Ella & Owen

Mire az egész kihallgatás lezajlik, olyan idegállapotban vagyok, amire szavak sincsenek. Ellát még időközben távozásra intem és együtt hagyjuk el az épületet, hogy a kocsi terének szótlanságába burkolózva vegyük hazafelé az irányt. Hosszas beszélgetésre van szükségünk a történtek miatt, de jelenleg örülök, hogyha a vezetésre képes vagyok koncentrálni, nem kell még ezt az utat is megkeseríteni a történtek felidézésével. Hosszasnak nem bizonyul mire az autóval lelassítok az ismerős ház előtt, és a szokásomhoz megrögzötten ragaszkodva állok be előbb a garázsba, hogy csak azután nyissam ki az autó ajtajait. Így a garázsból simán beléphet a házba, és nem kell az utca veszélyének kitéve lennie, mert habár évek teltek el a megbízatásom óta, ez nem azt jelentette, hogy ne maradtak volna még mellékágai a szervezetnek, akiknek Ellára fáj a foga. Hagyom, hogy a nyugodtságot megőrző csend leülepedjen közöttünk és vele együtt az idegeim is megfelelő mértékben csillapodjanak. Házasságunk hullámvölgyei alatt sokszor hibáztam. Olyat tettem, amit normális esetben nem éreztem megfelelő megoldásnak, és undorodtam lényem attól a részétől, amelyet a dühkitöréseim mocskoltak be. Nem kevés ideje tartom kordában ezt az összetett és közel sem egyszerű érzést, de van, mikor annyira elhatalmasodik rajtam, hogy egyszerűen képtelen vagyok legyőzni. Ilyenkor csak a sűrű bocsánatkérések, a semmit nem érő gesztusok és a tetteim kimagyarázása maradnak.
Lassú mozdulatokat követően zárom le az autót, végül a garázsajtót is, és egy pillanatra megállok. Bőven hosszúnak érzem ezt a napot ahhoz, hogy ne engedjek meg magamnak egy kis időt egy mélyebb levegővételre vagy gondolataim egyberakására. Aaron..az öccse..ez az egész ügy és még Ella is. Mindezek összessége alkotja jelenlegi idegállapotom alapját, és tudom jól, hogyha besétálok a közös fészkünkbe, képtelen leszek józanul gondolkozni. Nem tehetem ki őt újra ennek, így húzom az időt, amíg szükséges, de azzal is tisztában vagyok, hogy előbb vagy utóbb muszáj lesz szembenéznem vele. Én a későbbi verzióra szavaznék, hiszen sosem voltunk az az egyszerű házaspár, akik a problémájukat normális keretek között volt képes megbeszélgetni. Szerettem Ellát..az istenit, ő volt az egyetlen nő, akit tényleg közel engedtem magamhoz és az egész szerepből, amelybe kényszerítettek minket egészen másképp jöttünk ki. Ellentéteink ellenére kötődni kezdtünk egymáshoz és az évek alatt úgy formálódott jegyességünk, ahogyan a kezdeti nehézségek alatt egyikünk sem számított. Mindkettőnknek egyszerűbb lett volna nem közel engedni a másikat, mert egyenes aranyosságba boldogítottuk, majd tettük tönkre egymást. Tűz és víz voltunk, mégis egymás legjobb változói is. Emberibbé váltam mellette és képes voltam felcímkézni az érzéseimet, a tetteimet. Sokat köszönhettem neki és habár nem sokszor hangoztattam ezt, éreztetni megpróbáltam vele. Ezért is döntök úgy, hogy hagyok magamnak elegendő időt a lenyugvásra, és már csak akkor indulok meg befelé a házba, amikor azt helyes döntésnek érzem. Mégis mihelyst átlépem az ajtó küszöbét, már tudom, hogy ez közel sem lesz olyan egyszerű, mint ahogyan azt az előbb végigpörgettem a fejemben. Azért, mert azt állítom, az egész nap alatt összegyűlt feszültségnek a súlya még mindig ugyanúgy teherként nyomja a vállamat, és ha hagyom érlelődni, nem teszek vele jobbat, csak rosszabbat.
- Ismét figyelmetlen és szórakozott vagy, Ella. Hogy nem vehetted észre, hogy lejárt a jogosítványod? - lazítom meg nyakkendőmet, hogy megválhassak tőle ezek után, mégis magamhoz képest nyugodtabban vázolom fel érdeklődésemet jelenlegi problémánk után. - Megbeszéltünk, hogy csak abban az esetben leszünk jóban, ha nem hozol ilyen helyzetbe. Fontos ügyön dolgoztam és el is szúrhattam volna a felelőtlen viselkedésed miatt. - állok meg egy pillanatra és a feleségemre irányítom a tekintetemet. A szőke tüneményre, aki most minden haragom epicentrumát képezi.
- Teljesen és csakis erre kellett volna koncentrálnom, de nem tudtam a magánakcióid miatt. Tudnom kell még esetleg valamiről vagy akkor derüljön ki, amikor újra berángatnak? - folytatom tovább, mert ha valami még hibádzik, eltört vagy lejárt, arról most beszéljünk, ne a későbbiekben robbanjon a képembe a legrosszabb időben. Tisztában vagyok azzal, hogy házasságunk alapja nem éppen egy sétagalopp, de ezt nem feltétlenül jelenti a teljes kizárkózást egymás elől.

