Apró termete miatt könnyedén félreismerhető, hiszen senki nem képzelné el, hogy egy ilyen angyali archoz és kis termethez mégis, hogyan párosulhat ennyi makacsság. Arra pedig végképp nem gondolna senki sem, hogy mekkora hang képes előtörni belőle, ha az igazáért akar harcolni. Nem az a típus, aki könnyedén meghátrál, hiszen szereti elérni a céljait, amiket kitűz maga elé és ezekből szinte mindig van legalább egy előtte, mert nincs oda túlzottan a "majd lesz valami" mentalitáshoz. Elég magabiztos és rátermett, ugyanakkor azért Ő is néha marcangolja saját magát, mint minden emberi lény és van, hogy elbizonytalanodik, de általában elég hamar összekaparja magát. Szereti kihívások elé állítani saját magát mind fizikálisan, mind mentálisan, habár jó darabig csak az utóbbit űzte nagyobb gyakorisággal - hiszen csillapíthatatlan tudásszomjjal rendelkezik - mostanában azonban a fizikai részére is eléggé ráhajtott, hiszen ezzel igyekszik levezetni az utóbbi időben összegyűlt feszültséget.
Vegyes érzések keringenek benne, ami a családot illeti, hiszen mivel édesanyjával nőtt fel, az apját soha nem ismerte - mivel kiskorában elhunyt -  mindig is vágyott egy nagy családra, amely egy teljes egészet alkot, de mivel sosem voltak testvérei sosem kellett igazán semmin sem osztozkodnia ezért nagyon sok mindent akaratlanul is egyfajta akadályként kezel és még nagyon sok mindent kell tanulni arról, hogy mivel is jár egy nagyobb család.
Sosem volt az a típus, aki különösebben lázadt volna nem akarta megbonyolítani az édesanyjának az életét, akit a mai napig nagyon szeret és szinte folyamatos kapcsolatban vannak egymással annak ellenére, hogy van közöttük egy kisebb-nagyobb fizikai távolság. Habár voltak korabeli barátnői is senki sem állt olyan közel hozzá, mint az édesanyja, akiben teljes mértékig megbízik és, aki jelenleg is támaszt nyújt neki, hogy miként vészelje át, kezelje a jelenleg számára igen csak kellemetlen szituációt.
Barátságos és nyitott, többnyire megtalálja a közös hangnemet másokkal, de az utóbbi időben elkezdett egyfajta buborékban élni, ahol nem csak a problémákat akarja kizárni, hanem mindent és mindenkit, egészen addig amíg a kis maga köré húzott buborék ki nem durran.
Aki egyszer közel kerül hozzá azt nem szívesen ereszti el, tűzbe menne a szeretteiért nagyon sokat jelentenek a számára. Rendkívül hűséges, leleményes és okos. Nem az a típus, akivel bárki is leállna veszekedni, hiszen mindig talál valamit, amivel előrukkolhat és valószínűleg, ha bocsánatot kellene kérnie valamiért, akkor életének a legnagyobb fájdalmát élné át. Jobban szereti inkább elterelni a figyelmet a dolgokról, mint elismerni, hogy ő maga is hibás volt, vagy lehetett. Munkájában nagyon becsületes, nem megy mások után kifejezetten, amiért csak fél lelkesedéssel végzik a munkájukat, de amennyiben megkérdeznék róla szemrebbenés nélkül mondaná el az igazságot. A hazugság egyáltalán nem kenyere mérhetetlenül őszinte ezért másoktól is elvárja ugyanezt.
Bár megvan a maga kemény kis felszíne, illetve oldala is, amit bármikor elő tud rángatni, hogy megvédje saját magát, vagy szeretteit mögötte ott rejlik az a lány is, aki egyszerűen csak a szeretetre és elismerésre vágyik.
