Idő kell, hogy az agyam átálljon az őrületből, és ekkor már sejtem, hogy nagy bajban vagyok, mert a szarkasztikus válaszából nem sok jóra számítok. Az egész éjszaka a feje tetejére állította az életemet, és most megint ott tartunk, hogy számon kér, pedig fogalmam sincs, hogy miképpen rajzolhattam fel. Az ágyban aludtam, nem volt tollam se, és az ajtó zárva volt, de most itt van előttem Owen, és kérdésekkel bombáz, amire nem tudom a választ. - Én nem, nem emlékszem. – hangsúlyozom ki, de hiába szabadulok ki az erős karok közül, megint utánam kap, és a feleletemre vár, de mindhiába, mert nem jönnek a szavak, és valamiért tehetetlen vagyok vele szemben. - Én nem Daniel…erre volt kíváncsi, nemde? A barátom volt, szeretem, de ennél többet valóban nem titkolok. A rajz, nem én voltam, csak felébredtem, és maga fogott meg, én nem tudom… - zavarodottan viselkedem, könnyek égetik a szememet, mert a múltam egy képe villan fel. Apa nyugtatgat, hogy nem lesz semmi baj, ügyes kislány voltam, és senkinek nem fogja elárulni a képességemet, mert aranyat érek a szemében. A legméltóbb férfinak fogja adni a kezemet, és bármit megkaphatok, amit kérek, de soha ne hazudjak a szemébe. Kihasznált, de szerettem, mert az apám, és soha nem gátolt meg semmiben. Más előtt nem is történhetett volna meg ez a kis baki, de mégis megesett, és most Owen várja tőlem, hogy megnyíljak előtte. Nem bízom benne, az este megölt két embert is, akkor mi a bizonyíték arra, hogy engem nem fog eltenni láb alól. A fél fogára sem lennék elegendő préda, és feléled bennem az ösztön, hogy elfussak előle. Nem a racionális gondolkodás ural jelenleg, hanem a levegő, szükségem van arra, hogy elszabaduljak erről az idegen helyről, mert összeroppanok. Nincsenek ismerőseim, sem a barátaim, akik most vigasztalhatnának, hol van Liza? A legjobb barátnőmet akarom, az egyetlen embert, akiben még nem csalódtam. A lépcső felé rohanok, nem nézek hátra, és elég egy figyelmetlen pillanat, hogy elveszítsem az egyensúlyomat, és majdnem orra bukjak, de Owen a derekam után kap, és visszaránt a mélyből. Nem ereszt, az emelet szélén állunk, a magasságtól liftezik a gyomrom, de nem mondok semmit, csak őt nézem. - De…megölt két embert, ma a szemem láttára. – dadogom a kéklő szivárványhártyákba mélyülve. Daniel Gordon halott, a szüleim elhagytak, és ettől a férfitől függök. Könnyek égetik a szememet, és alig bírom megtartani a testemet. A két térdem összekoccan, és hisztérikussá válok. - Nem….én nem emlékszem semmire. Nem bántottam senkit, nem ártottam egy légynek sem. Nem tudom, hogy mit rajzoltam a falára, nem tudom, hogy az apám, miért nem védett meg, és nem értem, hogy miért megyek magához. Szabad akarok lenni, egyetemista…én csak…élni szeretnék. – adom át magam a kétségbeesésnek, a sivár életem utolsó megmaradt darabkájának. - Elvesztek a verseim, a róka…öljön meg, csak ne kelljen így élnem. Én nem vagyok képes rá. – most először érek úgy Owenhez, ahogyan egy ismerősömmel tenném, mert belé kapaszkodom, és rázkódva kulcsolom át a nyakát. A zokogástól hullámosan mozog a mellkasom, és a fülébe ismétlem az irracionális kívánságomat. - Nem akarok életben maradni, így nem. Majdnem lelőtt, talán…egy részem…Owen miért mentett meg? – csuklik el a hangom, de nehezen fejteném le a kezeimet, mert gyenge vagyok. Kimerültem, érzem, hogy a lábszáraim megmerevednek, és fázok. A kezdeti sokk vajon most ér utol, hogy ma este majdnem meghaltam?
