A pillanat, mikor valakiről azt hiszed, hogy Kaliforniában van, küld neked egy képet, és felismered New Yorkot… ahol egyébként te is vagy épp… Nos, nem épp megfizethetetlen, de mindenképp kicsit hihetetlennek tűnik. Mik az esélyei? Ahogy kilépek a MET-ből, gyorsan készítek egy szelfit az épülettel a háttérben, kellőképp kérdő arckifejezéssel, és elküldöm neki, a „te hol vagy???” kérdéssel megspékelve. Kicsit ezzel a témával elterelődött figyelemmel, de elköszönök a társaságtól, akikkel a natív amerikai Diker gyűjteményt néztük meg, és leülök a lépcsőre, a válaszra várva. Viszonylag hamar válaszol, és gyorsan ki is derül, hogy ide költözött egy ideje, csak eddig valahogy… nem került szóba. Miért került volna? Mindenesetre rákérdezek, van-e kedve összefutni, mire közli, hogy jó lenne, de épp nagy melóban vannak a suliban. Szó szót követ, és végül megkérdezi, nincs-e kedvem és időm egy kis pakolászásra, ha már találkoznék, én meg egy közös vacsi fejében igent mondok. Miért ne mondanék? Vacsi ide vagy oda. Egyrészt marhára ráérek, holnap reggelig nincs jelenésem sehol, másrészt meg rég láttam Danát, mert Kalifornia felé annyira sokat azért nem járok.
Elküldi a címet, én pedig a telefonba beírva rájövök, hogy… meglehetősen messze van. Vagy hatszor át kell szállni hozzá, és még ha minden csatlakozást el is érek, akkor is majdnem másfél óra. Taxival bezzeg 23 perc alatt meg lehet tenni elvileg. Kár, hogy nincs az az isten, hogy taxizzak. Biciklizni viszont tudok, és itt a MET-től nem messze van bicikli pont, el is indulok felé, ahogy Danának megírom, hogy nem két perc lesz, mire odaérek. Azért még azt is ellenőrzöm, hogy a megadott cím közelében legyen hová lerakni… Szerencsére van, így le is csippantok egyet, leveszem az ingem, belegyűröm a hátizsákomba, úgy döntve, hogy elég lesz az atléta, mert dög meleg van.
Sikerül egy óra és tizenegy perc alatt megtennem az utat, és csak háromszor ütnek el majdnem. Mindig izgalmas New Yorkban biciklizni, ezt meg kell hagyni, nem csak azért szeretem, mert környezetbarát megoldás. Leparkolom az erre kialakított helyen, mire leemeli a számlámról a rendszer a pénzt, ami persze töredéke annak, amit taxira kidobtam volna. Innen egy öt perc séta a cím, amit Dana megadott, ami… egy iskola, a jelek szerint. Szerencsére nem vagyok az az elveszett fajta, szóval hamar találok valakit, aki elkísér az iskola színháztermébe, sőt, még kis körbevezetést is kapok egy igyekvő szőke csajtól… akit nagyjából el is felejtek, amint meglátom Dakotát. Vigyorogva szelem át a nézőteret, aztán a színpad szélére könyökölve figyelem, ahogy irányítja azt a pár pakolászó embert. – Szóval azért jöttem, hogy a személyes kis hadsereged létszámát növeljem. Nos, akkor… szolgálatra jelentkezem – szólítom meg emelt hangon, bár csak viccelődve.
Annak idején is az fogott meg benne, hogy határozott egy személyiség és nem kell félteni. A főnökeitől iszonyat idióta kérdéseket kapott, hogy tegye fel nekem élő adásban, néha így néztem is rá, hogy ez most mi, de szerencsére a klímaváltozás veszélyeiről fejen állva is tudok akármennyit beszélni (fogadás keretében bizonyított állítás), ő pedig hamar fogta magát, és átvariálta kicsit a kérdéseket, épp annyira, hogy lehessen rájuk értelmesen válaszolni. Aztán valahogy együtt töltöttük a fesztiválon minden szabad időnket, és… Hát igen. Puerto Rico és Kalifornia bőven messze van egymástól. Azóta kétszer, ha összefutottunk, egyik sem volt nagyobb lélegzetű, és mindig körbe voltunk véve valamelyikünk baráti körével. Valahogy mégis tartottuk végig a kapcsolatot.

- Jaj, ne már, azt amúgy még én is elbírnám, direkt szívatsz? Kelly megmondta, hogy nem jobbra, hanem balra akarja a kanapétól... ne legyél már fasz! - igazából tökéletesen alkalmatlan vagyok arra, hogy én dirigáljak a kemény két fiúnak, aki ma ráért bepakolni a díszletünk első verzióját, mert félig elröhögöm az egészet; lehetetlen komolyan viselkedni velük, amikor arra hajtanak, hogy a lehető legdrámaibb mozdulatokkal pakoljanak ócska bútordarabokat, keresztbe-kasul rohangálva a színpadon. Meg még nem is kamuzok. Még én is elbírnám azt az álló tükröt, szóval gyorsabban végeznénk, ha nem én tartanám a kezemben a "tervrajzokat", de alapvetően nem volt mára más tervem, szóval nem sietek sehova, nevetésre álló szájjal hagyom, hogy Nick és Ted kiéljék magukat.
Egy állótükrön. Aki nem találkozott még színész növendékekkel két doboz sör után, annak elég lenne ránk néznie (de főleg rájuk!) és máris tudna mindent, amit erről az emberfajtáról tudni érdemes.

Lassított felvételként, a sarkamra tolva a testsúlyt és ott egyensúlyozva fordulok hátra, amikor a nézőtér felől ismerős hangot hallok - nem mintha meglepetés lenne, elvégre én mondtam Liónak, hogy jöjjön, és igazából nem kételkedtem abban, hogy jönni is fog, ha már egyszer azt mondja. (Na, jó, egy kicsit.)
Azért mégis úgy nézek rá egy lélegzetvételnyire beiktatott szünetben, mintha ugyancsak furcsa látvány lenne itt, de aztán szélesen elmosolyodom - Hát helló! - a rövid tétovázás után megtöröm a - bevallom - részemről is kissé megjátszott mozdulatlanságot, megcélzom a színpad szélét, ahol Lio ácsorog, hogy bal kézzel kissé megtámasztva magam leugorjak mellé.
- Szóval tényleg élsz és nem csak az interneten létezel - állapítom meg ártatlan ugratással, és nem várom meg, hogy ő eldöntse, hogyan is illene akkor nekünk kettőnknek köszönteni egymást, inkább habozás nélkül felnyúlok átkarolni a nyakát és röviden, de szívélyesen megölelem.

Lehetne ez az egész tök fura is, nyilván, de rettentően utálom, amikor az emberi kapcsolataim hirtelen furává változnak. Akkor lehetőleg elkövetek mindent, hogy valahogy megszüntessem ezt az állapotot, még úgy is, hogy alkalmasint sokkal többet teszek az ügy érdekében (és ez olykor pozitív, olykor viszont meglehetősen negatív viselkedést is jelenteni tud), mint amennyit valójában az ismeretség indokolttá tenne, vagy érdemelne, mert nem akarok feszengeni, nem bírok feszengeni, épp elég feszkós a családom, szóval nincsenek felesleges érzelmi energiáim arra, hogy az egyéb kapcsolataim is furcsák és feszengősek legyenek.
Lióval régen minden tök egyszerű volt, azt hiszem, vagy hát úgy ismertem meg, ő pont nem az a feszengős alkat, és az a tippem, hogy ezért nem feledkeztünk meg egymásról az évek alatt. Pedig könnyű lett volna, sosem ígértünk egymásnak semmit, nem esküdöztünk, hogy még összefutunk, vagy hogy feltétlenül tartjuk egymással a kapcsolatot, aztán mégis tartottuk, most meg még össze is futunk, pedig szerintem már lassan egy jó fél éve nem találkoztunk.
Ennek ellenére nem gondolnám, hogy ez most furcsa. Egy kicsit talán meglepő, de nem kimondottan furcsa, végtére is Lio még mindig Lio, én meg még mindig én vagyok, mintha soha egyikünk sem lenne túl sokat egy helyben, talán annyira még csak nem is meglepő, hogy néha lehetünk egyszerre ugyanazon a helyen.

- Bizony, ezért jöttél. A fiúk már túl vannak pár sörön, használhatatlanok és Tednek amúgy is mindjárt le kell lépnie, csak megfenyegettem, hogy nem hagyhat egyedül Nickkel, hátha meg találnám fojtani - mondom aztán, amint elengedtem, ezúttal már komolyabban vehető hangnemet megütve, és ezt követően fel is kiáltok a színpadra Tednek - Ted, leléphetsz, itt a felmentő sereg! - nem mintha amúgy csendben nem vetném meg kicsit, hogy ilyen közel a főpróbahéthez fontosabb neki, hogy feljárjon ahhoz a gólya csajhoz, akit múlt héten szedett össze, minthogy itt legyen velünk, de még ráérek később ordítani vele, ha túl szarul fog játszani jövő héten és veszélybe sodorja a mi értékelésünket is.
- Na, gyere, bal oldalt van lépcső - fordulok vissza Lióhoz egy féloldalas mosollyal, a színpadi baloldal legszélén tényleg van egy a félhomályban viszonylag megbújó három fokból álló lépcsősor, amin felszökkenhetünk a majdnem világot jelentő deszkákra - És a sörből is van még, kérsz?

szercsivel <3

Szélesebbre húzódik a vigyorom, ahogy Dana színpadiasan felém fordul, úgy nézve rám, mintha az évekkel ezelőtt nyomatlanul eltűnt nagybátyja lennék, vagy valami hasonló. Nem vagyok, amúgy. Szerencsére. A múltunkat tekintve furcsa lenne, de értékelem a drámai érzéket, az van neki, nem véletlenül áll épp színpadon. Elindul felém, én pedig felhagyok a könyökléssel, hogy azért, mert amúgy is lejön a szintemre, szóval nem lenne praktikus tovább ott könyökölni, vagy azért, mert készenlétben akarok állni, ha esetleg elkalkulálta az ugrást, és kell a segítségem… Nos, az legyen az én titkom. Mindenesetre baleset nélkül pattan le a világot jelentő deszkákról, én pedig készségesen hajolok kicsit lejjebb, hogy át tudja ölelni a nyakam. Cserébe a derekára csúsztatva a kezem kicsit magamhoz ölelem pár pillanatra.
– Mintha már találkoztunk volna korábban. Vagy már elfelejtetted? – kérdezem egy halk nevetés után, ahogy meggyanúsít az online léttel. Pedig amúgy egyáltalán nem vagyok sokat a telefonomon, de az tény, hogy többet vagyok a telefonomon, mint amennyit az utóbbi időben találkozunk. A nullánál minden több, ugyebár. – Jól nézel ki, jól áll New York – futtatom rajta végig a tekintetem, ahogy elhúzódva az ölelésből távolabb kerül. Akkor sem nézett már ki kamasznak, mikor találkoztunk, de valahogy minden alkalommal nőiesebb. Valahol nem ér. – Új frizura? Vagy csak inkább én felejtek? – kérdezem, két ujjam közé csippentve egy kóbor hajtincset, majd el is engedve azt. Rövidebb, mint ahogy emlékszem. Bár meg kell hagyni, nem én vagyok a legfigyelmesebb egyed a világon, szóval simán lehet, hogy tévedek. Nemrég újrafestették a szobám, míg nem voltam otthon, és anya csak hetekkel később kérdezte meg, tetszik-e a zöld. Azt mondtam, hogy igen. Nem tudom, milyen színű volt előtte, akárhogy gondolkodom, de mindenesetre anya örült a válasznak, szóval ennyi. Most legalább így megjegyeztem, hogy zöld szobám van.

