Nem akarok olyan apa lenni, aki lépten-nyomon a gyermeke után nyomoz, és akkor is ott van, amikor nem kellene. Ettől függetlenül, hacsak tudom, keresem őt. Hívom pár naponta - mert az agyára sem akarok menni, és mert nem is tudom, hogyan érzi magát velünk kapcsolatban, mióta az anyja és én szétmentünk. Azt nehezen mondhatná bárki is, hogy megfeledkeztem róla. Elvégre minden irodám tele van a fotóival, a közös képeinkkel. Szeretem, ha körbe lengnek a közös emlékeink, ha mellettem van, ha egy rossz hívás után a mosolya az első, ami lenyugtatja felhevült idegeimet. Jóérzés látnom, hogy habár a múltam egy darabjától el is kellett búcsúznom, őtőle nem kell, és soha nem is kell majd. Mindig ott lesz, hogy emlékeztessen rá, hogy igaz volt. Az én részem, igaz volt. Kissé elhavazódtam a számlák megírásával, így aztán azokban vagyok elmerülve nyakig. Az egyiken gépelési hibába ütközik a szemem, ezért felkelve az asztalomtól, úgy döntök, megkeresem az aktuális illetékest. Kilépve, teljesen elvesztem a térlátásom és talán nem is venném észre, hogy miattam van bárki itt. Szívem szerint rákiabálnék az illetőre, aki rám köszön, hogy 'Ha nem ég a konyha, akkor ne...' de végül beüt a felismerés, hogy a hang, az nagyon is ismerős és, hogy mennyire kedves nekem. És milyen jó, hogy ezúttal előbb gondolkodok és csak aztán cselekszem... - Hé! - kapom fel a fejem hirtelen az irányába, ahogy lelassítva felé fordulok teljes törzsemmel. Ha tudom rögtön átölelem, és még egy csókot is hintek a hajába. - Dehogy, nem. Sosem zavarsz, tudod. - felejtem a vállán az egyik kezem, ahogy mellé lépek, majd beterelem az irodámba magammal, ha velem tart. - Gyere, itt azért csendesebb és kevésbé nyüzsis. - ha belépett a szobába, akkor a papírt az asztalra teszem. Onnan a kanapé felé mutatok, hátha leülne velem/mellém. Én mindenesetre lehuppanok és teljes figyelmem neki szentelem onnan. - Ettél már? Hozassak valamit? - kérdezem kíváncsian, fenyőszín szemeim le sem véve róla. - Hogy ment az előkészítő? - érdeklődöm, majd lazítok a lelkesedésemen. Nem akarok túl buzgó apuka lenni, az ijesztő. De azt sem szeretném, ha úgy ítélne meg, mint akit nem érdekel, hogy itt van. Mert nagyon is érdekel. Nagyon is számít...
I just took a DNA test, turns out I'm 100% that bitch
Egy pillanatra azt hiszem, talán fogja magát és elsétál mellettem, mert épp nagyon fontos dolga van, mint mindig. Már nem azért, mintha szokása lenne személyesen engem figyelmen kívül hagyni, de van ez a bizonyos járása, a határozottság a lépteiben, ami sugallja, hogy az ég is leeshet a helyéről, ő akkor is eljut A-ból B-be. Aztán mintha valami mérges fintor ülne az arcára, csak finoman, azért nem egy ideges típus; ha nem lenne ennyire hobbim mások megfigyelése, az apró rezdülések az mimikában, a szemöldök vagy száj rándulása, talán fel se tűnne. De aztán rám néz, felismer, és igen, már itt a mosoly. Ami most valahogy szíven döf; mindig annyira örül, ha meglát, vagy ha simán csak beszélünk. Néha csak felhívom, hogy FaceTime-oljunk egyet, míg én mondjuk eszek két tétel és beadandó között, ő pedig épp csekkeket ír ki az alkalmazottaknak. Hála a technikának, ez már majdnem olyan, mintha egymás mellett lennénk; egészen természetes, mintha hazaérnék, és ott várna, együtt létezünk, de nem egymás nyakán, mégsem figyelmen kívül hagyva a másikat. Ahogy azt a családok csinálják: megbeszélni, kinek milyen volt a napja vacsora közben. Sokan ezt, főleg az én koromban, idegesítőnek találják, és talán szívesebben néznének közben valamit Netflixen, de nekem, akinek sohasem volt lényegében egész családja, amire emlékeznék is... Nekem amolyan vágyálom. Az a fajta, amit annyira féltesz, hogy ki sem mondod, attól félve, hogy a valóság súlyát képtelen lenne elbírni, annyira törékeny. Márpedig amit kimondasz, az a valóság karmai közé kerül. Ezért sem mondhatom el neki az igazat. – Héé – viszonzom a köszönést, igaz, én már megtettem. A mosolyom valamiféle egyvelege a megkönnyebbülésnek és zavarnak; utóbbit, remélem, nem látja rajtam. Az a gondolataimhoz kötődik, és nem tudom, le tudom-e küzdeni az arcmozgató izmaim ösztönét. De örülök is, nyilvánvalóan. Örömmel veszem az ölelést és a puszit is; alapvetően nem ragaszkodom annyira a testi kontaktushoz, talán azért, mert annak idején anya elég kevésszer ölelt meg. Mármint, tényleg; a kezem koszos volt, az ő ruhái meg szépek. A nagyi pedig, aki a nevelésem nagyját végezte, kicsit másabb korban nőtt fel. Úgyhogy az elsődleges szeretet-forrás mindig is apa volt. Tőle nem érződik idegennek a dolog, ráadásul így magassarkú bokacsizmában még kényelmesen fel is érek a mellkasáig. Olyan meleg apa-illata van; lényegében félig a mellkasára közlöm a jövetelem okát. – Tudom, én is mindig ezt mondom mindenkinek, de általában csak udvariasságból. Azt mégsem mondhatom, hogy "de, zavarsz, tűnj innen", nem? – nevetek fel, és közben követem őt az irodába. Ismerős a járás, úgyhogy nem mögötte, hanem mellette lépkedem végig kopogva. – Csak viccelek. Szeretem az embereket. Bár a kutyákat jobban. Általában nincs bajom azzal se, hogy elfogadjam a megegyező csendet, de most úgy érzem, ki kell töltenem az üresjárat másodperceit ilyen felesleges fecsegéssel. Sok gyakorlatom van benne az iskola végett, de apa azért enélkül is tudja, hogy van öt kutyám. Nehéz lenne nem tudnia, mikor rengeteg posztolok róluk, és tudom, hogy néhányat szokott szivecskézni. – Sértő lenne ennem, mielőtt eljövök az éttermedbe, nem? – mosolygok fel rá. A táskámat óvatosan az egyik üres székre hajtom, ahogy a dzsekimet is, és a jól begyakorolt, elegáns mozdulatommal ülök le a másikra, kicsit közelebb húzódva az asztalhoz. Annyira azért nem feszülök be, hogy teljesen egyenes is maradjon a hátam, inkább csak hátra dőlök. – Valami csirkés-salátás dolgot, például. Tudom, jóformán szentségtörés, hogy nem igen szoktam apa steakjéből enni, meg igazából egy vörös húsból sem, de borzasztóan megterhelik a gyomromat. Meg nem is illik. – Egész jól – vonom meg a vállam, hogy aztán rákönyököljek az asztal felém eső részére, és az állam a tenyerembe fektessem. – A szövetségi szervezetek létrejöttéről beszéltünk. Volt elég sok unalmas, de tudtad, hogy Lincoln elnök a meggyilkolása napján írta alá a dokumentumot, hogy létrehozzák az elnöki titkosszolgálatot? – kérdem, arrébb pöckölve egy tollat. – Bár nem segített volna túl sokat rajta, mert eredetileg pénzhamisítás megállítása végett jött létre. A tanár is eléggé fellelkesült, szerintem izgalmasnak találta volna átvinni ezeknek a bűnüldöző szerveknek a végigkövetését a mai napig, belevéve a CIA-t is, de azt hiszem, az túl politikai töltetű lett volna. Pedig biztos, hogy demokrata. – Ami ebben az államban, főleg ebben a városban, nem épp veszélyes állásfoglalás, sőt. De az emberek sokszor nem merik kimondani, amit gondolnak. – Holnap vissza kéne mennem a pályaválasztási tanácsadóhoz, de nincs kedvem. Úgyis megint ugyanazt mondaná: válasszam azt, ami érdekel, mert a jegyeim alapján bármilyen pályát meg tudnék célozni, és bízik a képességeimben is, blablabla... De ezzel semmit sem segít. Te az NYU-ra jártál, ugye? – pillantok fel rá, aztán szemforgatva rázom meg a fejem. – Anya szerint borostyánligás egyetemre kell mennem. Ami nyilván jó cél. De túl sok Columbiás idiótát ismerek... A Yale nincs messze. Meg a Brown és a Harvard se. Néha kedvem lenne inkább elindulni és meg se állni a nyugati partig. Bár a kutyák nem viselnék jól az utat... És a végén anya utánam költözne. Erre a gondolatra elfintorodom. Tudom, hogy apa nem fogja zokon venni. Elvégre, valamiért elváltak, nem? – Persze, még mindig itt a lehetőség, hogy inkább átvegyem tőled az éttermeket, ugye? – vigyorodom el hirtelen. Nem gondolom komolyan. Főzni éppenséggel tudok, de azt hiszem, nem vagyok túl jó főnök típus. Abba belefáradnék, hogy olyan legyek, mint apa, neki valami természetes tehetsége van hozzá. – Hogy megy a szekér? Beköltözöl jövőre az Upper East Side-ra?