music: Sorry ● notes:  to Ella.   ● words:637●

Ella & Owen

Egész úton úgy ülünk egymás mellett Owennel, mint két idegen annak idején, és úgy érzem, hogy mostanában az sem segít, hogy már tudom, hogy mi az a legrosszabb, amire számíthatok tőle. Megüt, és otthagy a földön? Megteszi, mert van egy része, ami nem bírja kontrollálni a düh, és a méreg egyvelegét. A feladat teljesítése nem ért véget, és egymás börtönőrei vagyunk életünk utolsó lélegzetvételéig. Nem akartam ezt, már nagyon untam, hogy egy olyan férfi vágyait, és parancsait teljesítsem, aki kötelességből van velem, és a szerelem legkisebb szikrájára sem képes. Változtunk egymás mellett, de nem eleget, és talán egy időben rajongtam is érte, hogy megvéd, a gonosz emberek elől van hová menekülnöm, de mostanra beláttam, hogy ez a társ lett az igazi veszélyforrás rám nézve. A hétköznapokban még mindig gúzsba kötötte a kezemet, és a veszteségünk után sem írhattam könyvet. Titokban, éjszakánként, ha nem tartózkodott itthon, akkor mertem elővenni a kéziratomat, és adtam bele minden gyászomat az alkotásba. A terápiákat felfüggesztettük, mert Owen nem volt hajlandó beszélni a házasságunkról egy harmadik félnek is, így maradtam az egyszemélyes ellensége. Én nem éreztem, hogy kötődne hozzám, kiábrándultam belőle, és nem ringattam hiú ábrándokat arról, hogy ez a helyzet változni fog közöttünk. Megölte a gyerekét, én nem bírtam másképpen tekinteni a legutóbbi esetre, mikor leborultam a lépcsőről. Mi van, ha kiderül, hogy ismételten anyai örömök elé nézek? Nem mertem elmondani neki, és úgy terveztem, ha lehetőségem adódik rá, akkor elhagyom. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs tovább, és nem akartam, hogy visszatartson a félelem, mert egy olyan férfi felesége vagyok (természetesen a frigyünk is csak hamis papírokon létezik), aki öl, és érzelmek nélkül oltja ki másokból a lelkesedést. Az egyetlen jó pont a házasságunk kimondása után volt…megpróbált közelebb kerülni hozzám. A garázsnál eszmélek fel rá, hogy haza is értünk. A feszültség kézzel tapintható, még akkor is mikor kiszállok, és egyenesen besétálok a konyhába. Minden végtagom reszket, és azon ügyködöm, hogy megváljak a cipőmtől, de ha okosan akarok cselekedni, akkor ezt a folyamatot még késleltetem. Egy nő sohasem lehet eléggé felkészült, és nekem kell a bizonyosság, hogy meg tudom védeni magam…minket. A táskámat a dolgozófelületre csúsztatom, és a hűtő előtt állok meg. Hamis emlékek, olyan képek, ahol boldognak kellett tettetnem magam, és elhitetni a világgal, hogy nálam vidámabb ara nem létezik. A tenyeremet végighúzom a krómon, és kinyitom az ajtót. Az állandó zümmögést figyelmen kívül hagyom, és kiveszek egy üveg ásványvizet. Éppen csak, hogy letekerem a kupakot, máris követ. Nem válaszolok neki, kell némi idő, hogy fejben is ott legyek, így időhúzásként belekortyolok a palackba, és csak utána fordulok felé.
- Elnézést, de nem figyeltem arra, hogy a hamis irataim rendben legyenek. Én is hibázhatok Owen, mert emberből vagyok. – fáradtan pillantok rá, és a kékjeink kereszttüzében egy szekundumra találkozik a megértés, aztán újból két külön úton járunk.
- Megint a munka? – direkt úgy helyezkedem, hogy meglegyen a kellő távolság közöttünk, mert ha elszabadul a pokol, akkor abból nem lesz köszönet. Az arcába önthetném a megmaradt vizet, de azzal mennyi időt spórolok…úgy két másodpercet?
- Én nekem meg arra kellett volna, hogy megújítassam a jogosítványomat… - a kérdése hallatán megharapom az alsó ajkamat. Legyél észnél Ella, mert lecsaphat rád, és akkor bekebelez!
- Nincs semmi, amiről tudnod kellene. – válaszolok higgadtan, de az agyam hátsó zugában már azon agyalok, miképpen szökhetnék meg a házból. A könyvem, a tiltott találkozó a barátnőmmel, a saját bankszámlám, amit az apám nyitott, ha menni akarnék, és a gyerek. Ó, szívem nem kell tudnod semmiről.
- Lefekszem. – közlöm vele, és máris kerülöm a tekintetét, és a lépcsőt becélozva kerülnék egyet, de elém lép…én meg a másik irányba mozdulok.
- Ma külön akarok aludni. – vezetem rá a kékjeimet, és ahelyett, hogy hallgatnék már követelőzök is.