Hamar véget vetünk a kis viszontlátási magánbeszélgetésnek, és visszatérünk ahhoz, amiért jöttem, nevezetesen, hogy dolgokat cipeljek. – Na és mitől biztos az, hogy kettőnket egyszerre nem tudsz megfojtani? Már nem azért, de emlékszem, mikor az a két részeg srác majdnem letarolt a koncerten, és még le is öntöttek… Azóta is félek tőled – csóválom a fejem, ahogy figyelem Tedet lelépni, vagy legalábbis az egyik csávót, de azért ledobom a hátizsákom a színpad tövébe. Félek tőle, és hát mit ne mondjak… utána hamar lekerültek róla azok a sörrel eláztatott ruhák. Az egy jó kis fesztivál volt. Khm.
Na már most, ezek után a gondolatok után fizikai képtelenség nem a fenekét nézni, ahogy megy fel előttem a lépcsőn, és mivel ezt tudom, meg sem próbálom nem azt nézni. Elfogadom a sorsom. És megyek Dana után nagy lelkesen… - Aha, az jól fog esni – bólintok rá, mikor sört ajánl, aztán odalépek a sorstársamhoz bemutatkozni. – Lio vagyok, hali – fogunk kezet röviden, ő is bemutatkozik, mint Nick, aztán ad egy sört, ami szerencsére üveg, így nem kell belelendülnöm egy előadásba arról, mennyire káros is a dobozos sör a környezetre. Oké, lehet, hogy azért majd később elmondom, ha már eszembe jutott, mert nem bírom befogni a pofám. – Na szóval… Mit hova, Főnök? – nézek várakozva Danára, miután iszok pár felfrissítő kortyot. Eddig észre sem vettem, hogy ilyen szomjas vagyok, pedig hát bicajoztam nem keveset…

- Na, jó, de nem mostanában...! - hívom fel Lio figyelmét az egyébként nyilvánvalóra, az elmúlt időszakban tényleg inkább online kommunikációra szorítkozott az ismeretségünk. Jobb híján. Ha van valami tényleg meglepő ebben, akkor az, hogy azt hittem, pár hét alatt az ilyesmi elkopik, elveszti a varázsát, egyébként is rettentően rossz vagyok abban, hogy tisztességesen tartsam a kapcsolatot olyan emberekkel, akik nem szerves részei a hétköznapjaimnak. Nem szándékosan, de folyamatosan megválaszolatlanul hagyok üzeneteket, elfelejtek ráírni másokra, amikor azt mondtam, fogok, kimondottan rühellem a Facebook feedemet olvasgatni, mert valójában egyáltalán nem érdekel, szegről-végről ismerőseim mégis hogyan élik az életüket, és nem tudok lépést tartani az aktuális netes trendekkel sem, pusztán azért, mert nem érek rá. Színházat nem lehet csak úgy, félig-meddig csinálni, van hogy teljes napokat a suliban töltök és reggeltől estig rá sem nézek a telefonomra. Nem személyes okokból tűnök úgy, mintha szarnék mindenkire, csak nehezen szakítok időt az ilyesmire.

Aztán lássunk csodát, Lio valahogy bekerült azon kevesek közé, akikkel azért szoktam beszélgetni, bár, a beszélgetésünk sokszor kimerül abban, hogy képeket küldünk egymásnak, aztán meg röhögünk a képeken, és nem mondom, hogy néha nem telik el egy teljes nap, amíg reagálok valamire, de ettől függetlenül nagyon elégedett vagyok a saját teljesítményemmel. Ennek ellenére sosem gondolkodtam el alaposabban, mi lenne velünk akkor, ha mondjuk térben és időben kicsit gyakrabban keresztezné egymást az útunk. Felesleges ilyeneken rágódni, nem szoktam, mindenki élete tele van ezernyi "mi lenne, ha...?" kérdéssel, az enyémben kicsit túl sok és túl fájdalmas ilyen van. Elég kemény munka volt megtanulni többet és jobban fókuszálni a jelenre, mint minden másra, úgyhogy végeredményben Lio sem kerülhette el, hogy belecsússzon a mintámba. Nem bonyolítottam túl ezt az egészet.

- Köszi. Még szerencse, mert terv szerint egy ideig maradok - mondom félrebiccentett fejjel, reflexesen futtatom át az ujjaimat a hajam végén a tarkómnál az arra irányuló kérdést követően. Tudom, nekem illene tudnom, elvégre én vagyok a lány, meg az én hajam, de kicsit nehezemre esik visszaidézni, pontosan milyen hosszú volt a hajam, amikor utoljára találkoztunk. Nyilván nem erről őrizgetek hatásos emlékeket - Aha, rövidebb - ennek ellenére gondolkodás nélkül ráhagyom, ha én nem emlékszem pontosan, Liótól nyilván hülyeség lenne azt várni, hogy tudja a választ, úgyhogy úgy vagyok vele, maradjon meg mindkettőnk lelki békéje. Én elfogadom a bókot, ő meg elhiheti, hogy mondott valami jót.
Nem mintha szerintem nehéz lenne nekem, neki jó dolgokat mondani.

Halkan felnevetek, igaz, ami igaz, nem arról vagyok híres, hogy a nyugalom és önfegyelem mintaképe lennék, ha olyan a kedvem, meg még a helyzet is olyan, nulláról is képes vagyok robbanásközeli állapotba kerülni - Jobb is, ha félsz - fordulok hátra Lióhoz egy félpillantás erejéig, csak hogy lássa, egyébként vigyorgok, szóval ez nem fenyegetés, puszta ugratás. Azért nem egy vérmes vadállat vagyok, aki bárki torkát ok nélkül átharapja. Hosszú évek terápiája alatt azért sokkal, de tényleg, sokkal jobb helyzetben állok én és a konstans harag, ami minden küzdelem ellenére lehet, hogy örökké az életem része lesz.
- Na, szóval - húzom aztán ki a zsebemből a tervrajzot megint, kihajtogatom, és Lio orra alá dugom - Be kell még hoznunk az asztalt és a székeket, van kinn még egy szekrény, az álfalat már ugyan beraktuk, de még hiányzik róla pár kép, tükör, növény, szóval valakinek létra-bűvésznek kell lennie és bevernie pár szeget és dolgok... - mondhatnám azt is, hogy van még dolgunk bőven, de egyébként a létrát még én is bevállalom, meg tudok csinálni dolgokat, amíg ők cipekednek.
- Igazából, ha behozzátok nekem a létrát - mert nyilván, ez valami emberetelenül nagy létra - ...azt megcsinálom, amíg ti cuccoltok. Vagy legalábbis elkezdem - vetek közben egy kérdő pillantást nem csak Lióra, hanem Nickre is, aztán, ha döntünk valamit, felhörpölöm az utolsó két korty sört, amit félreraktam úgy tíz perce - Aztán, amúgy? Te mi járatban? Átutazóban?

szercsivel <3

- Tény. Bár azt hittem, a tudomány mai állása szerint még nem vagyunk képesek fellőni magunkat a Felhőbe, hogy csak online létezzünk… Tudsz valamit, amit én nem? – kérdezem vigyorogva. Tényleg rég találkoztunk, de azért nem felejtettem el, hogy… van. Elég sokakkal tartom a kapcsolatot, közös projektjeim vannak ezzel-azzal, mindig van valami közös ügy, amin el lehet dumálni. Dana nem a tipikus aktivista ismerősöm, ő egyszerűen csak valahogy megmaradt azok között, akikkel szokásom beszélni. Szerencsére nem az a fajta, aki picsog, ha nem válaszolok azonnal, vagy nem én írok először, vagy hasonlók, hanem egyszerűen csak… beszélünk néha. Ha látok valami, ami szórakoztat, és úgy gondolom, neki is tetszene, akkor elküldöm, ilyenek. Viszonylag kevés nő tolerálja az ilyesmit, a legtöbb a mindent vagy semmit elvét követi. Mindig tetszett, hogy Dana kvázi leszarja, ha egy időre eltűnök, és még utána is úgy tudjuk felvenni a fonalat, mintha tegnap beszéltünk volna.
Kíváncsi vagyok, hogy mostantól, mikor New Yorkban járok, összefutunk-e, vagy ez csak valami első meglepetéses találkozás lesz, aztán elsikkad a dolog. – Igen? Azt hittem, Hollywood a célállomás – jegyzem meg, bár nem is tudom, beszéltünk-e így konkrétan erről valaha, vagy csak én feltételezem, hogy minden színész oda vágyik. Én megnézném bármilyen hollywoodi kasszasikerben, megvan hozzá a kisugárzása. Színészkedni konkrétan mondjuk még nem láttam. Legalábbis remélem.