Any man can be a Father it takes someone special to be a Dad.
Mint megriasztott rágcsálók, a gondolataim úgy rohannak széjjel, ahogy megpillantom Jenniet. Hirtelen feledésbe merül menetelésem oka, sőt, gyakorlatilag minden más is. Történt, ami történt és történt, ahogy történt, de egyetlen dolog mellett szilárdul és teljes bizonyossággal kiállok, hogy ő a legfontosabb nekem. Mindig az lesz. Nem is csoda hát miféle széles mosoly ül az arcomra, ahogy megpillantom. Hogy is ne ülne? Arcomra ül a szívem mindig, amikor meglátom. Nem számít, hogy egy fotón, monitoron keresztül, vagy kijelzőn, esetleg így, személyesen. Nekem mindig énekelni kezd a bíbor ketyegőm, ha nézhetem őt. Ő egy csoda. Az én legnagyobb csodám... És mindig az lesz, bárhogy is alakul az életünk az anyjával, vagy vele. A Földön nincs olyan erő, sem az égben, ami változtathatna azon, amit érzek vele kapcsolatban. És ennek hűen sosem fogom vissza a szeretetem iránta, lehet, hogy nem vagyok mintaapa, lehet, hogy végül elváltunk az anyjával, igen, megeshet, hogy sokat hibáztam én is, de azt sosem rejtettem el előle, mennyire fontos nekem. Átölelem, akárhányszor csak tehetem, vagy dobok neki egy üzit, figyelem a posztjait. Ha csak árnyként is egyes napjaiban, de próbálok jelen lenni. Ha pedig keres, félre dobok mindent, hogy mindig lássa és érezze, hogy soha, semmi sem lehet nála fontosabb. A karjaimba zárom, úgy vélem, még mindig kevésbé 'égő' tőlem, ha így teszek, mintha megpuszilgatnám. Nem igazán ismerem Jennienek ezt a fajta küszöbét, mivel léphetem túl a határait, mi az, amivel egyáltalán nem és így tovább, éppen ezért csak és kizárólag az ölelésben bízom. Nem akarok ciki apuka lenni, de ezt tudja is rólam, mert sokszor hangoztatom. Nem szégyellem kérdezni, hogy mi az, amivel már azzá válok, hiszen egyáltalán nincs szándékomban. Sőt. Most, hogy csak időnként láthatom személyesen, még inkább figyelnem kell rá mit és hogy teszek, mondok. A végén még úgy dönt, hogy már az is sok, ami nekem olyan kevés... - Persze, ez így van. - helyeslőn terelem magam mellett/előtt az irodába. A járást már nagyon is ismerem. - Azt hiszem ezt már tudom rólad. - jegyzem meg mindentudó mosollyal. Ahogy tudom, mennyire oda van a kutyákért, úgy ő is tudja rólam, miféle különleges kötelékem van Pocakkal, a macskámmal. Ebben biztosan nem rám ütött. De egyáltalán nem bánom. Szeretem minden tulajdonságával együtt, örökölte az anyjától, vagy tőlem. Igazából, ha őszinte lehetek, sosem foglalkoztam vele, hogy kire hasonlít leginkább. Én önmagáért szeretem. Elégedett félmosollyal figyelem, majd bólintok, ahogy leadja a rendelést. Egyetlen gombnyomás a telefonon és egy kérés tőlem. Ilyen szempontból szerencsés egy menő étteremlánc tulajdonosnak a lányának lenni - nem kell sokáig várni! Ahogy hallatszott is a túloldalról. Nem szoktam túlságosan mélyen beleásni magam, hogy mit rendelt, miért azt rendelte, és miért nem mást, mint amit. Ő ismeri a legjobban a testét és azt, hogy mit fogad be a gyomra. Én csak a kedvében akarok járni, nem pedig parancsolni fölötte. Annak az időszaknak már nagyon régen vége van. Talán soha nem is volt olyan. Nagyon tetszik, ahogy mesél. Lelkesen hallgatom, minden szavára megfelelő reakcióval reagálva. Néha becsúszik, hogy 'woah', vagy egy 'igen', esetleg az, hogy 'nem', egyébiránt nem szakítom mással félbe. Jól esik hallgatni, mindig tanulok tőle újat. A szemeim csak arról árulkodnak mennyire nehezen fogadom a mai napig, hogy felnőtt. Olyan érett lett, és annyira önálló, hogy muszáj néha emlékeztetnem magam, hogy semmi baj nincs ezzel, életrend. - Nem tudtam, ez tényleg izgis téma. Megértem, hogy a tanárod rápörgött. - hátradőlök a székemben, egészen lentebb ereszkednek a vállaim közben. Fejem lágyan oldalra billen, miközben a mosolyom tovább szélesedik, ahogy nézem őt. Muszáj vagyok belekérdezni a jövőjével kapcsolatos dolgaiba. Meglehet, hogy talán vannak dolgok, amikkel lemaradtam. Ezt pedig nagyon nem szeretném. Lehetséges, hogy elkerülhetetlen egy távolabb élő apukától, mégis, hacsak egy mód van rá, én akkor is élnék a lehetőséggel, hogy mindent tudjak. Szemöldökeim összesimulnak kedves aggodalmat sugározva, amikor beszél róla, mit él át és hogyan gondolkodik a pályaválasztással kapcsolatban. - Igen, még ifjú suhancként. - ugratom persze, de a görbe ajkaimról le mállik hamar, hogy érezze, komolyan veszem. - Nem mondom, hogy ne hallgass anyádra, mert kivételesen egyet értek vele, de talán nem lenne akkora baj belőle, ha kihagynál egy évet. Nem gondoltál még rá, hogy adj magadnak egy kis időt? Bejárhatnád a világot és talán segítene dönteni. - úgy magyarázok, hogy eszembe sem jut, mennyire magam ellen beszélek, de nem akarom, hogy bárki befolyással legyen rá és egy félév múlva emiatt megbánja a döntést, amit egy sugallatra hozott. A következő kérdésre felcsillannak a szemeim, teljes elégedettséget érzek, már szinte nevethetnékem támad. - Úgy van, valakinek át kell majd adnom őket. - kacsintok rá. Pontosan tudja, hogy sosem helyeznék a vállaira ekkora terhet, hacsak nem ő maga küzdene azért, hogy végül így tegyek. Az egyik tollal babrálok mutató és hüvelykujjam között. Épp elnyitnám a szám, hogy feleljek a kérdéseire, amikor megérkezik tálcán a rendelt étele. Hálásan biccentek Gwennek, amiért még egy kis virágot is tűzött a tálcára. Amíg ő beegyensúlyozik, addig én Jennie előtt az asztalon csinálok egy kis helyet, végül megköszönöm. És csak azután kezdek felelni, hogy a lány magunkra hagyott minket. - Ami azt illeti valóban vannak költözéssel kapcsolatos terveim, de nem a belváros irányába. A külvárosban tovább építgetem a nyaralónak szánt házikót. Ha elkészülök vele, szeretném belakni. - féloldalas mosollyal közlöm. Talán nem illik egy ekkora üzlet fejeként, hogy nem valami villára hajtok, de a pénzből, amit megkeresek, Jennie jövőjét támogatnám leginkább. Illetve majd a nyugdíjas éveim, és így tovább. Pocakkal nekünk tökéletes lenne az a tóparti házikó. Messze a város zajától. És minden mástól, ami zavarhatja a szívemet. - Egész jól haladok vele, és az üzlet is virágzik, nem lehet egy rossz szavam sem. - lágyan vállat rántok, majd állammal a salija felé bökök. - Jó étvágyat, kicsim. - iszok bele aztán az asztalon felejtett vizembe. - Nem akarok túl buzgó apuka lenni, ezért válaszolsz, ahogy csak szeretnél... - közlöm, miközben visszaejtem a poharam az asztal tetejére. - De, hogy vagy? Úgy összességében... - minden érdekel, ami vele kapcsolatos. Nem fogok rákérdezni konkrétan semmire sem, nem hajszolom bele olyan témába, amiről nem akar beszélgetni velem, sem pedig a lelki világát nem forgatom fel, de amennyit csak tud, és megoszt velem, érdekel.
