A lemenő nap sugarai narancsszínre festik az eget a horizonton, s ragyogó arannyá változtatják a lágyan ringó tenger hullámait. Washington sosem csendesedő utcáin ébredezni kezd az éjszaka, ásítva nyújtózik a szürkület. Egy kismadár a párjával táncolva suhan el a fejem felett. Vidám csipogásuk túlharsogja a sirályok megszokott hangzavarát, ki is tűnnek a nagyobb, fehér-szürke madártömegből amely jóval magasabban kering felettünk. A szabadságot juttatják eszembe. Bár én is érezhetném újra, hogy szabad vagyok. Csak egyetlen lélegzet erejéig. Bár tudnék lélegezni újra!
A szél belekap a hajamba, majd oldalról az arcomba fújja a rakoncátlan tincseket. Lepillantok a kezembe és kinyitom a tenyerem. Ujjaim közt simul a gyűrű, amely egykor egy gyönyörű szerelem életfogytig tartó ígéretét jelentette. Mára egy hazug börtön, a fájdalom és egy megszegett ígéret szimbóluma. Aprócska kis ékszer, de mintha nem csak az ujjamon lenne, hanem a torkomat szorongatná. Égeti a bőrömet, épp úgy, ahogy az érzés is, ami a lelkem feszíti ketté a mellkasomban. Hogy mehetett minden így tönkre egy pillanat alatt?
Ryan volt a mindenem. A testvéreim sosem értették a vonzalmamat irányába, hisz annyira különböztünk. Kinézetre Ryan nagyon jól nézett ki, szó se róla, de a viselkedése és a hozzáállása dolgokhoz hagyott maga után kivetni valót. A testvéreim figyelmeztettek, elmondták az aggájaikat, édesanyám egyenesen tiltott tőle, pedig már felnőtt voltam, mikor összejöttünk. De elvakultan akartam őt, teljesen feláldoztam magam azért, hogy neki megfeleljek. Megtanultam a kedvenc ételeit főzni, vasalni az ingeit, pedig utálok vasalni. Nyolc éven át csak azért éltem, hogy neki elég jó legyek.
Eleinte minden rendben ment, és úgy tűnt ugyanazt akarja, mint amit én is. Boldogok voltunk. Ragyogtam mellette. Úgy éreztem ő az, akivel az álmaimat elérhetem. Aki mellett életem végéig boldog lehetek.
De az idők folyamán észrevétlenül a bőröm alá kúszott és megváltoztatott. S mindezt úgy, hogy én észre sem vettem. Mindenemet a nevére írattam. A kocsim az ő nevén volt. A lakásom az ő nevére került. A bankszámlámat is ő felügyelte. Beosztotta a pénzemet, mikor hová mehetek, mennyit költhetek, s én örömmel hajtottam a fejem az igába, hogy aztán egyedül húzzam a kapcsolatunk szekerét. Nem vettem észre, hogy szép lassan megszűntem létezni. Már nem voltam Casey. Csak Ryan barátnője. Aztán Ryan menyasszonya. Végül Ryan felesége. De Casey eltűnt a sötétben. Mindenről lemondtam amit szerettem. Nem hallgattam zenét fülhallgatóval, csakis munkában, mert akkor nem látta. Aztán arról is leszoktam. Már nem táncoltam önfeledten. Nem ettem finomakat, csak egészséges és diétás ételeket. Miatta jártam hetente négyszer edzőterembe, minden reggel futni és heti kétszer táncórákra. Annyira féltem attól, hogy ha nem leszek tökéletes, hogy szakvizsgám előtt egy hónappal kórházba kerültem kiszáradással és alultápláltsággal. Napokig éheztettem magam, mert a tanulás mellett nem tudtam elmenni edzeni. Orvos voltam és nem ismertem fel, hogy depresszióval küzdöttem és majdnem anorexiába hajszolt. Eltűnt a fény a szememből, nem voltam más, csak az ő játékszere. Apránként elvett tőlem mindent, ami valaha sokat jelentett nekem és én olyan vak voltam, hogy fel sem tűnt. Makacsul ragaszkodtam ahhoz a vágyálomhoz, amit hozzá kötöttem, s mire észbe kaptam, már úton volt a baba és én a padlón hevertem vérben úszva, megfosztva mindentől ami még emberré tehet. Akkor és ott döbbentem rá, amikor felpillantottam könyörögve az életemért, hogy hosszú évek óta nem hallottam a zenét a szívemben. Neki könyörögtem minden szeretetmorzsáért, amit csakis a kifogástalan viselkedéssel és eredményekkel lehetett kicsikarni tőle. Éveken át nem kaptam egy ölelést, egy kedveskedő puszit, sem egy biztató szót. Mindig nekem kellett odamennem hozzá, s a jussom többször volt türelmetlen elutasítás semmint kedvesség.
Tekintetem egybeolvad a látóhatárral. El akarom dobni a gyűrűt, de nem megy. A zsebembe csúsztatom. Nem azért, mert újra akarom kezdeni Ryannal. Sosem. Azt hiszem sosem, bár ha elég racionális vagyok, tudom, hogy a határozottságomat ő úgy tudja manipulálni, ahogy csak neki tetszik, és ha találkoznánk, lehet, hogy meginognék. Inkább azért a nyolc évért, amit neki adtam. Fiatal voltam és ostoba, de akárhogy is volt, én az utolsó percig nagyon szerettem őt.
A pocakom szinte alig észrevehető, mégis megkeményedik. Ha szomorú vagyok, vagy éhes, vagy nagyon elfáradok, vagy felidegesítem magam ez előfordul. Reflexszerűen nyúlok oda, hogy megsimítsam, de aztán emlékeztetem magam, hogy a pocaksimogatás pont hogy a megkeményedést eredményezi a terhesség alatt, így elengedem a kis dudort. Nem tudom hol van ez a gyerek bennem, de a hasam szinte alig látszik, legalábbis szerintem. A húgom szerint nagyon is jól kivehető, hogy kismama vagyok, főleg a testtartásom árulja el, a gerincem megváltozott görbülete. A bátyám szerint gyönyörű vagyok és ennyivel érjem be.
Ma azonban kicsit el akarom felejteni, hogy mi zajlik körülöttem.
Az elhatározás gyorsan születik meg. Ma este nem fogok a hotelszobám falai közt azon szomorkodni, mennyi mindent veszítettem el. A munkám...az olyan amilyen. A problémáim szintén. De az, ahogy én hozzáállok a dolgokhoz, csakis rajtam múlik. Nem fogom hagyni, hogy Ryan láthatatlan béklyói itt is rabságban tartsanak.
Elhagyom a kikötőt, és nem hazafelé veszem az irányt, hanem bepattanok egy taxiba.
- Hová vihetem, asszonyom? - kérdezi a sofőr tört angollal. A kérdése azonban meglep, hirtelen elillan a bátorságom. Tényleg. Hová mehetnék ilyenkor?
Előrébb csúszok az ülésen.
- Nézze, tudom, hogy nem igazán érdekli, gondolom kismillió hasonlóval van dolga nap mint nap. De épp válófélben vagyok, és hat hónapos kismama. Nehéz heteken vagyok túl. Tudna ajánlani egy helyet, ahol vehetek egy szép ruhát, egy hozzá illő cipőt, ehetek valamit és közben nem kell attól rettegnem, hogy ha egyedül vagyok megölnek az éjszaka közepén? Szeretnék egy kicsit lazítani, már amennyire ebben az állapotban még megtehetem - mosolygok a tükörbe a sofőrnek, de a szeme sarkában megjelenő ráncok már sejtetni vélik a mosolyát.
- Bella signorina, ne aggódjon! Tudok egy nagyszerű helyet. Itt mindent megtalál néhány utcányi távolságra! Finom ételek, kedves, befogadó közösség, üzletek csodás, egyedileg gyártott ruhákkal és cipőkkel, és a legjobb utcabál amin valaha részt vett! Volt valaha utcabálon? - kérdezi és indítja a kocsit, majd besorol az egyik sávba. Érdeklődve hajolok előre kicsit és megrázom a fejem.
- Nem. Mi az az utcabál? Az olyan, mint a karnevál Rioban? Mondjuk azon sem voltam még, de láttam már felvételeket.
Felnevet a férfi és naptól cserzett, kissé már ráncos bőrét végigsimítja ujjaival, majd ujjaival mutogatni kezd, ahogy csak egy igazi olasz képes rá.
- Signorina,  Signorina! Mio caro bellissima! Magácska rendkívül tájékozott! Az utcabál hasonló, de nem egészen olyan, de nem is élt igazán míg legalább egyen részt nem vett. Amit Önnek ajánlok az abban különbözik, Mia Bellissima, hogy a karnevál vonul. Ez az utcabál pedig ugyan az utcán zajlik, de egy helyben van. Ilyenkor lezárják az utcát, vagy egy teret és csak a zene és a tánc. Az éttermek teraszain lehet enni, inni, köztük pedig a nyílt téren táncolni. Vannak helyi zenekarok, akik a zenét szolgáltatják, de olykor csak felvételről megy a zene és énekesek jönnek. Ez változó. Latinos hangulatra számítson, spanyol és olasz dalokra, és sok-sok táncra, mert a zene összeköt mindenkit.
Felcsillan a szemem ennyi érdekesség hallatán.
- Valóban? És...és ott bárki odamehet? Nem fognak engem onnan kiutálni? - kérdezem, de az izgalomtól máris fészkelődni kezdek. Zene és tánc? És étel? Mindez pedig egy helyen?
A sofőr legyint egyet.
- Dehogy! A sok ember között fel sem fog tűnni senkinek, hogy ott van, ha nem akarja, hogy észrevegyék. Ha gondolja szívesen felajánlom, hogy szólok az egyik rokonomnak, hogy kísérje körbe a negyedben.
A kedves felajánlást kuncogva utasítom el és legszívesebben megsimogatnám a taxis vállát, de ezt nem lehet, így csupán mosolyogni tudok rá. A névtáblájáról leolvasom a nevét.
- Köszönöm, kedves...ööö... Gi-o-acc-hi-no
- Gioacchino.
- Azt mondom. Gi-o-acc-hi-no.
Elneveti magát a szörnyű kiejtésemen, mivel úgy mondom ki a nevét, ahogy olvasom. Hiába tanultam latint, sajnos az olasz kiejtésem egész egyszerűen borzalmas. Elszégyellem magam.
- Bocsásson meg, nem szándékosan gúnyolódom a nevén - vallom be zavartan.
- Semmi baj. Elég régóta élek már itt Little Italiaban hogy megszokjam, hogy rosszul ejtik a nevem.
- Szóval csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm, de megleszek egyedül is. Ha azt mondja nem valószínű, hogy bántódásom essen ott, hiszek önnek.
Az út további részében megkérdezem tőle mióta él ebben az országban, szeret-e itt lenni, és szóba kerül a család is. Elég hosszan és jó hangulatban beszélgetünk, ahogy a belváros lassan átalakul. Megtudom, hogy miként is zajlanak ezek az utcabálok, milyen műsorok vannak, mit szabad és mit nem, és azt is, hogy mára én vagyok az utolsó fuvarja. Megnyugtat, hogy lesz azért az éjjel folyamán taxis ott, ahol engem majd kirak, nem kell attól félnem, hogy nem tudok majd visszajutni a szállodába, ami a város másik végén van.
- Ma ünnepeljük az unokaöcsém születésnapját - mondja, és lassan bekanyarodik, majd leparkol pár másik taxi mögé - A családdal elmegyünk az utcabálba is. Ha megismer, bátran csatlakozzon hozzánk. Csak mondja, hogy Gioacchino Morandit keresi, és útba igazítják - ad át egy névjegykártyát kedvesen, de én már most tudom, hogy nem fogom zavarni a családja körében, legyen akármilyen kedves.
- Ha látom, mindenképp odaköszönök - bólintok, és széles mosolly kíséretében bőséges borravalóval hálálom meg a fuvart és a segítségét - Boldog születésnapot az unokaöccsének!
- Úgy mondjuk Buon Compleanno! És Gratzie Signorina! Arrivederci! - int utánam a kedves úr, majd bólintva ismétlem vissza a jókívánságot, és elindulok a Little Italianak keresztelt negyed felé.
A pocakomat finoman érintem meg, és dobogó szívvel, de kicsit megfeledkezve a gondokról, kíváncsian nézelődök az utcán lépkedve. Az élet itt nem állt meg. Sőt, egyenesen nyüzsög. Férfiak és nők lelkesen készülnek az esti mulatságra. Lampionokat, fényfüzéreket erősítenek fel az oszlopokra, asztalokat és padokat húznak arrébb, hogy több legyen a hely. Mindenhonnan hangos kiáltások hallatszanak, de egyáltalán nem agresszívak. A szavak, ahogy beszélnek, akár a dallam, amely elvarázsol. Irigykedem rájuk amiért övék ez a szívet melengető, csodálatos nyelv.
Illatok szállnak innen-onnan, és a gyomrom megkordul. Beérek az első helyre, ahol veszek valami cannoli nevű édességet mert csak annak a nevét tudtam kimondani, majd teletömve a számat kilépek vissza az utcára. Sajnos épp beleszaladok egy fiatalemberbe, akinek jól rá is lépek a lábára, és a lendülettől majdnem fel is borít.
- Whooaa - sikkantok fel teleszájjal, s mert az ütközés ereje kissé nagyobb volt, picit megingok a lábamon. Rémülten fut át az agyamon, hogy most el fogok esni. A pasi az utolsó pillanatban kapja el a karom, mielőtt elzuhannék.
- Signorina, state attenti! Ascolta dove stai andando. Alla fine, anche ferito! - tart meg, majd felegyenesedve bólogatni kezdek.
- Elnézést, én... - nyelem le a falatot a számból, majd a kisebb társaság osztatlan figyelmének hála teljesen zavarba jövök, mert hirtelen mindenki egyszerre kezd beszélni. Olaszul. Egymás szavába vágnak, és a néhány fős társaság minden tagja vagy nekem magyaráz, vagy a fiatalembernek, akibe beleszaladtam. Ettől a hangzavartól kissé megriadok.
- Va tutto bene? - kérdezi egy másik, de még mindig nem értem egy szavát sem.
- Öhm...elnézést, de...nem értem. Bocsánat. Nem akartam megütni, véletlen volt - szabadkozom, és bátortalanul elmosolyodom kissé, mire úgy tűnik mindenki megnyugszik. Egymás vállát csapkodják, majd a társaság egy másik tagja elkapja a kezem és kezet csókol, majd a számomra érthetetlen nyelven újabb kiáltások hangzanak el, amit nem tudok eldönteni, hogy mérges kiabálás vagy kedves hangoskodás. Mindenki egyszerre beszél, és abszolút nem zavartatják magukat azon hogy az utcában mindenki őket kerülgeti, mert majdhogynem blokádot alakítottak ki az üzlet előtt. Kárpótlásul a férfi felé nyújtom a cannolis zacskómat.
- Cantellonit? - mosolyodom el remélve, hogy kiengesztelhetem a társaságot, amiért feltartottam őket az útjukon az ismeretlenbe. Felnevetnek.
- Cannoli, splendida principessa! Cannoli! - vesz ki egyet a zacskóból harsányan felnevetve, majd teátrálisan meghajol. A többiek játékosan ugyanígy tesznek.
- Prenditi cura di te - mondják, aztán magamra hagynak. Még távolodóban is hallom, hogy azon nevetnek, hogy rosszul mondtam az édesség nevét.
- Cannoli. Caaannooolllii - motyogom magamban, majd egy sóhajtás után kissé elkuncogom magam a komikus helyzeten, és újabb falatot kapok be a finomságból. Hát, ez a hely igazán érdekesnek tűnik így elsőre. Megszoktam az amerikai városokat, de most egészen úgy érzem, mintha egy új világba csöppentem volna. Zene szól mindenhonnan, persze különböző dalok. Emberek kiáltanak át egymásnak az utca túloldalára, egymást túlharsogva próbálnak vásárolni, az éttermek felszolgálói kiabálnak, a szakácsok meg kötényben rontanak ki olykor a konyha ajtaján a teraszra, hogy aztán egy perc múlva hadonászva és nevetve öleljék magukhoz a másikat. Zűrzavar és káosz mindenütt, ez az egész egy végeláthatatlan hömpölygő folyammá duzzad. S én, mint egyetlen ide nem illő bútordarab, csak ámulattal és látványos belassultsággal, álmodozva és őszinte csodálattal fedezem fel ezt a furcsa, sosem látott világot.

*Később*
A késő délutánom és a kora estém azzal telt, hogy sétálgattam az utcákon. Betértem egy ruhaüzletbe, ahol egy rendkívül kedves eladó hölgy segített kiválasztani egy eszméletlenül gyönyörű és tüzes piros ruhát. Először valami mást akartam, egy sötétkék lazább ruhát néztem ki, de a nő másként gondolta a dolgot.
Ne szégyellje az áldott állapotát! Maga gyönyörű így is! Mutassa meg a világnak! Csodásak a lábai! És a válla! Igen, ezt mindenképp ki kell hangsúlyozni, nem rejtegetheti el egy lepedő alá!
Hogy honnan tudta, hogy valahol a szívem mélyén valóban van bennem némi szégyenérzet? Fogalmam sincs. Nem mintha bánnám a gyerekemet, imádom őt, megharcoltam érte. Szó szerint, mert a lombikprogram és Ryan hozzáállása nem volt épp fáklyás menet. De valahol a válás és az egyedülálló anyaság felé vezető úton eddig csak a hátrányát éreztem annak, hogy várandós vagyok. A munkámban potenciális veszélyként tekintenek rám, a terhességi hormonok miatt az első három hónapom egy végtelen hányásfolyam volt, míg mostanra kontrollálhatatlan evési kényszereim vannak, bármin képes vagyok elsírni magam és a lehető legrosszabb helyeken és időkben tör rám a szexuális kiéhezettségem. Amit persze evéssel kompenzálok.
A ruha amit kiválasztott nekem csodálatosan szép volt. Kicsit pimasz, kicsit kacér, de épp nem túlzottan. A kismama pocakommal pont, hogy nem a szexiességet hangsúlyozta, hanem a nőiességet, ami között szerintem óriási a különbség. Ha ezt néhány hónappal ezelőtt vettem volna fel, biztos, hogy úgy tekintettem volna magamra, mint egy kéjvágyó kurtizánra. De most egyszerűen csak jól éreztem benne magam. Magabiztosságot adott, kicsit persze szexinek is éreztem tőle magam, de mivel nem szándékoztam ma hódítani, csupán néhány jóleső sóvárgó pillantást kívántam bezsebelni. Persze mikor először megláttam magam a tükörben megijedtem, és úgy éreztem benne magam, mintha meztelenre vetkőztettek volna. De elég volt hozzá az a csodálatosan szép és meglepően kényelmes cipő amit választott hozzá nekem, néhány biztató mosoly és az üzletben lévő összes jelenlévő nő kedves támogatása, hogy aztán rábólintsak. Meg kell mondjam, soha életemben nem volt még ennél furább ruhavásárlásom, de legalább másfél órát töltöttem a hölgyek társaságában. Az üzlet tulajdonosa pedig a lelkemre kötötte, hogy ebben a szettben jelenjek meg a mulatságon, mert - mint, ahogy ő fogalmazott - szeretné látni a ruháját és a cipőjét táncolni, és nem azért lopta a drága idejét azzal, hogy rám szabja a ruhát, hogy aztán a szekrény mélyén végezze.
Így - bár kissé feszengtem az ötlettől, de - átöltöztem, és azokat a ruhákat amikben jöttem, engedtem, hogy egy dobozba csomagolják aztán elküldjék futárral a szállodába. Azt hiszem ezzel akarta biztosítani, hogy nem öltözök át vissza a kényelmes nadrágomba és a fehér pólómba.
Mikor kijöttem az üzletből már majdnem teljesen besötétedett. Nyár lévén sokáig van fent a nap, de most már kezdtek látszani a csillagok is a fejünk felett. Csodálatos időt jósoltam meg az éjszakai kiruccanáshoz. Felhőtlen égbolt, kellemes hőmérséklet, nagyon enyhe szellő. A vállam ugyan picit fázik, de ha mozgok, egészen megfeledkezhetek róla.
A mulatság később veszi csak kezdetét, és azt abban a pillanatban megállapítom, ahogy befordulva a sarkon a térre érkezem. A legtöbb ember vagy hazament átöltözni, vagy a vendéglők teraszán pakolásznak, de ahhoz képest amire számítottam egészen csendes a helyszín. Furcsa, mert azt hittem, ilyenkorra már mindenki nyüzsögni fog. Ám úgy tűnik vagy mégsem lesz akkora buli, mint amire felkészítettek, vagy én érkeztem túl korán.
Ám nem bánkódom emiatt. Kicsit jól is esik most egy kis csend és nyugalom. Bár hálás voltam az üzletben a hölgyek kitüntető figyelméért, de a sok beszéd és a hangoskodás a mai nap után le is fárasztott kissé, szükségem van egy kis pihenőre. Körbe sétálom a teret, és megállapítom, hogy nagyszerűen fog kinézni, mire végeznek. A zenészek már pakolják a hangfalakat, és azt nem tudom élő zene lesz-e, de a hangosítás hol felharsogó, hol teljesen elnémuló próbái az én idegeimet is próbára teszik. A szökőkút nagyjából a tér közepe táján helyezkedik el. Körben rózsabokrok és más virágok teszik egészen meseszerűvé. A víz csendes csobogása gyógyír a lelkemnek. Előveszem a telefonomat és a vezeték nélküli fülhallgatóimat, és zenét kapcsolok. Egyáltalán nem illik ehhez a környezethez, de nekem tökéletesen megfelel. Nem nagyon ismerem a latinos zenéket, egy-két nagyon népszerűtől eltekintve, így a választásom egészen sokrétűre sikerül. Leülök a kút szélére és hirtelen ötlettől vezérelve leveszem a cipőmet és belelógatom a lábam. A hűs víz jólesően nyugtatja meg sajgó végtagjaimat. A tenyeremmel megtámaszkodom a hátam mögött, és időnként meglendítem a lábamat. A szoknyát egészen felhúzom a combomig, de erősen gyermekbarát szintig, épp csak annyira, hogy ne lógjon bele a vízbe az alja.
Furcsa nekem ez a ruha még, nem vagyok hozzászokva, hogy ennyire szabadon legyen mindenem. Mielőtt Ryant megismertem sok szexis ruhám volt, de aztán azt mondta, túl közönségesek, így felvehettem testhezálló ruhát, de csakis a konzervatívabb darabokat. A szoknya maximum öt centivel érhetett a térdem fölé, és ha ez a hosszúság volt, az ujjának mindenképp hosszúnak kellett lennie. Jobban szerette, ha csak irigykednek rá a férfiak az alakom miatt, de nem látnak belőlem túl sokat. Ha nem vele mentem valahová akkor meg farmer és laza póló vagy pulóver. Még szerencse, hogy a kórházban egyenruhában dolgoztunk, mert még ott sem vehettem volna fel akármit. Ha túl sok smink volt rajtam, azzal is problémái voltak, ha túl kevés, akkor meg slampos voltam.
A telefonomon megnyitom a youtube-ot, és elkezdek a zenék között böngészni. Annyira belemerülök, hogy a dalok csak jönnek és jönnek, én pedig teljesen megfeledkezem a külvilágról. Előttem a szökőkút, a víz, körülöttem a rózsabokrok nyújtotta menedék, amely a kíváncsi pillantások elől ugyan nem véd teljesen, de nekem épp elég, hogy kizárjam a téren tartózkodó embereket. Szokásomhoz híven dudorászok magamban. A hangokat ugyan nagyjából eltalálom, de egy tehetségkutató versenyen biztos nem jutalmaznának egy újabb fellépés lehetőségével.  
A zenék egymás után jönnek és mennek, s közben a szívem megtelik dallamokkal és érzésekkel. Egy táncos klip láttán aztán nekem is kedvem támad táncikálni, így remélve, hogy a kíváncsi szemek elől eléggé elrejtőztem átadom magam a zenének. A hangfalakat még hangolják, így az énekelgetésem nem zavar remélem senkit. Amíg el nem némul a tér biztos nem fog feltűnni senkinek. A vízben aztán táncikálni kezdek a zene ritmusára. Sokszor mondják, hogy éneklés helyett inkább táncoljam el, de engem most ez sem érdekel. A taxis azt mondta, ha nem akarom, hogy észrevegyenek akkor itt aztán a kutya sem fog törődni velem. Így vidáman pörgök-forgok a szép új piros ruhámban, és enyhén domborodó pocakom sem zavar abban, hogy néhány kecses hajlást vagy egy jó kis popsiriszálást ne tudjak megcsinálni. Párat még rúgok is a saját magam által kitalált koreográfia alapján a vízbe, s az ezer felé szálló vízcseppekkel megörvendeztetem a kedves kis rózsákat és az esetlegesen arra tévedőket, de senki nem szól rám. S ezt az apró, magányos néhány percet önfeledten adhatom át valami olyannak, aminek már nagyon régen nem tudtam.
Hátravetem a fejem, és önfeledten forgok körbe - körbe a szökőkútban. Közben a szoknyám szélét fogom felemelve, nehogy vizes legyen és csak nevetek, nevetek és nevetek, pedig a táncikálástól elfáradva alig kapok levegőt. Mellkasom folyvást zihál, mintha kilométereket futottam volna le, mégis felszabadultságot érzek.  Egyetlen könnycseppben adom ki a felgyűlt feszültséget a szívem mélyéről, amely ezüst gyöngyként csorog le a szemem sarkából. Sírva nevetni? Ez is csak én lehetek. A házasságomnak vége. Olyan harcok várnak rám, amivel nem tudom, hogyan fogok tudni megküzdeni. A gyerekem úgy fog megszületni, hogy senki nem lesz, aki fogná a kezem. De itt és most, ebben a pillanatban végre újra érzem, hogy képes vagyok lélegezni.
A dal azonban véget ér, és én is úgy érzem, elfáradtam. Kiveszem a fülesemet és körbe pillantok. Már gyűlnek az emberek, úgy tűnik, hamarosan kezdetét veszi a mulatság. Remélem senki nem hallott sem énekelni, és nem látott táncolni sem. Kimászok a szökőkútból, és eldöntöm, hogy ma este nagyon jól fogok szórakozni. Jár nekem. Megérdemlem. A húgomnak igaza van. Így lerázom a lábamról a vizet, s mivel a nyári meleg egy perc alatt megszárítja, már bújhatok is bele a cipőmbe. Aztán néhány percnyi sétával elérek egy pizzériát, ahol rendelek egy üdítőt a pultnál, majd a mosdó használata után még egyet. Kicsit éhes vagyok, de még nem döntöttem el mit akarok enni, így nem rendelek ételt. Helyette a telefonomat nyomkodom, tájékoztatom a húgomat, hogy vettem egy szívdöglesztő tűzpiros ruhát, egy csodás magas sarkú szandál van a lábamon, és körül vagyok véve olaszokkal. Lövök neki egy gyors szelfit, hogy biztos legyen benne, hogy nincs bajom és nem kamuzok. Néhány üzenetváltásban megnyugtatom, hogy nem raboltak el. Rendben vagyok, csak szórakozni vágytam, és hogy van nálam pénz is és kártya is, valószínűleg egy-két óra múltán unatkozni fogok ezért hazamegyek. Azt nem kötöm az orrára, hogy lehet, hogy nem fogom tudni abbahagyni a szökőkútban pancsolást, meg a forgatag bámulását, mert az a hely a rózsák illatával úgy vonz magához, mint a mágnes a fémet. Az is lehet, hogy még táncolni is fogok, mert odakintről egyre erősödő party hangulat szállingózik be, olasz dallamok vegyülnek a hangos kiáltások közé, és a hangos étterem elkezd kiürülni. Mindenki a tér felé igyekszik, ezért én is megiszom a maradék italomat, aztán kisurranok az emberek között. Óvatosan közlekedek, nem akarok feltűnést kelteni nagyon, de valami műsor készül azt hiszem. A kíváncsiságom pedig elképesztően nagy, pont, mint a gyülekező tömeg. Újra a szökőkút felé terelem magam, mert az eléggé központi helyen van ahhoz, hogy mindent lássak, és ahhoz is, hogy a tömeg kicsit ritkuljon, hisz itt táncolni sem lehet nagyon és félő, hogy az ember eleshet, vagy megszúrják a rózsák.
A szívet melengető, vidám dallamokra finoman ringatózom én is, és ámulattal csodálom az egymást váltó énekeseket és bátor táncolni vágyókat. Vannak láthatóan vérprofi latin táncosok, vannak kisgyermekek, akik felnőtteket megszégyenítő mozgással táncolnak, idősebb párok, akik összeszokottságukat és rutinjukat le sem tagadhatnák. A táncolókat körbeveszik a kíváncsiskodó emberek, akik pihenni vágynak és az éttermek teraszai megtelnek emberekkel, hangos szóval és egész egyszerűen az egész világ mintha megtelne élettel. Az arcomról pedig nem tudom levakarni az ámulattal teli széles mosolyt, és minden csodás mozdulatot, minden dalt hangos tapsolással és éljenzéssel dicsérek. Azt hiszem, ez maga a Mennyország!