- Rettegek. Bolond, aki nem – bólintok komolykodva, mikor megerősíti, hogy félnem is kell. Szerintem nincs ember, aki ismeri, és nem gondolja, hogy jobb nem felhúzni. Mármint ellenem még aztán semmit nem tett, de még így is úgy érzem néha, hogy dinamittal játszom. Mindig is a legfurább dolgok vonzottak, ha játékról volt szó…
A sörömet kortyolgatva hallgatom, ahogy felvázolja az akciótervet, a megfelelő helyeken bólogatva, és próbálom vizualizálni, hogy is fog kinézni a színpadkép, az orrom alá dugott tervrajz alapján. Annyira nem bonyolult, hogy gondot okozzon, azt hiszem. – Ahha… Milyen darab is lesz ez? – nézek rájuk, mert bár nem vagyok nagy színházguru, azért ismerek jó párat. Hátha valami olyan. De az is lehet, hogy valami saját, független darab, elvégre színiiskolában vagyunk…Azért érdekelne, ha már belekeveredtem.

- Oké, akkor kezdjük a létrával – vonok vállat, mert bár én ugyan nem sietek sehová, ha ő el akarja kezdeni az álfalat, akkor kezdje csak. A fal magasságából, meg abból ítélve, hogy nekünk kell behozni, arra tippelek, hogy valami masszív szerkezet lesz. Gyorsan kivégzem a söröm, mert egyrészt jólesik, másrészt nem tudom, mikor jut eszembe legközelebb inni, az állott sörnél meg kevés rosszabb van. Lerakom a kiürült üveget az övé mellé, aztán elindulunk a létráért, a színfalak mögötti folyosórendszeren, meg sem állva egy ezer évesnek tűnő, RAKTÁR feliratú ajtóig. Nick vezeti a sort, míg mi Danával kicsit beszélgetünk. – Elég sokat járok erre, két-három hetente biztos, de többnyire csak néhány napra. Reggel a bíróságon kezdtem, egy indián rezervátummal kapcsolatos ügyön… holnap reggel folyt. köv.. És te? Mióta vagy itt? A suli miatt? – kérdezek rá, mert tényleg meglepett, hogy itt találtam.
A létra, ahogy sejtettem, elég masszív darab, de Nickkel elég könnyedén megoldjuk, még ha az ajtón a hossza miatt elég nehezen is préseljük ki a folyosóra. Dana követ minket két székkel, hogy addig is haladjon a bepakolós része is a dolognak, mi pedig a színpadra visszaérve felállítjuk neki a létrát oda, ahová igényli. Magas egy dög. Már a létra, nem Dana, mert őt nem mondanám magasnak. Sem dögnek, ha már itt tartunk. Max dögösnek, de igazából azt sem, mert elég béna egy jelző. – Azért ha nem érzed stabilnak, inkább várj meg minket, és valaki fogja, ráérünk, nem ér annyit… - jegyzem meg, mielőtt nekiindulnánk a raktár felé Nickkel újfent. Kettesben maradva rákérdezek, neki mi köze ehhez, meg mit csinál itt, ő is rákérdez, nekem mi közöm hozzá, én meg mondom, hogy semmi, mert hogy igazából semmi. Elvigyorgunk egy sort azon, hogy csak Dana miatt vagyok itt, és onnan elég bajtársias semmiről csevegéssel hordjuk be a sok vackot, amit Úrnőnk és Parancsolónk igényel. Nem mintha bánnám. Kapok második sört is. Meg hát nem rossz látvány a létrán, na.

Megvonom a bal vállam egy titokzatosnak szánt mosollyal, mintha tényleg tudnék valamit, de persze, szó sincs ilyesmiről. Egyébként sem vagyok valami tech-guru. Ha létezne már olyan, hogy fellőjük magunkat a felhőbe és egyébként megszűnnénk létezni, arról én biztosan nem tudnék, hovatovább nem hiszem, hogy érdekelne ez a lehetőség. Én szeretem a hús-vér életemet, és bár nem azt mondom, hogy vágyom a halált, izgat a gondolat, hogy leélhetek egy teljes életet, a jóval, a rosszal együtt és csak rajtam áll, mit hozok ki belőle. A vég úgyis elkerülhetetlen, de azt hiszem, ez ad súlyt és célt mindennek, amit csinálunk.
Én például igyekszem minden pillanatot igazán megélni, mert mindegyikünk ideje véges.
- Nem, nem az. Legalábbis egyelőre biztosan nem. Nagyon elegem lett már LA-ből annyira felszínes, annyira kiszámítható, annyira sorszalag. Nem azt mondom, hogy élből azt mondanám, sosem akarok filmezni, de egyelőre nem izgat túlságosan. A színpad sokkal valóságosabb - egyelőre elképzelni nem tudom, milyen lehet a napjaid nagy részét egy zöld vászon előtt játszva tölteni, aztán meg milyen érzés látni magadat egy olyan produkcióban, amiből gyakorlatilag egy kockát nem láttál a felvételek során, mert nagyjából nem is létezett. Ez a vonal például kimondottan taszít. Ha valaha is filmezésre adnám a fejem, sokkal szívesebben játszanék nagy díszlet- és effekt-mentes indie filmekben, elsőfilmekben, valami tartalmasban, olyasmiben, ami kicsit közelebb áll a klasszikus színészi munkához. De lehet, hogy akkor is hiányozna a közvetlen közönség, a real time figyelem. Ez semmihez nem hasonlítható.

- A Pillantás a hídrólt csináljuk - mondom aztán, mintha ez tök magától értetődő lenne, aztán mivel rájövök, hogy nem biztos, hogy magától értetődő, azért folytatom a magyarázást - Arthur Miller. Idén a nagy amerikai drámaírókkal foglalkozunk elsősorban - és szigorúan nem kronológiai sorrendben, szóval egy kicsit kaotikusnak tűnik néha az egész, de így legalább van lehetőség tényleg eljutni az újkorig, a kortársig, az ókorral már televan például a bugyrom, és egy kicsit Shakespeare-t is túltoltuk. Mármint, nyugaton egy teljes éven át csak Shakespeare-t játszottunk... ezen a ponton már ha álmomból vernek fel is valószínűleg tudnék pontosan idézni A viharból, a Hamletből, a Rómeó és Júliából, meg a Sok hűhó semmiért-ből... egy napon ez még talán hasznos tudás lesz.
Ha mondjuk egyszer egy igazi Shakespeare előadásban szerepelek, és igazi alatt azt értem, hogy nem iskolai produkcióban, akkor azért belátom, még nagy könnyebbség is lehet, hogy sok szövegét ismerem, és tudom még mindig.

- Köszi - villantok Lióra egy mosolyt, nem mondom, annyira azért nem borzasztó ez a délután. Nem mintha nem venném ki a részemet a munkából, nagyon is kiveszem, de azért van valami mulatságos, és szinte kielégítő abban, hogy dirigálok másoknak, és nekik meg eszükbe sem jut megkérdőjelezni a kéréseimet, vagy épp utasításaimat. Ki gondolta volna, hogy ennyire menő vagyok? Én biztos nem. Mármint, azt a részét, hogy ennyire.
Azért nem hagyom a srácokat egyedül menni a létrával, megyek velük a raktárba én is, egyrészt, hogy ne szakítsam meg a beszélgetést Lióval, másrészt, mert kifele jól fog jönni, ha tartom nekik az ajtót és nekik csak a létrára kell figyelniük. Mondhatnám, hogy "nahát, nem is tudtam, hogy ennyit dolgozol itt", de egyébként honnan kellene tudnom? Annyira azért nem faggattam soha a munkájáról, csak azokról a részekről tudok ezt-azt, amibe a véletlen úgy hozta, hogy belefolytam, és hát azt tudtam, hogy eredetileg nem itt lakik, szóval nem jutott eszembe soha random megkérdezni, hogy "néha nem jársz New Yorkban?". Az valószínűleg valami másfajta elvárást fejezett volna ki, mint amit akartam volna - sőt, úgy egyáltalán elvárást, holott nekem nincsenek elvárásaim vele szemben.
- Ááh, értelek, szóval a munka - ezért helyette inkább csak ezt mondom, jelezve, hogy felfogtam és megértettem, és bár azért a kettő nem hasonlítható össze, valamilyen szinten engem is a munka hozott erre, vagy épp a munka ígérete, épp csak valamivel állandóbb az én áthelyezkedésem - Igen, a suli miatt. Augusztus végén költöztem. Itt lakik a bátyám aztán éppenséggel az sem volt hátrány, régóta fűzi az agyamat, hogy jobb lenne, ha végre közelebb laknánk egymáshoz, amire nem volt példa lassan húsz éve, szóval... ideje volt. Valahogy összejött mindent, elvégeztem odaát a sulit, elegem is lett a környékből, jelentkeztem pár helyre itt, felvettek - sorolom úgy, mintha egyébként ez nem lenne egy elég nagy változás, teljes életszakasz váltás, vagy nevezzük, aminek akarjuk, de azért a tény tény marad, hogy felpakoltam az egész életemet és az ország egyik végéből átköltöztem a másikba, miközben szokás szerint ezt a tényt nem közöltem az összes ismerősömmel, mert kinek mi köze van ehhez? Ez az én életem, az én döntésem.