I just took a DNA test, turns out I'm 100% that bitch
Apa az egyetlen, aki különösebben támogatja bárminemű törekvésemet az intelligencia fejlesztésére. Nem arról van szó, mint mondtam, anya is támogatja, csak ő kicsit fontosabbnak tartja az egyetemi léttel járó kitalált presztízst, a potenciális kapcsolatépítési pályát, mint azt, hogy valóban olyan tudáshoz juthatok, ami akár megváltoztathatja az egész életemet. A nagyi meg más világban nőtt fel, ő többre értékeli a hagyományos női szerepeket a tanulásnál; a maga nemében ő is nagyon intelligens, és nem kell hozzá tudnia, hogy Alaszka a 19. században még Oroszország részének volt tekintve. Mégsem vagyok benne egészen biztos, hogy apa valóban értené a dolgot. Ő inkább lelkesnek tűnik. Nem buta, egyáltalán, sosem mondanám, és nem csak azért, mert szeretem és elfogult vagyok. De ő inkább érdekességnek éli meg az ilyesmit, nem valami olyannak, amiért küzdeni szeretne. Nem is kell, hogy így legyen, az ő szenvedélye az étterem; de már azelőtt is eszembe jutott, hogy milyen furcsa, hogy senkire sem hasonlítok ebben, hogy tudtam volna, amit most tudok. De nem akarok elgondolkozni azon, hogy vajon az igazi apám esetleg nem… tudományosabb érdeklődésű. Akkor sem, ha érdekelne. – Greta Thunberg tizenhat évesen már az ENSZ világkongresszusán szólalt fel. Nadia Comeneci tizennégy évesen lett az első tornász, aki tökéletes tizest kapott az Olimpián. Malala Yousafzai pedig tizenhét évesen nyert Nobel Béke-díjat. Már így is el vagyok maradva, ha még egy évet kihagyok, még annyira se lesz esélyem nagyot alkotni, mint most – húzom el a számat, de azért félig még mosolygok. Nem akarom, hogy azt higgye, túlstresszelem magam. Azt valamiért nem szeretik a szülők, már azok, akik tényleg odafigyelnek. Pedig stressz (és verejték) nélkül nincs győzelem; akkor sem, ha egyébként maga a gondolat csábító. De tudom, hogy mennem kell előre, egyiket a másik után, mert valahol ennek az egész szarhalomnak a tetején… Vagy hát, amögött, vár valami. Nem tudom, hogy micsoda, de bíznom kell ebben, különben fogalmam sincs, mi az életem értelme, tizennyolc évesen efféle egzisztenciális válságot átélni pedig túl halálosnak hangzik. – Még mindig lehet új gyereked. Nem másik, csak egy újabb modell – vonom meg a vállam. Anyánál is fennállt ez a veszély; annak ellenére, hogy én mennyi idős voltam, hála az ő kis középiskolás parádéjuknak, nem sok időt hagytak még a ráncoknak. Szerintem apából se nézi ki senki, hogy van egy végzős lánya. Elég fiatalos. Meg hát, az is. – Hutchnak most lett egy kistesója az apja új feleségétől. Cuki kölyök, már annak, aki szereti a babákat. Finom tejillatú. De nem csinál túl sok dolgot. Mint egy szobanövény. De állítólag ha hat évnél nagyobb a különbség a testvérek között, ott már nem alakul ki ez a kötődés, inkább egy nevelési alapú, szülő-szerű viszony. Elég érdekes. Nem tudom eldönteni, szeretnék-e vajon kistestvért vagy sem. Azt hiszem, attól függne, hogy melyik félre érkezik és hogyan. Apa megérdemelné azt, hogy legyen egy igazi családja, valami olyasféle, mint azokban a Hallmark filmekben. Gwen belibben az irodába, és akaratlanul arra gondolok, vajon neki van-e testvére. És hogy ha megkérném, akkor vajon elkezdene-e inkább cserepes növényt rakni a vágott helyett. – Az jó. Egy kerületben csak egy szülőt tudok nevelni, és már így is kezd kicsúszni a kezeim közül az irányítás. Anya abban a makrancos harmincötös korban van – csóválom meg a fejem drámai sóhajjal, miközben közelebb húzódom az asztalhoz. – De ha kiköltözöl, akkor már nem nyaraló lesz, hanem a házad, nem? – vigyorgom rá. Anyának, pontosabban, az ex- és jelenlegi férjeinek több nyaralója is volt, mind olyan, mintha valamelyik magazin címlapjáról kapták volna elő őket. Nem mondom, hogy sose használtam volna ki, de azt hiszem, szíveseben mennék apáéba. Ott kevésbé érzem azt, hogy a környezethez illő mű-séggel kell viselkednem. – Majd viszek neked házavató ajándékot. Mondjuk díszpárnát. Egy férfi sosem gondol a díszpárnákra, ami öreg hiba. Nem tudom, örülök-e annak, hogy kiköltözne Manhattanből. Nyilván az éttermek itt lesznek, és ezért ő is, most is legtöbbször munkaidőben csípem el, de valahogy mindig megnyugtatott a tudat, hogy legyen anya bármilyen őrült is, ha úgy döntenék, tényleg elegem van, akkor ő itt lesz a városban. De ezt nem akarom elmondani neki. A végén megkeseríteném a boldogságát, még ha csak egy kicsit is. A saláta, mint sejtettem, isteni, a csirkemell állítólag a legízetlenebb hús, de a fűszerezés szokás szerint zseniális. Nem is érzem úgy, hogy különösebben mondanom kéne neki. – Én… – Hogy vagyok? Ezen eltűnődöm egy falatot forgatva a számban. Velem semmi nagy dolog, megtudtam, hogy nem te vagy a biológiai apám, mert anya egy ribanc. Veled mizu? – Jól vagyok. Mármint, stresszes, érted, vizsgák meg minden, de ahhoz képest egészen jól. A lányokkal kezdünk szétszéledni, azt hiszem. Mármint, már most érzem a széthúzást. Elég vicces, de főleg Isával beszélgetek újabban, pedig eddig mindketten tökre elfoglaltak voltunk. Azt hiszem, ez a természetes része az egész felnövésnek, elhagyod azokat, akik melletted voltak, mert nem ugyanoda szán a sors, vagy valami ilyesmi. Mármint, neked hány gyerekkori barátod van? Nem rosszból, de én sima barátodat sem ismerek. A te korodban lévő pasasoknak nem annak kéne a fő hobbinak lenni, hogy vasárnaponként felcsapod a grillt és söröztök egyet meccset nézve? – Ez persze durva sztereotípia, de apa tényleg az a típus, aki ezt az egész kertvárosi hangulatot élvezné. Egy kicsit mindig bűntudatom volt, hogy talán ha részben is, de csak miattam maradt itt ilyen sokáig. És még nem is tudja, hogy igazából, jószerivel, feleslegesen. – Ah. És megismerkedtem valakivel... Seth a neve. Jó arc. Kicsit depis, de a boldog emberek mindig gyanúsak. A’sszem járunk. Csak gondoltam… ne anyától halld. Bár még ő sem tudja.
Any man can be a Father it takes someone special to be a Dad.
