Big city life me try fi get by

A regények, novellák és verseskötetek nem csak odahaza voltak a lakása ékességei, hanem az Everbranch-béli hálójának polcain is kimagasló értékkel bíró gyűjteménye volt, ahogy a dolgozószobájának egyik teljes falát is könyvek borították. Már-már megszállott gyűjtőként titulálta volna magát, ám aligha volt ideje minden egyes kötetet kiolvasni, de úgy volt vele Baldassare, hogy öregkorára elegendő ideje lesz majd, ha a birodalom az örököse kezére száll majd. Ha megéri természetesen, mert mióta elhagyta a calabriai fészket, azóta tulajdonképpen magára volt utalva. Neki kellett felnőnie a feladathoz, és habár a családneve nem gyenge hátszél volt a jelenlegi helyzetét elérve, neki kellett ki- és megtapasztalnia mindazt, hol és hogyan terjeszkedhetett igazán. Hogy kik voltak a gyenge pontjai és az erős láncszemei annak a szervezetnek, amelyet a kezében tartott. Az Everbranch, mióta megnyitotta kapuit a közérdekűnek, a sikeres marketingnek és a kapcsolatainak hála Domenico vagyonának felhalmozásában is jelentős részt képezett, azonban ne áltassunk senkit. Az olasz sikeressége egyértelműen az illegális ügyletek lebonyolításában rejlett, hiszen mindig akadtak új felhasználók, s olyanok is, akik a minőséget preferálták, akik nem adtak alább, akik nem a nedves és olcsó szennyet akarták végigcsörgedezni a testükben, akik a véráramukban szétrobbanó élvezetben nem a gyorsan és minél többet elvet vallották. Olyan üzletág volt ez, ahol a mai napig egyre többen akartak bebocsájtást kérni, ám csak azok maradtak talpon, akiknek voltak céljaik, ambícióik, akik elvekhez kötötték a működésüket és nem csak a gyors meggazdagodást tartották szem előtt.
Most azonban mindez másodlagos tényezőként hatott, különösen az apja gondterhelt szavain kattogva figyelte azokat a menedzsment és PR könyveket a pocokon, amelyekből egykor tanult. Ha nagyon akarta volna, felidézhetett volna aranyszabályokat, törvényszerűségeket, a 4P-t is akár, a 7P-vel egyetemben, ám a legidősebb Baldassare szüneteket hagyott az olasz pattogó szavai sorában, amire Dom összevonta nem tetszően a szemöldökeit. A telefonja a kihangosítva az asztal lapján nyugodott, a fekete készülék pedig most kivételesen tényleg a halált hirdette magában.
- Ez azt jelenti, hogy mindhármunknak otthon a helye, jól gondolom, igaz? - mintha a fogát húzták volna. Ha ő nem lehetett jelen New Yorkban, rendszerint Silvio volt az, akinek gondolkodás nélkül a kezébe adta az üzletet, azonban egy halottal a családban úgy tűnt, hogy megállt az élet. Szó szerint is.
- Igen, fiam. Tommaso megérdemli, hogy ott legyetek a temetésén. Most intézzük, hogy Szicíliából átszállítsák a holttestet, de ez a jelenlegi helyzetben igen nehézkes. Hamvasztást preferálják még mindig a pandémia miatt - a folyosó felől érkező léptek zajára Dom pillantása a nyitott ajtón át a túlsó falon nyugvó képkeret által közrefogott Van Gogh festményre siklott, amit aztán eltakart Silvio robosztus alkata, ám az ajtókeretben megállva támaszkodott a fának neki, egyetlen szó nélkül, ahogy Dom jelzett neki, csendet intve, majd a telefon felé intve.
- Csak sikerül elintézni, hogy olyan temetést kapjon, amilyet megérdemel. Viszont, papá, Silvio marad New Yorkban - a hangja határozottá vált és ellentmondást nem tűrővé. Mert volt egy bizonyos határ, amit senki nem léphetett át nála, még akkor sem, ha az kifejezetten az apja volt.
- Domenico... - kezdett volna bele az apja, de Dom halk kérése, hogy beszéljék ezt át máskor, célba ért. A következő ötvenhat másodperc már csak semmitérő, ám annál fontosabb beszélgetéssel telt el, mire Dom kinyomta a hívást, Silvio szemeibe nézve aztán, megadva neki is a szót.
- Bocs, hogy zavarok - tagadó fejrázás.
- Ne butáskodj. Meghalt apám egyik unokafivére, a temetésére kell hazamennünk, de nem hagyhatjuk magára az üzletet, te pedig a nejedet. Maradsz itt, és vele. Neki sincs szüksége utazásra, hogy kimerüljön és leterheljük. Ha persze nincs ellenvetésed, Silvio - megadta neki a lehetőséget, hogy kihátráljon belőle a barátja, a bizalmasa. Nem tette, helyette viszont benyomult a dolgozószobába, leroskadva a hatalmas, faragott, mahagóniszínű asztal túlsó oldalára, ahol mindig is az üzlettársak helye szokott lenni.