megjegyzés, szószám, link

- Anya! Anya! Anya, figyelsz rám? Anyaaaa!
Az apró gyermektalp dacosan csattant a krém szín magas fényű járólapon. Veronica Larson, születési nevén Veronica Montgomery  türelmetlenül pillant le kisebb gyermekére, és gyengéd határozottsággal rántja meg a kis kezét, amely az imént még az övét rángatta kitartóan. Caseynek megvolt az a bosszantó szokása, hogy bár kedves, jó szívű gyermek volt, de a türelemnek nem volt birtokában. Most sem, amikor Caleb épp átvette az iskolai tudományos versenyen elért első helyezésért az oklevelet, ez a bosszantó kis béka magára vonta a figyelmét.
- Hallgass, Kaktuszmalac! Muszáj állandóan balhéznod? Most oda kell figyelnem a bátyádra! Utána elmondhatod, biztos nem olyan fontos.
- De anyaaaa...
- Mi az??? - anyjának résnyire szűkült zöldeskék tekintete késként vágták át a kislány figyelemre éhes akaratát.
- Mindegy - lépett vissza a csatából a csemete és tehetetlen haragjában legszívesebben kiszakította volna anyja kezéből a kezét, de gyorsan mérlegre téve az esetleges ezért járó fenekelés kockázatát inkább csak ökölbe szorította ujjait. A kislány szívfájdalommal teli pillantással, elrejtett haraggal a szívében fordította el anyjáról a tekintetét. Mogyorószín szeme vágyakozva, irigykedve találta meg  az egy sorral előrébb álló család körében a másik kislányt. Sárga ruha volt rajta, és egy hasonló színű sárga szalag volt a fejpántjára tekerve. Fehér kardigánján - amely ilyen esős időben elengedhetetlen volt Salt Lake Cityben ezidőtájt - csodálatosan szép halványkék bross ragyogott. Még kristályok is voltak rajta!
- Most miért kiabáltál vele, drágám? Igazán nem direkt csinálja, tudhatnád milyen. - hallotta fél füllel édesapja, Richard hangját.
- Tudom milyen. Ha nem ő van a középpontban, megbolondul.
Anyja hangja csalódottságtól volt telve, szinte vibrált a dühtől. A kislány hallotta már ezerszer a szülei beszélgetését, anyja sosem rejtette véka alá, hogy elsőszülött fia mennyivel több boldogságot adott az életébe. Ám Casey figyelmét nem ez ragadta meg, csupán tudatalattijában raktározta el a beszélgetés hozzá eljutó többi részét, valójában egyáltalán nem figyelt már sem anyjára, sem apja békéltető megnyilvánulásaira.
A gyönyörű, sárga ruhás kislány maga volt a tökéletesség. Hosszú, szőke haja enyhe hullámokban omlott a vállára, a ruhácskáján egy darab gyűrődés nem volt látható. Fehér csatos kopogós cipőjének még az enyhe emelést elősegítő sarka is úgy fénylett, mintha most szedték volna le a cipőüzlet polcáról. Lopva végigtekintett magán. Kék ruhája csupa gyűrődés. Két helyen halvány porfolt éktelenkedett, a cipője orra lekopott. Nem, mintha ne lett volna vadonatúj amit épp két napja vettek ezen jeles eseményre, ahol az imádott bátyja elnyerte a több heti felkészülést követően a jól megérdemelt tudományos kék szalagját a John Rider Általános Iskola alsó tagozatának meghirdetett versenyén. Nem. A cipőcske orra azért volt lekopva, mert attól a pillanattól, hogy beültették édesapja mögé, mindvégig a hátsó ülés mögé rakott táskát rugdosta míg ide értek. A ruhácskája sem azért volt piszkos, mert édesanyja elhanyagolta volna a kislányát. Hanem mert - bár ezerszer elmondták neki mit kell csinálnia, hogy kell viselkednie - ő a figyelmeztetések ellenére első mozdulatával a piszkos, poros autónak dörgölőzött, amit éppen egy perccel az ajtónyitás előtt terített be egy tócsányi sáros esővízzel az arra járó 209-es buszjárat. Persze átöltözni már nem volt idő. Lepillantott a kezére. A rózsaszín körömlakk már félig lekopott tövig rágott körmeiről, csupán itt-ott színezve meg a rövid és egyenetlen körmöcskéket. A körömágyakban a tegnapi homokozásból még ott virított a fekete saras homok, emléket állítva a kastélynak, amit Caleb a barbiejának csinált, de cserébe a kastély alatti mélygarázst Caseynek a tulajdon kezével kellett kialakítani, mivel ásni kiválóan tudott, de a mérnöki képességei messze alulmaradtak a bátyjához képest.
Újra a kislány felé pillantott, majd szégyenlősen a háta mögé rejtette a kezét mikor meglátta, hogy a szőkeség csuklóján lila Barbie-s gyöngykarkötő ragyog, s ujjai végén a pasztell-lila körömlakk egyáltalán nincs lekopva. Sőt, a körmei, a keze, mindene tiszta. Ahogy rá nézett szinte érezni vélte a szappan és a kifésülés könnyítő balzsam illatát. Igazított egyet amúgy mindig kissé kócos barna haján, és megpróbált ő is úgy állni, mint az előtte álló kislány, aki kezében ott lógott az a bizonyos Gerber baba, amit egy reklámban látott, és amióta csak meglátta, olyat szeretne. Csupán ezt szerette volna megmutatni édesanyjának. Hogy ott van az a baba, amivel hetek óta nyaggatja. A baba, ami anyja szerint idiótát csinál minden kislányból, mert elhitetik velük, hogy az anyaságon kívül semmi mást nem tudnak elérni az életben. Ezért volt, hogy - bár időnként azért a rokonoktól csak kapott néhány igazán lányos játékot, de - anyjától csak tudományos felkészítő dolgokat kapott. Játék orvosi táska a plüssökhöz, gyermek méretű műtős ruha és fehér orvosi köpeny, egy anatómia baba élethű szervekkel. Igaz, anyja ezzel legalább szívesen babázott vele, noha általában műteni tanította a lányát, míg ő inkább a betegápolást szerette a játékon belül magára vállalni. Sőt, még egy apró méretű majdnem igazi sztetoszkópot is magáénak tudhatott. Időnként ezzel kifeküdt a kertbe Calebbel, és hol a földet próbálták felváltva hallgatni, hol egymás vagy a saját szívverésüket.
De az a baba...Casey beleszeretett. Igen, azon egyszerű oknál fogva, hogy bár igencsak fiatal volt még, de bárhová mentek látogatóba, megszállottan imádta a kisbabákat. Nem félt idegen babakocsikba belekukkantani, sem a három házzal távolabb lakó Mrs. Jonast megkérni, hogy míg a két hónapos Lily baba alszik a babakocsijában a teraszon, hadd üljön melléjük a hintaágyra és foghassa a babakocsi fogantyúját, míg az édesanya megissza a teáját vagy épp elolvas egy fejezetet a könyvéből. Ezt persze csak akkor tudta megtenni, ha anyja a kórházban volt, mert egyébként sajnos nem engedték neki az efféle engedetlenséget. A megbízott dadus azonban cinkosa volt a kislánynak, imádta Casey cserfességét és nyitottságát, így megbeszélték Mrs. Jonasszal, hogy nem baj, ha időnként a kislány meglátogatja az anyja tudta nélkül apró kis barátját és annak anyukáját. S az a Gerber baba majdnem olyan szép és élethű volt számára mint Lily. Ha lehetne egy olyanja, akkor talán Virginia nénikéjétől kaphatna hozzá egy neki megfelelő méretű babakocsit, és sétálhatna vele az udvaron. De az se lenne baj, ha nem lenne babakocsija, úgy mint Lilynek. Sétáltatná a kezében fogva. Nem lógatva. Ölelve magához, mint a kisbabákat szokás.
Felpillantva anyja még mindig haragvó arcára azonban elűzte szíve vágyának képét és az idilli képet a távoli jövőről amelyben ő boldog anyukát játszhat a kertben és a képzeletbeli férjét várja a homokozóban az ebéddel, amit fűből, sárból és némi homokból főzött volna a kissé kopott fából eszkábált konyhában amit édesapja egy eltávjakor készített saját kezével a kislányának.
Újra megrángatta édesanyja kezét, de most semmi türelmetlenség nem volt benne, s kitartóan figyelt rá, mikor tünteti ki figyelmével, még ha látta rajta, hogy rajongásig imádott fiától fájdalmas lesz elszakítania tekintetét, ha a nyeremény csupán ő lesz.
- Tessék? - pillantott le rá, s Casey aprót sóhajtva engedte el szíve fájdalmát és a haragot amit az imént érzett. Inkább picit szégyellte magát amiért ő nem lehet olyan tökéletes mint a szőke kislány.
- Bocsánatot kérek, mama. Ígérem, jó leszek - mondta, és hatalmas pillái alatt őzszemei igazán sok melegséget árasztottak, bár arca inkább komolynak hatott. Anyjának arca enyhülten engedett fel és megsimította a kócos kislány barna üstökét.
- Rendben, Kaktuszmalac. Tudom, hogy így lesz - mondta, majd mikor fiát látta meg megközelíteni őket a díjjal, elszakította kezét a kislánytól, hogy elébe siessen büszkeségének és nem titkolt örömmel fogadhassa őt. Édesapja rögtön mellé lépett a magára hagyott kislánynak és lehajolva az ölébe vonta. Édesapja vakító kék szemekkel pillantott rá, kalapja alól kilógott szőke hajának minden kócos tincse. Semmiben nem hasonlítottak egymásra, bár a kislány tulajdonképpen az édesanyjára sem hasonlított. Sokkal inkább anyja nővérének barna tincseit és meleg, nevető tekintetét hozta ki a DNS ördögi játéka.
- Hé, Casey, súghatok neked egy titkot? - kérdezte a lányától, aki addig anyját nézte ahogy a bátyját ölelgeti és csókolgatja.
Felé fordult és kíváncsian várta apja mit akar mondani, de anyja, aki akkor libbent oda halványkék ruhájában, szoros kontyba fogott szőke hajával szelíd szigorral figyelmeztette lányát.
- Gratulálj a bátyádnak, Kaktuszmalac! Első helyezett lett!
Így a kislány kedves, őszinte mosolyt küldött bátyja felé.
- Ügyes voltál, Caleb! Büszke vagyok rád!
- Mind büszkék vagyunk! - egészítette ki anyja, majd nem foglalkozott tovább a lányával. Apja azonban a füléhez hajolt.
- Hé, Casey - suttogta, és megvárta, míg a kislánya ismét rá figyel -  A te mosolyodtól forog a Föld!
S Casey szélesen, a legszebben mosolygott hát édesapjára, aki ezzel az egy mondattal képes volt elűzni minden bánatát, s szívét megtöltötte újra a gyermeki szeret és a megbocsájtás. Hiába sajdult meg legbelül a szíve, mert épp ezzel egyidőben látta meg, ahogy a sárga ruhás kislány ugrándozva távolodik a kezében lóbálva a vágyott játékbabát, és ő nem tudta megmutatni anyukájának, mit szeretne olyan nagyon. A Gerber baba pedig a szőke kislány kezéből lógva üveges, élettelen tekintettel nyugtázta, hogy a tökéletlen, piszkos ruhás, lekopott körömlakkú vadóc Casey Larson ebben a percben tanult meg akkor is mosolyogni, ha a szíve épp megszakad.



A tér felett keresztül-kasul áthúzott fényfüzérek igyekeztek pótolni többé-kevésbé sikeresen a szemünk elől elrejtőző csillagok szelíd tündöklését. A helyszínt varázslatossá varázsolták hozzáértő kezek, a nyílt tér minden szegletén látszott az átgondolt elhelyezés és a gyakorlottság. Színek kavalkádja tartotta ébren a figyelmet. A padok felett ívben lelógó áttetsző színes anyagok, amelyeket időnként az enyhe szél libbentett az ellenkező irányba. A vektorokat juttatta eszembe és a laboratóriumi vizsgálati prezentációkat a vírusok fertőzőképességéről eltérő ciklusokban. Gyönyörű volt. Ahogy a fények is amelyek belopóztak az emberek szemébe pajkos csillogást adva a lélektükröknek. Fáklyákon és gyertyákon lobogó lángok tánca világította meg a járdát, lampionokba rejtették a jókedv ígéretét.
Szégyentelen, bűnös élvezettel merültem el a karneváli hangulatot idéző zajos esemény hullámaiban, noha aligha éreztem magam odaillőnek. Egy lány suhanva rohant el előttem, megtorpanásra késztetve és picit meg is ijesztve. Ő ziháló lélegzettel kuncogva guggolt le az egyik hatalmas kaspó mögé rejtőzve, hogy az abban élő zöld bokor a rá aggatott lampionokkal elrejtse. Szoknyáját szorosan a lábszárához ölelte, nehogy a ki libbenő anyag elárulja rejtekhelyét. Meglepetten néztem rá, amikor meghallottam a kiáltást kissé távolabb tőlem.
- Giulia! Giulia! Dove sei? - kiáltotta tölcsért formálva kezéből egy göndör hajú fiatalember. Fehér ingébe olykor belekapott a szellő, a lenvászon anyag felhajlott derekán. Vasalót sosem látott ingére rálógott a nyakában egy fekete bőrön lógó medál, csuklóján megannyi különböző karkötő feszült. Inge ujja - mint ahogy itt sokaknak - könyékig felhajtva mutatta meg nap cserzette barna bőrét. Tekintete kitartóan kutatta a tömeget, körbe-körbe fordult, és kiáltozott, hátha egy alkalommal választ kap. Villámgyorsan raktam össze a képet, hogy a lány lehet Giulia, akit az ő...Giuseppéje, - magamban így neveztem el gyermekkorom egyetlen ismert olasz nevéről, a sarki pizzéria névadójáról - keres kétségbeesetten. A lány felé fordultam, ajkaimat szóra nyitottam volna, amikor ő hosszú, kecses ujját a szája elé tartotta.
- Ssssshhh - mutatta, és rám kacsintott.
Mosolyognom kellett ezen, és ajkaim sarkába költözött a derű. Milyen bájosak. Nem ismertem a hátteret. Nem tudtam miért menekül a fiú elől, s az miért kergeti. Sejtettem, hogy nincs veszély, hisz inkább tűnt a jelenet játéknak semmint élet-halál harcnak. De belementem a játékba, s nem szólaltam meg.
Tovább sétáltam és hagytam, hogy Giulia, a szép és csalafinta olasz lány tovább játsszon az ismeretlen barna bőrű fiúval. Hátha egyszer majd akarja, hogy elkapja.

A színes, zajos forgatag egyre sűrűbbé és intenzívebbé válik, ahogy az éttermet elhagyva megközelítem az általam megjegyzett egyetlen biztos pontot, a szökőkutat. A rózsák illatán és a víz csobogásán túl a gondolat vezérel, miszerint ott lehetek majd a legkevésbé útban akárkinek is. Az emberek itt nagyon...sokak. Mármint, sokan vannak. Mindig. Mindenhol. Talpalatnyi hely nincs egyetlen teraszon, a szabad tereken, ahol nincsenek csoportba verődve fiatalok s idősek, apák és fiaik, lányok és édesanyák, nagyszülők és játszadozó gyermekek. Akárhová nézek nevetés látszik vagy intenzív gesztikuláció, ami számomra, aki kimértségben, a tagadásban és a finom megnyilvánulásokban nőttem fel, felfoghatatlanul sok. Már attól kimerülök, hogy nézem az embereket, ahogy egymásra nevetnek harsányan, vagy egymás hátát csapkodják. Mégsem tudom levenni róluk a tekintetem, s míg odaérek a kiszemelt helyemhez, szemérmetlenül lassítok a lépteimen, és veszem szemügyre ezt a furcsa, vidám és mozgalmas világot, amely a szemem előtt válik valósággá. Mintha egy álomban lennék, amely él, lélegzik, részei és egészei vannak, ám én - akár egy láthatatlan szellem - csupán külső szemlélője vagyok az eseményeknek. Nem zavartatom magam, szűnni nem akaró tudni vágyásom arra ösztökél, hogy olykor hosszabban elidőzzek a jelenlévőkön.
Agyam neuronjai magukba szívják a hallott szavakat, amelyek hol csendesen, hol nevetve, hol hangos kiáltásban hagyják el az emberek ajkait, s nőnek mondatokká egy véget nem érő dallammá erősítve az ismeretlen csodálatos nyelvet. Vannak szavak amik ismerősen csengenek, de egyetlen mondatot nem tudnék teljesen lefordítani.
A szökőkút elhagyott csendessége és a magányos táncom már a múlt hullámain ring. Az ugyanúgy zúgó és csobogó szökőkút vizét körbeállják a kíváncsiskodó tekintetek és az immár nem próbálgatásból szóló erőteljes zene.
Nincs szükség a fülhallgatómra. A dallamok amelyek szólnak ismerős idegenként köszöntenek körükben. Eszembe juttatják a fáradt táncórákat. A poros lépcsőház legfelső szintjén lévő stúdiót, ahol a francia Pierre mester igyekezett a lábamba és a testembe verni a tangó, a rumba, a keringő és az egyéb társas táncok alap- és középszintű tudását, noha véleménye szerint a tuskó lábaim akár a farönkök, úgy ragadtak a padlóhoz. Még egy évnyi kínkeserves kínzás után is csupán erős fájdalmak árán sikerült lemennem spárgába. A nyújtás sosem volt az erősségem.
Ám mindezek ellenére megbabonázva követem a dallamot amely magához húz, s nem megyek tovább, hanem megállok egy kevésbé sűrűn lakott ponton, hogy megcsodáljam a táncolni vágyó lelkes jelentkezőket. S itt meg kell állapítanom, hogy ezen a helyen mindenki szeret táncolni. Ez nem feltételezés. Ez egy gyorsan kikövetkeztetett tény. A párok vad forgásokkal és látványos elemekkel adnak bizonyságot nem mindennapi tudásukról. Fantasztikus látni, ahogy a tanult és begyakorolt lépések visszatalálnak a gyökereikhez. Mindig hittem és vallottam, hogy a tánc alapjait meg lehet tanulni, ha van egy kis ritmusérzéke az embernek, az könnyen mehet. Az agy csodás egy szerkezet, az izommemória elképesztő módon képes arra, hogy ne felejtsen el mozdulatokat. Ezért nem felejtünk el biciklizni, vagy úszni, ha egyszer megtanultunk. De a tánc...az nem csak a betanult lépésekből áll. A test képes olyan mikromozgásokra, amelyek egészen elképesztően tudják átadni az érzést.
Érzést tánccal átadni? Szinte hallom anyám hangját, és látom magam előtt ahogy gúnyosan megforgatja a szemét. Szerintem igenis képesek lehetünk bánatot, örömöt, vágyat és szenvedélyt csupán mozdulatokkal közvetíteni. Ha az énekesek képesek csupán a hangjukkal elérni, hogy értsd, érezd, hogy abban a négy percben míg őt(őket) hallgatod, milyen érzés rejlik a szépen megfogalmazott mondatok mögött, a táncosok miért ne mutathatnák meg csupán a lábuk mozgásával, a testbeszédükkel, az arcuk kifejezésével ugyanezt, szavak nélkül?
Ácsorgás közben mindenről megfeledkezni igyekszem. Nem engedem, hogy elkedvetlenítsen a helyzet, amely végül erre az ismeretlen, varázslatos helyre vezérelt. Akármi is volt az oka annak, hogy ma a sorsom ide vezetett, én ma este nem akarok mást, csak élni! Nem akarok belesüllyedni az önsajnálatba, fagyiba és sajtburgerbe fojtva a bánatomat a hotelszobában. Nem kérek sokat az élettől. Egyetlen estét csupán. Néhány órát, amikor olyan önfeledten tudom emlékeztetni magam arra, hogy a világ egy szép hely, amelyen érdemes létezni, mint a szökőkútban volt az a három perc huszonhat másodpercnyi szabadság, ahol nem volt Ryan, nem volt ütés, nem volt a lelkem meggyötörve és nem voltam kiradírozva addig, míg a lelkem könyve csupán egy makulátlan fehér lappá halványult el.
Mert kell, hogy oka legyen annak, amiért itt vagyok. Amiért még én én vagyok. Még érzem magamban, hogy küzdenem kell. Nem tudom hogyan, de érzem, hogy így van.
Mindent hátrahagyva hát átadom magam a csodának amely a szemem előtt kel életre. A tánc vibráló ereje magával ragad, s fájó szívem megtelik reménnyel, élettel és élni akarással. Nem vagyok része a világnak, amelyet látok, csupán itt vagyok, de láthatatlanná csökkenek a sok egymást ismerő ember között. Mindenki ismer valakit. Mindenki szól valakihez. Csupán rajtam néznek át, akár a nyitott ablakon.
Mégis, varázslatos látni ezt a színes kavalkádot, amely egyetlen dobogó szívvé erősödik az egyforma ritmus hatására. Akár a szív munkája a mellkasban, úgy pulzál a tánc, a zene együtt az emberekkel.
Mosolygok.
Nevetek.
Felszabadultan tapsolok minden szép kivitelezésű táncmozdulatra, vagy az énekesek által kiadott eszméletlen hangorkánra, amely időnként előtör a torkuk mélyéről. Van ritmusérzékem, a tánc egészen jól megy, de énekelni? Szeretek, de jobb, ha senki nem hallja. A látvány és az élmény azonban kárpótol azért, amiért én csupán nézője és nem résztvevője lehetek a jelen lévők életének. Tapsom ettől függetlenül kínosan hangos, ujjongásom lelkes és nem szűnő mosolyom az egyetlen ajándék, amivel meghálálhatom a csodálatos előadásokat. Igaz, szavukat nem értem, mit mondanak időnként a mikrofonba, de ha a tömeg nevet, valahogy rám is átragad és nevetni kezdek.
Annyira belefeledkezem a megfigyelésbe, hogy teljesen kimegy a fejemből az az egyszerű törvény, miszerint ha én látok valakit, az is lát engem. Így történhet, hogy amikor egy meglepő határozottsággal közeledő fiatalembert látok felém közeledni, egyenesen a szemeimbe mélyesztve sötétlő tekintetét, első gondolatom az, hogy rajtam keresztül akar gázolni a kiszemeltjéhez. A testem automatikusan mozdul arrébb a széles, kedves mosolyt látva, nehogy útban legyek, és miattam kelljen megszakítania a szemkontaktust. Csupán akkor fogom fel, hogy az szempár nem rajtam keresztül néz, hanem engem, amikor már annyira közel jár, hogy lassítania kell.
Megbabonázva nézek fel rá, és hirtelen támadt lányos zavaromban elfog az érzés, miszerint itt ez most egy olyan üss vagy fuss szituáció. A lábam arra ösztökélne, hogy menekülni kezdjek. De a hangja...pár másodpercig mereven nézek rá, pislogni, de még levegőt venni is elfelejtek. Mióta csak kiléptem a ruhaüzletből, csupán egyszer kellett szóra nyitnom a számat, amikor üdítőt kértem a pultnál abban az étteremben, ahol a kutya sem törődött velem láthatóan, még a pincér sem. Kivéve amikor két teljes percig bámulta a melleimet a tükörből a pult mögött, de mivel épp el voltam foglalva a húgommal, nem tettem szóvá, és hát valljuk be, azért kismamaként válófélben mér ez a kissé nyers és udvariatlan megnyilvánulás is jól esik az ember lányának.
Aztán - csak, hogy egészen bizonyos legyek benne, hogy hozzám beszél - a hátam mögé pillantok mindkét oldalra, hátha tényleg útban vagyok. Mivel azonban senki a világon nem tűnik úgy, mintha mögöttem állna, felfogom, hogy a fiatalember ismeretlen szavai hozzám szólnak. Sűrűn kezdek pislogni, a meglepettséget le sem tudnám tagadni, a szívem néhány ütemet kihagy,  és az arcom tűzben kezd égni. De a fiatalember nem tágít. A kezét felém nyújtja, és tudom, hogy köszöntött, mert ezt a kifejezést elég sokat hallottam az este folyamán, és azt is felfogtam, hogy valami a zenével kapcsolatos, meg azt hiszem szép, valószínű az este, de így nem nehéz kikövetkeztetni, hogy táncra invitált az imént.
S tudom, hogy nem kéne. De a zene a pörgős ritmusból kissé andalgósabbá válik. Egy gitár hangja sír fel a hangszórókból, és az, ahogy beszél, az a lágy dallam a szájából - akármit is mondott- arra ösztökél, hogy kis kezem óvatosan emeljem fel, és csúsztassam finoman az övébe. Megpörget, és én szó nélkül engedelmeskedem neki.
Bizonytalan lépésekkel fordulok aztán felé és hagyom, hogy közelebb vonjon magához. Orromba kúszik a szőlő, a menta és valami más, engem a forróságra emlékeztető illat. Nem csak körbelengi őt, akár egy parfüm. Valahogy ő generálja ezt az illatfelhőt, amely egyszerre veszélyes, és megnyugtató, nem is értem, hogy miért. Aztán rájövök, hogy csupán az agyam szaglásért felelős része továbbít különböző ingereket a gondolataimhoz, ezzel biztosítva, hogy rám nézve ez a helyzet nem veszélyes. Ó, az agy csodálatos egy szerkezet, de néha sokkal ostobább, mint bármi más a Földön.
A férfi határozottan vezet, nincs szükségem arra, hogy gondolkodnom kelljen a következő lépésen. Nem hivalkodunk, ez a tánc mentes a sablonos kliséktől és a túl látványos elemektől. Egyszerű, csendes, akár egy patak csobogása az erdei tisztás mélyén. A gerincem tövénél pihenő keze a zene ritmusára vezet, míg másikkal a tenyerem és ujjaim tartja gyengéd rabságban. Az enyém a vállán pihen és arcom a tánc közben egészen közel kerül a mellkasához. Magas, ezt megállapítom. Kilenc centis magassarkú van rajtam, és még így is bőven tíz centivel magasabb nálam. Az első megilletődöttség után azonban alig telik el néhány taktus, a csodás táncpartnernek köszönhetően képes vagyok engedni a kezdeti merevségből és átadni magam a tánc örömének, aminek már olyan régen nem tudtam. Szenvedélyesen szerettem táncolni, addig míg örömet adott és nem csupán arra kellett, hogy vékony maradjak és ne égessem le Ryant társasági események alkalmával. Néha szeretett velem villogni, de ő nem volt valami jó táncos. Persze, ha szóvá tettem, balhézott, és mással nem engedett táncolni.
De ez a tánc itt...akár egy friss szellő a naplementében, akár az első hópelyhek szállingózása karácsonykor. Nem szólok semmit arra, amit olaszul mondott először, hisz úgy érzem azzal, hogy a kezébe adtam a kezem, mindent elárultam. Nem számít mit értettem abból, amit mondott. Hisz egy tánc, nem több. A mosolyom pedig néhány lépés után újra felszabadult lesz és gyakorlatilag ugyan majd elsüllyedek zavaromban, de végtelenül élvezem a mozgást amire ösztönöz.
Ám a férfi nem tágít, újabb olasz szavak gördülnek le ajkairól. Nem tudom miért, de ahogy a fülembe búg, libabőrös leszek. Hogy lehet valakinek ennyire...veszélyes hangja. Igen, határozottan olyan orgánummal rendelkezik, főleg ahogy a hallójáratomhoz hajolva dörmög, ami magában hordozza, hogy a tulajdonosa nagyon is tisztában van azzal, hogy csupán a hangjával mit képes elérni. Elhúzódik és én is felpillantok rá. Sötétbarna szemei szomorkásan lefelé görbülnek, hasonlatosan az enyémhez, mégis tele vannak élettel és kíváncsisággal. Szavát sem értettem, mégis bólogatni kezdek.
- Sí, sí. Italiano música. Belle. Belle. - bólogatok, csupán a mai nap megtanult szavakat ismételve, mert ha jól sejtem, arról érdeklődik, tetszik-e a zene, vagy ilyesmi. És azt is sejtem, hogy ahogy itt elég sokan mások, ahogy én nem beszélek olaszul egy mukkot sem -  hiába vagyunk jelenleg az Egyesült államok fővárosában - ő ugyanígy nem beszél angolul. Szélesen ránevetek, mert hallva magam egészen elképesztően rettenetesnek hallatszottak a szavak a számból.
- Atya ég! Még egy szó és vérezni kezd a fülem a saját hangomtól. És még nem is hallott énekelni - kuncogok, sejtve, hogy ő sem érti egy szavam sem, és orrom két oldalán mély barázdát váj a derű. Amikor azonban ő mégis megszólal, méghozzá nemhogy tört angollal, de folyékonyan beszélve azt, kissé ledöbbenek. Annyira, hogy válaszolni sem tudok hirtelen a feltett kérdésére, főleg, mivel aztán felidézi azt a bizonyos késő délutáni jelenetet, amikor átadtam magam pár percben a zenének. A felajánlására azonban kissé összehúzom a szemeimet, sűrű pilláim alatt kritikusan vizsgálom a széles, pimasz mosolyt rejtő ajkak játékát és a tekintetéből áradó gyanús őszinteséget. Miért akarna egy fess fiatalember egy várandós nő kísérője és tolmácsa lenni egy ilyen helyen? Mégis, a kisördög a vállamon nem hagy nyugodni, így apró mosoly mögé rejtem a kacér jókedvet.
- Bárki megmondja? Csak szólok, hogy ismerem Morandit. Megkérdezem, mit tud magáról.  - bólogatok erőteljesen - Bizony ám! Szóval ha azt képzeli, hogy csak úgy felügyelet nélkül vagyok, nagyon is téved. Morandi, a taxis közeli jó barátom. Az unokaöccse ma ünnepli a születésnapját - bólogatok, mintha tényleg arról kéne bizonyságot adnom, hogy nem vagyok védelem nélkül. Azonban a férfi széles mosolya nem sokáig tudja bennem tartani a kacagást, mert látom rajta, hogy kétkedve fogadja az olasz családdal való őszinte kapcsolatomat. Hátravetem a fejem és úgy nevetek fel, mert hát ha valamit nem tudok, akkor az a hazugság. Jól rejtem el az érzéseimet, de borzalmasan rosszul hazudok.
- Na jó, lebuktam - kacagok szívem mélyéről - Azt nem sejtettem, hogy az előadásomnak más is szerencsétlen szem- és fültanúja lesz, ezért utólag is elnézést kérek, még ha azt is vallom, hogy az életben vannak dolgok amiket egyszer mindenképp el kell kezdeni és ki kell próbálni. Persze ezen dolgok alatt inkább értem azt, hogy megtanuljuk néhány finom ételt elkészíteni, elolvassunk egy kiválasztott romantikus regényt egy ültő helyünkben, megtanuljunk görkorcsolyázni, vagy épp megtaláljuk a tökéletes cipőt a legszebb ruhához, amit valaha hordani mertünk, éééés nem utolsó sorban ma megtudtam azt is, hogy nem élhetünk addig, míg egy igazi Little Italias utcabálon részt nem vettünk. A rögtönzött - és mindenképp nem előre megfontolt szándékkal elkövetett - előadásom semmiképp nem tartozik ebbe a kategóriába. Valójában azonban bevallom, azért jöttem, hogy megkeressem Marcellot. És a fehér macskát. De sajnos Róma felé menet eltévedtem. Se szőke festék, se fekete ruha - simítok végig barna tincseimen, majd végig az oldalam mellett magamon, felhívva a figyelmet a piros ruhára, enyhén megemelve az egyik lábam tánc közben - se Marcello. Se macska. Miauuuu!- nyávogok egyet szomorkásan, mintha valóban tudnék is macskául. Szerintem még azt is borzalmas salt lake-i akcentussal beszélem.
Fordulok egyet, s aztán eltávolodva tőle veszem szemügyre ahogy bemutatkozik. Ennio. Ennio Grandi. Tudom, hogy illene bemutatkoznom, hisz teljes névvel ugyanígy válaszolunk. De ma úgy látszik nem feltétlenül akarok szabályok szerint játszani. Bájos kacérsággal, mégis elegánsan és mosolyogva biccentek felé majd enyhén meghajlítom a térdeimet.
- Igazán örvendek a szerencsének, Ennio Grandi. Casey vagyok - mosolygom szélesen, majd hozzáteszem. - Casey. A piros ruhás lány. A szökőkútból - térek ki az elől, hogy teljesen megtudja a nevem. Nem szándékozom végleg eltitkolni, de csupán egy táncról van szó, minek több? Holnapra úgyis elfelejt.
Tánc közben most háttal fordulok neki, gerincem ívben követi a teste vonalát. A zene a bőröm alá lopja magát, s évekig tartó táncórák kelnek életre a mozdulataimból. Lágyan ringatva a csípőmet enyhén elkezdek lefelé közlekedni, majd ismét föl, aztán újra felé fordulok, és ismét rá mosolygok.
- Szóval, Ennio Grandi, aki tökéletesen beszél olaszul és angolul is, és nem mellesleg táncolni is tud, felajánlja a kíséretét ezen a csodálatos estén itt, Little Italiában? Nocsak, ezek szerint nem halt még ki teljesen a lovagiasság a Földön? - vonom fel a szemöldököm, és bár alig hiszem el, mit mondok, a kisfiús, pimasz vigyorának képtelen vagyok ellenállni.
- Legyen hát- egyezem bele, és ismét engedem, hogy megpördítsen a tengelyem körül - A felajánlását köszönettel elfogadom, amennyiben biztosít róla, hogy senkit nem fosztok meg ezáltal az Ön osztatlan figyelmétől. Azt hiszem nem vagyok felkészülve egy féltékeny olasz nő támadására, és azt sem szeretném, ha miattam családi eseményről, barátok vagy családtagok társaságáról kéne lemondania. Ám van egy feltételem pluszban. Hálából engednie kell, hogy meghívjam egy ön által kiválasztott italra. Vagy bármire, amit szeretne- pillantok fel a szemeibe, és ugyanúgy nem lehet levakarni a mosolyomat. Akármit is felel, nekem megfelel. Ha elmegy, nem csinálok balhét, megértem, hogy várnak rá. Ha maradni akar, és nekem akar fordítani, ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam? Talán nem is ártana valamiféle segítség a zűrzavarban, mert a non stop olasz beszéd hallgatása még nem eredményezi egyből a tökéletes értés és válaszolás képességét.

