‑ Ne, ne, ne, ne, ne…! Kétségbeesetten kezdtem futni az autó felé, mikor megláttam, hogy éppen elszállítani készülnek az autómat. Vagyis, a nagyi autóját, ami még egy ok volt a millió mellett, hogy lelkiismeret furdalás nélkül robbantsak szét néhány a járdán nézelődő galambot, levágva az utat. ‑ Jövök már, itt vagyok! Kérem…! – minden bizonnyal elég szánalmat keltő látvány lehettem, hogy a férfi az autóba ülve ne lépjen egyből a gázra, hanem megvárja, míg az ajtajának csapódom a lendülettől vezérelve. Próbáltam megszólalni, de úgy lihegtem, hogy elsőre egy hang sem jött ki a torkomon. A férfi arcát látva viszont éreztem, hogy kénytelen leszek erőt venni magamon. – Én… sajnálom … mindjárt elállok majd, csak… ‑ Nem kell – rázta meg a fejét a volán mögött ülő férfi. Már épp felderültem volna, mikor megszólalt. – Már kitöltöttem a papírokat is, felkötöttem, szóval elvontatom. Oda jöhet érte. ‑ Mi? Nem, ne, maga ezt nem érti! Ez nem az én kocsim… ‑ Akkor örülhet, nem kell eljönnie érte. A tulajdonosnak kell. ‑ Éppen ez az! A tulajdonos nem tudhatja meg, hogy nálam van, és ha csak ő kaphatja vissza… érti a problémám? ‑ Igen. De nem érdekel – vonta meg a vállát olyan magától értetődő közönnyel, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Ha eszembe jutott volna valami frappáns, akkor biztosan azzal búcsúzom, de így csak megsemmisülve álltam a járdán, hallgatva, ahogy felbőg a vontató motorja. Még kinyúlt egy névjegykártyát nyújtva át. – Itt lehet átvenni … ‑ Nem vinne el? Akkor átvehetném azonnal – próbálkoztam, a tőlem telhető legbarátságosabban mosolyogva, ami hátborzongatóan hathatott, mert még mindig kapkodtam a levegőt. ‑ Holnap nyolckor – fejezte be a mondatot, elkezdve felhúzni az ablakot, ami annyit jelentett, hogy eddig tartott a türelme. ‑ Várjon, kérem, biztos van más lehetőség is. Kifizethetem helyben! Egyenesen önnek és… nem is hall, igaz? – mérgelődtem az ablakot kopogtatva jobb híján, hátha felidegesítem annyira, hogy további beszélgetésbe bonyolódjunk, de végül csak tehetetlenül néztem végig, ahogy elvontatja a nagyi autóját és eltűnik pár utcával odébb. ‑ Ilyen nincs – sóhajtottam, az égre pillantva. Elkiabáltam, mert néhány pillanattal később a mellettem elhúzó autóból kidobtak egy kólával teli mozis poharat. Persze szinte az egész rajtam landolt, a pohár pedig előttem gurult, a műanyag tetőt elhagyva valahol a leírt röppályáján. Biztos jó ötlet? Még meg is kérdeztem magamtól a tükörben, mielőtt elindultam volna. Charlie aludt, anya és Miles szintén, a nagyi pedig elutazott valahova néhány ismerősével, a kocsit pedig itt hagyta nálunk. Csak néhány órát akartam úgy, hogy nem akarom belefojtani magamat a párnámba. Szerettem Milest, de … főleg, ha csendben aludt. Már a suliban is megjegyezte az egyik tanár, hogy kissé fáradtnak tűnök. Ha csak kissé tűntem, vagy nagyon rossz a szeme, vagy ennyire jó vagyok. ‑ Oh, ez most komoly? – szinte már sírni támadt kedvem, mikor a táskámat áttúrva csak az üres pénztárcámat találtam. Nem sok megtakarított pénzem maradt, anyától pedig nem kérhettem, ellopni pedig nem akartam. Ha ez az ára annak, hogy az ember nem akar lopni az anyjától, a sors a hibás, hogy legközelebb úgy dönt, inkább hazataxizik a lopott pénzből és nem lesz belőle semmi baja, mintsem felhívja az anyját, hogy jöjjön érte, mikor a folyosó végén lévő szobában kéne amúgy lennie. Persze, eszembe se jutott először anyát hívni. De a nagyi kilőve, Nicole és a többiek már elmentek, apa pedig … hát, dolgozik vagy épp nincs olyan állapotban, hogy vezessen. Charlie pedig még sajnos nem vezethet. Úgyhogy nem, egészen biztosan nem volt jó ötlet. Elsőre még nem vette fel, de másodjára már a harmadik csengésre hallottam a vonal túlsó végében lévő fáradt hangot. Minden bizonnyal csak úgy felvette álmából kiszakadva, mert, ha látta volna, hogy én vagyok a hívó, akkor egészen biztosan nem azzal kezd, hogy ”tessék?”. ‑ Szia anya, én vagyok az. Bailey – leplezem magamat le azonnal. Nem, mintha lenne értelme ködösíteni. Mint a ragtapasz, jobb egyből túlesni rajta. – Akadt egy kis gondom. Igen, mármint nem, nem otthon vagyok, de … ‑ nem, nincs de, mert közben eszembe jut, hogy nincsen rá jó indokom. – A nagyi kocsijával jöttem, de elvontatták, mert rossz helyen parkoltam és nincs nálam pénz taxira, a többiek pedig elmentek már, szóval … eltudnál jönni értem? – talán mégiscsak apát kellett volna felhívnom. Ha ivott, akkor talán nem is emlékezne másnap arra, hogy hazavitt. De már késő. Gyorsan kerestem egy utcatáblát, hogy megmondhassam hol vagyok, utána pedig jobb híján fel-alá sétálgattam néhány méteren, hogy ne fázzak annyira. Ezen a kóla, ami mostanra ragacsossá is vált, nem sokat segített, de amúgy sem sétált erre senki, akit megbotránkoztathattam volna. Még a galambok is elkerültek, meg sem kockáztatva azt, hogy esetleg a hajamban ragadjanak. Integetni kezdtem, mikor megláttam anya autóját, majd tettem néhány nagyon óvatos lépést még a kocsi felé. Csak tudnám miért. Úgy is be kell majd ülnöm mellé. Kartávolságon belülre. – Szia – köszöntem rá, az ajtóhoz lépve. Próbáltam kinyitni az ajtót, de zárva volt, ellenben az ablak leereszkedett. Hirtelen kedvet kaptam a sétához. – Én … sokat gondolkodtam a magyarázaton – csakhogy tudja, nem tétlenséggel töltöttem az időt, amíg vártam rá. Más kérdés, hogy nem igazán jutott semmi olyan az eszembe, ami segíthetne rajtam. – Szólni akartam, de … nagyon mélyen aludtatok – ennél jobban nem tudok előrukkolni, úgyhogy csak kérlelve néztem rá, hogy nyissa ki az ajtót, hadd szállhassak be végre.