A szülők egyik legnehezebb feladatának tartom - a gyermek egészségesen nevelésén túl - az útjaik igazgatását, terelgetését anélkül, hogy felesleges stressz, akadály, vagy ellentét várna rájuk miattunk. Mivel egy külön létformáról beszélünk saját egyéniséggel, saját szívvel és lélekkel, saját gondolatokkal, saját véleménnyel és életcélokkal, nehéz úgy tanácsot adnunk, hogy a másik oldal számára hasznossá váljék, és érjen is valamit. Mivel ismerem az anyját, ezért jól tudom, hogy őtőle leginkább csak unszolásra számíthat, én pedig... Inkább vallanám magam józannak, racionálisnak és életképesnek, mint tanultnak, és kifinomultnak. (Sokat elárul az is, hogy az étteremlánc ellenére, kis házban élek és nem lógok éjjel-nappal Armani öltönyökben.) Ezért azon kívül, hogy megpróbálom az atyai szeretetemmel körbepalástolni, és a tőlem telhető minden létformával támogatni abban, amit szeretne, mást nem tehetek érte. Végső soron úgy vélem, hogy ez az apák dolga. Mi szeretünk inkább védelmezni, óvni, és játszani a gyermekeinkkel. A jövőjének formálását teljes vállszélességgel állíthatom, hogy senki más kezével sem formálnám, csak a Jennie-vel. Ne gondolj elfogultnak, nem azért, mert az én lányom, de Jennie sokkal érettebb, mint a korabeliek. Egészen korán felfedeztem rajta, benne. - Tudom, hogy apád nem egy agytröszt, de... Talán nagyobb sikereket érnél el, ha nem mások árnyékait kergetnéd, hanem arra koncentrálnál, hogy Te, Jennie Sossa mire vagy képes. Nem ismerem azokat a lányokat. Tudom, egy műveletlen majom vagyok, egen... Ennek ellenére téged ismerlek. Méghozzá elég jól, és számomra már egy nagy alkotás vagy. - féloldalra húzom a szám, úgy mosolygok rá. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy nekem nem fontosak a tervei, a kitűzött céljai, de azt se akarom, hogy belegebedjen abba, hogy hírnévre törekedjen. Meglehet, hogy az atyai szív hangja málik szét mellkasomban, és ezért nem hallom meg, miről is beszél igazából, de mit tehetnék ez ellen? Számomra, - még akkor se, ha most is látom, hogy milyen erős nő érik belőle, - nekem mindig a tiarás királylány marad, aki a hátamon járta be minden világok mezsgyéit. - Vagy majd az unokáknak ajándékozom őket. Ehehehehe. - kihúzva magam dőlök hátra, elégedett pofát vágva hozzá. Nem tervezem, hogy újra gyereket vállalok - természetesen, sosem lehet tudni. De nem érzem azt, hogy bármelyik nő is fel hívta volna magára a figyelmemet. Egyáltalán. Kiszélesedő somolygással hallgatom, ahogy mesél a kölyökről. Aztán lepillantok az ölembe, és vállat rántok. - Tényleg érdekes. De nem kell erre gondolnod. Anyád nevében nem tudok nyilatkozni, de én nem tervezek gyereket. - vállat rántok puhán. Nem mintha lenne bárki a közelemben. Ahhoz, hogy ilyesmi szóba jöhessen, kellene valaki. De még csak a gondolata is bosszant egyelőre. - Nem akarom szidni anyádat, de ha az eddigi neveltetése nem vált be, nem hiszem, hogy neked sikerülne Édesem, de szíved rajta. - vállat rántok. Nem igazán érzek bármiféle megbánást az iránt, ahogy beszélek róla, vagy miképpen érzek iránta, ennek ellenére Jennie jól tudja, hogy sosem bántottam őt. Bármit is művelt, és bárhogy is élt, elengedtem. Megtanultam elengedni. A szívem sebei pedig gyógyulnak. Idővel! - Nyaraló-ház. - felhúzom az orrom, enyhén grimaszolva rá a kis tudálékos hercegnőmre. Szeretem, amikor csipkelődik velem. Azt jelenti, hogy jó kedve van. Én pedig olyankor érzem magam csak igazán boldognak! A párna ötletére elégedett mosollyal bólintok. - Mindenképpen! De ne olyan kaki formájút. Láttam az egyik üzletben egy olyan párnát... Csak azért kislányom, mert kinézem belőled, hogy meglepnéd vele édesapád! - ugratom persze, habár ha őszinte akarok lenni, volt idő, amikor ezek az ugratások éltettek mellette. A hűvös anyja akkor már bizonyára tervezgette a jövőjét nélkülem, nekem pedig semmi más okom nem volt hazajárni, csakhogy átöleljem a törpelányt. Hátradőlök a székemben, s miután jó étvágyat kívántam neki, csak nézem, ahogy falatozik. Nem akarok idegesítő, vagy őrült apának tűnni, de igen. Mi apák már csak ilyenek vagyunk! Akkor is gyönyörködünk bennük, amikor éppen esznek... Kíváncsian várom a válaszát, majd annál türelmesebben hallgatom. Lágyan elnevetem magam, aztán csak helyeslőn bólogatok. - Hiszed, vagy sem, apádnak akadnak még barátai. Greggel minden héten összejárok, habár nem tudom hányszor találkoztál vele. Anyád miatt nem igazán jöhettek hozzám látogatók... Greg nagyszerű srác, imádnád a humorát. És persze Esther nénikéddel is hetente eljárunk futni, lejönnek majd hozzám a gyerkőcökkel valamelyik hétvégén. És van pár kollégám is. Lehet, hogy nem egy vadregényes kaland az életem. - elnevetem magam, miközben magyarázom az életem személyeit. Végül csak megcsóválom a fejem kedvesen. - A barátok jönnek-mennek az életben, de ha van egy, akivel megoszthatod a titkaid és akivel jól érzed magad, kapaszkodj belé és szakíts rá időt. Később, ha majd idősebb leszel kislányom, hálás leszel az ősödnek. - bólogatok serényen. Nem mintha akkora bölcsességet mondtam volna. Igazából nem jellemző rám, hogy én legyek az okos szülő. Szeretek inkább az lenni, akihez fordulhat, ha baj van, vagy ha kellene valaki, aki meghallgatja. - Nem mellesleg Te elég jó barátom vagy... - fűzöm hozzá mellékesen, vállat rántva. És így is van. Nem zárja ki az, hogy a gyermekem. Enyhén megilletődöm, mikor közli velem, hogy van egy fiú az életében. Fogalmam sincs, hogyan kell az ilyesmire reagálni. Mármint normálisan... Van normális reakció? - Hűha. - szalad ki belőlem. Normális dolog, hogy apaként nem nézek jó szemmel a dologra? Nagyon remélem! Ennek ellenére nem akarom, hogy - ha már én tudtam meg előbb, nesze drágám! - úgy érezze, nem lehet velem őszinte. - És-és mióta tart? Remélem törvénytisztelő polgár-gyerek. Az, ugye? - kíváncsiskodom, még az asztalra is rátámaszkodom, előre dőlve. Mintha hamarabb megtudhatnék bármit is...