megjegyzés, szószám, link

Lélek.
Bonyolult. Veszélyes. Gyönyörű. Háborgó, s olykor pusztító, ugyanakkor megannyi szépség és tisztaság lakhelye. Formálja az idő, a tapasztalat. De az alaptermészet meghatározza a korlátait, amelyet nem - vagy csak nagyon kemény, tudatos munkával - lehet formálni, itt-ott bővíteni, vagy épp ellenkezőleg, magasabbra emelni körülötte a falakat.
Kicsi gyermekként hittem a varázslatokban. A bátyám, Caleb, mindig úgy óvott, mint valami törékeny kis virágot. Számomra ő volt a fényes páncélú lovag. Sokat játszott velem, idejét és saját vágyait feláldozva foglalt le azokban a percekben, órákban, amikor olyan dolgok zajlottak le a házunk táján, amiket nekem nem szabadott hallanom és látnom. Ő volt az, aki bátorított, amikor mindenki más magamra hagyott. Ő biztatott akkor, amikor lehagyott a hitem. S én úgy csüngtem rajta, mint a félig érett szőlőfürt a lankás hegyoldalon a tőkén. Rá voltam akaszkodva, függtem tőle anélkül, hogy tudatában lettem volna ennek.
A testvérem csodálatos ember volt, aki körül lenni olyan volt, mint a délutáni váratlan napsütés a borongós délelőtt után. Megváltás volt minden szava. Mindig, minden körülmények között csak szépet és jót kaptam tőle, akkor is, ha épp nem volt kedve különösebben velem foglalkozni. Hogy miért alakult ez így? Miért tette? Sosem kértem rá magyarázatot. Talán látta, amit én nem fogtam fel akkor még, hisz kicsi voltam. Látta, hogy az elvárások irreálisak velem szemben. Talán látta, hogy az ő higgadtsága és előrelátása nekem nem tulajdonságaim, s ezáltal nem tudtam úgy irányítani anyánk időnként előtörő haragját, mint ő. Talán többször figyelt fel arra, amikor anyám őt dicsérte minden lélegzetéért, engem azonban inkább arra emlékeztetett, hogy miattam vesztette el azt, ami annyira sokat jelentett neki. Talán tudta, vagy legalábbis gyermekként és bátyóként úgy érezte, nem tisztességes valami olyan dolog miatt hibáztatni, ami nem az én hibám. Meglehet, csupán csak attól akart megóvni, hogy a tűz, amit annyira szeretett bennem kihunyjon.
A húgunk érkezéséig ketten voltunk, s aztán Connie hozta meg a triumvirátusunk tökéletes kiegészítését, s vele együtt anyám megbocsájtó megnyugvását is. Anya lett. Nem egy meg még egy fél gyerekkel. Hárommal. S noha velem sosem foglalkozott annyit, mint Calebbel, vagy főleg Connieval - akinek szépsége az első pillanattól úgy megbabonázta, hogy egy pillanat alatt változott a feltörekvő sürgősségi sebészből pulmonológussá - a felém irányuló haragja enyhült. Az ember azt gondolná, hogy egy nő, aki ennyire karrierista, három gyereket még kevésbé tud szeretni, mint kettőt, de ez nem így volt. Connie érkezése megváltoztatta. Minél több időt akart tölteni a gyönyörű kislányával, mert tudta, többé nem lesz lehetősége kiélvezni a ritka időt amit az ilyen kicsi gyermekkel tölthet az ember.
Anyám a bátyámmal végig dolgozott a terhessége alatt. Fia született, apám büszkesége aki majd tovább viszi a nevét. Pont tökéletes időzítés volt a szülés, a vizsgaidőszak végére volt kiírva, és Caleb szófogadó gyerek volt, be is tartotta a szülés időpontját, akár egy svájci óra. Én ellenkezőleg. Mikor velem lett terhes, majdnem végighányta az első három hónapot, kórházba is került. Aztán a második trimeszterben majdnem elvetélt, ezért kényszer-szabadságra küldték. Próbált lépést tartani a csoporttársaival, de akaratlanul is lemaradt a képzésről. Aztán eltanácsolták a rezidens programból, csak a következő évben ismételhette meg, de azt már egy másik kórházban. Vicceskedve mondta mindig, hogy tulajdonképpen elloptam az életét. Bezzeg a húgom! Ő visszaadta neki!
Középső gyerekként, pont rosszkor, rossz időben születtem. Anyámnak hát Caleb lett a büszkesége, akin keresztül megérhette az álmait. Ha akarta, ha nem, állandóan az unokatestvéreinkhez lett hasonlítva. Magasra lett rakva a léc, mert Virginia nénikém mindkét fia igen elismert sebész lett a családban, noha ők maguk sosem tudták, hogy a sikereik miként vetnek árnyékot a családunk többi tagjának életére. A húgom volt a legfiatalabb, a legszebb hármunk közül. Törékeny alakja, vonásai nem is hasonlítottak az enyémre. Caleb és Constance sokkalta inkább voltak kinézetükben testvérek, mint én, aki a legalacsonyabb lettem a családban, és messze nem volt enyém az a fajta tündöklő szépség, mint a húgomé, sem a szemszínük. Anyám, apám, mindenkinek szőke haja és kék szeme van a családban. Csak én örököltem Virginia nénikéméhez hasonlatos szomorkás, barna szemeket, hasonló színű fürtöket, húsos ajkakat és szűnni nem akaró széles mosolyt.
A felnőttkor azonban más irányba sodort minket. Mindig mondtam, hogy Caleb egyszer még valamiféle szupersztár lesz szikével, mert a zsenialitása már korán bebizonyosodott. A megfelelni vágyás azonban arra ösztökélte, hogy apám és a hazája előtt is tiszteletét tegye. A bátyám szenvedélyesen szerette Amerikát. A hazafiasságát nemegyszer tette szóvá, folyamatosan nyomon követte a híreket. Emlékszem, amikor a szeptember 11-i támadás az egész világot döbbent néma gyászba juttatta, s a félelem úgy járt-kelt az emberek szívei közt, mint a kószáló halál aki a prédájára vár, a nappaliban ültünk. Tizenkét éves lehettem. Apám épp nem volt otthon. Anya Connie szőke fürtjeibe tett rózsaszín szalagot, aki egy tetrist nyomkodott feszült figyelemmel. Én a lábánál hason feküdtem a nagy, piros szőnyegen, s néztem a kertből behozott növények különböző szeleteit a mikroszkópomon. Caleb sajtos szendvicseket csinált a konyhában. Az egész olyan nyugodt volt, megszokott, csendes. A hírek háttérzaja, a zacskó zörgése a konyhából, mind természetes volt. Caleb artikulálatlan kiáltása rántott vissza a valóságba az érdekes mintákat kiadó minták közül amiket egy papírra próbáltam lerajzolni gyermeki ügyetlenséggel. Döbbenten néztem a bátyámat, ahogy kezében remegve tartja a hatalmas konyhakést. Nem szólt semmit. Csak mereven bámulta a képernyőt. Keze maga mellett úgy megfeszült, hogy alkarján kidagadtak az erek. Szemeiből némán hullottak a könnyek. Együtt sírt az országgal. Aztán emlékszem, kirohant, és sosem tudtam meg honnan, de apám egyik fegyverével tért vissza, azt ordítva, hogy ha minket akarnak bántani, azt csak az ő holttestén keresztül tehetik meg. Anyám halálra rémülten tette le mellém a húgomat, majd lassan közelítette meg őt és lágy hangon próbálta meggyőzni arról, hogy nincs veszély. Egyértelmű volt, hogy a fegyvert próbálta tőle megszerezni, de a megszokott gyors mozgása most kimértté mérséklődött. Mintha félt volna tőle, pedig én láttam Caleben, hogy nem minket akar bántani. Tudtam mi az a fegyver, tudtam mire képes, hogy meg tud ölni. De akkor és ott, tudtam, hogy nem minket akart bántani. Mindenki mást! Bárki mást!
Anya elvette tőle a fegyvert, majd elrohant telefonálni apánknak. Caleb pedig lerogyott hozzánk. Emlékszem még arra, ahogy zihálva szipogott miközben megpróbált átkarolni minket. Védelmezőn ölelt magához engem és a húgunkat, és a könnyeit nyelve, remegő hangon csak annyit mondott:
" Ne féljetek! Sosem engedem, hogy bármi bántódásotok essék! Én vagyok a bátyátok, és az életem árán is megvédem a kishúgaimat! Nagyon szeretlek titeket!"
Én hittem neki. Connie nem sokat fogott fel belőle, talán csak a félelmet érezte a levegőben, hogy valami nincs rendben, mert anya a telefonba kiabál valakivel, hogy azonnal adják a telefonhoz a férjét, és Caleb sír, pedig nem szokott. Azt hiszem ott dőlt el, hogy felnőttként a bátyám teljesíti anyám akaratát és orvos lesz. De az is, hogy nem fogja tehetetlenül nézni, hogy minden ami számára fontos, veszélybe kerüljön, elpusztuljon. Innen tudatosan készült arra, hogy az orvosi egyetem után beálljon katonának, és mindent megtegyen a hazája védelmében.
Persze Caleb, aki valóban büszkévé tette az egész családot, nem tudhatta, hogy figyelő tekintete amint lesiklik rólam, én hülyeséget hülyeségre fogok halmozni. Nem a szakmai döntéseimben mutatkozott meg. Szó sincs róla. Bár én anyám akaratával szembeszállva csak azért sem lettem sebész, noha az általános orvosi képzés után kaptam volna lehetőséget, hisz gyakorlaton voltam, a tehetségem megvolt hozzá. Egy évet erre is áldoztam, de végül elegem lett. A testvéreim támogattak a törekvéseimben.
Annál inkább aggódtak Ryan megjelenése után. Csupán egyszer találkoztak vele, de az meghatározta a jövőmet. Talán ha nem makacskodok annyira, hallgattam volna az óvó intelmekre. Talán akkor felfedezem, hogy az, aki én voltam, lassan elveszett mellette. Önként adtam a lelkem a kezébe, és ő a talpa alá rakta szőnyegnek ahelyett, hogy az égig emelt volna fel. Szép lassan áttetszővé váltam. Ostoba módon pedig annyira idealizáltam, hogy nem akartam észrevenni mennyire káros volt rám nézve.
Ezen az estén mégis levedlem a láncait.
Meggyászoltam. Esküszöm, kínkeserves volt rádöbbenni, mennyire más ember volt ahhoz képest, mint amit én láttam belőle. Nem hallgattam a saját aggodalmaimra, elnyomtam őket, mert annyira hinni akartam benne, hogy ez az a szerelem, ami mozgatja a világot. Hétrét görnyedtem, mindenem feláldoztam azért, hogy elégedett legyen és boldoggá tegyem. Annyira erőlködtem és küzdöttem, hogy a végére...elfelejtettem nevetni. Nem tudtam táncolni. A testem, a lelkem rabláncon sínylődött, mert semmi, de semmi nem valósult meg tulajdonképpen abból, amit én szerettem volna az életemtől. Mindent hozzá igazítottam. Nem voltam más, csak egy hervadó virág egy rusnya, falhoz csapott váza törmeléke alatt, egy láncra vert kutya, akit kikötöttek a kert végébe. Csak léteztem. Nem éltem.
Ezt akarom ma elfelejteni. Megvolt. Megsirattam. Megszenvedtem. De elég volt belőle. Nem akarok tovább fagylaltdobozok fölött régi filmeket átsírni a hibáim miatt. Ember vagyok. Rosszul döntöttem, és megfizettem az árát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezt kell éreznem életem végéig, és erre abban a percben döbbentem rá, amikor a szökőkút hűs vizében gázolva önfeledten táncoltam újra.

A lampionok lágy fényében úszva ringatózom és elveszek a libbenő szoknyák és csillogó szempárok tengerében. A levegőben megannyi illat keveredik egyetlen eleggyé, mégis minden különválasztható. A forró vanília, az élesztő, egy lány parfümjének virágos, mentás odorja, a rózsák...
Ó, azok a gyönyörű rózsák!
A szökőkút egyenletes csobogása áthallatszik a hangfalakból dübörgő dallamok és ritmusok közt, mintegy aláfestést adva az estének. A fények elvarázsolnak, és egészen úgy érzem magam, mintha csupán egy filmet néznék. Hajlamos vagyok nagyon beleélni magam a filmek nézése közben is a szituációkba. Nem érdemes velem horrorfilmet nézni, mert elképesztően hangosan tudok sikoltani, ha megijedek. A húgom rendszeresen csinál belőlem hülyét, és a moziban rendre ilyen filmekre veszi a jegyeket. Határtalanul élvezi, ahogy ijedtemben elhajítom a popcornt, szerteszét szórva az illatozó kukorica szemeket, vagy magamra borítom az üdítőt. Néha az a gyanúm, őt inkább érdekli az a pillanat, ameddig kibírom ehhez hasonló megnyilvánulások nélkül, semmint maga a film.
Ezen csodálatos képességemnek köszönhető, hogy a felém közelítő finoman mosolygó fiatalemberről inkább feltételezem, hogy egy mögöttem álló csinosabb leányzóra bazsalyoghat kitartóan, semmint arra, hogy én vagyok, akire érthetetlen okokból kifolyólag, de szemet vetett. Amikor azonban akjairól gyöngyként gördülnek le az olasz szavak, amelyeknek csak sejteni vélem a jelentését, és hangja lágy búgása gyorsabb száguldásra készteti a szívemet, s magas alakja épp előttem áll meg, kezét felém nyújtva felismerem, hogy bizony, ezt a táncot tőlem kéri.
Ellenkeznem kéne, messzire futni, mert a világ veszélyes, és én már nem csak magamért felelek. Mégis megadom magam. Nem találok valódi okot arra, miért kellene elutasítanom. A tekintete nem hordoz magában ridegséget, és egyáltalán nem tolakodó, bármit is mondott, nem éreztem belőle semmi rosszat. A mosolya pedig maga a bizalom, benne egy érett férfi tartásával és egy pajkos kisgyermek kíváncsiságával. Ez pedig csak egy tánc, ezer ember között. A tekintete fogva tartja az enyémet, és még a fülemben cseng a lágy orgánum ringása, bár millió más hang foglalja el hallójárataimat. Nem tudom, hogy vett észre, de észrevett, és talán nem is kell mindennek értelmet keresnünk. A szívemet leláncolt bilincsek közül egyet már sikerült leszakítani, amikor végre önfeledten tudtam átadni magam a táncnak és a nevetésnek anélkül, hogy rettegtem volna attól, ez másokból milyen reakciót vált ki. Nem érdekelt. Itt senki nem ismer, és ez a szabadság az, ami száműzte azt a gondolatot, hogy nemet mondjak és elsétáljak.
A férfi gyengéden vezet. Testem finoman vonja magához, és képes rá, hogy tánc közben ne csak a ritmusra vezessen. A dallamot követi, finoman mozgatva, irányítva úgy dönt, hajlít és fordít, mintha eggyé váltunk volna a zenével. Pedig semmiképp nem mondanám magam tökéletes táncosnak, hiába tanultam éveken át. A tekintetemet a válla mellett fókuszálatlanul elsuhanó környezetre szegezem, időnként behunyom, ahogy egy-egy hang, mozdulat erre késztet. Átadom magam a zenének, a mozgásnak, a szabadságnak. Neki. A fülembe újabb olasz szavakat suttog, és azt juttatja eszembe, hogy lányok és asszonyok százai és ezrei dőlnek be világszerte az olasz macsóknak. Sosem értettem őket. Eddig a percig. Valóban, sok nyelven lehet levenni egy nőt a lábáról. De egy búgó hangú férfi, ahogy olaszul suttog a füledbe...az maga a háború elvesztése férfi és nő között.
Nekem azonban ilyesmi miatt nem kell aggódnom, lévén, hogy a fiatal férfi egészen bizonyosan nem potenciális prédaként próbál a közelembe férkőzni, ezért játékos könnyedséggel nevetem el magam azon kínos pillanatot követően, hogy próbálok úgy tenni, mintha értettem volna egyetlen szavát is. Az nem meglepő, hogy én nem tudok olaszul. Azt hiszem már abból sejthette, amikor egy szót nem tudtam kinyögni, amikor táncra kért, és az arcomra volt írva a lányos zavar és az értetlenség. Ám ahogy a barna tekintet újra elmélyed az enyémben, és kineveti a gyatra próbálkozásom, majd ezek után tökéletes angolsággal biztosít róla, hogy bizony a szörnyűséges magánkoncertem nem is volt annyira magán, mint hittem, elképedve vörösödök fülig. Megállapítom, hogy irtóra szellemes a férfi, és nem mellesleg a táncon túl nem csak a mai korosztályban divatos Marvel és egyéb filmeket ismeri. Mindig úgy gondoltam, az Öreg kontinens szülöttei valahogy fogékonyabbak a művészetekre, mint mi, ide született amerikaiak, s ez vele be is igazolódott, nem számítva, hogy rajta kívül még több millió más ember is létezhet.
Felkacagok a mandarin nyelv említésére, és értékelem, hogy nem teszi szóvá, hogy a próbálkozásom a gyönyörű, dallamos olasz nyelvvel terrortámadásnak minősül az itt jelenlévő és hallótávolságon belül lévők füle ellen.
- Beszél olaszul, angolul, táncol ééés énekel is? Na, ezt aztán már biztos nem hiszem el! - tiltakozom, bár azért átfut az agyamon, hogy ha így tud játszani a hangjával, lehet, hogy mégsem áll távol az igazságtól az amit mondott, de a mosolyomat képtelen vagyok levakarni a szövegelésére.
Úgy döntök, hagyom magam sodorni az árral és ezúttal nem leszek jó kislány. Nem szándékozom megsérteni, de úgyis tudom mi lesz ennek a vége. Véget ér a tánc és elillan, akár a füst, ha kiszabadul a kémény rabságából. A felajánlása mégis kifejezetten gondolkodásra késztet, mert valóban ráérzett, hogy jól tudna jönni egy kis segítség a nagy kavalkádban, mielőtt kedvem szegné a tanácstalanság és a magamba vetett kétely. Ráadásul szép és izgalmas ez a hely, de az, ha nem oszthatom meg senkivel az élményt, olyan, mintha csak az illatával kéne jól laknunk az elénk rakott étellel. Párosan szép az élet, még ha a páros jelen esetben én vagyok, plusz Ennio Grandi, az úriember, aki táncol és énekel is, meg az a pár száz olasz-amerikai, aki jelen van.
Azt azonban nem igen hiszem, hogy valóban bárki megmondhatná, hogy ő bizony szavahihető, rendes ember, aki nem tudna nekem ártani. Nem, mintha feltételeznék róla bármi rosszat. Nem tudom, van a mosolyában, a szeme csillogásában valami csalfaság, mégsem nézném ki belőle, hogy ártani akarna nekem. Na, meg persze miért tenné? Az állapotom nem kérdéses, nagyon is nyilvánvaló, hála a gyönyörű, ám testhezálló piros ruhának, amely egyetlen porcikámat sem rejti véka alá. És azt hiszem csak Ryan lehet annyira gonosz, hogy bántani tudjon egy várandós nőt. Nincs hát mitől félnem, főleg amíg elég ember van körülöttünk.
Morandi, mint az egyetlen ismerős lehetősége ad némi magabiztosságot, s ezzel próbálkozom felhívni a figyelmét valamire, ami valójában nincs is. Arra persze nem számítok, hogy itt esetleg több Morandi is létezhet azon az egyen kívül, aki néhány órája olyan nagy szeretettel mesélt a családjáról, az utcabálról, arról, miért nem szeretnek ők azelőtt a hotel előtt parkolni, ahol a szállásom van az itt tartózkodásom idején, és alapvetően mindenről, amit kérdeztem tőle.
Ám rég elfeledett megannyi állítólagos jó tulajdonságom mellett, sajnos - vagy szerencsére - nem szerepel az a képesség, hogy jól tudjak hazudni. Pillanatok alatt lebuktatom saját magam, és amikor megkérdezi, melyik Morandi is volt az, akire gondoltam, arcomra kiül a teljes csodálkozás és erőltetett gondolkodás képe, ami bizonyítja, hogy odabent épp mérlegre teszem, melyik is lehetne a valószínűbb választás a feltevésem igazolására. A kék ház, amit sosem láttam, vagy a férfi, akit állítólag úgy kell összeszedni a sörcsap alól, és aki a Maszatos Istenharagjának a valami rokona. De, mint említettem, borzalmasan énekelek és hazudni is pont ennyire jól tudok. Így belesimulva a lágy dallamok keltette ringatózásba lépkedek, s közben elmondom jöttöm cseppet sem valósághű eredetét. Sosem jártam Rómában és nem is terveztem. Pár képen kívül semmit nem láttam belőle, és bár szeretem az állatokat, nekem a macska egy négy lábon járó petri csésze. Nem bántom őket, a láthatóan ápoltabbakat esetenként meg is simogatom, de jobb, ha távol maradnak. Mikrobiológusként pontosan tudom, miféle betegségek rejtőznek a bársonytalpak és a villogó szemek tulajdonosaiban.
A testem enyhén megdől, lábam előbukkan a szoknya rejtekéből, ahogy enyhén megemelem, miközben Ő magabiztosan tart. Millió éve nem táncoltam már így, és ez most annyira kötetlen, annyira jól eső, hogy szabályosan megfeledkezem az áldott állapotomról.
Tetszik a nevetése. Gyöngyözve kacagja ki a bugyuta hazugságot, amivel leplezni próbálom, miért vagyok itt. Nem tudom mit mondhatnék erre, hát elbagatellizálom. S ő neveti ezt a helytelen hozzáállást, láthatóan nem veszi magára. Mint ahogy úgy érzem nagyjából semmit a világon. Kicsit olyan, mint egy kiskamasz dán dog, aki ugyan érti, mint kérnek tőle és mint mondanak neki, de hogy valóban komolyan vegye, az valahogy nem akaródzik neki.
A tarkómra siklik a tenyere, és ettől, meg attól, ahogy a fülemhez hajolva suttogva kérdez, újfent borzongás siklik végig a gerincem mentén. A testem reagál az ingerekre, és egyetlen pillanatig szaggatottabbá válik a lélegzetem. Azt kéne talán mondanom, hogy nem. A bakancslista betelt.
Aztán rájövök, hogy attól kezdve, hogy megérett bennem a gondolat, hogy elhagyjam a férjemet, új lista került terítékre. A sajátom.
- Talán. Lábjegyzetben - mondok csupán ennyit, és zavart de pajkos mosollyal várom a hatását a lehetőségnek. Nem szándékozom valóban csak egy lábjegyzetnyi szintre süllyeszteni az értékét, mert egyetlen tánccal is többet kaptam tőle, mint bármikor remélhettem volna, de ez az este kicsit csipkelődős, kicsit pimasz, és úgy érzem, ez még belefér. Mert hát nem tudom mi a szándéka, de tetszik, ahogy játszadozik. Szokták mondani, hogy vannak emberek, akik hódításra születtek. Nos, azt hiszem én épp belefutottam egybe. Szinte sajnálom, hogy nem pár hónappal ezelőtt találkoztam vele, amikor ugyanígy nem lett volna semmi szándékom vele, de kicsit kevésbé lett volna kínos megadni magam egy könnyed nyári flörtnek az olasz negyedben.
A táncba belesimulva beszélgetünk. Az idő megállni látszik, noha a lágy dallamok továbbra is mozgásra késztetik a testünket. A felajánlását és a bemutatkozását is kissé furán reagálom le. Az én környezetemben szokatlan valakinek megtudni a teljes nevét, akinek mi nem mondjuk meg. Az az illetlenség egyik magasiskolája. Ám ez az este a szabadságról szól. Kicsit úgy érzem magam, mint Kate Winslet, mikor a hajóközbe szökött Leonardo DiCaprio oldalán. Szinte magamon érzem Ryan lealázó, elégedetlen tekintetét, mintha megsértettem volna az egyik legfontosabb ügyfelét és a félelmet, hogy mi lesz, ha a titkom kiderül. Ám most nincs itt Ryan. Többé nincs.
A kijelentésére kétkedve húzom össze a szemem és szelíd mosollyal bólogatok.
- Mhümmmm...úriember! Ettől félek én is... - jelzem, hogy nem igazán vagyok én ebben olyan biztos, s közben irányítása alatt megpördülök a tengelyem körül. A piros szoknya kis késéssel követi a mozgásom, egyetlen röpke pillanatra engedve láttatni, mit rejt a piros anyag és a fodor. Azért nem vagyok vak, és hát ugyan várandós vagyok, de nem egy férfit láttam a tekintetem helyett a dekoltázsomban eltévedni, ahogy csak azon a rövid szakaszon, míg ide sétáltam megannyi fiatalembert láttam egy-egy csinosabb szoknya, vagy kerek popsira simuló nadrág után szemérmetlenül utána fordulni és esetleg tetszést nyilvánítva fütyülni egyet vagy cuppantani. Ám nem kétlem, hogy benne talán kissé jobban megbízhatok, hiszen eddig még egyetlen pillantása sem vándorolt az illendőség határán alul, ami még engem is meglep.
A lehetőséget azonban már csak a pimasz, de kedves mosolya miatt sem tudom teljes meggyőződéssel elutasítani, szóval beadom a derekam. Úgy tűnik, kissé nehezen tudok ennek a férfinek nemet mondani. De a lelkem megnyugtatására muszáj bizonyságot szereznem. A taxis elmondása alapján az olaszok nagy családi ünnepségeket tartanak elég sűrűn, és biztos nem venném a lelkemre, ha miattam hiányolná valaki ezt a szép szál legényt. Na és persze egy - vagy több - féltékeny olasz nőt sem szeretnék, aki megpróbálja kikaparni a szemem amiért elloptam a kedvese figyelmét az estére.
Amikor a tánc közben tenyere finoman simít végig a vállamon, jóleső melegséget árasztva szét a kissé nyirkos és a szellőtől lehűlt bőrömre, majd irányba állít, meglepetten torpanok meg. Csodálkozó, barna tekintetem egy fiatalemberrel találja szembe magát, aki sokat sejtető vigyorral az arcán integet, mintha ezer éve nem látott ismerőse lennék. Nem figyeltem, hogy más is láthat táncolni. Immár harmadik alkalommal fordul elő, hogy szent meggyőződéssel teszek valamit amiről azt hiszem, nincsenek szemtanúi. Bizonytalanul integetek a kedves mosolyú férfi felé, és mielőtt megvárná a beleegyezésem, Ennio Grandi, az olasz táncos-énekes ellép mögülem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne abbahagynia a táncot.
Figyelem, ahogy az alakja utat tör a többi aktív táncos között, s egy pillant alatt érzem magam úgy, mintha nem illenék oda, ahol épp vagyok. Bizonytalanul körbe pillantok, s jobb tenyeremmel a felkarom simítom végig addig a pontig, míg még érzem Ennio keze érintésének távozó melegét. Aztán zavart mosollyal, aprókat tipegve, de megpróbálok ismét kikeveredni a táncolók közül, akik épp úgy feledkeznek bele a testük által elmondott szerelmi vallomásba, mint az imént én tettem.
Elment.
Ez a tény - bár azt kérte, várjam meg - felhőt von az imént még csillagtalanul is ragyogó egemre. Nem, mintha egészen három és fél perccel ez előttig nem épp ugyanígy egyedül álltam volna a táncoló, vidám vendégsereg szélén, akárha csak egy díszszobor lennék a térkövön. De ez az előtt volt, hogy ez a lehetetlenül szomorú, bájos sötét szempár az enyémbe feledkezett volna. Az azelőtt volt, hogy megtudtam, Ennio Grandi egy létező személy, aki kiválóan táncol, beszél olaszul és angolul, ismeri Morandit - mindkettőt - és azt állítja magáról, énekel, ha kérem, akár mandarinul is. Ez jóval több információ egy idegenről, hogy valóban idegennek nevezhessem.
Aprót nyelek, és nagyot sóhajtva lépek arrébb, mikor egy táncospár kissé közelebb ér hozzám a forgásuk közben, mint az biztonságos lenne. Nem érnek hozzám, de kellő távolságra távolodom még inkább a mozgékonyabb tömegtől. Kissé félve pillantok újra Ennio és Ivo - azt hiszem ezt mondta - párosa felé. Összebújva beszélgetnek, a másik férfi élénk érdeklődéssel tekintget felém, így ösztönből mosolygok rá a lehető legkedvesebben, remélve, hogy megbocsájtja nekem amiért mindenáron kísérőmül akart szegődni a cimborája. Amikor a bűbájos vitéz ismét felém indul azonban megnyugszik a lelkem, és arcomra ugyanaz a vidámság költözik, mint amit nem egészen két perccel ezelőtt éreztem.
- Visszajött - állapítom meg egyszerűen, mintha ez annyira csodálatra méltó dolog lenne, és még a szemem körüli ráncok is megsokasodnak, tekintetem egészen összeszűkül, ahogy felpillantva rá mosolyogni kezdek. Nem állok messze a valóságtól. Az én világom lassan épült hazugságokra, aztán egy csapással - inkább ütéssel - tört apró darabokra az ígéret, így számomra ezek nem sokat jelentenek jelenleg. A férfi azonban úgy tűnik komolyan veszi a ma estére, hogy ne okozzon csalódást, és ez kellemesen melenget meg.
A kijelentésére kissé megemelkedik a szemöldököm, ráncba fut homlokom a csodálkozástól, de kedélyesen mosolyodok el, és a vállam fölött a hátam mögé dobom az egyik elkószáló hajtincsemet, amely a vállam csiklandozza kitartóan.
- Ó, szóval még nem tudhatom? Rendben, én türelmesen kivárom. De nehogy azt merje képzelni mister, hogy engedem, hogy adósa maradjak. A-aaa! Ezt nem fogja megúszni, legyen akármilyen büszke férfi is  - figyelmeztetem kacéran, és remélem, nem érzi úgy, hogy amúgy erőszakos akarnék lenni, csupán nem tudom mivel hálálhatnám meg egyébként a figyelmességét, és hogy megannyi lehetőség közül inkább engem választott.
Ahogy a karját nyújtja és mellém lép, finoman csúsztatom át a kezem az övére, és nem tudom miért, de még ezen a mozdulaton is felkuncogok. Mint egy huszonegyedik századba szabadult Arthur király korabeli daliás lovag. A vállam akaratlanul is a felkarjához simul, ahogy szorosan maga mellett tartva irányít a sétáló utca felé a térről. Az utat kéne figyelnem, arra, hová lépek, de helyette inkább hagyom, hogy gyengéd határozottsággal irányítson, és andalgó lépteink közben az arcát figyelem. Ahogy beszél, ahogy megformálja a szavakat. Nagyon enyhén érzem benne az olaszból ismerős hangokat akcentus formájában. Aztán csak elvonja a figyelmem a megannyi látnivaló. A teraszok ismerősnek ható mozgalmas élete újra megelevenedik előttem. Csinos lányokat vonnak fess férfiak az ölelésükbe, egy merészebb páros vad csókot vált az egyik asztalnál, amit hangos ováció, taps jutalmaz, valamint egy felpattanó testes, középkorú asszony tenyerének megbotránkozó csattanása, amit egy - a páros felé repülő felkapott  és elhajított - aranybarna zsemle puffanása követ. Nevetés hallatszik, hangos, élettel teli kacagás, majd a bátor fiatalember, képén széles vigyorral integetve magyaráz a jelen lévőknek és kéri, ha jól sejtem édesanyja megbocsájtását, és azt hiszem valamit a szerelemről mond. Amore, az egészen biztos azt jelenti. Hiába, úgy tűnik, ezek az emberek semmit nem rejtenek véka alá, semmit nem titkolnak sem egymás, sem a nagyérdemű nyilvánosság elől. Ezen a jeleneten felkuncogok, míg a kísérőm tovább vezényel az illatos utcácskán, magunk mögött hagyva a távolodó szökőkutat és a zenét, amely nem halkul, csupán másként visszhangzik az épületek között és már kevésbé vehető ki az éneklés szövege.
A kérdés nem ér váratlanul, de az égre emelem a tekintetem egy szemforgatással, majd minden haragtól mentesen, játékos megbotránkozással csapom meg a felém eső felkar felületét. Az ereje az ütésnek olyan gyenge, hogy simogatásnak is beillene, remélem nem veszi rossz néven.
- Nocsak, hát ezek szerint addig nem nyugszik, míg minden titkomat ki nem szed belőlem, ugye? - kérdezem megint kitérve az egyenes válaszadás elől és megrázva a fejem kissé hátra hajtom, hogy a hajam csupán a hátam fedje és ne álljon össze-vissza. Persze ez csak addig tart, míg egy váratlanul felém táncoló hatalmas tálca, rajta illatozó pizzával arra nem késztet, hogy kissé nekidőlve Ennionak el ne hajoljak oldalra a figyelmetlen pincér elől, mielőtt még az arcomba csapódna a csábító kulináris műremek. Nem vagyok túl magas, nem csodálom, hogy a fél méter átmérőjű fatál mögül nem voltam észrevehető, így nem is botránkozok meg a túl sietős léptekkel dolgozó pincéren. Jót mulatok azon, hogy itt mindenre figyelni kell, különben az embert lefejezhetik egy pillanat alatt, így csak azután felelek, hogy ismét biztonságosan állok a lábamon.
Felemelem a kezem, és megtáncoltatom magam előtt az ujjaimat.
- Nos, mint látja, nincs rajtam gyűrű. Volt. De már nincs - zárom össze, majd a szívem ugyan kissé összeszorul, mert nem szívesen beszélek erről a témáról, de aztán a húgom szavai jutnak eszembe, miszerint nem kell szégyellnem semmit sem. Nem az én szégyenem, hogy a házasságom nem működött, mert én mindent megtettem a magam részéről, még akkor is, ha ennek úgy érzem nem volt semmi értelme.
- A férjem már csak papíron a férjem, és reményeim szerint azon sem tovább pár hétnél - halkítom el a hangom, és felkészülök valamiféle...nem is tudom. A testbeszédre, amely elárulja a csalódást. - Ma este viszont nem akarom azzal untatni, miként ment tönkre egy kapcsolat, mert nem szeretném sem a kedvét szegni, sem pedig hagyni, hogy a kellemes hangulat elszökjön, ha már ilyen váratlanul szegődött hozzám a szerencse az Ön személyében - varázsolok vissza az ajkaimra egy szelíd, de reménykedő mosolyt - Hisz ma este Ennio Grandi a kísérőm, aki táncol és mandarin nyelven is tud énekelni. Én pedig ...hogy is mondta? Rrrr...rubero..vagy rabiro...- próbálom kiszedni belőle a többször is említett szócskát, amit a nevem elé tett, és elfelejtettem megkérdezni, mit jelent, mert úgy tűnik, mintha valami becézés lenne.
- Szóval, az akarok lenni. Vagyis, elnézést. Szeretnék. Casey. A piros ruhás lány, a szökőkútból. Nem pedig valaki elvált felesége. Csak szeretnék újra...én lenni. Ha lehet - teszem hozzá csendesen, és kissé oldalra döntöm a fejem - Inkább azt mondja meg, mi az Ön titka. Rólam már eleget beszéltünk. Nem vagyok túl érdekes, Ön viszont annál inkább! Szóval?  Értem én, hogy beszél olaszul, és énekel, meg táncol is ezekre a latin dallamokra, de miért van itt ma este? Itt lakik és minden hétvégén más lánynak csapja a szelet, vagy csupán látogatás céljából jár a fővárosban? Mellesleg, aminek egyetlen, vagyis inkább néhány nevezetessége, amit láttam, az a repülőtere, egy szállodai szoba, a mindennél csodásabb olasz negyed, és a kikötő, ahol volt szerencsétlenségem összetűzésbe keveredni egy sirállyal, aki szemtelen módon meglopott. Elcsaklizta a hot-dogomat. Meg is sérültem. Itt ni. Látja? - emelem fel jobb csuklómat, ahol egy pirosas csík éktelenkedik szaggatott, erőteljesebb piros karcolással, amit a rút tolvaj karma okozott, miközben elorozta az ételem a kezemből, miközben azt sem tudom hová vezetnek, s mit sem sejtve, hogy mindeközben Ivo lelkesen vedlik át Sherlock Holmes-ot megszégyenítő nyomozóvá. Teraszról teraszra, étteremből étterembe jár, asztaltól asztalig irányítják tovább, míg meg nem találja azt, akit keresett. Kideríti, hogy a lányt nem egy hotelnél vették fel, hanem a kikötőnél, Morandi utolsó utasa volt aznap, és az egész napos borravalót megfejelte még annyival, olyan hálás volt azért, hogy Morandi ide hozta. A Casey név pedig úgy suhan át az asztalok körül helyet foglaló emberek között, akár a futótűz. Halk suttogások kísérnek minket séta közben, lopott pillantások innen-onnan, kutató tekintetek vizsgálgatják andalgó alakunkat az éjszakában a fáklyák és lampionok gyengéd fénye alatt, miközben nem is sejtem, mi történik a hátam mögött.
Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem látnék meg egy kisfiút, egyik kezében vattacukorral.
Lelkendezve pillogok a kisfiú kezében tartott nyalánkságra a mellettem álló férfi karjába kapaszkodva s toporgok néhányat, akár egy izgatott macska. Ruhám ide-oda libben az ellentétes mozgástól, hajam táncot ját az arcom körül, de a szemem ismét ragyogni kezd. Egy várandós kismama közelébe ételt hozni? Nem túl bölcs dolog.

