Hetek óta vagyok Owen Cavanaugh jegyese, és egyben a lakótársa is, de a színjátékunk a falak között elhal, és nem igyekszünk azon, hogy a kapcsolatunkat legalább egy fokkal elviselhetőbbé tegyük. A börtönből egy igazi Sasfészket épített, szinte bevehetetlen a házunk. Az ösvény mellé olyan magas tujákat épített, hogy a szomszédok át sem látnak. Az ételeket a netről rendeli, saját futárszolgálat áll a rendelkezésünkre a pizzafutáros eset óta. Nem akarja megismételni a problémát, és ennek köszönhetően ezt a szemesztert be sem fejezhettem nappali tagozaton…kaptam egy laptopot, meg egy eldobható telefont, és távoktatásban folytathatom az irodalom szakot. Bezárva érzem magam, ezzel nem is lenne gond, mert megszoktam, hogy nincs társaságom, a kutyám ugyan hiányzik, és a legjobb barátnőm, de tőlük még nem tiltott el a drága vőlegényem. Hetente egyszer az ő felügyelete alatt beszélhetek Lizával, és a szüleim is voltak már nálunk vacsorázni. A kimértsége megőrjít, a képességemről nem faggatott, de lépten-nyomon váratlan kérdésekkel bombáz, és a szobámat is bekamerázta. Ki hallott már olyanról, hogy alvás közben megfigyelik? Beteges a hozzáállása, de ma mégis hiányolom azt a kis interakciót is, amit nyújtani tudna. Egyedül vagyok ebben az erődítményben, és hálaadás van. Hozzászoktam a nagy nyüzsgéshez, a szolgálókhoz, a szüleim pulykavacsorájához, a rokonok látogatásához. Az unokaöcsémet idén se fogom látni, a szüleim kitalálták azt a mesét, hogy elutaztam Owennel, és a mézeshetek, illetve az esküvő előtt szeretnénk még kettesben maradni. Mit csinálnék egy utazás alatt ezzel a pasival? Az égvilágon nincs semmi közös elfoglaltságunk, érdeklődésünk…én szeretek beszélni, ő zárkózott, én szeretem, ha alkothatok, neki a legnagyobb kreativitás, ha átrendezi a konyhában a bögréket. Utálja a rendetlenséget, én meg utálom, ha megmondják nekem mennyire emeljem fel a villát az asztaltól, és a tányéromtól hány centiméterre van a poharam. A boros készlethez nem is mertem hozzányúlni, nehogy a végén levágja a kezemet. Összességében unatkozom, mert Owen korán reggel elment, és azt se mondta biztosra, hogy az éjszakát itthon tölti. Odakint már havazik, nem olyan váratlan ez november végén, de még örültem volna a színes kavalkádnak, az esti sétáknak. Szomorúan tekintek ki az ablakon, szeretek elveszni a természet megfigyelésében, de most minden fehér. A megsárgult receptkönyv egyik hasábjánál álltam meg az előbb, de nem jutottam előrébb. Nem tudok főzni, egy pulyka megsütése meg körülbelül annyira szórakoztató, mintha kimennék a hóba angyalkát csinálni, mégis arra hajlok, hogy megtörjek, és nekiálljak kreálni valamit a konyhában. A zöldbab párolása, és a burgonyaköret elkészítése még menne. Talán felhívhatnám anyát…de otthon sem ő főz, hanem a szakácsunk. Nagyot sóhajtok, és ellépek az ablaktól. A konyhasziget mellett lógó kötényt emelem le a fogasról, és megkötöm a nyakamban, aztán a derekamon is. - Ella…és a pulyka. – csapom össze a két tenyeremet, aztán fellapozom a megfelelő oldalon a receptúrát, és az ujjammal követve a sorokat, magamba szippantom a tudást. - Mossam meg…ez menni fog. – helyeselek a felvetésemre, de megakadok a megfelelő méretű tepsi vajas kikenésén. - Mit jelent az, hogy a megfelelő? Ez egy szárnyas, ha belevágok, akkor bele fog férni. – értetlenül tekintek a mosogatóban hagyott halott madár tetemére, és megvakarom az államat. - Jó…én nekem fogalmam sincs, hogy hol találok egy tepsit… - tanácstalanul tekintek körbe a hatalmas konyhában, végül a megérzéseimre hivatkozva a sütő melletti szekrényt kinyitva felsikkantok örömömben. - Megvan… - egy kis nyugalom tölt el, hogy még sem lehetek annyira béna, de abban már nem vagyok biztos, hogy ez jó lesz a kritériumoknak is. A pult tetejére helyezem, és a kis pulykámra vizet engedve, megfürdetem, és a két tenyerem közé szorítva teszem át a tepsibe, de meghallom a bejárati ajtó nyitódását, és a tepsi a szárnyassal együtt a földön köt ki. - Owen? – lepődöm meg, és elszégyellve magam guggolok le, hogy felszedjem a vacsoránkat…ha ebből még lesz valami.
Szokatlan, és nem válik mássá. Talán így tudnám jellemezni Ellával való együttélésemet, ami már több hete tart. Nincsenek elvárásaink egymás felé, és nem is igazán teszünk lépéseket annak irányába, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Személy szerint nem vágyom a kezdeményezésre, mert számomra a jelenléte nem több egy elvégzendő küldetésnél. A védelmének biztosítása a feladatom, és nem az, hogy kedvességemet mélyről előásva teremtsek számára boldog környezetet. Egyikünk sem vágyott erre, akkor minek hazudjunk házon belül is? Elég, ha a külvilágnak úgy adjuk el magunkat, mint olyanok, akiket egy ékszer, meg pár aláírt papír összeköt. Nem mondok el azzal újat, hogy csak mert a helyzetünk megköveteli, a bizalmam kialakult volna irányába. Számomra ő még idegen ugyanúgy, és az első itt töltött éjszakáján történtekre sincs még ésszerű magyarázat. Szó sincs róla, hogy elfelejtettem vagy félretettem volna mindezt, csupán fogalmam sincsen hol kezdhetnék hozzá. Vannak olyan helyzetek, melyek még engem is felülmúlnak, és ez valahogyan az. A legutóbbi váratlan látogatók után több kamerát szereltettem fel, és elővigyázatos lettem még jobban annál is, amilyen voltam. Nincs lehetőségem hibázni, mert vadásznak rá, és őt akarják lépten-nyomon. Világos, hogy nem tetszik neki ez az egész, én meg még annyira sem könnyítem meg a dolgát, de muszáj lesz alkalmazkodnia. Ahhoz, hogy ne kapjunk egymás mellett idegbajt minden egyes másodpercben, valami fájdalmat okoznunk kell. A szülőktől, és a külvilágot jelző emberektől nem tiltottam el teljes mértékben, de némiképp figyelemmel követem az eseményeket, amik körülötte zajlanak ilyen téren. Nehéz egyensúlyozni az ő valósága és az enyém között, amikor csak az utóbbival vagy kibékülve, a másikhoz pedig nincs türelmed. Napom nagy részét a közös fészkünktől távol töltöm, de akkor is csak azért, hogy utánajárjak egy-két dolognak. Nem meséltem Cavillnek a történtekről, ezért saját ügyemként tekintem ezt. Az ünnepek érkeztével közöttünk sokaknak megáll az élet, és a család az első, így nem sokan vannak a központban, ezért magyarázni sem kell ittlétemet. Velem ellentétben mindenkit örömmel töltenek el az ilyen évente megrendeződő események, engem viszont hidegen hagy az egész. Nem voltunk ünneplős családnak elmondható személyek, de van egy olyan érzésem, hogy Ella igényelni fogja. A büszkeségem nem enged senkivel sem beszélni aggályaimról a mai nappal kapcsolatban, ezért miután már csak ekörül járnak a gondolataim, összecsukom a laptopomat, és elhagyom a helyszínt. Okosabb úgysem leszek már, és türelmem sincsen ezen agyalni, mikor attól, akitől a legtöbbet megtudhatnék, otthon vár rám. Kár, hogy fogalma sincs mi zajlik vele. Nem feltétlenül vagyok felkészülve az ünnepekre, és a hangulat is nagy ívben elkerül, mégis ahelyett, hogy a kocsiban éjszakáznék a ház előtt, fogom magamat és a negyvenedik zár kinyitása után belépek a saját váramba. Ez viszont úgy tűnik nem csak nekem okoz meglepetést, mert Ella sem számít az érkezésemre. Érdeklődve mérem végig mit is művel valójában, és mikor a tekintetem megállapodik a földön lévő ételen, sóhajtok egyet. - Nem vagyok valami nagy mesterszakács, de úgy tudom, hogy a pulyka a sütőben készül, és nem a földön. - jegyzem meg egy mosolyt megengedve magamnak, ezután viszont magamhoz nem híven a segítségére indulok. - Ella, dunsztom sincs ennek a felhajtásnak a körülményeiről, de különösen nem terveztem keresztbe húzni a terveidet, szóval ha valami megfordult a fejedben, ne félj megosztani velem. - igyekszem emberi, és kedves módon közölni vele a dolgokat. - Írd fel mire lenne szükséged, aztán összerakunk valamit. - teszem még hozzá, mert bár én tökéletesen megvagyok mindezek nélkül, nincs szükségem napokig tartó fújtatásra, meg felesleges hisztire, ha ma nem engednék egy kicsit a személyiségemből.
Owen egy idegen, és nem szeretem, ha úgy kell élnem egy másik ember mellett, mintha ott sem lennék. Nem kommunikál velem, néha kérdez, de a legtöbb esetben nem találja a szavakat. Idegesít, hogy semmibe vesz, hogy eljátssza a nagyvilág előtt, hogy a szerető, és rajongó vőlegényem, de a valóságban cseppet sem közelít. Egy munka vagyok számára, egy megoldandó feladat, de akkor miért vállalta el, hogy elvesz feleségül? Nem kellene ezt csinálnia, eltehetnének a világ másik felére, akadnának női védelmezők is, ha nem tud a helyzettel mit kezdeni. Nekem sem könnyebb, nem éltem együtt férfival a huszonegy esztendőm alatt, és még csak életemben kétszer csókolóztam, ha a szájra puszi számít. Most meg itt van, már az egyetemen is tudják, hogy van egy pasim, és mindenkit leforrázott a hír. Liza csak makogott a telefonba, mert nem értette, hogy mikor történt mindez velem. Owenről egy percig sem meséltem neki, és el kellett magyaráznom, hogy titokban kellett tartanunk a kapcsolatunkat, mert a szüleim nem örültek, hogy nem ugyanabból a körből jöttünk. Még hihető is lenne, mert az apám nem kedvelte, anya már valamennyit felengedett a társaságában, de apa úgy látta, hogy nem alkalmas jelölt a férjszerepre. Kislányként elmesélte nekem, hogy az adottságom révén sokan ki fognak használni, ha nem húzok határt, és az lenne a legjobb, ha csak benne bíznék meg. Sokáig ebben a burokban léteztem, de már Owen is rájött a titkomra, ha nem is akartam elárulni. Képtelenség titkokat őrizgetni egy olyan házban, ami még az éjszakáimat is felveszi. Meg se kérdezte tőlem, hogy ódzkodom-e a témától, csak simán felszerelte, és rácsokat helyezett az ablakomra. Énekelhettem volna „A börtön ablakába soha nem süt be a nap…” kezdetű nótát, de odáig még nem merészkedtem el. Hálaadás napja van, az állítólagos jegyesem házon kívül van, én meg ismét azon rágódom, hogy miképpen oldhatnám fel a közöttünk kialakult falat. Megfordul a fejemben a főzés, a konyhában ácsorgok, és a receptkönyvet bújom..még egy pulykám is van, de bizonytalan vagyok a végkimenetelben. Mindenesetre az ünnepi hangulatom még nem veszett el, így belevágok, de az elején már kérdések armadája zúdul rám. A tepsivel még elbírok, és miután megmostam a szárnyast, bele is helyezem a drágaságot, de ez a vajazás, és a megfelelő méret kifog rajtam. Ijedten ugrom egy nagyot, amikor kinyílik a bejárati ajtó, és Owen személyesen teszi tiszteletét a házunkban. Nem vallottam volna be egy árva garasért sem, hogy már ittam egy-két pohárka bort, és megártott, de ha egyedül van az ember, akkor sok baromságra képes. Leguggolok kipirultan, és megpróbálom felszedni, vagy éppen megmenteni a vacsoránkat. - A pulykát előbb megölik, és biztosan ott készül, de én sem vagyok mesterszakács. – visszaejtem az egyik felét, de a tepsi falának ütközik, és a megemeléssel is problémáim lesznek, de van egy gáláns vőlegényem, aki a segítségemre siet. Kissé megrekeszt a következő kijelentése, és fenékre is ülök a földön. - Tessék? Mármint nem tudod, hogy mit ünneplünk hálaadáskor? Ez érdekes lesz, vagy nekem milyen terveim vannak? – vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, és átengedem neki a pulyka felvételét a tepsivel együtt, én meg követem őt, és egyedül állok talpra. - Én nem fogom összeírni, hiszen nem tudok főzni. A recepthez minden van, csak nem tudom, hogyan álljak neki. Nem tudom, hogy mit vársz a jövendőbelidtől, aki valóban az lesz, de én nem vagyok egy konyhatündér, és nem is leszek. – törlöm meg a köténybe a kezemet, és odaállok a pulthoz, hogy beleolvassak a könyvembe. - A köretekkel nem is foglalkoztam, mert ez a nyamvadt madár legalább öt órát kell, hogy süljön. Mit gondolsz be tudod tenni a megfelelő méretű edénykébe, és vajjal is átkened? – teszem csípőre a kezemet, aztán megrázom a fejemet. - Esélytelen…mi nem tudunk együtt működni, még az együttélés sem megy. Mit tudok rólad…ó igen, hogy tisztaságmániás vagy, meg etikettbuzi, de a kedvencem, hogy rühelled az állatokat, és az embereket is. Tulajdonképpen némaságban élek egy hónapja a laptopommal, mert nem vagy hajlandó rám nézni? Minek játsszuk ezt Owen, ha…istenem az előző alkalommal két férfi előtt is láttál bugyi nélkül. – fakadok ki, és zavaromban elindulok mellette a nappali irányába. Miért is ittam bort…hogy megeredjen a nyelvem?