I just took a DNA test, turns out I'm 100% that bitch
Tudom, hogy apa azt hiszi, segít nekem, soha nem jutna eszembe megpróbálni megkérdőjelezni a jó szándékát, mégis úgy érzem, hogy nem érti egészen a dolgot. Ez nem amolyan tipikusan tinis „engem senki sem ért meg, a felnőttek idióták” féle rant, ami szinte várható, és ami nekem valamiért mindig kimaradt, mert… Nos, ha kettőnk közül kell választani, akkor inkább Apa az, aki beillene egy tinédzsernek. És főleg, aki beillene az egyetemi életbe. Biztos bent lakna a koliban, folyton sörpongozna, és mindenki oda lenne érte. Nem azért, mert direkt ezt akarja elérni; csak… mert ilyen személyiség. – Ez nagyon nyálas volt – jegyzem meg, de nem rossz szándékkal, ahogy azt a széles vigyorom is tanúsíthatja. Én akármennyire próbálok is asszimilálódni, az efféle mézesmázas szövegek, amiket apa teljes természetességgel mond, hazugságnak tűnnek az én számból. Kivéve, ha a kutyákhoz beszélek; nyilvánvaló okokból. – Hát, szerintem engem sem terveztetek… – Ennyi kis szemtelenséget megengedek magamnak. Valahogy a gondolat, hogy apának igazából sosem lesz gyereke, majdnem annyira rosszulléttel tölt el, mint az, hogy talán sosem mondhatom el neki az igazat. Mármint, miért tenném? Mit érnék el vele? Azon túl, hogy a saját igazságérzetemet elégíteném ki vele, ami lássuk be, iszonyatosan önző. Na meg, amennyire tudom, még mikor együtt is voltak, anya akkor is… Szóval akkor sem volt olyan egyszerű nevelni engem, mert a nagyi minden döntést megragadott. Megérdemelné, hogy legyen egy családja, aki tényleg az övé. – Nem lenne bajom egy testvérrel, egyébként. Azt hiszem, már elég idős vagyok ahhoz, hogy ne érezzem veszélyeztetve a pozíciómat és esetleg osztozzak a szeretetben. Természetesen nem lehet okosabb és szebb nálam, de mivel amúgy is lenne köztünk legalább tizennyolc év, azt hiszem, okosabb nem nagyon lesz. Néha tényleg elgondolkodtam rajta, hogy milyen lenne, ha lenne egy féltestvérem; az elején, miután anyáék szétmentek és hallottam az osztálytársaim fecsegését arról, hogy ilyenkor minden férfi beújít egy második családot, és csak rájuk figyel… Szóval egy ideig nem tetszett a gondolat. Most már viszont megnyugtatna. De mégse szólhatok rá apára, hogy márpedig irány tovább örökíteni a géneket, ugye? – Rendben, nyaraló-ház. Ahogy gondolod – adom be a derekam szemforgatva. Apa néha tényleg infantilisebben viselkedik nálam, de sosem zavart. Legalább kettőnk közül van egy, aki nem annyira cinikus, habár én a realista megszólítást preferálom. – Apa, sok dolgot sértegethetsz bennem, de a gyerekes viccek épp nem az én asztalom, ha jól emlékszem. Pukipárnám se volt soha, főleg azért, mert nem nyolc éves fiú vagyok. – Úgy mondom ezt, mintha tényleg megsértődtem volna. De most már muszáj lesz szereznem neki egy Kaki emoji párnát. Csak a vicc kedvéért. – Ezen sértés ellenére hajlandó vagyok felajánlani páratlan stílusérzékem, ami a lakberendezést illeti. Nem állhat a nappalid egy kanapéból meg egy dohányzóasztalból. Persze tudom, hogy azért apa sem épp baráttalan pária, vagy ilyesmi, egyszerűen nincs nagyon ideje rá, meg hát őszintén, ki az, aki a gyerekének mesél arról, miket csinált? Na jó, igazából pont Apa ilyen, de… Igazából csak jó volt, hogy néha megerősített benne, hogy azért nincs egyedül. – Találkoztam vele, a’sszem… Mikor megnyitottad a negyedik éttermet, ő is ott volt, nem? Nekem inkább fura volt, nem vicces, de nem nekem kell kedvelnem. Mármint… kicsit olyan volt, mintha nyomult volna rád – nevetek fel. Nagyon cringe érzés volt az egész, mint mikor egyszer apa eljött velem a bankba, hogy nyissunk nekem számlát, és az ügyintéző nő elkezdett flörtölni vele. Az orrom előtt. Tudom, hogy apa jó parti, főleg a maga korabeliek között, de azért… Szóval bármilyen laza is a kapcsolatunk, akkor se akarok úgy gondolni apára. – Hát, gondolom nem kell feltétlenül annak lennie… Ez valahol hazugság. Mindig úgy érzem, mintha várna rám valamilyen kaland odakint – de fogalmam sincs, mi. Talán túl sok filmet néztem gyerekként, túl sok kalandregényt olvastam, és valahogy mindig olyan érzésem volt, mintha a napi dolgok végül nem számítanának, mert meg kell védenem a világot, lehetőleg a nagyon menő szuperhős csapatommal, úgy, hogy közben senki nem tudhatja meg, hogy mi vagyunk azok. Próbálom lebeszélni magam az ideáról, de valahogy egészen a csontjaimig hatolt már az érzés. Butaság; úgyhogy nem mondom ki hangosan. – Itt különbözünk. Nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek mindent, de tényleg mindent elmondhatnál. Biztos neked is van legalább egy titkod, amit nem osztanál meg… azzal a személlyel. Ez egyszerűen így megy – vonom meg a vállam, a legkevésbé sem letörve. Én ezt már rég elfogadtam. – Szerintem mindenkinek kell valamennyi privát szféra, ami tényleg csak az övé. A privát gondolatoktól leszel az, aki. Ha mással is megosztod, akkor már nem számítanak. Apa egészen biztosan extrovertált személyiség, és ami azt illeti, anya is. Nem tudom, hogy hoztak össze egy olyan introvertáltat, mint én. Vagyis, mégis: nem ők hoztak össze. És a Nagyi se túl kifelé nyitó ember; az ő életében csak önmagának és Jézusnak van helye. – Azért ennyire ne lepődj meg. Axelt is ismerted – vonom meg a vállam, a salátát turkálva. – Azért egyébként utólag is bocsánatot kérek. – Nem mintha annyira seggfej lett volna akkor és ott, sőt, teljesen jól hozta a prep boy imázst. Udvarias volt, érdeklődő, még viccelődtek is apával, ahányszor találkoztak, ami egyébként ugyanannyi volt, mint anyával, tekintve, hogy ő sosincs itthon. De persze a részleteket apa se tudta; arról meséltem már neki pár hónapja, hogy szakítottunk, de arra fogtam, hogy egyszerűen nem passzoltunk össze. Arról egy szót se, hogy megcsalt. – Ismered Kershaw-ékat? Tudod, van vagy hatvan kölykük, minden országból azt hoznak haza hűtőmágnes helyett… amolyan helyi Brangelina. Csak leszbikusak. – Csak azért feltételezem, hogy legalább a kedvesebbik anyukával találkozott már, mert még régebben apa párszor vállalt iskolai feladatokat nálam, mint büfé vagy felügyelet, amikor még kevesebb dolga volt. Ha nem is tudta a pontos családi helyzetüket, elég egyediek ahhoz, hogy talán hallott már róluk más szülőktől. – Na, ők fogadták örökbe. Szóval elég normális család. Valamiért nem érzem úgy, hogy említenem kéne az olyan apró részleteket, minthogy ez az ominózus örökbefogadás csak egy éve történt meg, és amúgy az első találkozásunkkor épp aranyat lopott a házból a bulin, amin voltunk. Ja, meg amúgy marihuanát terjeszt. – Vannak üzletember tendenciái. Szerintem kedvelnéd – vigyorodom el. Apa mindenkit kedvel. De Seth még neki is kihívás lenne talán; bár lehet, hogy csak ráfogja, hogy ideges. Egyébként tényleg az. De nem hiszem, hogy elhinné, van egy olyan jószándékú ember a földön, mint apa, és a hátsó szándékot keresné. – Kicsit olyan… Humphry Bogart stílus. Mármint a viselkedésében, nem annyi idős. Eggyel alattam jár, a Trentonba. Nem akarok túl sokat beszélni róla, ha nem baj, csak gondoltam azért szólok. Érdeklődve pillantok fel egy falat húson rágódva, a szemöldököm megemelve. Nem akartam azért sokkot okozni neki, de hát ő beszélt az őszinteségről, nem? – Beszélhetünk a te szerelmi életedről is, ha gondolod…
Any man can be a Father it takes someone special to be a Dad.