- Nézted, hogy mennyi az idő? - érdeklődött semleges hangon, mire Baldassare megrázta a fejét. Valószínűleg elterelték a figyelmét, mert az elsődleges gondolatai nem akörül forogtak, ami körül kellett volna. - Dom! Sara.. Hamarosan itt kellene lennie, de ahogy elnéztem a közlekedést az appon, feltorlódott a forgalom, baleset is volt, ha minden igaz. Nem akarod felhívni? Mégis csak a te autód, kezelni sem tudja jól, tudod.. nő - vigyorodott el a végére, mert nem gondolta komolyan ezt a megkülönböztetést. Baldassare viszonyozta az arcizmok rándulását, mosolyba gördülő szájjal.
- Ne legyél faszfej! Azért, mert nő, még tud vezetni, a Lexus pedig automata váltós. Furcsa elsőre, de nagyjából helyetted vezet az az autó, de igazad van, felhívom. Ránézel addig Carminére, hogy megint mi az ördögben mesterkedik?
Nem egészen fél perccel később már az ujja a hívás gombot nyomta meg első körben miután Gallina egyedül hagyta, és ahogy kicsöngött, de nem válaszoltak rá, megpróbálkozott még mindezzel háromszor. A második alkalommal furcsállta, hogy az addig mindig ugró asszisztens ignorálta. A harmadikra idegesen pillantott el a laptopja képernyője felé, majd az asztala felé, ahol a meghívó kerek-perec jelezte a nívós esemény időpontját. A negyedik alkalommal az idegességet felváltotta az aggódás, hogy aztán az autóba beszerelt autóvédelmi berendezés GPS nyomkövetőjére felcsatlakozva ő is nyomon tudja követni az autója helyzetét, ne csak a távfelügyeleti központ figyelje azt. A motorblokkolásra nem volt szükség, és Domnak sem kellett hívnia a központot, mert a Lexus nem mozdult el abból a pontból, ahol a GPS jelezte azt. Azután sem, hogy lélegzetvisszafojtva figyelte a képernyőt és azután sem, hogy pislantott kettőt. Az autó még mindig ugyanott, ugyanúgy, szinte hátrahagyottan, mozdulatlanul létezett a jelzés alapján, az Everbranchtől csupán tizenkét percnyi távolságra. Nyolc, ha az ember nem tartott be minden sebességkorlátozó jelzést. Hétre, ha kurvára semmit sem figyelt, csak éjszaka nyomta a gázt az éjszaka kellős közepén. Próbálta és be is vált akkor, most viszont fényes nappal volt. Olyan időszak, amikor örülhetett, ha tizenkét perc alatt a helyszínre ér, ezért nem is tétlenkedett tovább, a lépcsőn lefelé robogva kanyarította magára a fehér, apró papagájmintás pólóját, amit még a húgától kapott, és ahelyett, hogy kidobta volna, nyári hónapokra ideális volt - kivéve, ha madárnak nézték. A rövidnadrág zsebébe csúsztatta a mobilját, és mire kilépett az épületből, Silvio már az autó kormánya mögött várta.
Összesen tíz perc, harmincnégy másodperc kellett nekik, hogy a helyszínre érjenek, Dom, habár hallotta az oldalról nebassz, aztakurva, apicsába.. miafaszomtörtént szófordulatokat, elengedte a füle mellett. A saját kocsija a feje tetején parkolt az árokba fordulva, a sziréna közeledő hangja pedig tamtamot vert az olasz fülébe. Az autó ajtaja, amiből kiszállt, szinte úgy robbant ki, mit sem törődve azzal, hogy nyitva hagyja azt, a gumik által hagyott féknyomokat követve szelte át a két kocsi közti távolságot, hogy félretoljon egy apát a kíváncsi gyerekével együtt, hogy egy hüledező öregasszonyt majdnem elsodorva mászott le az árok aljába, leguggolva a vezető oldal felőli ajtó mellett nézett be azon, felmérve, hogy mi fogadja őt ott. Üvegszilánk, egy becsatolt, karcolásos-vérző női test, még több üvegszilánk és bíborba mártott szövetek és légzsákok, roncsolódott műszerfal, és valahogy nem volt kedve Domnak megvizsgálni a nőn túl azt is, hogy még mi sérült. Az egész kibaszott autó totálkárossá vált, ami kurva sok pénz volt. De talán egy emberélet még többet ért, ezért most, ebben a pillanatban tett arra, hogy az autója hogy néz ki.
- Sara! - a hangja nem árulkodott haragról, ahogy benyúlt a törött ablakon, a nő nyakát érték ujjai, pulzus után kutatva. Dom rég imádkozott, és most is inkább csak egy bassza meg, ne hagyd Istenem, hogy meghaljon imára telt tőle. De legalább igaz volt az igéje, remélve, hogy az anyja Istene valahol meghallotta az óhaját. Meg sem próbálta feszegetni a Lexus ajtaját. Meg sem próbálta ő kiszedni a nőt, mert fogalma sem volt, milyen sérülései lehettek - a belső vérzéseket pedig nem zárhatta ki. Hogy mi jutott neki? Az asszisztensének nevének kiejtése. - Sara! - nyugodtan. Idegesen, aggódva, ki tudja igazán?!