Tisztában voltam azzal, hogy a női nem önmagában egy rejtély, Ella azonban most minden elképzelésemen túlmutat. Hozzászoktam a váratlan helyzetekhez, le tudtam reagálni, ha úgy hozta az élet, de az ilyesmi dolgokra senki sem tudott volna felkészíteni. Az ember az ilyesmire zsigerből rávágja, hogy ez nem létezik. Mármint az alvajárás nem olyan nagy hókuszpók, ami nem támadhatná az embereket, hanem úgy általánosságban a falra rajzolás meg az olyan dolgok akaratlan kimondása mint amellyel Ella örvendeztetett meg. Ami pedig a csattanó az egészben? Ő nem is tud a tetteiről. Nem hazudtolja meg magát, amikor menekülőre fogja a dolgot, és csak a reflexemen múlik, hogy ne kössön ki a lépcsősor alján, amikor figyelmetlenül próbál minél távolabb kerülni előlem. Kissé érdekesen fürkészem őt, ahogyan azzal jön, hogy ne bántsam, de a tekintetem egyből elkomolyodik a múltbéli dolgaim említése kapcsán. - Nem vagyok vadállat, Ella. Ők megérdemelték a sorsukat. – jegyzem meg egyszerűen, mégis komolyan gondolom a szavaimat. Nem szokásom csak úgy találomra öldöklő túrát tartani. Ha valaki holtan végzi, akkor annak oka van. - Ha bántani akarnám, szabadon engedném, de tudtommal a védelme érdekében kerültünk ebbe a helyzetbe. – teszem még hozzá csupán a szavaim megerősítésének érdekében. Kétlem, hogy ezek lennének azok a mondatok, melyek nyugtatóvá tennék számára az ittlétet, és én sem érzem, hogy így szánnám őket. Nem tartozik a szerepkörömbe az érzelmi vívódások csökkentése, így egyelőre fogalmam sincsen, miképp fogom elviselhetővé tenni számára a jelenlegi helyzetét. Ami viszont meglepően hat rám, az az érzelmi kitörése után következő belém kapaszkodás, amely eleinte reakcióképtelenné tesz, míg végül közelebb vonom magamhoz. Suta, és inkább természetellenes ez a mozdulat a részemről, mégis megteszem a tőlem telhető legtöbbet. - Mert bármennyire is igyekszik az őrületbe kergetni Ella, maga nem bűnöző csakis egy rossz szituáció részese, ezért nem áll módomban megölni. Most pedig kapaszkodjon. – figyelmeztetem, mielőtt a karjaimba kapva őt indulnék meg az emeleti fürdő felé, és csak a helyiségbe belépés után teszem le. A kádhoz lépve engedem meg a vizet, és úgy fordulok, hogy elérjem a megfelelő hozzávalókat egy kiadós fürdéshez, majd csak ezután veszem fel újra a szőkeséggel a szemkontaktust. - Nem tűnik túlságosan kényelmesnek a ruhája, így gondoltam segíthet. – kezdek bele, de még nekem is nehéz összeszedni a szavaimat. Jobban produkáltam egy kiadós verés közben, mint a magyarázkodások, és értelmes beszélgetések szituációjában. Számomra ezek kellemetlen és többnyire felesleges köröknek számítottak. Én nem beszélgettem, parancsot kaptam. A parancs után pedig nem éppen a társalgás számított, hanem a hatékonyság. A közösségből való kimenekülés lefedte a teljes életemet, de a probléma sosem ebben volt. Ezért is nehéz ennyire emberi módon viselkednem egy a közösségből származó női egyeddel. - Azt nem állítom, hogy teljes mértékben képes leszek rá, de ha bármilyen kérdése lenne, akkor igyekszem válasszal szolgálni. Úgy érzem, a félreértések elkerülése érdekében át kellene beszélnünk nem egy, és nem két dolgot, de úgy nem fog menni, ha maga menekül, én meg maga után stratégiát követjük. – bólintok egyet mintha saját magam is feldolgoznám éppen a szavaimat, végül kihúzom az egyik fiókot, és tiszta törölközőt emelek ki belőle. - Összekészítek valamit amiben aludhat. Csakhogy tudja: ez a szituáció nekem is ugyanannyira kellemetlen, és zavaró, akárcsak magának Ella. Talán kiindulhatnánk ebből a nem túl pozitív, de legalább közös pontból. – rándul meg egy kicsit az ajkam, mintha mosoly alakját próbálná felölteni, végül nem igazán jön össze. Ennek ellenére a hangom sokkal barátságosabb, és nyugodtabb a megszokotthoz képest. - Ha bármire szüksége lenne, csak kiáltson. Nem éhes esetleg? – teszem fel az első nyilvánvaló kérdést, mert hát annyira teltek az órák a kellemetlenségek tükrében, hogy a háttérbe szorult ez az alapvető emberi dolog. Nálam nem meglepő, hogy kimarad, őt viszont nem ismerem. A normális emberek biztos éhesek valamikor.
