A napszemüvegem sötétített üvege mögül figyelem az impozáns épület oszlopai között kifelé áramló tömeget. Errefelé a tavasz nem jön olyan melegen, mint a külsőbb városrészekben vagy délebbre – a filmekben legalábbis mindig megfeledkeznek a tényről, hogy itt óceáni klíma van, azaz a telek hidegek és nedvesek, a nyarak meg melegek és fülledtek, valamint egész évben esik. Süt a nap, de esik; ez New York. Főleg a sűrűbben lakott, sokemeletes épületekkel körülvett városias részek azok, ahol nap közben és éjjel majdnem ugyanolyan idő van, előbbi az árnyékok miatt, utóbbi pedig az úgy nevezett urban heat island hatás miatt.
Ennek ellenére, az egyetemisták jó szokása szerint, a tömegben bőven akadtak miniszoknyás lányok és rövidnadrágos srácok, akik közül néhányan olyan lazák voltak, hogy ráadásul strandpapucsban slattyogtak el idáig a kollégiumból. Ebben a tömegben akkor is kitűnnék, ha történetesen nem öltönyt viselnék nyakkendővel, és nem egy villogóval felszerelt autó mellett állnék.
– Te most komolyan kikérted az órarendjét? – vigyorgott rám Mark, aki elől nem tudtam időben elrejteni a lefirkantott időpontokat, amiket az imént letett telefonon keresztül tudtam meg.
– Nem az övét kértem ki. Csak a mintatantervet – helyesbítek, miközben elkezdem összeszedni a cuccaim. Ha át akartam érni még épp időben Brooklyn Heights-ba innen, a 73-as körzetből, akkor lassan el kellett indulnom. – Mellesleg nincs más választásom.
– Mert voltál olyan hülye, hogy ne kérd el a számát.
– Nem. Hanem mert Scully volt olyan hülye, hogy megpróbáljon az asztalon táncolni, annak ellenére, hogy az csak középen volt alátámasztva – nem is próbálok nem nevetni. Mármint, Scully meghúzta a hátát, de meg is érdemelte. Csak épp így az a potenciális egy óra, amit Lilia barátnője hagyott volna, mielőtt haza kell kísérni, a felére csökkent. Ráadásul mivel beverte az orrát, az meg köztudottan durván vérzik, muszáj voltunk azonnal kivinni a kocsmából, mert az valami egészségügyi vészhelyzet. Állítólag.
Mindenesetre, tényleg elfelejtettem elkérni a számát. És bár megtehettem volna, hogy megpróbálom megtalálni az adatbázisban… Valamiért mégis úgy éreztem, jobb lesz, ha tőle kérem el. Személyesen.
Így kerültem ide, a Brooklyn Law School elé parkolva, a bejárattól kicsit távolabb, a kövezett terület végefelé. Az autómnak dőlve vártam, hogy felismerjem Liliát a tömegben; amikor pedig megtettem, nem lepett meg túlzottan, hogy nincs egyedül. Úgy sejtettem, a mellette hatalmas napszemüvegben és így is láthatóan nyúzottan sétáló lány Katie lehet. Fel se ismerem az oszlopa nélkül. A többiek nem voltak ismerősek, de az nem is számított; valahogy ők felismertek engem, mert az egyikük felém mutatott, és így végre Lilia figyelmét is felhívta rám.
Intek neki, és ellököm magam a kocsitól, de nem sétálok előrébb. Megadom neki a lehetőséget, hogy elfusson, ha akar, bár igencsak csalódott lennék. Közben mellettem elsétálnak az első egyetemisták, az egyik srác épp rágyújtana egy gyanúsan marihuanás cigire, aztán zsebre vágott kezem végett meglátja az övemre akasztott fegyvertartót meg a nyakamban lógó jelvényt, és inkább visszateszi a füle mögé.
– Én is úgy gondoltam – vigyorgom rá, mire szaporábban szedi a lábát. Mintha én ne szívtam volna néhanapján. De az ilyesmit nem vállalja fel az ember, ha épp munkaidőben van.
Lilia viszont lassan odaér hozzám, és a vigyorom egészen másféle hangulattal ível felfelé. – Nem adtad meg a számodat – mondom, mikor hallótávolságon belülre ért. – Szerencsére nyomozó vagyok, úgyhogy roppant professzionális dedukcióval a nyomodra bukkantam. És arra gondoltam, hogy ha van kedved, ebédelhetnénk együtt. Legalábbis valakinek meg kellene ennie azt a négy mogyorókrémes fánkot…

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?

Hétköznap bulizni menni az egyik legizgalmasabb dolog… másnap előadásra bevonszolni magad a legrosszabb. Alapvetően nem szokásom ilyet csinálni, tényleg nem, ha bulizunk, azt igyekszem péntekre, vagy szombatra időzíteni, és akkor nyugodtan fekhetünk a sötét szobában másnap, filmeket darálva, de Katie esküdözött, hogy hétközben kell bevetni a hamis személyit, mert olyankor kevésbé ellenőrzik, és a szerda egyébként is egyetemista bulinap, és király lesz, és… fellelkesített engem is. És tényleg marha jó volt. De utána, négy óra alvással, másnaposan rávenni magad a reggeli szemináriumra, amit nem lehet kihagyni… hát megfizethetetlen…ül rossz. Eddig még sosem kényszerültem rá, de ma én is belépek a szégyen-szakaszba, azaz a kétszázas előadó hátsó sorában foglalok helyet. Mint minden zombi. Hallgatólagos megegyezés minden tanár és diák között, hogy az ott ülőket nem szabad zaklatni, így aztán Katie, Marcie és én itt húzzuk meg magunkat. Felismerek még pár arcot tegnap estéről, bajtársiasan egymásra vigyorgunk, aztán ki-ki kómába esik, a saját tempójában.