Big city life me try fi get by

Bármennyire is jól végezte a dolgát az Evarbrenchen, az olasz rájött arra évekkel ezelőtt, hogy egyedül nem képes eligazodni minden egyes időpontnál, névnél és helyszínnél. Az utolsó pillanatokban változtatott útirányt a találkozóknál, és sokszor fogalma sem volt, hogy mégis milyen néven szólítsa az aktuális és lehetséges üzletpartnereit. Sokszor gondolkodott azon, hogy az a sok információ inkább elveszik a gondolatai medrében, mintsem kiélvezze mindazt a hatalmat, amelyet kiépíthet. Ő, itt, New Yorkban, ahol megvetheti a lábát és a végeláthatatlan lehetőségek városát ő uralhatta. Részben, mert bármennyire is volt ambiciózus férfi, mindig is tisztelte a nála erősebbeket, nagyobb befolyással bíró alakokat - egészen addig, ameddig a kiskapuk körvonalazódni nem látszódtak a munkája során. Mert bármennyire is élvezte - a szőlészet is az volt, kőkemény fizikai munka, amit sosem utasított el. Beállt a napszámosok közé, az alkalmazottak mellett tetejezett, kacsozott és a legtöbbször ő maga keverte ki a megfelelő permetszert is a szőlősorokhoz.. Ám akkor jutott el a végső elhatározásig, amikor a bátyja elé elfelejtett kimenni a reptérre, Antonio pedig az első pillanatban a szemrehányással élt, azzal érvelve, hogy a famigliának hátat fordított és elfelejtette az itáliai gyökereit. Domenico Baldassare három nappal később adta fel az asszisztensi keresést a megfelelő honlapon, követelményekkel, elvárásokkal és nem rejtette el a bérezés megadását sem: a jelentkezők több, mint százan voltak, ám a magas szám ellenére a sok forduló következtében a számok megcsappantak: igen kevesen ütötték meg azt a mércét és elvárást, ami Domnak is valóban megfelelt. Ő nem egy kirakati, felfújt mellekkel rendelkező, buta macát akart maga mellé, hanem olyasvalakit, akiben voltak olyan értékek, olyan lehetőségek, amelyekre még az illető sem jött rá, hogy rendelkezett vele: Sara Abernathy. Ő volt az a nő, aki miatt bárkit megfojtott volna, és a nőnek fogalma sem volt igazán arról, hogy annak ellenére, hogy az életéből bizonyos részleteket egyszerűen csak kifelejtett megemlíteni, voltak bizonyos események, amiket végül nyomozások, adatlekérések után képes volt Domenico kideríteni. Mégis, minden, amit megtudott Sararól és vele kapcsolatban, tiszteletben tartva a döntését egyszer sem hozta fel ezeket, nem vájkált a magánéletben, nem hozta kínos helyzetbe, mert azzal a családját, a Baldassare nevet, az üzleti életben betöltött sikeres szerepét köpte volna le, és ha nem is mindig, de túlnyomó részben úriember volt. A tiszteletet nem csak hogy elvárta, de képes is volt megadni azt és ezért a szemléletért holtáig hálás lesz az anyjának, az apjának és a nagyszüleinek is, hogy ilyenre nevelték őt.
Most azonban, hogy a Lexus a feje tetején állt meg és béklyójába szorította azt a nőt, aki az egész életét megkönnyítette az utóbbi években, érdekes elegyet biztosított számára. Nem izgatta, hogy kit kellett elpakolnia az útból, de mindenki útban volt, olyanok, akiket nem ismert, akik csak sallangként funkcionáltak most, és ahogy a felborult kocsi ajtajához guggolt, a szőkeség arcvonásai nem a nyugodt derűt sugározták. A szőke tincsek bíborszínben csöpögtek, a megrepedt és szinte felrobbant palack szilánkjai pedig csillanó fénnyel borították be a luxus autó minden négyzetcentiméterét az utastérben. Anélkül tolult szájára a lány keresztneve, hogy meggondolta volna, mit is tesz. Automatikusan nyúlt oda a nyakhajlathoz, kitapintva legalább a pulzust, amely erősen pulzált a bőr alatt, de mégsem volt olyan erős és élettel teli, hogy a tulajdonosát józanságában hagyja meg minden pillanatban. Domenico arcán az aggódás ráncai jelentek meg, a nem értem, hogy történhetett gondolat, ám amikor az említett végül képes volt annyira koncentrálni, túl a vérzésen, túl az eszméletvesztés pillanatain, Baldassare szinte bemászva mellé az autóba hallgatta a nő szavait és akkor sem izgatta magát, amikor a tenyerébe a törött ablaküveg szilánkja választotta szét tenyerének bőrét. A fájdalom jó volt. A fájdalom segített neki egyben maradni, miközben a pillantása a nőről a széttört boros üveg felé csúszott, de jelen helyzetben nem érdekelte az igazán. Majd ha a nő jól lesz, foglalkozik ezekkel a dolgokkal is.