A mélység felett állva, egy idegen férfi kezében lenni, zavaró tényező kéne, hogy legyen, de most nagyobb az ijedtség rajtam, mint bármikor máskor, és figyelmen kívül hagyom azt a kis apróságot is, hogy nem szoktam kettesben maradni velük. A szüleim nagyon is ügyeltek a neveltetésemre, és most biztosan nem örülnek annak, hogy olyan valaki jegyese lettem, aki kényszerből fog elvenni, és eljátssza, hogy a szerető férjem. Nem ismerem Owent, de azt tudom, hogy félelmet kelt bennem, és ha még továbbfaggat, akkor az elmegyógyintézetben fogok kikötni. Huszonegy éves vagyok, nekem még az álmok kergetése a legnagyobb vágyam, és nem az, hogy egy gyilkosság szemtanújaként várba zárjanak, és eldobják a kulcsot. Szédülök a kezei között, a felkarja akkora, mint az egyik lábam, és olyan szúrósan tud nézni, hogy azt videóra kéne venni, és lejátszani az összes rossz gyereknek, akik nem hisznek a krampuszban. Megtörök, elérkezik a pillanat, hogy feladjam a dacos hercegnő álcáját. Kimerített az éjszaka, alig kelt fel a nap, és jóformán két-három óránál nem aludhattam többet, miközben a falra rajzoltam egy komplett alaprajzot. A sírástól reszketni kezdek, és egy ölelésre várok, egy biztos pontra, és mivel más nincs kéznél, természetesen az engem tartó férfiba karolok bele. A mentegetőzésem, a halál utáni kérésem butaság, és jómagam se gondolom komolyan, de mindhiába, ha valóban nem tudom, hogyan kellene folytatnunk. - Én nem érdemlek halált. – nyögöm ki, és valahol megértem, hogy ez a munkája, de civilként szembesülni a halandósággal nem túl kellemes. - Ki elől kell megvédenie? Ezt harsogják órák óta, de semmit sem tudok az engem környező veszélyről. – sóhajtok egyet, és a viharos tengerre emlékeztető szembogaraim már eltérnek a világoskéktől, a türkizből a vihar szürkébe csap át a színe, és csakis Owen nyakába tudok zokogni. Hamarosan ő is lenyugszik, és mindenáron azt bizonygatja, hogy nem fog megölni, én meg bármennyire is ellenkeztem, kezdem elhinni, hogy felcseréltem a szerepeket, és az igazi rosszat Daniel jelentette. A figyelmeztetése után a nyakába kapaszkodom, a talpam elválik a talajtól, és átadom neki az irányítást. A karjaiban elmerülve sétálunk át a fürdőbe, de én csak a szívverését hallgatom. A kicsinek nem mondható helyiségben tesz le, és indul meg a kád felé. Eleinte átölelem magam, és a mozdulatait figyelem, de a felvetése, hogy egy vegyek egy jó meleg fürdőt…meglep. - Jól esne, igen. – feléled a belsőmben egyfajta remény, hogy nem csak a félelemkeltés, amihez ért ez a férfi, és szépen lassan, az egyik lábamról a másikra állva egyensúlyozom, amíg az egész fürdőszobát kellemes illatok nem töltik be. - Rendben, beszéljünk… - bólintok egyet a beleegyezésem jeléül, sokkal együttműködőbb tudnék lenni én is, ha nem kellene állandóan azon kattognom, hogy mikor ütnek le, és az erdőben melyik fára másszak fel, hogy ne essen bántódásom. A puha frottír láttán elkap a vágyódás, hogy belemártózzam a meleg vízbe, és örömmel nyújtom ki a karomat, hogy átvegyem tőle a törölközőt. - A saját ruháimat mikor fogom megkapni? – első lépésként lássa, hogy nem dugom a fejemet a homokba, és az előbbi kirohanásom ellenére is van még bennem jó modor. Az éhségre eddig még nem is gondoltam, de lehet kellett volna, mert órák óta egy falat sem csúszott le a torkomon. - Igen, az vagyok. – hagyom ennyiben, és ha még egy kört tett a fürdőben, akkor kimegy, és bezárhatom az ajtót. A gátlásosságom nem múlt el, de óvatosan simítom végig a tenyeremet a tokon, és fordulok meg, hogy kibújjak az estélyimből. A földre hullva, suhanok meztelenül a kádig, és ülök bele. A hatás azonnal érezhető zsigeri szinten is, mert ellazulok, és nyakig merülök el a habok között. A hajamat kibontom, és átnedvesítem, híján a samponnak…egy kis tusfürdővel masszírozom át a fejbőrömet. Lecsutakolom a koszt a lábujjaimról, és alaposan megmosakszom. A helyiség jól hangszigetelt, mert nem hallani semmit az odakinti világból, így valószínűleg egy fél óra is eltelhetett, mire kimászok, és a törölközőbe bugyolálom magam. A tükröt kerülöm, és vizes lábnyomokat hagyva tárom ki az ajtót, ahol rám ijeszt Owen jelenléte. - Jesszusom… - pillantok rá a kékjeimmel, és elfelejtem összefogni a törölközőt elől, így lecsúszik, és a földre esik. Hoppá…ezt nem kellett volna.