music: Sorry ● notes:  to Ella.   ● words:613●

Ella & Owen

A házasságunk olyan szakaszait éltük meg, ahol nem viselkedtem normális emberhez méltóan vagy úgy, ahogyan azt kellett volna. Tudtam a tetteimről. Homályosan, de derengtek képek és gyűlöltem magamat érte, amennyire csak emberileg lehetett. Sohasem helyeseltem azt, ahogy Ella az életem részesévé vált vagy ahogyan jegyességünk, majd házasságunk lezajlott. Mindvégig állítottam, hogy nem vagyok jó társ ebben az egészben. Nem rám illik ez a feladat, képtelen vagyok végigvinni. Most először éreztem azt, hogy visszadobni az egészet lenne a helyes lépés a részemről, mert ez túlmutat rajtam. Érzelmileg megterhel, kifacsar és önmagam ellentétévé tesz. Képtelen vagyok kontrollálni magamat, éreztetni vele, hogy fontossá vált számomra, vagy bármi egyéb, amely emberi érzelmekre mutatna jelet. Nem tudom megmásítani a személyiségemet, és úgy viselkedni, ahogyan sosem tettem. Ella kedves lány volt. Túlságosan is az, de megvoltak a maga titkai, melyeket jobbnak tűnt megőrizni, mint kiadni a külvilágnak. Az, hogy összejött egy olyan férfivel, akinek ügyletei közel sem voltak ártatlanok csak még rátett egy lapáttal erre, mégis Cavill úgy érezte, hogy tökéletesen helyt fogok állni egy álcával elfedett kapcsolat minden egyes pontjában. Nem így lett. Kezelhetetlenné vált a dühöm, kicsúszott az irányításaim közül és túl sokszor történt ez meg ahhoz, hogy bármilyen érzelmi vívódást elviseltem volna a továbbiakban. Tudtam, hogy elbuktam. Frusztrált és dühített, jobban, mint bármi más. Órákat töltöttem külön, bárhol, csak a közelében nem. Megfulladtam, akárhányszor eszembe jutottak tetteim és képtelen voltam tükörbe nézni. Egyetlen korábbi tettem miatt sem forgolódtam éjszaka, mert tudtam jól, hogy kikkel néztem szembe, kiket iktattam ki. Most már erre is képtelen vagyok.
A hazafelé vezető út szótlanul telik, mégis mihelyst úgy érzem képes vagyok szembenézni vele, belépek a közös házunkba, hogy számon kérjem őt. Haragom oka adott, a magyarázkodások pedig az ő asztalát képezik. Én felvezetem a témát, ő visszavág. Érzem, hogy megint elhatalmasodik rajtam, de egy mélyebb lélegzettel elejét veszem. Elfordítom a tekintetem, megragadom a kanapé támláját és várakozok. Valamire, ami sosem volt képes megmaradni bennem, ami miatt nem lehetek én az, aki boldogságot hoz Ella számára. Bármennyire is a szívemhez nőtt, helytelen a közelében élnem. Ez pedig ismét csak frusztrál.
- Megbeszéltük ezt már nem? Minden indulás előtt nézd át az irataidat. - reagálom le kezdeményezését, és kihúzom magamat. Ő meg tesz egy lépést hátra. Kezdődik.
- Mi ebben olyan meglepő? Már találkozásunk előtt is ennyi volt az életem. Mit gondoltál, mi változik ezután? - érdeklődésem közben tartom magamat a kanapé melletti helyemnél, és nem moccanok. Veszek egy mély lélegzetet, és abban a pillanatban, hogy a kérdésem kapcsán zavarttá válik, elrugaszkodok jelenlegi állapotomból. Közelebb kerülök, ő távolabb. Mint egy macska-egér játék, amiben egyikünk sem nyer igazán. A lépcső felé siet, tereli a témát és ez egyáltalán nem tetszik. Átszelem a kettőnk közötti távolságot, és még menekülése előtt elállom az útját.
- Miért hazudsz nekem? - visszafojtott hangon juttatom tudtára szavaimat, a kezem pedig automatikusan nyúl karja után, hogy ezáltal közel tartsam magamhoz.
- Mit titkolsz előlem? - teszem fel újra a kérdésemet, miközben hátrálásra késztetem ezzel, nem eresztve ezáltal a közöttünk kialakult szemkontaktust. Ketten élünk ebben a rohadt lakásban. Beszélnünk kell a másikhoz, megosztani aggodalmainkat. Bíznunk kell egymásban, megakadályoznunk, hogy újabb és újabb meglepetések érjenek, amik a múltkori esethez vezetnek. Csak egyszer történt meg, és soha nem fogom újra megtenni. Az ígéreteimet betartom, muszáj betartanom. Egyszer már vesztettünk, nem követhetem el még egyszer azt a hibát, még ha véletlenül történt is mindez. Tudom jól, hogy képtelen megbocsájtani mindezért, és engem hibáztat. Megértem, jobban, mint bármi mást és ostorozom is magamat érte rendesen, akárhányszor csak arra a napra gondolok. Bárcsak elmondhatnám, vagy elhinné, hogy nem volt szándékos, és sosem ártanék neki igazából. Szeretem őt. Ez vajon elég lesz, hogy megakadályozzon?

music: Sorry ● notes:  to Ella.   ● words:602●

Ella & Owen

Egy házasságnak rengeteg buktatója van, de mindig ott van, azaz egyetlen indok, amiért maradunk. Szeretjük a másikat, valamiért igent mondtunk neki, de mára belátom, hogy ez csak azokra jellemző, akik valóban végigjárták az utat, és nem egymáshoz lettek kényszerítve, mint mi Owennel. Az egész színjáték hat év távlatában már nagyon fárasztó, és hiába akadtak példátlan pillanataink, ettől még nem lettünk jobbak, sőt csak rosszabbá váltunk. Megismertem a másik oldalát, ami végig ott lappangott a felszín alatt, de elfojtotta, és elzárta. A sötétség munkál a férjem lelkében, és ha szabadjára engedni, akkor nincs olyan fél ezen a világon, aki az ellensége tudna lenni. Megvannak a magunk titkai, de ezek már összefűznek, és indákként szorítják el a légzést. Együtt nem vagyunk képesek egy jó élet megalapozására, nem teremtünk, hanem pusztítunk. A rendőrségen is tudtam már, hogy nem akarok a közelében lenni, mert Aaron és a másik lány kihallgatása fontosak neki, de én is lehetek feledékeny. A különbség az, ha én hibázok, akkor csúnyán megfizetek érte, mert ezzel Owent is próbára teszem. Nem vagyok vak, megpróbál ellenállni, de annyira a szöveteibe ivódott a rossz, hogy az a természetes, ha bánthat másokat. Egyetlen alkalommal mesélt az édesanyjáról még a jegyességünk elején, azóta nem került szóba, és a családja sem. Egy múlt nélküli férfi volt, aki a jelenben az egyik legnagyszerűbb vezető a Drogelhárításnál, elismert lövész, és tökéletes úr a házban. A világunk hamis alapokon áll, de senki nem kérdőjelezné meg Mr. Cavanaugh-t, mert tiszta a múltja. Egyetlen kihágás sem okozhatja a vesztét, és most én lettem a mocsok ezen a kitalált papíron. Sóhajtva szökkenek át a küszöbön, és mérem be a távolságot, ha utánam eredne, akkor legyen helyem mozogni. Nem tudom, hogy milyen hangulatban van, de a beszélgetés elmaradása a zárt térben azt jelentette, hogy ki fogok kapni, ha ellenkezni kezdek. A cipő rajtam marad, a táskát a konyhapultra ejtem, és őt figyelem, mert követ. Néhány percnyi előnyöm volt csak, de jön a kikérdezős est. Miért nem ügyeltem jobban? Íme, és már első kézből tudom a menetrendet.
- Elfelejtettem. Mondtam, ez nem így megy Owen. – olajat öntök a tűzre, de a tánc immár elindult közöttünk, és jöhet a második felvonás. Az első kérdésnél nem fogunk megállni, már a fogva tartóm előtt is megfenyegetett, mondhatni közölte velem, hogy mekkora szégyent hoztam rá a munkahelyén.  
- Az, hogy a feleséged vagyok Owen. Nem csak a te életed változott meg, hanem az enyém is. Ketten vagyunk ebben, csak nem tudom, hogy mikor fogod megérteni. – lágyan adom elő, nem a harag éltet, inkább a félelem, hogy a közelembe merészkedik. Az ősi tánc egyetlen lépése után ő is meg fog mozdulni, mert egy valamit tudni kell a férjemről. Soha nem hagy szemtanúkat. Kivégez bárkit, aki az útjába kerül, legyen az ember, vagy állat. Kimentem magam, muszáj a hálómat használnom, és már olyan jó…csak egy-két méter a lépcső. Csendesen, és megfontoltan kommunikálunk, én sietősre fogom, de utolér, és a csuklómat szorítja el, hogy maga felé fordítva jöjjön a drámai felvezetés.
- Nem hazudok Owen. – remeg meg a szempillám, de a pulzusom már az egekben. Le kell higgadnom, hogy ne szúrja ki a jeleket. Nem tűrhetem a fülem mögé a hajamat, és állnom kell a kékjei átható sugarát.
- Owen…ez fáj. – teszem mellé, de most szinte ő az, aki tol a lépcső felé, és ettől összeszűkül a gyomrom. A legutóbb is ott ért a „baleset.” Lelökött, és ezzel elment a babánk. Nem akarom, hogy megismétlődjön. Tudatában sincs annak, amit tesz, és örülnék, ha Aaron, vagy bárki feltűnne a semmiből, egy postás, vagy egy erre kolduló hajléktalan.
- Mire készülsz? – félénken, már-már egy cincogásra emlékeztet a hangom, és ha most nem akadályozom meg, akkor újabb tragédia fog történni.
- Az istenit Owen…gyereket várok. Ne csinálj ostobaságot. – könnyek lepik el a szememet, és nagyot nyelek.