- Tudom, hogy nem tehet róla - muszáj volt leszögeznie és fel nem foghatta, hogy még ebben a helyzetben is Sara másokat helyezett maga elé önzetlenül, mindent feláldozva - talán túlzó mértékben is. Muszáj lesz erről elbeszélgetnie a sérült nővel, mert ez így nem állapot, elfogadhatatlan viselkedés, amit egyébként imádott a nőben, hogy mindig naprakészen, mindenben helytállt és sosem hibázott. Eddig a pillanatig. Baldassare mégsem gondolkodott el azon, hogy valaha is megválna ettől a nőtől, éppen ezért is fordult idegesebb vonásokkal a segítséget nyújtó egységek tagjai felé, de amikor felfogta, hogy a nőt megmenteni és nem megölni jöttek ide, egyetlen szó nélkül csúszott el az autótól és lépett először három lépést hátra, majd még négyet, a seggével megismerkedve az árok növényzetével, mert nincs az az isten, aki onnan képes lett volna őt elmozdítani. Minden pillanatban a szőkét nézte, hogy a végtagjai mozogtak-e, hogy a szája mennyire nyílt szét annak bizonyítékaként, hogy magánál volt-e..
- DB! - Silvio üvöltötte át az elsősegélynyújtók hangoskodását, Dom pedig a cinkostársára vezette pillantását. - Itt kell maradnod a helyszínelés miatt. A tied a kocsi! - csúszott le Silvio is az árokba, Domenico bólintott. Igazából menni akart volna, a helikopterrel, de ahelyett, hogy az erőszakhoz folyamodott volna, a távolodó hordágyat figyelve kikecmergett az árok aljáról, hogy az ellátást vezető személy elé lépjen: bele a szájába, bele a személyes terébe jó olaszhoz méltóan szarva az intimszféra fogalmára.
- Melyik kórházba fogják szállítani? - nem volt szüksége arra, hogy a nevét is elmondja.
- Uram, megkérhetném, hogy... - az olasz megrázta a fejét. - Mi a hölgy neve? - változtatta meg a kérdéssor kezdetét az uniformisos.
- Sara Abernathy. Harmincegy éves, skót születésű nő és ismert érzékenysége nincs. Jódra sem hiszem, és gyógyszer allergiáról sem tudok. Sosem említette. Hova fogják szállítani? - tette fel a kérdést megint, fél szemmel a nőt figyelve, ahogy az idő közben értesített és leszállni kívánó helikopter propellere felkavarta a levegőt. Komolyan el fog gondolkodni azon, hogy a születése óta eltelt összes napjának összes bűnét meggyónja, ha Sara teljes mértékben felépül. Az anyja összecsapta volna mindkét kezét örömében.. a kicsi fia megtér és vallásos férfiú lesz belőle.. Domnak nem volt gondja Istennel, csak az egyházat nem kedvelte. Egyiket se.
- Egyelőre a Glen Cove-ba. Ha szükséges lesz tovább szállítani, mindenképpen megtesszük a szükséges intézkedéseket uram. Bocsásson meg - üres bánat jelezte azt, hogy csak a munkáját végezte. Mosolytalan biccentéssel kerülte meg Baldassaret, hogy a távolabb leszálló helikopterhez igyekezzen. Dom egyelőre csak nézte a távolodó alakot, akiről a szemei a fekvő, leszíjazott nőre siklottak.
- Menj a kórházba. Glen Cove lesz. Oda fogják vinni. Ha félre akarnak állítani, azt mondod, hogy a feleséged és nem érdekel, ha meg kell küzdened a biztonságiakkal, de ott maradsz vele, ameddig oda nem érek - nézett vissza a fekete hajú, kreol bőrű bizalmasára. - Menj a kocsival, Carminét hívom majd, ha végeztem a helyszíneléssel, zsarukkal.

Huszonhét órával később
A negyedik papírpohár csúszott be a többi háromba, amelyekből a kávét fogyasztotta. Ki is dobhatta volna akár, de itt nem akarta a szemetét hagyni a kórteremben, a folyosóra kimenni pedig egyet jelentett volna azzal, hogy magára hagyja Sarat. Hogy elmulaszthatja azt, amikor a nő felébred a műtét után, azt pedig nem akarta. A szék, amin órák óta ült, a sarokba húzva állt úgy, hogy az egész helyiséget beláthassa, gond nélkül odaérjen mindenhová öt másodpercen belül és arra is ügyelt, hogy a helyiségbe belépők még csak véletlenül se a hátával nézzenek szembe. Látni és tudni akarta, milyen orvosok jártak be a nőhöz. Órákkal ezelőtt már átfutotta a kórlapot. Megnézett minden latin szót és a kórlapra feltüntetett gyógyszerek, oldatok és infúziók nevét is. Fogalma sem volt, hogy mi mire jó, de jól esett tudnia, megjegyeznie. Felületesen beszélt Carminével, aztán Silvioval, és vagy ezernyi kérdése volt minden nővérhez és a főorvoshoz is, amikor vizitet tartottak.