Kimosolygom a feleletét. Meglehet, hogy nyálas megjegyzéseim vannak, hogy az a csupaszív apuka vagyok, aki csak beégeti a gyermekét a rendezvényeken, aki néha elfelejt füvet nyírni, és aki mindig széles vigyorral közlekedik, lazán és elégedetten az életével. Igen. Ennek ellenére ez nem jelenti azt, hogy a szavaim ne volnának igazak, vagy azt, hogy ne lenne komoly és mély tartalma annak, amit kimondok. Ha azonban nem mondom ki, nem fejezem ki a hozzám legközelebb álló szeretetnyelven, akkor hogyan közölhetném, amit érzek? Kinőtt abból, hogy az ölembe vegyem, hogy birkózzunk, máshogy nincs mód rá. Nekem ez maradt. - Ezt már hallottam. - húzom félmosolyra a szám. Nem egyszer, nem kétszer. Pont elégszer ahhoz, hogy leperegjen végezetül. Nem hiszek a kertelésben, a manipulációban, a csalásban. Engem az egyenesség vezérel. És pontosan ez az őszinteség az, ami kimondatja velem a véleményem. Jennie személyisége nagyon elütközik az enyémtől, de ez nem jelenti azt, hogy le kell hazudnom a sajátom, vagy elrejtenem azt, amit gondolok. Éppen elég teher szakad a vállamra, ha az otthonomban vagyok magányosan. Nem szeretném, ha a sérelmek, amiket elszenvedtem kivetülnének a mindennapokra, azokra, akik fontosak nekem. Így, hacsak tehetem, mosolygom, nevetgélek és néha nyálas vagyok, ha Jennievel lehetek. Szeretném, ha mindig ezt látná. Ha nem aggódna értem. Soha. A visszavágására elnyúlik kissé a képem, de végezetül csak újabb mindentudó mosollyal fürkészem. Igaza van, nem terveztük. De amennyire váratlanul ért, én éppen annyira boldog voltam. Életem legboldogabb szakasza volt, amikor ő megszületett - és ezt nem felejtem el. A következő szavai meglepnek, természetesen jólesően. Sosem gondoltam rá, hogy újra gyermeket vállaljak - nyilván ehhez köze van annak is, hogy nem volt kivel gondolnom rá -. - Nyilván. - elismerően bólintok, lágyan kacarászva a kijelentésein, a feltételeken. - Előbb lesz anyád részéről féltestvéred, mint a részemről, ezt szinte garantálhatom. - mondom ki, ami eszembe jut. Ezt valószínűleg ő is sejti. Én boldog vagyok úgy, ahogy vagyok. Az utóbbi időben elkezdtem chatelni, és a szívem is felébredt az időtlen szundikálásából, de ez nem olyasmi, ami a közel jövőben, vagy egyáltalán gyerekhez vezetne. A feleletét hallgatva szélesedik a mosolyom. Aprókat bólintok, majd elnevetem magam, ahogy beszél. Mindig meglep vele, mennyire érett, mennyire felnőtt. - Igaz-igaz, nem rám ütöttél benne. - utalok a gyerekes viccelődésekre. Nem is tudnám megmondani, hogy mi az, amiben hasonlítunk. Lehet köze hozzá, hogy az anyjával él, hogy az ő génjei erősebbek voltak, nem tudnám megmondani. Nem is szeretek erre gondolni. - Köszönöm, nagylelkű vagy! - biccentek, miközben kihúzva magam, fogvillantós vigyorral nézek rá. Nehéz körbeírni, milyen sokat jelent nekem, hogy ennyire törődik velem. A válások után, úgy hallottam sok esetben megszakad a kötelék szülő és gyermeke között, attól féltem, hogy velünk is megtörténik. Ellenben örülök, hogy nem így lett. - Igen-igen, hát persze, ott találkoztatok! - vágok közbe annyira, hogy elmondjam, emlékszem rá, tényleg így volt. Aztán szemöldökeim összefutnak, amikor arról esik szó, hogy olyan érzése támadt, mintha rám mozdult volna azon a megnyitón. - Dehogyis... - elnevetem magam a feltételezésen. Végső soron, én nem láthatom magunkat kívülről, minek tűnhet. De azért Jennie szájából hallani ezt a mondatot, mindenesetre megmosolyogtat. Kíváncsian figyelek rá. Olyan érzésem támad, mintha beszélni akarna valamiről, amit végül elzár előlem. Sokszor éreztem így, nem újszerű ez a felismerés. Ezt elfogadtam, megtanultam lenyelni ezt a békát. Vannak dolgok, amik nem tartoznak rám, minden bizonnyal a következő gondolatfoszlány a csinos kis fejében, egy újabb ilyen rejtett állomásra vitt volna el bennünket. Oda, ahol nekem nincs helyem. A szavait hallgatva helyezkedek a székemben. Nem tudom, hogy akarom-e, kell-e győzködnöm őt a nézetemről. Talán nem. - Mindenki másképp éli meg ezt a témát. És abban biztos vagyok, hogy nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy ezt kivesézhesd. Mert bár bármikor meghallgatlak, a nézeteink, ahogy mondtad, nagyon különböznek. És nem mellesleg, az apád vagyok. - elégedetten biccentek, a poharam után nyúlva, hogy az utolsó kortyokkal leöblíthessem a további érzéseim, véleményem. Az anyja után nem én vagyok a megfelelő személy, hogy okoskodjak a témában, de csak azért, mert egy kapcsolatom rosszul sikerült, hitem még lehet egy másikban. - Igen, csak nem gondoltam, hogy már van. Mármint, hogy gondoltam, hogy lesz, csak azt hittem, majd amikor még csak alakul, akkor mesélsz róla. De teljesen jó így is, nem az én dolgom. - nem akarom túlmagyarázni, de ennek ellenére talán mégis megteszem. A pohár feneke koccan az asztalon, én pedig helyezkedem - így nonverbálisan is jelezve, hogy csupa fül vagyok. Nem tudom, hogy apaként nekem hogyan kell reagálnom, van e előírás, szabad-e magánnyomozóval kutakodni a srácok után, vagy sem. Nyilván ennyire messzire nem mennék el. De megverném, ha bántaná Jenniet. Ez biztos. Sajnos hiába az előkelő munka, anyám farmer vére folyik az ereimben. Hallgatom, nem szakítom félbe. Bólogatok, amikor a szülők után kérdez. Úgy, hogy picivel jobban körbeírja, hogy kikről is van szó, már nem vagyok olyan elveszett. - Nem nekem kell kedvelnem. - jegyzem meg, mint ahogyan ő is tette, amikor Gregről meséltem. Kedves mosolyom mögül azért sejtheti, hogy csak nyúzom. Végül csak bólogatva megdörzsölöm a tarkóm. - Örülök neki, ha jól megvagytok. - zárom le a témát. Ha nem akar többet beszélni róla/róluk, én nem fogom faggatni. A következő kijelentésére elnyílnak ajkaim és rácsodálkozom egy pillanatra. Eszembe jut Lawrence. Nem hiszem, hogy ez az a perc, amikor mesélnem kellene róla. Úgy egyébként erről az őskáoszról, ami történik körülöttem perpillanat, amióta megismertem. Meg aztán azt sem tudom, hogyan vághatnék bele, ezért inkább csak lágyan kacarászva megcsóválom a fejem. - Ha már lesz valaki, akivel komoly a dolog, akkor szólni fogok. - mosolyom fölül pillantok rá. Nem akarok titkolózni, vagy hazudozni, de talán nem fog rám haragudni, ha már csak azután mesélek róla, ha komolyabbá válik. Ha idő közben elszakadunk, vagy kiderül, hogy csak édes félreértés, hiba, akkor nem akarom, hogy a terítéken maradjon. Ezért utalok rá, hogy alakulóban van valami, de nem annyira hivatalos még. - Mi a terved mára? - kíváncsiskodom. Az én terveimet az íróasztal mögül nem nehéz kitalálnia, de az övére kíváncsi vagyok.