Én a magam részéről az asztalra dőlök, de azért a látszat kedvéért a katedrára szegezem a tekintetem. Csak épp nem fogok fel semmit abból, ami ott folyik, helyette a tegnap estén agyalok. Így józanul sok lépésem nagyon idiótának tűnik, az egyik a lebukás a személyivel. És még csak meg sem próbáltam menteni a menthetőt… egy nyomozó előtt?! Bellamy… A vezetéknevére nem emlékszem, a vigyorára annál inkább, hát még arra, hogy megcsókolt, méghozzá egy tudományos kísérlettel példálózva? Ki csinál ilyet? A legeredetibb és legfurább bepróbálkozás valaha. És igazából mire megcsókolt, már tök mindegy is volt, mert… azóta arra vártam, hogy leszólított. Nem úgy, mint Marcie, aki annyira beivott, hogy újra összejött az exével, vagy mint Katie, aki a sok alkoholtól félő volt, hogy végül rámozdul akár egy masszívabb székre is. Vagy oszloppal, ami igazból meg is történt, de arra igyekszem nem emlékezni, mindkettőnk érdekében. Hanem az a vigyor. Az a szöveg.

Nem vagyok csúnya, a legtöbb szórakozóhelyen próbálnak megkörnyékezni páran, de elég ritka, hogy… kölcsönös a szimpátia. Hogy nem az az első gondolatom, hogy „uhh, ne már”. Hogy nem próbálják előbb letaperolni a mellem, mint megtudni a nevem. Nem mondanám, hogy nem vonzódtam még senkihez, nem vagyok már szűz, meg ilyenek, de nem is éreztem még magam így egy egyszerű csóktól. De olyan hamar vége lett. És így a reggeli fényben szembesülnömkell vele, hogy nem tudok róla semmit a keresztnevén kívül, meg hogy nyomozó. Az is lehet, hogy házas, csak épp kimenőt adott neki az asszony, ő pedig szabadabbra vette a figurát, mint illik. Az is lehet, hogy valami fura alak, aki fiatal lányokat szed fel sorban bárokban, és megfertőzi őket HIV-vel. Menj a fenébe Katie, soha többé nem nézem veled a hülye dokumentumfilmjeidet! Ennek örömére meg is rúgom az asztal alatt, bár leginkább azért, mert meghallom, hogy amúgy horkol. Felriad, hangosabban, mint kéne, de senki nem figyel ránk szerencsére. Szégyen-szakasz.

Kinyitja a füzetét, és dühösen írni kezd rá valamit, nevezetesen, hogy menjek a picsába, szóval a második szeminárium további részét levelezgetéssel töltjük, aminek során végül élvezettel ecsetelem neki, mit is csinált az oszloppal. Rajzot is készítek róla. Marcie fuldoklik a röhögéstől a túloldalon, és mire vége az órának, viszonylag éberen és vidáman menekülünk a helyszínről. Amíg ki nem lépünk az épületből és arcon nem csap a nap. Uhh… Hogy bírják ezt mások minden héten? Megegyezünk benne, hogy egy kávéért ölni tudnánk, aztán pedig beülünk a menzára, mert annál többre most nincs kapacitásunk, mikor Marcie-t elkapják hátulról, és el is veszítjük, mint tegnap. Katie-nek van erről pár nem túl kedves szava, nem túl halkan, több csoporttársunk is beszáll annak az ecsetelésébe, mennyire nem menő lepattintani pasikért a barátnőket.
- Váó, itt vannak a zsaruk. Már megint? Nem múlt héten volt razzia? Mi a… Te Lilia. Ez nem a tegnapi pasi, akivel összeakadtál a pultnál? – kérdezi Ellie, aki bár nem velünk, de ott volt tegnap este, és hozzánk hasonlóan a hátsó sorban tespedt szemináriumon.

Hunyorogva nézek a rendőrautó felé, ami alapvetően nem egy ritka látvány erre, a mellette álló férfi pedig ezt a pillanatot választja, hogy intsen felénk. Bellamy. Akaratlanul is szélesen elmosolyodom, ugyanakkor megtorpanva megmarkolom Katie karját, aki menne tovább a kávé felé, észre sem véve, hogy mi folyik körülötte. Marcie eltűnése kimerítette. Gyorsan elmondom neki, mi a helyzet, mire Bellamyt kezdi bámulni, sőt, egy ponton meg is indulna arra, de visszahúzom, és megkérem, hogy most ebédeljen másokkal. Megígérem, hogy a kettes gyakorlaton ott leszek, ha pedig nem, akkor írok egy SMS-t, aztán pedig a többiek után noszogatom.
Ahogy elindulok a rendőrautó felé, átvillan az agyamon, hogy szörnyen nézek ki, ahogy illik egy buli másnapján, és halkan hálát adok az égnek, hogy reggel rávettem magam a fésülködésre, akármennyire nem volt kedvem. Azért vehettem volna fel más, mert a farmerem és az egyetemi pulcsim annál kínosabbnak érződik, minél közelebb érek Bellamyhoz. Aki öltönyben van. Nyakkendővel. Lehet, hogy mégis be akar vinni az őrsre a személyi miatt? De vigyorog, és azzal nyit, hogy nem adtam meg a számom, szóval kicsit megnyugszom. Ugyanakkor meg egyre idegesebb leszek. – Nem szokásom kéretlenül megadni, nem úgy neveltek – felelek neki egy kicsit ideges, féloldalas mosollyal, lassan közelebb sétálva hozzá, de azért tisztes távolságra megállva. Na nem öt méterre, de… másfél. Az tisztes, nem?