Nem értem a szavait, azokat a mondatokat, és kéréseket melyekkel arra kér, hogy öljem meg őt. Mi okom lenne? Lehet, hogy kiakaszt, és a helyzetünket sem nevezném rózsásnak, de azon kívül, hogy rossz emberbe botlott bele, nem sok minden róható fel a javára. Nem is igazán véleményezem a kérését, helyette inkább más ötlettel állok elő. A nők működése mindenki számára egy kész rejtélyes labirintus, én viszont duplán rosszul állok ezzel. Utoljára a szülőhelyemen volt kapcsolatom a másik nem képviselőivel, de közösen döntöttünk úgy, hogy egyikünk elviselhetetlenebb, mint a másik, így megszakítottuk a kapcsolatot. Szép volt amíg tartott? Még azt sem mondanám. Egymás javára váltunk, kihasználtuk a másikat, és önző módon tettük a dolgunkat. Ennyi maradt meg abból, amelyet az emberek a rózsaszín köddel meg még ki tudja mivel azonosítanak. Ella könnyű testét a fürdőben teszem már le, és az első dolgom az, hogy a fürdéshez szükséges feltételeket bebiztosítsam neki. Egyszerű ötlet, de hátha a javára válik, és jutunk is valamerre az egyhelyben toporgáson kívül. Ezért is hozakodok elő a normális, emberi beszélgetés gondolatával, amelyet egyelőre még nem tudom hogyan fogok összehozni, de a felvetés mint első szakasz sokkal könnyebben ment a vártnál. Talán a továbbiak sem lesznek ördöngösek. Beleegyezik az ötletembe, én pedig egy törölközőt adok át neki, mert a ruhái hiányában ez maradt. Ahogyan sejtettem, ezekre is rákérdez, így nekem is illendő lenne valami konkrét választ a tudtára adni. - Annak is elérkezik az ideje. Észre fogja venni. – felelem egyszerűen, de én is csak ennyivel szolgálhatok. Ezután viszont nem marad más választásom, mint megvárni a kérdésemre adott válaszát, majd magára hagyni a fürdőbe. Az első utam a hálóba vezet, ahol kikészítek neki a cuccaim közül olyat, amiben aludhat, végül pedig az éhséggel kapcsolatos témát igyekszem megoldani. Lerongyolva a lépcsőn indulok a konyhába, és benézek a hűtőbe. Nem sok mindent tárolok itthon, épphogy csak annyit, hogy ne haljak éhen amikor itt dekkolok. A rántotta mellett döntök, még ha a főzéssel kapcsolatos tudásom egyszerűen borzalmas, és csak a gyerekkori emlékeimre hagyatkozhatok, amikor anyámat néztem a konyhában tevékenykedni. Lelkesedésnek ugyan nem mondható, de sokkal nagyobb életkedvvel állok neki az étel elkészítésének, azonban az elbukásom már az első pár percben kiderül, hogy garantált. A türelmem nem sokáig táplálja az érdeklődésemet, így miután a kukába vágom a totál égetté és kissé sem étvágygerjesztővé vált tojást, a telefonomat keresem elő, és a pizza rendelés mellett maradok. Nem vagyok rajongója az ételkihordás ezen fajtájának, de nem hagyhatom magára Ellát, így kénytelen vagyok ezt alkalmazni. Percekkel később sétálok csak fel az emeletre, ahol viszont összeakadok Ellával, meg a piheként lehulló törölközőjével a földön. Megköszörülve a torkomat fordítom el a tekintetemet, és lehajolok az anyagért, amelyet a kezébe adok végül. - A szobában átöltözhet, utána jöjjön le a nappaliba. Rendeltem pizzát. – direkt nem futtatom végig a tekintetemet rajta, ez pedig csak annak köszönhető, hogy anyám biztos tarkón csapott volna, ha udvariatlan vagyok a nőkkel. A lépcsőre lépés előtt viszont megállok, és így fordulok vissza miután a törölköző a helyére került. - Ha valami égett szagot érez, ne törődjön vele. Elhárítottam a veszély forrását. – rándul meg egy kicsit az ajkam kikényszerítve egy mosolygásra hajazó reakciót, végül elindulok a földszintre.