Bepakoljuk a létrát, én még behozok utánuk két széket, amit már kivonszoltunk korábban a folyosóra, és összeszedem a kalapácsot, meg a szögekkel teli kis dobozt, de aztán végül inkább kiszedek pár darabot és az ingem mellzsebébe ejtem őket, fenének sem kell, hogy még dolgokat is fogjak, miközben odafenn egyensúlyozok. Kicsit megrángatom a felállított létrát, de aztán nem érzem olyan rémesnek a helyzetet, úgyhogy csak megvonom a vállam - Á, szerintem megoldom. Majd kapjatok el, ha mégis leesek - mondom komolytalanul vigyorogva, de egyébként nem számítok arra, hogy ilyen béna lennék.
Relatív magabiztossággal mászok fel, felülről kezdem, hogy azon túllegyünk, úgyhogy át is vetem az egyik lábamat a létra csúcsán, hogy kicsit biztosabban álljak, de igazából nem vagyok sem túl szívbajos, sem tériszonyos. A szögek helyét szerencsére már bejelöltük előre, úgyhogy nagyon elcseszni sem tudom, az első után meg már amúgy is csak lejjebb kell jönnöm kopácsolni. Tiszta ezermester vagyok.
- Megnézitek, hogy abban a dobozban ott jobbra megvan-e minden? Két tükör, egy ilyen fellógatos cserepes növény, meg pár képnek kellene lennie. Három talán? - kérdezem aztán, amikor a srácok épp a helyére rakták a kanapét - Aztán ha esetleg nem lesz jobb dolgotok, fel is adogathatnátok őket nekem.

szercsivel <3

Kicsit elvigyorodom a válaszára Hollywoodról, mert valahogy nem is lep meg, hogy így áll a dologhoz. Nem mondom, hogy ismerem Danát, mint a tenyeremet, mert istenem, távolról sem. Még csak sugallni is nagyképűség lenne és alaptalan. De vannak róla benyomásaim, és azok között az is szerepel, hogy nem a hírnévért, a csillogásért, a pénzért csinálja, amit, hanem mert… ez a szenvedélye. Játszani akar. Ha valamit, hát a hivatástudatot azt át tudom érezni. – Meg hát irányt válthatsz még ezerszer, nem mintha a színészi pálya pont olyan lenne, amin ha elindulsz egyfelé, nincs átjárás – vonok vállat. Egyébként is, soha ne mondd, hogy soha, én tényleg el tudnám képzelni akármilyen filmben is, de ha most a színpadra vágyik, hát oda neki a színpadot. Nem hiszek abban, hogy bárkinek is valami konkrét utat kéne bejárnia élete során. Sokkal viccesebb mindig arra menni, amerre épp húz az ember szíve. Vagy az esze. Bármilye. A lényeg, hogy ne azért menjen, mert valaki azt mondta, hanem mert valamiért arra akar menni.

Igazából nem tudom, miért kérdeztem rá, milyen darabot csinálnak. Mennyi volt az esélye, hogy egy színi tanodában majd valami olyat fognak előadni, amit nekem próbáltak megtanítani középiskolában? Elég kevés. Tulajdonképpen kicsit gáz is lenne rájuk nézve. Na már most én nem azt mondom, hogy nem érdekel a színház, mert de… Csak épp inkább kortárs kamaradarabokra szoktam beülni, amit ez vagy az beajánl. Vagy kapok hálajegyet. Vagy randira oda hívnak. A lényeg, hogy fogalmam sincs, mi az a Pillantás a hídról. Szerencsére Dana folytatja, talán látja a sötétséget sütni a tekintetemből, és végre kapok valamit, amiről fogamam is van. – Az ügynök halálás hapsi? – kérdezek azért rá a biztonság kedvéért, mert azért ez nem egy annyira összekeverhetetlen név, mint… Shakespeare. – Bár a Pillantást a hídról nem ismerem. Miről szól? – érdeklődöm, mert egyrészt tényleg érdekel, másrészt meg gondolom szeretnek róla beszélni, ha már ezt csinálják. Ha más nem, szidhatják kicsit. Jót tesz a munkamorálnak.

- Hát… Mindjárt összehozlak a húgunkkal, ő is nemrég költözött New Yorkba, csak ő épp előlünk menekült, nem hozzánk – forgatom a szemem. Dana ideköltözését meg tudom érteni, Lea vándorlását igazából nem. Az ő pártján álltam a vitában, már csak elvből is, mert mindenki csinálja, amit szeretne, de a húgom… legalább hozhatta volna Abelt. Akkor nem csak menekülésnek érezném, hanem úgy, hogy egyszerűen itt akar élni. – Már ne érts félre, nem a kövesd az álmod mozgalom ellen morgok, csak… hiányzik otthonról. Na de várj… hány éves is vagy, ha húsz éve nem laktál együtt a bátyáddal? – esik le kicsit lassan, amit mondott. Megesküdnék, hogy huszonpár éves. Tuti, mert egy kicsit problémáztam is rajta, hogy öreg vagyok hozzá. Aztán rájöttem, hogy nem, mert valahol húsz körül leálltam ezzel a felnövés dologgal. A nők meg mindig alapból érettebbek a koruknál. Azért többnyire igyekszem olyan nőkkel ismerkedni, ahol ezt nem kell megindokolnom magamnak…

Figyelem, ahogy Dana a felállított létrához lép, és kicsit megnyugszom, mikor ellenőrzi, mennyire stabil, ergo nem most lát életében először létrát. Meglepően sok nővel találkoztam… sőt, férfival is, ha már itt tartunk, akire nem bíznék létrát már csak abból ítélve sem, ahogy megfogja. Dana úgy tűnik, túl fogja élni. – Kérlek, a leesést akkor úgy időzítsd, hogy elkapási távon belül legyen valamelyikünk – vigyorgok én is, többnyire azért, mert nem érzem komoly mértékűnek a leesés veszélyét. Ha annak érezném, inkább maradnék. Helyette haladunk, hordjuk be a cuccokat, bár igazából olyan sok nincs már. Mikor Dana megkér, hogy nézzünk utána a felrakásra kerülő dolgoknak, lerakjuk a helyére az utolsó nagyobb bútort. – Ez az? – kérdezek rá, ahogy belelesek az utasításai alapján az egyik dobozba. Mikor nagyjából azokat látom benne, amiket leírt, lehajolok, hogy felvegyem, és odavigyem. Nick ezt a pillanatot választja, hogy beközölje, az adogatás egyemberes meló, ő eltűnik egy cigiszünetre, mindjárt jön. Kicsit fintorogva nézek utána, na nem azért, mert pihen, hanem mert… cigi. Mindegy. Azért majd… mindegy. Odaviszem a létra alá a dobozt, aztán kinyitom megint. – Melyiket is adjam előbb? – nézek fel rá, aztán az utasításának megfelelően elkezdem adogatni, amit kér.

– Na és… szereped is van a darabban, vagy most a háttérmunkákat felügyeled? – Ezt már aközben tudakolom meg, hogy lefelé mászik a létráról, mert felrakott mindent, amit ebből az állásból tud… én meg végre levakarom a tekintetem a fenekéről, és működésbe lép ismét az agyam, hogy beszélgetésre használhassam. Nem az én hibám, egyszerűen csak… ott… volt… Mondjuk alapvetően nem szoktam zavarba jönni egy szép fenék látványától, most sem ez a helyzet. De azért többnyire igyekszem nem bámulni. Mert az creepy. Azt hallottam. Míg volt más dolgom, mint állni alatta, és felfelé bámulni, addig nem is okozott problémát…

- Ó, naná. Nem mintha ne csinálhatnám mindkettőt is. És ne járhatnék mellette stúdiózni vagy rádiózni is, szóval, érted, nem nagyon aggaszt egyelőre, hogy bedobozolnám magam. Most úgy érzem, ezt akarom csinálni, meg akarom tanulni, amit itt lehet, ki akarom próbálni magam benne, aztán... mit tudom én, hogy alakul majd? Meglátjuk - nagyon sokat tudnék persze erről beszélni, ahhoz képest, hogy mindig azt halljuk, ez egy telített szakma, és nem mindenki fog tudni megélni belőle, meg nem mindenkinek fog kijárni az elismerés és/vagy a hírnév, én még nagyon az út elején járok és innen egyelőre úgy tűnik, a határ a végtelen, vagyis rengeteg lehetőségem van és több utam is, amin elindulhatok. Aztán ki tudja, talán lesz olyan, hogy majd vissza kell fordulnom és választani egy másik irányt, de legalább egyelőre nem kell azon aggódnom, hogy egyszer majd elkerülhetetlenül elfogynak ezek az utak. Ennyire előre nem tudok dolgokon aggódni, akkor nem maradna erőm arra, hogy élvezzem a jelenemet, pedig ez olyasmi, amit nagyon fontosnak tartok.

- Bizony, ő az. Általában még arról ismerik a nevét, hogy egy ideig Marilyn Monroe volt a felesége - teszem hozzá az infót, amit nem szégyen beazonosítani, egy időben én is pont ennyit tudtam róla, a Pillantás a hídrólt pedig igazság szerint nem vették elő annyira sokszor a huszadik-huszonegyedik században, hogy kínos lenne, ha valaki nem ismeri. Az ügynök halála mindig sokkal népszerűbb, pedig bizonyos tekintetben én sokkal jobban szeretem a Pillantást. Megvan benne minden, ami kell egy jó színdarabhoz, egy olyan színdarabhoz, ami bár újszerűnek mutatja magát, azért valójában egészen ősi dolgokról szól.
- Ó, Lio, most nem tudod, mibe mászol bele... - kezdem egy kurta nevetéssel, megkérdezni engem most, a próbafolyamatok végéhez közeledve arról, hogy miről szól a darab, amivel együtt lélegeztem az elmúlt két hónapban? Ha a színészetről és a karrieremről nagyon sokat tudnék beszélni, akkor ezen a ponton még annál is többet tudnék beszélnie Eddie-ről és Catherine-ről - Jó, megpróbálok lényegre törő lenni - kezdek bele elgondolkodva, hogy akkor mégis mit és mennyit és honnan - Igazából ez egy realista, lélektani dráma, de az alapkonfliktusa és a történések teljes sora akár egy ógörög tragédia is lehetne, voltaképpen azt nézed végig, hogyan megy elkerülhetetlenül tönkre egy ember, aki nem egészen a valóságban, hanem egyfajta bűnös vágyban gyökerező mániában él, hogyan áldozza fel a fantázia védelméért a valóságot, hogyan veszíti el önmagát, az elveit, végeredményben az életét. Csupa móka és kacagás - ütöm el a végét egy vigyorral, mert hát nem mondom, hogy nem határozta meg ez a hangulat az elmúlt napjaimat különösen, ez bizonyos szinten elkerülhetetlen, de azért fontos, hogy néha ebből kicsit ki tudjak lépni vagy a végén még megőrülnék.