Már épp megjegyezném, hogy nem is tudom, lenyűgözőnek találjam, hogy rám lelt, vagy kezdjek félni, mikor bejönnek a képbe a mogyorókrémes fánkok, én pedig sóhajtok egy hatalmasat. – Biztosra próbáltál menni? Ha most ezt mondod, langyos tejet is hoztál, lehet, hogy elmenekülök, mert túl jó, hogy igaz legyen – mondom, félig-meddig viccelődve… félig-meddig nem. Azért még két lépéssel közelebb merészkedem. – Iszonyatosan alulöltözöttnek érzem magam hozzád képest… Nyomozó Úr – mérem végig újra, immár közelről is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik, amit látok, és akkor is hazudnék, ha azt állítanám, nem vizsgáltam meg alaposan mindkét gyűrűsujját közben. – Szóval… fánkok? – nézek fel rá várakozásteljesen. Nem tudom, mit szeretne, hol fánkozzunk, de… benne vagyok. Igazából bármiben. Na jó, annyira nem. De bármiben, ami így fényes nappal az utcán kivitelezhető.

the right ones do not leave

they always find a reason to stay

Ha máshogy alakult volna az életem, talán én is jártam volna egyetemre. Nem mondom, hogy sokszor ne jutott volna eszembe kezdeni valamit azokkal a főiskolai kreditekkel, amikből végül nem született diploma, de végül mindig oda jutottam, hogy úgysem számít. Már ott vagyok, ahol lenni akartam, az ezen belüli mozgás pedig már úgyis annak kérdése, mit alakítasz, nem azé, mivel kerültél be. Ahogy elnézem a sok kölyök-arcot, ahogy elhagyják az épületet és szétszélednek a kávézók és kollégiumok és éttermek felé, nehéz elhinnem a legtöbbjükről, hogy csak pár évvel fiatalabbak nálam. Bizonyára kevesüknek adódott egyelőre igazi gondja az életben a vizsgákon kívül, amik, ha jól sejtettem, egyelőre még messze voltak. Mondanám, hogy a tragédia karakterépítő jellegű, de azért nem feltétlen gondolom rossznak, ha valaki életéből kimarad.
Liliáról valamiért úgy éreztem, hogy szintén nem volt annyira könnyű élete. Nem tudom, mi sugallta ezt, mert nem tűnt levertnek sem. Csak volt benne valami, olyasféle magabiztosság és öntudatosság, amit az ő korában (még ha nem is tudom, pontosan mennyi, de húsznak tippeltem) nem birtokol az ember, ha nem kellett túl korán felnőnie.
– Értem. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy belefér a „hogy szerezzünk hamis személyit?” és a „hogy szedjünk fel idegeneket egy bárban?” leckék közé. A szüleid biztos büszkék rá, hogy a lányuk ennyire hűen ragaszkodik az általuk tanított értékekhez. – Nem is akarok nem vigyorogni a visszavágását hallva. Ahhoz képest, hogy azért tegnap este (ma hajnalban) nem volt olyan rossz állapotban mint Katie, de azért túl jól se volt, most egészen vidámnak tűnik. És ami még fontosabb, nem tűnik úgy, mintha haragudna, amiért megjelentem itt.
– Sajnos azt nem – ismerem el, oldalra döntve a fejem lemondásomban. – De biztos vagyok benne, hogy valamelyik kávézóban kielégítik ezt a vágyadat is. Bár lehet, hogy furcsán néznek rád, ha lattét kérsz kávé nélkül, de… Amit a vásárló kér, azt a vásárló megkapja, nem? – Lehet, hogy keresni kéne egy olyan macskás kávézót. Ott már biztos hozzászoktak az ilyen kérésekhez, csak külön ki kell emelni, hogy nem lefetyelni szeretné.
Lehet, hogy nekem is megártott egy kicsit a tegnap. Csak egy egészen kicsit.
– Előírás. Ha már másnaposan mész dolgozni, legalább nézz ki professzionálisan. Péntekenként hawaii-mintás ingben és bermudanadrágban járunk – jegyzem meg teljesen rezzenéstelen arccal. Na jó, az ing még nem is akkora hazugság, Mark egyszer rózsaszínben jött. Aztán karácsonyra kapott tőlem egy Pink Ladies feliratú rózsaszín bőrdzsekit (egy drag queen boltban kellett megvennem a méretében, ahol a kelleténél több ajánlatot kaptam, ami után még szívesen mennék vissza – azt hinnék, felültettem őket), és nem beszélt velem egy hétig. – Bár véleményem szerint van, akinek sokkal jobban áll az… alülöltözöttség. Bár öltönyben bizonyára Te is meglehetősen Men in Blackesen festenél.
Próbálok nem túlzottan bámulni, mert mégiscsak elég az, hogy egyáltalán megjelentem itt hívatlanul, de tegyük hozzá, hogy ha nem teszem meg, alighanem nem fog végig menni Brooklyn összes őrsén engem keresve. Egy olyan szép nőnek, mint ő, bizonyára jobb dolga is van ennél, mint mások után szaladni; nekünk meg marad a rámenősség. Már persze csakis tiszteletteljes szintekig.
Alighanem nem én vagyok az első, aki megpróbál jó pontot szerezni nála, úgyhogy a tény, hogy emlékeztem még arra, amit mondott a fánkokról, jó dolog. Az, hogy nem a megivott pár ital hitette el velem, milyen gyönyörű, az pedig egészen fergeteges.
Várakozva könyöklök rá az autó tetejére, aztán gondolkozva felnézek az égre, elszakítva róla a tekintetem. Nem sokáig. – Hát, ez volt az utolsó órád? Legalábbis egy időre. Mert ha úgy érzed, lenne mondjuk egy-két szabad órád, akkor… Szívesen meghívnálak ebédre. Vagy ahhoz korán van? Talán egy kicsit. Akkor kávé? Vagy langyos tej, ahogy szeretnéd – vigyorgok rá lelkesen. – Viszont… Őszintén megvallva, ez nem az én körzetem, fogalmam sincs, hová érdemes menni a környéken. Úgyhogy rád bízom a döntést.
Kinyitom neki az ajtót, aztán gyorsan a hátsó ülésre száműzök néhány formanyomtatványt, ami ott maradt. – Felajánlanám, hogy vezess, de az úgy nagyjából… tilos. Főleg kaliforniai jogosítvánnyal. Tudsz egyáltalán vezetni? Vagy csak azt volt a legegyszerűbb megszerezni?

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?