Nem egy szokványos családban nőttem fel, már ha lehet ilyen erős túlzással élni a közöttünk lévő kötelék kifejtésével kapcsolatban. Még gyerekként elsiklottam az akkor már jól látható jelek felett, idősebbként egyre nehezebb volt nem észrevenni a háttérben zajló eseményeket. A felszín megvolt, és lényegében ennyi. Ironikus, hogy mostanra önmagam is ilyen házasság részese lettem. Mindenféle túlértékelt érzelmek nélküli, csak a külvilágnak tökéletes kapcsolat egyik résztvevője. Ezért sem tudok nyilatkozni az ünnepekről, hiszen, ha tippelnem kellene, úgy öt évesen ültem egy asztalnál a családommal, úgy hogy nem hiányzott senki sem a vacsoránál. A következő évtől kezdve viszont kettesben töltöttem minden időmet édesanyámmal, ha nem éppen az egyik akkori haverommal róttuk a köröket a városban, fittyet hányva a külvilág szarságaira. Ha az ember egyszer elengedi a szokásait, utána már lényegtelenné válnak számára, és én is így voltam. Mióta a rendszer bekebelezett, nem igazán volt sem időm, sem lehetőségem az ünnepeknek áldozni időmet. Társaságom nem volt, magamnak meg minek a felhajtás? Tisztában vagyok vele, hogy Ella más körülmények között nőtt fel. Sejtem, hogy náluk természetes volt minden ünnepről ismert sztereotípia lenyúzása, így az sem ér váratlanul, amikor hazaérkezve egy pulykával találom őt a konyhában. Az viszont már más kérdés, hogy milyen érzelmeket fejt ki belőlem, hogy a sütő helyett a földön tárolja a szárnyast. Megjegyzése hatására morgok valamit az orrom alatt, minek ugyan nem sok értelme van, azonban a magam megnyugtatására tökéletesen megfelel. - Totál azt hittem, hogy élve tuszkolják be a sütőbe. Köszönöm a felvilágosítást, Ella. - vágok vissza enyhe gúnnyal megspékelve szavaimat, de úgy tűnik minden egyéb más felé intézett gondolatom, ami jobb irányba terelhette volna ezt a semmit érő napot, újabb okot ad neki a hisztériás kifakadásra. Csendben hallgatom végig, ha már belejött, de a kezdeti értetlenkedése, hogy miképp is álljon neki, kezd átmenni valami egészen másba. Valamibe, amivel már egyáltalán nem vagyok kibékülve, ezért figyelmen kívül hagyva minden egyéb felesleges szófecsérlését térek a lényegre. - Ittál? - kérdezek rá nem túl örömtől kicsattanóan, és mielőtt elvándorolhatna mellettem, maga mögött hagyva a konyhát, megragadom a karját és ott tartom a közelemben. - Ne kelljen még egyszer megkérdeznem. - egyenesen a szemeibe mélyedek, de a nyilvánvalóság ott bújik meg válaszként a kék íriszekben. Nem kell szavakba kifejeznie ahhoz, hogy tudjam, nem egy pohár bor csúszott le a torkán távollétemben. Sóhajtok egyet, és visszafogom indulataimat, mielőtt csak rontanék a helyzetünkön. Ehelyett elengedem, és a konyha felé terelem őt, majd kihúzva egy széket ültetem le. Ezután egy pohár vizet töltök az egyik üres pohárba, amit átnyújtok neki. - Idd meg! - nem kérés, sokkal inkább követelés volt a részemről ez a két szó, de a hangom némiképp nyugodtabbnak hat. - Nem különösen érdekel Ella miben flangálsz itt, vagy mit tudsz rólam. Nem jókedvünkből élünk együtt, és ezt te is nagyon jól tudod. - támaszkodok neki a pultnak, de a tekintetemet nem veszem le róla, ezzel is tudomására hozva, hogy jó lenne, ha ma nem húzná ki a gyufát vagy lenne gyújtószikrája a felrobbanni készülő agyamnak. - Az volt a kérdés, hogy miképp képzelted el a mai napot, nem pedig valami sértettségről, ami látszólag a legnagyobb problémát képezi számodra. - dobolgatok tovább a pult szélén, de nem vágyom további veszekedésre. - Amint látod rám sem lehet a konyhatündér címkét aggatni, de ketten majd csak összehozunk valamit. Mutasd a receptet, és készíts elő mindent. Átöltözök, aztán nekifoghatunk. - rugaszkodok el a pulttól, mielőtt azonban elhagynám a konyhát, visszanézek rá. - Nem ígérhetem, hogy sokkal jobban megfogsz ennél ismerni, de ha kérdésed van, tedd fel és megválaszolom. A felesleges kifakadásokat viszont nem bírom, így mellőzd ha jóban akarsz velem lenni. Egyébként mire visszaérek, valamennyire józanítsd ki magadat. - mérem végig őt, majd az emelet felé veszem az irányt, hogy valami kevésbé kényelmetlenebb felszerelésben tanuljam meg két lépésben tropára vágni egy Hálaadási menüt.
Már tudom, hogy ez a hálaadásnapi próbálkozásom is kudarcra van ítélve, amikor Owen megérkezik, de még igyekszem megfelelni a kritériumainak, de azt hiszem, hogy ez rövidesen meg fog változni. A nem túl humoros megjegyzésére nem reagálok, gyűlik bennem a többheti feszültség, és az egyértelmű tény, hogy nem illünk bele ebbe a nyavalyás szerepjátékba. Ma reggel szó nélkül távozott, és minden alkalommal ezt teszi, mert nem fontos közölnie az állítólagos menyasszonyával, hogy merre megy, vagy éppen mit csinál. Nekem is vannak igényeim, társas lény vagyok, de egy idő után begőzölök, ha semmibe vesznek. Meg kellett volna lepődnöm, hogy hamarabb jött haza? Reggel még jól esett volna a gesztusa, de mostanra megérett a vallomás, és amint lehetőségem nyílik rá, már zúdítom is rá a megélt sérelmeimet. Nem kiabál, nem is tart vissza, én meg úgy döntök, hogy ezt a harmonikus képet nem tartanám fent a nap többi részében, de ő az, aki utánam kap a konyha közepén, és maga mellé rántva számon kér. Összepréselem az ajkaimat, mert semmi köze hozzá, de le se tagadhatom a nyilvánvalót. A pulton ott a kikészített üveg maradéka, de nekem két pohár is elegendő ahhoz, hogy megeredjen a nyelvem. Most is ez történt, mert másodjára már tisztában van vele, hogy ittam, és szépen megszorítva az alkaromat a legközelebbi székhez kísér. Most is érezteti velem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég az otthonában, de már nem munkál bennem félelem az irányába. Legutóbb még úgy hittem, hogy alkalmas a megvédésemre, de azóta eltelt némi idő, és a máz is megkopott. Betörtek az otthonába, extra védelem kell, és még egyetemre se járhatok. Az exem iránti érzelmek hamar kihunytak, a rémálmok még gyötörnek, amit szintén nem titkolhatok el, mert be van kamerázva a hálószobám. A kezembe nyomja a vizet, én meg apró kortyokban nyelem le, de nincs bennem együttérzés. Ridegen mérem végig, már az sem hat meg, hogy burkoltan fenyeget. - Igen, ezt tudom. Minden egyes nap egy színjáték melletted. Üdv a földi pokolban. – emelem meg a vizet előtte, és felhajtom a végét is, hogy elégedett legyen. A frászkarikát, gyűlölöm, minden porcikámban érzem, hogy a határaim szélén állok. A szüleim sem voltak képesek kiváltani semmi hasonlót, de ennek a pasinak sikerült röpke egy hónap alatt elérnie, hogy egy ketrecbe zárt oroszlánra hajazzak. - Úgy, ahogy te nem tudod megvalósítani. – jegyzem meg, és elé csúsztatom a poharat, aztán körbenyalom az ajkaimat. Még érzem a bor mámoros ízét, de ez sem izgat különösebben. - Aha…jól van. – teszem mellé, bízz a szomszédodban, de ne egy olyan nőben, akit végigsértettél, és tárgyként kezelsz a házadban. - Ki fogom, ne aggódj. – erőtlen mosoly kúszik az ajkaimra, és megvárom, hogy valóban lelépjen a konyhából. Azonnal felpattanok, kicsit megszédülök, de nem vészes a helyzet. Az első adandó alkalommal leveszem a kötényt, és rávágom a pulyka tetejére, aztán fogom magam, és elviharzok a bejáratig. Az első cipőt kapom magamra, és a kabátomat, aztán csak egy villanás erejéig mérem fel a lépcsősort. - Légy hálás, hogy eddig elviseltelek, és mellőztem a hisztériát. Nincsenek kérdéseim. – jegyzem meg halkabban, aztán egyszerűen fogom magam, és becsapva az ajtót hagyom el a hatalmas erődítményt. Mire jó, ha az ember megfigyel, mert könnyedén oldom fel a zárakat, és szinte menekülök a házból. A kapuig jutok el, ott még egy kisebb fejtörés várna rám, de eszembe jut az egyik tuja, és az a kis rés a kerítés között. El is osonok oda, már hallom, hogy kiront a házból, mint eszeveszett, de leguggolok, és kimászok. Istenem, végre szabad leszek. Az első sarkon kanyarodok el, és tiszta erőből futom le a következő sarokig a távot. A tüdőm majdnem kilyukad, ég a mellkasom is, de az út szélén már látom a taxit, de számolnom kell a nyakamba lihegéssel is. Nem érdekel, hogy le vagyok terhelve, már emelem is a kezemet, hogy kinyissam az ajtót. - Kérem…követnek. – vágódom be, és segélykérően pillantok az arab férfira, aki a visszapillantóban látja Owent, és gázt ad. Még hátratekintek, és találkozik a pillantásunk. Utálom.
Egy nyugodt estét szerettem volna. Neki kedvezni, ha már a saját kedvemre nem tehetek, hiszen ez az egész felhajtás nem az én érdekeimet tartaná szem előtt, hanem az övét. Ez viszont nem könnyű egy olyan nőszemély társaságában, akinek fejébe szállt az alkohol, és most adja ki magából a sértettségeit. Én sem vagyok oda a helyzetünkért, sőt mi több feszélyez minden egyes pontja a házasságunknak. Attól, hogy a külvilág valami cukormáztól csöpögő egyezségként könyveli el azt, ami közöttünk van, a felszín alatt a kifordított másai vagyunk mindennek. Nem tudom megadni számára, amit kér, hiszen távol áll tőlem az emberekhez való ragaszkodás. Az egyedüllét könnyebb, biztonságosabb, - az én munkámban meg főleg. Mihelyst tudomást szereznek az egyetlen sebezhető pontról az életedben, onnantól kezdve cseszheted az egészet. Az érzelmeink által manipulálhatóak, zsarolhatóak vagyunk. Ilyen körülmények között minek engedjem magamhoz közel? Ha nem hagytam volna magam mögött jó pár haragost, akik csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy lecsapjanak, akkor talán megpróbálkoznék közeledni hozzá. Így viszont ha megfeszülök sem tudok másképp tekinteni rá, mint egy feladatra. Ennél többet nem tudok adni neki, mint egy kis engedmény a részemről, hiszen figyelnem kell rá, nem megfektetni. Nem hagyhatom, hogy bármi is elhomályosítsa az ítélőképességemet, márpedig ha hagyom, hogy az ő lépései szerint játsszunk, elkerülhetetlen a terelés. Ezért sem hiszek a mai napig abban, hogy Cavill a megfelelő személyt jelölte volna ki a művelet elvégzésére. Pontosan tudta mire számíthat tőlem. A fenébe is, mindenki tudta, még saját magam is, de könnyebb volt a mélyvízbe dobni és elhitetni Ellával, hogy ez a helyzet egyszer majd megjavul, és én sem leszek ennyire rideg vagy távolságtartó. A fenéket nem! Valahol el kell dönteni, hogy egy sikeres küldetést viszek végre vagy vakon sodrom veszélybe az életünket és én mindig is az elsőt fogom választani. Nem szórakoztatnak a távollétemben hozott döntései, ezért ahelyett hogy újabb értelmetlen vitába bonyolódnék vele az elkerülhetetlen dolgokról, inkább azon vagyok, hogy megszüntessem az általa létrehozott problémát. Vizet nyújtok át neki, az egyik székhez segítem és minden megmaradt jóságomat és ésszerűségemet bevetve ajánlom fel neki, hogy besegítek a hálaadási vacsorába. Ugyan egyikünk sem jeleskedik a konyhai művészetben, ennek ellenére valahol bízok abban, hogy nem most fogjuk kifüstölni magunkat a házból. Pár utasítást magam mögött hagyva indulok az emeletre átöltözni, de direkt nem véleményezem a szavait. Az ő esetében az csak olaj lenne a tűzre, és ha valamit pozitívumot elakarok érni, vissza kell nyelnem a büszkeségemet. Nem telik sok időbe, hogy végezzek, mégis neki elegendő perceket adott ahhoz, hogy kapjon az alkalmon, és elhagyja a házat. Meggyorsítva lépteimet rongyolok le a lépcsőn, de mielőtt megakadályozhatnám őt, taxiba száll. Szerencsére annyi időm még van, hogy leolvassam a rendszámot, és az első dolgom telefonálni, hiszen ezen a környéken nem járkálnak szimplán taxik. El sem tudja képzelni Ella, hogy ezzel a rosszakaróinak a karjai közé sétált. Fegyveremmel együtt szállok be a kocsimba, de közben erős vitába bonyolódok a telefon túlsó végén lévő segítséggel. Nem telik bele sok időbe, hogy megkapjam a koordinátákat, vele együtt pedig az útvonalat melyen az állítólagos taxi halad, így én is a nyomába eredek meg az én általam ráállított egység is. Feltudnék robbanni mérgemben. Miért nem érti meg, hogy veszélyben van az élete és nem csak jókedvemből tartom őt inkább a házban? Rátaposok a gázra, és mikor a taxisofőr észrevesz, ő is ezt teszi. Dunsztom sincs hova készült Ella, de abban biztos vagyok, hogy köze sem lesz a végállomáshoz. Az út végén meglátom a rendőrautók villogó fényeit, és én is elvágom a taxis útját, mihelyst megfordul az irányváltoztatás érdekében. Gyorsan gondolom végig a tetteimet, közben a helyszínen is körbetekintek. A pasas csak a leszállító lehet, mégis számolnom kell azzal, hogy felkészült. Ella élve kell nekik, így meggondolatlanságokra nem vetemedik. Kiszállok a kocsiból, és az első lövés már érkezik is a taxiból egyenesen felém. Időben elhajolok, de nem követem a példáját. Közelebb kell kerülnöm a kocsihoz, így a kiérkező rendőrökkel veszem fel a kapcsolatot, és adom tudtukra tervemet. Körbekerítjük, így viszont őrültség lenne a részéről nem feladni magát, mégis az ellenkezőjét cselekszi: lövést ad le felém, és én is ezt teszem. Amíg ő a fejébe, én a vállamba kapok egyet. Ez egy pár pillanatra kizökkent, de az adrenalin miatt nem sokat érzek, miközben a taxihoz sétálok és kinyitom a hátsó ajtók egyikét. - Indulás. - biccentek a fejemmel Ellának, és miután lebeszélem a rendőrökkel a továbbiakat, a lányt közelebb tartva magamhoz megyünk vissza a kocsimhoz, de nem kívánok ennél többet szólni. Talán jobban is jár, ha nem adom tudtára a véleményemet meggondolatlanságáról.