Egy erdőben járok, valami üldöz, távolról gyereksírást hallok, próbálom elérni, tudom, hogy Miles az, megismerem a hangját. De akármerre rohanok, nem hallom közelebbről, csak az a keserves sírás, mint mikor fáj neki valami… A sírásba csörgés vegyül. Ha lehet, még messzebbről, de ez valahogy egyre hangosabb, mintha közeledne. Ijedten forgok körbe, próbálom megtalálni a hang forrását, és próbálom megtalálni Miles-t is, pedig egyre kevésbé hallom a csengés fülsüketítővé válik… Aztán mintha elvágták volna. A sírás is megszűnt. Csak az éles csend marad, még sajognak a füleim a korábbi hangoktól. Valami jön. Valami baj van. Lépteket hallok, így rohanva indulok a másik irányba, próbálnék minél gyorsabban, de valami visszahúz, mintha a víz alatt próbálnék futni, és lépésről lépésre nehezebb, én vagyok lépésről lépésre nehezebb, minden szürreális, és…
Telefoncsörgésre ébredek. Riadtan ülök fel, szinte katapultálok az ágyból, mert a még álomtól ködös agyam nem érti, hogy nem vagyok víz alatt, nem nehéz a testem, nem kell erőlködnöm, se menekülnöm. A telefon! Kimászok az ágyból, óvatosan, hogy fel ne ébresszem Miles-t, aztán rohanok a telefonért. Nem lehet jó, ha ilyenkor hívnak. Az sosem jó, ha ilyenkor hívnak. Mikor van ez az ilyenkor? – Tessék?! – krákogom bele a mobilba, miközben próbálom kikotorni a hajam az arcomból, hogy lássak is valamit. Mikor Bailey hangját hallom, lefagyok egy pillanatra, a szobája felé fülelve, de onnan nem hallok semmit. – Nem vagy itthon? – kérdezem értetlenül, miközben biztos ami biztos alapon benézek hozzá Sehol senki. Charlie-hoz is benyitok, aki szerencsére békésen alszik, közben pedig hallgatom Bae magyarázkodását. – Hová? – kérdezem röviden, mert jelenleg ennyit kell tudnom, és jelenleg ennyire telik tőlem. Megkapom a válaszom, bár hirtelen nem tudom, az hol van, de létezik GPS, szóval megoldom. – Sietek, ahogy tudok. Biztonságban vagy? – térek rá a másik fontos pontra azon felül, hogy hol van.
Miután letettük a telefont, visszarohanok a szobámba, csendben kihozok egy melegítőt, aztán behajtom magam mögött az ajtót kifelé menet. Öltözés közben hívom Sophie-t, és mikor felveszi, nagyon szabadkozom, amiért ilyenkor hívom, de nincs más ötletem, ki segíthetne. Biztosít, hogy még fent volt, mert tanul a vizsgáira, és megígéri, hogy pár percen belül itt lesz, és vigyáz a gyerekekre, míg én összeszedem a kamasz lányom, az isten tudja honnan. Mire átér, én melegítőben, cipőben, kocsikulccsal a kezemben várom, gyorsan a lelkére kötöm, hogy hívjon, ha bármi van, elmondom, merre talál tápszert, ha Miles felébredne, és fogadkozom, hogy sietünk vissza. Rohanok kifelé az ajtón, és már vezetés közben ütöm be a telefonomba az utcanevet, amit Bea diktált le. A fél órás utat húsz perc alatt teszem meg, csak az említett utcában lassítok emberi sebességre, a lányom után kutatva. Ahogy meglátom a járdán fel-le járkálni, de azért épségben, egyszerre könnyebbülök meg, és akarom pofon verni ezt a bolond gyereket. Még jobban visszaveszek a sebességből, és kínosan lassan gurulok be mellé, összerezzenek, ahogy érzem a kocsi kerekét a járdapadkának ütődni. Magam elé bámulok, ahogy várom, hogy beszálljon, próbálom összeszedni magam, hogy ne ordítsam le a fejét, hogy kezeljem profin, hogy ne tegyek csak mindent rosszabbá azzal, hogy úgy reagálok, ahogy szeretnék reagálni: világra szóló kiabálással. Fenyegetéssel, szobafogsággal, autóhasználati jog megvonással, és mindennel, bármivel ami kiabálás közben eszembe jut. Csak akkor eszmélek rá, hogy az ajtó zárva, mikor hallom, hogy nem tudja kinyitni. Lezár, amint elindul az autó, nehogy a gyerekeknek valami baja essen.