Kicsit bizonytalanul nézek szét, mikor hamis személyit emleget, de aztán rájövök, hogy… ebben a környezetben ez nem annyira titkolandó dolog. Mondjuk az is tény, hogy nem rendőri jelenlétben szoktunk róla beszélni. Azért kicsit érzem, hogy… huhh… kimelegszem erre a témára. Így józanul, a tavaszi napfényben felelőtlennek tűnik minden, amit tegnap este tettem. Mi lett volna, ha nem egy olyan rendőr előtt bukok le, aki… ilyen? Jogásznak készülök. Nem kellett volna ilyenekkel játszanom, csak… Milyen rossz kifogás, hogy belevittek a rosszba, igaz? Gyerekes. Törjön le a nyelvem, ha ilyet kimondok. – Nem rémlik, hogy én felszedtem volna bárkit is abban a bárban – jegyzem meg, kissé dacosan, felvetett fejjel. Ha valaki itt valakit felszedett, az ő volt. Ő jött oda, ő csókolt meg. Hogy nem menekültem sikítva, az nem egyenlő a felszedéssel. Ennyi. És inkább ebbe a témába menjünk bele, mint a hamis személyimbe. Azt úgy… el is felejthetné akár, nem bánnám. Ugyanakkor meg a vigyor, amivel mondja… maradjon.
Valahol kicsit megnyugszom, amiért annyira nem törekedett a tökéletességre, az kicsit… túlzás lenne? Mármint ha még meleg tejet is előrántana valahonnan. Az olyan nagyon megtervezett. Így viszont… csak látni szeretett volna a tegnap este után, és emlékezett rá, hogy szeretem a csokis fánkot. Így aranyos. – Nem ragaszkodom a langyos tejhez, már csak azért sem, mert lehet, hogy egyből túl magasra tennénk vele a lécet. Meg álmosít is, aminek pillanatnyilag nem örülnék – vonok kicsit vállat, lemondva hangosan is a meleg tejről, ami jól menne a fánkokhoz. Őszintén, most a társasága sokkal jobban izgatja a fantáziám, mint bármilyen étel vagy ital. Mióta megláttam, egyáltalán nem érzem magam nyomottnak, nem úgy, mint a szemináriumok alatt.

Ahogy tök komolyan azt mondja, pénteken hawaii-mintás ingben, meg bermudanadrágban jár dolgozni, kicsit elkerekedik a szemem, mert valahogy nehezen képzelem el benne. Nem mintha annyira ismerném, de a tegnapi öltözete hozzá illőnek tűnt. Amit most leírt az nem igazán. – Úgy tűnik, hogy egyszer egy pénteken is meg kell látogatnod, hogy ennek a tanúja lehessek – jegyzem meg, a nyakkendőjét vizsgálgatva, mert egy egészen kicsikét zavarban vagyok. Tényleg csak egy kicsikét. Olyan… most ne mérje meg senki a pulzusom mértékben. Nem igazán tudom, mit is csinálunk mi most, tegnap a bárban valahogy egyértelműbb volt, ott nem egy rendőrkocsi mellett ácsorogtunk, nem volt öltönyben, nem sütött ennyire a nap, nem bámultak minket járókelők, nem zéró alkohol volt bennem. Nem vagyok egyébként egy nagy Végzet Asszonya, a flörtölési kísérleteim valahogy mindig iszonyatosan kínosnak érzem, és hajlamos vagyok túlbonyolítani fejben mindent is, amitől egy ponton túl zavarba is jövök.
Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy nem próbálkozok. – Az lehet, viszont nem is öltönnyel készültem volna, ha tudom, hogy jössz – nézek fel végül mégis a szemébe, egy sokatmondónak szánt, féloldalas mosollyal megtámogatva a mondandóm. A lányok szerint ettől úgy nézek ki, mintha tudnám a másik összes titkát, és jól szórakoznék rajta. Nem akartam már mondani nekik, hogy azért mosolygok így, mert zavar, hogy nagy a két első metszőfogam, így inkább összeszorítom az ajkaim. Az egész arcom elég aszimmetrikus, a mosolyom is. De a férfiak valamiért tényleg szeretik.

Vajon mindig ilyen… lelkes? Válaszolnék a kérdésére, de tovább is beszél, így aztán mire a végére ér, hirtelen nem is tudom, hol kezdjem, csak vigyorogva megcsóválom kicsit a fejem. Most akkor mi? – Van még délután órám, de csak kettőtől, szóval van időm. Kávéra, fánkra, ebédre, amire csak szeretnéd. Kezdjük egy kávéval? Meg talán vegyünk elvitelre szendvicset, és üljünk ki valahová, ha már ilyen szép az idő? – javaslom, mert étterembe nem ülnék be pulcsiban és farmerban, a koleszszobába nem hívhatom fel, és egyébként is csóró egyetemista vagyok, menzára járok, vagy szendvicseken élek. Nem tudom, hová érdemes menni a környéken, azt tudom, hol lakok jól olcsón, viszonylag egészségesen.
Figyelem, ahogy helyet csinál a rendőrautóban, bár leginkább őt, nem magát a kocsit. Ahhoz képest, hogy ő sem volt józan tegnap, felettébb energikus és lelkes. Kicsit szeretném azt hinni, hogy ez nekem szól, de nem ismerem annyira, hogy ezt kézpénznek vegyem. Lehet, hogy ő ez a leüthetetlenül energikus fajta. – Gyakran akarják mások vezetni a rendőrkocsit? – nézek rá őszinte kíváncsisággal, mikor mindenféle előzmény nélkül felveti, miért is nem adja át nekem a kormányt. Amit… nem kértem. - Csak nekem nem jutna eszembe? Mármint… tudok vezetni. De nem vagyok túl gyakorlott. Vagy csak a hamis jogsit szeretted volna újra felhozni? – viccelem el a végét, ahogy ellépek mellette, hogy beszálljak a kocsiba. Felmosolygok rá még egyszer, mielőtt beülnék, aztán elfészkelődöm az anyósülésen, hátradobva a táskám. Mondjuk cseles, hogy rendőrkocsival jött, ha nem így tesz, lehet, hogy nem pattanok be ekkora önbizalommal egy kvázi idegen autójába. Így sem biztos, hogy okos dolog, de… Nos, már mindegy, még be is kötöm magam. Ha épp elrabolnak, akkor is fő a biztonság, ugye.
Mire Bellamy is beszáll, már a mellettünk járkálókat figyelem, megint azon gondolkodva, vajon milyen sztorik fognak erről keringeni a kampuszon. Nem mintha ismert lennék bármilyen szinten, egyszerűen csak maga a tény, hogy egy hallgató rendőrautóban távozik a helyszínről, nem mindennapi. – Gyakran jársz lányokat felszedni szolgálati autóval? Az nem tilos? – kérdezek rá, mindenféle negatív hangsúly nélkül, csupán viccelődve.