Én nem akartam együtt vacsorázni Owennel, az elején még voltak hasonló gondolataim, de amint megérkezett és elindult közöttünk az előbbi párbeszéd, már sejtettem, hogy nem fogok neki örülni. Egy börtönbe zárt madárnak érzem magam, aki már soha többet nem láthatja a napfelkeltét, mert eltakarják előle. Nem fogok sírni, többet bőgtem az elmúlt hetekben, mint egész életem folyamán, és nem változott semmi. Owen nem lett kedvesebb, nem éreztem úgy, hogy a közös projekt élhető lenne, és még a szüleim sem támogattak benne. Elveszett lettem egy olyan férfi oldalán, aki mindenáron meg akart védeni, hogy teljesítse a felettese parancsát, de én voltam egy holmi határidős munka. Hahó, te….vannak érzéseim! Az elszántságom nem ismer határokat, amikor átbújok a kerítés alatt, és futásnak eredek. Nem mondom, hogy nem szédülök, és többször megbotlom, de jól bírom a strapát, mikor hamarosan elérem a következő sarkot, és befordulva észreveszek egy taxit. Pénzhiányában egyetlen helyre mehetek, vagyis a szüleimhez, hogy kiegyenlítsék a tartozásomat, és bejuthassak a házba. Owen kitartó, és követi az autót, de amikor közlöm, hogy az üldözőm, akkor a férfi a gázba tapos. - Köszönöm… - hálásan dőlnék hátra, de még ellenőrzöm, hogy minden okés-e, és Owen lemaradt. A helyzet megoldódott, naivan állok a végkifejlethez, és bemondom anyáék címét, de semmi reakció nem érkezik a sofőr felől. Biztosan nem érti a nyelvet, ezért elmondom még két másikon is, de mintha a falnak beszélnék. A rádió recsegni kezd, és egy angol férfi érdeklődik felőlem..ekkor esik le, hogy még nagyobb slamasztikába kerültem. Veszek egy mély levegőt, megpróbálok nem bepánikolni, de a siker elmarad, és az ajtót rángatnom, de a pasas lezárja automatikusan, és vigyorogva pillant rám a tükörből. - Nem… - felelem zavartan, és hátranézek, amikor vijjogás csapja meg a fülemet, és az oldalunkon feltűnik két rendőrautó. A probléma egyértelmű, csak a lövöldözés nincs belekalkulálva. A keleti kultúrához tartozó úriember kihajol az ablakon, és lövéseket ad le, miközben elállják az utunkat, és oldalasan fékezve fordulunk meg. A fejem az ablaknak csapódik, fájdalom nyilall a halántékomba, de most ez legyen a legkevesebb gondom. Ezután az idő lelassul, fel sem mérem igazán, hogy mi történik, mert intenzíven fékezünk le, és a sofőr a kormánynak csapódik. A lövéstől vér loccsan mindenhova, én is kapok belőle egy adagot, és szinte még le sem törlöm az agyvelőt az arcomról, hirtelen kivágódik az ajtó, és Owen tekint le rám. Nem fogom fel a történteket, mert újból meggondolatlan voltam, miközben meghaltak miattam. Lehettem volna én is. Rezignáltan szállok ki, a tetemre vetek egy pillantást, de semmi gyomorforgás. Még azon sem akadok ki, hogy Owen közelebb von magához, és a másik autóig kísér. A helyszínelés nem az ő feladata, de azért még beszélnie kell a többiekkel. Én az anyósülésen várom, akkor sem szólalok meg, mikor beül mellém. Az arcom csupa vér, a kabátom is olyan lett, mint valami rossz filmben. Nincs kedvem beszélgetni, ünnepelni sem. Pulyka akarok lenni, vagy egy állat, de nem ember. Az érzések rosszak. Lassan nézek oldalra, mert Owen a karját fogja. - Te ölted meg? – szakad fel belőlem a kérdés, de túl távoli vagyok még magamnak is. A tekintete most más színű, van benne egy fura aranyvonal, és hosszan bámulom őt. - Majd én elmondom Cavillnak, ha érdekli a leírás. A feladatot teljesítetted Owen, életben vagyok. – fordulok előre, és némaságba burkolózom.
Abban a pillanatban, ahogyan végignéztem Ella menekülését tudtam, hogy az egész neki engedek téma mehet a kukába. Nem vagyok híve a felesleges próbálkozásoknak, és nem feltétlenül az én érdekem, hogy jóban legyünk egymással. Tudniillik én egészen jól elvagyok lelkizések meg ehhez hasonló dolgok nélkül is. Ő az aki igényli, aki kiakadt az egész nélkülözése miatt, mégis az első adandó alkalommal keresztbe húzza azt, mikor kezdeményezni próbálok. Így mi értelme az egésznek? Tudtuk mindketten, hogy mire számíthatunk a másiktól, ahogyan valahol azzal is tisztában kellett lennie, hogy egykönnyen nem fogok úgy igazán a társasága lenni. Hozzászoktam az egyedülléthez, sőt mi több a rutinommá vált. Sosem volt problémám ezzel, ezért sem tudok mit kezdeni a helyzetünkkel. Feladatként tekintek rá, mert rám bízták a védelmét. Rosszkor volt rossz helyen, de a megannyi féleszűnek aki rá pályázik, nem igazán játszanak az észérvek. Ők a bosszúra, a lezárásra vágynak. Ella pedig pont ezt testesíti meg nekik. Ezért sem fogják feladni, és mivel túlságosan is széleskörű a csapatuk, nehéz őket egy-két hét alatt teljesen kiismerni. Ez az, amit Ella nem fog fel, és ami miatt most egy olyan taxiban ül, melynek sofőrje egyenesen az ő rá pályázó alakok felé vezeti őt. Nem sokat gondolkozok a tervemen, csupán követem az ösztöneimet, meg valahol a vele járó protokollt. Segítséget kérek, holott egyedül jobban működök, ebben az esetben viszont félre kell tennem a fene nagy büszkeségemet, és a művelet sikerességére kell koncentrálnom. Könnyűszerrel végzek a rám támadó alakkal, és bár egy lövést sikerül benyelnem, Ella kimenekítése fontosabb tényezőnek tűnik mint a piszkosul égető fájdalom. Szűkszavúan irányítom az autóm felé, és miután beszállok, csak egy élesen beszívott levegővel fejezem ki haragomat. - Ő vagy én. Döntenem kellett, és döntöttem. - felelek kifejezéstelenül kérdésére, de a további feltételezéseire csak akkor vagyok hajlandó válaszolni, mihelyst a helyszínt a hátunk mögött hagytuk. - Nem rajtad múlt. - jegyzem meg kezdetlegesen, ezután viszont folytatom. - Az én feladatom jelenteni a felettesemnek, nem a tiéd. Te neked csak annyi a dolgod, hogy felfogd tetteidnek a súlyát. Ilyen viselkedés mellett, amit ma este bemutattál, ne is várd el, hogy másképp tekintsek rád pusztán egy műveletnél. - fejtem ki én is véleményemet, de továbbra is távolságtartó vagyok vele. Ha vérdíjat tűztek ki a fejemre, nyilván nem az az első dolgom, hogy az utcán szaladgálok élő céltáblaként. Úgy tűnik van akit mégis ez éltet. - Meghalhattál volna ma Ella, és ezt nem fogod fel. Nem véletlenül vagyunk olyan helyzetben, amilyenben. - zárom le ennyivel a beszélgetést, és a hazáig vezető úton nem is kívánok többet hozzáfűzni ehhez. Sokkal jobban leköt a vállamba folytonosan sugárzó fájdalom, ami miatt a vezetés kivételezése sem olyan kellemes. Már csak a garázsban állítom le az autót, és szótlanságomhoz ragaszkodva szállok ki a kocsiból, magamnak viszont párszor elmormolok egy-két szitokszót amikor rosszul mozdulok. Bezárva magunk mögött mindent lépünk be a többnyire biztonságos helyünkre, és az első dolgom, hogy megszerezzem minél gyorsabban a golyó eltávolításához szükséges hozzávalókat. Meg sem fordul a fejemben az orvos meglátogatása, így teljesen jó döntésnek találom magamnak eltávolítani a lövedéket. A fürdőbe sétálok, kibújok a felsőmből és közelebbről is felmérem a tükör segítségével a vállamon látszódó sebet. Kimért mozdulatokkal állnék neki, de sehogyan sem sikerül olyan pozícióba mozdulnom, amivel végrehajthatnám az önmagamon végzett műveletet. A mosdóra támaszkodva veszek egy mélyebb levegőt, és bár nem fűlik hozzá a fogam, kilépek a helyiségből, hogy az egyetlen velem élő személy segítségét kérjem. Ez viszont nálam még egy külön mutatvány. - Ella, gyere. - intek neki kedvességemet fokozva vagy inkább ahhoz ragaszkodva. - Akadt egy problémánk, és mivel magamnak úgy tűnik nem tudom megoldani, te neked kell kiszedned a töltényt. - avatom be a rá váró feladat kezdetleges részleteibe, mert hát nagyon úgy tűnik más választásunk nem maradt. Orvos meg szóba sem jöhet.
A kocsiban ülve rám száll az a fura érzés, hogy ennek soha nem lesz vége. Ha elégedetlenül iramodok neki a szabadságnak, akkor másnak a karmai közé szaladok. Owen nem a legjobb társ, de legalább nem akar megölni. Zsong a fejem, nem igazán vagyok beszédes hangulatban, miután a testemet, és a bőrömet is vér, meg egyéb belső szervek borítják. A menekülésem újabb életet követelt, és nem vagyok büszke rá, hogy emiatt megint itt a fél rendőrség. Az ünnepi készülődést a kukába dobhatom, amikor beül mellém az említett vőlegényem, és nekiszegezem a kérdésemet. A válasza nem lep meg, sőt a nyers stílusa őszintén hiányzott a semmitmondó tevékenységek után. - Meghalhattam volna, ja…meg te is. – nem akarok bunkó lenni, látom rajta, hogy valami nem stimmel, mert megrándul a keze, és az is időbe telik, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Bátran ajánlom fel, némi cinikussággal, hogy majd én jelentek, de újabb oltást kapok. - Soha nem is voltam több. – jelentem ki, és felnevetek színtelenül. A tekintetem rávezetem, és némi emberséget keresek benne, de nem lelek. - Hetek óta ez megy. Meghalhatok, de akkor legalább történne velem valami. – keserűség marja a belsőmet, és átölelve magamat most az utat figyelem. Többet nem beszélünk hazáig, nem is szükséges, mert nincs kedvem hozzá, de Owen sem erőlteti. A garázsajtót felnyitva tolat be, de amint kiszáll már látom, hogy nagyobb a baj, mert át van vérezve a felsője. Sóhajtva pattanok ki, és indulok meg a bejárat felé. Azonnal a lépcsőkhöz jutok, nincs más, ami lehűthetne, mint egy kiadós zuhany. A szobámból nyílót választom, mert Owen a másik irányba megy. A ház elég nagy ahhoz, hogy kikerüljük a másikat, és ne keresztezzük egymás útját. A kabátomat az ágyra hajítom, és bezárkózom a mosdóba. A tükörben egy idegen nő fogad. - Ella…ez nem te vagy. – megnyitom a csapot, és lemosom a vért, a víz elszíneződik, és a végén már másféle lesz, nem tiszta…olyan mocskos, mint én. Miért olyan nagy baj, hogy élni akartam, és nem börtönben létezni? Bárki is mondja azt, hogy ez értem van, az hazudik. Owen életben tart, miközben napról napra egyre többet veszítek el önmagamból. Nem mondok már semmit, csak megtisztálkodom, és a hajamat felfogom. Az első feladatom, hogy megváljak a felsőmtől, és becélozzam a zuhanyt, de ekkor a nevemet hallom. Bizonytalanul lépek egyet az ajtó felé…nem lenne jó, ha most találkoznánk megint. Megrázom a fejemet, de valami segítségről beszél, én meg útközben felkapok egy pulcsit, és abba bújva bele sietek át a fürdőbe, de megtorpanok, amint a meztelen hátával nézek farkasszemet. - Tessék? Ez nem jó ötlet…higgy nekem. – megijedek, és körülnézek, de csak egy elsősegély csomag van nála. - Miért nem mentél orvoshoz…Owen meglőttek? – sápadok el, de nem érek el vele semmit, mert mozdulatlan marad, és a csap szélébe kapaszkodva pillant fel. A tekintetünk összeforr a tükörben, és már értem, hogy mit jelent egy férfi, aki veszélyes, de minden tekintetben. Szótlanul megyek oda előbb a felszereléshez, és meglesem, hogy miből választhatok. Az első egy kis csipesz, meg egy csomó gézlap. - Nincs orvosi szakértelmem. Az is lehet, hogy szilánkokat hagyok benne. – figyelmeztetem, amikor mögé állok, és lábujjhegyre állva szemlélem meg a seb bemenetét. - Azt hiszem látom. – pirulok el, és a csipesszel nyúlok be, de amint ezt teszem, meg is merevedik. - Fáj? – kérdem halkan, és ha nem kapok tőle engedélyt, akkor nem folytatom. Miért nem vettem észre, hogy ennyire izmos? Nem hiszem el, hogy már hetek óta élünk egy fedél alatt, de még sohasem vetkőzött le. - Owen…mondj valamit, mert remeg a kezem, és nem akarom elbaltázni. – emelkedik meg egy oktávval a hangom, és véletlenül megérintem a lapockájánál. A szívem a torkomban dobog, ez az első, hogy nem üvölt velem, és nem szól rám, hogy túl közel vagyok.
Képtelen vagyok a magunk mögött károkra koncentrálni és az ezzel járó következményekre, amikről csak a belsős személyek szereznek tudomást, senki más. Mindig is így ment. Ami nem hozható nyilvánosságra, azt fű alatt intézik. Márpedig Ella kiléte jobb, ha titkos marad, ezért sem szándékom tovább maradni a helyszínen a szükséges időnél. Szótlanságomat dühöm váltja ki, ami jobban zavar a sérülésemnél is. Mostanában egyre nehezebben megy a megfékezése, és ez a mai nap még jobban afelé sodort, hogy engedjek a késztetésnek, ami már évek óta jó mélyen beleásta magát a szervezetembe. Ezt megcáfolva mégis tűrök, a tőlem telhető legnormálisabb válaszadásra törekedek, és kihagyom az ellenérzéseimet meg a haragomat a képletből. Ella sem fest jól, én sem vagyok önmagam teljes verziója. Ebben a helyzetben felesleges lenne tovább táplálni az amúgy is közöttünk lévő feszültséget. - Mégis az ellenkezője szerint cselekedsz. - reagálok megjegyzésére, miszerint az egyetlen kérésem teljesítése is nehezére esik neki. Ha jobb irányba küldöm, ő balra megy csakhogy a türelmemmel játsszon. Nem látja a nagyobb képet, inkább leragad a részleteknél. Magyarázhatnám meg minduntalan, hogy ez mind az ő érdekében történik, egy szavamat sem hinné el. Sosem tette, ezután sem fogja, ezért a saját általam meghozott döntés szerint kell cselekednem, és nem az ő kedvére tennem. Az utóbbi esetében mindketten már halottak lennénk. - Ha nem kényelmes a közös életünk folytatása, csak egy szavadba kerül és kiteszlek még egy taxisnak. Rosszabb helyzetben is lehetnél. - mérgelődök tovább szavainak hatására, hiszen ha a halál kedvezőbb opció neki, mint az egyikünknek sem örömteli közös élet, akkor mit is szórakozok én még egyáltalán? Csak egy telefon Cavillnek, elmondom, hogy a művelet meghiúsult aztán élheti mindenki a saját életét. Az igazság viszont az, hogy ezt nem tehetném, és egyikünk sem dönthet ilyen módon. Nem a kedvünkre akarnak tenni ezzel, csakis Ella biztonsága számít. Amíg ez biztosítva van, a megjátszásnak is folytatódnia kell. Mihelyst az autóval visszaérkezünk a biztonságos helyre, ellenőrzöm még a zárakat is, nehogy váratlan meglepetések érjenek. Ugyan a biztonságot megerősítettem a legutolsó alkalom után, mégsem hanyagolom el a további átnézésüket csakis a biztonság kedvéért. Ellával a hazatérésünk is ugyanolyan csendesen telik, melynek hálás perceit én töröm meg a segítségét kérve. A golyó olyan szinten beékelődött, amit magamtól nem tudok kiszedni, és bár nem szívesen kérem meg, mégis megteszem. Miután megérkezik egyből ellenkezésbe kezd, de a türelmem már így is véges így csak a tekintetemmel jelzem, hogy ez nem a legalkalmasabb idő az ellentmondásra. A többi alkalommal eltérően most az egyszer hallgat is rám. Hagyom, hogy a tudása szerint álljon neki, és nem is állítom le, ehelyett megteszi ő, amikor úgy véli nem a megfelelő módon csinálja. - Folytasd. - kérem meg, és most oldalasan helyet foglalok a kád szélén, hátha így elérhetőbbé válok számára, de valahogy nem történik semmi, így egy mély levegővétel után felé fordulok. - Először is próbálj megnyugodni. Igyál egy pohár vizet vagy fuss két kört, amelyik hatásosabb, mert ezzel nem segítesz. - nézek fel a szemeibe, de közvetlenül ezután folytatom is. - Ha látod, szedd ki. Ellenkező esetben meg kell vágnod, hogy nagyobb teret nyerj. - próbálok valami segítőkészebb személy lenni, bár nem túlságosan az erősségem. Mégsem vagyok ideges vagy veszekszek vele meg ehhez hasonló dolgok, csakis tényként közlöm vele mi a teendője. - Ne foglalkozz azzal, hogy érzek fájdalmat vagy sem, csak essünk túl rajta. Gondolod menni fog? Mert ha nem, szólj és megoldom magamnak. - teszem még hozzá, ezután sem megszakítva a szemkontaktust vele. Nem most először szereztem sérülést, és nem is utoljára fogok. A kórházakért pedig önmagában nem rajongok, már csak ezért sem megyek a közelükbe, ugyanakkor életünk részleteit figyelembe véve sem lenne szerencsés ennyire nyilvános helyen megjelenni. Valahol tisztában vagyok vele, hogy ez a helyzet számára felettébb szokatlan, mindazonáltal mégsem zárkózok el attól, hogy ő végezze el ezt a feladatot.