Mély levegőt veszek, ahogy kibámulok rá, majd a nyitógomb helyett az ablakemelő gombjára nyomok csak rá, figyelve, ahogy lehúzódik az üveg, beengedve a hűvös levegőt, és a lányom hangját. Ami egyáltalán nem eléggé ijedt! – Hát érdekes, telefonon mégis fel tudtál hívni?! – csattanok fel, önuralmat vesztve. – Gyűlölöm, mikor hülyére akarsz venni, Bailey Eveline West! Bajban vagy, remélem tudod! Nekem ilyenkor ne add az ártatlan, jóhiszemű kislányt, mert itt hagylak az út szélén! – fenyegetem meg, bár szerintem ő is tudja, hogy ez nem fog megtörténni. Már csak azért sem, mert pár mély lélegzetvétel után csak kinyitom neki az anyósülés ajtaját. – Szállj be, Sophie vigyáz a többiekre, de azt ígértem, hogy sietünk vissza – mordulok rá türelmetlenül. Mert türelmetlen vagyok. És fáradt. És megijesztett. Féltem. Rendőrfeleség voltam, ügyvéd vagyok, ezer meg egy rosszabbnál rosszabb eset pörög végig az agyamon, mind egy magányos kislánnyal történik az éjszakában. Idegesen összeszorított állkapoccsal, könnybe lábadt szemekkel indítom újra a kocsit, és sorolok vissza az egyébként nem vészes forgalomba, amint beül és beköti magát.
Az utóbbi hónapokban olyan… rendben voltunk. Lehet, hogy csak nem figyeltem. Lehet, hogy rendszeresen eljár, míg én ájultan alszom abban a rövid időben, amit Miles engedélyez. Vajon ivott? Mit keresett itt? Valami fiúval volt? Vagy azzal a bajkeverő barátnőjével? Miért hagyták magára, ha másokkal volt? Ki tesz ilyet? Hogy nem vettem észre, mikor elment? Mi van, ha sosem veszem észre? Nem figyelek eléggé, minden időm és gondolatom Miles körül forog, vagy ha mégsem, hát a háztartás körül, vagy Charlie körül, aki látványosan hiányol. Bae úgy tűnt, hogy jól veszi… ezt az egészet.
Elmegyünk egy McDonald’s jel mellett, gondolok egyet, és kisorolok, majd be is hajtok az autós kiadóba. Rendelek pár hamburgert, kólát, fagyit, sültkrumplit, aztán a következő ablakhoz gurulva átveszem őket. Az első adandó helyre érve leparkolok, le is állítom a kocsit, miután lehúzom az ablakokat, hogy beengedjek egy kis levegőt. Szükségem van egy kis hűvösre. – Istenem, nem is emlékszem, mikor ettem utoljára ilyen vackokat… - sóhajtok fel, ahogy kinyitom az egyik elviteles papírzacskót, és megcsak a hamburger illata. Alapvetően tiltólistán vannak a gyorséttermi kaják, bár úgy sejtem, az apjuk nem ennyire szigorú, ha erről van szó, és igazából Bae is akkor fogyaszt ilyesmit, amikor csak akar. És amikor nem látom. Meg most. Átnyújtok neki egy BigMac-et, aztán egy adag sültkrumplit is. – Pedig szeretem őket. Csak… nem egészségesek. De egyszer nem fog ártani, igaz? – kérdezem, fáradtan. Kicsit lenyugodtam. Lenyugtattam magam. Ó, még megkapja a magáét. De jelenleg csak… éhes vagyok. Meg fáradt. És beszélgetni szeretnék vele, mert rájöttem, hogy sosem tudtam még ilyen keveset róla, mint mostanában.
Biztonságban vagyok? Vicces hogy ezt pont anya kérdezi… addig leszek biztonságban, amíg ide nem ér. Inkább meg sem próbálok arra gondolni, hogy majd ezért mi lesz a jutalmam. Talán ideje lenne tanulnom ebből. Az elmúlt időben soha semmi nem sült el jól, amit úgy csináltam, hogy anya nem tudott róla. De előbb nem csinálok semmit, minthogy elmondjam őket anyának, szóval… ez így sehogy sem fog működni. Vetek egy keresztet, még mielőtt a kocsihoz lépnék. Ha ez most segít rajtam, akkor innentől kezdve hinni fogok. Ha Isten képes az anyámat lecsillapítani, akkor tényleg nagyon tud valamit. Már csak Miles-on halkíthatna néha. De nem vagyok telhetetlen, egyszerre beérem eggyel is. – A múltkor meg az volt a baj, hogy apát hívtam! – már rég megtanulhattam volna, hogy ilyenkor okosabb hallgatni, de … nem tudom ezt melyiküktől örököltem, de eddig még sosem jártam jól amiatt, mert nem tudtam befogni a szám. – Ha itt akarsz hagyni, akkor minek jöttél értem? – okoskodom, ahelyett, hogy csendben bólogatnék. Legalább értékelhetné azt, hogy … nem is tudom, hagytam aludni. Azt mostanában úgy is keveset tud, én pedig figyelmes voltam. – Köszönöm – sóhajtok fel, mikor végre kitudom nyitni az ajtót és bemászhatok az autóba. Nem csábít túlzottan, hogy bekössem magamat, mert anélkül egyszerűbb elfutni anya elől, de a végén még tényleg itt hagy. Úgyhogy csak megadóan nyúltam a biztonsági öv felé. ‑ Tényleg álmos lehetsz ‑pillantok anyára, mikor letér az útról. – Ez nem a mi … mekink – ahogy ezt kimondom, szinte egyből beugrik: talán beszélgetni akar. Ahhoz viszont