music: Sorry ● notes:  to Owen.   ● words:622●

Ella & Owen

Felkészületlenül ért Ella jelenléte a kihallgatás közben, és mindegy volt abban a pillanatban, hogy milyen indokból került oda, semmi sem változtathatta volna meg annak a ténynek a súlyát, amit magával hordozott jelenléte. Sokszor nem viselkedek ésszerűen. Tettekkel reagálok, ahol a szavak is elégnek bizonyulnak és olykor nem mérem fel ezeknek a következményét. Féktelen vagyok, dühös, mindazonáltal veszélyes is a magam módján, akit nem túl szerencsés egy olyan közegbe kényszeríteni, ahol vissza kell fojtania önmagát. Cavill tudott arról milyen is vagyok valójában. Ismerte a múltamat, szenvedésemnek kiváltó okait, hiszen ő volt aki akkoriban felkarolt és lehetőséget nyújtott ott, ahol semmi nem várt. Teret hagyott frusztrációm levezetésének, cserébe jól kellett végeznem a munkámat. Kevés ár volt a teljes veszteség fényében, így önmagammal fizettem. Amikor viszont ez már kevés volt, bejött a képbe Ella. A szerethető, ártatlan lány, aki rosszkor volt rossz helyen, mégis az igazi veszély velem fenyegette, ezt pedig Cavill figyelmen kívül hagyta az ügy sikerességének érdekében. Tudta jól, hogy bekényszeríteni engem ebbe a feladatba hiba lesz, de fütyült rá. Így váltunk a szőkeséggel jegyesekké, majd a későbbiekben házasokká. Küldetésnek indult és valahol igazzá vált, de velem ez sem volt egyszerű. Nem adtam fel magamat vagy viselkedtem másképp. Gondolatok gyötörtek, melyeket tetteim keserítettek meg, és soha egy percig nem voltam képes arra, hogy őszintén engedjek kettőnknek, mert egy percnyi gyengeségem is végzetes lehetett számára. Óvnom kellett az életem árán is, mert ez volt a feladatom. Ügy, ami odafigyelést igényelt és minél inkább közelebb kerültem hozzá, annál jobban szorult háttérbe ennek a fontossága. A kettő ütötte egymást, és hiába akartam többet adni Ellának, megadni amire szüksége van, ha ezzel veszélyeztettem az életét. Erőszakos lettem, és nem önmagam. Javulni akartam, közben rosszabbá váltam, ez pedig egy idő után sehová nem vezetett.
Haragom mérgezte szavaim kezdeti fázisában is tisztán látni a távolságtartást, ami az évek során közénk ékelődött. Ugyan én egy helyben állok és nem tervezek közelebb lépni hozzá, ő már tisztában van mire vagyok képes és ez még émelyítőbben hat rám. Beszélgetni szeretnék, megtárgyalni ezt az egészet, ami történt. A figyelmetlenségét, amely nem tűnt szándékosnak, mégis a szavai mást sugallnak. Feszegeti a határait, mert valamiért erőfölényben érzi magát, mégsem megy túl azon a bizonyos szinten, melyen nem szabadna neki.
- Ezen már annyiszor átrágtuk magunkat, Ella. - felelem a nyilvánvaló tényekre vonatkozólag, hiszen nem egyszer pörgettük végig milyen vagyok ő és én, meg a helyzetünk. Tartom magamat ép elmém utolsó szálaihoz és ragaszkodok eredeti helyemhez, mégis ő lesz az, aki menekülőre fogná a dolgot kétesnek tűnő szavai után. Rövid mondatokban beszél, ebből is látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát a közelemben, amely még inkább elmélyül, ahogyan útját állom a lépcső aljánál. Nem akarok rosszat, a kérdéseim közben mégis megragadom a karját, és olyan ösztönösen tör rám ez a mozdulat, hogy fel sem mérem mit művelek. Csak a kék szempár világát fürkészem, valamit ami segítségemre lehetne viselkedésem ködén át, mégsem enyhül egy fikarcnyit sem. Szótlan vagyok, mert elmondtam, amit akartam, és bár nem hiszek a kapott válaszban, hagyom, hogy magától bukjanak ki azok a mondatok, melyeket elhallgat tőlem. Amit viszont ezután mond több, mint amire számítottam, mégis elég ahhoz, hogy elengedjem a karját és tegyek egy lépést hátra tőle, mintha a rajtam ülő átok megtört volna, legyen ez bármekkora baromság is.
- Biztos vagy benne? - az első kérdésemet a hitetlenkedésem teszi fel helyettem, de tudnom kell hányadán állunk. Letekintek a kezemre és a hátam mögé rejtem, mintha szégyellném most az egyszer minden egyes tettemet, amit az életem és a munkám során elkövettem, és ezáltal szeretném elrejteni ki is vagyok valójában. Teszek egy lépést felé, de látom arca vonásainak változását így mielőtt jelzésértékűen feltarthatnám a kezemet, a fejemet is megrázom mellé.
- Nem akarlak bántani. - ejtem ki a szavakat komolyságba burkolva azokat, és újabb lépéssel csökkentem a közöttünk lévő távolságot, hogy ezután lehetőségem legyen közelebbről is végigmérni őt. Tudom mi jár a fejében, mert nekem is hasonló gondolatok kavarognak a sajátomban. Az előző gyerekünk, a baleset..talán megmagyarázhatnám, mégis felesleges lenne tőlem. Lepillantok a hasára és a tekintetem ott is ragad, mielőtt felnézhetnék újra a kék szempárba, miközben úgy érzem magamat, mint aki egy buborékba ragadt, holott most először tartok még saját magamtól is.
- Megengeded? - lassan ejtem ki kérésemet arra vonatkozóan, hogy megérinthetem a hasát, amely most egy újabb életet rejt, újabb lehetőséget, hogy megpróbáljuk. A kezemet nyújtom felé, hogyha kell ő vezesse rá és irányítson, de ha nemleges választ kapok, akkor sem szándékozok haraggal válaszolni, hanem tiszteletben tartom döntését. Egy újabb esélyt kaptunk, és mindent megteszek, hogy ezt ne szúrjam el.