Owennel együtt élni olyan, mintha egyszerre lenne mellettem valaki, máskor meg olyan, mintha szellemként cirkálnék a hatalmas házunkban, ami nem is az én tulajdonom. Rengeteg pénzem van, de egy garast sem láttam belőle, az apám jól őrzi, nehogy mocskos kezek tapadjanak hozzá. Milyen lesz a nem létező házasságom, melynek még az időpontját sem tűzték ki? Mindenesetre a taxis halála mély nyomot kellett volna, hogy hagyjon bennem, de lassan felfogom, hogy Cavanaughnak lenni azt jelenti, hogy bármikor meghalhatnak miattam. Nem kapok levegőt, félelemérzetem van, de jól tűrök, amikor beszólít a ház másik felében lévő fürdőbe a kitalált vőlegényem, és első sokként félmeztelenül kér arra, hogy szedjem ki belőle a golyót. Irtóznom kellene a látványtól, az én kis gyámoltalan lelkem nem bírja el a hasonló dolgokat, de már edződtem. Nem rinyálok, csak beharapom az alsó ajkamat, és azon morfondírozok, hogy ez egy orvos feladata lenne, nemde? Szóvá is teszem a kételyemet, de Owen hajthatatlan, nekem meg remeg a kezem a tudattól, hogy egy golyót halásszak ki a bőre alól. Leizzadok, mikor megtámaszkodik a kád szélén, és felém fordulva okít ki, mint egy kisgyermeket a játszótér helyes használatáról. Nem emlékszem, hogy odabent, mikor közölték, hogy együtt fogunk lakni, szerepelt volna a leápolás. Csak fürkészem őt, a tekintetem bejárja a felsőteste minden zugát, és most az egyszer másképpen látom őt. Jóképű, nem túl izmos, de látszanak a kirajzolt izomkötegek a felsőhámréteg alatt. Nem semmi a testalkata, csak jól elrejti a kíváncsi tekintetek elől. - Nem vagyok szomjas. – vágom rá a riposztot, de máris a nyelvem hegyével nedvesítem a szirmaimat. Hogy az istenbe őrizzem meg a hidegvéremet, ha golyókat kell kiszednem belőle, és még félmeztelen is? Pír szökik az arcomra, és a vágásnál már le is állítom. - Elég lesz Owen, megoldom. – hárításképpen felállok, és egy pillanatra az elsősegély doboz felé fordulok. Ella ez olyan lesz, mint a gyerekkori műtétes játék, csak nem babákon, hanem egy élő emberen. Mélyeket lélegzek, és összegyűjtöm az ollót, meg valami cérnát is, mert ha valami csoda folytán még ki is szedem belőle, akkor sem hagyhatom így a vállát csupaszon. - Fordulj meg, és maradj ülve, mert így jobban látom a bemenetet. – a hangomon nem érződik, hogy ideges vagyok, pedig remegek, mint egy kocsonya belülről. Megjegyzem, hogy ne foglalkozzak a kínjával, csak húzzam ki belőle azt a nyamvadt puskalövedéket. A pillantásom az egyik szemöldökcsipeszre vándorol, és nem is kérdés, hogy azonnal felkapom. Már nem is mozdul, én meg mögé állok, és három mantrázás után belemélyesztem a csipeszt. A homlokom verítékezik, kutatok, mint egy ostoba csitri, és érzem a testéből áradó feszültséget, de ha sürget, akkor el fogom rontani. Kikapom az egyik részét, és a mosdókagylóba hajítom, utána meg szépen kutatok lázasan tovább. Az egyik oldala be van fordulva, fél kézzel nyúlok az ollóért, és a vállában gusztustalankodok. Végül meglelem, és egyben tudom eltávolítani. - Megvan…összevarrlak, de ne várj csodát, amilyen béna a kézügyességem. – közlöm vele egyetlen mosoly nélkül, és most megint időt nyerek magamnak, hogy felkészüljek a morbid valóságra. A tükör előtti világításhoz tartom a cérnát, és a tűt is, hogy sikerüljön bedugnom a lyukon, de elpazarlok vele egy pár percet, mire csomót köthetek a végére. - Mi lenne, ha ráharapnál valamire? Nem kaptál érzéstelenítőt sem Owen, ez meg jobban fog fájni, ha még fertőtlenítek is előtte, hogy összehúzzam a sebedet. – érintem meg óvatosan, de nem is ő lenne, ha nem morogna az orra alatt, hogy ne kérdezzek, csak cselekedjek. A jóddal átitatok egy kis gézlapot, és átmosom neki a sebfelületet. Hát nem mondanám, hogy kellemes a látvány, mert majd bepisil, eltorzulnak az arcvonásai is. - Most fogok varrni. – higgadtan kezelem a helyzetet, és félőn állok meg a bőre felett. Ez nem ruhadarab, itt nem csinálhatom újra. Kicsit szédülök, de nem mutatom kifelé, hanem átszúrom, és erősebben tolom át a másik felére. Ez a látszat ellenére is sokkal keményebb, és alig megy át rajta. Vajon az orvosok hogyan bírnak könnyedén stoppolni? Egy gézlapot oda kell tartanom, nehogy átvérezzek mindent, így aztán újabb negyedóra telik el a foltozással. A végén megerősítem, és a fogammal tépem el a maradék cérnát, aztán egy nagyobb kötéssel fedem le, és ragasztom be a négy sarkát a remekművemnek. - Kész vagyok. – lépek hátrébb, és mindent ledobva a doboz tetejére távozom, mert a sírás kerülget. Megrémít, és nem tehetek ellene semmit. A fürdő melletti falig jutok, és ott nekidőlve a falnak, horgasztom le a fejemet, és hagyom, hogy a papucsomra hulljanak az igazgyöngyeim.
Rettentően élvezetes egy ilyen nap után még a vállamba ékelődött tölténnyel is szembesülni, amit ámbár szívesebben operálnék ki magamból, a természet ezzel nem ért egyet. Ella a szükséges rosszt éli át, amikor arra kérem, hogy ő távolítsa el a nem odaillő tárgyat, bár ezzel tudom, hogy újabb fekete pontot szereztem az ő láthatatlan listáján. Nem vagyunk egyszerű páros, sosem leszünk. Semmi normális nincs a mi egyezségünkben, amit az alábbi kérés sorozatok is hűen ábrázolnak. Egy másik pasassal valószínű kacsákat etetnének vagy elhajókáznának a romantika tengerén, de az érzelgős témától nekem felfordul a gyomrom. Csatlakozhattam volna a társadalmi normákhoz. Élhettem volna teljes életet egy meghódított női egyénnel, aztán végignézhettem volna az első sorból, ahogyan minden oldalról befolyásoló tényezőként tetszeleg mellettem, míg végül a rossz fiúk lecsapnak rá, aztán eltörlik a létezését. A magamfajta alakoknak nincsen boldog befejezés, mert nem arra vagyunk beprogramozva. Létezésünk alapját a görények rács mögé juttatása adja vagy rosszabb esetben kiiktatása. Ebbe nem fér bele holmi mesebeli történet, meg az álomvilág, amit Ella elvár, hogy nyújtsak neki. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem próbálok majd meg emberibb oldalamról bemutatkozni neki, de ez egy folyamat. Egy rettentően lassú és kimerítő folyamat, ami ugyanennyi türelmet igényel. A kád szélén helyezkedek el, és számára értelmetlennek tűnő tanácsokat osztok meg vele, hátha lehiggad. Nem mondom, hogy nem értem meg a kételkedését, azonban jelen helyzetemben valahogy háttérbe szorul minden egyes empátiára hajazó érzelmi késztetésem, így nem csoda, ha nyugodt hangom mélyén türelmetlenül várok ennek a kínszenvedésnek a végére. Élesen beszívva a levegőt tűröm a fájdalmat, ami jócskán súrolja ingerküszöböm határát, kifelé viszont vajmi keveset mutatok ebből. Olykor felmordulok csillapítva gyötrődésem éhségét ezzel, máskor pedig lélegzetvételem mélyebb mivoltával palástolom a kellemetlenséget. Ella eközben egy másodpercre sem áll le, amiért valahol hálás is vagyok, hiszen így gyorsabban végzünk. Az utolsó simítások végeztével hagy magamra, így én is megengedek egy röpke gyengeséget, és ajkaim enyhe grimaszba torzulnak tükörbe megvizsgált sebem láttán, ami minden mozdulattétel közben húzódik. Elpakolva magunk után kötelékerősítő bizonyítékainkat lépek ki a fürdőből, de majdnem sikerül elsodornom őt, szerencsére az utolsó pillanatban megállok. Tisztán látszik mennyire megviselte ez a nap, na meg a kérésem is, de mégis mit kellene tennem?! Ha kinyögöm, mint valami ökör, hogy semmi baj, valószínű elküld melegebb éghajlatra. Távol áll tőlem mások megvigasztalása vagy a legjobb szó kimondása a legjobb helyzetben, hiszen nem az emberek lelkivilágának pátyolgatása a feladatom, hanem pont az ellentéte. Minél jobban megtörni őket, majd érzelmileg kisemmizni, amíg nem beszél. Erőszakos, kegyetlen és közel sincs a gyengédhez. Az viszont világos, hogy ennek alkalmazása most nem helyénvaló, ezért talán kissé sután, de teszek egy lépést, hogy szembekerüljek vele, majd minden felesleges szófecsérlés helyett vonom őt mellkasomra, kezem pedig hátán talál megnyugvást, miközben igyekszem legyőzni a kínos kihatást, amit jelenleg intenzíven tapasztalok. Nem szándékozom elrontani a pillanatot, habár fogalmam sincsen neki ez mennyire segít, mert nekem egyáltalán nem. Világos, hogy nem minden élőlény olyan berendezéssel rendelkezik odafent, mint én, de biztos vagyok benne, hogy a gyengébb lelkűeknek is van valahol egy olyan pont, ami már soknak hat. Nem érdeklődöm, hogy nála talán ez abba a kategóriába tartozik vagy sem, és szinte levegőt is elfelejtek venni, mert oly törékeny és apró teremtés, hogy félek bármelyik pillanatban összeroppantom őt. Magamban viszont a másodperceket számolgatom, amiknek növekedése miatt úgy gondolom ideje lenne valamit kiböknöm is, ami eléggé kérdéses, hogy ront a helyzetünkön avagy pozitívabb irányba billenti azt az egyre lejjebb kúszó mérleget. - Köszönök mindent. - kezdek bele célozva a rögtönzött műtétre vagy hogyan is nevezzem ezt, végül egy sóhajjal egybekötve folytatom. - Nem sokszor kérdezem meg, de szükséged lenne valamire? Valami film, beszélgetés..vagy sejtelmem sincsen mit ajánlhatnék még. Szóval segíts. - nézek le a szemeibe, és most a pillanattal együtt a kék szempárt is fogva tartom.
Nem érzem jól magam attól, hogy házi körülmények között kell kiszednem egy töltényt az állítólagos vőlegényemből, akinek ez olyan természetes, mintha odaégettem volna a hálaadásnapi pulykát. Nem mondom, hogy unatkoznék mellette, de túl sokat voltam bezárva, és bekattantam egy fokon. Most is egy hajszál választott el attól, hogy elsírjam magam a jelenlétében. Az egyik percben még úgy beszél velem, mint egy kurvával, vagy egy haszontalan nővel, aztán meg parancsolgat, végül okoskodásba áthajló utasításokkal igazít el, mint egy nővérkét. Összezavarodom Owen jelenlétében, és már kezdem érteni, hogy mit jelent a szélsőséges helyzet. A vadidegenek enyhe kifejezés a társulásunkra. A fal mellett fékezem le, a fejemet lehajtva szipogok, és síratom az elmúlt heteket, a pasit, aki miattam halt meg, ma a taxisofőrt. Ma az életemre akartak törni, de már ez is azt mutatja, hogy egy időzített bomba vagyok. Nem mehetek el a boltba se anélkül, hogy ne lássam minden járókelőben a rosszat? Mikor fogok normális életet élni? Nem várhatják el tőlem, hogy ez a színjáték örökké tartson. Családot akarok, meg diplomát, ha eljön az ideje, addig meg tűrjek? Kifogja azt mondani, hogy felébredhetek ebből a rémálomból? Owen a kényelmi szempontokból nem fukarkodik, hét lakat alatt őriz, de van tv, meg internet is, csak lekódolva. Zsong a fejem, át akarok öltözni, és bebújni az ágyba, esetleg bevenni egy kis gyógyszert. Ó, hogy erre eddig miért nem gondoltam? Az öngyilkosság megváltás lenne, de már az ötlet is felidegel…mégis csábító. A vértől félig-meddig megszabadultam, de piszkosnak érzem magam…agyvelő. A tekintetem éppen, hogy felemelem, mikor Owen kijön a fürdőből, és majdnem elsodor magával. Nem kérdez semmit, megtorpan, mert a válla az enyémet súrolja. A kékjeim felszínesen csillognak, mint egy tükörfelület, és tudom, hogyha még egyszer megkérdezi, hogy minden rendben van-e, akkor meg fogok törni. Nincs semmi rendben, huszonegy évesen már arról álmodozom hány módon tudnám kioltani az életemet. A közeledésétől összehúzom magam, de a legnagyobb meglepetésemre magához von, aztán a mellkasán kötök ki. Lágyan ölel körbe, mint egy puha takaró, és nem mond semmit, csak simogat. Eleinte szoborszerűen álldogálok, nem mozdulok, még levegőt is elfelejtek venni, mert ez a gesztus szokatlan a lakótársamtól. Owen még a kezemet se merte eddig megfogni, most meg ölelget, és félmeztelenül teszi ezt? Meglepetten nyílnak szét az ajkaim, még a pupilláim is kitágulnak, aztán elernyednek az izmaim, és a hátán kulcsolom össze a kezemet. A nyakszirtjébe fúrom az orromat, és mélyen beszippantom az illatát. Fanyar, de kellemes, amolyan biztonságot sugalló. Vajon érzi, hogy őt szaglászom? Ella, ez nagyon beteg! Hirtelen tol el, és veszik el a pillantásomban, de ettől pír szökik az orcámra, és megszólalni sem tudok, mikor köszönetet mond. Megsüketültem, álmodom? Tátognék, de csak összepréselem a szirmaimat, mikor megint lesokkol. - Szükségem van-e valamire? – borzalmasan hangozhat, hogy visszakérdezek, de nem csoda, hiszen erre nem készültem fel. Az előbb még a gyógyszereken elmélkedtem, meg egy kivitelezhetetlen terven, most meg itt áll előttem Owen, és a tekintetem lesiklik a hasfalára. Nem illene megbámulnom, de megteszem, és rögtön kiszáradok. A torkom kapar, és megannyi lehetőség szalad át a fejemen, hogy mit csinálnék. Filmezhetnénk, de az már nem elégítene ki, túl sokat néztem egyedül a tv-t, nekem húsvér kontakt kell, amolyan lángolás, érezni akarom, hogy élek, és az csak egyfajtaképpen valósulhat meg. - Biztosan akarod? – ártatlanul lesek fel rá, ő meg engem bámul…gyönyörűek lehetünk egy kívülálló számára. Most nem kellene magyarázkodnom. Kihasználom az átmeneti bátorságomat, és a nyakába csimpaszkodva fogom magam, és belehúzom egy finom puszinak induló kezdeménybe. Az ajkaimat nekiérintem az övének, és játszadozom az újdonság erejével. Kellemesen meleg, mentolos…biztosan a fogkrém miatt. Owen nem szeret inni. A másik tenyeremmel az arcélét simogatom, végül feladom, és belesuttogom az ajkaiba. - Owen…élni akarok. Kelts életre… - kérlelő vagyok, és lehunyom a szemhéjamat, mert nem merek a szemébe nézni. Az orra az enyémet csiklandozza, már lábujjhegyre is álltam. Megőrültem hivatalosan is.