jobb lenne, ha inkább kérne nekem valami erőset egy kocsmában. Nem tudom, hogy akarom-e ezt a beszélgetést. Az eddigiek finoman szólva sem sikerültek jóra. De hé, legalább ingyen kaja. És talán az utolsó vacsora. Vagy reggeli, nézőpont kérdése. ‑ Ez most valamiféle teszt? – néztem a felém nyújtott BigMac-ről anyára. Tudtam, hogy nem szereti, ha ilyeneket eszünk. Ezért szereti jobban Charlie, ha én megyek érte. Olyankor ilyet eszünk hazafelé. ‑ Csak mert, ha megeszem és az volt, de tudtam, hogy az volt, akkor igazából még meg is érdemlem – magyarázom túl, ahogy elveszem tőle végül az én részemet. Végül is, kólával már eláztattak, akkor miért ne legyen teljes a menü? ‑ Az osztályfőnököm megakart fojtani, amiért két gyerek után úgy néztél ki. Hallottam, mikor beszélték Joyce anyjával. Ha vennénk egy mekit, szerintem az se ártana neked – ami egyébként sokáig az egyik nagy álmom volt, miután a tizedik születésnapomat egy mekiben tartottuk apával. Szerintem apa csak simán elfelejtette és már nem volt hova vinnie, mikor anya rászólt, de végül is jól sült el. – Ha lát majd három gyerek után, szerintem próbálkozni is fog, szóval készülj fel – tanácsoltam anyának tele szájjal, de nem tehettem róla, éhesebb voltam, mint hittem. Plusz, addig se kell beszélnem semmi olyanról, amiről nem akarnék, mert ugye tele szájjal nem szabad. Ezt múltkor anya is megmondta, én csak tartom magam hozzá. ‑ Tudod azt mondják az egészségtelen dolgoktól a legnehezebb elszakadni – vonom meg a vállam. Célozgatok? Igen. Megbántam? Kicsit. Nem azt mondom, hogy apa egy … szörnyű ember, de határozottan nem egészséges, amit ők ketten együtt leművelnek. Nem vagyok terapeuta, de azt azért látom, hogy … szeretik egymást, vagy … valami nagyon olyasmi van köztük, a hozzátartozó jó dolgok nélkül. Így pedig valójában akadályozzák egymást. Anyának eddig se volt könnyű ismerkedni úgy, hogy két gyereke van már, hárommal határozottan lehetetlen lesz. Úgyhogy apa örülhet, nem kell többet féltékenynek lennie egyetlen udvarlóra sem.
- Nagyon jól tudod, hogy nem az a bajom, hogy engem hívtál, hanem az, hogy hívnod kellett, mert Nem. Otthon. Alszol. Az. Ágyadban – szűröm a fogaim között idegesen a választ, mikor a szememre veti, hogy az is baj, ha az apját hívja, meg az is, ha engem, és nagyjából hajszálnyi választ el attól, hogy kiabáljak. Nem fogok, mert nem – Mert nem hagyom a gyerekem éjjel egyedül az utcán?! Ne most feszegesd a határaid, édes lányom, mert így is az ingerküszöböm tetején táncolsz – tanácsolom neki fenyegetően, mikor még neki áll feljebb, hogy minek fenyegetem azzal, hogy itt hagyom, ha már eljöttem. Eddig azt hittem, okos lányt neveltem. Lehet, hogy ezt még át kell gondolnom? Arra, hogy megköszöni, mikor beülhet a kocsiba, csak mogorván szusszanok egyet. Egyelőre még ne köszönje meg, nem lesz ebben az útban sok öröme, ha rajtam múlik. Szerencsére azért sikerül lehiggadnom, a vezetés egyébként kicsit ilyen hatással van rám, pláne este. Különben is sokat enyhít az idegességemen, hogy itt van már mellettem, biztonságban, és végre nem az agyvérzés kerülget. Helyette viszont BigMacet készülök enni, ami az én esetemben elég végső kétségbeesés szint. Pedig most nem erről van szó, csak… Ennyire telik most. – Néha örülnék, ha nem hinnéd, hogy teljesen vak vagyok rátok. Szerinted nem tudom, hogy egyébként is szoktatok ilyet enni? Hisztiztem miatta valaha is? – nézek rá fáradtan. Nem tervezem Amishnak nevelni őket, tudom, hogy a kortársaikkal együtt nekik is ez a kulináris élvezetek csúcsa. Egyetemista éveim alatt szendvicseken éltem, szóval meg tudom érteni. De ha az én felügyeletem alatt esznek, akkor próbálok ennél egészségesebb és táplálóbb ételeket beléjük juttatni. Ez akkor szigorúság részemről? Pontosan tudom, hogy az apjuk, de még a nagyanyjuk is kényezteti őket ebből a szempontból épp eleget. - Kívülről lehet, hogy nem ártana, de belülről? Nem azért nem szeretem, ha ezt eszitek, mert félek, hogy elhíztok, hát milyen felszínesnek hiszel? Azért nem szeretem, mert egészségtelen. Tele van ízfokozóval, színezékkel, tartásjavítóval, zsírral, sóval, meg ki tudja még, hogy mivel. Nincsenek ismerőseid, akik ilyen helyeken dolgoznak? Nem szoktak mesélni? – kérdezek rá, mert nekem rémálmaimban köszön vissza, amiket az egyetem alatt hallottam az ilyen helyekről. Igyekszem mondjuk nem gondolni rájuk, különben nem tudnám lenyelni a számban lévő falatot. – Egyébként