music: Sorry ● notes:  to Ella.   ● words:749●

Ella & Owen

A kocsiban lévő csend sokkal súlyosabb, mintha üvöltene velem, mert Owen ettől válik kiszámíthatatlanná azok számára, akik nem ismerik. Nekem a vihar előtti szél ez, mely jelzésértékű, és ezeket sosem hagyom figyelmen kívül. Az eltelt hat évben annyi baj ért, hogy meg kellett tanulnom nyitott szemmel járni, és ügyelni a kétes mozdulatokra, a sarkamban lihegő férfiakra, és a rosszakarókra, melyek közül kiemelkedő szerepet kap a mellettem ülő. Már abban sem vagyok biztos, hogy a házasságunk keretei hivatalosak lennének, mert egy kötelességből teljesített feladat nem ér fel azzal, hogy igaz lehessen. A gondolataimban a menekülés útvonalát keresem immár nem is tudom, hogy hányadik alkalommal, de ha most próbálok ésszerűtlen lenni, akkor kiszimatolja a félelmemet, és lecsap rám. A legkevésbé vágyom rá, hogy a közelemben legyen, miután megszégyenítettem a munkahelyén, és megfenyegetett, ha ez még egyszer előfordul, annak súlyos következményei lesznek. Owen büszke ember, nem szereti, ha nem úgy zajlanak az események, ahogyan ő eltervezte, és ezért meg tudom érteni. Az egész élete egy irányítás, nincsenek spontán programok, barátok, de még a szórakozás fogalmával sincs tisztában. Elfogadtam, hogy ő ilyen, de azzal az énjével már nem akarok egy fedél alatt maradni, aki bánt, aki elpusztít. Liza és Hayden eltűnése sem könnyítette meg a dolgomat, és felmerült bennem az a kétely, hogy a férjemnek ehhez valami köze lehet. Megtudta, hogy együtt ebédeltem a barátnőmmel, ezért érte baleset őt? Nem szép feltételezés, de Owennek hatalma van, és nem fél használni azt. Az ügyeibe sosem avatott be, néha megfordultak nálunk a kollégái, és ebből egyetlen személyt tudnék kiemelni. Aaron Bennett a barátja, vagy olyasmi, különben nem vállalta volna el a férjem, hogy személyes oltalmazója legyen a testvére esetében. Nem tudom, hogy mik állhatnak a háttérben, de mire észbe is kapok, már otthon vagyunk. Könnyedén szökkennek ki az autóból, és a garázson át megyek be a konyhába. A cipő marad, csak a táskámat teszem le a pultra, és figyelemelterelésnek egy üveg vizet veszek ki a frigóból, hogy enyhítsem a torkomban keletkezett gombócot. Owennek kell néhány perc, hogy kövessen, és nekem fel kell készülnöm rá, hogy ne érjen váratlanul a támadása. Az okos ember vár, nem megy elébe a bajnak, és én megtanultam befogni a számat is, vagy annyi információt átadni, ami szükséges. A konyhasziget körül játszunk, én távolodom, ő közelít. Nem tetszik, hogy számon kér, de nem is ő lenne, ha nem tenné meg. A házasságunk, a viselkedése kerül terítékre, és nincs kedvem belemerülni, hogy milyennek látom őt. Eljártunk a terápiára is, ahova legutóbb egyedül mentem el, de annak sem lett jó vége, mert Owen lecserélte a nőt, és megmondta, hogy ezt ketten is megtudjuk oldani, nem fogja fizetni az ötven perceket, ha nem használ. Magamra maradtam vele szemben, és képtelenség, hogy szabaduljak. A lépcső az egyetlen mentsváram, hogy bezárkózzam a szobába, de az utolsó pillanatban kapja el a karomat. Fenyegető kékségében nincs irgalom, és a szívem megugrik. A baleset éjszakája jut eszembe, ahogyan kezdődött. A korlátok kígyókká változnak, és reszketek. A tekintetünk összekapcsolódik, és úgy érzem, mint aki a vesémig lát. Nem szeretem, ha ennyire sebezhető vagyok előtte, de tudom…színt kell vallanom. Már a szédülés kerülget, mikor kicsúszik a számon a féltve őrzött titkom, és ezzel egy időben el is engedi a kezemet. Elhátrál, és teret enged, melytől összezavarodom, de felállok az első lépcsőfokra, hátha futnom kell. Az előny mindig az marad, és bármennyire is meghökkent, én még résen vagyok vele kapcsolatban.
- Igen, biztos. – erősítem meg a feltételezését. A reggeli rosszullétek nem voltak beszédesek, de a melleim érzékenysége igen, és három pozitív teszt után ez már szinte biztos, de orvos még nem látott. A közelítésétől feláll a szőr a hátamon, és úgy döntök, hogy én is feljebb merészkedem, de ekkor a kijelentése csak még jobban megrémít. Hátat kellene fordítanom neki, de az, hogy a hasamhoz akar érni…most elképzelhetetlen számomra. A könnyek csak éppen megszáradtak a szemem sarkában, de újabbak születnek.
- Nem akarom, hogy hozzám érj. – állom az acélos kékséget, és most veszem észre, hogy a kezeit a teste mellé engedi.
- Ma azt akarom, hogy külön aludj. Aaron és az ügy…nincs szükségem rá, hogy én legyek az újabb villámhárítód. Owen bántanál, és te is tudod…nincs bizonyíték rá, csak a szavad, és annak sajnos évek óta nem tudok már hinni. – védelmezően simítom a kezemet a hasamra.
- Felkészültem, ha bajom esne…nem maradok nyomtalan. Az eltelt hetekben arra készültem, hogy elhagyjalak…megírtam a második könyvemet is. Nagyon szépen kérlek, ma este hagyj békén. – mereven nézem őt, fájnak a kimondott szavak, de még jobban az, hogy nem is gyászolta a gyermekét, és már útban van a második.
- Már nem élek abban a tündérmesében, mint huszonegy évesen, mikor állítólag hozzád adtak. Ez a hazugság már régen nem működik közöttünk. Engedelmes voltam, de ez megszűnt. – nézek rá, aztán elindulok az emeletre, és a saját hálómba menekülve roskadok le az ajtónak dőlve, amint bezárult mögöttem. A kilincset fogom, de már csak a könnyeim, melyek utat találnak maguknak…