Mindent tudok az emberi test minden egyes olyan részletéről, ami azért szükséges, hogy könnyebben dalolásra fakasszuk gyanúsítottunkat. Nem rettenek vissza a kínzástól, egy vagy két pofon kiosztásától, ahogyan olyan potenciális veszélyforrás kiiktatásától sem, aki megérdemli a sorsát. Az ügy érdekében mindent. Ez az a mondat, ami a nép végén alibit nyújt a tetteimért, és nem hagyja, hogy felesleges tépelődéssel ébresszem fel emberibb oldalam bármelyik szegletét is. A bűntudat nem játszik, és azzal a tudattal együttélni, hogy a munkám a szükséges rossz alapja, mindig szerencsésebb megbékélni, mint a megbánással, amit éreznem kellene egy-egy ügyem után. Az Ellával kialakult helyzetet azonban biztosra tudom, hogy felcserélném ezer tettemért is elszenvedett bűntudatra, mint olyan érzés kifejtésére, amihez nem értek, így nem vagyok hajlandó alkalmazni. Mégis megteszem, és a következményekkel számolnom kell. Szó sincs róla, hogy Ella a saját valójában váltana ki belőlem ellenszenvet, helyette inkább az az emóció, ami számára megnyugvást jelent, jómagam viszont feszélyezettként élem meg. Gondolok rá, mert úgy tűnik ez a helyes lépés. Önmagán kívül cselekedett, amikor a golyót eltávolította a vállamból, így cserébe pár másodpercig nekem is így kell tennem. Elveimnek ellent mondani, és hagyni, hogy apró termete a karjaim közé simuljon. Minden sejtem óvatosságra int, és most először érzem azt, hogy tartok a következő reakciómtól. Évek óta uralom a dühömet, csapdába zárva a saját testem által, és a gondolat, hogy fájdalmat okozok neki bármilyen módon, csak még inkább elmélyíti az aggodalmat, amit az irányíthatatlanságom gondolata vált ki belőlem. Puha kéz tapad a hátamra, én pedig nem mozdulok. Szoborként érzékelheti csak jelenlétemet, de nem vághatom hozzá mennyire nehéz ennyi eltelt év után olyan érintést, és közeledést tapasztalni, ami nem jár fájdalommal. Törődése valahol újdonságot csempészik a pillanatba, amit eddig túl ritkán éreztem ahhoz, hogy be tudjam azonosítani. Kötélen táncoló idegeim nyugtalan sóhaj feltörését késztetik, a testem pedig ennek hatására enged görcsösségéből, hogy kényelmet nyújtson a másik fél számára. Ismét egy sóhaj szökik ki ajkaim közül és összeszedettebben válok társalgóvá. Kérdésem egyszerűsége valahol tágabb választéknak nyújt otthont, Ella pedig a határáig vágyik elmenni. Számíthattam volna erre is, és talán konkretizálnom kellett volna, hogy milyen kereteken belül történt meg a kijelentésem, de mégsem tettem. Helyette ajkainak fixírozásával töltöm el az időt, és szinte óráknak tűnik, ahogyan kezdeményezése az ajkamra pecsételve ér célt. Tehetetlenül állom, és a démonaimmal küzdök, akárhányszor kezeim fogsága alatt megmozdul ez a törékeny nő, hogy még közelebb érezhesse magát egy olyan személyhez, akit inkább kerülnie kellene, mintsem a bizalmába fogadni azt. Kérése lassú adatokként válik egyértelművé, ahogyan ezzel egyetemben a válaszom is, amit tudtára próbálok hozni. Kezem feljebb vándorol hátának mentén, és a szőke tincsek között török utat, majd csak ezután válok rabjává íriszei kékjének. - Nem tehetem, Ella..ezt nem. - lényegre törően közlöm vele, amit mélyen belül sejtenie kellett, ezután viszont a folytatásra törekszem, ami azzal jár, hogy lefejtem magamról körém fonódott karjait, a szemkontaktust viszont ezután is fogságomban tartom. Nem egyszer próbálta a tudtomra hozni, hogy távolságtartásom csak még inkább mélyíti a közöttünk lévő szakadékot, mindezek ellenére én sem érzem az erősebb köteléket a szökése vagy az ellentmondásai miatt. Gondatlanság lenne részemről kihasználni egyikünket sem boldogító megjátszott jegyességünket, ami újabb éket verne az ügy kivitelezésében. Tiszta fejjel kell gondolkoznom, nem fejjel a falnak rohanni, ha róla van szó. Védenem kell őt, és ha most meglépem azt, amire vágyik, a későbbiekben még nehezebb lesz elvonatkoztatni. Akárhogyan alakulhat, és valahogy nem vagyok a híve a felesleges kiakadásoknak, értelmetlen követelőzéseknek és mindannak, ami ezzel járna. Tekintetem körbejár a lakásom berendezésén, mintha képes lenne elterelni a gondolataimat, de a helyzet megrekeszti gondolkozásom menetét. Arra vágyik, hogy ne tekintsek rá ügyként, - holott valójában csak az, - se díszként, ami a lakásom hangulatát dobja fel. Nem értek a kikapcsolódáshoz, ezért a segítsége valami felszínesebb időtöltésre lett volna megoldás, ami úgy tűnik a mai napon már nem fog megtörténni. Sóhajtok egyet, végül kimondom hirtelen ötletemből fakadó szavaimat. - Ma velem aludhatsz, ha ragaszkodsz hozzá, de ennél többre ne számíts. - alkupozíciót teremtek önmagam határait feszegetve, de nem átlépve azokat. Márpedig kérésének teljesítése egyenlő lenne mindezzel. Jóllehet megsértettem elutasításommal, de ez nálunk már csak így megy.
A történtek után már tényleg nem tudom, hogy hányadán állok Owennel. Az egyik pillanatban még a kocsiba vágna be, de utána kedvességet csempész a riadt lelkem megnyugvására. Nem kértem tőle, hogy ezt tegye, de bizonyosan közrejátszott az is, hogy a fal mellett meglapulva várok rá, és félek, hogy megint a közöny lesz a legjobb társaságom. A golyó kivétele nekem nem hétköznapi, ő lehetséges, hogy nem tulajdonít nagy feneket az ügynek, de nekem a kezem is remeg az eset óta. Fejbelőtt egy férfit, mert szemet vetett rám. A saját vesztembe rohantam, nem dolgoztam fel az eseményeket, mert a legnagyobb problémám az volt, hogy elmeneküljek a kalitkából, de arra nem gondoltam, hogy ez a kalitka miattam lett felállítva. Elveszítem a józan eszemet a bezártság miatt, nem bírok különbséget tenni a jó és a rossz között, de próbálkozom. Kéklő lélektükreim a kíntól meggyötört arcvonásait fürkészik, meg szeretném érteni őt, de olyan talány, melynek megoldására egy elitalakulat sem lenne képes. Az egyik percben még távol maradnék tőle, de mikor zokszó, és egyéb figyelmeztetések nélkül zár a karjaiba, akkor tényleg elhiszem, hogy biztonságban vagyok. A közelsége ezt váltja ki belőlem, és eleinte talán fura nekem is ez a fajta gesztusa, de feloldódom, és közelebb bújok a nyakszirtjéhez. A hátamon pihennek meg a kezei, kicsit szoborszerű, de ettől még valódi. Owen lélegzik, a szíve is ver, és most az arcélemen érzem az orrából kiáramló meleg levegőt. Hálát érez, vagy egyszerűen így fejezi ki, hogy jól végeztem a dolgomat, és immár kvittek vagyunk. Bizalmatlan, irányító típus, és ha kicsúszik a gyeplő a kezéből, akkor kihúzzák a lába alól is a talajt. A szemhéjaim lehunyva élvezem az ölelését, szerintem még nem értem be ennyivel, de már úgy éheztem az emberi kontaktra, hogy ez is egy karácsonyi ajándékkal érne fel. Hahó, létezem, és nemcsak a lakásod gyöngyszeme vagyok. A sóvárgásom nem apad el, inkább óriási méretűre dagad, és kénytelen vagyok számolni azzal a végkifejlettel is, hogy el fog lökni, de én szorosan kapaszkodom belé. Végül eltart a mellkasától, és felteszi a milliós kérdést. Mivel enyhíthetne a bezártság érzetemen? Nem akarok filmet nézni, mondjuk szórakoztatóbb egy élő ember társaságában, mintsem a párnáimmal. Beszélgethetnénk is, de nem sokra mennék vele, és megnyílik előttem egy harmadik opció. Mi lenne, ha? Őrültség, mások sírva zárkóznának be, sőt a szende mivoltom most szégyelli is magát, de megteszem. Egyszer élek, és már olyan sokszor kerültem közel a halálhoz, hogy egy csókba már nem fogok belerokkanni. A kérésem néma fohászba megy át, és a kezdeményezés az én vállamat nyomja. Könnyedén tapadok rá a szájára, eleinte csak ízlelgetem, és várok a csodára, de nem történik semmi. A próbababámmal lehetséges, hogy egyszerűbb lett volna, aztán fordítunk. Nem mélyíti el, de a tenyere feljebb siklik a gerincem vonalán, és a hajamba markolva szakítja szét a kezdődő románc zálogát. Lángrózsák képződnek az arcomon, és a föld alá süllyednék, amikor visszautasít. Hidegzuhanyként ér a felismerés, hogy átléptem a határt, és belekavartam a nyamvadt, és zűrös érzelemvilágomat egy nem létező jegyességbe. Az isten verje meg, hogy örök álmodozó vagyok! - Owen…én annyira sajnálom. – kapok a szám elé, és elfordulok, mert zavarba hoz az elutasítása. Micsoda olcsó lotyó húzás volt, hogy a megmentéséért cserébe egy kis törődést igényeltem. A tenyerem a testem mellé hull, és megengedem neki, hogy arrébb álljon. Kínos csend telepszik ránk, és elnézek a másik irányba. A szobám nincs messze, talán, ha öt évre bezárkózom, és elhajítom a kulcsot, akkor ő is megkönnyebbül. - Ma veled aludhatok? – a pillantásom visszaszökken rá, és leesik az állam. - Én… - befogom a számat, mert ez egy vissza nem térő ajánlat. Még egy ideig figyelem őt, a szálkás felsőtestét, az izmos hasfalát, majd nyelek egy nagyot. - Átöltözöm. – közlöm tényként, de csak időre van szükségem, hogy feldolgozzam a történteket. Elslisszolok, mint egy kisiskolás a folyosón, és a szobámba érve az első dolgom, hogy levegyem a rajtam lévő pólót. A zuhany jót tenne, meg is fogadom, hogy öt perc alatt végzek, de úgy befásulok, hogy legalább húsz perc telik el. A kis rózsaszín rövidnadrágomban, és az egyetemi kabalás felsőmben lépek vissza a helyiségbe. Az ágyamon ott egy hatalmas párna. A hónom alá csapom, és a mamuszt felkapva a lábfejemre közelítem meg a rezidenciáját. Halkan koppintok a tokos felületen, és belököm az ajtót. - Owen…ha nem akarod, akkor visszamegyek. – pillantok körbe, végül rajta állapodnak meg a kék íriszeim. - Nem akarlak zavarni. – húzom az állam alá a párnát, és sután állok, és várok az engedélyére a belépésre.