ne hízelegj, nem javít a helyzeteden – teszem hozzá felvont szemöldökkel. Csak a miheztartás végett. Lehet, hogy lehiggadtam, de bajban van, attól még. Az utolsó megjegyzése után pár percig csak csendben eszem a hamburgerem, és próbálok rájönni, mit is kezdjek azzal, amit mondott. Tegyek úgy, mintha nem érteném, hogy az apjára céloz? Vagy beszéljük meg végre? Szeretné megbeszélni, azért célozgat? – Szeretnél erről beszélni? Hogy miért nem tudok elszakadni apádtól? – nézek vissza rá végül, halkan feltéve a kérdést. – De… azt remélem érzed, mennyire kettős a mércéd. Felháborodsz, mikor azok alapján ítélem meg a barátaidat, amit látok, és megjegyzéseket teszek, féltelek, de te ugyanezt teszed. Tudom, hogy ő az apád, ismered, és szereted, de teljesen máshogy ismered és szereted, mint én. Ismered az apád. Ismersz engem. A kapcsolatunkról viszont nem sokat tudsz. Nem is kell, a gyerekünk vagy, vannak dolgok, amikbe nem kell belelátnod. De épp ezért… miért gondolod, hogy tudod, mi folyik közöttünk? Talán túl őszintére vettem a figurát. Talán még kicsi ehhez a beszélgetéshez. De talán nem. Talán ideje elfogadnom, hogy felnő, és ha nem tud dolgokat, az az én hibám, mert nem mondom el neki, és hagyom, hogy azok alapján ítélkezzen, amiket viszont lát és tud. Ami mindig csak a felszín. Meg a jelen. Nem tudom, mi történne, ha Bell és én most, ebben az állapotunkban találkoznánk életünkben először, valószínűleg nem esküvő lenne a vége. De én nem csak azt a Bellt ismerem, aki most létezik. Én ismerem azt a férfit, akivel felneveltünk két gyönyörű kislányt. Aki egy vigyorával, egy pillantásával képes volt egykor minden aggodalmamat és rosszkedvemet eltűntetni. Aki jobb napjain még ma is képes lenne erre egyébként. Ha beleszeretsz valakibe, és együtt öregedtek… nem szűnsz meg szeretni csak azért, mert változik. Pláne ha végig asszisztálod, ha látod, átéled minden fájdalmas állomását. Könnyű elítélni, hogy gyenge vagyok, amiért nem tartom magam távol tőle. Értem, miért teszi, aki kívülről lát minket. De nincs igaza. Nem vagyok gyenge. Ez nem gyengeség. Ez csak… MI vagyunk.
Már késő lenne előadni azt, hogy alvajáró vagyok. Nem, mintha ilyen könnyű lenne anyát hülyére venni, de én könnyebben játszhatnám az értetlent, ami az egyetlen dolog, ami kicsit is működik az ilyen helyzetekben. – A terv az volt, hogy végül visszajutok az ágyamba – jegyzem meg, miután beülök, de nem nézek anyára. Tudom, hogy ezt nem szereti. Ha mondok valamit, mindig rá kell néznem, meg úgy igazából az összes felnőttre, mintha ez valami egyetemes törvény lenne. ‑ Hé, én csak követem a mintát! Ha rajtakapsz valamin, általában felemeled a hangod – vonom meg a vállamat. Mondanám, hogy mélyütés, de ennyire nem vagyok gonosz, ráadásul igazam van. Főleg az utóbbi időben. Nem mondom, hogy nem csináltam hülyeségeket, mert de, csak nem értem, hogy miért kell kétnaponta felemlegetni őket. Mintha egy aranyhal lennék. ‑ Apa egyszer azt mondta, hogy az igazán jó dolgok általában mind egészségtelenek. De szerintem csak hazabeszélt, mert előző nap ihatott – bár ha apám valamiben nagyon jó, akkor az az elég éles önkritika. Egészségesnek viszont az sem nevezhető, inkább csak… tragikusnak. – Aki ilyen helyen dolgozik, nem akar vele többet foglalkozni, mint amennyit muszáj – amit meg is értek. Én pár napig húztam, mikor megpróbálkoztam egy gyorséttermi diákmunkával. Hamar kiderült, hogy nem az én világom a vendéglátás. – Eszembe se jutott – emelem fel gyorsan a kezemet, nyilvánvalóan hazudva. Ami azt illeti, szerencsém van. Anyát teljesen kikészíti, hogy Miles-szal foglalkozzon, így hiába is akarna, nem tud akkora figyelmet fordítani rám, mint előtte. A nagyi kvázi bűntársam, apa pedig bár újabban teljes mellszélességgel áll anya oldalán mindenben, de van elég baja anélkül is, hogy figyelje mikor érek haza és kikkel találkozom. ‑ Ehhez inkább egy pszichológus kéne, nem? Bocsi, ez durva volt – teszem hozzá gyorsan, miután odaszúrtam. Nem vagyok szívtelen, és nem is okoz akkora különösebb örömöt az, ha csipkelődhetek anyával. Csak, ha igazam van és képtelen megérteni. – A múltkor lekurváztad Nicole-t, csak mert műkörme volt – jegyzem meg felé sandítva, mielőtt harapnék egyet a hamburgerből. Tényleg elég kurvásra sikeredett, de Nicole-ról lényegében annyit tud, hogy … mi a neve és milyen színű a haja. Fogalmam sincs miért hiszi azt, hogy Nicole van rám rossz hatással, mikor az