the right ones do not leave

they always find a reason to stay

Igazság szerint gyűlölök öltönyt hordani, de valahogy mégis meg kell különböztetnünk magunkat az átlagos civil ruhás rendőröktől. Az embereknek van egy elvárása a nyomozók felé; szeretnék olyanra bízni az ügyet és olyannak tanúskodni, akik legalábbis félig úgy tűnnek, mintha tudnák, mit csinálnak. Jobb esetben ügyvédnek se szívesen fogadsz olyat, aki szandálban és bermudában jelenik meg az irodában. Úgyhogy marad az öltöny és a fojtogatás.
Persze ha ez a fojtogató érzés azt jelenti, hogy cserébe lenyűgözöm Liliát, nem panaszkodom ennyit mától. Hangosan.
– Nem mondom, hogy nem érdekel, mi mással készültél volna, de azt hiszem, tényleg muszáj leszek más nap meglátogatni érte. Addig fenntartom majd az érdeklődésem – ígérem vigyorogva. A legkönnyebben betartott ígéretem lesz, alighanem. Tulajdonképpen még mindig lenyűgöz egy kicsit, hogy egy ilyen nő körül, mint Ő, nem lohol legalább három-négy férfi. Tény, nem mondta, hogy nincs így, és az ő dolga lenne; de valahogy most mégis egyedül van.
– Felettébb nagylelkű vagy – hajtok fejet előtte. Ha nem tudnám, hogy még bármikor befuthat egy hívás, akkor élnék is a lehetőséggel és egy rendes evést ajánlanék fel neki; félúton viszont semmiképp sem szeretném ott hagyni egy étterem közepén. Úgyhogy marad a kávé. Ilyen időben amúgy is lassan ildomos lesz a napi harmadik. – Azt hiszem, hogy egyelőre én is maradnék a kávénál. Hátha csak megszépültek az emlékek az alkohol hatása alatt, és igazából nem is kedvelsz, hm? Az igazán kínos lenne egy étteremben.
Az mindenképp kínos lenne.
Felpillantok rá a kérdésére, aztán elnevetem magam. – Eléggé. Néha még a letartóztatott emberek is felajánlják… Vagy nyomkodni akarják a gombot. Azt mondjuk nem mondom, hogy mindig józanok, sőt, ritkán azok.
Kicsit kezdem úgy érezni, hogy túl sokat beszélek. Ideges lennék? Nem tudom, lehet. Az én idegességem nem túl… Heves. Mint általában véve a legtöbb érzelmem. Ez alapvető esetben még hasznomra is szokott válni. Lehet, hogy egyébként csak azért érzem úgy, mert ő lényegében csak válaszol. Talán jobban megütötte az alkohol tegnap, mint elsőre látszik. Mondjuk nyilván nem annyira, mint Katie-t. – Igen. Ez egy nem túl jól burkolt vicc akart lenni. Látod? Már belsős poénjaink is vannak.
Tény, nem mindennapi megismerkedés volt. És talán pár év múlva már csak csóválom rajta a fejem; azokban a régi szép időkben, amikor még egy hamis személyit is elnéztem egy szép nőnek… Azok voltak az igazi idők! Aki azt mondja, még sosem szegett törvényt, talán csak nem ismeri őket eléggé. Egyébként is, nem mintha tizenöt évesen hagytam volna inni, nem? Pár hónap ide vagy oda úgysem számít. Megértem. Én rosszabbat is csináltam annak idején, bár az más idő volt, és más helyszín.
Nyitva tartom neki az ajtót, aztán becsukom miután biztosan beszállt már és bekapcsolta az övét. Még utoljára átnézek a campus irányába, mielőtt megkerülném az autót, hogy én is helyet foglaljak benne. – Ezt úgy mondod, mintha… – kurvázni járnék. Azért ezt így nem mondom ki, csak felnevetek, és közben ráadom a gyújtást. – Nem. Csak a nagyon, nagyon különlegeseket szedem fel így. A többieket metróztatom.
Annak is megvan a maga varázsa, egyébként. Az egyik régebbi barátnőm – úgy értem, hogy mikor tizenhét voltam – például egy ilyen valentin napi randevú során vallott nekem szerelmet, pedig Coney Islandig metróztattam. Az tényleg nem volt romantikus. És akkoriban Coney Island se volt az.
– Nincs csaját autóm, egyébként. Egy kicsit… összetört a legutóbbi helyszínre szállás során. Olyan szavak repkedtek aztán a tárgyalóteremben, hogy elütöttem a fickót, de igazából ő ütötte el a kocsimat a testével. Én lényegében álltam, arról nem tehetek, hogy ő pont abban a sikátorban akart elmenekülni. A világ legkönnyebb letartóztatása volt, lényegében saját magának adott KO-t. – Egy kicsit azért felnevetek a nem is olyan régi emléken; mondjuk annyira nem friss, hogy tényleg indokolja is azt, hogy még mindig nem kaptam csereautót. Az NYPD malmai elég lassan tudnak őrölni, ha pénzt kell kiadniuk a kezeik közül.
– Ha a törvény jó oldalára állsz majd, és nem a pénzére, akkor jó sok ilyen sztorit fogsz hallani. És feltételezem, hogy a szemedet fogod forgatni, amiért ennyi jogi slamasztikába kerülnek a rendőrök. Mármint, valami ilyesmit mondtál tegnap, nem? – pillantok rá, mielőtt visszafordulnék a visszapillantó felé, hogy az út szabadságáról meggyőződvén aztán ki is hajtsak a forgalomba a parkolásból. – Hogy… jogra szeretnél menni. Bevallom, az a része már egy kicsit ködös… De még nem jársz oda, ugye? – Nem, még ha korábban is érettségizett le egy évvel, az még akkor is csak három év. – Akkor most mit tanulsz? Remélem, nem pszichológiát. Nem bántásból, de nem szeretem a pszichológusokat.