Feszélyezettség ölel körbe, ahogyan a pillanat mélységét feszegetjük, vele együtt valami számomra egészen képtelenségnek, és idegennek tűnő érzelmi kavalkádot is. Felajánlásom nincs konkretizálva, és magam sem foglalkozom a jelentésével annál felszínesebben, mint ahogyan kimondom, de utólag belátom, talán mégis kellett volna. Mit adhatnék ennek a lánynak? Mi olyan értékes, és felettébb megkönnyebbítő, amit én, Owen Cavanaugh képes lennék nyújtani a törődést nagy mértékben igénylő másik félnek?! Pont ez az. Ő igényli, én kevésbé. Nem tudok a határaimnál tovább fejlődni ilyen egyszerűen, még ha valahol hálás is vagyok a tetteiért. Nem sokan vállalkoztak volna ennek a feladatnak elvégzésére, és lássuk be, ha megtudtam volna oldani magamnak, akkor őt sem kértem volna fel, de mégis megtette. Bármennyire is akaratán és szakértelmén kívül történt ez. Túl fiatal ahhoz, hogy ekkora veszélyt önmagában feldolgozzon, és alkalmazkodjon ahhoz az elvárásokhoz, és szinthez, amik körbeveszik őt megjátszott jegyességünk alatt. Szó sincs róla, hogy megértem a menekülési hajlamát, vagy azt, hogy ellenkezését miért is tartja annyira kiváló ötletnek, pusztán önmagam érdekében igyekszek értelmet adni olyan tevékenységeknek, amikhez nem volt szerencsém. Valami ilyesmit érzek most azzal kapcsolatban, amire készül. Nem adhatom meg neki a kérését vagy dőlhetek be a csábításának, mintha nem lennének azok az életünket nagy mértékben befolyásoló tényezők, amelyek miatt belekényszerültünk az együttélésbe. Cavillnek fogalma sincsen mekkora bajt hozott ezzel a nyakamba, csakis az eredményekre, meg a terv sikerességére gondolt. Talán nekem is erre kellene gondolnom, és valójában ezt is teszem, ahogyan pillanatnyi közeledésünk után személyesen szakadok el társaságától, hogy még idejében véget vessek az elkezdődni látszó érzelmi összezavarodásának, ami a pontos következménye lenne annak, ha ennél tovább haladnánk. A helyzet ismeretlensége sóhajtásra késztet, de az elhidegülése még inkább fejtörést okoz. Ugyan a haragom nem csillapodott, és egyik percről a másikra képtelen vagyok elfeledni, hogy képes volt akaratom ellenére is szökésre adni a fejét, de ha most elmélyítem ezt a sértettséget, és még távolabb taszítom magamtól még ennél is, azzal mindketten rosszul járunk. Legfőképpen én. Ezért is születik meg az ajánlatom, és bár átgondoltsága sehol sem garantált, mégis kimondom. Hangosan, és komolyan gondolva minden egyes betűjét az elhangzottaknak. A válasza várat magára, és a kérdése bizalmatlanságot szül bennem. Visszakozást, ami újra önmagam leghelyesebbnek vélt verziója felé terel. Enyhe bólintás a kezdetleges válasz, aztán a szavak is kibuknak belőlem. - Velem. - egyszerűen közlöm vele, miközben a bocsánatkérését játszom le magamban újra, és újra, hogy ne húzzam keresztbe a már körvonalazódott, és a tudtára adott tervemet. Tény, hogy csak ebből áll, és tovább nincsen, de valahol el kell kezdeni. És én itt teszem meg, meghúzva ismét még egy, majd egy másik határt is. Várom a tiltakozását, és már felkészülök egy kiadós kiakadásra vagy a nemleges válasz körbemagyarázására, ez pedig elmarad. Ennek fényében viszont magam sem tudom, hogy nehezítettem avagy könnyíttettem a saját helyzetemen. Amíg ő a készülődéssel van elfoglalva, én sem teszek másképpen, de fejben megrekedek a beszélgetésünk szintjén, és nem is tudok ettől elvonatkoztatni. Valami fura érzés van kibontakozóban, és tudom, hogy leginkább amiatt vagyok ennyire zavarodott, mert az emberi közelséget évek óta kizártam az életemből, és most a közepébe vágva engedem vissza lassan az életembe. Nem vagyok felkészülve rá, mégis megteszem, és a legfélelmetesebb, hogy nem is magamért. A zuhannyal a másik fürdőben frissítem fel magamat, míg ő a fentit választja. A tükör előtt állva nézek szembe önmagammal, a már-már alig ismert személlyel, és nem tudom nem észrevenni azt a bizonytalanságot, ami a tekintetemben köszön vissza. Hideg vízzel felfrissítve az arcomat lépek ki a helyiségből, és körülnézve a ház biztonsága érdekében járom végig újra élőhelyem minden szegletét, majd csak ezután indulok a szobámba, hogy elejét vegyem a kacifántos este részleteinek. Ella nemsokára meg is érkezik, és egy kopogással jelzi jöttét. Valami gyere be féleséget morogva invitálom be szobámba, majd mikor ez megtörténik, végigmérem őt, de az arckifejezésem ugyanolyan kiismerhetetlen marad. - Nem szokásom az ígéretem megszegése. Az ágy jobb oldalán alszol. Ha nem tetszik, az esetben nem foglak megakadályozni, ha a különalvást választod. - fektetem le a szabályaimat, mert vannak megszokásaim, amikről egyetlen személy kedvéért sem vagyok hajlandó letenni. Ha ezzel nincsen problémája, akkor részemről semmi akadálya az együtt alvásnak. Vagyis azt hiszem.
Tudom, hogy nem bőbeszédű Owen, de ez a kijelentése egyszerre bizsergeti végig a bőrömet, és taszít letargiába is. Nem érzem benne a túlzott érzelmet, de valamiért mégis úgy érzem, hogy érdekes este elé nézünk, ha nem táncol vissza az egyikünk az előbb elhangzott ajánlat hallatán. Nehezen tudom elhinni, hogy beenged a birodalmába, ha az enyémet képes volt bekamerázni. Vajon látta, ha alva jártam, és a tudtomon kívül csinált olyasmit, ami talán állami vétség is lehet? Nem lehetek benne biztos, de azért annyira kiismertem, ha valami rosszat teszek, akkor nem kímél. Előfordult, hogy majdnem elkotyogtam Lizának, hogy merre lakunk, és ekkor megtiltotta, hogy a következő héten is beszéljek vele, mert nem tudom tartani a kis számat. Nem mértem fel, hogy mit szabad, és mit nem, de úgy látszik, hogy ma este más szabályok lépnek életbe. Mi lesz velem, ha nem tudok aludni? Kiosonni nem merek majd, hiszen rám veti magát. Neki nincsenek rossz álmai, vajon horkol, és a legfőbb kérdés, hogy félmeztelenül alszik-e? Már annyi minden szalad át a fejemen, hogy képtelenség követni a gondolati síkot is. Az egyik lábamról a másikra állok, a pia megártott, de már tiszta józan vagyok. Sóvárgok egy kis szíverősítő után, mert ha ezt így folytatjuk, akkor az éjszaka közepén hívhat mentőt. Melegem lesz, és úgy döntök, hogy eliszkolok a kíváncsi tekintete elől. A másik fürdő lesz az enyém, amint van annyi lélekjelenlétem, hogy összeszedjem a ruhámat, és bemenjek a tágas helyiségbe. Owen lakását nem mondanám legénylaknak, mert eléggé tiszta, és rendezett is. Az egyszerű bútorok az uralkodóak, nem láttam egyetlen családi képet sem, sőt azon is csodálkoznék, ha tartaná velük a kapcsolatot. Egyáltalán ismeri azt a szót, hogy barát? A szüleimmel már szóváltásba került, de valamiért anya legutóbb is azt szajkózta, hogy ne panaszkodjak. Nem rossz parti, és ha látszat is a házasságunk, még egy darabig így marad. Apa ellenben csendben maradt, és nem tetszett neki, hogy a kincsét elvette valaki. Nem vagyok tárgy, de Owen esetében már ebben sem vagyok biztos. A zuhany elhúzódik, valahogyan jómagam is késleltetem a viszontlátás pillanatát. A pizsamaöltözetem visszafogott, mondhatni kislányos. Az egyetlen mentsváram a párna, és nem is vagyok rest magamhoz venni indulás előtt. A lábaim visznek előre, tudom, hogy merre találom a szobáját, de még nem jártam benne huzamosabb ideig. Amikor elment itthonról, akkor bezárta. Mit őrizhet benne? A régen elfeledtet múltját? Miért érdekel hirtelen, hogy aludt-e már valaki mással is együtt? A viselkedéséből azt hiszem, hogy erre a válasz a nem lenne, de még okozhat kellemes meglepetést is. A közös főzésünk elmaradt, és én már személy szerint érzem, hogy majd kilyukad a gyomrom, de eddig nem tettem szóvá neki. Az ajtaján halkan kopogok be, és megvárom, hogy ő kezdeményezzen, sőt felajánlom, ha feszélyezett lenne neki a helyzet, akkor elmenekülök, és holnap reggel úgy mehet dolgozni, hogy nem kell látnia. - Öhm, ez most akkor azt jelenti, hogy megfelezted az ágyat? – mérem végig felvont szemöldökkel, mert nem fér a fejembe. Közelebb merészkedem a fekvőhelyhez, és nem hiszem el, amit látok. - Párnával húztál határt? – remegem magam elé a mondatot, és a jobb féltekre ejtem a párnámat, aztán óvatosan foglalok helyet a szélén. Végigsimítok az ágytakarón, és felpillantok rá. - Alszunk is, vagy előtte még van valami terved? – harapom be az alsó ajkamat, de hangosan kordul egyet a gyomrom, és védekezve simítom rá a tenyeremet. A fülem vége elvörösödik, én meg cincogva szólalok meg. - Bocsánat…a vacsora. – vizslatom őt…mi lesz velünk?
Ella nem egyszerű nő, de közel sem megfejthetetlen. Többnyire tűnik kedvesnek, mintsem az ellenkezőjének, ahogyan az is lejött, hogy ártatlansága néhol inkább álca, mint a valódi énje. A megfigyelés a munkám része volt, és mielőtt vakon léptünk volna, ki kellett ismernünk az ellenséget. Nem szép szóhasználat az ő esetében, mert Ella az a nő, akit meg kell védenem az életem árán is. Parancsot kaptam, és teljesítenem kell, ha tetszik, ha nem. Ennek fényében azonban eléggé nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy ne csak feladatként, küldetésként tekintsek rá, hanem olyan személyként, akit eddig nem zártak el a külvilágtól, és vágyik a társaságra. Teljesen mások vagyunk ebből a szempontból, és pont emiatt ütközünk állandóan akadályokba, hiszen ő nem tudja megadni azt, ami nekem kell, én meg azt, ami neki. Így viszont szépek leszünk együtt. Gyenge próbálkozásom, hogy fenntartsam az igyekvésem látszatát nem túl meglepő reakciót vált ki belőle. Mondhatjuk úgy, hogy arckifejezésén visszaköszönnek azok az értetlenségből fakadó jelek, amik nálam is ugyanúgy megvannak. Talán ez lenne a közös tulajdonság? Minden egyes alkalommal, amikor a határaimat feszegetem, akkor ugyanolyan zavartak vagyunk? Nagy meglepetésemre mégis kitartok ötletem mellett, és még azelőtt zárom rövidre az erről történő beszélgetést, mielőtt végleg meggondolnám magamat. Különválunk, de a gondolatmenetem mégis felé irányul, és nem is csillapodik még akkor sem, amikor visszahúzódok az egyetlen nyugodtnak nevezhető helyre, amit az életembe birtokolhatok. Most, hogy őt is beengedem a világom ezen szeletébe, kezdem úgy érezni, hogy nyílt könyvvé válok számára. Mintha kiadnám magamat neki minden egyes bizalmatlanságot képező gondolatom ellenére is. Párszor még körbetekintek a szobámon, és elraktározom magamban a meghittségét, és azt, amit valamiért értékelek benne. Ellára nem kell sokat várnom, és bár a szabályok magától értetődőek, ő nem meghazudtolva személyét vissza is kérdez, mintha nem értette volna jól azt, amit mondtam. - Ezt azt jelenti, hogy te a jobb oldalon fogsz aludni, én pedig a balon. Mi olyan bonyolult ezen? - vonom fel a szemöldökömet, mert tényleg nem értem hol van ebben a komolytalanság vagy mi az, ami nem logikus a kérésemben. Bár nem mondom, hogy nem vártam ilyen kérdésekre, így hogy bebiztosítsam kimondott szavaimat, még párnákkal is érzékeltettem a kívánságomat. - Úgy gondolom, igen. Így még véletlenül sem történnek félreértések. - véleményezem, ha már így rákérdezett, de jobban szerettem volna biztosra menni ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy neki őrültségnek tűnnek, saját magamnak viszont eléggé nagy lépések ahhoz, hogy ekkora ügyet csináljak belőlük. - Gondolom a párnák az ágyon nem okoznak problémát. Vagy otthon nem ott helyezkednek el? - ha már értelmes kérdéseknél maradunk, miért ne tennék fel én is egyet? Olyannyira meglepő számára a jelenlétük, hogy feltételezem valami nem stimmel. Egy mélyen beszívott levegő után követem végig a mozdulatsort, ahogyan elhelyezkedik az ágyon, de az ezt követő hang nem túl bizalomgerjesztőnek hat, és hamarosan meg is tudom az okát. - A vacsora. - hümmögök egyet, végül tovább folytatom. - Az a vacsora, amit elkészíthettünk volna mielőtt megszöktél? Nem bírtam ki, muszáj volt magamban mérgelődésem egyik pontját hozzávágni, de a hangom nem cseng idegességtől. Puszta ténymegállapításként történt ez az egész. - Mit ennél szívesen? - érdeklődően hozakodok elő egy kapcsolódó témával, mert egy-két ötlet körvonalazódott a fejemben, ahhoz viszont az kell, hogy a válaszát megkapjam. Mellesleg talán ez még egy pont lehet azon a listán majd, ami a feszültségoldás hatására lett létrehozva.
Úgy isten igazából nem értem Owen jellemét, de próbálkozom, és tényleg vágyom, sőt akarom, hogy velem töltse az estét. Az elején még megfontoltam, hogy elfogadjam-e az ajánlatát, de ez is több, mint a semmi. Kis lépésekben is haladhatunk, ahogyan én közeledem az ajtaja felé. Az egyetemen számtalan balféket láttam, értendő ez alatt az olyan srác, aki gyűjti a szuperhős kártyákat, aki magában beszél, és van az, aki különös figyelmet fordít a szabályok betartására. Agyaltam azon is, hogy nekem akad-e valami kiállhatatlan tulajdonságom, de erre sajnos nem tudok mit mondani, mert a tudatom még nem túl jó, mármint nem merem megnevezni a mások által említett idegesítő tényezőket. A kívülállók számára úgy nézhetünk ki, mint egy ismerkedő páros, pedig elviekben jegyesek vagyunk, de még soha nem aludtunk egy ágyban. Elfog az idegesség, és alig bírom palástolni, mikor engedélyt kapok a belépésre. Owen az ágy igazgatásával van elfoglalva, én veszek egy pillantást a többi berendezésre is, de túl nagy jelentőséget kap az alvóhely. A franciaágy közepesnek mondható, de azt hiszem két ember kényelmesen elférne rajta, és el is fog, mert ma este együtt alszunk. Mitől érzem mégis idegesnek magam? A szívem a torkomban dobog, és pótcselekvésként lehuppanok az ágy szélére, de nem sikerül türtőztetnem magam, és rákérdezek a nyilvánvaló határvonalra. Nem következtetek, úgyis meg fogja válaszolni, mert Owen csak akkor tér ki a válaszadás elől, ha valóban nem tudja, vagy nem akarja megosztani velem az információkat. - Öhm semmi, csak tudod…semmi. Nem szoktam meg, hogy megvan a helyed. Esetleg hiszel a feng shuiban is? – viccnek szánom, de rossz poén, én meg ahogyan elindul a szám felfelé, így torzul át egy fintorba, és hirtelen nagyon érdekesnek találom az ágytakarót, meg annak a mintáját. A párnahalmazzal megint nem tudok, mit kezdeni. Nem hiszi el, hogy ez távol tart, ugye? Az embert azt hinné, vagy a helyemben időző másik hölgy, ha lenne rá alkalma, hogy Owen fél tőlünk. Én vagyok a szűz, de ő az, aki még a bőrfelületek ütközését is elkerüli. Jesszusom mi lenne, ha a hátam az övéhez érne? Túl sokat agyalok, mire leesik, hogy a feleletre vár. - Nem okoznak problémát. Az ágyon a helyük, de nem az oldalam, meg a fenekem mellett. Általában a fejem alatt tartom, tudod ez a szokás. – húzom az ölembe a sajátomat, ha már ez az egyetlen társam idebent. A gyomrom, vagyis pontosabban az éhségérzetem közbeszól, és megpróbálom „eltüntetni” a nyomokat, de kinyögöm, hogy elmaradt a vacsora, és persze, hogy az orromra olvassa a baklövésemet. Lehorgasztom a fejemet, és elszámolok magamban háromig. - Valóban igazad van, ez az a vacsora lett volna, amit közösen készítünk el, ha nem menekülök előled. Sajnálom, ez már elég őszinte? – kicsit túllövök a célon, de máris megkérdezi, hogy mit szeretnék enni. Nincsenek nagy igényeim, mert ahogyan elnézem minél hamarabb ágyba akar kerülni, hogy a képzeletbeli listáján kipipálja a velem alvást is. Ez neki túlélő műsor? A munkahelyén beszélhet rólam? - Egy sajtos szendvicsnek örülnék, meg egy pohár kólának, ha ez még belefér a mai jutalmamba. – szándékosan veszem fel a stílusát, és a szőke hajzuhatagomba nyúlva gondolkodom el, hogy mennyire legyek merész. - Owen neked vannak barátaid…mondjuk akikkel poénkodol, megiszol egy sört, vagy kibeszéled a munkádat? – sóhajtok egyet, és elfojtok egy mosolyt a jelenlétében, miközben oldalra biccentem a buksim.
Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy mondhattam volna nemet is Cavillnek, és átpasszolhattam volna ezt a nemes feladatot másnak is, de valahol a büszkeségem nem engedte. Ismertem már jól a főnökömet. Láttam már olyan emberekkel veszekedni, akik nem vállaltak be egy-egy küldetést a magasan tetőző rizikófaktorok miatt. Ők voltak Cavill szemében a gyávák, azok, akik könnyen kipotyognak majd a feladatok elvégzése alatt. Szerinte még az is bátorságra vallana, ha egyszerűen csak a fejéhez vágják, hogy képtelenek megcsinálni, mert ugye nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Soha nem tudtam volna újra Cavill szemeibe nézni, ha nem vállalom be ezt, és olyan csalódást okoztam volna számára, ami a földbe tiporta volna az évek alatt feltornázott tekintélyemet. Márpedig azt nem engedhettem meg magamnak, ezért sem volt kérdéses, hogy igennel válaszoljak, mihelyst parancsként tekintett az egészre. Ebből fakadóan sem tudom Ellát elkülöníteni ilyen könnyen egy feladattól, amit teljesíteni kell. Viszont ha ezen nem lendülök túl, akkor végképp búcsút inthetünk bármilyen közelségnek is, amibe olyannyira reménykedik. Ella belépése után egyre szűkösebbnek tűnik a szobám falai között lenni. Szinte érzem, ahogyan az eddig biztos pont lassan omlik le, és a fekete és barna színben pompázó bútorok egyszerűsége már nem nyújt olyan nyugodtságot, amilyet tegnap még jelentett számomra. Félreteszem ezen aggodalmaimat, és arra koncentrálok, ami még ránk vár. Lassan térképezi fel a helyiséget, megjegyzései mégis a párnákról és az elrendezésükről szólnak. Kérdése kapcsán furán tekintek rá, majd csak egyszerűen figyelmen kívül hagyom ezt a badarságot, vele együtt a válaszadást is, és csak arról vagyok hajlandó véleményt formálni, aminek látom is értelmét. - Tisztában vagyok vele, Ella. Most viszont ezt is kipróbálod. - nem könnyítem meg a helyzetet számára, de nem vágyok ezzel kapcsolatban kompromisszumot kötni. A párnák maradnak a helyén az elrendezéseim szerint, és ezzel le is zártam ezt a vitát. Hasának jelzése nem meglepő, hiszen amíg saját magam nem tulajdonítok nagy szerepet a beosztott étkezésnek, addig ő másképpen nevelkedett, így valószínű jelentőséggel bír, hogyha kimaradt neki pár fogás. Ha már témánál vagyunk, én sem vagyok hajlandó kihagyni eddig visszatartott véleményemet, és mihelyst lehetőségem adódik rá, oda is szúrom neki sértettségem egyik részletét, majd figyelmesen követem végig bocsánatkérését. - Megteszi. - felelek szűkszavúan, mégis ennek ellenére a kérdésem őszinte érdeklődést vált ki belőlem a válasza iránt. Nem vagyok normálatlan. Kínozni sem fogom itt, ahogyan megtiltani tőle a helyes étkezést vagy azt, hogy teljes életet éljen bizonyos korlátok között. Megvédenem kell, nem veszélybe sodorni, így ha alkut kell kötnöm vele pár dologgal kapcsolatban, hát megteszem. Nem pontosan erre a válaszra számítottam, és mintha incselkedéshez hasonló hanglejtéssel hozná a tudtomra, hogy ez a különleges szituáció, aminek a részese, felettébb nem szórakoztató számára. Ezért én is maradok ugyanezen a vonalon. - Nem fér bele. - vágom rá kezdetlegesen, majd felállok az ágyról, és a szekrényemhez lépek. Egy vastagabb pulóvert szedek elő belőle, magamnak egy itthoni nadrágot, és egy felsőt, és az első kezembe akadt ruhadarabot a kezébe adom. - Vedd fel, mert elmegyünk itthonról. A sajtos szendviccsel nem érsz semmit. A gyomrod meg olyan, mintha most készülne kilyukadni. Mit bírsz? Kínait, pizzát vagy zöldségeket eszel? - jó pár kérdést szegezek felé, miközben belebújok a saját cuccaimba. Nem fogok túlöltözni, mert autóból rendelünk, de házhoz meg még egyszer nem teszem meg. - Nincsenek barátaim. Most pedig indulhatunk? - nem igazán vagyok oda azért, hogy a magánéletemről társalogjak, legfőképp nem az egyetlen személyről, aki valamelyest elérte azt a szintet, hogy ne kergessen az őrületbe. A telefonomat a zsebembe mélyesztem, vele együtt a fiókomban tartott pénztárcámat is, és megvárom, amíg elkészül, hogy együtt ülhessünk be a kocsiba. Nem hagyom hátra őt, már csak azért sem, nehogy megint szökésre adja a fejét. Végtére is ő az éhes, nem én.
Veszekedni egy élmény lehetne vele, mert amint kifejtem a véleményemet a párnákról, szinte kézzel borítékolható a válasz is. Nekem itt most nincs szavam, és ha nem tetszik, akkor tulajdonképpen vissza is mehetek a szobámba. Ellenkeznék, de nekem ez is megfelel, csak ne zárjon be, mert attól tuti bekattanok, és nem akarok arra gondolni, hogy képes lennék magamnak ártani, mert ki tudja, hogy mit hozna ki belőlem az adott helyzet. Ma este nem voltam felkészülve arra, hogy egy szobában leszünk, de mér arra sem, hogy kiveszek egy golyót a vállából. Az ágyon ülve töprengek el a kinézetén, a modorán, és az eltelt heteken. Óriási lépést tettünk volna ma este a másik felé? Kedvelhetném ezt a férfit? A válaszok a levegőben vannak, mert a pillantásom minduntalan bejárja a kidolgozott felsőtestét, és megállapodik a kék lélektükrön találkozásánál. - Ennek örülök, mert jobbat nem tudok kreálni. – felelek neki a bocsánatkérésemre. Kicsit meglepődöm, hogy zokon vette, mármint értem, hogy miattam tette, de abba nem gondoltam bele, hogy magát Owent hogyan érinti, ha nem fogadok szót neki. Nem bántásnak szánom, de részben hibásnak tartom, hogy bezárva tart, de nem akarok belemászni a részletekbe, mert nem érné meg. Minek rontsam el a javuló kapcsolatunkat? A gyomrom korgása szakít félbe, és a vacsora is ott lebeg a ki nem mondott ígéretek között, de hogy mit is ennék? A sajtos szendvics nem túl laktató, de gyorsan elkészíthető, a kóla meg azért kell, hogy legalább én fent tudjak maradni, mert az bizti, hogy nem leszek képes elaludni mellette. Most még nagy a szám, de már lejátszottam a fejemben a jelenetet. Megfordulok, és elkap a vágy, hogy hozzáérjek, aztán meg azon tépelődöm majd, ha nem akarok bajba kerülni, akkor inkább egyedül kellett volna aludnom. Ördögi kör ez, de túlfutottam az este menetét, mert megtöri azzal, hogy nemet mond a kérésemre. Az arcomról is lefagy a mosoly. - Miért nem? Éhesen akarsz hagyni? – biggyesztem le az ajkaimat, de már csak kapkodom a pillantásom, mert a szekrényhez sétál, és kiemel belőle egy melegebb pulcsit, és magának is kiválaszt egy együttest. - Elmegyünk? Viccelsz?! – nem hiszek neki, de csak nem verne át. A pulcsiba bújva mérlegelek, végül választok. - A pizza nem lenne rossz, de a kóláról nem akarok lemondani. Beülünk valahová? – csillan fel a szemem az ötletén. Mégsem olyan rossz, és a kislányos izgatottsággal együtt pattanok fel. A menekülést elrejtem a fejem hátsó zugába, ha képes elvinni itthonról a történtek után, bár tartok tőle, hogy a vezetés nem tenne jót neki. - Owen mi lesz a kezeddel? Mégsem kérhetem, hogy vezess. Nemrég vettem ki belőle egy töltény. – sápadok el, mert most esik le, hogy miközben kekeckedem vele, ő miattam sérült meg, és most még arra is vállalkozik, hogy elvisz enni. - Nem is értem, hogy miért. – tessékelem ki magam az ajtón, és leszaladok a lépcsőn az előtérig. Ott természetesen elbíbelődöm a cipővel, mert régen jártam odakint úgy, hogy nem volt rajtam póráz. A tekintetem falja a tájat, és mélyen beszippantom a szabadság illatát, de nem tart soká, mert az autóba parancsol. Én mosolyogva ülök be, és az övet is elhúzom. A helyszínt ő ismeri jobban, de nem szegi a kedvemet a szótlansága sem. Az ablakon nézelődök ki, mikor beállunk egy éjszakai kiszolgáló mellé. - Itt lehet pizzát kapni? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és mikor ránk kerül a sor, áthajolok Owen karján, és a felhozatalt lesem. - A sonkás, sajtos…az – a srác rám kacsint, én meg zavarba jövök, de intek neki. - Helló szépségem. – a pultra támaszkodik, én meg süllyednék. Ez most flörtöl velem? Elvágva a lehetőségeket Owen füléhez hajolok. - Azt hiszem pisilnem kell. – suttogom bele.
Különösen nem izgat mások bocsánatkérése, mert aki már felém ilyen szintre vetemedik, az már veszett ügy. Ella esetében ilyen szempontból is türelmesebbnek kell lennem, mert vele együtt kell élnem. Márpedig ha folyamatos haragban fogunk kelni, majd feküdni, az nem különösen segít egyikünknek sem. Sóhajtok egyet, végül felnézek Dr. Szöszire. - Mint már mondtam, megteszi. - ismétlem meg magamat, amit még annyira sem szeretek. Az emberiség azon fajtájával, amelyik értelmetlen, nem vagyok hajlandó sokat társalogni, de még Ella azt a fajtát képviseli, ami menthető. Szerencsére. Az ételválasztéka elég szegényes, és tekintettel arra, hogy a mai nap folyamán alig evett valamit, nem feltétlenül ragaszkodok pusztán csak a sajtos szendvicshez. Nincs szükségem arra, hogy az éjszaka folyamán a gyomrának hangjával vagy az alvásának hiányával szembesüljek azért, mert nem lakott jól. Nemleges válaszom egyből felkelti érdeklődését, és ki gondolta volna, hogy a legrosszabbat feltételezi. Nem is vagyok hajlandó ezt véleményezni, helyette inkább szótlanul szerzek melegebb ruhadarabokat a szekrényem mélyéről, és amíg ő feldolgozza a kimondott szavaimat, addig fel is öltözök, meg magamhoz is veszem a szükséges cuccokat. - Arckifejezésem melyik pontján fedezted fel a viccelődést? - mutatok körbe arcvonásaim mentén mutatóujjammal, de a folyamatos csacsogás közben azért a kezemmel jelzem neki, hogy jó lenne, ha a szájmenésével egyenes arányosságba a lába is ilyen jól működne, és már elhagyhatnánk ezt a helyet valami étel után kutatva. Kérdése meglepődést vált ki belőlem, és meg is torpanok egy pillanatra az autó kinyitásában. - Mi lenne vele? Egy csak egy töltény volt, és már kiszedted. - jegyzem meg, miközben beszállok a kocsiba, és miután ő is megteszi, csak ezután folytatom. - Ha ez egy szegényes próbálkozás arra, hogy vezethess, el kell, hogy szomorítsalak, hogy belebuktál. - pillantok oldalra, de már nem sokáig tökölök a garázsban, így miután bezárok mindent magam mögött, egy gyors pillantást vetek a környékünkre, majd indulunk el az egyik kajálda irányába, ahol lehetőségünk nyílik majd enyhíteni étvágyunkat. A közeli pizzázó ilyen tekintetbe jól jön, és be is állunk a sorba, hogy az autók váltakozásával mi is majd elérkezzünk a választékokat leadó pulthoz. Egyszerű sóhaj bukik ki belőlem kérdése miatt, de minden szarkasztikus megjegyzés nélkül hagyom a levegőbe lógni feltett kérdését. Egy fiatal srác pofátlankodik be beszélgetésünk közbe, és már éppen sorolná a választékokat, amikor Ellát meglátva beakad nála a lemez, és hirtelen válik anyámasszony katonájává. Türelmetlenségem következményeképp hajolok ki, és csapok rá egyet a pultra, amin ez a barom támaszkodik, majd felnézek a srácra. - A választékokkal foglalkozz, világos voltam? - a srác meglepetésében ugrik egyet, ezután mindjárt visszavesz a képéből. Addig én Ellát irányítom vissza az üléséhez, de a következő szavai olyannyira hülye arckifejezést festenek a képemre, amilyet még sosem tapasztaltam magamtól. - Pont most? Komolyan? - kérdezek vissza, és egyúttal tovább is folytatom. - Nem bírnád ki esetleg hazáig? Ella természetesen nem egyszerű eset ilyen szempontból, és úgy néz rám, mint valami kisállat a nagy kék szemeivel, amelyik próbál lenyűgözni. Beleegyezően fújom ki a levegőt, majd nézek fel a csávóra, aki még mindig jó gyerek módjára sorolja a pizzafajtákat. - Egy sonkás-sajtos lesz, kólával és narancsos üdítővel. A parkolóban leszünk. - fizetem ki a választott ételünket, majd félre is állok, és Ellával együtt szállok ki a kocsiból. - Szorosan mellettem gyere. Szaporázd meg a lépteidet. - siettetem őt, amíg el nem érünk a mosdóhoz. Ott nem zavartatva magamat nyitok be a női részlegre, és miután tenyeremmel belököm az összes ajtót, hogy megbizonyosodjak társaságunk hiányáról, csak akkor engedem őt előre. - Kapsz 2 percet. Az ajtó előtt megvárlak. - nézek az órámra, és elhagyom a helyiséget, hogy az összes többi befelé induló nőt átirányítsam valahova máshová, amíg a menyasszonyom odabent van.