Megdörzsölte a szemöldökeit, mintha azzal az alvatlanságot el tudta volna űzni, ám ahelyett, hogy engedett volna a fáradtságnak, a kimerültségtől a kezén végigfutó lúdbőrt az átöltözéssel védte ki. Lehúzta magáról az előző nap felvett madaras felsőt, letolta magáról a rövidnadrágot, hogy aztán egy fekete farmert húzzon a derekára, a katonai zöld színű hosszú ujjú pólót pedig hagyta, hogy a csuklójára feszüljön. Ha Sara éberen követte végig az öltözését sem izgatta különösebben - vagyis sosem volt az a szégyellős fajta. A természet anyaszült meztelenül teremtette, nem fogja takargatni magát. Úgy csatolta be az övét Domenico, hogy a fáradt, valószínűleg fájdalmat tükröző szemekbe nézett bele.
- Végre! - első gondolat. - Hogy érzi magát, Sara?! - második. - Fáj valamije? - harmadik. - Hívnom kell a nővért, hogy tudják, felébredt! - és a negyedik. Az utolsóra már meg is indult az ágy felé, hogy a gombot megnyomva jelezze a személyzetnek, hogy szükségük volt rájuk. De mielőtt megtette volna, a keze a nő kanültől mentes kezére csúszott, tenyere ráborult a bőrére hogy bátorítón megszorítsa azt. Végre!

Big city life me try fi get by

Az elmúlt huszonhét óra eseményei

A mentőhelikopter és a baleset miatti bámészkodó emberek tömegének eloszlása után Domenico lehajtott fejjel vizsgálta maga előtt az aszfaltot a helyszínelés ideje alatt. A csend túlságosan is hosszúra nyúlt nála, nem tervezte, hogy egyhamar megszólalna. A gondolatai a család szentsége körül forogtak, a holt rokon ravatalozása, a hazalátogatás tényét sem hagyhatta ki a sorból, és ez még csak az életének azon szeletét mutatta be, melynek a New York-i tartózkodásához nem volt köze. Mintha a hosszú ideje fejét ostromló fájdalmat akarta volna kidörzsölni az orrnyergéhez érve, úgy érték ujjai a szemek közti területet, ám nem volt ott semmi, amit egy érintés elűzhetett volna. Sem fájdalom, sem gyötrődés, de még csak kételyek hada sem. Az élet itt túlságosan nyugodt volt már hetek óta. Az emberek úgy mozogtak a városban, hogy azzal nem vívtak ki ellenszenvet, nem képeztek akadályokat egymásnak a bűnszervezetek és úgy tűnt, hogy a bürokratikus világrendet nem rengethette meg semmi. Az igazság az, hogy Baldassare túlságosan is lenyugodott ebben a vihar előtti csendben és titkon tetszett neki az, hogy nem kellett senkivel sem elbeszélgetnie. Hogy a határokat minden nemzet fia betartotta és nem kísérletezett azzal, hogy mennyire hosszan ért a takarója akár a kolumbiaiaknak, akár az oroszoknak. Nem lelt örömet abban, hogy bántalmaznia kellett másokat, noha bármikor megtette, ha szükségesnek vélte azt. Nem érzett olyankor könyörületességet, az érzelmek hálójába nem keveredett bele, de az ésszerűség határait mindig igyekezett betartani, nem maga mögött hagyva hullákat, amiknek a nyomai és bizonyítékai őhozzá vezethették volna az igazságügyben dolgozók kutyáit. Nem volt hithű katolikus annak ellenére, hogy az egyház szentségében nem hitt, de ameddig a lelkiismerete tiszta maradhatott, addig nem tartotta magát vétkesnek. Minden tettével, döntésével és gondolatával képes volt elszámolni az Úr pódiuma előtt, nem bánt meg sem kimondott szavakat, sem pedig tetteket, amelyek az ő kezéhez tapasztották a vér ragacsos bűzét vagy a pénz sikerének mocskát. A rendőrség bevonása jelenleg szükséges volt és jó, mert tudni akarta volna az olasz, hogy mi történhetett a mindig összeszedett, nyugodt és profizmusra valló nő gondolataiban, utolsó másodpercekben, mielőtt a baleset megtörtént volna. Nem akarta látni Dom azt, ahogy kiemelték a fejre borult autót az árokból, azt sem, hogy az a kilencvenezer dollár mehetett egyenesen az autóbontóba, mert a rendbehozatala többe került volna, mintha újat vásárolt volna. Hazudhatott volna magának, de az a pár másodperc, amellyel meggyászolta a kocsija elvesztését, fájt neki és nem csak a pénzügyi veszteség része. Domenico Baldassare anyagias volt bizonyos téren, ragaszkodott az elveihez és itt, ebben a pillanatban tették tönkre mindazt, amiért kőkeményen megdolgozott, mert minden egyes dollár, cent, euró, amely a zsebében landolt, a munkája és a sikerességének mértékegysége volt - lett volna ebben a helyzetben. Carmine négy órával később vette fel, de DB nem érzett kényszert arra, hogy beszélgetésbe elegyedjen az unokafivérével. A csend olyan bántó volt Carmine számára, hogy muszáj volt zenét kapcsolni és nagyjából percenként az anyósülés felé nézni, hogy Dom lélegzik-e még egyáltalán.
