Mit is kellene mondanom... Imádom magam! Tényleg! Büszke vagyok a testemre, és igen, szeretem mutogatni! Élvezem, hogy mikor táncolok a sztriptíz bárban, több tucat férfi vagy éppen nő csak engem lát, engem csodál és rám éhezik. Olyan ez, mint valami drog, főleg mert ebből pótolom az anyáméknál megszokott állandó szeretetáradatot. Nincs bennem semmi szégyenérzet, bármikor ledobálom magamról a ruhámat, végül is nekem semmibe nem fáj, ők meg azért fizetnek, hogy lássanak is valamit. Az, hogy meg is kapnak-e, már más kérdés. Csak azokkal szoktam elmenni egy kis extra műszakra, akik tetszenek. Azért büszkeségem nekem is van!
Szeretem a szüleimet, és ha hazamegyek, akkor igyekszem a tökéletes kislányukat alakítani, bár nagyon nehéz, pont ezért nem szoktam pár napnál tovább maradni. A térd alatt érő szoknya, és a zárt felsők nem az én világom. Azért viszont hálás vagyok nekik, hogy megtanítottak az etikettre, így kísérőként is megállom a helyem bárhol: bájosan mosolygok, megzabolázom a nagy számat, és még a társas táncokat is ismerem!
Talán ebből is leszűrhető, hogy elég makacs és akaratos vagyok. Megyek a saját fejem után, sok esetben a következményekkel sem gondolva, mondhatni fejjel a falnak, aztán ha vakvágányra futok, na AKKOR kezdek el gondolkodni, bár ezen igyekszem változtatni. Csak ha egyszer szeretem, ha nálam a gyeplő... talán ezért is boldogulok el olyan jól a dominasággal. Volt pár állandó ügyfelem, de sajnos most azoknak is búcsút mondhatok Tony miatt...
Ahogy a cipőimnek is! Élek-halok a magassarkú csodákért! A 172 centimmel nem számítok alacsonynak, inkább átlagosnak, de szeretek bennük sétálni, és végigtipegni az utcán. Na meg sosem lehet tudni melyik férfi az, akinek ez a fétise. Sőt, tapasztalatom szerint a férfiak többsége imádja, ha egy nő tűsarkú cipőben pompázik, ha csak ez az egyetlen öltözéke is.
Van még valami fontos? Ír gyökereimtől nem csak vörös, hosszú hajamat, apró szeplőimet és hófehér bőrömet örököltem, hanem a hirtelen természetüket is, bár ezt munka közben meg kell zaboláznom, végül is nem léphetek minden férfi farkára, aki tuskó! Ártana az üzletnek. Ahogy az sem mutatna jól az önéletrajzomban, ha nők hajtincseivel dekorálnám, mert igen, olykor ők is a vendéglistámat gyarapítják. Jól jön néha egy kis változatosság a férfiak szálkás teste után. A nők puhasága legalább annyira vonzó tud lenni.

Idegesen cikázott a szemem a napszemüveg mögött, ahogy a tömeget fürkésztem a reptéren. Igyekeztem olyan feltűnésmentesen felöltözni, amennyire tőlem telt – kivételesen farmernadrág, sportcipő, és egy lenge top volt rajtam, hosszú vörös hajamat pedig kontyba fogtam - Tonynál ugyanis sosem lehetett tudni, bár tudomásom szerint ma valami maffia nagygyűlésen volt jelenése, és ilyenkor képes volt akár egész napra is eltűnni. Ezért is időzítettem mostanra a szökésemet, bár az sem volt egyszerű, mert két gorilláját persze hogy ott hagyta a lakásom előtt strázsálni. Mintha valami toronyba zárt hercegnő lennék...meg a francokat. Nem kellett nekem az az aranykalitka, amit olyan jó szívvel ajánlgatott már hónapok óta. Nem is értettem ez hogy esett be a fejébe. Évek óta rám járt, és bár igyekeztem tenni arról, hogy rám unjon, olyan volt mint egy rohadt rágógumi, ami a cipőm talpára ragadt: le lehetett vakarni a nagyját, de valamennyi biztos, hogy ott maradt.