A kádban végig azon agyalok, hogy mit csináltam, és mit tettem. A falra rajzolt firkálmány nem az első eset, hogy bajba kerülök, de a megoldáshoz sosem jutottam el. A szüleim szerint nincs velem semmi gond, kicsinek sokat voltam kórházban, de apa ezt amolyan „isteni adománynak” tekinti, én meg egy megbélyegzésnek, hogy olyasmiket tudok, amiket nem illene. Az édesapám például egy alkalommal úgy ásatta ki a gyémántbarlangját, hogy a transzállapotomban leírták alapján tájékozódott. Gazdaggá tettem őt, és az aranykabalája lettem, mégsem zárt kalitkába. Most egy gyilkosság estéjén, egy idegen férfi lakásán alszom, a jegyese lettem, és még a féltve őrzött titkom is kiderül, holott nem akartam, hogy rájöjjön. Nem mehetek hozzá, nincsenek érvek, sem jelek arra utalva, hogy bajban lennék. Daniel Gordon egy kivétel ez alól, de ez nem egyenlő azzal, hogy a későbbiekben is rám fogják törni az ajtót. Elmerülök a habok között, és a nyakamat kiropogtatom. Beszélni szeretnék Lizával, és visszajutni az egyetemre. Huszonegy évesen nem vagyok alkalmas a feleségszerepre, és soha nem is leszek, ha nem szeretem a férjemet. Owen…nos kinézetre egy picit vékony, és szálkás, de jól néz ki. A viselkedése, és a modora már más kérdés, de ez sem lenne baj, viszont a munkája, és a kitörései…aggasztanak. A rózsaszín köd lehullt az exemről, és valószínűleg még néhány éjszakán át vele fogok álmodni, de már nem fogok kötődni hozzá…mégiscsak a halálomat akarta. A habot gyengéden kavarom fel a kezemmel, és kizárom a zavaró gondolatokat. A puha törölközőbe bugyolálom a testemet, és kiszállok a kádból. Ügyelek rá, hogy ne hagyjak rendetlenséget magam után, így előbb elrámolok, aztán kissé vizesen hagyom el a helyiséget, de nem jutok sokáig, mert a folyosón akadok össze Owennel, és leesik rólam a frottír. Vicces a jelenet, nem számítottunk rá, de az úriember lép ki belőle, aminek köszönhetően elfordítja a fejét, és a kezembe adja. - Köszönöm… - azonnal magamra terítem, mert le vagyok sújtva, hogy láthatott is belőlem bármit. Az arcom már nyakig vörös, és nem igazán vagyok képben azt illetően, hogy miket mond, de az eljut a tudatomig, hogy a szobájában vár rám egy kis nyugalom. - Lemegyek majd… - nem tartom fel, rohanok, és amint a biztonságos közegbe kerülök, akkor magamra zárom az ajtót, és nekifeszülök a toknak. - Jesszusom…biztosan látta…nem szabadott volna. – teljesen kétségbeesem, és egy kisebb kört teszek a hálóban, mire leesik, hogy ez az ő rezidenciája. A hatalmas ágytól összeszorul a gyomrom, és elképzelem, hogy éjszaka meztelenül fekszik benne. Én még nem érintettem úgy férfit, ahogyan ő elképzeli, és ez még parásabbá teszi az előttem álló napokat. Nem akarok a felesége lenni, mert akkor el kell játszanunk, hogy azok is vagyunk. Az intimitás is beletartozik a színjátékba? Már nem agyalok, mert fáj a fejem, így csak belebújok a pólóba, és lehúzom, ameddig lehetséges. A használt alsóneműt nem veszem fel, így bugyi nélkül vágok neki a földszintre való útnak. Óvatosan közlekedem, hátha az egyik sarokról rám ijeszt valaki, de nem történik semmi kiemelkedő, és épségben érek le az ajtóhoz, ahol pont csengetnek. - A pizza lesz? – nyúlok a kilincs után, és alig tárom ki, máris egy mosolygós férfi nyújtja felém a rendelésünket, de feltűnik a pulcsijába tolt fegyver. - Oweeeeeeeeeeeen… - sikítok fel, és mielőtt belém lőhetne, fogom magam, és a nappali felé iszkolok.
