Nate&DeeDee

“Summer was here again. Summer, summer, summer. I loved and hated summers. Summers had a logic all their own and they always brought something out in me. Summer was supposed to be about freedom and youth and no school and possibilities and adventure and exploration. Summer was a book of hope. That's why I loved and hated summers. Because they made me want to believe.”

Szerettem a nyári táborok sajátos varázsát; hogy olyan jó volt fürdeni a tóban, és olyan jó volt az árnyékban olvasni, és olyan jó volt lovagolni, batikolni, kenuzni, esténként nagyon elcsépelt módon pillecukrot sütni - Nate a hátamba seggelt és beleejtettem az enyémet a tűzbe, hülye idióta -, és legjobb barátságokat kötni, és tábori szerelmeket, örökké tartóakat, olyanokat, amikről most már, sok év távlatából tudom, hogy meg sem érték az év végét. De éppen ez volt a nyári táborok sajátos varázsa, hogy mindig elhittük, hogy ami ott történik, az örök, miközben tudtuk jól, hogy két hét múlva gondtalanul otthagyhatunk mindent; ami a táborban történik, az a táborban is marad. Talán ezért mertünk mindent háromszor annyira érezni, mert nem kellett hazacipelnünk a súlyát.
Aztán voltak átutazó érzések. Amiket már úgy hoztunk magunkkal, és amiket kénytelenek voltunk haza is vinni.
Úgyhogy a két hétig tartó nyári szerelmek helyét az én esetemben két hétig tartó plátói reménykedés váltotta fel, amit aztán este meg, az overthinking session keretein belül - ami meg az alvást váltotta fel - maró féltékenység. A nyár, a Jane Eyre, meg az, amit már mondtam, hogy az ember a táborokban valamiért háromszor annyira érzi azt, amit érez, összességében azt eredményezték, hogy a legkisebb, egyébként teljesen ártalmatlan jeleket is - mert most már tudom, hogy ártalmatlanok voltak - Isteni jeleknek vettem; ha Warrennel aznap különösen jót beszélgettünk a parton, vagy mellém ült le vacsoránál, vagy a szokásosnál mintha egy árnyalattal hangosabban nevetett volna fel egy megszólalásomon, akkor ez a nem két hete, hanem annál sokkal régebb óta tartó rajongás a triplájára fokozódott. Ezek már elegek is voltak ahhoz, hogy azt gondoljam, ha az én történetemben Warren Mr Rochester, akkor én vagyok Jane Eyre, és Ella csak Ingram kisasszony lehet.
Úgyhogy, mint minden reménytelenül szerelmes tizenöt éves kamasz, oda-vissza futkostam a boldogság és depresszió közötti egyébként meglepően rövidke szakaszon (vagy csak én voltam szemtelenül gyors); ha mondjuk reggeli elején véletlenül pont összenéztünk, aztán a reggeli végén meg Ella hajával szórakozott, akkor egyetlen étkezés alatt jártam meg a mennyet és a poklot. Utólag visszanézve, most, hogy kilenc év is eltelt azóta, már egyértelműen látom, hogy Warren szimplán csak élt, mozgott, létezett, nyilván véletlenül rám nézett, miért ne ült volna mellém vagy beszélgetett volna velem, elvégre barátok voltunk, és valójában csak én próbáltam minden apró rezdüléséhez valami egészen mély és fontos szándékot társítani.
A dolgon pedig egyáltalán nem segített, hogy Sera csak a kéthetes tábor második felére érkezett le; így az első felében csak ketten voltunk a háromágyas lányszobánkban, Ellával.
Akit tulajdonképpen nem volt okom utálni, de akkoriban kicsit azt éreztem, hogy de, mégis. Túl sok időt így sem töltöttünk kettecskén, szinte csak akkor voltunk a fiúk nélkül, amikor takarodó volt, hogy reggelinél aztán újra csatlakozzunk hozzájuk. De azért mégsem szerettem a takarodókat, pedig úgy igazán, Ella sosem bántott. Nem volt rá oka, és ez még jobban bosszantott, hogy még csak konkurenciaként se tekintett rám soha. Alig vártam a reggelt, mert ha mind együtt voltunk, legalább egy ember volt, aki mindig jobban szeretett engem: Coco.
Szóval egyik este, egyetlen nappal azelőtt, hogy Sera is megérkezett volna (emiatt emlékszem, hogy a vasárnapra virradó éjszaka volt), tehát amikor már hat napja fájt a fejem a Party Rock Anthemtől, éppen Coco-tól és fontosságomtól megfosztva feküdtem az ágyban. Annyira kifárasztott a napközben tartott vízi akadályverseny és úgy kiszívott a nap, hogy már az esti pillecukorsütésnél is szinte ébren aludtam, és ahogy a fejem a párnát érte, nyomban elaludtam. Még az alvást megelőző overthinking is elmaradt, szóval azon az estén abban a hitben aludtam el, hogy titkon Warren is engem kedvel, és nem jutottam el gondolatban odáig, hogy meg a nagy frászt.
Aztán felkeltettek.
- Hm? Mm... mi? Coco? - Kezemmel telibe tenyereltem az ágyam felé hajoló árny arcát. Arccsontjából ítélve nem Coco. - Nate? Mi a francot csinálsz itt? Hagyj már aludni! - Meglehetősen goromba voltam; egyrészt, mert - mint később megtudtam - hajnali kettő óra volt, és hisztis voltam, ha felkeltettek, másrészt meg mert nyilvánvalóan még mindig nem felejtettem el, hogy miatta esett a tűzbe a pillecukrom, és bocsánatot sem kért. Kiröhögött. Hülye idióta.
Bosszúsan felemelkedtem, könyökömön támaszkodtam, a fejemen ülő hatalmas konty fonnyadtan lógott a homlokom felett - mert akkoriban a derekamig ért a hajam, és ha nem fogtam össze a fejem tetején, reggel arra keltem, hogy álomba fojtott. - Mit akarsz? - kérdeztem bosszúsan sötét sziluettjétől és megpróbáltam csak a csipát kidörzsölni a szemeimből, a szép álmokat nem.