Halkan nevetek, most mondanám, hogy szívesen megismerkedem a hugával, de nem tudom eldönteni, viccelt-e, vagy sem, mindenesetre én tényleg meg tudom érteni, milyen az, ha le akarsz szakadni a családodról. Anyám elől tizennyolc éves korom óta menekülök egy kicsit és szerintem jót tett a kapcsolatunknak, apámmal pedig most sem feltétlenül akarnék közösködni semmiben, csak az élet szeret kibabrálni velem. Hugo viszont végeredményben más, sosem, vagyis nagyon régen nem lehettünk igazi család, úgyhogy felé menekülni valahol evidensnek tűnik - Huszonnégy. Szóval igen, pont négy éves voltam, amikor a bátyám apánkhoz került, ide költöztek, én meg anyámmal maradtam - belemehetnék ebbe a családi drámába, de többnyire igyekszem tárgyilagos ürességgel beszélni róla és nem részletezni. Nem mintha titkolnám a családom történetét, vagy bármi, de azért nem érzem indokoltnak, hogy folyton erről beszéljek. Többnyire azért, mert az emberek hajlamosak fennakadni rajta. Amit megértek, de... egész életemben fenn vagyok akadva rajta. Nem kellenek ehhez még mások is.
A létra tetejéről utána is kiabálok Nicknek, hogy szégyellje már össze magát, nélkülem megy ki cigizni, én meg kvázi itt ragadtam a létra tetején, na de miiindegy, szeretném ezt már letudni, hogy ne kattogjak azon, rendben lesz-e itt minden - Aha, az lesz az, előbb a növényt, aztán a nagyobbik tükör, majd a képek és a kisebbik tükör - le vagyok nyűgözve magamtól, hogy ennyire képben vagyok. Ha nem muszáj, nem feltétlenül én vagyok az az ember, aki átveszi az irányítást ilyen extra feladatokkal, jobb szeretek a szerepemre fókuszálni, de most valahogy pont úgy jött ki, hogy más nem nagyon akarta fogni a gyeplőt, úgyhogy... jöttem én és meglepő hatékonysággal pakolom fel a dolgokat, végül is már csak az akasztót kell megtalálni, amivel mehetnek a szögre, aztán nem is sokkal később már a színpadról nézegetem a művemet. Nagyjából még egyenes is minden.

- Persze, hogy van, ne viccelj, ennyire különben nem lennék jó fej - pördülök aztán vissza Lio felé, és csak kézzel mutatom, hogy esetleg vehetünk a hűtőládából még egy sört, most, hogy már nem kell magasra másznunk és nem fenyeget minket a veszély, hogy ez lesz a vesztünk - A főhös feleségének unokahúgát játszom, aki árva, ezért ők nevelték fel. Tulajdonképpen minden azért történik, mert a főhősünk ráeszmél, egészségtelen vonzalmat táplál iránta és erős túlzásokba esik, hogy "megmentse" valakitől. Mondanám, hogy készült belőle egy film, nézd meg, de alternatívaként esetleg el is jöhetnél megnézni. A miénk is legalább olyan menő lesz - szerénységet meg nekem mérsékelten keveset osztottak, de hát máshogy nem nagyon lehet érvényesülni ebben a szakmában.

szercsivel <3

Kicsit elvigyorodom, ahogy azt ecseteli, mennyire nem kell leragadnia a munkája egy bizonyos részénél, mert ez a téma számomra is hasonlóképp fontos. Szóval továbbadok neki pár bölcsességet, amit én kaptam az évek során. – Igen, de ha nem határozod el magad egy irány mellett, akkor elaprózod magad, és sosem leszel kivételesen jó semmiben, csak belekapsz mindenbe. Elvesztegeted a tehetséged és az életed. Meg mondhatnék még pár hasonlót, amit apám szokott puffogtatni, mikor én fejtem ki, mennyire nem kell már most eldöntenem, mi akarok lenni életem végéig. - Remélem azért a hangsúlyomból érezte, hogy ez nem a saját véleményem. Mert nem. Lehet, hogy apámnak bejött, ahogy csinálta, és becsülök mindent, amit letett az asztalra, de sosem éreztem rá a késztetést, hogy a nyomdokaiba lépjek. Nem vagyok már annyira fiatal, mint mondjuk Dana, de nem is érzem, hogy különösebben le kéne nyugodnom. Élvezem, amit csinálok. Akkor mi a baj?
Ki ismer arról embereket, hogy Marilyn Monroe férje? Természetesen tudom, ki Marilyn, nem egy kő alatt nőttem fel (bár az biztos vicces lett volna), de hogy még a férjeit is számon tartsam… Csak azt tudom, hogy úgy tűnt, élvezi az életet, aztán közben kicsit sem, mint kiderült. Az biztos, hogy én Az ügynök halálát hamarabb kapcsolom hozzá. – Erről most hallok először, de… jó neki? – vonok vállat egy vigyor kíséretében. Szép nő volt, az tény. – Ne kímélj – bátorítom, mikor rossz ötletnek ítéli részemről a kíváncsiskodást a darab iránt. A helyzet az, hogy eléggé kíváncsi vagyok úgy általában, és ha már épp egy színdarabhoz rakok össze színpadképet, akkor akár tudhatnám is, miről szól. Próbálom is követni, amit mond, aztán mikor a végét elvicceli, akaratlanul is felnevetek. – Ja, egészen úgy hangzik, mint egy átlag szombat este. Ami után nagyon fog fájni a vasárnap – veszem poénra én is, mert most vagy ez, vagy beleállunk a témába, ami meg… valljuk be, elég depresszív. Már így is mindenkit halálra idegelek az ideáim hangoztatásával, nem kéne még valami ilyesmibe is belemenni. Keskeny a vonal kedvelhetőség és utálhatóság között, én meg elég sokat egyensúlyozok rajta.
Egy évvel fiatalabb, mint Lea. Hogy van az, hogy míg a húgom kislánynak látom, Danát nyilván nem, nagyon nem, különben bajok lennének. Pedig alapvetően Lea nem egy gyerekes ember, csak… a húgom. – Akkor tényleg ideje kicsit együtt lennetek, Lea még nemrég költözött ki, de ahogy mondtam, már hiányzik. A húsz évet elképzelni sem tudom – rázom meg kicsit a fejem. Tényleg nem. Mondjuk mi gyerekkorunkban mindig egymás nyakán voltunk, ha nem is annyira, mint az ikrek, de elég közel álltunk egymáshoz mind. Véd- és dacszövetség, meg ilyenek. Valószínűleg ezért is viseljük ilyen nehezen, hogy pont a legkisebb lépett le először.
Engedelmesen feladogatom a cuccokat, amiket kér, ő meg felakasztgatja a megfelelő helyekre őket, egészen falas kinézetet adva ezzel a színpad hátterének. Vajon mi van még hátra? Mi azt hiszem, behoztunk mindent, már amennyire a tervből meg tudtam ítélni, meg amennyire Nick mondta. Ő azért nem volt annyira lelkes, mint Dana. – Ó, ne haragudj, feltételeztem, hogy ha kiosztották volna csak úgy a feladatot, akkor is megcsináltad volna – mondom csipkelődve, mikor kikéri magának a feltételezést, hogy nincs benne a darabban.
A néma sörkínálásra bólintok, aztán mivel én vagyok közelebb, veszek is ki a hűtőládából két üveggel, az egyiket neki nyújtva. A korábban behozott kanapé háttámlájára ülök félig-meddig, miközben figyelem, amit mond a szerepéről, és megkezdem a sörömet. – Á, szóval a te karaktered hibája lesz az egész – bólintok rá nagy komolyan egy korty sör után, aztán mielőtt még leütne, elvigyorodom. – Mikor is lesz egyébként? Mert szívesen megnéznélek a színpadon, ha épp úgy alakul – ismerem el. Színészkedni igazán nem láttam még, bár egyébként is hajlamos a színpadiasságra, meg hát akkor találkoztunk, mikor épp műsorvezető volt, az is egyfajta… szerep. Szóval érdekelne, hogyan is játszik, azon túl, hogy tudom, szereti. - Hány éves is leszel a szereped szerint? Csak hogy mennyire érezzem betegnek a plotot. Mármint… valamilyen szinten mindenképp az. De ha még pedofíliát is belevisztek, lehet hogy túl gyengének ítélem az idegeim. - Amúgy is elég igazságharcos vagyok, hogy a barátaim idézzem, de a pedofília, fajtalankodás meg hasonlók kisütnek bennem egy biztosítékot, amit jobb nem kisütni. Vannak dolgok, amiket még művészi feldolgozásban sem tudok tolerálni.
Mondjuk Danát eladni kiskorúnak elég esélytelennek tűnik. Nem azért, mert idősnek tűnik, mert nem. Viszont nőies. A megfelelő helyeken. Legalább a pasi ácsingózása jogos lesz… Alapvetően nézhet ki valaki akármennyire jól, ha belülről nem tetszik, de ez nem jelenti azt, hogy vak lennék, és ne tudnám értékelni.

Úgy nagyjából egy teljes percig olyan összeráncolt szemöldökkel meredek Lióra, mintha valami igazán goromba dolgot mondott volna az imént, kicsit késve esik le, hogy most csak ironizál, úgyhogy aztán hangtalanul csak sóhajtok egyet. Némi megkönnyebbüléssel, mármint amúgy pont nem annak az embernek ismertem meg, aki ilyeneket komolyan gondolna, úgyhogy már majdnem kaptam egy kisebb szívrohamot - Jézus, egy percig azt hittem, komolyan beszélsz - jelentem is ki már majdnem megbotránkozva, csak hogy megmagyarázzam a korábbi arckifejezésemet és megnyugtassam, hogy bár nem árt, ha egy kicsikét tényleg fél - csak olyan egészségesen, tudjátok, mint ahogy az ember ösztönösen fél az ismeretlen dolgoktól, meg ahogy nem bízza rá az életét valakire, akit nem ismer úgy, mint a tenyerét -, de azért nem most jött el az a becses perc, amikor elvágom a torkát.
Egyelőre teljesen biztonságban van tőlem. Mondanám, hogy biztonságban is marad, amíg nem kezd el efféle hülyeségeket beszélni, de hát valójában még én sem tudnám megmondani, hányféleképp lehetne engem rettentően feldühíteni. Olykor még én is meglepődöm magamon - Iszonyat stresszes lehet így élni - vonom meg a vállamat, a mozdulattal egyszerre levonva a magam következtetését is. Az élet amúgy is elég stresszes, miért idegesítsem magam folyton azon, hogy egész életemre szóló döntéseket kellene meghoznom? Mégis hogy lehetne egy ilyen döntés biztosan jó? Ha meg már hülyeségeket csinálok, nem jobb, ha ezek a hülyeségek nem az egész életemet határozzák meg? Annyi minden van, amit úgysem változtathatunk meg soha.