music: Sorry ● notes:  to Owen.   ● words:808●

Ella & Owen

Nem könnyű, mikor az ember a saját maga ellenségévé válik, ezáltal pedig a környezete sem marad védtelen. A közösen töltött évek alatt sok minden történt, melyeknek részletei nem elhanyagolható módon nyomták rá a bélyegét házasságunkra. Fejlődtem, de a legrosszabb változómmá vagy talán pont nem tettem meg? Az Ellát magába foglaló megbízás előtt sem voltam a szavak embere, inkább a tetteké. Visszatartottam a véleményemet, hogy minél kevesebbet beszélgessek a külvilágomat érintő személyekkel és másképpen adtam ki magamból, ha a  feszültség haraggá formálta az érzéseimet. Nem volt szükségem egy mellékágra, egy másik személyre az életemben, aki mellett lenyugodhatnék. Akivel nem teher a társalgás vagy a közösen eltöltött idő. Tartózkodtam minden emberi érzelem kinyilvánításától, mert tudtam jól, hogy csaliként használnám fel a másik félt, amire a rosszakaróim egyből ráharapnának. Pusztán a gyengeség egyetlen szikrája is elég ahhoz, hogy visszavonhatatlan hibát kövessek el, és ezt nem engedhettem meg magamnak. De az évek alatt magamtól eltaszított szereptől annyira elhidegültem, hogy amikor másképp kellett viselkednem, nem tudtam alkalmazkodni hozzá. Ezért történtek a problémák, a hibák melyek egymásra halmozódtak, hogy a végén ilyen hideggé és idegenné változzunk egymás mellett. Nem fogom tagadni magamat, a személyiségemet, de hazugság lenne azt állítani, hogy nem vágyok változásra vagy próbálkozom olyan ember lenni, aki mellett Ella sem érzi veszélyben magát. Lássuk be, az évek alatt ha úgy nézzük, én jelentettem rá a legnagyobb fenyegetést és nem is azok, akiktől védtem őt az évek során. Rá kellett jönnöm, hogy ezt nem tehetem vele, és alkalmazkodnom kell. Felnőni a feladathoz, kompromisszumot kötni, még ha bele is pusztulok a velejáró változókba. Ez pedig akkor fokozódik igazán, amikor újabb határt súroló pillanatunk során Ella olyan vallomást tesz, melyre legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Ösztönszerűen képezem közé a távolságot hátrafelé megtett lépteimmel és csak óvatosan közeledek hozzá vagy szólalok meg. Zavaros vagyok, közel sem egyszerű, de valamilyen megmagyarázhatatlan módon ragaszkodom hozzá, amelyet sosem tudtam szavakban a tudtára adni. Ellenkezően reagáltam, mint ahogyan a fejemben az lejátszódott és most először szégyellem magamat igazán a tetteim miatt. Tekintetem hol a hasára siklik, hol a kék szempár nyugalmát keresi és bár meggondolatlanul, de bepróbálkozom nála. Olyan sok évbe telt, hogy gyakoroljam a kitöréseim visszafogását és most minden sejtemben érzem, hogy képes vagyok engedelmeskedni a saját akaratomnak, Ella azonban nem meglepően, de visszautasít. Visszahúzom magam mellé a kezeimet és hagyom, hogy kiadja magából azt, amire sosem volt lehetősége. Az viszont nem kissé ér pofán csapásként, ahogyan az elhagyásom megfontolása előkerül és a könyve is bekapcsolódik a sorozatos vallomásokba. Tudatában voltam a foglalkozásának, annak is miért tiltottam őt, de úgy tűnik ezek mind felesleges óvintézkedésnek bizonyultak a részemről, hiszen jól láthatóan sikerült megkerülnie. Egy egész terv, ami arra ösztönözte őt, hogy maga mögött hagyja azt a sok szenvedést, amit okoztam neki. Visszafogom jól érzékelhetően kikívánkozó véleményemet, mert a gondolataim csak akörül az élet körül forognak, ami még meg sem született és ami miatt meg kell fontolnom minden egyes döntésemet és lépésemet ezután.
- Legyen úgy. - reagálok végül az egyedül alvásra, többnyire beleegyezően, néhol bizalmatlanul. Egy kis távolság nem árthat. Ennyi kompromisszumot még tudok saját magammal is kötni, noha nehezen tudom összeegyeztetni szerteágazó gondolataimat, amelyek összeszedésére a távolodó alakjából kifolyólag sok lehetőségem túlságosan nincs. Tisztában vagyok vele, hogy esze ágában sincs jelen pillanatban ezt átbeszélni, így ráhagyom. Azzal, hogy a saját akaratomat próbálom ráerőltetni, csak még mélyebbre fog elnyúlni az amúgy is közöttünk meglévő szakadék.
Élesen beszívott levegővétel után söpröm le az első kezem ügyébe akadó dolgot a földre, hogy a haragom ezáltal nyerjen célt és csak ezután ülök le a kanapéra. Nem Ellára haragszom, hanem leginkább magamra, amiért ennyire elidegenítettem magamtól őt, még ha a legtöbb esetben éppenséggel az ő megvédését tartottam leginkább szem előtt. Ígéretet tettem magamnak, és megszegtem. Veszélybe sodortam saját magam által és most arra sem vagyok méltó, hogy a közelébe érjek. Időt kell adnunk egymásnak, meg teret ahhoz, hogy valami jobbá tudjunk fejlődni, ha egyáltalán még létezik erre lehetőség. A lenti fürdőt használva frissítem fel gondolataimat egy zuhannyal, mely után valami kényelmes teret rendezek be magamnak a kanapén, annak ellenére, hogy tudatában vagyok annak mennyire képtelen vagyok majd aludni a történtek után. Egy ideig a konyha és a nappali között váltakozok helyszín ügyileg, majd előveszek egy papírt és rávésem a mondandómat, ami után az emeletre indulok. Nem tudom, hogy Ella már alszik vagy sem, de mivel a beszélgetés jelenleg nem opció, így becsúsztatom az üzenetet az ajtaja alatt: 'Holnap elmegyünk valahova. 9-re legyél kész.'
Megbizonyosodva arról, hogy a lap megérkezett az ajtó másik felére sétálok vissza a földszintre, és nyújtózok el a kanapén. Tegyük meg az első lépést, hogyha ő is akarja..