Az első sokkhatásból esek a másikba, mert arra már nem voltam felkészülve, hogy elvisz a házból. Az engedetlenségem után egy jó bünti járna, és ha Owenen múlna, mármint a megszokott természetén, akkor ki sem mozdulnánk, de sejtem, hogy ma este nem akar a szokványos téren eljárni, és ennek örülök. Egy lopott mosollyal nyugtázom, hogy elmegyünk, és csivitelek is egy sort neki, hogy véletlenül se maradjunk idebent, de aztán elhallgatok, mert átestem a ló túloldalára. Szépen belebújok a kölcsönkapott pulcsiba, és az orromhoz emelve szagolom meg, miközben lemegyünk az emeletről, és a kocsi előtt vár be. - Ennek méz illata van, te mézzel mosod a ruháidat? – nem fér a fejembe, hogy milyen tradíciók kerülnek még elő, egy bizonyos, hogy a szabályok között élt az is, hogy nem nyúlhatok a személyes tárgyaihoz. Owen kényszeres, és tisztaságmániás is, ebben nem kételkedem, de most esik le, hogy alig egy órája vettem ki a vállából a töltényt, mire a legnagyobb természetességgel felel. Eszem ágában se volt vezetni, ha már elmehetek itthonról, de biztosan rosszul kódolta a kommunikációnk eme részét. Becsatolom magam, és a sérült területet figyelem, de úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Nem fér a fejembe, hogy miképpen élheti az életét, és hogyan térhet vissza a normális kerékvágásba egy lövés után. Nem szólalok meg, félek, hogy rosszat mondok, de egyértelműen egy pizzázó felé tartunk. Az újdonság erejével hat rám, hogy nem vagyok bezárva, és lelkesedve tapadok az ablakra, mikor megállunk a kiszolgálóablak előtt, és áthajolva szemügyre veszem az ajánlatot. Nem filózok sokat, nekem a sonkás-sajtos feltét megfelel, és mellé a kóla, ha nem vonja meg tőlem a koffeint, de úgy tűnik, hogy ma engedékeny, és ráadásul kedves is. Egy széles mosollyal pillantok a fiúra, aki összeállítja nekünk a csomagot, és hasonlóan szimpatikus lehetek neki, de a ki nem alakult flörtöt Owen kemény fellépése öli meg még a kezdetében. A kezdeti figyelmem lankadni kezd, mert rám tör az inger. A fülébe suttogom a kérésemet, de az arcára kiülő undor, és meglepődésből kalkulálok. - Igen, most. Elfelejtettem elmenni otthon, bocsánat. – szabadkozok, mintha egy óriási bűnt követtem volna el azzal, hogy nem mértem be a folyó ügyeim szükségleteit. Nem élt együtt még nővel, mert akkor tudná, hogy ennél még rosszabb is lesz a piros betűs ünnepeken. - Hazáig? Ha adsz egy üveget, talán igen. – durcásan fordulok el, és támasztom meg az államat, de nem bírok másra koncentrálni. A kedvessége el is fogyott, ebben a hitben létezem, és megpróbálom kizárni a fejemből a Niagara vízesést. A parkolóig szambázunk el, miután kifizette a rendelést, és az egyik üres helyen parkol le. A kiszállás után még levegőt sem vehetek, mert Owen ott terem mellettem, és a frászt hozza rám. - Lenne esélyem más mellett lenni? – szalad ki a számon a kérdés, de nem gondolom komolyan. Az ő lépése közben nekem hármat kell tennem, így kellően le is izzadom a mosdóig. A kedves „párom” nem hazudtolja meg a szuperképességeit, és belöki az összes létező ajtót, hála az égnek. A szememet megforgatva röppenek befelé, és a kijelentésén már csak megcsóválom a fejemet. - Arra nem gondoltál, hogy esetleg női bajaim is lehetnek, és az nem csak pisiléssel jár? Lány vagyok nekem a két perc, talán öt. – tartom fogva a kékjeit, és beslisszolok az ajtón. Szerencsére nem kínoz a havi baj, így könnyedén bírom teljesíteni a kívánságát, de a kimenetel már sokkal szórakoztatóbb. A csap melletti szappanadagolót kényszer ellenőrzi, és a kezembe nyom egy fertőtlenítő kendőt, hogy ezzel többre megyek. Meg sem kérdezem, hogy honnan van neki ilyen. A parkolóban már ott téblábol a srác, és egy szende mosollyal adja át nekem a dobozos italokat. - Örök hála. – mondom neki, de Owen jelenlétében már iszkol is befelé a munkahelyére. A kocsiba ülve a pohártartóba telepítem át a két rendelt italt, és a dobozra nézek. - Ezt ketten fogjuk megenni, szóval nem félsz attól, hogy elkapsz tőlem valamit? – incselkedve veszem el az egyik szeletet, és jóízűen harapok belé. - Ez isteni.. – tartom alá a tenyeremet, és szó nélkül lapátolom be az első kört.
Magamhoz nem híven vállalkozok arra, hogy közösen hagyjuk el a lakást, ha már a vacsora elkészítése nem jött össze. Ugyan bevallani nem fogom, de az éhség érzése a kimondott nyilvánvalóság után engem is gyötör, így talán emiatt is vágok bele ebbe az őrültségbe, ami még több indokot ad arra Ellának, hogy felesleges fecsegésekbe kezdjen. Véleményezni nem vágyom az elhangzottakat, mi több ha lehet a legkevesebb szavakat igénylő kommunikációt alkalmazom, hogy még csírájában elfojtsam a csicsergő kedvét. Gondolom úgysem a komolyság formálja ezeket a kérdéseit, én meg nem koptatom a számat, ha nem muszáj. A kocsiban ülve az áldásos csend fogad, és ez is így is marad egészen a pizzázóig érve, ahol viszont újabb idegesség lesz rajtam úrrá, ahogyan a pasas megjegyzéseket tesz Ella felé. Ugyan a lány nem a tulajdonom, és szívem szerint kitenném őt itt, hogy családot alapítson meg normális életet működtessen ezzel az alakkal, de a kiosztott parancsom korlátozza ezen lehetőségeimet, így eszem ágában sincs meglépni szívem vágyát. Mindannyiunk élete jobb lenne, ha nem válnánk egymás hétköznapjainak részesévé, de vannak olyan dolgok, amelyekben nincsen döntésünk. Ez pedig pont olyan. Fejben legalább ötvenszer játszom le a menekülési útvonalat, hogy minél előbb hazaérjünk, ennek viszont Ella szab gátat, ahogyan kifejti, hogy neki pisilnie kell. Az arckifejezéseim helyettem is árulkodóvá válnak, és egy feszült sóhajjal helyezem a kormányra egyik kezemet, míg tekintetemmel a szélvédőn keresztül keresek egy biztos pontot, ami a nyugodtságommal válik majd a későbbiekben egyenlővé. Magamban mérgelődve állok félre a rendelés után, és társaságának szerepét bevállalva kísérem el a mosdóig, hogy felmérjem a környezet biztonságát. Ellenkező esetben visszaküldeném a kocsiba, hogy megoldást találjon a problémáira, és tartsa vissza azt, amit vissza kell. Ez viszont jelenleg elkerülhető, így miután időkorlátot szabok tevékenységeinek, már indulok is az ajtó irányába, de a korlátozott idejét azzal tölti el, hogy tovább magyarázkodik. Egy sóhajjal egybekötve fordulok felé, és nézek le a kék szempárba, ami most lelkesen kutatja az enyéimet. - Nem érzed, hogy túltárgyaltuk ezt a témát? Már csak másfél perced van. - figyelmeztetem arra, hogy amíg ő harcias fellépésével próbál szórakoztatni, addig saját magától veszi el az időt, és nem tőlem. Magamban számolgatva várakozok az ajtó előtt, és mikor készen lesz, még tetézem kapcsolatomat minden nyilvános hely elutasításával, és a szappan helyett a saját módszeremet tukmálom rá. Nem bízok semmi külsős befolyásban, leginkább ilyen nyilvános helyen nem, így ha már az én társaságomat kell élveznie, akkor őt sem hagyom ki ebből a szokásaimból. - Igyekezz! - sürgetem őt, hogy a rendelésünk átvétele után a kocsiba ülve fogyasszuk el az ételünket, ez viszont marhára nem a biztonságos kategória, így nem feltétlenül vagyok nyugodt. A környezetet természetesen nem egyszer végigmértem gyanús emberek után kutatva, és biztos vagyok benne, hogy nem központi helyet választanának Ella kiiktatására, de még nem ismerem annyira az ellenségeimet ahhoz, hogy ezt 100%-ra merjem állítani. Érdeklődően fordulok felé a megjegyzése miatt, majd elemelek egy szeletet a pizzából, vele együtt pedig a tartóból a narancsos üdítő helyett a kólát is, majd beleiszok. - Nem ihatsz kólát, mert nagyon virgonc vagy, és este aludnod kell. - most először engedek meg magamnak egy nem túl őszinte, mégis egyszerű mosolyt, miután az elképzeléseimet a tudomására hozva kóstolok bele újra az ízesített löttybe. Nem feltétlenül rajonganék azért, hogyha egész este azzal kellene szembesülnöm, hogy ébren őrködik vagy malmozik magában, amíg én valamennyi időt szeretnék arra szánni, hogy aludjak.
Owen nem egy hétköznapi férfi, és ha azt mondom, hogy egy őstulok, akkor néha a valóság közelében sem vagyunk. A kényszerességét előszeretettel terjeszti ki rám, és a házra is, ahol közösen élünk, de egyetlen hihető része sincs a történetünknek. Közös képek? Mi lesz, ha eljön az esküvő, és ki kell vetítetni az emlékeinket? Már most rettegek ettől az egész színdarabtól, de a főnöke szólt, hogy hamarosan erre is sor kerül, ha nem is hivatalosan, de el fog venni. El kell játszanom a boldog arát, miközben csak a nagyvilág szeme előtt leszek Mrs. Cavanaugh? Ez is olyan hülyén hangzik a nevem után…a Remingtont megtartanám, ha lehetséges. Figyelem őt a kocsiban ülve, és egyre nyilvánvalóbb, ha nem jutunk közös nevezőre, akkor újabb ütközések várhatóak. Fegyverszünet…ízlelem a szó jelentését, de nem tudom, hogy ez meddig fog tartani. Egy ágyban fogunk aludni, de párnák választanak el a konkrét testi kontakttól. Kedvelem őt, egy részem megérti, hogy irtózik a társas kapcsolatoktól, mert amióta együtt lakunk egy értelmes beszélgetésünk se volt. Ma ő is próbálkozik, és értékelnem kell, hogy nem zárt be a négy fal közé, hanem elvitt egy pizzázóba. A tekintete idegesen jár körbe még útközben is, de nem bánom. A rosszabb következmények már elmaradtak, különben egy taxi hátsó ülésén feküdnék átlőtt fejjel. Mélyet lélegzek, és mikor leállunk a rendelőablak előtt, akkor elmondom, hogy én mit szeretnék. A kóla lenne a leghőbb vágyam, mert el vagyok hetek óta tiltva a koffeintől, és ha már engedmény jár ma este, akkor legyen szíves ennek fényében cselekedni. Az öleléssel és a csókkal elijesztettem, vagy éppen kiugrasztottam a nyulat a bokorból. Furán viselkedik, amikor a pincér flörtölni kezd velem. Komolytalan a srác, nem is jön be, nem szeretem, ha valakinek nincsenek céljai, de őt nem az zavarja…hanem, hogy bajban lehetek. Megejtem neki szóban, hogy pisilnem kell, ha már úgy alakult, hogy a parkolóban fogunk enni, de ennek is hangot ad. Nem ő lenne, de mégis imponál, hogy túlfélt, néha megfojt vele. Ez a kettősség jellemzi a mindennapjainkat, de kiszállok, ha úgy látja épségben eljuthatok a mosdóig. A nyomában lihegek, mint egy kislány, és megállok az ajtó előtt…na ne. Megrökönyödnék, ha nem láttam volna már cifrább helyzetben, de így nem lep meg, hogy ellenőrzi a toalettet, és csak utána ad zöld utat nekem. A két percen elsülök, és be is szólok neki, de marad másfél percem. Jókedvűen végzem el folyóügyeimet, nem rettent vissza ez sem, de amint kiérek már a fertőtlenítőt nyomja a kezembe. - Oké…nem lesz semmi baj Owen, ha az itteni szappannal mosok kezet. – vágom rá, de a lapockámra simítja a kezét, és mint egy fegyencet kísér oda az autóhoz. A rendelésünket ki is hozzák, egy mosollyal ajándékozom meg a srácot, de aztán nem feszegetem inkább a húrt, és becsatolva magam foglalok helyet. A tartóból elcseni előlem a kólát, és nagy szemekkel meredek rá. - Most komolyan ez a kifogásod? – még gúnyolódik is rajtam, de tudja mit…simán elemelem a narancsosat, és abba kortyolok bele. - Nem fogod elrontani ezt az estét. – incselkedem vele, és az egyik pizzaszelettel együtt pillantok rá. Hihetetlenül jól esik a gyomromnak a meleg étel. - Owen neked mi a kedvenc ételed, egyáltalán van olyan, amit megosztanál velem, és nem teher? – nézek rá a nagy kékjeimmel, és észre se veszem, hogy leeszem magam, de most nem tudok elszakadni tőle. Jól érzem magam vele, és ez meglep.
Kezdőlap
Szokatlan, és nem válik mássá. Talán így tudnám jellemezni Ellával való együttélésemet, ami már több hete tart. Nincsenek elvárásaink egymás felé, és nem is igazán teszünk lépéseket annak irányába, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Személy szerint nem vágyom a kezdeményezésre, mert számomra a jelenléte nem több egy elvégzendő küldetésnél. A védelmének biztosítása a feladatom, és nem az, hogy kedvességemet mélyről előásva teremtsek számára boldog környezetet. Egyikünk sem vágyott erre, akkor minek hazudjunk házon belül is? Elég, ha a külvilágnak úgy adjuk el magunkat, mint olyanok, akiket egy ékszer, meg pár aláírt papír összeköt. Nem mondok el azzal újat, hogy csak mert a helyzetünk megköveteli, a bizalmam kialakult volna irányába. Számomra ő még idegen ugyanúgy, és az első itt töltött éjszakáján történtekre sincs még ésszerű magyarázat. Szó sincs róla, hogy elfelejtettem vagy félretettem volna mindezt, csupán fogalmam sincsen hol kezdhetnék hozzá. Vannak olyan helyzetek, melyek még engem is felülmúlnak, és ez valahogyan az. A legutóbbi váratlan látogatók után több kamerát szereltettem fel, és elővigyázatos lettem még jobban annál is, amilyen voltam. Nincs lehetőségem hibázni, mert vadásznak rá, és őt akarják lépten-nyomon. Világos, hogy nem tetszik neki ez az egész, én meg még annyira sem könnyítem meg a dolgát, de muszáj lesz alkalmazkodnia. Ahhoz, hogy ne kapjunk egymás mellett idegbajt minden egyes másodpercben, valami fájdalmat okoznunk kell. A szülőktől, és a külvilágot jelző emberektől nem tiltottam el teljes mértékben, de némiképp figyelemmel követem az eseményeket, amik körülötte zajlanak ilyen téren. Nehéz egyensúlyozni az ő valósága és az enyém között, amikor csak az utóbbival vagy kibékülve, a másikhoz pedig nincs türelmed.
Képtelen vagyok a magunk mögött károkra koncentrálni és az ezzel járó következményekre, amikről csak a belsős személyek szereznek tudomást, senki más. Mindig is így ment. Ami nem hozható nyilvánosságra, azt fű alatt intézik. Márpedig Ella kiléte jobb, ha titkos marad, ezért sem szándékom tovább maradni a helyszínen a szükséges időnél. Szótlanságomat dühöm váltja ki, ami jobban zavar a sérülésemnél is.