én átlagom stagnál, Nicolé ráadásul javult. – Gabe-t pedig kirúgattátok. Oké, nem volt egy szent, de miattatok most valami nevelőintézetben lehet. Pedig ő is segített már nekem – annyit lát a barátaimból, amennyit látni akar. Nicole meghúzta a kocsiját, azaz közveszélyes őrült az utakon, be ne szálljak mellé. Pedig nem egyszer segített már elhozni Charlie-t a suliból, ha nekem valamiért tovább kellett bent maradnom. Amiről anya nem tud – legalábbis mi megeskettük Charliet, hogy hallgasson ‑, mert két oldalról is támadna. Egyrészt, hogy miért nem az az első, hogy elhozom a húgomat, másrészt pedig, hogyan bízhatom rá valaki olyanra, mint Nicole. ‑ Elváltatok, majd csináltatok egy gyereket. Gondolom azelőtt is csináltátok már, hogy a múltkor rajtakaptalak titeket, szóval … nem tudom mi van köztetek, de azt igen, hogy problémáitok vannak az elszakadással. Te pszichológus vagy, hogy mondják azt, mikor valaki fél nyitni és inkább megmarad a réginél? – Danielle Steel szerint minden bizonnyal szerelemnek, de nem pont abban a közegben nőttem fel, ahol feltétlen hívévé válhattam volna az egyetlen és örök érvényű szerelemnek. Még, ha anyáék valami nagyon fura mód is szeretik egymást. – Túl sokra nem emlékszem, de az biztos, hogy apa régen jobb … formában volt – igyekeztem a lehető legkedvesebben mondani ezt. Tudom, hogy mi történt, legalábbis amikor már felfogtam, utána olvastam annak, amit találtam az interneten. – Te pedig elváltál tőle. Tudom, hogy miattunk és nem magad miatt – kitudja, ha mi nem vagyunk a húgommal, talán anya valahogy kibírja apa mellett. Sőt, biztos. Az egy teljesen más szituáció lett volna. ‑ Én nem … - megakadok, majd elfordítom a fejemet pár pillantra, míg átgondolom mit akarok mondani. ‑ Egész romantikus, a maga módján. De nem egészséges. És nem szoktam beleszólni – legfeljebb megjegyzéseket teszek, mint most is, de ezen kívül nem sok eszközöm van anyával szemben. Ha ezt is feladom, be kéne látnom minden alkalommal, hogy igaza van. Azt nyilván nem tehetem. – Bízom benne, hogy tudjátok mit csináltok – bár Miles megléte mutatja, hogy ez nem feltétlen van így, de nem lehet olyat mondani, hogy hiba volt. Nem is mondom, csak arra célzok, hogy egyszer nem figyeltek és… bumm! – De ti nem bíztok abban, hogy én tudom mit csinálok. Nincs bajom ezzel az egésszel, ha te meg apa … ha védekeztek – ezzel szerintem mind a hárman egyetértünk, hogy … kell. – Csak ironikus, hogy mindig mindent jobban tudtok, hogy mi kell nekem, milyenek a barátaim, kivel ne találkozzak … azt is olvastam, hogy a gyerekeket hagyni kell hibázni, szóval igazából büszkének kéne lenned, hogy úgy is tudok hibázni, hogy megnehezítitek a dolgomat – méghozzá nem is apró hibák ezek, szóval kiteszek magamért. Tudom, hogy ez csak a félremagyarázása az egésznek, de néha tényleg úgy érzem, hogy lényegében megfojtani készülnek. – Szóval a „miért hazudsz arról, hogy hova mész, miért nem mondod el” kérdésre a válasz elég egyszerű. Ha elmondanám, nem engednél el. Pedig szoktam figyelni is, hogy ne rakjanak semmit az ita… mármint, figyelnék, ha innék, de nem szoktam. Másokét figyelem – javítom ki magamat gyorsan. Meg egyébként se hinném, hogy bárki ilyennel próbálkozna egy olyan bulin, ahol szinte mindenki ismeri egymást a suliból. Nicole egyszer rávett, hogy belógjunk egy rendes szórakozóhelyre, de elég… illúzióromboló volt. ‑ Látok és értek dolgokat, attól még, hogy nem vagyok felnőtt – mondtam lassan, mielőtt kortyoltam volna a kólámból. Ezt viszont alighanem sose fogom megértetni velük. Pedig a nagyi is megérti, bár szerintem néha azért is segít, hogy anyának már csak azért se legyen igaza. Ezen most nem sokat segít, hogy az autóját elvontatták, de …egyébként se kéne annyit vezetnie, anya ezt szokta mondani. És autó nélkül pár napig nem tudja Miles-t sem ellenőrzés alatt tartani, illetve apát távol. Szóval hálásak is lehetnének nekem. ‑ Nem tetováltam, nem estem teherbe, csak ritkán szoktam drogozni … ‑ ez utóbbit viccnek szánom, de könnyen meglehet, hogy nem ez a megfelelő pillanat. – Az átlagom is egész jó, szóval … tudod, a börtönökben is van olyan szabadidő, mikor kiengedik őket – persze nem a legelvetemültebbeket, de én se embert öltem, csak … beszálltam egy autóba, amiről nem tudtam, hogy lényegében lopott, és hogy fű van benne. Ez bárkivel megeshetne. Akár a szüleim szerelmi története is lehetne, apa mesélte, hogy autókat lopott egy időben.