music: Sorry ● notes:  to Ella.   ● words:756●

Ella & Owen

Owen nem feltétlenül rossz ember. Az ismeretségünk elején még ki nem állhattam, sőt irritált a fellengzős, és irányítómániás énje, de aztán jött valami átkattanás, és elkezdtünk közeledni a másikhoz. A szökési kísérleteimet feladtam, és beletörődtem, hogy a felesége leszek. A mai napig homály fedi a valódiságát a nászunknak, mert nem tagadom szép ceremónia volt, de a pap és az anyakönyvezető kilétét nem tudtam visszanyomozni. A fehér ruha, és az örök hűség megpecsételte a sorsomat, hiszen egy olyan férfi nejévé avanzsálódtam, aki a fegyencőröm is lett egyben. A mindennapjaink ugyanabban az üres és szürke ütemben teltek el, de valami mégis megváltozott. Owen feloldódott a társaságomban, és elkezdett mesélni a munkájáról. Szösszeneteket osztott meg, a lényegbe sosem avatott be, mégis úgy éreztem, hogy általa is több lettem. Az információmorzsákból táplálkoztam, készültem lelkiekben, hiszen az új szerepköröm mellett még mindig egyetemi hallgató voltam. Szerettem volna betörni, és valóra váltani az álmomat, de Owen nem az a férj, aki mellett ez könnyen ment volna. A mesekönyvemet nagy nehézségek árán írtam meg, és adattam ki, a másodiknál meg már saját tapasztalatokból merítettem. Ebben a világban én nem akartam létezni, és most, amikor terhes vagyok, mintha megváltozna. Owen és köztem jelenleg háború dúl, és nem tagadom, hogy az volt a célom, hogy elhagyjam, és egy másik otthon után nézzek, vagy a szüleim segítségével egy kis időre eltűnjek a Föld felszínéről. A pénzzel is okosan bántam…megtanultam félrerakni, ha egy kis alamizsnához jutottam. Elterveltem mindent, de ez a babavárás felborította a terveinket, és többek között itt azért beszélek többes számról, mert bármennyire is ne kedveljem a hitesemet, attól még lefeküdtünk, és ez a hír őt is érinti, nemcsak engem. A bántalmazás miatt nem hiszek benne, hogy jót tenne, ha a közelemben maradna. A lépcsőn állva leforráz a kérésével, és szívem szerint üvöltve küldeném el, aztán visszafogom magam. Nem kapja olyan ívben a véleményemet, mint szerettem volna, de ennek részben az a kiváltó oka, hogy félek tőle. A kezemen ott ég az ujjai lenyomata, és a megbánás legapróbb jele nélkül ütött volna meg, ha nem közlöm vele, hogy a szívem alatt egy másik élet növekszik. Menekülni akarok, nem kívánok egy levegőt szívni vele, így mikor zöld utat enged nekem, fel is menekülök a hálóba. A szobába érve az első dolgom, hogy bezárjam az ajtót, és nekidőljek. A sírás elkerülhetetlen, ahogyan az összetörés is. A kilincsen tartom a kezemet, és a térdeimbe fojtva a zokogást némulok el egy kis idő elteltével. Miért kell, hogy így érjen véget ez? Szipogva állok fel, és a párnák közé fúrva az arcomat egy kis időre lefekszem, mert szédülök, és a gyomrom megint nem a barátom. A reggel elfogyasztott gyümölcssaláta felkavart, és igazából az egész napi stressz, hogy bent tartottak az őrsön, elég sokat kivettek belőlem. Az egyik kezemet a fejem alá fektetem, és a légzésre koncentrálok, de aztán valami neszezés vonja el a figyelmemet, és az ajtónál álló alak. Vajon mit akar Owen? A kíváncsiságom nagyobb, mint a rettegésem, ezért felállok, és odabattyogok. A guggolás még megy, így mikor meglátom a fecnit…elhúzom, és széthajtom. Az üzenet láttán nem tudom eldönteni, hogy mire készül, de választ nem adok neki, csak tudomásul veszem, hogy itt járt. A pillantásom újra a gyöngybetűire siklik. Nem hiszem el, hogy el akar vinni. A végén a zuhanyzás mellett döntök, és a kis hálóingemmel, meg a pipere holmikkal foglalom be a fenti részlegeket. A víz alatt állva még mindig hihetetlen, hogy anya leszek. Az esti teendőkkel végezve az ágyba bújnék, de túlságosan éhes vagyok. Óvatosan nyitom ki az ajtót, és nézek ki elsőként a folyosóra, aztán ki is merészkedem. A köntöst összehúzva a lépcsőn könnyedén leporolok. A nappaliban, és a konyhában is sötétség honol, így csak későn esik le, hogy Owen a nappaliban alszik. A hűtőt kinyitva a félmeztelen mellkasát pillantom meg, egyetemben a kómás fejével.
- Öhm…éhes vagyok egy kis fagyira. – vallom be a bűnömet, és visszapillantva a pár órával ezelőtti eseményekre…most ártalmatlannak tűnik.
- Kérsz te is? – nyúlok be a mélyhűtőbe a finomságért.