- Legközelebb hozd magaddal - ha már megragadtunk a tesója témájánál és nem én erőltetem láthatóan, már könnyen mondok ilyeneket, nem is kérdezek, kijelentem, elvégre minél többen, annál jobb, engem meg nem különösebben feszélyeznek az új emberek, vagy az, hogy idegenekkel elegyedjek szóba. Nem mondom, fél életen át küzdöttem ezzel, hogy ne démonizáljak mindenkit, akit nem ismerek, a mai napig valami isteni áldásnak gondolom, hogy anno a dráma szakkör besétált az életembe, vagy én sétáltam be a dráma szakkör életébe; úgy érzem, a terápia a színészet nélkül nem lett volna ugyanaz. Persze valószínű, hogy ez fordítva is igaz, de míg az egyikből a szakmám lett, amit magától értetődő reklámozni valahol, addig az emberek nem feltétlenül részletezik, hogy mikor, meddig, hova, miért jártak, járnak terápiára és hogyan reagáltak rá, vagy segítette az életüket. Pedig nem gondolnám, hogy ez ciki, csak nem tudom... ez egy másik történet, egy olyan történet, amit például nem hozok fel ilyen könnyen, pláne nem akárkinek. Szeretném úgy gondolni, hogy ez teljesen normális. Majd egyszer megkérdezem a pszichológusomat.
- Szóval ez egy három az egyben látogatás? Munka, szórakozás, és ellenőrzöd a tesódat? - kérdezem aztán kicsit galád mosollyal, mert hát amúgy ez egy kicsit pont úgy hangzik, de persze valójában nem ismerem annyire kettejük kapcsolatát, hogy biztosan tudhatnám, Lio az az idegesítő fajta báty - mint mondjuk az enyém -, aki a nagykönyvben megírtak szerint akar óvni és védeni és kioktatni és ellenőrizni.

- Haha, nem. Nem vagyok én ekkora szent - mondom egy tényleges, kissé szarkasztikus nevetéssel és nem minden önkritikától mentesen, aztán közben meg lehet, hogy létezik olyan szituáció, ahol ha megkérnek, hogy segítsek, én segítek. Csak alapvetően ritka, főleg az iskola elején, hogy az egyszerre kezdő csoportot nem egységként kezelik, szóval nem marad ki senki, mindenki megkapja a maga szerepét, elvégre azért vagyunk itt, hogy ezt tanuljuk. Még ha most úgy is tűnik, hogy épp díszletesnek és kellékesnek készülök, de az egyetem már csak ilyen, nem mindenre jut annyi pénz, mint egy Broadway darab esetében. Én meg annyira nem bánom, ha picit belelátok a színház más aspektusaiba is.
Elveszem Liótól a sört, mivel nem mondom, hogy nem volt eddig is hosszú a nap, úgy érzem, most legalább öt percig megérdemlem, hogy lustálkodhassak, szóval míg Lio a kanapé háttámláját választja, én az egyik sarokba kucorodok fel, hogy kényelmesen felé tudjak fordulni. Épp időben ahhoz, hogy úgy tehessek, mint aki állatira fel van háborodva - Ohohó, áldozathibáztatás a javából, jól van, Dávila, megjegyeztem - gesztikulálok felé az üveg nyakával, de ezúttal persze én sem mondom ezt komolyan - Jövő héten, csütörtökön van a vizsgaelődadásunk, és ha nem utálnak minket, akkor rákövetkező héttől egy ideig minden szombat-vasárnap elvileg lemehet egy belőle, de ezt még meglátjuk. Netán erre fogsz járni? - és eléggé közvetlenül kérdezem ezt, pedig mondhatnám fenyegetően is, mert amúgy utálom, amikor valaki azt mondja, hogy "jaj, persze, eljövök és megnézem!", aztán nem lesz belőle semmi. Persze ezt bármikor letagadnám, mert egyébként nem vagyok az a fajta ember, aki különösebben ragaszkodna ilyen-olyan tervekhez, amikor találkozókról, bulikról, vagy bármi ilyesmiről van szó, de az előadások más tészta. Talán sosem fogom kinőni, hogy rettentően szeretek bármiféle visszajelzést kapni. Vagy csak tudni, hogy nem teljesen mindegy, mit csinálok és nem vagyok mások számára láthatatlan.

- A plot mindenképpen beteg, de másfelől teljesen ártatlan. A sztori ott kezdődik, amikor Katherine már nagykorú, és egyébként sem történik köztük ténylegesen semmi; tulajdonképpen nem a valóság a lényeg, hanem pont az, hogy ez az egész gyakorlatilag csak egy mánia, valami feltételes, valami elképzelt és mégis, vagy ki tudja, pont ezért, teljesen kiforgat magából egy embert. Aki szintén tudja, hogy ez nem helyes, egy ponton túl mégis kicsúszik a kezéből minden - magyarázom nem kevés beleéléssel, de ez már csak ilyen, egy ponton túl az ember elkezd együtt lélegezni azzal, amit csinál, és annyira benne van, hogy elkerülhetetlenül csak ezen gondolkodik, eredményképp pedig sokkal többet tud, vagy képzel az adott daraból és szerepről, mint valaki, aki megnézi a nagyjából nyolcvan perces előadást, majd hazamegy, esetleg aznap és másnap beszélget még róla valakivel, de aztán visszazökken a hétköznapok ingerei közé és már nem kell ezen törnie a fejét.
- Szóval szerintem az idegeid túlélik, de ha lelkes színházbajáró akarsz lenni, lehet meg kell erősítened magad - teszem aztán hozzá csipkelődve, mert én úgy gondolom, sokszor igenis fontos sokkolni és megbotránkoztatni, főleg ilyen veszélyes témák esetében - ha sosem beszélünk róla, örökké tabu marad és sokkal többen fognak szenvedni attól, hogy felépüljenek ilyen valós traumákból. De lehet, hogy ez egy másik napra való beszélgetés.

szercsivel <3

Dana arckifejezésén sikerül elnevetni magam, és mikor még megtoldja azzal, hogy azt hitte, komolyan beszélek, csak erősödik a dolog. Végül azért a fejem csóválva elhallgatok. – Nem, nem, dehogy. Karrieristának tűnök? Viszont elégszer hallottam már, hogy nagyon jól vissza tudjam adni. Vagy nekem is színésznek kéne mennem. Hmm… - teszek úgy, mintha elgondolkodnék, bár eszemben sincs. Nem mintha bármi bajom is lenne a színészi pályával, de a saját érzelmeimet is épp elég megélnem, nem igazán vágyom rá, hogy kitalált szereplők lelkivilágát ápolgassam. Az emberek olyan rohadt bonyolultak tudnak lenni, nem akarok ebbe jobban belelátni, mint amennyire most teszem, pont elég. – Nem tudom, gondolom attól függ, ki hogy bírja az ilyet. Apa nagy bánatára én maximum akkor maradnék meg sokáig egy helyen, ha odakötözne. Aztán mivel ügyvéd, pontosan tudja, mennyire nem lenne az rendben, szóval… csak az érzelmi zsarolás és a kioktatás megy, azok nem törvényellenesek – vonok vállat, mikor megjegyzi, hogy stresszes egy élet lehet, amit apa előrevetít. – Ugyanakkor a bátyáimnak bejött a dolog, amennyire látom, mennek a maguk kijelölt útján, és szerzik a jó pontokat. Még csak nem is boldogtalanok közben. Szóval tényleg személyiségfüggő lehet – teszem hozzá az igazság kedvéért. Apa csak jót akar egyébként, tudom. És azzal is tisztában vagyok, hogy mindez abból ered, hogy ő csak a sajátfajta életmódját tudja elfogadni, mert azt ismeri, és azt akarja ránk örökíteni. Ettől én még nem tudok az ő princípiumai szerint élni.

- Leát? – vigyorodom el, kicsit hitetlenkedve. Látszik, hogy még nem sokat meséltem a húgomról. – Nem vagyok benne biztos, hogy annyira örülnék annak. Egyrészt mivel négy báty mellett a legkisebb testvér, ő ezt azzal kompenzálja, hogy úgy oszt minket, mint senki más. Mindenkivel és bárkivel szövetkezik ellenem, és ha egy társaságban vagyunk, az általában abból áll, hogy a véremet szívja. Nagyon bájosan csinálja, de azért mégis. Előre látom, hogy ebben nagyon hamar megtalálnátok a hangot. Szegény elnyomott húgok, egyesüljetek, meg hasonlók alapon – forgatom a szemem. Most komolyan. Miért is baj az, ha figyelek a húgomra? Figyelünk? Négyen, és árgus szemekkel? Hát felnőtt így is, nem? Oké, van ott az a kis baki, hogy amint kikerült a látóterünkből, egyből ment, és felkoppintották, de hé, nincs rendszer, ami tökéletes. Ha nem vagyunk, már lehet, hogy tizenöt évesen szül. Na jó, nem. Lea egyáltalán nem buta, vagy naiv, vagy életképtelen, csak… Nem tudom, nem is akarok rajta gondolkodni, hogyan sikerült. – Á, nem igazán van szüksége az ellenőrzésre. Általában pont én rángatom ki kicsit a fejéből, ha erre járok. Ha meglátogatom, az többnyire tényleg csak azért van, mert hiányzik – vonok vállat, mert másnak be merem ismerni, hogy kettőnk közül Lea a felnőtt. Előtte nem mondanék ilyet, kizárt.