Ivo közben eredményes nyomozónak bizonyul és azt is gyorsan kideríti, hol szállt meg a lány, aki én lennék. Igaz, nem Moranditól, hanem a ruhaüzlet tulajdonosának unokahúgától, Stellától, aki készséggel árulja el - miután a fáradozásáért cserébe kicsikar egy olajcserét a kocsiján - hogy a lány borzalmas ruhaízléssel van megáldva, egészen belehabarodott a canolliba, mert míg ruhát próbált vagy tízet megevett, de amúgy egyedül jött és munkaügyben. Amúgy kedves nő és meglepően szerény, bár egy kis  frizuraváltás nem ártana neki. A ruháit Fernando vitte a The Embassy Row Hotelbe, a Massachusetts Aveneu 2015 alá, abba, amelyikhez a Sheridan körforgalomnál kell kifordulni a Dupont Circle Metróállomás felé. A parkolás könnyű és nem lehet eltéveszteni, egy nagy vajszínű épület. Azt ugyan nem tudja, hányas szoba, és azt sem, meddig marad, mert hát ez ugyan kit érdekelne? De talán Fernando megtudta, vagy meg tudja kérdezni, őt érdemes lenne megkeresni, ha már annyira érdekes. Az olajcsere pedig ráér jövőhét keddig, de nem tovább.

megjegyzés, szószám, link

Kislányként imádtam a bátyámat. Mindig ő volt a hősöm, aki mindenek felett megvédett, aki csakis a javamat akarta. Sosem vontam kétségbe sem a szavát, sem a tényleges igyekezetét, hogy nekem segítsen. Imádata nem csak puszta szavakból állt, ő tettekkel bizonyította ezt. Ő volt, aki bunkert épített a kanapé párnáiból, aki eljött a szobámba vásárolni a műanyag gyümölcsök és zöldségek közé, és úgy válogatott, mintha azok tényleges piaci áruk lettek volna. A képzeletemnek sosem szabott gátat, és ha arról volt szó, sárkányokat képzelt a fejünk fölé, lidérceket a folyosóra, vagy lávatengert a nappaliszőnyeg helyére. Játszótársam volt. A legjobb barátom. Aztán cinkosom, mikor már elég nagy voltam, hogy tudjam, milyen büntetés járna, ha anyám megtudná, hogy elmentem moziba Duncan Prescottal ahelyett, hogy megcsináltam volna a kémia házi dolgozatot.
Aztán védelmezőm lett, mikor sírva mentem haza, mert Duncan úgy érezte, készen állok az első ügyetlen csók hevében engedni, hogy a blúzom alá nyúljon. Másnap pedig kihúzott háttal, büszkén felszegett fejjel vállalta a rendőr kioktatását majd anyánk szidását a kórházban, amiért Duncan vállát kificamította, az orrát pedig betörte.
A bátyám mindig is így állt ki mellettem. Sosem kellett attól félnem, hogy valaha hátat fordítana nekem, vagy valamit azért tenne, mert nekem ártani akarna. Sosem fordult meg ez a fejemben.
De az én nagy szerelmem akkor is az apám volt. Apához akartam feleségül menni, még fonálból gyűrűt is csináltam neki és magamnak. Sőt, egyszer az esküvőnket is eljátszottuk. A karácsonyi abrosz volt a fátylam, apa virágból font koronát nekem és a Belle ruhámat vettem föl A szépség és a szörnyetegből. Először persze megmentett a gonosz mostoha tornyából, amit sárkánnyal őriztetett. Amikor a kishúgom megszületett, az volt az első mondataim egyike, hogy nagyon szeretem őt, de azért tisztázzuk, hogy apa felesége csak én lehetek.
S hogy miért akartam az apámhoz menni feleségül? Ennek egyszerű oka volt. Mert láttam, mennyire boldoggá teszi anyát. Hogy mindig törődött vele, akkor sem hagyta magára, ha távol volt, és nagyon-nagyon sokszor megnevettette.
Anya mindig is kicsit merev volt, nehezen mutatta ki az érzelmeit, inkább megdolgoztatott azért, hogy elismerjen, semmint semmiségekért dicsérjen vagy árasszon el imádatával. Persze ettől függetlenül nem éltünk teljes ridegtartással, a maga módján kifejezte a szeretetét, csak nem túlzottan nyálasan. De ahogy apámra tudott nézni és mosolyogni...
Minden alkalommal, amikor meglátta apát, elpirult. Elég volt meghallania a hangját, és az én mindent radarként pásztázó figyelő tekintetem azonnal felfedezte azt a gyermeki izgatottságot rajta. Vagy ahogy apa hosszú távollét után kiszállt a kocsiból a felhajtónkon, és anyám úgy szaladt elé, úgy vetődött a karjaiba, mintha ezer éve nem látta volna. Anya a mai napig oda-vissza van apáért, és bár ezt úrinő lévén igyekszik titkolni mások előtt, de lerí róla, hogy még mindig döglik érte.
Az én szívtelennek is beillő, basáskodó, bíráskodó és ítélkező anyám tehát ennek az embernek köszönhetően vált mosolygós, kedves, szerető családanyává az évek alatt. Ezért akartam mindenáron édesapám felesége lenni. Hogy tudjam, hogy a férjem majd engem is épp ennyire fog boldoggá tenni. Hogy majd ha szükségét érzi, nem azzal próbál megváltoztatni, hogy lenyom, eltapos, rám erőlteti az akaratát. Nem szegi a szárnyaimat, hanem támogat. Ha jobb emberré akar tenni, majd azért akarjak jobb ember lenni, mert én is belátom, hogy az ő szemével nézve így még több és jobb lehetek. Nem azért, mert neki ez jobban tetszene. És miközben azon dolgozik, hogy engem boldoggá tegyen, a férjemet ez épp eléggé boldoggá teszi.
Apám sosem erőltette anyámra az akaratát erőszakkal. Ha úgy érezte, túl szigorúan bánt velem vagy a testvéreimmel, vagy szakmailag vagy bárhogy valami kedvezőtlen döntést hozott, olyan gyengéd szeretettel hívta fel anya figyelmét arra, hogy szerinte mit kellett volna másként csinálni, hogy esély sem volt arra, hogy megsértődjön rajta. Egyszerűen belátta, hogy talán túlment a célon, vagy hogy rosszul döntött. Apa egyszerűen minden szavával magába bolondította anyát. Teljesen mindegy volt, hogy azok játékos huncutságok voltak, szerelmes rebegések, amiket mi nem is hallhattunk volna, vagy olyanok, amelyekkel korrigálni kívánta az életük eseményeit. Anya itta minden szavát és képtelen volt rá igazán haragudni.
Nem tartozom ide. Washington olasz negyedéből is épp úgy kilógok, mint bárhonnan a világon. Átlagos vagyok, minden tekintetben. Az itt sürgő-forgó csinos, buja lányokhoz mérten túl 'öreg', túl egyedülálló és túl várandós. De egy gyönyörű, sötétbarna, szomorú szemű mosolygó olasz fiatalember valamiért mégis úgy döntött, mellém szegődik ezen az estén és nem hagy magamra. Egy olyan férfi, akiről az első pillanatokban amikor megláttam, azt sem feltételeztem, hogy lát engem, nemhogy azt, hogy táncolni hív aztán teljesen megbabonáz.
Egyetlen tánc, amit kért, azokat is olyan szavakkal, amiknek a felét sem értettem. De a tánc egyetemes nyelvét elég jól beszélem ahhoz, hogy belemenjek, s mire feleszmélek, a férfi aki vezet és pörget, majd újra magához von, és közben nem bírom abbahagyni hol az incselkedést, hol a nevetést, amit belőle is sikerül kihoznom. Ritkán fordul elő velem, hogy a humoromra valaki vevő, mert gyakran hordok össze butaságokat, amiket általában kínos csend szokott követni. De úgy tűnik ez a magas, széles vállú fiatalember nagyon is érti és - ami meglepőbb - értékeli a furcsa humoromat.
Ahogy azonban csábító hangon a fülembe búg, olyan érzések kelnek útra bennem, amiket olyan régen elfeledtem. Tetszik a hangja, ahogy játszani képes vele, miközben csupán ártatlanul táncolunk a kellemes dallamokra. Lesütöm a szemem az ígéretére és csak elmosolyodom, mert valahogy túl hihetetlen nekem, hogy a mozgásához és az igazán lebilincselő, lovagias személyiségéhez még valami elviselhető énekhang is társul, de nem ellenkezem tovább. Ám legyen. Lepjen meg, ha tud, váratlanul. Mert úgy tűnik, hogy ez az este...sőt, ez az egész nap, az utazás, az egész egy nagy váratlan, meglepetésekkel teli ajándékká változott. Én pedig hagyom, hogy csak sodorjon az ár magával, akár ahogy a dallam kúszik a fülembe és csavarja meg a testemmel együtt a szívemet is. Hihetetlenül felszabadít a tudat, hogy ha csak pár percre is, de nem vagyok már annyira egyedül.
A fiatalember pedig még inkább úgy tűnik, arra próbál rávenni, hogy valamiképp maradjunk kapcsolatban. A képzeletbeli bakancslistán, amelyen semmiképp nem szerepelhet az általam előadott borzalmas magánszám meghallgatása nem szerepelt az eredeti tervben Ő. Már eleve, azt sem értem, hogy is szeretne tulajdonképp felkerülni egy képzeletbeli bakancslistára...Egyszerűen nem értem, mit is akarhatna tőlem ez a férfi. De a hangja...istenemre, ahogy a fülembe búg, akár egy kisördög a vállamon, ami a rosszra csábít. Mégis, annyira kedves, annyira bátorító. Inkább kacér, semmint az a rosszabbik fajta szoknyapecér hangja, aki csak a combjaim közé akarna férkőzni. Már a gondolat is nevetséges, lévén, hogy egy másik emberrel osztom meg épp a testem. Mégis képes arra, hogy csupán azzal, ahogy mosolyog, ahogy finoman a hátamhoz ér s ahogy a lehellete a fülem csiklandozza, zavarba hozzon és pillanatokra de megfeledkezzem arról, hol is vagyok tulajdonképpen, mégis bízni akarjak benne.
Lábjegyzet. Valamiképp vissza kell szereznem az erőfölényemet, hát azt felelem, amire azt hiszem nem számított. Lábjegyzetben talán belefér még a listámba. A testem a karjaiban, épp hátradönt a tánc hevében, és közben egyikünk sem bírja abbahagyni hol a vigyorgást, hol a nevetést. Én pedig nevetek azon, ahogy nevetni kezd, és őszintén örülök, hogy ennyire élvezi a társaságomat. A kacsintásától elpirulok kissé, mert van benne egy kis pimaszság, bár azt hiszem azt a csábító kis mosolya tetézi, de nem bírom ki, hogy ne replikázzak rá, amint újra egyenesbe nem hozott.
- Önnél tökéletesebb lábjegyzetet el sem tudnék képzelni - fordulok ahogy irányít, majd újfent a vállára helyezem puhán a kis kezem - És igen, így mondjuk. Lentről szép nyerni, avagy utolsókból lesznek az elsők. Szóval nem tudom mi a célja, de ne adja fel. Lehet még utóirat a memoáromban. Vagy előszó. Attól függ, honnan kezdem el írni - teszem még hozzá pimaszul, és elmerülve a sötétlő szemekben nevetek egyet. Egészen úgy tűnik, mintha ezekben a percekben nem tudnám abbahagyni a mosolygást. Ez a fiatalember legalábbis ezt hozza ki belőlem.
A tánc azonban végeszakad amikor szembesülök vele, hogy közönségünk is akadt a nézők között, aki kifejezetten minket tüntetett ki a figyelmével. Elanyátlanodva várom meg, hogy Ennio Grandi, aki úriembernek vallotta magát valóban betartja-e amit ígért. Egy kacsintás és egy szende kis mosoly amit bíztatásul kapok, amit ajkaim kedves, szerény görbületével viszonozok csupán, amit egyben Ivonak is ajándékozok bocsánatom jeleként. Ám megnyugodni csak akkor nyugszom meg, amikor látom a magas, széles vállú fiatalembert újra felém jönni.
A kijelentésem úgy hat, mintha csak kicsusszant volna a számon a fejemben járó gondolat, és esküdni mernék rá, hogy a szándékom meg sem közelítette, hogy beletiporjak az érzékeny lelkivilágába. Ám úgy tűnik, a viccelődésemet nagyon csípi, de a benne való kételkedést és a szavahihetőségének megkérdőjelezését azt egyáltalán nem. Gyorsan elraktározom magamban az információt, és a mosolygásomat ismét nem tudom elrejteni, de ahogy felém pillant, megrázva a fejem kuncogok fel.
- Oké, oké! Megértettem, én kérek elnézést. Igaza van, nem adott okot rá, hogy kételkedjek a szavában - hunyom le egyetlen röpke lélegzetvételre a szempilláimat, majd kinyitom ismét és elmélyülök a kitartóan engem igéző szempárban - Hiszek Önnek, Ennio Grandi! Amit mond, az úgy van és úgy lesz - egyezem bele, mert úgy tűnik, számára ez jelenti a megnyugvást. Be kell azonban látnom, hogy nagyon is bejön ez a fajta magabiztossága és az a fajta lazaság, amivel kezeli ezt a nem mindennapi helyzetet. Csak kapkodom a fejem, hogy mi történik velem. Régen szerettem spontán dolgokat csinálni, de Ryan mellett az élet...kiszámítható lett. Szerdánként jött a szemetes. Pénteken vacsora a kollégáival, és így tovább, s az életem valahogy beszorult a munkám és Ryan igényeinek kielégítése közé. Még a sport vagy a tánc is egyfajta kötelezettség lett. Mindent kötelező volt, ütemterv szerint, ahogy neki kedvezett. Csupán egyszer szegültem ellen az akaratának, amikor elmentem a klinikára. Lám, milyen eredménye lett.
Most mégis azt mondom, nem is sikerülhetett volna jobban az egész. Ha akkor nem történik meg ami megtörtént, most otthon lennék. Vele. Nem jöttem volna el New Yorkból, nem próbáltam volna meg valami többé válni a szakmámon belül, és nem kötöttem volna ki Little Italy csodás, zűrzavaros, de mégis álomszerű kavalkádjában ennek a vérlázítóan szemtelen mosolyú fiatalember karjába kapaszkodva, kilépve a saját árnyékomból. A keze a kezemre simul, ahogy játékosan meglegyintem, és ez olyan jóleső érzéssel tölt el, hogy szinte már előre siratom a percet, amikor majd el kell búcsúznom tőle örökre.
Fel voltam készülve a kérdésre, végtére is a mai világ már egy aránylag nyitottságot igénylő rendszer. Ott, ahol a facebookon egyesek a vacsorájukat is megosztják, és lépten-nyomon bejelentkezünk hol járunk és mit csinálunk nem lephet meg túlzottan, ha érdeklődik mit keresek láthatóan egyedül ezen a helyen. Hazudni pedig egyfelől bűn - már a Harry Potterben is megmondta Dolores Umbridge - másfelől pedig nekem ez az ami sosem ment jól és beismerem, nagyon nem is szeretem a titkolózást. Kivéve, ha az szülinapi ajándék vagy karácsonyi, mert azokról előszeretettel titkolózom, igaz, végig az arcomra van írva az izgatottság.
Végül hát csak kibököm a valóságot. Nem is megy nehezen, főleg, mivel egészen könnyen kitalálható, másfelől azt is mondhatnám, hogy egy Alient hordok a szívem alatt, az sem lenne különösebben nagy hatással a jövőre nézve. Egyszerűen - azon túl, hogy nem lenne tisztességes a hozzám eddig csak kedvesen álló fiatalemberrel szemben - semmi értelme nincs a titkolózásnak. Nincs tétje. Így pedig azért jelentősen egyszerűbb és könnyebb csak kibökni azt, hogy mi is az oka annak, hogy egyedül kószálok az éjszaka közepén egy olyan helyen, ahová láthatóan nem tartozom. Azonban az elutasítás és a csalódottság helyett inkább...nem is tudom, mintha megkönnyebbülést látnék a férfi arcán. Vagy esetleg egész egyszerűen magát az elfogadást. Semmi ítélkezés, semmi további faggatózás - amit külön értékelek, mert tényleg nincs kedvem megint visszasüppedni az önsajnálatba. De nem is hagyja, mert bármilyen komoly témát is érintek, míg az éttermek teraszai előtt lépkedünk a lampionok fénye alatt, egyetlen kedveskedő bókkal képes újra mosolyt csalni az arcomra. Méghogy én, drágakő? Azt hiszem még sosem mondtak nekem ilyen szépet és kedveset, és ettől a pillanatnyi rosszérzésem úgy távolodik el tőlem, mint a köd az első hajnali napsugár hatására.
S amikor arra kérem, ne kelljen Ryan kísértésétől menekülnöm még tőle is el, hadd legyek csak a piros - vagyis szerinte vörös - ruhás lány a szökőkútból, ő gond nélkül beleegyezik. Ahogy szembe fordít magával, ott, az utcácska jövő-menő népességének szívében, a teraszokról kihallatszódó beszélgetések és kiabálások közepette aztán megpörget és újra táncra hív, eszembe jut a délután, amikor életem első olasz édességével a kezemben beleszaladtam abba a csapatnyi srácba. Hasonlóan zavarbaejtő gesztusokkal hoztak zavarba, mint most Ennio, és akkor sem tudtam abbahagyni a nevetgélést, mert olyan hihetetlenül furcsa volt a reakciójuk. Ennio is olyan...más. Nem tudom jobban leírni, egyszerűen másként reagál, mint amihez hozzászoktam, és az, hogy random, láthatóan gondolkodás nélkül érint meg...az az érzés van bennem, hogy nem tudom mi ez, de akarom még. Csak egy kicsit, de kell az a cirógatás, az a pimasz, de kedves mosoly, és az égető sötét szempár csakis engem érzékelő pillantása. Egyszerűen jó elhinni, hogy ez a férfi, aki épp dallam nélküli ritmust diktálva táncoltat meg minden aggodalom nélkül a sétálóutca közepén, jelenleg nem lát mást, csak engem. Caseyt. Aki mindig csak második volt, mindenben. Mindenhol. De most, ezen a helyen nem számít, hogy egy apró kis angyalka birtokolja a testem, nem számít, hogy valaha volt-e karikagyűrű az ujjamon vagy sem. Mert ez a férfi láthatóan semmitől nem riad vissza, semmi nem tántoríthatja el attól, hogy az ígéretét betartsa. Egyszerűen hihetetlen, de felszabadítóan jó érzés végre újra...bízni valakiben. Még, ha tudom, hogy ez nem fog tovább tartani hajnalnál.
- Köszönöm - bólintok kedvesen és egy pillanatra lehunyva a szemem engedem, hogy arcom ellágyuljon, miközben ő egy tincsemet igazítja el. Nem állok ellen, hagyom, hogy irányítson, a amikor újra kinyitom a szemem és felpillantok rá, a végtelen hálámat küldöm felé ezerfelé szikrákat szóró szeretettel. Lehetek csak Casey, a szökőkútból. Az Ő Rubinoja. Ő pedig a kísérőm. Bár én is tudnék ilyen szépen bókolni, mint ő, de azt hiszem nekem feleennyire sem állna jól, mint neki.
Amikor végigmutat magán, újra mosolyra görbülnek ajkaim, de azon, amilyen arcot vág, egyenesen kibuggyan belőlem a nevetés. A vállam felemelem, majd a testem előredől és a szám elé kapom a kezem, mert annyira vicces, ahogy előadja magát.
- Ó, szóval Ön egy két lábon járó nyitott könyv, értem - bólogatok, és a titkolózására játékosan felháborodok.
- Hé, nem ér ellenem fordítani a saját fegyverem! - toppantok nevetve és tekintetem kikerekedik, mintha nem hinném el amit hallok, de aztán csak megrázom a fejem, és egyetlen pillanatig elfordítom róla a tekintetem. Az asztalok között emberek mászkálnak, ételek illata lengi be a nyárszagú éjjel hűs levegőjét, s mit sem törődünk azzal, hogy minket kerülget a fél városnegyed.
Ám mosolygó tekintetem és játékos felháborodásom csupán addig képes kitartani, míg meg nem fogja a kezeimet, és a sirályt s az általa okozott amúgy ártalmatlan sérülést felhozva, ajkának puhaságát meg nem érzem a kezemen.
Megbabonázott.
Megint, ez a furcsa, zsibbasztó érzés kerít hatalmába, ahogy a tekintete az enyémet kutatja, ujjai finom határozottsággal tartják a kezeimet és az ajka a bőrömhöz ér. Mintha megállt volna az idő. Amikor pedig elmondja azokat az olasz szavakat, a térdem enyhén remegni kezd és érthetetlen módon olthatatlan vágyam támad összecsuklani, mint egy megfáradt kerti szék. Arcomról eltűnik a mosoly, és a helyére az a fajta csodálat és meglepettség költözik, amit csak ritkán tud elérni egy férfi egy magamfajta nő esetében.
- Igen...igen...kétszer is - nyögöm kissé reszketeg hangon, mire ráeszmélek, hogy azt sem tudom miket hordok össze. De már újra a karját nyújtja, s végül csak elkezd valamiféle információval szolgálni magáról.
Ám hiába, mert ugyan hallom, hogy beszél, de míg a mondandója első felében csupán a kézfejemen még érezhető csókjának lenyomatát érzem bizseregni, s fülemben a varázslatos olasz nyelv dallama cseng, a következő pillanatban már egy lebegő vattacukorpamacs vonja el a figyelmem arról, amit duruzsol. A vattacukor, s annak a pálcája egy kisfiú kezében végződik, aki elégedett képpel siet tovább ismeretlen útja felé. De az én tekintetem gyakorlatilag egybeolvad a finomsággal, s izgatottságomban toporogni kezdek, mert megszólalni azt jelenleg nem tudok.
Még kislányként ettem talán utoljára, és felnőtt létem néhány évében erősen diétáznom kellett. De mióta ez a kis poronty a szívem alatt van, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy picit időnként ne essek bűnbe. Szinte már követeli, és biztos vagyok benne, hogy ennek semmi köze az elfojtott vágyaimnak, vagy a megtört lelkemnek amelyet épp próbálok meggyógyítani.
- Úúú, tényleg? - lépek utána lelkendezve, majd egy pillanatra elkomorulok - Hé, nem is néztem ki a kezéből! A szájából igen. De csak mert nagyon-nagy darabokat szakított a kicsi szájához képest, de a kezéből...abból nem néztem ki! - ellenkezem, de aztán már azt sem, mert ugyan nem tudom mit mondott a végtelenül mosolygós árusnak, ahogy odaérünk, de én összecsapom a tenyeremet izgatottságomban és csak vigyorgok, mint egy töklámpa.
- Szép estét, Uram - köszöntöm az árust illendően és ámulattal nézem, amit csinál. Fehér pólóján néhol színes ragacsok vannak, ahogy sapkáján is. Tekintete élénk érdeklődést mutat és Ennio szavaira bólint. Az egész stand körül édes illat lebeg, amitől a kicsikém egy egész érezhetőt a vesémbe rúg, viszont én csakis arra tudok figyelni, amit épp Ennio kérdez.
- Áu, azt hiszem a kis angyalkám úgy érzi, mindent szeretne megkóstolni. Lehetőleg egyszerre. Ha uborkás lenne, vagy mustáros, azt is bevállalná - érintem meg a hasam oldalát ott, ahol az imént egy talpacska járt táncot, és kicsit fintorgok mert a rúgás fájt, de hálásan nevetek fel Enniora. Aztán ahogy elkezdődik a varázslat, tátott szájjal csodálkozom rá a műveletre, ahogy a vattacukor készül.
- Nézze, hát nem csodálatos? - kérdezem izgatottan és egy lépést közelebb lépek a standhoz. A vattacukros önti a cukrot oda ahová kell és hirtelen színes szálak jelennek meg libegve a gépben. A teljes figyelmem odalett.
- Kislányként néha kaptam vattacukrot, de azok boltiak voltak, előre csomagolva. Sosem láttam hogy készülnek. Pedig nem ördöngösség, ha belegondol az ember. Cukor, némi színezék, aroma, talán ízfokozó, esetleg stabilizátorként pár cseppnyi ecet, a megfelelő hőmérséklet megtalálása és a centrifugális erő - figyelem elragadtatva a műveletet, mintha legalábbis épp feltalálná hirtelen a rák ellenszerét. De nekem ez akkor is egy csoda. S aztán amikor kézhez kapom a sokszínű, háromízű, hatalmas pillefelhőt kislányos örömmel vigyorgok.
- Nagyon-nagyon szépen köszönöm - hálálkodok először az árusnak, majd természetesen Ennionak is, s nem várva engedélyre, vagy tartva be illemszabályt, nagy adagot letépek a még meleg finomságból és megpróbálom a számba tuszkolni.
- Ez mennyei! Meg kell kóstolnia, de komolyan - kínálom a harmadik adagot immár Neki, s ha elfogadja a szájába adok egy darabot. Könnyű, édes, játékos ez a finomság és még a szemnek is kellemes ránézni. Pont, mint Ő. Azt hiszem nem is Ennionak fogom hívni, hanem Vattacukor Hercegnek. Ezen a gondolaton jót mulatok, mint ahogy azon is, amikor egy kisebb cukros felhődarab a szám helyett az orromon talál otthont. Ráragad és sehogy nem akar lejönni, csak libben jobbra-balra, hiába hajtom hátra a fejem és próbálom elérni a nyelvemmel, amitől úgy nézhetek ki, mint a kutyus akinek az orrára ragadt a sonkaszelet és próbálja leharapdálni onnan. Még ugrálok is egy kicsit, hátha sikerül, de közben meg egyfolytában nevetnem kell, mert tudom, hogy ez röhejes. Csak cserébe nem érdekel.
Amikor végre tovább indulnánk, azonban valaki Ennioba csimpaszkodik. Nem tudom mit mond neki, de harsány a nevetése és az egész pasiról az jut eszembe, hogy olyan, mint egy rajzfilmfigura. Kicsit emlékeztet Jázmin hercegnő végtelenül bűbájos papájára, a Szultánra. A képet gyorsan összerakom, s mire a színpadhoz érünk, már a vattacukor is csak kellemes emlék, így gond nélkül tudom követni Enniot az emberek között, aki olyan szorosan fogja a kezem, mintha világéletében az övébe tartozott volna.
Kisebb embercsoport gyülekezett a tér ezen részén, és amikor feláll a zenészek közé, egységes üdvrivalgás köszönti. A fejem fölé emelt kézzel tapsolom meg a bátorságát, s bár nem értem az itteni hagyományok jelentős részét, a Despacito kezdő dallamát felismerem, s a nap folyamán ez az első dallam amit ismerősként üdvözölhetek.
- Ó, hát ez a Despacito - tapsikolok lelkesen, nem mintha bárki figyelne rám és kíváncsian vártom a műsort. A fejem ide-oda ringatom a kezdő dallamra, és látva, hogy Ennio a szájához emeli a mikrofont, felkészülök valami aránylag elviselhető hangra, amit majd kiad magából. Mint mikor az ember elmegy egy karaokee bárba, ott sem Christina Aguilerákat és Adam Lamberteket vár egymás után az ember. Néhány elhibázott hang szinte már kötelező és nem kínos, inkább bájos tud lenni, s értékeljük a tökéletes hangok helyett a bátorságot és a küzdő szellemet. A bachata átirat ugyan picit furcsa, de nagyon is kellemes a megszokotthoz képest. A táncikálásom azonban szobor-merevvé válik abban a pillanatban, ahogy az első hangok elhagyják a mosolygó ajkak börtönét. A szám is tátva marad, s úgy csodálkozok rá Enniora, aki egészen átható pillantásának kereszttüzében tart fogva.
- Basszus...énekelni is tud - lehelem nyögve és pislogni is elfelejtek, nemhogy mozogni vagy...lélegezni. Mogyorószín szemeim azt tükrözik, hogy alig hiszem el, hogy amit látok és hallok, az a valóság. Még, hogy tud énekelni? A pasasnak gyémánt van a torka helyén, vagy egy beépített hangmérnökpult! Olyan gyönyörűen, pontosan, érzékkel találja el a hangokat, hogy a karom libabőrös lesz tőle, a térdem zseléssé válik és egy kicsit mintha le kéne ülnöm egy szék mellé. Aztán a hitetlenkedésem csodálattal teli nevetéssé alakul át, mert ugyan megint egy szavát sem értem, de mintha mindet nekem énekelné. És az a mozgás hozzá...
- Woohooooo - sikoltom lelkesen, mikor végre magamhoz térek, és tapsikolni kezdek, mert Ennio a színpadon...nem is tudom. Mintha odaszületett volna. Fantasztikus, ahogy előadja a dalt, ahogy együtt mozog, lélegzik a ritmussal, a zenészekkel. A pasi minden egyes sejtjében maga a zene. Káprázatos!
A refrénnél ugyan csak azt az egy címadó szót tudom ismételni, rettentő hamisan és furcsa akcentussal, de igazán lelkesen kiabálom a többiekkel együtt s közben mosolyogva Enniot nézem. A szemem sem bírom levenni róla, egészen addig, míg valaki el nem kapja a kezem és táncoltatni nem kezd. Hiába, itt vagy énekelsz vagy táncolsz, nincs mese. Néhány lépés után pedig megfordítanak és valaki más kapja el a karom, s ringat a ritmusra, de aztán csak kihátrálok néhány taktus után a játékból, mert...nem tudom. Nem akarok mással táncolni. Nem akarom, hogy más fogja meg a kezem, más irányítson, más akarjon megpörgetni vagy magához húzni. S a tekintetemmel újra ezt a Vattacukor Herceget keresem, akinek úgy tűnik minden szava színigazság, és aki ma este odaadó kísérőm volt, szövetségesem és védelmezőm. Hangjának gyönyörű lágysága, játékos kacérsága a fülemben cseng, ám felpillantva a színpadra nem látom már sehol. Pedig énekel, hallom. A fejem ide-oda kapkodom, hátha meglátom hová bújhatott előlem, amikor a hangok valahogy másként kezdenek el szólni. Egészen közelről, a hátam mögül, és nem a hangszórókból.
A felkérés  végén pedig, ha már senki nem rabolja el tőlem a figyelmét, lelkendezve kipirult arccal és nem titkolt csodálattal csimpaszkodok bele újra a férfi karjába.
- Ez valami elképesztőőőő volt! - hajtom hátra a fejem, mert úgy érzem a szavak önmagukban nem tudják megadni azt az érzést, amit kiváltott belőlem - Komolyan mondom, hogy életemben nem hallottam még...ez...hát...wow! A hangja...mint a folyékony arany! Eszméletlen, fantasztikus, csodálatos volt! Le a kalappal! Bravo! Bravissimo! - tapsolom meg őszinte rajongással, és kipirult arcomból megpróbálom elseperni a kósza tincseket, amit a szél állandóan visszafúj.
- Azt hiszem van már néhány rajongója, ehhez kétség sem fér - hordozom körbe a pillantásomat, s nem nehéz észrevenni a kevésbé szemérmes fiatal hölgyek kissé irigykedő pillantását - erre nekünk nőknek különös érzékünk van - ám aztán nem foglalkozom különösebben velük tovább - De ha lehetséges és van még hely számomra, szeretnék belépni a fanclubba. Hordok kitűzőt is, vagy tagsági gyűrűt, vagy közös tetoválást. Aláírhatja majd a pólómat. Ezt a ruhát nem, mert Paula asszony mindkettőnket felnégyel és kitűz a szalonja előtti póznára elrettentő példaként, de esküszöm, most azonnal rohanok és vadászok egy pólót amit összefirkálhat a kézjegyével. Rajzolhat rá kis békát, királylányt, olasz zászlót, vattacukrot, szökőkutat, mikrofont. Amit csak szeretne, ha megígéri, hogy fog még énekelni. Azt hiszem kihordtam lábon egy infarktust és instant függőségem alakult ki - viccelődöm vele kuncogva, és remélem, hogy nem veszi rossz néven a bolondozásomat, ami lényegében nem is annyira bolondozás, mert a hangjától egészen elképesztően el vagyok alélva. Meg mondjuk ki őszintén, az egész pasas karizmája, a gyengéd érintései meg az a szemtelen kis mosolya...ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, azt hinném, hogy kezdek belehabarodni.