- Mert néha úgy érzem, különben nem hallasz?! – csapok a kormányra ingerülten, de aztán nagyon erősen próbálok lehiggadni. Nem és nem fogok azért rikácsolni rá, mert féltem, és ő nem érti, miért féltem, mert még gyerek, és csak élni szeretne. Pedig de szeretnék!!! És különben is, kutatások kimutatták, hogy a kamaszkorú gyerekek egy idő után sokkal kevésbé érzékenyek a szüleik hangjára, ergo szó szerint megsüketülnek arra, amit mondunk. Hát csoda, ha kiabálok néha? Nem mintha így nem tenne rá, ahogy a példa is mutatja. Mostantól tényleg zárnom kell a kijáratokat? Mozgásérzékelőt az ablakba? Bell vajon tud ilyeneket szerezni? Akarok AZ az anyuka lenni? Eddig a szent pillanatig nem akartam. De tessék, Bailey ezt is kihozta belőlem. Néha elgondolkodom, anya összes hibája is az én következményem-e, vagy ő ezeket magának csinálta. Nem mintha az én defektjeim a gyerekeim miatt lennének, de… sok dolgot kihoznak belőlem, amit sosem gondoltam volna, hogy bennem van. Persze sok pozitív dolgot is, de hát azt ki bánja? Az ilyen agymenéseim viszont sokszor szégyellem. Hiába a három diploma, a vita hevében olyan dolgokat tudok mondani, hogy utána csak fogom a fejem, és azt kérdezem magamtól, hogy MIÉRT?! Érdekes módon ezt tényleg csak a lányom tudja kihozni belőlem.
Na hát az apja meg?! Ha én agyontutujgatom a lányunk, akkor ő meg úgy kezeli, mintha egyidősek lennének. Ki mond ilyet egy gyereknek? – Nos… Lehet, hogy a jó dolgok egészségtelenek, de ha folyton jó dolgokat tömsz magadba, akkor kevésbé értékeled, plusz kevesebb ideig élvezheted. Én például most azért élvezem annyira ezt a hamburgert, mert hónapok óta nem ettem. Ha minden nap ezt kéne ennem, unnám – vonok vállat, és az apja ivására inkább nem is reagálok. Mert valószínűleg igaza van. Bae nem tízéves már, és kicsit sem buta, Bell pedig többnyire nem is próbálja titkolni, épp milyen napja van. Mármint… nem iszik, ha vele vannak a lányok, de a bőréből nem bújhat ki. Márpedig a bőre még az előző napi italokat is bőven érezheti. – Nem véletlen. Nem is szeretek belegondolni, hogy mi történik a színfalak mögött, meg milyen alapanyagokból készül minden. És ha csak nagyon néhanapján eszem ilyeneket, akkor talán nem is kell. – Mint ahogy a kalória sem számít, ha senki sem látja, amint egyben befalok négy csokisfánkot. Bár megesküdnék rá, hogy Bell mindig tudja, mikor csinálok ilyet. Igazságtalan.
- Mármint te szeretnél pszichológushoz menni, vagy szerinted én beszélgessek erről egy pszichológussal? – kérdezem színtelenül, mert nem mondom, hogy nem esett rosszul, de azt sem, hogy nem érdemeljük meg. Tudom, hogy nem… nem egyszerű a kapcsolatunk az apjával. Mégsem kellemes ilyet hallani a kamasz lányodtól, ha visszakozik, ha nem. Minden viccnek van igazságalapja, mélyen legbelül. Azért azon kicsit felháborodok, hogy lekurváztam Nicole-t, mert nem! – Kikérem magamnak! Azt mondtam, úgy öltözik kicsit, mint egy kurva. Nagyon nem ugyanaz! És különben is, azt nagyanyádnak mondtam, nem a te fülednek szántam. Biztos vagyok benne, hogy te is mondasz rólunk ezt-azt, amikor nem vagyunk ott, amivel nem lennénk boldogok. Elvégre még a szemünkbe is mondasz olyat – nézek rá jelentőségteljesen. Fél perce mondott olyat legutóbb, előtte meg néggyel, úgy nagyjából. Szereti dobálni a szerinte igazság-bombáit, ugyanakkor nem tetszik neki, mikor én csinálom.
Vajon mikor jön rá, hogy jobban hasonlít rám, mint gondolná? Még nem annyira kényszeres, de már most is olyan fenenagy igazságérzete van, mint ide Texas, csak közben még az apjától örökölt nyughatatlansága is hajtja. Csoda, ha féltem? Szerintem nem. – Nem kirúgattuk, csak meglettek a következményei a tetteinek. Ahogy kell is, a való világban. Azt akarod mondani, hogy csak szemet kellett volna hunyni afölött, ami történt? Hogy jó volt az úgy? Én… értem, hogy kedveled. És kedvelünk embereket attól függetlenül, hogy tesznek néha megkérdőjelezhető dolgokat. De ez még nem menti fel őket a tetteik következményei alól. Senkit semminek nem kellene felmentenie a tettei következményei alól. – Valószínűleg ez lenne az a pont, ahol Bell és én jól összevesznék, ha itt lenne. Már nem azért, mert ezzel a mondatommal nem értene egyet, hanem mert védőügyvédként épp az a dolgom, hogy felmentsek embereket a tetteik következményei alól, amennyiben nem lehet bizonyítani, hogy valóban megtették. És ezen nagyon jóízűeket tudunk veszekedni. Ártatlanság vélelme, meg hasonlók.
Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy a maga módján próbálja megfogalmazni, mit lát az apja és az én kapcsolatomból, mert bár kicsit szomorú, hogy így vannak köztünk a dolgok, valahogy mégis… Nem mondom neki eleget, de büszke vagyok a lányomra. Okos, talpraesett, nem fél kimondani, ami a fejében jár, legyen az bármennyire kényes téma. Kegyetlen is. De melyikünk nem az kamaszként? Halványan még rémlik az érzés, ahogy mindenkit hülyének gondoltam magam körül, amiért nem látják, ami számomra teljesen világos. Azóta kicsit csiszolódtak a lencsék, amin keresztül másokat nézek, majd neki is fog. Ha Bellel kicsit is jól csináltuk. – Bolond leszek elmondani. Hogy aztán folyton az arcomba vágd? Ha érdekel, végezd el a magad kutatásait – ütöm el egy félmosollyal a témát, mert nem, a szexuális életemet nem fogom megtárgyalni vele. Tudja, hogy az öccsét nem a gólya hozta, de azért részletekbe nem szükséges menni.