A legfontosabb személy számára jelenleg a vőlegénye Hugo - és az általa életükbe kerülő kis francia bulldog, Bacon - , akit mindennél jobban szeret és ez a szeretet, a szerelem, amelyet töretlenül érez azóta, hogy összejöttek az egyetlen, ami igazán összetartja a most gyenge kártyavárnak érződő életüket.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer az a hely, ami a legboldogabb volt a számomra fullasztó érzéssel tölt majd el. De az utóbbi időben a lehető legkevesebb időt igyekeztem ott tölteni, mintha csak vendéggé váltam volna a saját otthonomban. Nem számítottam rá, hogy egyszer majd ilyen keveset fog érni a szavam, sosem kellett szembesülnöm azzal, hogy milyen az, ha nem kérik ki a véleményem. S most meg kell mondanom, hogy rohadtul rossz érzés, mintha nem is számítanék igazán. Persze nem mondhatok nemet arra, amire Hugo már egyszer igent mondott, mert akkor már Halloween jelmezben sem kellene gondolkoznom tökéletes sárkány, vagy hárpia lennék.
Most is, mint a legtöbb munka utáni időszakot az edzőteremben kezdem. Eddig csak bűntudatébresztésként volt meg a már-már porosodó bérletem, hogy majd eljárok gyakrabban, de nem gondoltam volna, hogy ehhez az kell, hogy Hugo testvére hozzánk költözzön. Igazából nincs bajom Dakota-val, de valahogy mégsem így képzeltem el az életünket ezen a ponton tekintettel arra, hogy nemsokára ténylegesen összekötjük az életünket a tizedik évfordulónkon.
Mély levegőt veszek, ahogy felállok a futópadra és elkezdek közepes tempóban kocogni, fülemben szinte olyan hangosan ordít a zene, hogy még tőlem is pár méterre hallani lehet. Nem tudom, hogy másokat akarok kizárni ezzel, vagy a saját gondolataimat akarom elnyomni, de azok akaratlanul is élénken lelki szemeim elé kúsznak.  

Látom magamat kislányként, ahogyan mosolyt erőltetek az arcomra minden egyes alkalommal, amikor valami apa-lánya programot szerveztek a suliban, vagy akár szimplán csak a városban. Anya sokszor elérte, hogy mi ketten is indulhassunk, mint apa-lánya páros és minden alkalommal magával hozta a hamis bajuszát is, amelyet mérhetetlen büszkeséggel hordott. Tudtam, hogy neki is fáj, hogy apa nem lehet velünk pontosan ezért sem sírtam előtte pedig néha igen csak összeszorította a mellkasomat a féltékenység és a kétségbeesés. Néha már azt kívántam, hogy bár képes lenne túllépni apán, hogy találkozzon valakivel, akit szerethet, s aki szerethet engem is, mint a lányát. Ez azonban soha nem teljesült bármennyire is kívántam minden egyes alkalommal. Persze idővel talán elhomályosult a mellkasomban lévő űr, de igazán sosem szűnt meg létezni és tudat alatt a mai napig vágyom arra, hogy anya találjon valakit, ha már nem is magamért, de önmagáért, hogy boldog lehessen, mert megérdemli. Hiszen nem minden anya tette volna meg ugyanazt, amit ő. Nem csinált volna magából bolondot azért, hogy egy kis mosolyt csalhasson a lánya arcára.

Nagyot nyelek és megrázom a fejemet, mielőtt még könnyek szökhetnének a szemeibe inkább kutatni kezdek az emlékeim között, mintsem elbőgjem magam az edzőterem kellős közepén.