Csak vigyorgok azon egy sort, hogy jól megy az áldozathibáztatás, mert remélem tudja, hogy csak vicceltem, ismer már annyira. A hangsúlyából ítélve igen, szóval nem megyek bele, mennyire is nem szokásom az áldozatot hibáztatni egy-egy helyzetben. – Mármint csütörtökön, vagy a rákövetkező hétvégéken? – kérdezek vissza, ahogy ő rákérdez, erre fogok-e járni, de aztán folytatom, mielőtt még válaszolna. – Bár mindegy, meg tudom oldani bármelyiket, elég ritkán van kötött programom. Már ha kapható még jegy a vizsgaelőadásra, meg ilyenek – nézek rá kérdőn, mert erre viszont jó lenne egy válasz. Nem kamuztam, tényleg érdekelne, milyen a színpadon, már csak azért is, hogy utána a kétely minden szikrája nélkül gondolhassam, hogy jó. Nem mintha olyan nagy szakértője lennék ennek… De azt el tudom dönteni, nekem mi tetszik és mi nem.
Csendben a sörömet kortyolgatva figyelem, ahogy Dana nagy átéléssel mesél a színdarabról megint, és hát… el tudnám még hallgatni egy darabig. Gyengém, mikor valaki szenvedéllyel viseltetik bármi iránt, és belé ebből sok szorult. Ha nem lennék kíváncsi egyébként a játékára, a darab iránt akkor is felkeltené a kíváncsiságom. – És a te szereped miben nyilvánul meg? A valóság Katherine létezik csak, vagy alakítasz valami képzeletbeli változatot is? Vagy ne spoilerezzek magamnak? – kérdezem vigyorogva, mikor hagy szóhoz jutni. Bár megint csak, nem bánom, hogy bőbeszédű. – Bevallom, nem vagyok egy nagy színházbajáró – ismerem el, egy lemondó sóhajjal, mikor arra biztat, hogy acélozzam meg a lelkem a furcsaságokra is. – Hamarabb indulok neki spontán Nepálnak, mint hogy színházbérletet vegyek, még ha ez nem is jelenti azt, hogy ne értékelném. Plusz ezesetben nagyon is érdekel, te mit alakítasz. De alapvetően az interaktívabb, mozgalmasabb hobbik felé húzok.
Nem hiszem, hogy ez meglepetés lesz számára, nem egy, nem két olyan helyről jelentkeztem már be nála, mi nem épp mások hétköznapi komfortzónájába tartozik. A telefonomban a leggyakrabban felugró riasztások arról szólnak, épp melyik oltásomat kell megismételni, hogy nyugodtan utazhassak, ahová csak akarok és kell. Eléggé megöli a spontaneitást, hogy ha menni akarok valahová, el kell battyogni az orvoshoz, hogy ugyan, oltson már be, és van, amikkel várni is kell, hogy biztonságos legyen, szóval… ja. Az életemben a legfixebb dolgok az oltásaim. Ezt mondjuk… nem szoktam reklámozni. Közben lassan legurul a második sör is, amit lassan így éhgyomorra kezdek érezni. – Kész vagyunk lassan? Vagy van még valami dolgod? – kérdezek rá, szétnézve a színpadon, ami egyébként már egészen hasonlít arra, amiről képet mutatott. – És… hová tűnt hogyishívják srác? – vonom fel a szemöldököm, mikor rájövök, hogy a másik kis katona vagy fél órája sehol nincs. Ennyi ideig mit szív vajon?

- Aha, valószínűleg az - értek egyet hümmögve, ami az egyik embernek jó, az nem feltétlenül jó a másiknak és ez örökké nagy igazság marad. Akkor is, ha egyesek ezt képtelenek elfogadni. Én például sosem tudnék úgy élni, mint a bátyám, már tíz éve ugyanabban a kapcsolatban, ezer éve ugyanazon a munkahelyen, néha már arra gyanakszom, azért kellett neki egy kutya, meg azért rángatott ide engem, hogy végre történjen valami, hogy felkavarja picit az állóvizet, csak ennek még ő maga sincs tudatában. De azért, ha muszáj, el tudom fogadni azt, ha ő így tényleg boldog, elvégre mi kevesebbet kívánnék valakinek, akit szeretek?
A szülők perspektívájából nézni nekem ezt már sokkal nehezebb. Anya sosem értette a nyughatatlanságomat, rengeteget vitatkoztunk, hogy miért akarok olyan messze menni a középiskola után, most is azt hitte, teljesen elment az eszem, de azt hiszem, lassan már kezd beletörődni. Apámról meg inkább ne beszéljünk, mert van egy olyan érzésem, hogy ha valaki tökélyre tudná fejleszteni az efféle érzelmi és mentális zsarolást, na, akkor az ő lenne. De ha még egyszer megpróbál belepofázni az életembe, lehete, hogy megrúgom. Azért azt remélem, Liónál ez ennyire nem drasztikus - Az én bátyám is remekül elvan ebben a mókuskerékben, és érted, ha neki ez jó... - hagyom nyitva a mondatot egy vállvonás kíséretében, szerintem értjük, amit érteni akarunk.

- Ha ezzel most el akartad venni tőle a kedvemet, akkor rosszul csináltad - jelentem ki elvigyorodva, ha már látatlanban is azt helyezi kilátásba, hogy mi ketten szövetségesek leszünk, akkor nyilván nem rettent el, hanem épp ellenkezőleg: tökre kíváncsivá leszek a húgára. Mármint, magamtól sosem áskálódnék senkinek a családi életében, én vagyok a legjobb példa arra, hogy néha egészen nem várt és véresen komoly dolgok tudnak kihullanni a szekrények mélyéről, ha valaki addig turkál, amíg túlzásba nem viszi, szóval nem szoktam magamtól forszírozni, hogy bárki beszéljen a családjáról, inkább nem is kérdezek semmi ilyesmit, amíg természetesen fel nem merül.
- Szóval tényleg, hozd magaddal bármikor. Elhozhatod a darabra is. Vagy csak elvisszük szórakozni, ha már magától nem megy neki - én legalábbis így értettem, hogy a lányt "ki kell rángatni a saját fejéből", és szerintem ez olyasmi, amiben én elég jó vagyok. Nem azt mondom, Lio is, de ha társaságra vágynak, engem többnyire elég sok mindenbe bele lehet dumálni.
Ugye.

Megvonom a vállamat - Bármelyik napon, elhiheted, én itt leszek - mondom magától értetődően, azért nem vagyok én egy követelőző nőszemély, hogy rendelkezni akarjak az idejével, ez csak egy baráti ajánlat. Vagy hát, valami olyasmi. Ha jönni akar, jöhet bármikor, ha meg azt mondja, hogy annyira nem érdekli, vagy pont nem ér rá, azt hiszem, holnapra azon is túltenném magam. Azon viszont tényleg biztos, hogy kevésbé, ha esetleg azt mondaná, ekkor és ekkor jön és mégsem. Oké, lennének enyhítő körülmények... ha épp elgázolt volna egy szegény kiskutyát, akkor azt hiszem, meg tudnék neki bocsájtani. (A darab elmúlasztásáért, nem a kiskutyáért.)
- Jaj, ne viccelj, ha már tudod, melyik előadásra tudnál jönni, felírlak magamhoz. Általában nem merítem ki a keretemet - válaszolom egy legyintéssel, megvan annak a maga előnye, ha az ember felett nem helikopterezik folyton az egész családja, bár közben azért rájövök, hogy talán valamikor illene meghívnom Hugót és Maggie-t, meg esetleg Chadet és Tonit, Jessie-t kétlem, hogy érdekelné, de hú... ehhez még nem vagyok hozzászokva. LA-ben sosem kellett ilyesmit számolgatnom, csak meghívtam embereket, akikkel éppen randiztam, vagy összebarátkoztam, vagy segítettem nekik használni a jegyautomatát... most meg itt ez a csomó ember, aki afféle ismerős idegen a maguk evidens, "családi" mívoltában. Tök fura. Ettől függetlenül Lio nyilván odafér a listámra, valamelyik nap.
- Ne, ne spoilerezz - mondom aztán kicsit ugratva, nem mintha nagy spoiler lenne, vagy bármi, de ha mindent elmesélek neki, akkor tényleg nem marad már addigra semmi, hogy ténylegesen megnézi az előadást - Akkor nem marad benne semmi izgalmas. De a bérletes színházak egyébként is uncsik, simán járhatsz színházba akkor, amikor épp kíváncsi leszel valamire - legalábbis szerintem nincs azzal semmi baj, ha az ember nem él olyan rendszeres életet, hogy mindig tudja, ráér épp erre minden hónap második keddjén. Nekem sem menne.

- Van még egy gyors jelmezpróbám, de aztán végeztem - felelem aztán Lio kérdésére, és közben előrángatom a telefonomat a zsebemből, hogy megnézzem, mennyi az idő, nem kéne-e már a jelmeztárban lennem, vagy ilyesmi, de nem, mert van még egy bőséges öt percem. Mondjuk ehhez tök jó lenne, ha Nick is itt lenne, mert úgy volt, hogy együtt letudjuk, mi maradtunk a sor végére, szóval ha nincs sehol...
- Mi a rák - nézek körbe kissé meglepetten, hát Nick nem úgy néz ki, mint aki visszajött a cigi szünetéről, miközben én itt eldumálgattam az időt - Hahóóóó! Niiiick! - kiabálok aztán kifele, hátha valahol itt bújkál, de ahogy az lenni szokott, sehonnan nem kerül elő - Hát komolyan, megverem - dörmögöm az orrom alá, miközben felhajtom a söröm végét, és fél kézzel bénázva dobok neki egy üzit, szóval hamar megtudom, hogy gondolta lelécel, mert hogy ma már más dolgunk nincsen. Jaaaa, nincsen.
- Lelécelt - jelentem aztán ki egy sóhajjal az ölembe ejtve a telómat, és akár bánatosan is nézhetnék Lióra, hogy ha nem esne le azzal együtt, hogy felnézek rá, hogy hé-na-hé, ő itt van! - Eljöhetsz helyette te! Nagyjából egyforma magasak vagytok, ő mondjuk egy kicsit cingárabb, de szerintem nem vészesen. Oké? - kérdezek ugyan, de pont olyan, mintha kijelentenék, széles, meggyőző mosollyal, már mászok is le a díszlet-kanapéről, hogy karon ragadva ösztökéljem arra, jöjjön csak szépen velem.