megjegyzés, szószám, link

Tenger volt bennem a fájdalom. Hullámzott, örvénylett, s lelkem darabkáit emésztette fel. Annyira hittem Ryan szavaiban. Annyira akartam hinni benne, hogy amit mond, amit ígér az mind igaz, hogy megfeledkeztem az egyik legfontosabb döntő tényezőről: nem csak az a fontos, mit mond az ember. Az is, amit tesz.
Ha a mai eszemmel és tapasztalatommal visszarepülhetnék az időben, abban a pillanatban elhagynám, ahogy észrevehetően átlépett egy határt a kapcsolatunkban. Mert eleinte bűbájos volt, kedves, a csillagokat leígérte az égről. Megkérte a kezem, és én nem lehettem volna boldogabb. Ragyogtam, mert azt hittem, ő ragyogtat. De ennek inkább az lehetett az oka, hogy túlságosan lefoglalt az, hogy az esküvőnket leszervezzem, nem figyeltem fel az akkor már jelentkező intő jelekre. Ragyogtam, mert elhittem, hogy az életem nem lehetne szebb. Megszoktam, hogy nem tehettem akármit. Naivan belesétáltam egy bántalmazó kapcsolatba, ahol éheztettek és bántottak. Akkor még nem fizikálisan, és mivel anyám elég furcsán kezelt engem gyerekként, nekem nem tűnt fel, hogy miként is bántak velem. Nem mehettem akármikor akárhová, nem beszélhettem akárkivel akármiről. A gondolataimat is szabályoznom kellett. De éheztettek. Lelkileg. Nem kaptam egy ölelést, a testem kihasználták s én könyörögtem azért, hogy ezt tegyék. Megszoktam, hogy az együttlétek alkalmával nem néznek rám, a szemembe. Megszoktam, hogy lenyomnak, hogy alig kapok levegőt a párnák között, hogy amint végeztek velem, elfordulnak tőlem. S egy idő után hozzászoktam, hogy egyébként csak a távolság volt érezhető köztem és a férfi között, aki azt ígérte, kitart mellettem jóban és rosszban, szeretni és becsülni fog életem végéig.
Bántalmazó kapcsolatban éltem éveken át és én még biztattam is az elkövetőt. A lelkem közben éhezett, minden apró szeretetmorzsáért őrült hálálkodás volt a jutalma. Annyira nem hittem a figyelmeztető jeleknek, a jóakaróimnak, hogy inkább leépítettem őket. Bántani akarták a férfit, akit én nagyon szerettem. Minden figyelmeztetés nekem okozott fájdalmat, mert azt hittem, csak félreértelmezik azokat a dolgokat, amiket elmondtam. Azt hittem, ha még több szeretettel és figyelemmel törődöm vele, a kapcsolatunkkal, akkor majd ez megváltozik. Akkor majd nem kell már kérnem, hogy fogja a kezem ha társaságba megyünk. Akkor majd nem hagy magamra, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá.
Pontosan ez járt akkor is a fejemben, amikor csak azért is elmentem egyedül arra a beültetésre. Hisz ő is gyereket akart, nagyon rosszul érintette, hogy nemzőképtelen. Azt gondoltam, ha már sikerült és úton lesz a pici, majd megenyhül, és jobban lesz. Hisz nem csaltam meg, sosem tudtam volna ilyesmit tenni. Számomra ez elfogadhatatlan volt, az én értékrendem nem bírta ezt a hozzáállást egy kapcsolathoz. Még gondolatban sem vágytam másra, annak ellenére sem, hogy az életem - így visszagondolva - maga volt a földi pokol. Hisz mindenért csak én lehettem hibás, mindig, minden körülmények között. Bármikor kiabált velem, a fejemre olvasta a hibáimat, a védekezés hasztalan volt, s egy idő után már automatikusan kértem bocsánatot, akármit is követett el ellenem. Akkor is bocsánatot kértem, amikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok, és vártam, hogy örömében majd megölel, saját magától. Vártam az ellágyuló pillantást, a térdre ereszkedést, azt a percet, amikor finoman az akkor még nem is látható domborulatra hajló fejét ahogy megcsókolja a növekvő picúrt a bőrömön át. Vártam. Annyira vártam, hogy amikor először megütött és megtántorodtam, egyszerűen sokkot kaptam. Sosem bántott azelőtt. Így nem. Sosem ütött meg igazán. Így - bár az első ütés is nagyon fájt -  fel sem fogtam, hogy mi történik velem épp. Nem értettem, és addig nem is fogtam fel, mi történik épp, míg ordítva újra ütésre nem emelte a kezét és én védekezőn hasztalan próbáltam hárítani. Akkor sikerült megértenem, hogy ez az ember épp mit művel velem.
Akkor és ott értettem meg, hogy vagy elmenekülök és szembenézek a valósággal, vagy ki tudja mennyi idő múlva, de már nem lesz hová menekülnöm előle.
Talán a felismerés, hogy éveken át mit kellett átélnem és hogy Ryan milyen ember valójában, jobban fájt, mint maga a bántalmazás. Hisz a test regenerálódik. A sebek meggyógyulnak, a véraláfutás felszívódik. Csupán néhány kence és egy kis pihenés, és nyoma sem marad jó esetben. De a lélek gyötrelmeire van-e ily módon orvosság? Az mikor áll talpra és mondja azt, hogy elfelejti ami történt, és továbblép?
Fogalmam sincs mi erre a jó válasz. Van, aki sosem lép ki a múltja árnyékából. Van, aki kisöpri, akár a port szokás az ágy alól és már nem is gondol rá. Levonja a kellő következtetést, és kész. Volt - nincs. Én? Nos, azt hiszem nálam ez a folyamat akkor kezdődött, amikor visszaküldtem a jelentkezésemet az új munkára és talán épp ez az utazás kellett ahhoz, hogy megérjen bennem a gondolat - tovább kell lépnem. Már eleget gyászoltam. Eleget kínoztam magam szörnyű kérdésekkel, lassan a tébolylatig gyötörve a lelkem, amivel önmagam vádoltam, hogy nem sikerült. Talán most, itt, ennek az idegennek a nevetését hallva, ügyetlen csipkelődéssel kacérkodva és csipetnyi flörtöt engedélyezve sikerül átbillennem azokon a korlátokon, amik eddig rabságban tartottak. Mert ő nem értékelte a humoromat, de van, aki igen. Ő nem szerette, ha táncolok vagy zenét hallgatok, de valaki - állítása szerint - elbűvölőnek tartja. És nem gondolom azt, hogy ez a fiatalember az oldalamon a kedves mosolyával és a pimasz kis próbálkozásaival épp az a férfi lenne az életemben, aki majd a tenyerén hordozna és megőrülne értem. De lehet, hogy valahol a világban van valaki, aki épp egy olyan nőt keres, mint amilyen én vagyok. Valaki áldásnak tartja majd a születendő gyermekemet, és nem átoknak, akkor sem, ha nem az övé. Mégis olyan szeretettel tudja majd szeretni, ahogy én szeretem már most, mikor még nem is tartottam a karomban.
Ám mielőtt még belevetném magam a Nagyon nagy Ő keresésébe, még egyetlen este erejéig szeretném átadni magam ennek a színes, zajos, illatos kavalkádnak és a férfinek, aki mit sem törődve azzal, hogy ki vagyok és honnan jöttem, de folyvást azon fáradozik, hogy a bizalmamba fogadjam és rá bízzam magam.
Megteszem. Táncolok vele, ha arra kéri, sétálok, mikor erre ösztönöz, és közben hol én nevettetem meg őt, hol pedig ő késztet engem szívből jövő kacagásra, hol egy mondattal, hogy egy mozdulattal, hol csupán azzal, hogy nevet, amikor én is nevetek. Marcello és a macska kutatása is feledésbe merül, ahogy azon tervem is, hogy visszatérek a szökőkúthoz, talán csinálok néhány fotót és visszamegyek a szállodába.
Hosszú idő után először érzem magam jobban. Nem csak Ennio kedves bókjainak köszönhető ez. Hanem azért is, mert én döntöttem úgy, hogy elfogadom a múltam hibáit és jobban érzem magam. Connie mindig azt mondta, nem az én hibám, hogy nem sikerült a házasságom. Valahogy nem akaródzott elhinnem neki, tudom, hogy elfogult velem szemben. Ez a mai nap azonban másként alakult mint ez eddigiek az elmúlt időszakokban. A felvételim azt hiszem elúszott, nem sikerült valami jól az interjú. De mégis boldoggá tett a nap. Vettem egy csodás ruhát, amit amúgy sosem mertem volna. Ettem, amihez kedvem volt, nem számított, mennyi kalóriát viszek be a szervezetembe. A szalonban a hölgyek annyi szeretettel és figyelemmel halmoztak el, amire nem számítottam, de nagyon jól esett. Biztonságban éreztem magam, mert csak azt tapasztaltam, hogy itt nem bánt senki. Még amikor nekimentem azoknak a srácoknak, akármennyire is voltak zajosak, inkább az aggodalmukat éreztem nem a haragot. Ez pedig magabiztosabbá tett.
Ezért, ezek összeségéért mondtam igen a felajánlásra, melyben Ennio kísérőm kívánt lenni a mai estére.
Egy este, amelyen Casey lehettem egy idegen karjaiban. Amelyben a végtelenített mosolyé a szerep, egymás ugratásáé, minden elvárás nélkül. S amelyben nem voltam valaki volt neje, és elhittem, hogy egy ilyen kedves, jóravaló, bűbájos fiatalembert, mint ő, senki nem vár ölelő karjaiba.
Nyitott könyvnek vallja magát, s mikor ezt teszi, én csak elnézően megrázom a fejem, majd bólintok. Rendben, hát ám így legyen. Van rá néhány órája, hogy megtanítson miként olvassak belőle. Ha elég gyorsan tanulok, akkor a jutalmam...egy ismeretség, amely aztán elvész a múlt homályában, mégis kellemes melegséget hagy örökül a lélek útvesztőjében.
Negatívság lenne ez részemről? Bírálat? Mások előre ledegradálása? Korántsem gondolnám ezt magamról. Sokkal inkább a realitáson mozgás, a tények együtthatóinak alapos mérlegelése. Őszinte vagyok vele, de nem avatom be jobban, mint ahogy azt szükséges. Hisz sem hazudni nem szeretnék, sem pedig elrontani a hangulatot, mert ez most kell nekem. Ez a jókedv, az érzés, amit akkor érzek, ha a csupasz bőrömhöz ér, vagy megigazítja a hajam, vagy épp amikor zene nélkül pörget meg s magához húz. Egyetlen estét kérek amikor annak ellenére érezhetem magam igazi nőnek, hogy egy kicsi emberke önmagának követeli az energiáim jelentős részét.
S nem csak az energiáimat akarja, de bizony a figyelmem sem vagyok képes fókuszálni, mert ahogy valami ínycsiklandó finomság kerül a közelembe, arról is megfeledkezem hogy ki az apám s az anyám, nemhogy arra tudjak figyelni, mit mond Ennio.
A lehetőségre pedig úgy csap le, ahogy a héja szokott az áldozatára, s már ránt is magával, bele a sűrű örvénybe. A szivárványszín kavalkádot pedig egyetlen percig sem tudom nem élvezni, és a minden ízű nyalánkság elkészültét őszinte csodálattal nézem végig.
Nevetek, amikor utánozza az édesanyja intő szavát, legyen bármennyire is érthetetlen az, amit mondott.
- Kétségem sincs afelől, hogy jólelkű volt, mert ez látszik magán. Egy igazi, született úriember. Szívesen osztottam volna meg Önnel a vattacukrot, de még azt a játékjárgányt is. Ú, mi is az? Dodzsem, azt hiszem. Bár mi gyerekkoromban sosem jártunk olyan helyeken, ahol ilyesmit lehetett kapni. A szüleim mással szórakoztattak bennünket, ez valahogy kimaradt - mosolygok, aztán játékosan megbököm a mellkasát a mutatóujjammal - De felhívnám a figyelmét, hogy arról volt szó, hogy ma este ön lesz egyrészről a két lábon járó nyitott könyvem, akiben megtanít olvasni, másfelől - és ez talán a fontosabb - Ön lesz a tolmácsom. Erre újabb és újabb feladványokat ad nekem olaszból? - figyelmeztetem az édesanyja utánzására elmondott szavaira, amit megint nem értettem. Aztán persze elnevetem magam - Bár azért bevallom, egészen varázslatos ahogy az anyanyelvén beszél. Nem mellékesen így legalább megtudtam, hogy közel lakhattak a tengerparthoz. Én Salt Lake Cityben születtem, odavalósi vagyok. A Nagy Sós-tó, pedig nem éppen a tenger. Elég unalmas. Nagy, ez tény, de...messze nem annyira impozáns, mint amennyire leírják. Elég rusnya, ha engem kérdez. Olyan, mint egy hatalmas pocsolya. Szívesebben éltem volna úgy a tenger közelében, ahogy Ön. Tetszik a gondolat, hogy vattacukrot lehet enni s közben nézni a hullámzó végtelent.
Nem fejtem ki, hogy New Yorkban is a kedvenc helyeim közé azok a kilátó helyek tartoznak, ahonnan enyém az óceán ameddig csak ellátok. Van benne valami megnyugtató. Ezért is szeretem New Yorkot. És a kompokért. És a Cetral Parkért, főleg karácsonykor. Akkor a legszebb, amikor fel van díszítve hangulatos karácsonyi fényekkel és ott a jégpályánál fel van állítva az az óriásfenyő a milliárdnyi csillogó dísszel és fénnyel. Egészen odavagyok a fényekért az éjszakában, ezért is tetszik a mostani helyszín. Tele van fényekkel és a fény az maga az élet.
De a vattacukor a kezembe kerül és a lelkesedésem nem szűnik meg tovább hajtani az estében. Emberek jönnek-mennek, s már nem érzem magam úgy, mintha lálthatatlan lennék. Ennio lát engem, és látni is akar. Nevetgélek azon, ahogy megpróbálom őt megkínálni a kis édességgel, majd azon, ahogy az orromra ragadt darabot ő próbálja meg a számhoz igazgatni. Sikertelen próbálkozás, de legalább mindketten nagyon jót nevetünk a dolgon. Ritka ügyetlen vagyok és eléggé furcsa is. A húgom és a bátyám sokkal jobban kontrollálják magukat. Én képes vagyok álló helyemben is elesni, ha arról van szó.
Ma este azonban úgy tűnik, az esetlenségem, a kis bénázásaim éppenhogy nem a nemtetszést váltják ki valakiből, hanem a folytonos mosolygást. Ám kettősünk magánya nem sokáig marad a miénk. Egy férfi, édesen gömbölyű és elég hangos, de elrabol bennünket. És azért mondom, hogy bennünket, mert - bár Ennio nevét hallottam meg, és mivel itt senkit nem ismerek, biztos, hogy nem is nekem szóltak, de - nem ereszt el maga mellől. A keze úgy siklik végig a karomon, onnan egészen a tenyeremig, míg át nem kulcsolja azokat, ahogy a szerelmespárok szokták egymás kezét fogni. S húz magával, akár az örvény. Nem ereszt. Nincs lehetőségem küzdeni, igaz, nem is akarok. Mert van valami egészen mámorító, ahogy azt suttogja: Rubino...
A Vattacukor Herceg aztán színpadra kerül, és én nem tudom hogy keveredek a tánctérre, azt hiszem a tény, hogy most énekelni fog, a kíváncsiság űz oda, s az, hogy legalább a tekintetemmel ne szakadjak el tőle. Ámulatom pedig először döbbenet, ahogy énekelni kezd, aztán kinevezem magam első számú rajongójává. Az az érzésem, tud ő még ennél nagyobbat is alakítani, noha azon kívül, hogy egy szám tetszik vagy sem, nem értek a zenéhez. De a hangja...az varázslatos. Akár a folyékony arany. Úgy gördül le a dal minden táncra csábító cseppje, hogy szinte megbabonázva nézem őt, s aztán üdvrivalgással hálálom meg a csodát amit a hangjával ajándékoz nekem. A felém küldött csókot látatlanban elkapom, elraktározom, majd egy másikat lehelek a tenyerembe, s úgy teszek, mintha egy íjat húznék fel, azon küldöm vissza a párját. Két el nem csókolt csók, két önálló lélek, akiket elválaszt ez a tengernyi ember az életük s a fél világ. De hajnalhasadtáig még van idő, amikor az elválás elkerülhetetlen hajója úgyis elragad minket, s a varázslatnak vége szakad.
Szeretem ezt a dalt, mert amúgy vidám, igazi sláger, de ez az átirat valahogy mégis ezerszer jobban bejön. Tudok bachatazni, sok ilyen dalra táncoltam a tánciskolában, így ahogy felkérnek, nem vagyok rest mozogni, és persze kiélvezni a mozgás minden örömét. De csak pár taktus erejéig adom magam az engem felkérőknek, aztán abbahagyom a táncot. A ritmus nem túl gyors, de egyrészt elfáradtam kissé a túl sok izgalomtól, másrészt rossz érzés, hogy nem valaki olyannal táncolhatok, aki ismer és akit ismerek. Őszintén szólva, Ennioba kapaszkodom amióta csak ismerem, és nem tudok ilyen gyorsan váltani, még táncban sem.
Amikor felfedezem, hogy eltűnt a színpadról, kutatni kezdem, s nem telik bele sok idő, hogy a bőrömön érezzem a forró leheletét, ahogy énekel. Libabőrös leszek a hangjától, ahogy a fülembe, a nyakam ívére duruzsol, s kellemes borzongás fut végig rajtam. A mosolyom pedig szélesedik, mert ismét bizonyított, hogy nem hagy magamra. Tudom, hogy szörnyen bizalmatlan vagyok, de mentségemül legyen mondva, hogy nem mostanában volt részem hasonló élményekben.
Felnevetek az egójának magasztalása után.
- Ó, maga kis mohó! Én már nem is vagyok elég, meg az itteniek? Egyből a fél kerület kell? - feddem meg játékosan, s aztán tovább áradozok azon, mennyire tetszett az előadása. Élvezem, hogy közben átkarol, a meleg tenyere alatt felmelegszik a kissé kihűlt bőröm. És amúgy is jóleső érzéssel tölt el, hogy átfogja a vállam. Amikor azonban megállít és egy pincértől szerzett filctollal összefirkálja a gyönyörű piros ruhát, hirtelen szóhoz sem jutok a meglepetéstől. Aztán persze mosolyogva fogom meg a szoknya alját és húzom ki, mert lehet, hogy ő szemből pontosan látja mit is művelt, de én sajnos nem.
- Sajnálom, de kanyarban nem látok. Mit írt ide, kis huncut? - forgatom oldalra a fejem, s megpróbálom elolvasni. - Szi grande e forte bámbiiiiinoooo....Kvesztó é...é...kió cse deeeesziiiideri...Ennio Grandi. Ah, értem, ez...azt jelenti...valami, valami, meg még valami, és Ennio Grandi. Megtartom a ruhát. Tisztítót, mosógépet, ecetes ollót sose lásson - bólogatok, mert be kell vallanom, hogy bizony olvasásban sem vagyok épp jeles ezen a nyelven, aztán eszembe jut az első mondat amit megpróbáltam kinyögni még amikor táncoltunk. Elengedem a szoknyát, hadd feszüljön újra rám, aztán felpillantok az örvénylő sötét szemekbe és megfogom az arcát, ha engedi és picit jobbra, majd balra fordítom.
- Elnézést, csak ellenőriztem, ezúttal nem kezdett-e el valóban vérezni a füle - mondom, majd felkacagok azon, hogy mennyi halláskárosodást vagyok képes még okozni szegénynek.
- Abba kéne hagynom a próbálkozást, ez nekem nagyon nem megy. Viszont ha így folytatom, Önnek masszív halláskárosodása lesz, vagy PTSD-vel kerül majd kezelés alá. Bár, ha folytatom, lehet, hogy elneveznének mondjuk rólam valami betegséget. Casey kór. Ah, az nem jó, ahhoz meg kéne fertőznöm valamivel. Lehetne...Casey szindróma - tűnődöm el, aztán visszafordulok az ölelő karokba, amelyek tovább vezetnek az ismeretlen felé, s közben hacsak nincs ellenére, a könnyedebb lépkedés kedvéért az egyik kezemmel a derekát ölelem át. S közben finoman és mindenképp illendően de a mellkasához bújok, már amennyire az ölelés indokolttá teszi. Van ebben a kedveskedő gesztusban valami egészen megnyugtató.
A teret körbe járva pedig ismét felfedezem a nem mindennapi helyet, ahová vagy a végzetem sodort, vagy a szerencsém, de mindenképp hálás vagyok a taxisnak, hogy ide hozott.
- Meséljen nekem még arról a helyről ahonnan jött. Persze, csak ha van kedve. Milyen ott élni? Milyen a családja? Olyan meseszerűnek hangzik, hogy alig merem elhinni, hogy létezik. Ahogy mesélt róla az imént...tudja, a tengerről meg a vattacukorról, és arról, hogy hol találtak önre, míg gyerek volt, tudja...a napsugár jutott eszembe. Olyan helynek tűnik, ahol sosincs éjjel. Mindig, minden olyan aranylóan ragyog, még a homok és a sziklafal is. Mintha mindig naplemente lenne. Nincs hideg, sem eső, se ridegség. Mintha a Földre költözött volna a mennyország, az örök szépség. Az ember szíve szinte belesajdul itt a betontenger közepén, hogy nem lehet ott. Valószínűleg nagyon honvágya lehet. Honvágya van, igaz?
Nem kérdés volt ez az utolsó, csupán megfigyelés, bár azt hiszem minden kitelepült olasz, spanyol vagy puerto ricoi ugyanígy érez a hazájával kapcsolatban. Nem véletlenül tömörülnek negyedekbe. Közben felpillantok az arcára, hogy megpróbáljak olvasni abból a könyvből, amit ő maga jelent jelen pillanatban. Remélem nem keltek benne rossz érzéseket.