music: Sorry ● notes: to Owen. ● words:654●

Ella & Owen

Csendesen húzódik körém a nappali sötétsége, melynek során minden neszre úgy figyelek, mintha bármelyik pillanatban visszafordíthatatlan veszély érne minket. Noha síri csend honol az egész helyiségben, könnyebb felkészülni a semmire, mintsem alvásra kényszeríteni fáradt testemet és elmémet egyaránt. Nehezen vagyok csak képes visszatérni gondolatban a ma történtekre, mégis minduntalan közöttük kötök ki. Hétköznapjaim során összeszedetten viselkedek, magam köré húzott képletes páncélom pedig tökéletes álcát nyújtott a külvilággal szemben. Egyszerű volt így élni. Elvárások, szívességek, emberi kapcsolatok nélkül. Egyetlen dolog töltötte ki koncentrációd minden pontját és ez egész életemben így volt rendjén. Nem hiányzott, hogy valaki biztos pontja legyek, életének meghatározó részlete, mert én sem vágytam a fordítottjára. Nem volt szükségem egy másik emberre, akit reggeltől estig és estétől reggelig védhettem minden erőmmel vagy ugyanilyen könnyedén sodorhattam veszélybe. Közel sem egy vagy két ember került rács mögé az én közreműködésemmel és sosem áltattam azzal magamat, hogy ne lennének következményei ennek vagy még kint lévő szövetségei a sittre vágott bűnözőknek. Csak és kizárólag magamra kellett vigyáznom, és ha a dolgok rosszul sültek el, senkinek nem kellett elszámolnom vagy értem sem törte magát senki. Egyszerű volt a képlet, egészen Ella érkezéséig. Összezavart mindent, kiforgatta életemet saját magából és mikor azt hittem, hogy egyensúlyt találhatok a két világ között, a határok szemvillanás alatt elmosódtak. Engedékenyebb lettem távolságtartásom felszíne alatt, miközben kötéltáncot jártam türelmemmel és a bennem zajló vívódásokkal egy mélyen meghúzódó szakadék felett. Már az elején eldőlt a sorsom, miszerint nekem ez nem megy és akárhányszor bizalmat szavazott felém, én kegyetlenül bizonyítottam be azt, hogy mennyire nem vagyok érdemes rá. Ella túl jó volt ahhoz a világhoz, amiben léteztem és amibe a körülmények sodorták őt, én pedig mérgező utóhatása voltam mindennek. Noha visszacsinálni mindezt nem tudom, de már egy ideje érik bennem a próbálkozások gondolata. Jobb emberré válni vagy közel a számára megfelelővé. Most pedig, hogy tudom mekkora a tét valójában csak még inkább elhatalmasodik rajtam mindez és esze ágában sincs nyugodalmat hozni az egyedülléttől létező valóságba.
Kizökkentően hatnak rám a felettem történő hangok, melyeket Ella hagy maga után a készülődésével. Tekintetem a plafonra siklik egy pillanatokat magába foglaló időre és ott is tartom, hogy ezzel figyelmemet még jobban eltereljem. Hosszú útnak ígérkezik, amíg képes leszek akár egy kicsit is megkedveltetni magamat vele vagy elhitetni, hogy képes vagyok irányítani a dühömet. Eszem ágában sincs hibáztatni, amiért egy szavamat sem hiszi el, mégis keserű pirulaként marja végig torkomat ennek befogadása. Tarkómon összekulcsolt kezeim támaszt nyújtanak a fejemnek, de jobb időtöltést sem találok mint a sötét térbe bámulást várva valami változásra, ami újra nekem kedvez.
Meghatározhatatlan percekkel később apró léptek dobogása indul meg a lépcső felé, melynek felső foka nyikorgó hanggal jelzi Ella közlekedési szándékát. Élesen beszívom a levegőt, de nem moccanok. Tudom, hogy csak még jobban megijeszteném őt, hogyha a lépcső aljánál várnék rá és amúgy sem hinném, hogy bármilyen értelmes és a helyzetemen nem rontó mondandóval szolgálhatnék számára. Végigkövetem a mozdulatsort, melyet óvatos léptekkel tesz a konyha felé és ugyanilyen pontossággal figyelem a helyiségben való matatást, mégis most arra a döntésre jutok, hogy követem őt. Csendben állok meg tőle tisztes távolságba, karom pedig mellkasom előtt fonódik össze, ahogyan a szőkeséget fürkészem. Magyarázatának hatására bólintást eredményezek, de nem csökkentem a közöttünk lévő távolságot nehogy elriasszam őt. Ami viszont meglepetésként hat az a kérdése, és egy kis időre válaszolatlanul is hagyom, mert muszáj vagyok visszajátszani a fejemben, hátha a gondolataim űznek belőlem gúnyt.
- Citromos van? - kérdezek vissza invitálásának hatására, és most elrugaszkodok az eddig támaszomul szolgáló faltól. - Vagy esetleg csokis.. - hozakodok elő egy valószínűbb lehetőséggel, majd hogy a segítségére legyek, két kanalat szedek elő a fiókból és mihelyst kiszedte a hűtött édességet, az egyiket felé nyújtom.
- Megkaptad az üzenetemet? - térek át egy olyan témára, mely nagyban meghatározza a holnapunk menetét és most az egyik székre ülök le, amíg a válaszára meg a következő lépésére várok. Meglepően érdekes kompromisszumot kötni magammal és félretenni az állandó irányítás iránti mániámat egy másik személy kedvéért. 

music: Sorry ● notes:  to Ella.   ● words:651●