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?

A vigyorára akaratlanul elvigyorodom magam is, ugyanis elég ragadós. Kicsit lehajtom a fejem, megigazítom a hajam, míg megint sikerül nem vigyorognom, mint a vadalma, és tudok válaszolni, nagyjából méltóságteljesen. – Csak szólj előtte, mikor jössz. Nem szoktam készülni „csak úgy” – mondom kicsit fontoskodva, mintha amúgy a mai kinézetem után nem lenne tökmindegy, mikor jön. Kegyetlenül másnapos és álmos vagyok, ennél rosszabb állapotban nem igazán járok emberek közé. Szóval ennél csak jobb vizuális élményben lehetne része, igazán. Ezért nem illik nőket váratlanul becserkészni, nem olyan helyen, ahol ez elő szokott fordulni. Nem tanította meg még rá az élet? Na majd most már tudja. Ugyanakkor lát ilyen állapotban, és még mindig be akar ültetni a rendőrautóba, egyáltalán nem azért, hogy börtönbe vigyen. Szóval ez egy plusz pont? Bátor. Merész. Nem fél a sminktelen, kialvatlan, másnapos tőlem. Megtartom. Már ha… szeretné. Meg ha tényleg nem a fogdába akar vinni. Ha mégis, akkor lehet, hogy megtanul félni a sminktelen, kialvatlan, másnapos tőlem. Ugyanis nagyon csúnya vicc lenne.

Ahogy cseppet sem burkoltan érdeklődik afelől, mennyire is ködös a tegnap este, és mennyire is szimpatikus így napfénynél, úgy teszek, mint aki elgondolkodik, hümmögök egy sort, látványosan végigmérem, és mindeközben igen nehezen állom meg, hogy el ne vigyorogjam magam. – Nem is tudom. Vannak ködös részek, talán később segíthetnél emlékezni rájuk – vetem fel, kissé célzatosan, ami lehet hatásosabb lenne, ha a nagy flörtölési próbálkozásba nem érezném, hogy megint ég kissé az arcom. Aztán hozzáteszem, mintegy utógondolatként: - Már persze ha te nem jutsz arra, hogy neked megszépültek az emlékek, és nem akad hirtelen fontos dolgod, innen messze. – Ami megeshet. Rájöhet, hogy hozzá képest egy fruska vagyok, amilyen kínosan flörtölök. Vagy hívhatja az asszony. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem házas. Olyan… házas-is-lehetne korúnak tűnik.
Elneveti magát a kérdésemre, bár gyanítom, nem az én kérdésem volt olyan humoros, hanem benne merül fel sok emlék esetekről, mikor mások igenis vezetni akarták a rendőrautót. Na már most, én nem mondom, hogy ha csacsirészeg lennék, és lenne rá lehetőség, nem próbálkoznék meg vele. Ugyanakkor sosem lennék annyira csacsirészeg, hogy egy ilyen lehetőségbe belebotoljak. – Jóó… hát ki nem szeret gombokat nyomkodni? Pláne egy rendőrautóban. James Bond nagy elvárásokat ébresztett mindannyiunkban a bűnüldöző kocsik gombjaival kapcsolatban – forgatom a szemem, nem kevés öniróniával. Ugyanis amint beülök, szemezni fogok a gombokkal. Anya kocsijában az anyósülés felőli ablakemelő évek óta rossz, és nem is javíttatja meg, mert az agyára megyek vele. A rádiókat is minden kocsiban elállítom, ahová beteszem a fenekem. Tudnom kell, mi mit csinál ebben a kocsiban is. De talán nem az első randin. Vagy miközben börtönbe visz. Vagy elrabol a szerveimért. Még igazából nem dőlt el, de kicsit aggasztóan nem aggódom. – Mennyivel eredetibb, mintha csak simán találkoztunk volna a bárban. Vagy más szabályszegés közben kapsz el.

Megint felnevet arra, amit kérdezek, és most nem igazán tudom, hogy ma ennyire sziporkázom, vagy az ő gondolatai nagyon viccesek. Nem is avat be, csak… bókol? Azt hiszem, ez az volt. Különleges vagyok. Mivel még mindig csak össz-vissz pár órája ismerem, és különösebb nógatás nélkül beültem a kocsijába, talán ő is különleges. Remélhetőleg nem Ted Bundy különleges, hanem… csak úgy az. – Csak kérdeztem ám, nem céloztam vele semmire. Nem túl burkoltan azt akartam megtudni, gyakran csípsz-e fel egyetemista lányokat. Mármint… félre ne érts. De ha anyám látta volna, amint önként és dalolva bepattanok egy idegen férfi kocsijába, lehet, hogy most sírna a pocsékba ment nevelése miatt. Ezzel csak arra célzok, hogy nem tudok rólad semmit. Csak hogy fánkkal csábítasz. – Ami… nem egy rossz húzás. Az egyetem területén sokan sok mindent megadnának érte. Engem is eléggé levett a lábamról. Gyanús kicsit.
Mosolyogva hallgatom a sztorit, miért is nincs kocsija, és mikor felnevet, csatlakozom én is, még ha az enyém inkább hitetlenkedő is, mint vidám. A rendőrlét nem igazán az a világ, amiben otthon lennék. – És akkor annak annyi? Nem jár érte valami kárpótlás, ha munka közben ment tönkre? Vagy épp abban ülünk? – kérdezek rá, mert érdekel, hogy megy ez. Valahogy úgy képzelem, a rendőri fizetés sem az, amiből jobbra-balra kocsikat vesz az ember, és ha szolgálat közben lett tropa az övé, akkor úgy lenne fair, ha térítenék, nem? Vagy megint idealista vagyok. – Igen, ügyvéd szeretnék lenni a későbbiekben, ha elvégeztem az alapszakot. Hogy miféle, az még képlékeny. De addig is nem bánom, ha ízelítőt adsz a jogi pályáról a te szemszögedből. Már most látom, hogy teljesen más, mint az enyém – mosolygok rá, bár nem tudom, mennyire látja vezetés közben. Mindegy, az ilyesmi hallatszik is.