I just took a DNA test, turns out I'm 100% that bitch
Amikor megtudtam, ezt az egész szituációt, amikor a fejemben a szokásosnál jóval lassabban jött össze az egy meg egy, akkor az első gondolataim a dühön túl arra irányultak, hogy vajon ki tudta. Akkoriban még megelőlegeztem anyának a gondolatot, hogy talán… Szóval mi van, ha ő sem tudta? De ezt elég gyorsan elvetettem. Mármint, csak tudnod kell, ki ejtett teherbe, nem? Én szeretem a leginkább rajta köszörülni a nyelvem, főleg gondolatban, de azért ennyire könnyelműnek még én sem gondolom őt. Szóval nyilván tudnia kellett, hogy nem apa az, ugye? Talán megbeszélték. Talán apa is tudja; talán ezért nem ragaszkodott annyira ahhoz, hogy a válás után egyenlően elosztott felügyelet legyen… Megtaláltam benne a logikát. De nem akartam elhinni. Túl sokat gondoltam Owen Hansonról ahhoz, hogy ilyesmiket gondoljak, hogy azt feltételezzem, hogy a szemembe hazudik. Legalább a kettőből egy szülődben bíznod kell, nem? Mégis itt van a gondolat; hogy ha nem is tud róla, azt talán tudhatja, hogy ki volt. Ki más, ha ő nem, ugye? Lehet, hogy egyszerű a magyarázat. Mondjuk összevesztek, vagy ilyesmi. Véletlen volt, talán nem gondolták, hogy számít… Vajon feltűnt valaha apának, hogy semmiben sem hasonlítok rá? – Ezzel most arra bíztatsz, hogy hallgassak el előled dolgokat, mert szülőmként ellenezned kell őket, akkor is, ha épp te is élsz velük? – Anya a maga nemében fura volt, de azt nem tudom kinézni apából, hogy ne szívott volna legalább egyszer életében, és élvezte volna. Ki tudja, talán több is volt, mert egyszerűen ilyen fazon. Mármint nem drogos vagy meggondolatlan, csak próbálja élvezni az életet. És ezzel nincs semmi baj, ugye? Ezért nem tudtam igazán azért sem haragudni soha, ha valaki az orrom előtt állt neki flörtölni vele. Fura volt, és undi, de az ilyen rom-kom filmekbe való sztorik mindig ilyenből kerekednek, a véletlenekből. Pont egy asztalnál ültünk a kávézóban. Épp egymás mellett ültünk a repülőn. Nálam vásárolta a kávéját reggelente… Mondjuk éppenséggel abból is elég jó sztorit írhatnának, ahogy Seth-tel találkoztam. Egy olyan ember partiján, akit egyikünk sem kedvelt, mindenki sakálrészeg volt és ezzel-azzal lőtte is magát, ő belelökött a medencébe, aztán aranyat lopott a házból, én meg szemetet szedtem az udvarban. Ha nem tudnám, hogy megtörtént, azt is hihetném, hogy csak hallucináltam. – Nem. Főleg, hogy a tinédzserek agyát ösztönösen arra kalibrálták, hogy mániákusan ellentmondjanak a felnőtteknek, ezzel feszegetve a saját határaikat és az autoratív figurák tűrőképességét, ami az igazi szabadság megtestesülése. Szóval ha kedvelnéd, el kéne hagynom. Nem én hozom a szabályokat – vigyorgok rá. Természetesen nem tennék ilyet; kezdve azzal, hogy ugye igazából nem is járunk. De szeretem nem azt tenni, amit elvárnak tőlem bizonyos helyzetek. Viszont azt sem tagadhatom, hogy van annak oka, hogy nem vallok színt Seth-ről teljesen. Ha megtudnák, ha nem is tiltanának el (nem hiszem, hogy efféle hatalommal élnének illetve bírnának felettem), de nem tetszene nekik, és talán próbálnának a lelkemre beszélni. Valamit nagyon elszúrhattak az emberi faj kreálásakor, mert az életösztönünk szoros összefüggésben van az ódzkodásunkkal és félelemmel, mégis olyan adrenalinlöketet kapunk a szabályok áthágásakor, legyenek azok bármilyen kicsik is, amikre rá lehet függeni. Látom, ahogy apa arckifejezése megváltozik a kérdésem nyomán. Szóval nyilván van valaki. Vagy valakik. De nem lep meg, hogy nemkezd rögtön mesélni róla; talán nem egészen megszokott kapcsolat az övék, számtalan ilyen lehetőség eszembe jut, ami manapság nem olyan polgárpukkasztó, de mégsem a mi beszédtémánk. Úgyhogy ha nem akar beszélni róla, tiszteletben tartom. – Remélem is. Kellemetlen lenne, ha arra mennék el hozzád, hogy valaki már vett neked egy kakipárnát – mosolygok rá aztán. – Amíg Pocak nem szereti jobban, mint engem, nincs gáz. Valahol elég érdekes, hogy mindkét szülőm macskás, én pedig szinte ki nem állhatom őket. Na jó, apa macskája kicsit kivétel, mert őt tiszteletbeli kutyaként kezelem, anyáé pedig Sátán maga. Apage, Satanas! Néha, ha rossz napom van, akkor még rá is sziszegek. Amikor megkarmolta Daisy orrát, mert az nem adta át neki a helyét, majdnem meg is haraptam. Erről viszont eszembe jut az a nem túl hasznos tény, hogy az eredeti jézusi szövegben, görögül, nem „apage” áll ott, amivel a mondat jelentése „Távozz tőlem, sátán!”, hanem „hypage”, ami azt jelenti, hogy „hátam mögé”. Nem sok haszna volt a katolikus általánosnak, de ilyeneket megjegyeztem. Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye keresztjét és kövessen. Kíváncsi vagyok, Jézus mit mondana arról, ha alsó hangon három embert is becsapsz évtizedeken át, mert nem bírtál a véreddel. – Nem sok – veszem be az utolsó falat salátát a számba, a többi már egyszerűen nem megy le. Nem azért, mert ne szeretnék enni, csak a gyomrom kezdett liftezni. Egyre égetőbb a kérdés. – Igazából csak tanulnom kéne egy kicsit, de nincs kedvem. Hétfőre van egy beadandó esszénk, tizenkét oldalas, de már rég megírtam. Sőt, másét is. Lehet, hogy ebből kéne meggazdagodnom, esszéírásból. Valahol nagyon ironikus, hogy az emberek fizetnek néhány szóért egy papíron, aminek a saját véleményüket kéne tükröznie, csak azért, mert úgy érzik, az igazi véleményük nem elég jó… – Eltolom magamtól a tányért, aztán felpillantok apára. – Miért? Dolgod van? Hülye kérdés, nyilván látom a papírokat az asztalán. – Elmehetek, ha gondolod. – Nem sértetten mondom ezt, hanem őszintén könnyedén. Én rontottam be hozzá, nem várhatom el, hogy eldobja a nap hátralévő részére való terveit csak azért, mert nekem ilyen kedvem van. Azt viszont nem tudom tagadni, hogy már a végére érek a tűrőképességemnek. Ha nem mondom ki most, akkor megfojtanak a szavak. – Hé, izé… Azt akartam kérdezni, hogy te nem emlékszel esetleg olyanokra, akikkel anya jóban volt a gimi végén? Mielőtt még én összejöttem volna. Csak azért kérdezem, mert hamarosan lesz anya szülinapja… És gondoltam, mivel ez a harmincötödik, ami elég szép szám, rendezhetnék neki egy partit, vagy ilyesmit, régi ismerősökkel, ha el tudnak jönni. De nekem rajtad kívül nem sokakról mesél, a nagyi meg elzárkózik minden ilyesmitől, úgyhogy… – Tétován vonom meg a vállam. Remek, most már egy partit is rendeznem kell majd, ha nem akarok lebukni ezzel a hazugsággal. – Ha gondolod, elhozom valamelyik nap az évkönyvet. És megmutathatnád, ki az apám.
Any man can be a Father it takes someone special to be a Dad.