DeeDee&Nate

There's a humming in the restless summer air

Ahhoz képest, hogy Daisy milyen pici, elég sok helyet elfoglalt az ágyán. Teljesen pontosan az összeset. Mármint, az övé, egy hétig még legalábbis, szóval nyilván elfoglalhatta az egészet ha akarta, meg hát, egy személyre lettek tervezve, szóval azért ez nem volt annyira megdöbbentő, csak… csak, hogy így akkor Nate hogy feküdjön be mellé?
Hat percig nézte csendben, az ágya mellett állva a sötétben, mint egy igazi creeper, aztán további kettőben susogott, szuszogott, huhogott, pisszegett, és kiadott magából minden létező hangot, ami a nyugalom megzavarására alkalmas. Daisy meg erre mit csinált? Na, mit? Aludt, azt. Ami egyébként önmagában még nem bűn, csak miért kellett feltétlenül elcsillagpatrikozódnia a matracon? A lányoknak nem a hátukon fekve kéne aludni, rózsát szorongatva, míg a hajuk kecses legyezőmintában terül szét a párnán? Sera mondjuk biztos, hogy a szépítő alvás közepén is sikerre vinne egy teljes modellkarriert. Ella meg, ami azt illeti, úgy tűnt, még csak nem is igényel olyan evilági, halandó dolgokat, mint az alvás. Mi mással lehet magyarázni, hogy üres az ágya egy ilyen embertelenül korai időpontba? Pont, ahogy Warrené is? Véletlen, mi más. Csillagászati jelenség, bolygóegyüttállás, vagy miről magyarázott Tinsley Donahue a tábortűznél pár órája. Amúgy is, ki tudja, miről magyaráznak a lányok, a felének nincs is értelme. Tinsley szerint például Lizzie nem vörhenyes, hanem eperszőke. Az eper nem is szőke. Lizzie sem szőke. A lányok világa csupa hazugság.
- Dee, hé, Dee! – súgja a lehető legpuhábban, mintha csak attól félne, felébreszt vele mindenkit, ami még akár figyelmes is lehetne, ha nem vennénk számításban, hogy egyedül Daisy alszik épp a szobában, őt meg teljesen véletlenül pont fel akarja kelteni. – DeeDee! Ébredj!
Valószínűleg van valami társadalmilag elfogadott módszere, valami finom és óvatos módja annak, ahogy ébreszteni illik a másikat, csak ezt vele mulasztották el közölni, úgyhogy kénytelen volt ahhoz folyamodni, amit ismert. Warrent, két nappal ezelőtt, mikor este, sötétedés után leszöktek a tóhoz kötélhintázni, a fülébe dugott nyálas kisujjával keltette fel, de most nem akart ilyen radikális módszerekhez folyamodni. Legalábbis nem egyből. A csókkal ébresztés elgondolása valahol ott bukott meg, hogy egy ilyen buta ötlethez Nate nem ivott eleget, Daisy nem volt elég csipkerózsikás és amúgy normális ember nem nyomja be a nyelvét senki szájába, aki épp nincs tudatánál. Megpaskolhatta volna az arcát is, de arra ő sem szívesen ébredt volna, hogy épp ütik, szóval inkább csak megragadta Dee vállát és megrázta, mert arra kelni, hogy rángatják, nyilván jobb.
- Kelj már fel, hallod, ez nagyon fontos! – Sikeres részeredménynek könyveli el az arcába tenyerelő kart, még akkor is, ha kis híján a szemét találják el a jelenléte ellen tiltakozó ujjak. – Tökre fázom, menj arrébb. – Nem várja meg a reakciót, egyszerűen csak arrébb tolja a lányt, és bemászik mellé. A takaróért nyúl, hogy legalább egy részét magára húzza, közben addig mozgolódik, míg Daisynek nem marad választási lehetősége, vagy arrébb megy magától, vagy Nate kitúrja az ágyból.
A nyárnak ebben a szakaszában sosincs különösebben hideg, de ő az év bármely pontján művészetet csinált abból, hogy fagypont alá süllyessze a végtagjai hőmérsékletét. Most, mivel úriembernek nevelték, azért készségesen ügyel arra, hogy ne nyomja hozzá szándékosan a lányhoz a jéghideg lábait. A szerencsés véletlenek, ugyanakkor, nem az ő irányítása alá tartoznak, szóval nincs bűntudata, mikor ez mégis megtörténik. Megigazítja az összetekeredett Tapsihapsis alvópólóját és befészkeli magát a fejtámlához, nekidőlve háttal a faragott ágykeretnek. – Nem tudod, hová tűnt Ella? Nincs az ágyában. - Ujjai elkapják az egyik párna huzatjának szélét, hogy aztán egy váratlanul elegáns mozdulattal kihúzza Dee alól, és a saját feje mögé gyűrje. De csak az egyiket, mert hát ugye, úriember. Nyálas ujjat sem kapott a fülébe. Egy panaszos szava sem lehet.