megjegyzés, szószám, link

A szüleim megismerkedése számomra az Igazi Nagy Love Story!
Gyerekkoromban, ha apa hazajött, mindig ezt kértem esti mesének. Mindig, kivétel nélkül, míg már kívülről fújtam minden részletét. Imádtam, ahogy apa elmesélte. A keze-lába járt hozzá, időnként felugrott, hogy bemutasson mozdulatokat, elváltoztatta a hangját, hol nőiesebb, hogy öregesebb, hol gyerekesebb hangon beszélt, idézéstől függően. Saját magának búgó, doromboló ércességet csiholt a torkában, pedig anya szerint inkább kissé kései mutálásból fakadóan el-elbicsakló hangja volt akkoriban. De mivel ennyi mindent belevitt, így az egész esti mese egy kissé különös, de imádnivalóan bohókás interaktív színházzá alakult át. Ezek a mesék nem húsz percesek voltak. Néha, mikor ágyba kerültünk, már majd leragadt a szemem, de kiköveteltem az esti mesét, és addig nem aludtam el, míg el nem mondta az elejétől a végéig.
Apa úgy kezdte, hogy anya a nagynénjének segített jótékonysági süteményeket árusítani, s apám az összes családtagját rávette, hogy pénzt adjanak neki. Aznap, hogy meglátta anyámat  a szőke hajában a világoskék masnival, a vállán rózsaszín kardigánban, tántoríthatatlan rajongója lett, és még aznap este randevúra vitte őt, ahonnan aztán elindult a boldogan éltek amíg. Persze közben hatalmas hegyekben egyensúlyozta a felvásárolt süteményeket, ízekre szedték, hogy ki milyen rendelt, s ő halált megvető bátorsággal küzdött meg a sütire éhes sárkányok hadával, míg el nem nyerte szíve hölgye kezét s vele a fele királyságot.
Anya kicsit másként emlékezett erre, bár ezt csak később mondta el nekünk. Ugyanis ő nem akart először találkozni vele. Többször odament az asztalhoz, hogy elcsábítsa, hol egy fagyira, hol a céllövöldéhez, hol csak andalogni egyet. Anyám azonban állandóan kikosarazta. A vásár másnapján azonban apám új tervet eszelt ki. Újra elment a standhoz, de most nem anyámat kereste, hanem a nagynénjét. Azt kérte, hogy hadd vigye el anyámat az óriáskerékre egyszer. Veronica néni - aki az előző napi végtelen lekoptatást páholyból nézhette végig - viccből azt mondta apámnak, hogy amint eladtak minden süteményt, az övé a buli végéig anyám társasága. Arra persze nem gondolt, hogy a fiatalember a létező összes süteményt megveszi még este kilenc előtt, bevetve minden sármját és lehengerlő mosolyát, hogy támogatást kunyeráljon a saját pénzén túl a családtagjaitól, a barátaitól, mindenkitől aki csak élt és mozgott. Apám okos ember volt, most sincs ez másként. Szóval amikor este az utolsó doboz süteményt is elszállította, anyám teljes felháborodással szembesült azzal, hogy jószerével megvették, akár egy vásári malacot. De nem volt mit tenni, az ígéret - még ha nem is a sajátja volt - az ígéret volt, nem eshetett csorba a becsületen.
Anyám és az én hősszerelmes apám végül felültek arra az óriáskerékre. A vicc az egészben, hogy ha nem apa legjobb haverja áll előttük a sorban, fel sem tudtak volna ülni, mivel apa az összes pénzén süteményt vett. Így lett végül egy véletlen találkozásból sértődött óriáskerekezés hitelre, ahol anyám karba font kézzel ült kifelé bámulva némán a kör végéig. Apa elmondása szerint innen tudta, hogy egy végtelenül makacs, tüzes nőről van szó, aki viszont tartja a szavát. Tényleg egészen az este végéig apával volt. Igaz, az én drága apám hiába küzdött egy pillanatnyi mosolyért, vagy egy szóért, bizony semmi mást nem kapott csak fintorokat meg gúnyos szemforgatást.
De ha valaki ismeri Richard Larsont, akkor tudhatja, hogy minél nehezebb eset egy nő, ő annál inkább küzd érte. És anyámat nagyon, de nagyon akarta. Hát küzdött. Anya néma maradt, akármit csinált, akárhogy produkálta magát, akármit mesélt. De kitartott mellette, mert ígéretet tett. Az este végén amikor apa már nem tudta tovább húzni az időt, szembe állt anyámmal. Megköszönte az estét. Anyám ekkor egy jól irányzott jobb kezes arculcsapást ajándékozott neki, de akkorát, hogy állítása szerint még másnap is csengett a füle. Aztán elmondta, hogy apám egy barom, aki csak úgy tud hölgy társasághoz jutni, ha megveszi egy lány idejét, mint valami tárgyat, és ha igazi férfi lett volna, akkor nem a nagynénjétől szerzi meg anyámat estére, hanem újra elhívja. Aztán otthagyta.
Apa még aznap bocsánatkérő levelet hagyott a nagyszüleim házának ajtaja előtt egy csokor virágba rejtve. És másnap is. Meg azután is. És ez addig ment, míg végül anyám csak szóba állt vele. Aztán a szóban állásból egy turmix idejére egy kedd délutáni randi, fél év múlva pedig apa megkérte a kezét. Anya először nemet mondott. Túl korainak tartotta. De amikor apa negyedszer is megkérte, tudta, hogy ez a férfi sosem fog neki hátat fordítani. Igent mondott, és nagyon korán, ahogy anya betöltötte a huszonegyet, megházasodtak. És apa azóta is töretlenül azért küzd, hogy a lehető legtöbbször hódítsa meg a feleségét, nem felejtve el, hogy nem csak anya, hanem egyben nő is.
Hogy hol vagyok én ebben a történetben? Sehol.
Az én mesém nem jött még el.
Az én mesebeli hercegem valahol járja a világot, és talán tudomása sincs róla, hogy épp engem keres. Engem, és a születendő kislányomat. A mesebeli hercegem gondtalanul éli világát, talán épp egy csodás, dús keblen pihenteti a fejét, és arra a pillanatra gondol, mikor a puha párnák gazdája majd összeszedi a ruháit és szó nélkül távozik. Talán a hercegem épp keményen dolgozik egy irodaház negyvenhatodik emeletén, a már majdnem üres épületben, miközben a lába alatt elterül a város. Pihennie kéne, de neki fontos munkája van, ami nem tűr halasztást. Ezért belekortyol a kávéjába. Már rég kihűlt, de azért megissza, mert nem lehet fáradt, hajtania kell, és akkor megkapja a vágyott előléptetést. Az is lehet, hogy a hercegem a holnapi napra előírt olajcseréket és fékbetét ellenőrzéseket számolja, és magában visszaszámol, mikor kezdhet neki végre a jó áron hozzájutott saját autó renoválásának.  
Bármi megtörténhet. És komolyan mondom, nem érdekel, az sem, ha utcaseprő, az sem, ha egyszerű gyorséttermi eladó, vagy autószerelő, netán teherautósofőr, vagy ügyvéd. Nem érdekel. Nem az alapján fogom megítélni mennyit keres, mert az én jövedelmem azért nem rossz a viszonylatokhoz képest. Bőven elég kettő de még három embernek is. Az fontosabb, hogy szeresse, amit csinál. Legyenek tervei. Az sem baj, ha még dolgoznia kell rajtuk. Nekem is vannak vágyálmaim a munkámmal kapcsolatban. Kutatások, amikben szívesen érnék el áttörést. És ezer és egy álmom van, ami még megvalósításra vár. Mert úgy érzem, még csak most kezdtem el igazán élni. És nem mindnek feltétele a vastag bankszámla. Néha elég hozzá egy csinosabb ruha, egy szép cipő, pár finom falat és egy idegen hely, ami arra vár, hogy felfedezzem.
A hercegem még talán azt sem tudja, hogy létezem. Talán még én sem állok készen arra, hogy megismerjem. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie, hogy nyitni merjek más felé úgy, ahogy egykor Ryan felé kinyitottam a szívem. Fájdalmat okozott, de tanított is. Sokat elvett, de adott is. És én tényleg próbálok nem haraggal tekinteni rá. Haragszik helyette rá a húgom, és a jó ég mentse meg majd attól, ha a bátyám megtudja, mit tett. De én...én csak szeretnék végre újra szabad lenni. Gyógyulni. Talpra állni lelkileg, érzelmileg. Hisz jön egy új kicsi élet a világra, nem tehetem meg, hogy romokban vagyok, amikor megérkezik. Egyetlen percre sem érezheti majd azt, hogy nem várták. Nem érezheti úgy, hogy megbántam, hogy ő engem választott anyukájának. Mert életem legjobb döntése az volt, hogy belekezdtem a lombikprogramba, és hogy annak ellenére is végigcsináltam, hogy Ryan az utolsó pillanatban visszakozott. Ő az életem értelme. És majd az IGAZI, ha eljön, pontosan ugyanígy fog érezni vele kapcsolatban. Nem megtűrni fogja, mert hozzám tartozik, tehát muszáj. Hanem úgy fogja szeretni, ahogy azt megérdemli. Mintha csak a sajátja lenne. Mert ez alá nem adom. Nem alkuszom meg többé. Nem kell a tökéletes férfi. Legyen igazi. Legyenek hibái. Sőt, könyörögve kérem az égieket, hogy legyenek hibái. Legyenek érzései, olykor essen el, és ne tagadja azt, hanem vonja le a konzekvenciákat, és aztán legyen férfi. Álljon fel, porolja le magát, és küzdjön tovább. Elég volt a tökéletesre maszkírozott kirakat-kapcsolatból. Élni akarok. Élni, úgy ahogy azelőtt tettem. Ahogy még sosem tettem. S amit azelőtt nem élhettem meg. Érezni az élet minden ízét, illatát, látni minden színt, hideget-meleget megkapni, hogy minden nap azt érezhessem, több lettem.
S talán az egész épp itt kezdődik el, ebben az idegen városban, egy idegen ruhában, idegen illatokkal az orromban és egy idegen hangját hallva, ragadós vattacukorral tömve a hasam, ami tömény egészség-elleni bűntett. De mint ilyen, édes a jó útról való letérés.
Vigyorgok, és bólogatok, mert igaz, ami igaz. Ez a bátor, nem mindennapi fiatalember pillanatok alatt döntötte le a tartózkodásom falait és fogadtam ismeretlenül is a bizalmamba. Mintha megérezte volna, hogy mikor, hogyan kell fellépnie, mit kell mondani ahhoz, hogy a belém plántált félelmek korlátjain átsegítsen. De talán azért is volt "könnyű" dolga - ami valójában minden volt, csak nem könnyű - mert én nagyon, de nagyon akartam másként létezni ebben a zűrzavaros, ijesztően hatalmas és magányos világban.
Nem haragudtam én azokra, akiket az ittlétem első időszakában boldognak láttam. Nem haragudtam Giuliára, aki játékosan elbújt a lampionos bokor mögött, miközben egy valószínűleg szerelemtől izzó mellkasú srác a nevét kiabálta. Látszott, hogy élvezi a mókát, és én örültem ennek. Ahogy a bátor szerelmi vallomásnak is az asztalok között, az elcsattanó gyors, tüzes csóknak is. A kézfogásoknak. És a néma, bűntelen, gyönyörű szerelmi vallomásoknak amit a táncolókon láttam, míg csak mezsgyéjére szorulva szemléltem ezt a kaotikus, gyönyörű világot. Nem irigyeltem senkitől semmit. Sosem voltam az, aki el akarta venni azt, ami a másé. De szerettem volna már én is láthatóvá válni. S Ennio, a kedves mosolyával, a fájdalmasan gyönyörű, szomorú sötétbarna szemeivel, az ártatlan flörtjeivel és bűbájos bókjaival - amiknek ő ezerszer ügyesebb művelője mint én vagyok - elérte csupán néhány pillanat alatt, hogy ne csak azt érezzem, végre észrevettek. Hanem varázslatos módon úgy érezhetem, hogy számára nem létezik más jelenleg a világon, csak én. És még csak meg sem próbálja elhitetni velem, hogy nem tudja az első pillanattól biztosra, hogy várandós vagyok, ettől pedig még értékesebbnek érzem magam. Őt pedig méginkább tudom csodálni.
- Csak egy picit? - rázom meg a fejem kapásból, és felmutatok az égre, egyenesen a láthatatlan csillagtenger felé, és fel is tekintek az ujjam irányába - Addig. Egészen pontosan addig a szintig lettem Ennio Grandi rajongó - vigyorgok az ég felé, majd felé pillantok, aztán rájövök, mit mondtam. Bakker. Ez egészen konkréten iszonyatosan félreérthető volt. Fültől-bokáig vörösödöm, mert én is tudom, hogy ez több, mint zavarbaejtő. Így leplezni kívánva a káoszt, teátrálisan a mellemre vonom a szabad karom, és enyhén elhajlok tőle a másik irányba, akárcsak egykor az úrihölgyek tették, ha zavarba hozták őket az ifjú lovagok  - Oh, jó uram! Lebuktatott. Ismét. Ejj, én balga, csacska nőszemély! Jobban kéne figyelnem az arckifejezésemre és arra, amit mondok - pirulok el ismételten, és remélem, hogy azért tényleg nem értette félre az iménti egyáltalán nem eltúlzott vallomásomat. Nem titkoltam, hogy élveztem a társasága minden pillanatát, de szembesülni vele, hogy ez látható jelekkel párosult, eléggé kínos, még ha egyszer azt is mondta...hogy is mondta? Pont úúúúúgy nézzek rá...
Aztán teljes nyolc másodpercig összeszorítom a számat, és fél szemem összeszorítva erőlködöm, hogy a vigyorgást abba tudjam hagyni. A próbálkozás azonban hasztalan, így a bent rekedt levegőt kifújva ismét Enniora mosolygok. - Ah, nem megy ez nekem. Látja, azt mondja Ön a nyitott könyv, mégis könnyebben kitalálja a titkaimat, mint én az önét - sóhajtok, majd észbe kapok és derűsen riadt arcot vágok - Ami persze nincs. Egyáltalán. Semmiféle titkosságosság nincs. Hiszen minden titka itt áll előttem - mutatok végig rajta épp úgy, ahogy nemrégiben ő tette velem, és bár egyáltalán nem megy olyan viccesen, de azért erősen gesztikulálva ráncolom én is a homlokom, hogy szépen ívelt szemöldökeimmel a játékosságot legyek hivatott demonstrálni. Nyoma sincs bennem az iménti eljátszott előkelő dámának. Újra csak a bolondos Casey vagyok, aki két pofára tömi magába a vattacukrot és röhög, ha az az orrára ragad, és boldogan osztja meg a finom nyalánkságot ezzel a jószívű olasz fiatalemberrel.
A képzeletemre hagyatkozni nem biztos, hogy annyira jó ötlet, mert eléggé szertelen tudok lenni néhanapján, de tekintetem elkerekedik, pupillám kitágul és lelkesen eltátom kissé a számat, mielőtt megszólalnék.
- Hogy micsoda? Éééén? Olasz? Komolyan?! - kérdezem és felhúzva az államig a vállaimat,  összeszorított fogsorral szélesen vigyorogva halkan szűkölök a boldogságtól. Jószerével ezt a hangot már csak a kutyák hallják még a hangszórók is elnyomnak belőle, de azért még érezhető belőle az izgatottság - Íííííí, juuuujjjj, olasz lettem! Igazi itáliai rubino! - ízlelem a különös, gyönyörű hangzású kölcsön kapott becenevet, aztán szolidabbá varázsolom a mosolyomat, bár a szemeim így is ragyognak. Ismét megpróbálok felnőttként viselkedni, így picit megállok, csak amíg oldalt felemelhetem a szoknyám szélét, és pukedlizhetek egyet, diszkrét fejbiccentéssel, és ragyogó szemmel pillantok fel Enniora - Enyém a megtiszteltetés Mr. Grandi! Köszönöm, és megpróbálok eleget tenni az elvárásoknak, ami ezzel a címmel együtt jár. Jöhetnek a koktélpartik, az utcabálok, a hivatalos megjelenések, címlapfotózások. Ó, és mindenképp szeretnék legalább két jótékonysági szervezetben aktív résztvevő lenni. Meg sok másiknak is, de ott maximum csendestársként, titkos, névtelen támogatóként. Még a végén összegyűlnének a meghívások a közösségi eseményekre. - Előadásom végén ismét elnevetem magam, mert azt hiszem kissé túllendültem az tiszteletbeli pozícióm tevékenységi köreinek bővítésében, holott ezt a címet nagyjából néhány percet-órát birtokolhatom még, aztán ahogy megnyertem, úgy el is veszítem. Talán ezzel együtt a szívem egy darabját is itt hagyom, a macskaköveken, a lágy dallamokat játszó házak között.
Ám azért még nem feledem el, hogy bár tiszteletbeli olasznak lettem kinevezve, de ettől még nem száll a fejembe a tudás. Meg is jegyzem drága partneremnek, hogy nem tanultam meg az elmúlt percekben sajnos az anyanyelvén. Már majdnem ott tartok, hogy képes lennék a normális színre hozni az arcom színét az iménti pirulás sorozat után, de persze megint zavarba hoz.
- Most már aztán tényleg elég! - nevetek játékos felháborodással, aztán megadón sóhajtok - De ami igaz, az igaz, nem tagadom. Úgy tűnik a kriptonitom, ha énekelni hallom és ha az anyanyelvén beszél. Sajnos - vagy szerencsére, még nem döntöttem el - egy szót sem értek belőle, de cseppet sem zavar. Amíg el nem ad valakinek bejárónőnek. Mert annak egyrészről csapnivaló lennék, másrészről azt hiszem tartozom a világnak annyival, hogy nem hagyom ott a munkámat a portörlőért és a felmosófáért.
Nem érdemes belemenni abba, mivel foglalkozom. Senkit nem érdekel, és én sem kérdezem, Ennio miből fizeti a villanyszámláját. Egyszerűen itt és most nem számít, mert fontosabb értékek kerülnek előtérbe. Azt hiszem talán nem is akarom tudni, hogy pontosan milyen az ő élete. Így az emlékeimben lehet az a tökéletes úriember, aki táncra hívott. Aki vattacukrot vett nekem, aki nem csak tárgyként kezelt, hanem emberként. Aki gyönyörűséges várandóságom ellenére olyan sok figyelmet és bókot ajándékozott nekem, mint talán egész életemben senki. Aki a kezem nem eresztve menetel előre a tömegben, aztán felkapaszkodik a színpadra, s nem egyszerűen feláll oda, hanem eggyé válik a dallamokkal. Aki egy unalomig játszott dalt tud balzsamos költészetté alakítani, aranyban úszó hangon elénekelni, bársonyba öltöztetni az első hangoktól az utolsókig, amelyeket a nyakam bőrére duruzsol, teljesen elakasztva nem csak a szavam, de a lélegzetem, és néhány ütem erejéig a szívverésem is, hogy aztán amint elhalnak az utolsó hangok, mámorban úszva lelkesen dicsérjem kifulladásig. Ez maradjon meg nekem emlékül. Többet mit kívánhatnék?
S mégis többet kapok. Újra és újra felülmúlja önmagát, és már-már szégyentelen, ahogy sütkérezem abban a figyelemben és odaadásban, amivel elkápráztat.
Ahogy a nyakamra búgja selymes hangon a vallomást, szinte már teljes szívemmel elhiszem.
- I-igen...engem...választott - Lehunyom a szemem egy hosszabb lélegzetvételnyi időre, és hagyom, hogy reszketeg sóhajjal távozzon belőlem valami megmagyarázhatatlan bűvölet, s egyúttal bennem is ragadjon. Bármilyen nők is fordultak meg a karjaiban rajtam kívül, egészen biztos vagyok benne, hogy hasonló módon tudta kamatoztatni azon szakértelmét, hogy bármilyen kétes dolgot a maga oldalára állítson, csupán ezzel. Hogy úgy ért a nők nyelvén ahogy azt a nagy könyvben megírták. Nem sajnálom sem tőle, sem azoktól, akiknél erre vetemedett, bár ha valakivel elváltak az útjai, biztos mély nyomokat hagyott benne. De úgy tűnik ő az a típus, akire ha egy nő haragudni akar, még akkor sem tud igazán, annyira imádnivaló és annyira tudja, hogy terelje el a figyelmet arról, ami lényeges. Úgy érzem én is, mintha kipárnázta volna vörös bársonnyal a tenyerét, és azon hordozna. Minden szava a lelkem simogatja, a háborgó mélység hullámait csendesíti el s közben apró, ám annál intenzívebb hullámokat korbácsol másutt.
Azonban nem álldogálhatok a végtelenségig a karjaiban, mert akkor nem tudnék eleget áradozni arról, ahogy énekelt. A fordítás tetszik, és azt hiszem holnap első dolgom lesz valóban megnézni, pontosan miről szól a dal. De megértve, hogy mit akar kihozni az egészből, olvadni kezd a szívem attól, amit mond.
- Ó, ezek szerint Ön az a lassú víz partot mos típus? Aki képes várni a megfelelő nőre, a megfelelő alkalomra? - kérdezem ellágyultan, aztán ábrándos tekintettel figyelem a mulatságot a szemem előtt, miközben kifelé menetelek az ölelésébe bújva. Bár felfogni szinte semmit nem fogok fel abból amit látok, mert a szemem a gondolataimat látja inkább, semmint a környezetet - Ma már mindent instant akarnak az emberek. Úgy gondolják, minden alanyi jogon jár. Megveszem, használom. Ha nem működik, a legelső alkalommal kidobni a szemétbe, visszavinni, adjanak újat. A kapcsolatokra ugyanez vonatkozik. Nem küzdenek érte, mert csak hajszolják a tökéletest. Kirakat kapcsolatokat építenek, aminek nincs mélysége. Birtokviszonyban vannak egymással. Enyém vagy, tehát rendelkezem feletted. Tiéd vagyok, hát rendelkezz velem. De ennek sosem lesz sem igazi értéke, sem értelme. Hol vannak azok a kapcsolatok, ahol egy-egy gondot együtt, közös erővel kell megoldani? Ahol egy szerelem nem csak egy vízben oldódó cucc, amit beleöntünk, elkeverünk, felhajtjuk és hipp-hopp, már kész is, hanem valami, aminek idő kell kivirágozni? Ahol mindkét fél beleadja a maga részét, gondozza, ápolja a kapcsolatot, és nem csak a szerelemre értem ezt, hanem a barátságra, testvéri kapcsolatra is. Például, mint...az orchidea. Gyönyörű, de munkát igényel, és néha elveszti minden virágát, de ettől még nem dobjuk ki. Csendsen várjuk, hogy újra virágba boruljon. - mondom, majd elnevetem magam és legyintek - Á, ne is figyeljen rám, csacskaságokat beszélek. Biztos a hormonok - fűzöm hozzá.
A ruhámra írt kis üzenetet titokban remélem, hogy Paula asszony nem látja majd meg - mert lehet, hogy tényleg felnégyel amiért ezt hagytam - de esküszöm, hogy rendelek tőle még egy ugyanilyet, ha ezen múlik a világ béke. Szerencsére nem látom, hogy milyen arcokat vág Ennio, míg megpróbálom értelmezni, ami lássuk be azért nem egyszerű, tekintve, hogy kézírás, fejjel lefelé van, félhomályban olvasok és ráadásul olaszul. Azt azonban muszáj vagyok elismerni, hogy borzalmasan hangozhatott, így kénytelen vagyok ellenőrizni, szükséges-e orvosi ellátás a gyémánt torkú madárkának.
Tetszik, ahogy megnevettetem. Tetszik a nevetése, akkor is, amikor csak szolíd, és akkor is, amikor tényleg felnevet, mert valami bolondosat csinálok vagy mondok. Nem tudom miért. Talán mert Ryan sosem nevetett a viccelődéseimen, így egy idő után megszoktam mindig komolynak lenni mellette. Felüdülés, hogy ezúttal bátran produkálhatom magam, mert nem szólnak meg érte. Sőt, még el is ismerik, hogy bizony, fertőző betegség létemre van, akinek bejönnek a tünetek amiket okozok. Szelíd, szégyenlős mosolygásomat a kezemmel igyekszem leplezni, és újfent elpirulok, bár már szinte egymást érik a hasonló szituációk. De hát ő tehet róla, hogy folyton zavarba hoz a bókjaival meg a suttogásaival meg azzal, ahogy rám néz és ettől reszketni kezd a térdem meg eltűnik minden méltóságom és úgy viselkedek mint egy esztelen tinédzser. Magára vessen.
Nem szándékosan, de gombóc gyűlik a torkomba a ruhámra írt jókívánságot hallva. Utolsó pillanatban sikerül visszaszorítani azt, hogy el ne pityeregjem magam. A terhességi hormonok eléggé érzelgőssé tettek, de eddig csak a vidám, ugratós és kedveskedő részét kaptam, arról nem volt szó, hogy a pici pocaklakómon keresztül is hatni fog rám.
- Oh...- suttogom rekedtes hangon, aztán ellágyultan hunyom le a szemem - Köszönöm.
Nem tudok mást felelni erre, mert...mit mondhatnék annak az embernek, aki a testvéreimen kívül először éreztette velem, hogy nem vagyok rossz ember csak mert gyereket várok. Nem váltam láthatatlanná, nem egy két lábon járó inkubátor vagyok, hanem érző emberi lény. Aki mindenek felett szereti a meg nem született csemetéjét, de ezen felül azért még nő is, aki igényli a figyelmet és a törődést.
A séta lassan távolabb űz bennünket a zajongó tömegtől. Csendesednek a hangok, bár a ritmus és a zene ugyanúgy körbevesz minket, de már nem kell olyan hangosan beszélni. A kérdésem úgy tűnik felidézhet benne valamit, mert elrévülve mered a távolba. Kíváncsi tekintetem az arcvonásait vizsgálja, és érzékeny lelkű ember lévén aránylag gyorsan el tudom képzelni mi játszódhat le benne, s ettől elkap a lelkiismeret-furdalás. Miért kellett megfájdítanom most a szívét? A csendes hallgatása nekem felér egy kínvallatással, s most jövök rá, hogy egész este csak annyit nem beszéltünk, míg elköszönt Ivotól, aztán addig, míg a vattacukrot tömtük magunkba. Mert míg énekelt, úgy érzem, az is beszéd volt kettőnk között, az nem számít némaságnak. De ez most más. Ez igazi csend. És nem tetszik. Szomorkásan nézem a járdát, míg csendben mendegélünk, és már majdnem megszólalok, hogy bocsánatot kérjek, amikor megállít. Meglep, ahogy a virág szárát letöri, de végre megszólal, s mintha egy hegy gördülne le a mellkasomról. Ahogy rám néz, miután a hajamba tűzte a ruhám színében pompázó virágot, ahogy beharapja az ajkát és mosolyog...
Megérintem a virágot a hajamban, fel is pillantok abba az irányba, bár nem látom, aztán szerényen sütöm le a szemem. Ez annyira romantikus gesztus volt, hogy úgy érzem magam, mint valami romantikus film főhősnője. Pár pillarebbenés után nézek csak fel újra, hogy aztán ámulva hallgassam a szavait.
Szinte látom magam előtt kisgyerekként. Kevesebb férfias arcszőrzet, csapzott, sötétbarna haj, édes, kisfiús mosoly. A rövidnadrág alól két folyton sebes térd kandikál ki, s szalad az elképzelt utcákon azon a helyen, ahol sosem jártam.
Talán a fáradtság teszi, talán a hormonok, talán csak minden érzés együtt, ami felkavarodik bennem, de még a felénél sem jár a vallomásnak, s már érzem újra a gombócot a torkomban. Megfeszülve figyelek rá, de a végtelen mosolyom egyre jobban elúszni látszik. Nagyot nyelek, hogy visszafojtsam, mert nem akarok sírni. Nevetek, amikor ő is nevetve meséli az emléket, de aztán még erőteljesebben tör rám az érzelgősség, s bár ámulva hallgatom, egyre jobban remeg meg a szám széle, addig, míg fel nem hívja a figyelmem, hogy nem lehetek szomorú.
- Nem vagyok szomorú - suttogom elcsukló hangon, s már lábad is könnybe a szemem, és megrázom a fejem, tagadva a nyilvánvalót, de már görbül is lefelé a szám és könnyezni kezdek. - Nem sírok - mondom, aztán megpróbálom az egyik tenyerembe temetni az arcom. Megadom magam.  - De. Sírok. - vallom be remegő szájjal és úgy, de úgy feszíti a mellkasom az a sok érzés, hogy szinte felrobbanok. A francba, miért pont most kellett ez?
- Én...én elmesélem Salt Lake Cityt. És nem azért sírok, mert szomorú vagyok. Hanem...mert...olyan gyönyörű volt amit mesélt, és...éhes vagyok - biggyesztem le a szám szélét, mert nem tudom kiverni a fejemből azt, amit felidézett - És oda akarok menni. A vajas fánkért. És a fűszeres tésztáért, és...és cantolliniért, vagy mi az az édesség amit ma ettem, mert az nagyon ízlett. Vattacukorért a tengerpartra. És...érezni akarom az olajfák illatát meg a tengerét, mert ott biztos teljesen más, ott napfény illata van és hársfa, és csillagos éjszaka. És maga...annyira csodálatos ember, és annyira...nem akartam elszomorítani, és boldog vagyok, hogy jól érzi magát nálunk. Azt kívánom, mindent érjen el, amit csak szeretne, és bárhogy döntsön is végül, hogy itt marad, vagy végül hazahúzza a szíve, de tényleg legyen nagyon-nagyon boldog. Tetszik ez a zene is, nagyon megható amúgy, és komolyan el akarom mesélni Salt Lake Cityt, de most még dühös is vagyok, mert nem tudom elmesélni, hogy én szeretem azt a várost. Nem a tavat, hanem messzebb, a hegyeket. Ősszel, amikor a hegycsúcsokat hó fedi már, de lentebb még ezer színben pompáznak a fák. És a hajnai ködöt, ami elterül a város felett, de ha a legközelebbi domb tetejére felkapaszkodik, akkor láthatja, ahogy a legmagasabb toronyházak kikukucskálnak a ködréteg alól a napsütésbe. És azt, hogy a kertünkben van egy hatalmas diófa, ami alatt még mindig ott van a homokozóm és az a konyha, amit apukám készített nekem. Mesélni szeretnék, de most csak az jár a fejemben, hogy...sosem fogok magával vajas fánkot enni fűszeres tésztával. És ha el is utaznék oda, nem fogom tudni, hol van a világ vége, ahol le kell a lábam lógatni - sírok most már menthetetlenül, és elbújok a tenyerem mögé, mert idegen emberek néznek rám az utcán, nem értem miért. Ennio nem bántott, nem azért bőgök mint akinek nem jutott krumpliföld. De aztán néhány pillanatnyi sírás után teljesen megbolondulva a hormonoktól elnevetem magam, s leeresztem a kezem. Nagyot fújtatva próbálok megszabadulni a bennem rekedt feszültségtől.
- Látja, mit tesz velem ez a várandósság? Teljesen érzelgőssé válok a hormonoktól. Vagy megkergülök. Elnézést kérek, esküszöm, szoktam tudni uralkodni magamon. Ne értsen kérem félre, igazán nem szándékozom önre akaszkodni, mint valami kis kullancs, nem azért mondtam az imént...tudja. A virágot pedig köszönöm, még sosem volt a hajamban így virág, de nagyon tetszik  - nevetek zavartan, és a tekintetét kutatom, sűrűn pislogva ki a szememből a könnyeimet, s szipogok is kissé. Tudom, hogy úgy tűnhetek, mint aki teljesen megbolondult. Valószínűleg így is van. De hát a terhesség már csak ilyen, a leghiggadtabb nőt is őrültté tudja tenni.