Felszalad a szemöldököm, mikor leszólja a pszichológiát, és az eddig elég tudatosan szabályos testhelyzetemet feladva kicsit felé fordulok ültömben. – Nem bántásból… de ugye tudod, hogy általában azok nem szeretik a pszichológusokat, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rájuk? – kérdezem, tágyilagosan. Tény. A legtöbb pszichológus maga azért megy pszichológusnak, mert nem érti magát, és meg akarja fejteni, segíteni akar saját magán. Külön tesztjeik vannak az ilyenek kiszűrésére. Egy kiegyensúlyozott ember nem ódzkodik a pszichológusoktól, mert nincs mitől tartania. – De egyébként szociológia szakon vagyok, jog- és társadalomtudomány minorral. Van pszichológia modulja a képzésnek, és lenyűgöző – felelek a kérdésére is, hogy ne csak kötözködjek. Jó, egy kis kötözködés ebbe is szorult. De tényleg érdekel a pszichológia, és nekem segített már pszichológus. – És neked mit kellett tanulni ahhoz, hogy… nyomozó? Ugye nyomozót mondtál? Szóval ahhoz, hogy fényes délben szolgálati autóval egyetemistákat kávéztathass és fánkoztathass nyugodt szívvel? – teszem fel a magam kérdését is, kicsit visszahúzva a védekező karmaimat. Vajon mikor nem túl hamar megkérdezni, hogy nem-e házas esetleg? Valószínűleg még azelőtt kellett volna, hogy megcsókoltam. Anya nem lenne büszke erre az egészre. Nem ám.