Bell régen jobb formában volt, valóban, bár ez enyhe kifejezése a dolgoknak. És az igazán jó formájára talán már nem is emlékezhetnek a lányok, ami ha eszembe jut, gyomorszorítóan tud fájni. Mert én emlékszem. Sosem volt tökéletes, egyikünk sem az, de… minden nehézség ellenére, amit akkoriban át kellett vészelnünk, az volt életem legboldogabb időszaka. – És apád miatt is. Reméltem, hogy kizökkenti… valamerre. Zökkent is, csak kicsit lassan. Akkoriban az volt a szükséges lépés, mindannyiunknak, csak nehéz volt belátni. De igen, elsődlegesen a ti jólétetek számított. – Újra megtenném. Megint beleszakadnék, de újra megtenném, ha most visszarepítenének az időben. Mert akkor és ott nem volt más út. Amit most csinálunk, az egy nagyon összezavaró valami, és nem tudom, merre tartunk, nem igazán. De visszanézni sem szeretek, felesleges, az van, ami van. - Próbálunk felnevelni hármatokat a tőlünk telhető legokosabban. Nem terveztük az öcséd, legalábbis nem most, de szeretjük. A részletek… Nos, tudod, hogy apáddal mennyire lehet tervezni. Nagyjából semennyire. A nagyi sem könnyíti meg a helyzetünket. De… próbálkozunk. Eddig nem gondoltam, hogy ennyire megvisel lelkileg a dolog – nézek rá kicsit bizonytalanul, mert… persze, tudtam, hogy nem repes ettől az egésztől, és nehéz mindannyiunknak alkalmazkodni az új helyzethez, Miles sem a legcsendesebb baba, de nem hittem, hogy komolyan kifogása lenne mindez ellen.
Ezek után csendben hallgatom a panaszáradatot arról, mennyire nem hagyjuk élni, hibázni, mennyire nem bízunk benne, és az italos elszólására is csak sóhajtok egy nagyot, a számban egy hatalmas falat hamburgerrel. Mert én tényleg próbálom meghallgatni, mikor beszél hozzám, csak néha annyira… fáradt vagyok. És ingerül. Ideges. Rohanok. Másfelé járnak a gondolataim. Egyszerűbb odavágni egy gyors, határozott nemet, meg három-négy erős indokot rá, mint belemenni egy vitába. Pláne mert ismerem, és tudom, hogy nagyon is jó a vitákban. Hogy ne lenne? Muszáj neki, különben semmit nem lehet. Azt hiszem, ez a foglalkozásom átka, számára. – Nos… járhatsz iskolába, nem? Taníthatnálak otthon is – mondom megjátszott komolysággal, miközben szabad kezemmel odanyúlva kicsit meglököm a vállát, amolyan „azt hiszed, hogy viccelsz, de én ezért mind aggódom” belső hisztivel. Ő a kislányom, még emlékszem, mikor az ujjacskái nem érték át az én mutatóujjam, ahogy rámarkolt, és hát így… nagyon nehéz valakit felnőttnek nézni. Mióta van saját gyerekem, ebből a szempontból megértem anyámat. Ettől függetlenül utálom, mikor gyerekként kezel. Fenébe. Akkorát sóhajtok, hogy majd kiszakad a tüdőm, mielőtt rávenném magam valami válaszfélére. – Én nem benned nem bízok, és ha hiszed, ha nem, nem is csak gyereknek látlak. Bár szeretném előre leszögezni, hogy hatvan éves korodban is az ÉN gyerekem leszel, pelenkáztalak, ott voltam az első lépéseidnél, és hasonlók, ha pedig nem lenne nagyon törvénytelen, csőre töltött fegyverrel követnélek mindenhová 24/7, és csak az a mázlid, hogy apádat erre nem tudom rávenni – nézek rá jelentőségteljesen. – De ugyanakkor látom a felnőttet is, akivé lassan cseperedsz, csak… féltelek. Nem azért, mert ne lennél életrevaló, vagy ne bíznék benned, hanem mert a világ szörnyű, és meg sem érdemel téged. Nyugodtabb pillanataimban tudom, hogy… túlféltelek… - Könnybe lábad a szemem, és egyértelműen a hormonokat hibáztatom miatta, de pár mély lélegzet után folytatom: - Én csak… szeretnék olyan környezetet biztosítani neked, ahol… biztonságban vagy akkor is, ha hibázol. Mert majd eljön az idő, mikor nem leszek rá képes, de míg képes vagyok rá… Olyan szörnyű dolog, hogy nem szeretném, ha a középiskolás lányom mindenféle ismeretlen között alkoholt fogyasztva – mert ne is tagadd, nem vagyok hülye, sem naiv – töltse az estéit? Mármint… Nem az egyetemnek kéne erről szólnia? Mikor már törvénytelen téged erőszakkal visszatartanom? – kérdezem, kicsit bizonytalan hangon, bár ez az utóbbi megint csak viccelődésre való kísérlet volt. Még ha valahol komoly is? Muszáj ilyen gyorsan, ilyen hamar felnőnie? Hiányzik az az idő, mikor még a mosdóba sem mehettem el anélkül, hogy ne követett volna, és nem azért, mert egyedül unalmas a mosdóban lenni, mert nem, azt kifejezetten szeretem. Csak… hiányoznak azok az idők. Mikor nem egy nyűg voltam neki, hanem valaki, akire felnézett. Akit hiányolt, ha nincs ott. Rég volt.
Kezdőlap
• 874
• 
• 