megjegyzés, szószám, link

Az élet egy állandó körforgás. Vannak könnyebb és nehezebb napok. Hol fentebb vagyunk, hol kicsit magunkba zuhanunk. Vannak boldog, kiegyensúlyozott időszakok, és van olyan, amikor úgy érezzük, kihúzzák a lábunk alól a talajt. S ez mindenkinél így van. Véleményem szerint nincs olyan ember, aki állandóan ugyanazon a boldogságszinten lebeg. Az egyszerűen nem normális.
 Az anyám nem könnyű eset. Sokan, ha elmesélem hogyan bánt velem, milyen érzelmi kötődést alakított ki gyerekkori énemmel és hogy miket hallgattam olykor tőle, azt gondolják, gyűlölöm őt. Hogy haragszom rá, amiért távolságtartó volt. Amiért éreztette velem, hogy a bátyám több nálam, őt jobban szereti. Aztán amikor megszületett a kishúgom, féltékeny voltam rá, amiért elsőszülött lánya voltam, velem mégsem volt sosem olyan gyengéd, gondoskodó, mint vele.
 Az igazság az, hogy bennem valahogy más kép alakult ki az anyámról. Elismerem, hogy volt, amikor haragudtam. Amikor a bátyámat is elutasítottam azért, mert más bánásmódot kapott, mint én. Aztán amikor elkezdett érdekelni a pszichológia, elkezdtem tudatosan odafigyelni anyámra. Kutatni kezdem a múltban, hogy megértsem őt. Nem volt könnyű, de ha megtaláltam a kellő pillanatot, anya megnyílt, és mesélt. Magáról, a testvérélől, a nagyszüleimről. Anya nem volt rideg. Sajnos azonban a sors akarta jóvoltából, valamiért épp rosszkor születtem. Nem az anyagi nehézségek okozták a gondot. Hanem az időzítésem. Ezért anyának váltania kellett egy kevésbé versengő szakirányra. Aztán már nem tudta - vagy nem akarta - felvenni a versenyt a sebészeti címért. Így is sikeres lett a maga szakterületén, mert a maximalizmusa nem ismert határokat és a hiba lehetőségét nem fogadta el. De tudom, hogy valahol a szíve mélyén így is engem hibáztat amiért nem lehetett sebész, mint a nővére.
 Hibáztatom-e emiatt? Nem. Valahogy az erre való hajlam bennem kevésbé alakult ki. Nem haragszom rá. Megértem. Elvettem tőle valamit, amit nem kaphatott vissza és ez fájt neki. De talán önmagával nehezebben harcolt meg emiatt. Azt nem tudom, érzett-e bűntudatot, amiért így bánt velem. Keményebben fogott, többet várt el és sokszor keveredtünk hangos vitába mikor elértem azt a kort, hogy már ki mertem nyitni a számat. Tündéri tudok lenni, de van bennem harci hév, azt nem tagadom. De az ő keménységét apukám imádata és a testvééreim elfogadása ellensúlyozta, és az egész valahogy másként csapódott le bennem. Általa lettem harcossá. Igazán az ő példája, az ő irányítása tett azzá, aki ma vagyok. Aki addig harcolt a házasságáért, amíg csak tudott. De volt ahhoz is bátorsága, hogy felálljon, és azt mondja: "Ez az a határ, amit már nem engedek átlépni. Itt húzom meg a vonalat, ahonnan nem jöhetsz tovább!"
 Nem mondom, hogy nem kellett volna már előbb elhagynom Ryant. Sokkal előbb. Amikor elkezdtem azt érezni, hogy csak használ. Hogy nem vagyok más, csak trófea. Hallgatnom kellett volna a külső szemlélők intő szavaira, hogy nem úgy bánik velem, mint ahogy azt kellene, ahogy megérdemelném.
 De lehetek őszinte? Fogalmam sincs, mit érdemeltem volna. Mit érdemelnék. Akkor sem tudtam és most sem tudom. Az biztos, hogy a verést nem érdemeltem meg. A bűnöm koránt sem volt akkora, hogy ezzel fizessen meg érte. Ezt senki nem érdemli. De nem tudom, hogy mi az, amit valójában érdemlek. Teszek annyi jót, hogy visszakapjam? Hozok bárki életébe annyi szeretet, ki tudom annyira mutatni, hogy ugyanezt érezhessem viszonzásul? Mi van, ha a kommunikációm korántsem hozza ugyanazt az eredményt, mint amit szeretnék átadni? Hisz végtelen szeret van bennem majdnem mindenki iránt ezen a világon. De mi van, ha inkább problémát okozok, semmit örömet?
 Emiatt a bizonytalanság miatt lehetnék letört, érezhetném úgy, hogy rám már semmi nem vár. De örök álmodozó vagyok. Végtelenül hiszek abban, hogy mindenkire vár az igaz boldogság. Mindenkit vár valaki, mert lehetetlen, hogy 8 milliárd emberből egy sem jutott társul az életünk útján. Ahogy azt is hiszem, hogy mindenki okkal lépett az életünkbe majd szakadtunk el egymástól.
  A szívfájdalom a fejlődésünk része, és én a maga teljességében éltem meg minden fázisát a házasságomnak és annak a folyamatnak, ami végül véget vetett neki. Okoltam önmagam (olykor hajlamos vagyok most is azt tenni) és okoltam Ryant, a körülményeket, a világot, aztán újra magam. Sírtam a kanapén összegömbölyödve, a könnyeimet egy doboz fagyiba hullatva. Dobáltam sült krumlival a képernyő romantikus hőseit és kiabáltam nekik, hogy hazug szemétládák! Tömtem magam csokival, míg rosszul nem lettem a túl sok cukortól és ki nem dobtam a taccsot. Mondjuk abban az időszakban a fél napom arról szólt, hogy közelebbi ismeretséget kötöttem a toilettel. Aztán alkudoztam, hogy talán még meg lehetne menteni a kapcsolatot.
 Agyaltam azon, hogy talán valóban én voltam az, aki túl messzire ment, bár azért általában arra jutottam ezzel kapcsolatban, hogy nem szabadna ilyesmire gondolnom, mert ez nem lehet igaz. Nem hinném, hogy valóban azt érdemeltem volna, hogy megüssön csak azért, mert úgy döntöttem, megcsináltatom a beültetést. Azt elismerem, hogy a dühe jogos volt, hiszen nélküle hoztam meg ilyen döntést és eltitkoltam előle az eredményt amíg biztos nem lett. Egy házasságba ez nem építhető be, mert ez ugyanúgy hazugság. Hibáztam, ezt elismerem. Felülkerekedett bennem a vágy, az anyai ösztönök. Már akkor felelősnek éreztem magam a megtermékenyített petesejtek iránt, ami talán túlzás volt. A reakciójára valahol számítottam, de arra nem, hogy ennyire erőteljes lesz aki kitörés. Nyilván sosem fogom ezt elfogadni. Sosem ezt láttam, nekem ez nem fér bele az értékrendembe. De ettől még a saját felelősségemet nem hárítom másra, tudom mi az, ami az én részem abban, hogy eddig eljutottunk.
 Megéltem a magam fájdalmát. De nem akarok benne ragadni. Eljutottam arra a pontra, hogy ideje nézőpontot váltani. Nem akarok életem végéig azon rágódni, hogy mit hibáztam el. Így alakult. Ez van. Azonban előre kell tekintenem. Nem nyugszom bele a boldogtalanságba, még akkor sem, ha azt egyedül kell megélnem a kislányommal. Ő mindennél fontosabb és nem hagyom, hogy azt gondolja egyetlen percig is, hogy megbántam, hogy él. Ő engem választott, én pedig élek azzal a jogommal, hogy mellette döntöttem a férjem helyett. Az életet választottam a lassú elmúlás helyett. Azt választottam, hogy megtalálom újra önmagam. Felfedezem azt, ami bennem rejlik és nem hagyom többé, hogy elnyomjanak. Visszahozom a szívembe a zenét és emiatt nem vagyok hajlandó szégyent érezni.
 De ez az út nehéz. Tele van buktatókkal, nehézségekkel, mert nem csak a világgal kell megharcolni, hanem önmagammal is. Hosszú évek állnak mögöttünk Ryannel, nem lehet csak úgy lapátra tenni és kihajítani, mintha sosem létezett volna. Ennio azonban segít abban, hogy egyetlen estére de az lehessek, akinek ez az egész már nem számít. A nevetése, az, ahogy reagál rám egyre erősíti a megtört lelkem. Kár tagadnom, hogy az egész lénye megfogott. Nem tudom még, hogy hogyan, de valahogy úgy érzem, mintha ő lenne a Nap az éjszakában. Melegséget áraszt magából, derűt és egyszerűen nem érzem azt, hogy vissza kéne fognom magam. Tehetek szinte bármit, mindenre az a reakciója, hogy rendben van. Minden amit teszek, mosolyt csal az arcára, és hol rejtett üzenetbe burkolom az ártatlan flörtölést, hol egyszerűen csak élvezem azt a mérhetetlen férfiúi figyelmet, amiben már olyan régen nem volt részem. Igazi nőnek érzem magam mellette.
 - Ha egyáltalán visszaadom. Ne legyen benne biztos, hogy hajlandó leszek megválni tőle csak úgy. Lehet, hogy ára lesz - szűkítem össze a szemem és megrázom a fejem, de a szám sarkában ott bujkál az a hamiskás mosoly, ami jelzi, hogy aljas kis gondolatom erősen játékra hajlik. Egy tiszteletbeli címet nem szokás kisajátítani. Azért tiszteletbeli, mert ajándék, de ha az ember nem méltó rá, elveszítheti. Mégis, mint említettem már, én ma nem játszom a megszokott játékszabályok szerint. Ha így tennék, szemérmesen köszöntem volna meg a táncot, és ahogy az első félelmet keltő gondolat sugallta, megköszöntem volna a felajánlást, aztán elutasítottam volna a tőlem telhető legnagyobb tisztelettel. Ha a játékszabályok szerint ment volna a mai estém, mondjuk itt sem lennék. A hotelben ülnék és kapcsolgatnám a tévét, vagy a laptopomon dolgoznék, arra várva, hogy visszajelezzenek, megkapom-e az állást, vagy sem. De ehelyett a legjobb helyen vagyok, a lehető legjobb ember társaságában, és azt hiszem nem lehetnék most elégedettebb az élet alakulásával.
 Elhagyjuk a sűrű tömeget és andalogva újra egymás után rakjuk a lábunkat, fene se tudja merre. Nem tudom ki vezet kit, én próbálok arra menni, amerre Ennio irányít, bár olykor úgy tűnik, mindkettőnket a másik vezet. Az ölelésébe bújok, ami biztonságot ad a kíváncsi tekintetek elől és védelmet is. Magas, jóval magasabb, mint én, és az illata még mindig nagyon egzotikusnak hat nekem. Megszoktam az elit, letisztult szagokat, Ryan rajongott a szappan illatáért és csak egy bizonyos parfümmárkát volt hajlandó használni, amit mondjuk én eléggé irritálónak találtam, de megszoktam egy idő után. Ennionak különleges illata van, ami részben az enyhén érezhető parfümjének az illata, de tudom, hogy a bőre kipárollgása adja meg azt az egyedi keveréket, ami egy kicsit a nyárhoz, a frissen vágott gyephez, a mezitláb homokban futáshoz és a mentás limonádéhoz hasonlítható érzetben. Ez jut eszembe, ha lehunyom a szemem.
 Bejárónőnek valóban csapnivaló lennék, de nem azért, mert nem tudok takarítani vagy amúgy nem szeretek. Hanem mert túlságosan elszöszmötölök olykor apróságokkal, sosem takarítok rendszer szerint, ezért általában kimaradnak dolgok. A munkámban a végletekig precíznek kell lennem, és Ryan mellett bejárónőnk volt, mert ő nagyon pedáns. Nem egy vitánk volt azon, hogy a mosogatóban hagytam a bögrémet reggel, vagy nem töröltem le eléggé a pultot ezért csíkos maradt. Egy idő után feladta, bár azért a tőlem telhető legtöbbet megtettem, hogy elégedett legyen.
 Ennio furcsa kijelentésére gyanakodva pillantok fel rá.
- Miért nem? - az arcomra írt kétkedéssel és felháborodással, ám elég néhány másodperc, hogy újra zavarba jöjjek. Lehajtom a fejem, és míg a lábaimat nézem, hogy össze ne akadjanak, fülig vörösödök. Ritkán jut részem abból a típusú nézésből, amiben most ebben a pár másodpercben részesít. Az a fajta nézés, ami azt sugallja, hogy egészen egyértelmű, hogy nem úgy néz most végig rajtam, mint a májkrémes kenyéren szokás egy kiadós ebéd után. Nincs benne semmi illetlen, talán igazi vágy sincs - ugyan ki kívánna meg egy várandós nőt, aki egy idegen gyermekét hordja a szíve alatt -, mégis azt érzem, hogy a pulzusom hirtelen száguldani kezd újra, a mellkasom sűrűbben emelkedik, és forróság suhan át a testemen, mintha egy fűtőtestet tettek volna épp a fejem fölé. Mert ebben a pillantásban, ahogy végigtelint rajtam szemérmetlen Elkuncogom magam, mert hiszem is meg nem is, amit mond, de olyan nehéz nem hinni, mikor így néz...
 Magához von és én nevetve követem, még ha zavarba is hozott, mert úgy tűnik, sportot űz ebből a tevékenységből. A kapcsolatok mélységéről és minőségéről folytatott elmélkedés kicsit komolyabbá tesz bennünket, de ez egyáltalán nem zavar. Míg felel az általam felvetett gondolatokra, az arcát vizsgálom. Érdekes, ahogy a száját formálja beszéd közben. Szép a szája íve, és tetszik az arcszőrzete is, mert nem sablonos. Egyedi, kicsit olyan, mint Jack Sparrow a Karib-tenger kalózaiból. Elképzelve egy kalózkalapban, kissé kifestett szemekkel és hosszabb, gyöngyökkel díszített tinccsel a homloka előtt, kifejezetten eladható lenne Jack Sparrownak. Ez a gondolat megmosolyogtat, de aztán újra azt vizsgálom, ahogy a mimikáját formálja, ahogy gesztikulál miközben magyaráz. Sokat gesztikulál, és ez nagyon tetszik. Könnyebb szót érteni vele, könnyebb olvasni belőle. A keze nem darabos, hanem ívben mozdul és nagyokat, ez nekem lazaságról és temperamentumról árulkodik, ami nem tudom honnan jut eszembe. Talán mert annyira könnyeden vesz mindent ma este, semmi nem szegheti kedvét. Vattacukrot szerzett nekem, ha azt kértem, táncra hívott, holott megannyi csinos, magányos fiatal lány boldogan forgott volna vele jóval szenvedélyesebben, mint én tudtam. Olyanok, akiknek elbúghatja azokat a csodás olasz szavakat és értik is, mint mondd, nem kell mindent fordítani.
Hümmögök azért, nehogy azt gondolja, nem figyelek arra amit mond, és a meglátásai meglehetősen elgondolkodtatóak. Mosolyognom kell azon, ahogy végigsimít a kezemen, és olyan érzés kerít hatalmába, hogy meg kellene simogatnom az arcát, de legyőzöm a késztetést. Nem mászhatok bele az intim szférájába, csak mert megcirógatta a kezem, még ha annyira jól is esett ez a gyengéd mozdulat. A komolyságát lassan újra olyan köntösbe csomagolja, mintha nem számítana némi csalódás, de megrázom a fejem, mert valamivel nem értek egyet.
- Nem, kedves. Nem detektál az rosszul. Az univerzum, a karma, Isten akarta...nevezze bárhogy kedve szerint, de okkal történik minden. Én hiszek benne, hogy olykor vannak emberek, akik csak ideiglenesen képezik az életünk részét. Szerelmek jönnek és mennek, olykor a testvéri kapcsolatok is megszakadnak, barátságok alakulnak a véletlen folytán, vagy gyerekkori cimborák szakadnak el évtizedes partnerség után. Néha a legváratlanabb helyeken találjuk meg az életre szóló igaz szerelmet, a lelki társat. Néha aztán a közös út nem tart tovább néhány napnál, hétnél, vagy akár óránál. Igen, nem dugom a fejem a homokba, tudom, hogy vannak egy éjszakás kalandok is, és bár én magam egyáltalán nem vagyok híve, sosem voltam, de én jobban szeretek arra gondolni, hogy valahol azok is szerelmek. Csak nagyon tiszavirág életűek. - mosolygok féloldalasan, mint mindig mikor kissé bizonytalan vagyok, és megvonom a vállam. Túl romantikus elképzelés, és bizony a világ kegyetlen és mocskos hely, de még mindig jobban esik ezt gondolni, mint a rideg valóságot.
- Tudom, hogy ez egy kissé ábrándos megközelítése a dolgoknak, de...nem is tudom. Meglehet, könnyebb így elfogadnom azt, hogy nem minden szól örökre. Jobb hinni, hogy minden okkal van, minden tanít nekünk valami fontosat, amivel többek lehetünk. Itt van például Ön. - mutatok rá és most én simítom a tenyerem lágyan a kézfejére, lepillantva ujjaink kusza rendszerére. Hosszú ujjai vannak, igazán szép kézfeje, mégis az én hófehér, kicsi kezem olyan idegennek hat az ő napsütötte árnyalatú bőréhez képest. Látszik, hogy az időm nagy részét a laborban töltöm, a fertőtlenítő szinte kifakítja a bőrömet, olyan vagyok most, mint egy vámpír. Vámpírnak tűnhetek? A gondolatot elvetem, majd később ellenőrzöm a tükörben - A véletlen hozott ma ide? Nem hinném. Emlékszem, hogy a kikötőben álltam és a víz hullámzását néztem. Arra gondoltam, a szállodába kéne mennem. De elkapott egy érzés. Egy impulzus, hogy mennem kell. És nem tudtam hová, csak azt, hogy mennem kell. Találomra választottam ki a taxit. Volt választék, én mégis Mr. Morandi taxiját választottam. És ő ide hozott. Nem tudtam, hová kell jönnöm és nem számítottam arra, hogy bárkinek feltűnnék. De Ön mégis észrevett. Senki más. De Ön igen. Minek nevezhetnénk ezt, ha nem a sorsnak? Nekem ma itt kellett lennem, és épp Önbe futni. Hogy táncoljunk, hogy énekeljen, hogy vattacukrot együnk, és eltöltsünk együtt egy felettébb érdekes és kellemes estét. És hogy arra is feleljek, amit mondott...a szíve biztos vagyok benne, hogy megérzi, hogy hol kell lennie, és én kívánom, hogy akkor majd ne szalassza el a megfelelő nőt, bármikor is találjon rá. Megérdemli. Mert a lelkek, akik összetartoznak már azelőtt megérzik és tudják ezt, hogy a személyek, akikben lakoznak találkoztak volna. Az égben köttettek - mosolygok fel a csillagtalan égboltra, majd néhány lépés erejéig elidőzök a felettünk sötétlő végtelenségen, aztán sóhajtok. Hát igen. Ha valakinek ez tényleg bejöhet, akkor az Ennio. Egy ilyen kedves, jószándékú, segítőkész és nagylelkű férfi akinek még humora is van, ráadásul valami elképesztően jól vegyíti a kisfiús sármot az erős, olyan latinos, férfias kisugárzással? Kapva kapnának utána a fiatal, gyönyörű csajok. Láttam akkor is, amikor énekelt, hogy nem egy lány súgott össze mosolyogva és bizony eléggé kimutatták azt is, hogy szívesen lennének a helyemben. Talán egy másik alkalommal valamelyiküknek szerencséje lesz, és épp ő lesz majd a kiválasztott, akinek dalt énekel, akinek virágot tűz a hajába.
 Az emberek lassan fogyatkoznak errefelé, a zene halkul, összekuszálódik, majd újra erősebbé válik, attól függ épp melyik éttermet vagy hangszórót közelítjük meg. Aztán ezek is lassan eltűnnek a hátunk mögött, s már magukból az éttermekből szűrődik ki a saját maguk által választott zene. Csendesednek az emberek is, már amennyire ezt az olaszokról el lehet mondani, de kevésbé kell túlkiabálni a tömeget. A fények is gyérebbé válnak, ahogy eltűnnek a füzérek és a lámpások, már csak itt-ott vannak tartókba rakott mécsesek, hogy az utat megvilágítsák. Az egymástól távol elhelyezkedő padokon csókok csattannak el, halk kuncogások szűrődnek felénk, szerelmek mélyülnek el vagy lobbannak lángra a balzsamos este mindent ígérő dallamára. S közben hallgatom. Mit hallgatom? Iszom a szavait? Az agyam, a szívem, de még a lelkem is belesajog abba, ahogy az otthonáról mesél. Sokat jelent nekem a szülővárosom, és sokan azt gondolják, semmi szerethető nincs benne, de ez nem igaz. Maga a város talán olyan, mint bármelyik, de...én a hegyek lánya vagyok. Az erdőé, a kilátóké, az őszi levélhullásé, a város felett elterülő ködé. Sehol máshol nem ilyen gyönyörű a köd, már ha az ember a napsütötte hegyoldalból nézi és nem elszenvedője a látási útviszonyok drasztikus csökkenésének és a kissé toxikus levegőnek. De bármennyire is szeretném azt mondani, hogy Salt Lake City ilyen sokat jelentett nekem, azt hiszem a közelében sem járok annak a honvágynak, ami őt körbelengi. Nem tudom ez lehetséges-e, de érzem. Érzem, hogy mennyire hiányolja. Hogy mennyire szereti, és mennyire hazahúzza a szíve, még akkor is, ha itt jól érzi magát. Hogy hiányzik neki a tengerpart, a napsütés és az a légkör amit megszokott, mert itt - ahogy mondta - éljen bármennyire régóta, mégis mindig idegen marad. Kicsit átérzem, milyen idegennek érezni magát itt, bár én azt hiszem nem a helyre vonatkozóan érzem így. Alapvetően az emberiségből. Átvéve az ő rezgését, valamiért egészen különös mélységben ér el hozzám a meghatódás. Kicsit elengedek, kicsit fellélegzek, kicsit belehalok.
 Sírok. A várandósság alatt eléggé gyakorivá váltak ezek a gyakori hangulatingadozások. Képes vagyok meghatódni egy híradáson, vagy egy reklámzenén is, az interneten fellelhető idézetekről és posztokról ne is beszéljünk. Vagy egy szép dal, amit meghallok a rádióban. Most viszont már megállíthatatlan a könnyáradat, s én igyekszem vázolni mi jár a fejemben. Megállít és gyengéden maga felé fordít, s még abban is gyengéd megértés van, ahogy végigsimít a két karomon, de nem tudok uralkodni az érzelmi viharomon. Pityergek, mert az érzés túl sok, túl intenzív, és nem bírom magamban tartani. Olyan sokat adott nekem ez a férfi és olyan...nem tudom. Mindent széppé tett. Minden olyan szép. Ő is szép. És a hely is szép, amiről mesélt, és az ételek is, és éhes vagyok. Mint mindig. Aztán teljesen összezavarodok a sok érzéstől, mert valahol bennem van az is, hogy hamarosan véget ér ez az éjjel, és többé nem fogom látni. El kell búcsúznom tőle, hogy valaki másnak is meggyógyíthassa a szívét, a lelkét, mert ő erre hivatott. Egy ilyen szép lelkű férfi megérdemel egy csodálatos szívet, akinek odaadhatja és vigyázni fog rá.
 Az állam alá nyúl, és én pislogva, a könnyeimen át nézek fel rá, bár erős bennem a késztetés, hogy elfordítsam a tekintetem. A hangja gyengéd, mikor beszél hozzám és kitörli a könnyeket a szememből. Reszketeg sóhajjal távozik belőlem az érzés, és erőltetett mosolyom helyett lassan nyugalom és figyelem költözik a vonásaimra. Bizonytalanul méregetem, a csalfa kegyes hazugság jeleit kutatom rajta, bár okot nem adott rá, hogy kételkedjek. De a szavai túl szépek, hogy el merjem hinni őket. Elmerülök a sötét szemekben és igyekszem koncentrálni, s a légzésemre figyelni, hogy megnyugodjak. A szépségem firtatása ismét pírt hoz az arcomra, és nem értem, hogy láthat szépnek, ha a tulajdon férjem...ő is szépnek tartott, de valahogy egészen más íze volt, amikor ő azt mondta, jó nő vagyok. Így túl a harmincon már azt hiszem kevésbé merem azt gondolni, hogy túl vonzó lehetek, főleg várandósan. Ennio mégis ilyennek lát, Isten tudja miért, de ez megmelengeti a szívemet. Szipogok, és csak hallgatom és hallgatom, egyszerűen nem jutok szóhoz. Mert ő nem a várandóságomon kívül lát szépnek. Hanem azzal együtt, és ez...valami elképesztő dolog. A törékeny önbizalmam, amit amúgy is lerombolt Ryan nem kevés bántó szava és a tettei, egészen új színben tűnnek most fel. Először Paula asszony mondta azt ruhapróba közben, hogy nem kell szégyellnem azt, ahogy kinézek, és az ott lévő nők egyetértettek vele, ez vezetett odáig, hogy elhozzam a kék helyett ezt a piros ruhát. S Ennio egész este ugyanígy bizonygatta, hogy nincs abban semmi rossz, ami most történik velem.
 Gyengéden harapom meg az alsó ajkamat, és lágyan elmosolyodom, a nagyapja említésére és a kissé talán túlzó, de mindenképp megkapó dicséretre pedige egyszerűen el kell nevetnem magam lányos zavaromban, s lehunynom a szemem arra a néhány másodpercre míg a mosolyom szélesebbé válik. Az arcom a két kezében pihen, és ebben a mozdulatban van valami elképesztően varázslatos. Aztán kinyílnak a szemeim, és felpillantva rá észreveszek valami meglepőt. Egyetlen pillanatig tart csupán, a neuronok kegyetlen precizitása, hogy észreveszem és a gondolat fészket rak az agyamban. Az ajkam nézi, s ennek következtében azonnal az én szemem is az övére vándorol. Mondom, egyetlen szempillantás, de a fejemből nem megy ki az a furcsa, villámcsapás szerű érzés, ami végigszáguldott rajtam egészen a sarkamig. Aztán el is illan, akár egy apró légkörbe érő porszemcse. Bolondság.
 - Eddig is mérhetetlenül élveztem az estét, és hálás vagyok a szavaiért. Mindenért, ami azt illeti. De rendben, megegyeztünk - bólintok halkan - Nincs több sírás. Ígérem - húzok egy x jelet a szívemhez, még ha nem is vagyok benne egészen biztos, hogy ezt az ígéretemet be tudom tartani. Fenntartom a jogot, hogy az óceánnyi érzelmem újra eluralkodjon rajtam és mivel azt mondta, sírhatok ha akarok, hát szemrebbenés nélkül fogom ezt kihasználni ellene, ha felhozza az ígéretemet. Vagy azt mondom, nem én sírok, hanem a baba, csak kiküldi.
 Hagyom, hogy magához öleljen, és most minden visszafogottság nélkül bújok teljesen a karjaiba, ahogy csak tudok. Azért az érzések még törékenyek, kell egy kis idő, míg teljesen megnyugszom, hallgatva a szíve dobbanását, és az illatát, amit majd elvihetek magammal New Yorkba. Remélem sosem fogom elfelejteni. Ahogy elindulunk még kissé szipogva törlöm meg az arcom láthatatlan könnyeket törölve el, de az étel felemlegetése újra visszahozza szertelen gondolataimat a kezdődő vidámság mezsgyéjére. Elkuncogom magam, ahogy elképzelem a kicsi Enniot a hasonló kaliberű nagy testvérével az éjszaka közepén pékségek portékáiból csemegézni. Istenemre, ritka az olyan férfi, aki olyan élvezettel mesél arról, milyen volt kisgyereknek és milyen viszonya van az ételekkel, mint Ő. Viszonozom a mosolyát és a lehetőség, hogy újra énekelni hallom majd, izgatottá tesz, ahogy az evés lehetősége is.
- Én nem érzem - szimatolok a levegőbe csalódottan, mert én még mindig csak a távoli pizzák paradicsomos illatát érzem, a sült, pirult mozzarelláét, az oregánóét és a nyár estéét. Aztán arra gondolva, hogy Ennio magasságában talán jobban érződik, lábujjhelyre emelkedem, már amennyire a szandál engedi a lábamon és újra szimatolni kezdek. Felcsillan a szemem az első érdekes felfedezés megtalálásakor.
- Óh...most...érzek valamit - szimatolok és újra normálisan kezdek járni - Felhőpamacs? Tényleg olyan, mint a felhőpamacs? - kérdezem izgatottan, és kutatni kezdem azt, amiről felismerhetem, hogy hogyan is szokás ez errefelé. Szokatlan ez, mert általában Amerikában minden ami nem jó a kukába kerül. Pedig ez jogos feltevés. Ami az egyiknek szemét az a másiknak kincs, és én is azt vallom, ételt kidobni, mikor ennyi ember éhezik emberiség elleni vétek. Most különösen hálás vagyok ezekért az innovatív ötletekért, ha ezer éves hagyományuk van, akkor is.
- Szóval azt mondja, hogy a bátyjával ilyen rosszaságokat követtek el a szüleik ellen? Mit csinált még, amivel borzolta a kedélyeket és a felmenőinek őszbe hajlott a haja a tetteitől? - kérdezem, de aztán meglátom, hogy igazat beszélt. Az egyik üzlet előtt épp megvilágítja egy mécses azt a fonott szélű tálcát, amiben ki van rakva néhány péksütemény, s mellette egy táblára krétával felírva: "Buon Appetito! Dio ti benedica!" A távolból már ki lehet szúrni. Nem tudom ez mit jelent, de én hiszek Ennionak, hogy ez nem szabályellenes, így elengedem a derekát.
- Nézze! Nézze! Ott van! Az az, ugye? - s már szaladnék is, ha a cipő nem akadályozna meg benne. Túl távol van az a kosár, és én nagyon, nagyon türelmetlen vagyok és túl lelkes. Így megállítom Enniot egy pillanatra. Míg le sem veszem a szemem a portékáról, a karjába kapaszkodva felemeljem egyik majd másik lábamat, s lekapva a cipőket a a kezemben fogva őket futni kezdek. meztelen lában a hűvös macskakövekre simul, idomul a domborulathoz és bár futásom nem sprint, azért még fel kell fognom a szoknyám szélét, mert nem fogom vissza magam azért, mert várandós vagyok. A hajam a hátamnak verődik, a szoknya lágyan hullámzik ahogy elő-elő bukkannak a lábaim, és a legkevésbé sem hoz zavarba, hogy a talpam csupa kosz lesz. Nem érdekel, ha bolondnak is néznek, de én alig várom, hogy oda érjek. Aztán amikor végre elérem, vigyorogva futtatom végig a kirakott néhány maradékon a tekintetem. Keresem azt a fűszeres kalácsot, de Istenemre mondom, elképzelésem sincs, melyik lehet. Nem akarok pofátlan lenni, de az igazság az, hogy bármelyiket fel tudnám falni. Talán az egész kosárral is.
- Ez elképesztően jól néz ki. Hogy lehetséges, hogy én sosem találkoztam még ilyesmivel? Miért nincs ez hirdetőtáblákon reklámozva, és a tévében, és...ó, nézze, ez két cantelloni - veszem ki őket, akár a kincseket és egyet felé nyújtok - Can...cantollini. Canelli. Nem emlékszem a nevére, de ezt meg kell kóstolnia. Valami mennyei. Ma ruhapróba közben megettem egy zacskóval és hát az igazság az, hogy beleszerettem. Ha valaha megpróbálok olasz édességet készíteni, az csakis ez lesz. Egyszerűen első alkalom után függőséget okoz - nyújtom felé a másikat, hisz nem vagyok én irigy, szívesen megosztom vele, ha kéri, aztán rájövök, hogy egészen biztos, hogy evett már ilyet azelőtt. Azért felé nyújtom mosolyogva a másikat, hátha kéri, mert minden jobb, ha megoszthatjuk a másikkal, lám, a vattacukor is jobban esett, hogy nem csak én ettem. Aztán a tekintetem visszavándorol a sütemények felé.
- Én nem találtam meg melyik lehet a felhőpamacs kalács, de kíváncsi lennék rá. Ez az? - mutatok rá egy valamire, bár őszintén szólva gőzöm sincs, mi mi lehet itt -Van még, amit szívesen ajánlana kóstolásra? Szinte bármit megeszek, főleg most. Feltéve ha az nem zöldsaláta és natúr csirkemell, mert az túl sokat volt az étkezéseim alapja. Kifejezetten szeretnék most elcsábulni és minden finomat magamba tömni, amit csak megkívánok - nevetek, és ha Ennio is kiválasztotta a magáét, intek neki, hogy kövessen. A mécsesekkel övezett járdák egy aprócska zöld területet ölelnek körbe, ami még teljesen szabadon van. Itt jelenleg nincsenek szerelmespárok sem, csak néhány távolabb sétálgató ember, s távolabb egy étteremnél kedélyesen beszélgető emberek. Lassan térdre ereszkedem, lerakom magam mellé a cipőimet, aztán lecsusszanok a lábamról és leülök a fűbe. Ezzel a pocakkal nem egyszerű, nyögdécselek is, mire megtalálom a kellemes pozíciót, s miközben elhelyezkedem, elégedetten nyammogok a szerzeményemen, hogy aztán ha befejeztem, lecsapjak arra, amit Ennio szerzett. A kis pocaklakó lelkes rúgkapálásba kezd, ahogy leülök, s kezem finoman simítom a hasamra, miközben fintorgok egyet szusszanva.
- Felébredt ő is, követeli a felhőpamacsot. Bár azt hiszem jelenleg bármivel beérné, nagyjából azzal is, ha itt nekiállnék legelészni, mint egy boci. Ha már ételeknél tartunk. Elmesélek valamit, de ígérje meg, hogy nem nevet ki. Szóval, a bátyám mindig azzal viccelődik, hogy hármunk közül én örököltem egyedül az ételek furcsa párosítása iránti szenvedélyt és az egészségtelen kaják iránti rajongást - pillantok rá és nevetgélve folytatom -  Igaz, nem tagadom, hogy egy frissen elkészített sajtburgerrel bármire rá lehet venni, és az is, hogy a sültkrumplit csak úgy szeretem, ha belemártogathatom a fagyiba. Meg vannak még fura szokásaim, ha már itt tartunk. Önnek vannak ilyenek? Mármint fura dolgai? Én ugyan nem szöktem ki pékségekhez, de ha megkívánok valamit, akkor az azonnal kell. Így az egyetemen nem egyszer volt, hogy az éjszaka közepén pizsiben mentem az éjjel-nappaliba mondjuk uborkáért meg nutelláért, vagy hogy paradicsomot egyek dzsemmel. Juharszirup? Megvan? Tudja, az a kanadai cucc. Persze, hogy tudja. Na, de azt mások palacsintával eszik. Én...olykor rántottával - nevetem el magam, és ha hihetetlennek tartja, erősen nevetek de bólogatva megerősítem. Igen, röhejesen fura szokásaim vannak, amiket talán van, aki undorítónak talál, de nekem így esik jól. Ez vagyok én. Bármivel kínál, azt boldog elégedettséggel és kíváncsisággal kóstolom meg, mert érdekelnek ezek az olasz ízek, és ugyan nagyon édesszájú vagyok, de a sós ízeket sem vetem meg. Sőt, kifejezetten szeretem az édeset a sóssal párosítani. Belegondolni is szörnyű, a terhesség alatt mi mindent össze nem tudok enni.