Távol álljon tőlem a konyhatündér szerep, a tökéletes férjalapanyag meg az ehhez hasonló funkciók betöltése. Természetemnél fogva taszítok mindent ami a normálnál megszokott, ez pedig egészen idáig nem okozott gondot. Ella érkezése, a szituációnk abszurditása teljesen kifordítja magából az életemet, amelynek monotonitását csak most jövök rá, hogy mennyire élveztem is valójában. A félre sikerült próbálkozásom után kénytelen vagyok a rendelés mellett maradni, melyet igyekszem a tudtára hozni, ekkor viszont olyan szituáció részese leszek, amivel kapcsolatban ragaszkodok lényem azon megmaradt darabjához, ami még az úriember viselkedéséről híres, és visszaszolgáltatom neki a törölközőt, ahelyett hogy pofátlanul végigmérném őt. Nem gondolom, hogy pont az lendítené pozitív irányba a rólam tett benyomását, hogyha feltűnően zavart viselkedése mellett még én is szemtelenül legeltetném rajta a tekintetemet a biztos nem direkt balesete fényében, ezért kimentem magamat és a földszintre rongyolok le kissé sietősebb léptek kíséretében. A percek telnek, Ella pedig tovább időzik odafent a kelleténél. Valószínű magát ostorozza a történtek miatt, de bármennyire is kínos volt a szitu, szeretném a tudtára hozni, hogy engem nem igazán hat meg. Oké, nem így szó szerint, mert az még olaj lenne arra a bizonyos tűzre, csak tényleg nem érzem, hogy ebből ügyet kellene csinálnunk. A feladatkörömbe nem tartozik bele, hogy véleményt formáljak a testi adottságairól vagy tovább elemezzem a történteket, és engedve ősi belém kódolt ösztöneimnek használjam ki az egyikünk számára sem kényelmes helyzetet. Két poharat készítek ki, és a hűtőből emelem ki az egyetlen iható szénsavas italt ásványvíz felirattal. Megtöltve a párban lévő üvegcsapdát helyezem vissza a frigóba a palackot, amikor csengetni kezdenek, de mielőtt figyelmeztetném Ellát, hogy maradjon a seggén, már meg is indul az ajtó felé. Könnyedén mozogva kerülöm ki a pultot, és a levegőbe élesen ható sikítás után már tudom, hogy ma sem fogunk kajálni. Gyors léptekkel szelem át a távolságot, és az egyik fegyveremet elővéve lövöm lábon a vendégünket, mihelyst úgy dönt a rohadék, hogy beengedi saját magát. - Ella, a konyhába. Most! – mutatok felé parancsolóan, én pedig megindulok a pasas felé. Fájdalmait figyelmen kívül hagyva rángatom fel a földről, a fegyverét pedig arrébb rúgva csapom be az ajtót, és egy székre ültetem le nem túl finoman, ami után erőszakosan hátrarántva karjait bilincselem meg, és lépek el tőle. - Ki küldte? – teszem fel az első és nyilvánvaló kérdésemet, de a pasas játssza a hülyét és úgy néz rám, mintha legalább hat fejem lenne és egy kihalt nyelven szólnék hozzá. Dúdolgatva valami éppen eszembe jutott dallamot lépek a földre esett pizzás dobozhoz, és emelem meg. A súlyából ítélve nem üres, és mikor felnyitom a tetejét, megbizonyosodok arról, hogy legalább az étel kihordásában nem bukott el teljesen. Kiemelve egyet harapok bele, mert a gyomrom kong az ürességtől, majd lerakom a dobozt a tartalmával együtt az asztalra, és csak ezután fordulok váratlan vendégünk irányába. - Játszhatunk így is felőlem. Én egész nap ráérek faggatózni. – ülök le vele szembe, majd a konyha felé vándorol a tekintetem. - Szívem, az étel megérkezett. – szólalok meg kicsit hangosabban, a szerepemben maradva és miközben újabb falatot harapok a kezemben lévő ételből, a fegyveremmel ’dobolgatok’ a térdemen. - Egy ok miatt orvosi ellátásra szorul. Két percen belül megkaphatja a másodikat is. – fejtem ki terveimet, de még nem kezdek bele a vallatásába. Az étel most fontosabb, mert üres gyomorral biztos megismertetem a szája belsejét a fegyver csövével, ami nem lenne túl szerencsés az információk hiányában.