the right ones do not leave

they always find a reason to stay

Nem hiszek az első pillantásra szerelem elvében. Egyszerűen lehetetlenség; egy pillantásból senkiről nem tudod megállapítani, milyen ember, milyenek a céljai, mik az álmai, hogy ezek kompatibilisek-e a tieiddel. Nem-e túlzottan ellentétesek a nézeteitek? A zenei ízlésetek? Nem veszi-e túl komolyan magát, vagy épp hogy nem eléggé? Szeretne drága éttermekben vacsorázni péntekenként vagy inkább otthon nézne tévét popcornnal? Ezekhez mind-mind találkozás kell, beszélgetés. Nincs egy felsőbb hatalom, ami üzenne neked: igen, Ő az igazi! Ha már itt tartunk, abban sem hiszek, hogy ilyen létezne. Túl sok embert látok meghalni ahhoz, hogy higgyek abban, mindenkinek csak egy valaki való és senki más nem érhet fel hozzá. Túl… szomorú volna.
De a vonzalomhoz határozottan elég. És csak egy komplett idióta nem vonzódott volna Liliához.
– Egy befolyásolhatóbb ember ezt talán felhívásnak venné keringőre, Henderson kisasszony – jegyzem meg halk nevetéssel. – Pedig az olyan sablonos, nem? Az első randevún mást sem akarni, mint nyakon önteni a másikat pezsgővel. Kíváncsi lennék, hány ilyenből lett hosszabban tartó kapcsolat. – És itt jön az a rész, amikor bárki mondhatná, hogy az is így nyilatkozna, aki semmi mást nem akar, mint megfektetni egy nőt. Valószínűleg igazuk lenne, és nehéz lehet kiszűrni. Nekem csak… elegem van abból, hogy egyedül vagyok. És nem szeretném hagyni, hogy egy olyan nő, mint Lilia, azért tűnjön el mellőlem mert nem szeretném megvárni a normális kibontakozást. Kicsit öregnek érzem már magam a kalandokhoz.
– Nem tudom, nekem nincsenek ilyen vágyaim. Bár lehet, hogy csak azért nem vonz, mert tudom, melyik mit csinál. És hogy mennyi papírmunkával jár – csóválom meg a fejem. Az elején azt hiszem engem is lenyűgözött, ahogy az rendszerint van egy munkahelyen; minden olyan új és ismeretlen és borzalmasan bonyolultnak tűnik, mint egy gépezet, ahová félsz belenyúlni, nehogy megakaszd és minden darabokra essen. Aztán minél több időt töltesz el ott, annál inkább meglátod a hibákat. Néhány hónap múlva már inkább azon fogsz csodálkozni, hogy bármi működik.
– Abszolút. Ha mondjuk egy bankrablás közben találkozunk, akkor helyben feleségül is kérlek – bólogatok. – Lázba hoznak a határozott nők. – A vége mégiscsak ez: ki ne próbált volna kiskorúként piát szerezni? Szó szerint senkit se ismerek. Elbaszott egy ország ez, ahol előbb jelentkezhetsz katonának és halhatsz meg az országodért minthogy egy kis sört magadhoz vehess. A huszonöt éven aluliak számára való tiltásról az autóbérléstől ne is beszéljünk. Azért nem arról van szó, hogy drogárusításért kaptam el, de túl szép volt ahhoz, hogy letartóztassam.
– Többet nem is érdemes. Hidd el. Legalábbis egyelőre – vonom meg a vállam, bár nem annyira a szerénység mondatja ezt velem, inkább csak nem tudok mit felelni az egész „ne szállj be idegenek autójába” dologra. Az emberek okkal nem szeretik a rendőröket, mindegy, hogy egyenruhás járőrök vagy öltönyös nyomozók. A legtöbben a korrupcióval azonosítanak, úgyhogy ha másért nem, már ezért se éri meg velünk barátkozni. Aztán az egyik, piros gombra mutatok a vezérlőpanelen. – Ez egy pánikgomb. Úgyhogy ha bármikor veszélyben éreznéd magad, nyugodtan megnyomhatod. Azt az egyet szabad – vigyorodom el. – De ha kérdésed van, arra is szívesen válaszolok. És akkor már nem leszünk idegenek, hm?
Mondjuk azt sem mondanám, hogy én vagyok a legjobb ember, akit valaki hazavihet bemutatni az anyjának, de ezzel a problémával majd később kellene foglalkoznunk.
– Ebben a szakmában elég sok dologért nem jár kárpótlás. De azt mondom, lehetne rosszabb – mondom, meglepően optimistán. Szerettem a rendőrségnél dolgozni; minden negatívum ellenére. Kihasználhattam amiben jó voltam. Ha a papírmunkát megszüntették volna, akkor minden reggel dalolva léptem volna be a kapitányság küszöbén. – A jelvény nélkül aligha száguldozhatnék New York utcáin, és minél többre vágyhat az ember?
Biztos megélhetésre, például, rendes nyugdíjra, meg arra, hogy ne lőjjenek rád minden másnap. De aki ezekkel nem tud megbirkózni, az menjen… ügyvédnek. – Más. Nos, így is mondhatjuk… Azt hiszem, nem lennék túl objektív alany. Amit viszont egészen objektíven mondhatok az az, hogy ha rendesen akarsz élni, akkor nem Állam bácsinak mész dolgozni. Anyagilag sose fogja úgy megérni mint a magánszektor – mondom rezignáltan. Nem mintha ezzel annyira meglepném, gondolom. – De azt is objektíven mondhatom, hogy értelmes államügyészekre mindig szükség van. Bár előbb talán kezdd el a jogi kart, aztán majd meglátod, egyáltalán megéri-e neked. Voltál már tárgyaláson?
Sose értettem, hogy lehet mindig annyi unatkozó civil a gyilkossági tárgyalásokon. Nem ártatlan érdeklődők, inkább olyanok, mint valami véres cirkusz ingyen páholyosai. Ha tehetném, én messzire kerülném az összes esetet, ők pedig direkt jönnek; vagy mert egy óra múlva válóperre mennek és ráérnek. Nem hiszem legalábbis hogy mindannyian érdeklődő laikusok volnának.
Lilia válaszára aztán felnevetek. – Az egyik pszichológus ismerősöm szerint mindenkire ráférne a terápia, arra is, aki normális. Szerinte az emberek csak nem beszélnek eleget. Bár lehet, hogy csak ügyfeleket akart toborozni magának. – Biztos vagyok benne, hogy lenne miről beszélnem egy terápián, de abban is, hogy nem szeretem ha egy idegen turkál az agyamban és közli velem, hogy minden az apám hibája óránként százötven dollárért. Ingyen is tudom. – Szociológia… Megmondom őszintén, sose tudtam az mit csinál. Azon túl, hogy oda megy mindenki akit nem vesznek fel pszichológiára.
Lehet, hogy ezzel kicsit a lelkébe taposok? Egy ismertség elején mindig rengeteg a taposóakna amit látatlanul kell kerülgetni. Ki tudja, nem-e elejtesz egy rossz kommentet, a másikat pedig valami szörnyűségre emlékezteted. A legtöbb esetben persze tudják, hogy nem direkt csináltad, ettől még rossz szájízt hagy maga mögött.
– Pszichológiát – közlöm fapofával bámulva az utat (és az előttem totyorgó Honda horpadt farát), aztán néhány másodperc késéssel újra elvigyorodom. – Hé, úgy mondod, mintha az adófizetők pénzét lopnám! Így is tele vagyok kifizetetlen túlórákkal, tulajdonképpen jó amerikai polgári kötelességed volna fizetni nekem. Szerencsére megelégszem a kávéval is – nevetek fel. Tény, reggel nyolc óta bent vagyok és dolgozom, és alighanem csak este nyolc körül fogok végezni. Belefér másfél óra szünet. – Érettségi után rendőrakadémia. Huszonegy évesnek kell lenned hogy szolgálatba állhass, szóval ha van eszed, akkor addig elmész főiskolára, mert kell némi teljesített kredit. De a diploma nem feltétel – vonom meg a vállam. – Inkább csak előny. Én kriminológiát tanultam, de csak esti képzésben. Nekem még szerencsém volt, az előző évtizedben elég sok volt a feltakarítani való, szóval egyszerűbb volt a raglétrán feljebb kerülni nyomozónak. Most már alighanem nem kvalifikálnék.
Akkor és ott sok olyan nyomozó kellett, aki hajlandó volt tovább menni a kötelező dolgoknál, aki ráfordította a fél életét, aki tudta, hol lehet kerülőt tenni, ha dugó van. Kellettek olyanok, akik hajlandóak a Bronxban dolgozni. De ezt a részét még nem szeretném rögtön ráborítani.
– Először a betörésieknél dolgoztam, onnan kerültem a gyilkosságiakhoz. Fele annyira sem érdekes, mint amennyire hangzik. Nagyrészt papírmunka és várakozás, most is csak azt hagytam ott. Az ügyekről nem beszélhetek, úgyhogy egyébként se lenne túl jó társalgási alap – ismerem el, bár egyelőre nem tudom mik Lilia preferenciái ezügyben. Van, akit külön érdekelnek az ilyenek, van aki nem hajlandó beszélni semmiről. A „milyen napod volt?” beszélgetéseket mondjuk meglehetősen lerövidítik. – Neked van valami tapasztalatod a rendőrséggel? Nem úgy értem, letartóztattak-e már pénzhamisításért, hanem… Rokon, barát, ex-barát, ilyesmi. Ahogy észrevettem, ha volt, ha nincs, mindig elég.. specifikus megítélése van másoknak.

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?