Türelmetlenül toporogtam a csomagfeladásnál, és csak egy kicsivel könnyebbültem meg, mikor végre átadtam azt az egy szem kisbőröndöt, amibe csak a legszükségesebb holmikat pakoltam el. Többre ugyanis – hála a kétajtós szekrényeknek – nem volt lehetőségem. Így is a tűzlétrán kellett lebalettoznom... A sírás kerülgetett, ha eszembe jutott a tűsarkú cipőgyűjteményem, amitől nagyon nehéz szívvel váltam meg, de kikerülni egy maffiavezér karmai közül... nos... maradjunk annyiban, hogy nem hasonlított egy hétköznapi költözésre – mindent hátra kellett hagynom.
Így is hetekbe telt, amíg sikerült hamis papírokat szereznem, és suttyomban repülőjegyet vennem a hamis névre, bár a nehezen összespórolt pénzemet nem erre szántam eredetileg: saját lakást akartam venni. A tanulság: legközelebb jobban gondoljam meg, ha alvilági körökből valaki a kegyeimet keresi. Csakhogy ezt könnyebb volt gondolatban megfogadni, mint a valóságba átültetni.
Gyors léptekkel igyekeztem a kapuhoz, és próbáltam olyan kicsi és láthatatlan lenni, mint talán még soha. Pedig mennyivel egyszerűbb dolgom lett volna, ha ugyanolyan kihívó öltözékben jöttem volna, mint ahogy normális esetben... Hiányoztak a csodáló pillantások, ahogy az éhes, vetkőztető szempárok is... még a nők irigykedő, vagy épp gyűlölködő nézései is!
Szegény apám biztos infarktust kapott volna, ha tudja, hogy mivel foglalkoztam, mióta eljöttem a meleg családi fészekből. Valójában semmi gond nem volt a szüleimmel, egyszerűen csak annyira agyonbabusgattak, mintha valami porcelánbaba lettem volna, és ahogy teltek az évek ez a fajta szeretettel teli elnyomás egyre fullasztóbb lett. Hiányzott a szabadság, és hogy én dönthessek a saját életemről, így érettségi után összepakoltam és egyszerűen eljöttem világot látni. Az, hogy egy sztriptíz bárban kötöttem ki, ahol férfiaknak táncoltam és vetkőztem, vagy hogy újságok oldalain pózoltam meztelenül, a dominaságot nem is említve...egyszerűen sok lett volna nekik. Azt csak remélni tudtam, hogy egy „jóakarójuk” nem mutatott nekik képeket rólam.
Megfordult a fejemben, hogy hazamenjek, de nem akartam a kis elzárt álomvilágukba robbantani a saját jelenlegi csődtömeg életemet. De akkor, mint valami isteni szikra robbant a fejembe – na meg az emlékeimbe, ezzel együtt a szexuális éhségemet is lángra lobbantva – egy név: Maximilian! Az én drága megmentőm! A hős, aki még nem is tudta, hogy abban a pillanatban lovaggá ütöttem, és őt neveztem ki védelmezőmnek. A szoknyavadász, aki képtelen volt megmaradni egy nő mellett, és akivel ideiglenes megállapodást kötöttem egy érzelmektől mentes szexkapcsolatra. Képtelen voltam neki nemet mondani: túl jó volt abban, amit csinált, és ha velem volt, valóban csak rám figyelt. Minden percét imádtam az együtt töltött időnek, amíg be nem jelentette, hogy elköltözik. A hálátlan dög... képes volt engem otthagyni! Persze, nem voltunk összekötve, nem tettünk hűségesküt, és még csak gyűrűcsere sem volt, de akkor is bökte a csőrömet, hogy képes volt minden szívfájdalom nélkül lelépni. A büszkeségem szenvedte meg, meg egy kicsit az érzéseim is... Bár lehet kifacsart női logika volt részemről, de úgy éreztem igenis tartozik nekem, ha már másfél évet neki adtam az életemből és a testemből – illetve neki is. Talán egy kicsit beleszerettem, de ezt még magam sem tudtam. Elsőként túl dühös voltam rá, utána meg beletörődtem.
Annyiszor elképzeltem az első találkozásunkat: egy filmbeli szaladok és a karjába kap jelenettől kezdve addig, hogy egy istenes pofonnal köszöntöm, minden átfutott a fejemen, de valójában fogalmam sem volt arról egyáltalán emlékszik-e még rám. Az is benne volt a pakliban, hogy már rég elfelejtett. Gyakorlatilag vakrepülést végeztem a sötétben, de képes voltam BÁRMIRE azért, hogy innen elszabaduljak!
Átjutva a kapun még hátrapillantottam a vállam felett, aztán megkönnyebbült sóhajjal vegyültem el a tömegben. Egyelőre megúsztam! Irány New York!