Mondjuk úgy, hogy a cikis jelenetünk után nem igazán óhajtottam lemenni az emeletről. Nem voltam hozzászokva, hogy mások előtt így mutatkozzam, a szüleim arra neveltek, hogy csakis a férjemnek tartogassam az ártatlanságomat. Az egyetemen már mindenki túl volt a szüzessége elvesztésén, csak nekem volt ez amolyan spirituális élmény, a másik személlyel való összekapcsolódás egy magasabb szinten. Nem firtattam a témát, nem voltam zavarban a barátnőim előtt, hogyha szóba került, de most szégyelltem magam, mert ha Daniel is hasonlóan menekült volna el, mikor meglát, akkor hamarabb rájöttem volna, hogy velem van a gond. Owen még csak félhivatalosan az eljátszott vőlegényem, de máris nagyobb kárt tett bennem, mint a halott szerelmem. Forog a gyomrom, mikor felveszem a kikészített pólót, és rádöbbennek arra is, hogy nincs nálam több alsónemű…így marad a bugyi nélküli viselet. Minden lépésemnél ügyelek rá, hogy ne látszódjon a fenekem, de legfőképpen a mézes bödönöm. A betetézője a mai napnak a csengetés, és a pizzafutár megérkezése. Révén én állok közelebb az ajtóhoz, ezért ki is nyitom, de bár ne tettem volna meg, mert így rosszabb a felhozatal. A fiatal srác mosolya után a pulcsijából előbukkan a fegyvere, és egy sikkantás kíséretében adom a ház urának a tudtára, hogy betolakodó van az otthonában, merthogy ez nem az én házam, az is biztos. Zaklatottan hátrálok, még hallom az utasítást, hogy menjek a konyhába, de úgy zúg a fülem, mint egy hadi sérültnek. Elhátrálok, és lebukok a pult mögé. A térdeim közé szorítom a fejemet, de még így is hallom a pisztoly eldördülését. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a leendő védőm maradt alul, de a hangos kiáltás, és a nem túl kedves szóváltás után a konyha elejében állnak meg, és egy székhez bilincseli az illetőt. Néha kikukkantok, hogy mi zajlik odaát, és nagy meglepődésemre Owen még humorizál is. A pizzás dobozt felveszi a földről, és beleharapva egy szeletbe a pultra helyezi, hogy engem is megkínáljon. Hát az tuti, hogy nekem ezek után nem sok kedvem van enni, és az idegeim kötelei elszakadnak. Meg fogok őrülni, ha még öt percnél tovább ebben a feszült állapotban kell ülnöm, de végül győz a kíváncsiságom, és felállok. A faggatózás megy nagyüzemben, én csak pislogok, és hol a tejfölös szőke „pasimra” pillantok, aztán a másik szerencsétlenre, aki nem tudja, hogy hova tört be. - Nem tudok semmit…engem csak felbéreltek, hogy öljem meg a szőkét. – bök felém, én meg nagyot nyelek. Tényleg igaz, hogy utánam fognak jönni, és most esik le, hogy mekkora bajban vagyok. - Az nem lehet… - rázom meg a fejemet, és kilépek a konyhabútor takarásából. Hisztérikusan hátrálok a hátsó kijárat felé, mert én nem akarom ezt az életet. Nem akarok feleség lenni, egy kalitkába zárt asszonyka, akinek a nyakára járnak. Owen egyelőre a másik taggal van elfoglalva, így azt sem veszi észre, hogy valaki lenyomja a kilincset a háttérben, és amint két lépést megyek még távolabb tőlük…szó szerint belesétálok egy másik fegyver csövébe. A tarkómnak nyomódik, és hátulról egy kéz fonódik a mellkasomra. - Cavanaugh tedd le a fegyvert, mert szétloccsantom a kislány fejét. Mennyit ér neked, hogy fölényben maradj? Fogalmad sincs, hogy mibe keveredtél, és mit vállaltál el a kislánnyal. Többet ér, mint egy átkozott gyémántbarlang. – a hajamba szagol az idegen férfi, és totálisan megsemmisülök. Remegő végtagokkal meredek Owenre. Meg fogunk halni, vagy én biztosan. Miért nem haltam meg az erdőben? Túl sok az információ, a történés.