Silvio, ahogy megeskette DB, el nem hagyta a felvigyázó dobbermann szerepét Sara mellől, azonban nem volt szükséges hazudnia - bár megtette volna, viszont a karikagyűrű más nő szívéhez kötötte őt, amelyet szavakkal sem óhajtott megalázni. Dom átadta a férfinek a Lexus forgalmi engedélyét, megtudakolta, hogy mi történt az ő távollétében és nyugtázott minden információt, amellyel szolgáltak neki, az viszont nem tetszett az olasznak, hogy amerikai módszerrel élve az a hatalmas ablak hirdette a bent tartózkodó jelenlétét. Egyértelműen veszélyesnek találta mindezt, de mégsem tett ellene semmit, csupán akkor lépte át a kórterem ajtaját, miután beszélt az ügyeletes nővérekkel és a főorvossal is, aki jelen pillanatban az osztályon ténykedett. Valamikor kiment a folyosóra az első kávéért. Mire visszatért, a laptopja ott feküdt az addig elfoglalt székének párnázott ülőke részén. Beszélt az édesapjával is, és akkor is ébren volt egy magányos, fakó sárga fényben övezve, amikor rajta kívül már mindenki aludt. Az éjszaka folyamán újabb látogatók érkeztek: váltóruhát, két könyvet és ételt hoztak házhoz a rokonok. Thomas Harris A vörös sárkány c. kötetén látszott már annak viseltessége, az, hogy nem csak egyszer lapozták fel a művet. A sokadik koffeinnel átitatott korty, a sokadik ügyintézésekkel kapcsolatos e-mail és a harmadik - gyengébb lelkületű emberek számára bizonyosan jelenlévő - borzongás után Hannibal miatt döntött úgy Dom, hogy ideje levetkőznie magáról a tegnapot és magára ölteni a mai napot.. de azzal nem számolt, hogy közönsége is lesz az akciójához. Mégis, egy ideig csendben fürkészte a nő vonásait, nem megzavarva önnön cselekedeteit és csak akkor reagált a nő ébredezésére, amikor már úgy érezte, készen állt rá. Nem tétlenkedve indult meg a nő felé a szavaival és ahogy a gombnyomás következtében a hölgy megjelent a helyiségben, Dom hátrébb húzódott. Figyelte a két nőt: a beteget és az ellátotót is, viszont amikor Sara majdnem összefüggéstelen szavai kongó ürességet hagytak a szobában, Baldassare idegesen nézett el az ápoló felé. Arról nem volt szó, hogy amnéziával is szembe kell nézniük. Mi a picsa ez?
- O-ó! Ajjaj, ez nem túl jó hír, kedvesem. De nagyon beütötte a kobakját, ez igaz! - mintha csak egy gyereket akart volna lenyugtatni, miközben az olasz szinte agyvérzést kapott ettől a hangnemtől, de mielőtt még üvöltött volna a két nővel, letette a seggét Sara ágyának végére, elhúzta a kórlapot onnan és a nő felé nyújtotta azt, remélve, hogy elveszik tőle azt. Hogy Sara elvette tőle azt. - Máris szólok a doktor úrnak, addig ne menjenek sehova sem! - ellenőrizte az értékeket a nő, aztán együtt érző pillantáson kereszttüzében kimenekült a kórteremből.
- Sara Abernathy a neve, Edinburgh városában született nyolcvankilenc júliusában. Az egyetemi tanulmányait a Sorbonne-on folytatta és az önéletrajzában, amit több, mint három éve adott oda nekünk, az szerepelt, hogy az angol mellett olaszul, spanyolul, franciául, finnül és németül is beszél. Többek között. Az Everbranch Szőlészetnél dolgozik, Sara, három éve már az alkalmazásomban. Domenico Baldassare vagyok, nekem, pontosabban velem dolgozik. A szőlészetnél. Autóbalesetet szenvedett a reptérről a szőlészet felé vezető úton a tegnapi nap folyamán. A kocsit az árokból emelték ki az illetékesek, önt pedig mentőhelikopter szállította ide, a kórházba - foglalta össze mindazt, amit fontosnak tartott. Azt egyelőre kihagyva, hogy milyen autóról volt szó, hogy milyen csomaggal utazott volna, és azzal sem traktálta a nőt, hogy felsorolja, milyen egészségügyi problémákkal nézett a tegnapi nap után. Azért is mondta el az információkat a nőről, hogy az adatoknál a szőkeség ellenőrizni tudja az adatokat, hogy lássa, Domenico valóban tudott róla egy-két dolgot. Felemelkedett az ágy végéből, hogy az éjjeliszekrényről leemelje a vizes kancsót, a poharat pedig megtöltse az átlátszó folyadékkal, amit a nő felé nyújtott, és ha a kórlapot megkapta, akkor a poharat adta oda a nőnek, amennyiben kérte azt. - Tudok tenni valamit önért, Sara? - nem kérdezősködött, nem tette fel a kérdést, milyen utolsó emlékekkel bírt a nőt. Nem érdeklődött sokadjára a hogyléte felől, mert ezeket a hamarosan berobogó doktor úgyis megkérdezi majd. Nem csak sejtette, de tudta is ezt. És valóban, a kinti folyosón dobogó léptek közeledtek, egy fehér köpeny libbent az ajtónyílásban, és hamarosan egy okulárét viselő, őszbe vegyülő halántékkal bíró férfi lépett be, öblös hangjánál már csak a régi sportolói karrier nyomai voltak egyértelműbbek.