A válaszát ízlelgetnem kell egy-két másodpercig, hogy alkothassak fejben egy elfogadható magyarázatot arra, hogy mit is gondolok erről a témáról. Első sorban, mint felelős szülőként kellene rá gondolnom, csakhogy ha visszagondolok rá, bennem milyen érzést váltott ki, ha tiltani akartak valamit az ő korában, akkor akár egy kézi fék, érzem, hogy koccanok annak a bizonyos láthatatlan falnak. Hagynom kell, közben mégis neki feszülök az érzésnek, hogy eresszem. Paradoxon halmaz. - Olyasmi? Tudom, hogy meg kell tapasztalnod dolgokat, de majd ha gyereked lesz, erre a témára visszatérünk. - talán többet kár is volna mondanom. Nyilván nem repesek majd a boldogságtól, ha kiderül, hogy Jennie minden hétvégén félkómára leissza magát, de én is megtettem. Talán majd tanul a saját élményeiből, amiket tapasztalat útján ismerhet meg csak igazán. Természetesen azért erős túlzás lenne azt állítani, hogy nem lihegek majd a nyakába, ha valami ostobaságot csinál, vagy ne szidnám meg, ahogy az elvárható - de hogy előre tiltsam valamitől? Volna értelme? Akkor válaszolj, ha volt már kamasz kölyköd. Mosolyom szélesedik, ahogy hallgatom az érvelését. - Megelőzöd a korodat, ugye tudod? - kíváncsiskodom, majd hátrébb zuhanok a székben. - Azért, ha összetöri a szíved, csak tudasd vele, hogy én is összetöröm valamiét. - hasonló gyermeteg vigyort küldök felé, miközben az ölem fölött összefűzöm a karjaim. Nem vagyok verőember, sőt, az erőszakot is elvetem. A kisfiús mosolygásom pedig jelzőértékű arra vonatkozóan, hogy nem gondolom én ezt teljesen vállszélességemmel komolyan. Az egy hosszú évek óta lefektetett, visszavonhatatlan tény, hogy nem igazán tudnám elviselni, ha valaki fájdalmat okozna neki. Olvastam egy kutatásban, hogy a gyerekeket pedig hagyni kell pofára esni, mert másból nem okulnak. Meg kell tanulniuk esni is, nem csak mászni. Teljesen jogos és érthető érvek, amíg nem képzeltem tovább az esetet. Hiszen hámozható, rétegelt problémáról van szó. Az a legjobb egy érett lány mellett, hogy nem kell attól tartanom, hogy kutakodni kezd a szeretők után, vagy hogy jelenetet rendezve kiviharzik az étteremből, ha nem azt a választ hallja, amit fejben előre elképzelt. Nem mintha valaha azzal gyanúsítottam volna egyszer is, hogy ne fogadná el, ha lenne valakim, egyszerűen csak előfordul, hogy a dolgok nem úgy történnek, ahogy szeretnénk. A választ hallva aprókat bólintok, nonverbálisan hálálkodva érte, hogy nem bántódik meg tőle, hogy nem mondok nevet, sem történetet. - Lenne kettő, azt hiszem még fel is dobná a nappalit... - mókásnak tűnhet, de őszintén elgondolkodom rajta. Hiába, nem vagyok túlságosan megáldva szépérzékkel, ha nem egy ételről van szó, amit elég ínyencen kell tálalnom ahhoz, hogy ne csak szem, de gyomorhívogató is legyen. - Nem hiszem, Pocak hűséges állat. - elégedetten bólogatok. Igazából sokszor elgondolkodtam rajta, hogy olyan, mintha egy macska testébe zárt kutya lenne. Vissza hozza a labdát, megkergeti a postást, és még a vizet is szereti! Lehet, hogy a fejére ejtették, és csupán egy puklinak köszönhetem a másságát. De ki vagyok én, hogy ítélkezzem fölötte? Elnevetem magam, amikor közli velem, hogy mások esszéjét is ő írja meg. - Hát, ha engem kérdezel rengeteg ember tart tőle, hogy kiálljon a véleménye mellett. És ha meglátják valakiben a tehetséget, és azt, hogy képes úgy megfogalmazni az övét, hogy az könnyedén lecsússzon az emberek torkán, hogy a gyomruk befogadja, és talán még élvezzék is, na, hülyék lennének nem felkérni. De amúgy kérhetnél érte valamit, ne használjanak ki... - gondolkodóba esem a végére, aztán a kérdésére ismét feleszmélek. Kiszélesedő mosollyal csóválom meg a fejem, lágyan vállat eresztve mellé. - Ha jó fej lennék, azt mondanám, hogy nem zavarsz, de hazudni sem akarok. Egy halom papírmunka, és később egy megrendelői egyeztetés is vár rám. Talán kettő is. - nem sürgetően tessékelem, sosem tenném. Ha azt mondaná, az irodában marad még órákra, csak tessék! Egyszerűen csak egy étteremlánc fejeként létezem, ez pedig megköveteli az embert időnként. Máris elkezdem pakolgatni a papírokat magam előtt, hogy legalább felsorakoztassam, mit kell még szignóznom, mielőtt összeállítanám az általunk kínált lehetőségeket. Onnan kapom fel a fejem a kérdés hallatán. - Anyádnak rengeteg barátja volt... - ez egészen úgy hangzik, mintha egy magától értetődő tényt közölnék játszi könnyedséggel a hangomban. - Persze, hozd el, aztán rájuk bökök. Vagy csak fogd azokat, akikkel aláíratta. Mindig is válogatós volt, biztos csak a legfontosabbak nevét fogod megtalálni. - vállat rántok. Ahogy már lenni szokott, nem vagyok túl nagy segítség, sőt még csak lelkes sem, ha róla van szó. De azért ennyit megtennék! Nem érte, hanem Jenniért. Látom, mennyire fontos neki. - Mikor látlak legközelebb? - kérdezem, egyetlen pillanattal azelőtt, hogy csörögne a telefon, és elszólítana a közeléből. Nyilván, mielőtt még magára hagyom, a feje búbján puszilom, és csak utána sietek át futóléptekkel a folyosó végén lévő irodába. Én sztoikus nyugalommal távozom, és hagyom hátra a lányom, nem gondolva rá, hogy milyen bizonytalan jövő várhat ránk...
I just took a DNA test, turns out I'm 100% that bitch
Nem kéne ennyire foglalkoztatnia a témának, én is tudom, olyan, mintha valami drogos lennék, akinek az új magaslatát nem valami dizájner szar, hanem a válaszok adhatják meg; kibaszott Sherlock Holmesnak érzem magam, már csak sapkát kéne beszereznem hozzá és teljes lenne az átalakításom. Seth lehetne Watson. Vagy valamelyik kutyám. Gáznak érzem, hogy kissé megremeg a hangom, ahogy felteszem a kérdést, mintha mutáló tinédzserfiú lennék, de próbálok nagyon úgy tenni, mint aki nem veszi komolyan a dolgot. Ha már azt a hazugságot találtam ki, hogy partit rendezek neki, apa úgyis tudja, hogy azért nem vagyunk puszipajtások anyával. Akkor sem, ha ő szeretné ezt hinni. – Igen, azt sejtettem – bólintok. Anyának most is rengeteg barátja van. Még ha az meg is kérdőjelezhető, hogy amúgy ezekből mennyi igazi, de ebbe már ne menjünk bele, ha neki az a lényeg, minél több legyen, hát hadd csinálja nyugodtan. Csak egy bizonyos szintig nevelheted te a szüleidet, aztán el kell engedned a kezüket, hogy kisétáljanak a nagyvilágba… De azért a tény, hogy anya mindig is szociális pillangó volt, nem könnyíti meg a helyzetet. Főleg, hogy a nagyi elszámolásai alapján padlizsánpillangó is volt, hogy úgy mondjam, szállt egyikről másikra… De ahhoz nagyon értett, hogy mindig legyen néhány „a kispadon”; valaki, akihez visszatérhet. Látens kapcsolatfüggőség jeleit vélem felfedezni benne, nem is kicsit. Szerintem tizennégy éves kora óta nem volt pár hétnél tovább „párkapcsolat” nélkül. – Szóval nem volt senki olyan nagyon kirívó? Hátha tudnának segíteni esetleg… – De nem. Apa sem a régi már, na, valószínűleg eszébe se jutna mindenki, és ha anyának volt akárcsak egy fikarcnyi józan pillanata is (már a szerelmi mámorban, nem alkoholistának hívtam az anyámat, akkor sokkal ráncosabb lenne), akkor minél messzebb tartotta az apámat és az „apámat” egymástól. Apa hajlamos túl jókat feltételezni, de azért még ő se dőlne be az „ő csak a barátom” dumának, ha rajtakapja őket. Úgyhogy marad a hosszabb út: mindenkit végigelemezni, metodikusan. Lassan. – Jó, majd akkor áthozom a könyvet – mosolyodom el végül, a szavétában törölve meg a kezem, inkább ösztönösen, feszültségoldó mozgást keresve, nem pedig azért, mert koszos lenne. Egészen jól tudok már egyedül is enni anélkül, hogy mindent összekajáznék. De apa idejét tényleg nem akarom tovább rabolni, főleg, hogy úgy tűnik, a bűntudatomból gyúrt gombóc a torkomban nem óhajt csillapodni. Lassan már rendesen rosszul leszek. – Nem tudom. Majd… – Valamikor. A telefon csörgése megzavar, úgyhogy inkább nem ígérgetek feleslegesen, hanem csak eltátogok egy sziát és még sután utána is intek. Még egyszer utoljára körbenézek az irodában, aztán a vállamra akasztom a táskám, a tányéromat pedig az evőeszközökkel együtt beadom a konyhára, mielőtt még kisietnék az étteremből. Nem sokkal lettem előrébb, de kezdek aggódni, hogy egyáltalán muszáj-e tovább kutakodnom.
Kezdőlap
Hogy mondod el az apádnak, aki szeret és támogat, aki lelkesebb rajongód, mint bármely pomponcsapat, és a világa valahogy olyan, mint egy sitcom, hogy igazából mégsem az apád? 
| 
| 