Pusztán már annak a gondolatától is, hogy először megláttam őt melegség tölti el a bensőmet. Nem számítottam rá, hogy azon az estén a hangos panaszkodásom életem egyik legjobb útjára terel majd. El sem hiszem, hogy képes voltam vele az egész éjszaka folyamán beszélgetni. Leginkább azért, mert mindig nehéz olyan emberrel találkozni, akivel úgy tényleg leülhetsz és beszélgethetsz. A legtöbb beszélgetés manapság már egyszerűen erőltetett. Szinte teperned kell azért, hogy folytatódjon a beszélgetés, de egy idő után már te magad is inkább feladod és nem futsz egy olyan szekér után, ami nem vesz fel. De Hugo teljesen más. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy miben, de szinte észre sem vettem, a percek, órák múlását, miközben vele beszélgettem. Mérhetetlen boldogságot csempészett az életembe azóta is és, ha nyálas, ha nem valahogy képes volt elérni azt, hogy napról-napra jobban szeretem. Megvoltak a magunk rögös útjai, de ha valami képes volt összetartani mindkettőnket minden egyes bukkanón keresztül, akkor ez volt. Most mégis miért lenne más? Talán azért, mert már elkezdtem menekülni, mert nem akarok veszekedni. Nem akarom bántani, de ugyanakkor ő megbántott engem és ez fáj. S talán tényleg csak meg kellene beszélnünk, de azt sem tudom igazán, hogy hol is kezdhetném el. Meg aztán rettegek attól, hogy az egész csak egy újabb veszekedésbe fullad, amivel csak még jobban rontanék a helyzeten. Így inkább a menekülést választottam, ami egyáltalán nem megoldás, de jobb annál, mintha folyamatosan egymás vérét szívnánk. De ugyanakkor rendkívül hiányzik. Tagadhatatlanul megváltozott valami kettőnk között és csak abban reménykedem, hogy még mindig van rá esély, hogy ez is csak egy bukkanó legyen a közös életünk során, amelyen képesek leszünk idővel átvergődni magunkat. Mert nem tudom, hogy mégis mihez kezdenék, ha nem így lenne.
Még mindig emlékszem a bugyuta utalásokra, amiket annak érdekében tettem, hogy feltegye azt a bizonyos kérdést. Bár az igazat megvallva már attól is boldog voltam, hogy egyáltalán együtt voltunk. Úgy éreztem, hogy ettől megvolt mindenünk most pedig, mintha egy apró szellő is képes lenne óriási pusztítást végrehajtani az alapokon, amelyek egykoron mindent képesek voltak túlélni. Egyszerűen nem tudom, hogy mégis mit hoz nekünk a jövő, de nem is akarok rágódni rajta, mert ilyenkor természetesen a legrosszabb lehetőségek ugranak be elsőként és azokra soha nem lennék képes felkészülni..


Elkezdem egyre feljebb és feljebb kapcsolni a futópad sebességét, hiszen szó szerint azért jöttem ide, hogy a gondolataimtól megszabaduljak, mégis a múlton rágódom és minden fájdalmam kegyetlenül kúszik előtérbe, mintha élvezné, hogy belülről kínozhat.
Azonban, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban kell futnom annak érdekében, hogy ne essek le egyenest a futópadról időm sincs gondolkodni azon kívül, hogy a lábamat a másik elé helyezzem, miközben már teljesen kezdek kifulladni, de még így sem adom fel. Addig taszítom magam, amíg már szinte teljesen kimerülök, hogy ezzel is kihajtsam magamból az összes megmaradt energiát, hogy még véletlenül se tudjon az este veszekedésbe torkollni. Azonban ritmikus lépteim és kitartásom is köddé válik abban a pillanatban, amikor megszólal a fülemben a Battlefield című szám Jordin Sparks-tól, aminek hatására meg kell kapaszkodnom és a futópad fém szélére állnom, hogy elkerüljem a totális pofára esést. Az utóbbi időben egyre inkább emlékeztetett kettőnkre és nem hiába igyekszem a lehető leghamarabb továbbnyomni és egyúttal letörölni a listámról is, hogy még véletlen se fordulhasson elő még egyszer ugyanez. Az egész egy kellemetlen tőrdöfés a már így is sérült szívemnek.
Ezután azonban el is indulok hazafelé, ahol valószínűleg már csak zombiként viselkedem, mielőtt eldőlök az ágyba, mint egy zsák krumpli.