- Üdv! Én Dr. Shakir Kassab vagyok - villantott egy széles, nyugtató mosolyt az egyiptomi kreol fazon a beteg szőkére, sompolygó járása pedig csak egy viperáéra hasonlított, aki már a mozdulatokból is sejthette, melyik betege hogy van a hazugságokon és füllentéseken túl. Az ötvenes éveiben járó doki kinyújtotta a karját az olasz kezében lévő kórlapért, de a pillantásával a nőt figyelte. - Hogy érzi magát a hölgy? Sara Abernathy.. Hívhatom Miss Abernathynak, ha az megfelel önnek is - a szemei a monitorra siklottak egyetlen pillanara, hogy bármiféle abnormális értéket kiszúrjon, ha épp volt.

Big city life me try fi get by

A kórteremben az ágytól nem messze ülve az éjszaka folyamán volt alkalma gondolkodni és merengeni semmiségeken, egykor számára fontos eseményeken és emlékeken. Szerencsés gyermekkora volt, mert ismerte a dédszüleit, aki visszaemlékezett DB ükszülőjének háborús élményeire, hogy ők hogyan élték meg az Európát feldúló világrengető eseményeket és arról is hallott, hogy a dédszülei aztán a második világháborúban ugyanazt azt ocsmányságot élték meg negyven évvel később, csak több halottal, óceánnyi vérben és fájdalomban úszva. Dom szerencsés volt, hogy az ő rokonai túlélték azt az időszakot, mert miattuk és általuk lélegezhetett ma és járhatta a Föld porát is. Hálás volt azért is, hogy náluk, a dél-olasz tartományban a család a mai napig egy egyetemes egységet alkotott, büszkén felvállalva egymást és nem hátat fordítva a másiknak. Ennek ellenére tudta, hogy egyes rokonok, ismerősök és szomszédok rosszmájúakká váltak, amikor elhagyta az olasz földet, hogy megvesse a lábait az Államok területén, de bármennyi negatív kritika is illette őt vagy a családját emiatt, sosem gondolkodott azon, hogy valaha is visszatérne oda, ahol az első lélegzetvételt vette, ahol élete első lépését megtette, ahol az első szavát kimondta, ahol tulajdonképpen az életében bekövetkező fontosabb állomások elsője történt.
New Yorkban nem a szemetet és a söpredéket látta, nem a romlást, hanem a lehetőségeket, a terjeszkedést, az izgalmat, a kapcsolatokat, a sikert. Minden nap azért kelt fel, hogy a maga előtt kitűzött célokat maradéktalanul elérje és ennek függvényében tette meg minden lépését is. Azok miatt beszélt úgy, ahogy. Azok miatt hozta meg azokat a döntéseket, melyek kísérték útján, azok miatt a célok miatt volt az, aki a mai reggelt is itt, ebben a kórteremben töltötte. A háttérben megbújó idegességét és újratervezését felváltotta az, hogy kinyissa Harris könyvét nem megtörve a dokumentum gerincét, hogy a csendet megtörő halk szuszogások, mely a nőtől ért el hozzá csak az törje meg annak ritmusát, ahogy a combjain nyugvó könyv oldalait lapozta sorra aztán. Ameddig az olvasással volt elfoglalva, addig is elodázhatta a felmerülő problémákat és kudarcokat. Nem halogatni akart, egyszerűen csak időt nyerni, hogy az olasz hevessége a vérében elegendő időt kapva nyugodt megfontolássá váljék, és így.. magát is kényszerítette, hogy ne hozzon meg később esetlegesen megbánható, hibás döntéseket, mert az számára sokba is kerülhetett. Túl sokba, s talán amiatt leginkább, mert nem csak saját magára kellett gondolnia. A rokonok, a munkatársak, a barátok - mind abból a pénzből éltek, amiről ő döntött, amit ő osztott szét és aminek a hátterében az ő szervezése állt, azok a kapcsolatok, melyeket kiépített az USA-ban tartózkodása során.
Észrevétlenül, óránként felkelt azonban, ameddig Sara aludt, hogy a monitorok pittyegő hangján túl ő is személyesen meggyőződjön a szívhangról, meleg ujjai a nő vékony csuklójára simultak, két ízben rajta is kapta ezen hóbortján az ügyeletes nővér. Először csak furcsálló pillantásokat kapott, a második esetben pedig már elnéző mosollyal illették. Életének része volt az, hogy mások egészségét is fontosnak tartsa, az élet szentsége pedig Isten első számú projektje volt, amit ha csak tudott, megóvott a lehetőségeihez mérten. A nővér felbukkanása felkavarta az állóvizet, Dom pedig hagyta, hogy a két nő eszmecserével üsse el az időt, ő addig is a szőke, betegágyon fekvőt nézhette, hogy amikor a fehérköpenyes magukra hagyta, Dom lassan beszélni kezdett. Amikor újabb kérdések érkeztek Sara felől, mindannyiszor megállt a mondandójában és lassú bólintással reagálta le igenlő válaszokkal mindazt, amit a szőke hölgy tudni akart volna. A vízre tett kísérlet elutasításakor egyetlen sóhaj és rábeszélés nélkül pakolta le az üvegpoharat a szekrény felületére azt, mert egyet megtanult a saját maga példáján okulva: erőszakkal semmit sem lehet kikényszeríteni a másikból. Ha ő mégis megtette, az másoknak fájdalmas perceket jelentett azokban a pincékben, melyekbe csak neki és a fiúknak volt bejárása. Most pedig bármi mást akart volna, csak azt nem, hogy a nőnek fájdalmai legyenek. Felelősséget is vállalt érte, amikor alkalmazta őt az Everbranchnél, és úgy tűnt, hogy tegnap kudarcot vallott. Sara megsérült, Baldassare pedig nem volt ott, hogy megvédhesse, ebben pedig bűnösnek vallotta magát.