szercsivel <3

Hmm… A bátyáimat ismerve én nem úgy mondanám, hogy ők elvannak a mókuskerékben, hanem hogy betörték azt a rohadt mókuskereket a saját ízlésük szerint. Ha ők azt akarják, hogy az ő mókuskerekük deltoid legyen, akkor az lesz és kész. Az egész Dávila família ijesztően makacs és önfejű. Igen, a tradicionális értékeket vallják (valljuk?), de messzemenőkig a saját szabályaik szerint. Apámnak nem is az a baja, hogy keresem a saját utam, hanem inkább az, hogy szerinte nagyon rossz felé, és a motivációim hibásak. Nos… Még szerencse, hogy azt teszem, amit szeretnék, és nem azt, amit a patriarcha kijelöl számomra. Eddig én állok nyerésre ebben a csendes háborúban köztünk. – Kinek mi. Ha mindenki egy kaotikus katasztrófa lenne, akkor nem igazán működne a társadalom. Kellenek a fogaskerekes emberek, jobban, mint a kaotikusak, igazából – vonok vállat. Nincsenek illúzióim a világról – legalábbis erről a részéről -, ha nem lennénk ennyire sokszínűek, nem funkcionálna a dolog.
- Nem, ezzel most magyarázom, miért nem mehettek egymás közelébe – nevetek fel a vigyorán, és félig-meddig komolyan gondolom, aztán kicsit mégsem, mert alapvetően tényleg szeretem magammal rángatni Leát helyekre. De rángathatom magammal olyankor is, mikor Dana nincs a közelben, ugyebár. – Hmm lehet, hogy úgy lesz – bólintok rá, mikor javasolja, hogy hozzam el a darabra, mert az nem egy elvetélt ötlet. Úgysem szeretek egyedül menni bárhová, de ebben a szituációban kicsit furcsán adná ki magát, ha valami randipartnerrel jelennék meg. – Egyébként a szórakozás része megy neki, csak nem jut eszébe, hogy nekiinduljon. Jogászpalánta, még eléggé elbűvöli az egész – forgatom a szemem. A bátyáinkon is végignéztem ezt a korszakot, majd elmúlik, és akkor eszébe jut, hogy élete is van amúgy, nem csak „hivatása”. Hogy a családjog, azon belül is a válóperek hogy lehet valaki hivatása… hát ezt még nem sikerült nekem úgy megmagyaráznia, hogy értsem. Persze, izgalmas szakág, én is szerettem anno, de ebből élni… Nope.
Abban, hogy semennyire nem tervezem meg a napjaim, az a fasza, hogy mikor valamire mégis kell egy fix időpont, szemrebbenés nélkül mondatom, hogy akármi jó. Mert akármi jó. Ha valami akkor történne, majd vár. – Mennyire van rá reális esély, hogy a vizsgaelőadásra van még jegy? – kérdezek hát rá, tudva, hogy nekem a jövőhét csütörtök épp annyira jó lehet, mint a három hét múlva szombat. Ha valami olyan van, azt úgyis tudom fejből, mint mondjuk a tüntetések, vagy adománygyűjtők, tárgyalások, hasonlók, ha meg nem, akkor nem lehet annyira fontos. – Kettő – teszem hozzá, Leára gondolva. Még jó, hogy azt mondtam, nem mehetnek egymás közelébe. Mondjuk sosem a következetességemről voltam híres, ezt szerintem Dana is érzi.
- Nos… akkor mostantól légyszi ha tudsz valami darabról, amit érdemes lenne látnom, dobj egy üzenetet – vigyorgok rá. Még rászokok a színházba járásra, még ha csak ilyen spontán módszerrel is. Egyébként tényleg nem tudatosan nem jártam eddig sem, egyszerűen csak… az tényleg nem egy olyan program volt számomra, ahová random beugrok. Eddig. – A jelmezpróa lehet gyors? – kérdezem kicsit szkeptikusan, miközben ő a telefonja után kutat. Én mondjuk azt hittem, a díszletrendezés is gyors lesz, aztán nem volt az annyira, de hát belefért a napomba, mit mondjak. Csak a gyomrom tiltakozik az elhagyatottság ellen. Egy harmadik sörtől lehet fejreállnék, amúgy nem vagyok az a nagy alkoholfogyasztó. Mármint így… napközben. Fura mód a legtöbb ember arra számít, hogy a jogász, akit felkeres, józan. Pedig ha tudnák, mennyi alkoholista ügyvéd van?!
Igazából már mikor felvetettem, hogy a csávó sokáig van távol, akkor sejtettem, hogy lelépett, de azért ezt így nem mondtam ki, nem akartam esetlegesen nem megérdemelten vádaskodni. Mint kiderült, megérdemelte volna. – Hát látod… nem fogtad elég kemény kézzel – csóválom meg a fejem lemondóan, mintha nagyot csalódtam volna. Nekem annyira nem hiányzik más, szóval nem tudok Danához hasonlóan mérgelődni ezen. Megy neki egyedül is, amúgy.
Aztán ahogy rám néz, kicsit rosszat sejtek, közben meg nem értem, miről beszél, de azért hagyom, hogy a lelkesedése, meg a keze magávalrántson… egészen négy lépésnyit, mikor is megtorpanok. – Hé, van csomagom is ám – magyarázom, fejemmel a színpad eleje felé intve, ahol valahol ott a táskám, amiben a fél életem van. Futólépésben indulok meg arra, mikor elenged, és egyszerűen csak leugrok a színpadról, mikor a szélére érek. Megkeresem a táskám, a vállamra akasztom, aztán visszahúzódzkodom, mert gyorsabb, mint megkerülni mindent a lépcsőért. – Egyébként pedig nem tudom, hová rángatnál, de lassan éhen döglök. Meg kicsit leitattál. Szerintem épp kihasználod a helyzetet, hogy szegény kis eltévedt bevándorlóval azt csinálsz, amit akarsz – mondom kissé szemrehányóan, miközben visszalépek mellé, és elindulunk, fene tudja, hogy hová. - Nincs legalább valami kekszed, vagy valami? Anyám szerint kórosan sovány vagyok, igazán nincs tartalékom, amit mozgósíthatna a szervezetem – sóhajtozok. Tessék sajnálni és megetetni. Nem véletlen hivatkozik rám úgy a Dávila família, hogy én vagyok a család kóborkutyája. Nagyon sok aspektusból illő a magnevezés. Bolháim is elég gyakran vannak, mikor visszatérek innen-onnan.

Összepréselem az ajkam és picit grimaszolva bólogatok, mintha hitetlenül azt mondanám, hogy "persze, persze", ironikus módon. Mert ugye ha érteném, mi bűvölhet el valakit bármi abban, hogy jogászpalánta, hát lehet, hogy én is jogász lennék, de én inkább színésznek álltam, mert elképzelni sem tudom, mi lehet élvezetes abban a rengeteg seggelésben. Én sosem voltam jó benne. Azt is meg kellett tanulnom, hogy kell szöveget tanulni, és azóta sem tudom a seggemen ülve csinálni, többnyire egyik helyről fetrengek a másikra a lakáson belül, fel-alá járkálok, és amikor elegem lesz a lakásból, vagy a lakásban már megőrjítek valakit, akkor sétálni szoktam a városban, miközben szöveget citálok. Megkockáztatom, néztek már holdkóros őrültnek.
De persze, nem kritizálom én senki választását, sem Lióét, sem a húgáét, szóval felőlem élvezhetik a választott szakmájukat, csak fontos, hogy közben tényleg ne feledkezzenek meg a kikapcsolódásról - Nos, akkor ez tökéletes alkalom arra, hogy eszébe juttasd, ilyet is lehet - nem mintha egyébként ne mondanám ugyanezt, bármi is került volna szóba, nem feltétlenül az előadásom a lényeg. De persze, minél többen jönnek el, annál jobb.
- Szerintem biztos van még, megoldjuk. Noha van, aki annak a híve, hogy sosem megy premierre, hanem "hagyja kicsit érni" a darabot - teszem ki kézzel is az idézőjeleket, bár egyébként mivel Lio az imént vallotta be, hogy nem rutinos színházba járó, nem hiszem, hogy annyira fenn fog akadni azon sem, ha az első előadást ér rá megnézni.

- Feltétlenül szólok - ami majdnem felér egy ígérettel. Mondjuk attól még, hogy szólok, hogy "helló, van ma estére két jegyem, nem vagy épp itt?" azért túl sok esély nincs arra, hogy ez így össze is jön, de hát történtek már furcsább dolgok is az életben, ajánlókat meg mondjuk nem kerül semmibe sem küldeni. Már látom magam előtt, az ezentúl Liónak küldött contentembe bekerülnek a színlapok, ruhatári fotók, és sunyin a nézőtéren lőtt szelfik - szigorúan az előadás előtt, szünetben, vagy utána, vagy kénytelen lennék levetni magam valamelyik jó magas felhőkarcoló tetejéről.
- Persze, hogy lehet gyors, igazából már kész vannak a jelmezek, csak meg kell nézni, hogy jó lett-e, nem kell-e még módosítani. De nem muszáj felvenned Nickét, ha nem akarod. Ha viszont én már itt vagyok, inkább letudom, és akkor ezzel már nem lesz gondom - nem mintha egyébként arról lennék híres, hogy mindenben állati praktikus vagyok, de ha tudok, jó hatékonynak lenni. És egyébként is izgulok az előadás miatt, még akkor is, ha sosem vallanám be, szóval ad egyfajta biztonságérzetet, ha tudom, már rendben van a díszlet, megvan a jelmez, tudom a szövegemet, innentől már kevésbé kell aggódnom. Vagy hát kevesebb dolog miatt kell igazán aggódnom, mert azért van még min.

- És szerinted a csomagod nem vár meg? - kérdezem csipkelődve, szerintem ha ott hagyja, amíg kiugrunk a jelmeztárba, a kutyának sem fog feltűnni, elvinni meg pláne nem fogják, de azért egy drámai sóhajtással elengedem Liót, hát ha nem akarja, hogy helyekre rángassam a saját két kezemmel, ki vagyok én, hogy ráerőltessem? (Persze a végén egy kicsit azért mégis csak fogom.)
Szusszanva felnevetek - Szegény kis bevándorló, mi? Az sem lepne meg, ha jobban feltalálnád magad a városban, mint én - csóválom meg a fejem derűs rosszallással. Sejtem ugyan, hogy nem gondolja komolyan, de hát ha velem kötekedik, akkor az a minimum, hogy én is kötekedek vele. Nem úgy van az...! Van húga, biztos megtanulta már, hogy nem lehet az övé az utolsó szó. Nem mondom, hogy soha... de nem is túl gyakran.
- Bocsesz, nincs, én drámán élek, nem kekszen - tárom szét a kezem, ahogy hátrálva indulok a színpad mögé, aztán amikor Lio beér, irányba fordulok, hogy vezessem magunkat - Bírd még ezt ki, komolyan, tíz perc, max tizenöt, és utána nincs semmi dolgom, elmehetünk kajálni. Deal?

szercsivel <3