Nem feltétlenül bújok ki a bőrömből az önmagamon kívüli társaságtól, de egye fene megbarátkozok vele a jó cél érdekében. De a jó égre könyörgöm, egy harmadik ember szinte már tömegnek számít az én világszemléletemnek, főleg hogy még a pizzát sem tudja anélkül kiszállítani, hogy ne próbálkozzon be olcsó trükkökkel Ella kiiktatására. Szégyentelen. Ugyan a terve alaposan megfontoltnak indult, kidolgozott sose volt. Komolyan egy lövéssel kell a tudtára adnom, hogy a helyet nem csak Hamupipőke őrzi, hanem én is itt vagyok?! Sértőnek érzem, hogy nem számoltak velem, de legalább a kaját nem hagyta hátra, mert akkor most nagyobb bajok is érhetnék, mint egy lövés. - Ne nyafogj már. - emelem égnek a tekintetemet az állandó jajjgatásokra, melyeket a sérülése vált ki belőle. - Nem ért fontos szervet, de még artériát sem, szóval nagy bánatomra nem fogsz beledögleni. Márpedig a helyedben ha nem beszélsz, én saját magamat nyírnám ki, mert amit öregem tőlem fogsz kapni, abban nem lesz köszönet. - kapom be a kezembe lévő pizza utolsó maradékát, Ella viszont még mindig sehol. Ekkor a semmiből újabb alak bukkan fel, vele meg a szöszi. - Ó, hogy az a.. - mordulok fel, de a fegyveremet egyenesen a lány mellett lévő alakra irányítom. - Tegye le a fegyvert Cavanough, és ne közelítsen. - pattog izgatottságában, meg a beszedett anyagtól is. Tisztán látszik, hogy nincs teljesen magánál, és ha rajtam múlik, még ennyire sem lesz. - A házigazdát nem értesítették a pizsamapartiról, aki emiatt ideges. És ha a házigazda ideges, akkor jobb, ha mindenki menekül. - jegyzem meg halál nyugodtan, melyet a férfi viselkedése táplál. A kezében lévő fegyvert sem tartja rendesen, nem mellesleg úgy remeg a csávó, mint a nyárfalevél. Valószínű úgy, mint kötözött elődjét, őt is felbérelhették. Nem egyszer történt ilyen, nem is utoljára fog. A fejes nem piszkítja be a kezeit, ezért lefizettet gyanútlan semmirekellőket az utcán, akik bármit megtennének plusz pénzért. Így miután elkapják őket, és netalántán megered a nyelvük, semmi sem lesz köthető a megbízójukhoz. A két alak függő, vallomásuk ezzel együtt beszámíthatatlan. Bizonyíték hiányában pedig legfeljebb csak pár óráig tarthatnának a főgyanúsítottat őrizetben, vagy addig sem. Az ilyenek bástyaként védik körül magukat ügyvédekkel, hozzáférnünk pedig egyszerűen lehetetlen. Ezért is szoktuk kifüstölni őket, miután leszámoltunk a mostaniakhoz hasonló szerencsétlenekkel. - Megmondtam, hogy ne jöjjön közelebb. - törli meg a homlokát az őt zavaró verejtékcseppektől. Fogalma sincs mit csinál, de egy újabb adagért az édesanyját is eladná, ha az lenne a záloga. - Kemény csávó, hé. Itt az én ajánlatom. Elengeded a lányt, és akkor nem töröm el a karodat, amivel utána laposra verlek. Ellenkező esetben szívesen átrendezem azt az értelmetlen képed. - vonok enyhén vállat mintegy elterelésként, de csak a megfelelő pillanatra várok. A tag tekintete ide-oda cikázik, egyszer a lányon, egyszer rajtam megállapodva. Be van rezelve, ezt még a hülye is látja. Megvárom amíg újabb elbizonytalanító pillantást vet a szőkeségre, majd kihasználva átmeneti figyelmetlenségét eresztek golyót a fegyvert tartó karjába. A férfi elengedi Ellát, én pedig egyből ott termek, hogy ártalmatlanítsam vendégünket. Fájdalmait figyelmen kívül hagyva szorítom hátra két karját, és kötöm fogságba, hogy ezután a társához vonszoljam őt a földön húzva. A másikat egy könnyed mozdulattal lököm le a székről, majd kötöm őket össze egymásnak háttal a véletlenül sem megeshető menekülésük érdekében. Időközben Ellára siklik a tekintetem, és rájövök, hogy talán ideje lenne neki is valami értelmeset mondanom. - A pizza az asztalon, ha még éhes. Bár ha ilyen pofa lihegne a képembe, nekem is elmenne az étvágyam. Ugye Rambo? - lököm meg direkt a fájós karját a tagnak, majd miután kész vagyok a kötözéssel, a telefonomért nyúlok, hogy Cavillnek jelezzek a vendégeinkről. - Itt Cavanough. Két bátor katona meglátogatott minket. Megmozgathatnál pár szálat, hogy eltűnjenek innen, mert ha tovább kell néznem a rusnya képüket, én magam vállalom ezt. Úgy gondolom, azután nem lesznek beszédesek. - adom le utasításomat telefonon keresztül, miközben közelebb lépek Ellához, és tüzetesebben végigmérve veszem tudomásul, hogy nem esett bántódása.
Kezdőlap
Tisztában voltam azzal, hogy a női nem önmagában egy rejtély, Ella azonban most minden elképzelésemen túlmutat. Hozzászoktam a váratlan helyzetekhez, le tudtam reagálni, ha úgy hozta az élet, de az ilyesmi dolgokra senki sem tudott volna felkészíteni. Az ember az ilyesmire zsigerből rávágja, hogy ez nem létezik. Mármint az alvajárás nem olyan nagy hókuszpók, ami nem támadhatná az embereket, hanem úgy általánosságban a falra rajzolás meg az olyan dolgok akaratlan kimondása mint amellyel Ella örvendeztetett meg. Ami pedig a csattanó az egészben? Ő nem is tud a tetteiről. 