- Úgy értettem, hogyha azt szeretné, Saranak is szólíthatom, az közvetlenebb - Dr. Kassab felvette a doki-mű-mosolyát, Dom pedig kiropogtatta a nyakát. Észre sem vette ezt a fajta feszültséget magán, de úgy tűnt, hogy a teste már nem volt a régi, amikor az éjszakai életben folyamatosan megfordult. Az érdeklődéssel egybekötött diskurzusba nem pofátlankodott bele Dom, nem segítette ki Sarat sem, hogy emlékeztesse olyanra, amire az agya jelenleg még nem volt készen és úgy döntött, hogy újraindítja a rendszert... Remélte, hogy hamarosan az agyi funkciók visszatérnek a normális helyzetbe, mert a nő jelenléte az életében - személyes viszonylatban és az üzleti élet tekintetében is túl fontos volt. Sosem mondta ki, de Miss Abernathy volt a tökéletes asszisztens példája. És Domeniconak az egyetlen is. - Hiszünk önnek, hölgyem, ezekkel a kérdésekkel arra szeretnénk rájönni, hogy mi az utolsó emléke, meddig nyúlik vissza az emlékezetkiesése - a doki újra felvette a hivatalos, fehérbe burkolt profizmusát, Baldassare pedig megköszörülte a torkát. A doki folytatta, hogy sikerüljön lenyugtatnia a betegét, de sürgetően nézett hátra egyetlen másodpercre az ajtó felé, mielőtt megnyomta volna a nővérhívó gombot. Szüksége lesz arra a nyugtatóra. - New Yorkban van, hölgyem, pontosabban Long Islanden, a Glen Cove Kórházban. Ide szállították önt a baleset következtében. A családjáról sajnos nem tudok, talán az önnel tartózkodó úr kisegíti önt ebben.. ugye? - nézett át a betegágy felett Domra a doktor, akinek az első reakciója az lett volna igazán, hogy megvakarja az állán a borostáját. Hirtelen nem emlékezett arra, hogy Sara mondott-e olyat, hogy ő utazna haza vagy hogy a szülei jönnének hozzá látogatóban.
- Egyedül él New Yorkban, Sara - adott választ a nő még korábban feltett kérdésére, ellépve az ágy mellől, hogy a kórterem ablakához lépjen, ahonnan ha kifelé fordult volna, az épület udvarán terebélyesedő vörös juharok koronáit látta volna mélybarna vékony törzsön megülni. - A családja Európában él, legalábbis akikről mesélt már. A szülei és a testvérei mindannyian az ősi kontinensen tengetik a mindennapjaikat - mégsem fordult a belső udvar felé, a nőt figyelte, csak a hátsó felével támaszkodott neki a keskeny párkánynak.
- Ha volna egy telefonszám, amiről bárkit el tudnánk érni, az nem volna rossz. Mr. Baldassare, tud ebben segíteni? - érdeklődött az egyiptomi, miközben berobogott az előbbi nővér. A félszavakból is megértették egymást, a kis nő pedig térült-fordult kettőt, az injekciós tű pedig fájdalomcsillapítót rejtett, amit az infúzió felé emelt, hogy a fecskendőből belefolyjon az a folyadékba. Megsimogatta finoman a beteg kézfejét, aztán egy mosollyal az arcán ki is libbent a helyiségből.
- Sara, emlékszik telefonszámokra? Ön tud valakit, akit hívhatnánk? - tette fel inkább a nőnek a kérdést, mert persze, DB adatbázisában ott volt a nő szüleinek elérhetősége, pontosan ezek miatt az esetek végett. Egyébiránt már kétszer próbált meg velük kapcsolatba lépni, ám néma fülekre talált a megkeresés... egyetlen hangposta üzenetet hagyott aztán, szóval még az is előfordulhat, hogy Sara szülei már úton voltak. Vagy bárki a családjából, hogy komfortossá tegye a gyógyulás folyamatát a nő számára. Dom kérdése nem volt hiábavaló, mindez újabb tapogatózás volt a részéről. Odakintről közeledő, szignifikáns léptek zaja hallatszott be, akinek tulajdonosát Baldassare ezer közül is felismerte volna. Ahogy az alak felbukkant a reluxasorokkal fedett ablakon, teret adva mindenkinek lehorgonyzott egyelőre odakint. Domenico az ablakon át nézett az alakra egyetlen pillanatra.