megjegyzés, szószám, link

- Casey Morgan Larson, azonnal gyere vissza! Ne mondjam még egyszer, ifjú hölgy! - csattan anyám hangja a házban, s tűsarkújának ritmusa vészjóslón visszhangzik a folyosón. Hosszú, szőke, lágyan hullámzó tincsei kék szemeit kiemelve keretezik az arcát. Fekete blúzt visel és hozzá krémszínű, térd alá érő szoknyát, karcsú alakján tökéletesen mutat ez az összeállítás. Mint mindig. A szobám ajtajához érve szokásához híven kis terpeszbe áll és egyik lábára helyezi a testsúlyát, majd lassú, kimért mozdulattal összefonja maga előtt a karjait. Száját összehúzza, s fenyegetően villogtatja felém a tekintetét.
- Nem érdekel, mit akarsz, anya! Én nem akarok sebész lenni! - kiabálom és dühösen ráncigálnám elő az ágyam alá tuszkolt bőröndömet, de az elakad, és nem akar kibújni. Dühösen rángatom tovább, remélve, hogy csalódott haragom majd előhúzásra alkalmassá teszi. Anyám beljebb lép a szobába.
- Nem értelek, lányom! Komolyan, nem érdem, mégis mit akarsz akkor? A családunkban mindenki sebész. Mindenki sokra vitte, te miért akarod ennél kevesebbel beérni?
- Nem mindenki sebész a családból! Apa sem az!
- Az apád tiszt a haditengerészetnél. És tudod, hogy nem így értettem.
- Persze, a TE családodból! Mindenki sebész. De én nem akarok az lenni. Miért akarod rám erőltetni, ha én nem akarom? Én mást akarok!
Beljebb lép, és lehajolva megemeli egy kicsit az ágyam keretét, hogy végre kiránthassam a bőröndömet. Hátra esek egy kicsit, de azonnal felpattanok és sietve kirántom a fiókomat, hogy a tartalmát megpróbáljam beletuszkolni. A nagy tükörben látva magam, elborzadok. Kantáros farmer, hozzá egy citromsárga póló egy nyári táborból, a hajam a fejem tetején kócos copfban tornyosul és a fogszabályozóm rémisztően villan a szám börtönéből. Van néhány pattanásom is, de az monduk nem vészes. De ez a fogszabályozó...
A bőröndbe hajigálom rendezetlenül a ruháim egy részét, aztán jön a következő fiók, s közben anyámmal perlekedek.
- A te családod szuperzseniális. Virginia néni zseni. Jamie zseni. Peter, zseni. Jared is zseni. Még a kutyájuk is zseni. Értem én. A mi családunkból Caleb zseni, és persze már most látszik, hogy Connie is zseni. Mert te tudod, hogy így van, igaz? Mindkettejüknek több díja van, mint nekem. De én nem akarok díjakat, anya. Nem akarok versenyezni állandóan, és halálosan unom a véres műtétekről szóló beszélgetéseket a vacsoraasztalnál. Másról sem beszéltek, csak a műtétről, a vágásról, a varrási technikákról, meg a belső szervekről és arról, kinek melyik szakterület lenne a legideálisabb. Caleb menjen traumatológusnak - utánozom gonoszul kényeskedőn és fintorogva anyám hangját - , mert gyorsan tud reagálni és nagy nyomás alatt is higgadt marad. Connie versengő, igazi cápa, neki a szívsebészet dukál! - mondom, majd dobbantok - És én? Én menjek általános sebésznek, vagy idegsebésznek, mert van érzékem a betegekhez, az általános sebészet nem untatna, sok a rövid műtét, az idegsebészethez pedig kell az elhivatottság? De én nem akarok agyakat felvágni, anya! Nem akarok naphosszat a kórházról beszélni, mintha azon kívül már nem is lenne életünk! - kiabálom szinte egy szuszra, és ezúttal a gardróbom ajtaját tépem fel.
- Akkor mégis mit akarsz, Kaktuszmalac? Milyen szakirányt néztél mi magadnak? Hm? Mert ezerszer is átbeszéltem veletek már, és te még mindig viszakozol. Tudod miért beszélek állandóan erről? Mert te még mindig nem mutatsz hajlandóságot, hogy kitaláld, mi akarsz lenni! A családunkban mindenki sebész, mindenki az életét tette fel azért, hogy orvos lehessen, hogy műthessen.
- Te nem vagy sebész, anya! - kiáltom vissza dühösen.
- Miattad nem vagyok sebész, Casey! - csattan anyám hangja, és mintha az arcomat érte volna az erejük. Lángra gyúlnak az orcáim és elkerekednek a szemeim. Néhány szívdobbanásnyi csend feszíti tovább a távolságot köztünk.
- Hát megint itt tartunk? Hogy tönkre tettem az életedet? - kérdezem reszkető hangon, és hagyom, hogy az önsajnálat elöntsön, akár az áradat. Lelassulok, és mereven anyámat nézem. Szempillája nem rebben, holott nagyon is jól tudom, hogy tisztában van azzal, hogy mit okoz nekem ezekkel a szavakkal. Sóhajtva türelmet erőltet magára és megrázza a fejét, orrcimpái feszültségről árulkodnak ahogy lassan egyet közelebb lép hozzám.
- Kaktuszmalac. Neked van lehetőséged választani, és tanulni az én hibáimból. Ne dobj el magadtól egy remek lehetőséget csak azért, mert félsz, hogy kudarcot vallasz. És megtiltom, hogy olyan röhejes álmok után szaladj, amit odalent mondtál. Méghogy nagy család meg gyerekek. Nevetséges. Verd ki szépen a fejedből, ráérsz férjhez menni és gyerekeket szülni majd akkor, ha a karriered elég stabil és megismerte a neved már a szakma. Addig pedig képezd magad minden erőddel, és tanulj! Az az ösztöndíj téged vár! És hiába mondod, hogy nem akarsz orvos lenni, mert ez hagyomány a családunkban. Bárkiből lehet dermatológus vagy fül-orr-gégész. De nem mindenkinek adatott meg, hogy meglegyenek az adottságai ahhoz, hogy sebész legyen. És neked megvannak, Casey. Gyors, stabil kéz, tűéles szem, jó memória. Koordinált, aprólékos mozdulatokra is hosszú időn keresztül képes vagy és megvan hozzá az eszed is, főleg, ha nem olyan botorságokra gondolsz, mint a családalapítás. Tanuld meg, lányom, hogy senki nem szereti azokat az embereket, akik csalódást okoznak. Az emberiségnek kevés sebész jutott Isten adta tehetséggel. Ne pazarold el!
Anya hangja elcsendesedik, s én kibámulok az ablakon. A diófa bánatosan köszönti az új tanévet.
- Megbántad, hogy megszültél minket? - kérdezem halkan, és anyám felé pillantok - Ha mi nem lennénk, már rég sztár lehetnél a szakmában.
Anya csendesen simít végig a szőke fürtjein, majd elém lép. Esetlen tacskónak érzem magam, de a szívem nagyon-nagyon nehéz. Félrebillenti a fejét és hosszasan elnézeget, majd aprót rándul a szája.
- Az lehetnék. De...mit számít már, hogy mit bánok? Anya lettem. És az a feladatom, hogy segítsek nektek rátalálni az utatokra. Akkor is, ha ez azzal jár, ha gyűlöltök olykor. Én mindig csak a legjobbat akarom nektek - simít egy kósza tincset a fülem mögé, s elidőzik a tincsen, amely a fülem mögé simul. Sóhajt. Ábrándos tekintete engem néz, mégis látom rajta, hogy valahol nagyon távol jár. Várom, hogy mondjon még valamit. Bármit. Én is mondani akarok. De lehullik a keze, sarkon fordul, s sietős léptekkel távozik. Tehetetlenül, némán üvöltök magamban távozó macskajárású alakja után. A kezemben lógva marad az I Love Seattle feliratú pólóm.



A távolban vérpezsdítő muzsika, s egy idegen város idegen emberei közt érzem mégis a legfelszabadultabban magam. Talán mert valami ma átszakadt. Egy gát, amely eddig csak a félelmeimet tartotta szem előtt. Ezért is szúrtam el az interjúmat, ezért is hisznek bénának és ostobának, aki nem érdemli meg a helyet abban a kutatócsoportban. Mert gátoltam önmagam. Mert állandóan rettegtem Ryantől, attól, hogy váratlanul megjelenik és újra bántani akar, akár tettel, akár szóval. Az az ember, akár egy sötét árnyék, követett mindenhová.
De itt, ezek között a kedves, szerető emberek között, még ha nem is vettek tudomást rólam egyetlen-egy kivételével, kezdtem elhinni, hogy itt nincs mitől félnem. Senki nem bántott, egyetlen rosszalló pillantással sem néztek rám. Mintha csak az én fejemben létezett volna az a fajta szégyen, hogy mit tettem.  Az, hogy a várandóssággal kapcsolatos különös érzéseim miért is alakultak így, más kérdés volt, de jó volt néhány percre és órára elfelejteni, mintha nem számítana. Valami olyat kapni is jó, amit eddig kevésbé tapasztaltam. Segít elfogadni önmagam, a változásokat, amelyekkel mostanság sokat kell megküzdenem. Van, ami állandó, a munkám például szerencsére biztosan megvár, akárhogy is alakul ez az új lehetőség. De minden más jelenleg egy nagy katyvasz, ha őszinte akarok lenni. A húgomnál lakom, mert a saját lakásomat Ryan nevére írattam, a könnyebb ügyintézés érdekében. Idő, míg visszakaphatom, bár remélem a válással legkésőbb ez is megoldódik. Nem szeretnék a húgomnál lenni a baba születése után, és addig is még ezer dolgom van.
Ám mindezek felett Ennio és a figyelme annyira jól esik, hogy úgy érzem, egy egész élet sem lehet elég egy nőnek, hogy így nézzenek rá és így beszéljenek hozzá. Mert az igazság az, hogy Ennio nem egyszerűen beszél velem. Hozzám beszél. Annyira hozzám, hogy azon a néhány percen kívül, míg a barátjával vagy unokatestvérével beszélt a tánc után, jószerével úgy éreztem, egyszerűen ennek a férfinek nem létezik most más a világon, mint én. Külön grátisz, hab a tortán, csoda a palackban, hogy el is mondta, hogy a várandósságommal együtt lát szépnek és tart érdekesnek.
Akaratlanul is párhuzamot vonok közte és a leendő exférjem között. Ryan sosem mondta, hogy érdekes vagyok. Szerinte "megfelelően intellektuális, tanult és tájékozott" voltam ahhoz, hogy megszólalhassak társaságban. Általában kellemetlen volt, amikor villogott azzal, hogy mivel foglalkozom. És ha így belegondolok, sosem azzal kérkedett, hogy milyen gondoskodó vagyok, vagy hogy finomat főztem, vagy hogy milyen kedves voltam a családjával vagy épp vele. Oké, nem tudok főzni annyira, de az igyekezetet értékelhette volna. Sokkal inkább úgy dicsekedett velem, mintha csak a versenylovát dicsérte volna eladás előtt. A hibáimat pedig előszeretettel hangoztatta nem csak nekem, hanem bárkinek. Mindenkinek. Ő nem szerette a viccelődéseimet, ezért egy idő után nem csináltam, kissé komor lettem. Nem hallgattam már zenét, mert ő nem szerette. Utálta, ha táncolok, kivéve azokat az órákat, amikor táncórán voltam, mert az alakomra nagyon kényes volt. Ha felszaladt rám egy-két kiló, vagy kicsit felpüffedtem, azonnal megjegyezte és beszélt a személyi edzőmmel, hogy fogjon keményebben. Jobban odafigyelt arra is, mennyit eszem. Pedig Ryan alapvetően azt hiszem nem volt rossz ember, hiszen valamikor fantasztikus pasinak láttam őt. Jól megértettük egymást, mikor összejöttünk. De valahol az úton eltévedt, rossz irányba fordult, és már nem tetszett a közös utazás. Végül pedig annyira elmérgesedett, hogy idegenné vált. Mire azonban idáig eljutottunk és felismertem, hogy egy mérgező és bántalmazó kapcsolatban éltem az életem, sajnos valahol én is elvesztem. Az értékrendem megmaradt, még mindig a családot tartottam a legfontosabbnak a karrier előtt, és bár volt bennem ambíció és a szakmám iránti szenvedély és elkötelezettség, hajlandó voltam átgondolni a lépéseimet azokért akiket szeretek. Mégis, én elhalványodtam lassan, aztán láthatatlanná váltam mellette.
Ez a magas, széles vállú olasz fiatalember újra életet lehelt belém néhány kedves bókkal és biztatással, mert neki pont úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Ennek az értékéből pedig az sem von le semmit, hogy ez csupán egyetlen estére lehet az enyém. Erre az estére pedig talán elképzelése sincs, hogy a lelkem mennyire ki volt már éhezve. Kár, hogy olykor még nehezen hiszem el a kedves bókokat, mert egyszerűen belém nevelték, hogy mi az, ami érték a mai világban. Kevesen értékelnek egy mosolyt olyan nagyra, mint ő. Főleg, ha az csupán az enyém. Mégsem tudom kiverni a fejemből azt a kijelentését, miszerint az enyémért ezerszer is bűnbe esne, csak hogy megtarthassa.
Ahogy az sem kerüli el a figyelmem, amit ezen túl mond. Okosnak nevez és nem tagadja, hogy tetszik neki a lükeségem. Olykor valóban hihetetlenül gyerekes tudok lenni, én is tudom. A húgom sokszor mondja is, hogy ha megszületik a kislányom, nem fogja tudni eldönteni kire kell inkább vigyáznia majd, rá vagy rám. Mert szeretek nevetni, hihetetlenül hiányzik az életemből a nevetés és a jókedv és olykor talán túl is teljesítem az erre való törekvést. Édesapám mindig azt mondta nekem: Casey, a te mosolyodtól forog a Föld. És akkor valóban így is éreztem, mosolyogtam én ha kellett ha nem. A jókedvem pedig állítólag ragadós, mert a testvéreimmel gyakorta nevettük hasfájósra magunkat azon, hogy a másikunk vihog, és általában ez a másik én voltam.
Azt azonban kár is tagadnom, hogy míg a könnyed tánc és csevegés ment, volt bennem némi tartás. Nem akartam kiadni magam, nem bíztam ebben a férfiben, aki csak úgy elém állt és táncra kért. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy első perctől tökéletesen bizalmamba fogadtam. Valahol mégis elérte, hogy egyre jobban oldódjak a közelében, és közlékenyebbé váljak. Már nem csak félszavakkal, vagy furcsa, költői túlzásokkal felelek neki. Nem szándékom a tökéletes titoktartás, mintha csak kém lennék és nem derülhetne ki rólam az igazság. Azt is őszintén elmondtam, hogy épp válok, az állapotom pedig egyértelmű. Noha tétje nincs a dolognak, fontosnak tartottam őszintének lenni.
Ahogy azonban tovább andalgunk a csendesedő utcán, beljebb engedem. Lehet, hogy azért, mert ez a részegítő éjszaka magában hordozza a megváltás ígéretét, talán egyszerűen azért, mert bármit mondhatok, úgysem számít. Hisz most azt mondja, talán a véletlen újra egymás közelébe sodor majd minket, de én nem hiszek ebben. Elnézően mosolygok magam elé, miközben agyam tudatalatt is a lehető legtöbbet próbál elraktározni ebből az estéből. Az illatát, a keze érintését a kezemen, a melegséget amit áraszt magából, a hangját, ahogy beszél. Odavagyok azért ahogy az "R" és a "Cs" hangot kiejti és ahogy a mondatokat valami különös módon hangsúlyozza. Tökéletesen tisztán beszél angolul, mégis van benne valami ami miatt varázslatossá válnak a szavak a szájában, különösen amikor a fülemhez hajol.
Megrázom a fejem, mint aki vagy annak nem hisz, amit hall, vagy annak, ahogy még ekkor is úgy tesz, mint aki flörtölni próbál velem. S a gondolat szép, ettől még kuncogva forgatom meg a szemeimet.
- Igen, minden bizonnyal a Sors és a Véletlen épp a mi életünkkel vannak elfoglalva - rázom meg barna tincseimet, és ha elhinném, hogy ez lehetséges, most azonnal oltárt emelnék mindkettejüknek, hogy hálát adjak ezért a férfiért, a mai estéért és azért könyörögjek, hogy csak még egyszer majd a közelébe kerülhessek. Vagy inkább sokszor.
Ám mivel ez szinte lehetetlen, hogy újra megismétlődjön, egyszerűen nem is merek ilyesmire gondolni. Azért még tetszik a gondolat, hogy szerinte van rá esély.
- Erre nem igazán látok esélyt. De azt elismerem, hogy a mai estére sem láttam volna még mondjuk reggel, mikor felkeltem. Úgyhogy...bízzunk a jó sorsban, hátha egyszer kegyes lesz majd hozzánk.  - vonom meg a vállam, mert lehetséges, hogy kishitűnek tűnök, de az én életemre nem igazán jellemző a csoda, leszámítva a kislányom létezését. Az pedig, hogy újra összehozzon minket az a bizonyos véletlen, pontosan egy csodával lenne egyenértékű. Miért vágyom most mindennél jobban egy apró kacsintásra a teremtőtől az én érdemtelen lelkem felé? Csak egyszer nézzen felém és szánjon meg a Csodámmal, és én sosem mulasztom majd el megbecsülni. De talán nekem egy csoda jutott ki az életemben, és az a kislányom, s a sorsom csak ízelítőt ad abból, mi lehetett volna akár, ha okosabb és figyelmesebb vagyok. Egyelőre azonban nem lehetek telhetetlen, mert így is jóval többet kaptam a világtól, ettől a helytől, az itteni emberektől mint amire ma estére számítottam. Ha ezt a húgomnak elmesélem...
A meséje alatt a hazájáról teljesen meghatódom, és bár a könnyeim kitörnek belőlem, ez mégsem ijeszti el Enniot. Vigaszt nyújt, és biztat, hogy adjam ki magamból, ha akarom, mert ő azt sem bánja, ha aztán nevetni fogok újra. Nem tudom miért tetszik neki ennyire, de én nem szeretnék csalódást okozni, s újra eléri, hogy elszálljon a hirtelen támadt szorongásom. Aztán egyetlen pillanatra észreveszek valamit, amit nem kellene észrevennem. Érzékelek valamit, ami egészen bizonyosan csak az én fejemben létezik, mégis benne ragadunk ebben a végtelennek tűnő másodpercben...
Elillan.
Nincs már tovább, mert nem szabad, hogy legyen. Sem értelme nincs, sem helye, sem ideje. Ő nem az, akinek ez kell. Én nem az vagyok, akinek ez kell. Mi nem kellünk egymásnak. Nem kellhetünk. Semmilyen módon azon túl, ami ma este emlék lehet majd lelkünk könyvének lapjain. Emlékezzen rám így. Casey, a lány a szökőkútból. S legyen ő az én Enniom. Az én Enniom, az én sármos, édes, szexi, gondoskodó olasz Jack Sparrow-m, aki énekel és táncol. Akinek gondűző mosolya van és a hangjától libabőrös leszek, aki úgy tud beszélni az emberhez, hogy szinte a szájában érzi a  dél-olasz nyár ízét.
Érdekes tud lenni olykor a várandósság. Az első részében nagyon sokat voltam rosszul, nehezen viseltem az állandó hányingert, keveset is ettem, mert minden visszajött. Ha nem lennék orvos, kórházban kötöttem volna ki, de így megúsztam néhány infúzióval. Most azonban szinte állandóan éhes vagyok. Sokat is eszem, és valóban jól is esik, hogy ehetek végre, mert senkinek nem kell már megfelelnem. Senkinek nem kell szépnek lennem. Azon túl bizony vannak feltörni kívánkozó vágyaim, amiket bár szeretnék megélni, mint mindenki más, de mivel nem tudok és nem vagyok egy csapodár típus aki csak úgy bárkivel összefekszik, hát kiaknázatlan marad. Ezt pedig evéssel pótolom. De ami fontosabb, hogy a megnövekedett energiaszükségletemet is pótolnom kell, hiszen egész nap alig ettem. Az a zacskónyi Canollo meg egy vattacukor? Szinte semmiség ebben az állapotban, ezért is ragyog fel a szemem, mikor megtudom, hogy van errefelé egy szokás, ami épp kapóra jön. Komolyan nagyon megörülök, mert bár ha akarnám, én is meg tudnám venni a pékséget - na jó, maximum csak az áruját, nem magát a hangulatos kis családi üzemet - azért tényleg van abban valami varázslatos, hogy így segítenek a rászorulókon. Én pedig most nagyon-nagyon rászorultnak érzem magam abban, hogy táplálékhoz jussak egy nyugodt kis zugban.
Felhőpamacsot ígért, hát azt kapok, és eddig még amit Ennio Grandi ígért, az bizony úgy lett. Azt kérte, bízzak benne. De nem bírom kivárni, míg ő maga tartja be az ígéretét és felkutatja nekem az ehető felhőpamacsot. Elébe kell mennem amint megtalálom, mert egyszerűen nem tudom tűrtőztetni magam. Olyan sok minden van még, amit nem láttam, nem éreztem itt, hogy olykor azt kívánom, bár soha ne ébredne fel a Nap.
- Jól van na, tudom! Ha megígérte, úgy lesz - bólogatok míg lekapom a szandálomat, de aztán már nem figyelek, mert futnom kell. Törődöm is én vele mibe lépek, hová taposok? Frászt! Csak azt látom magam előtt, hogy egy távoli kosárban minket hívnak illatozó sütödei műremekek, bűbájos kezek munkájának gyümölcsei és kínálják magukat éhség oltására. És az én éhségem jelenleg úgy érzem csillapíthatatlan. Így hát futok, nem törődve Ennio kiáltásaival, csak futok, s közben táncol körülöttem a vörös színű ruha. Már szinte el sem hiszem, mennyire fel tudja szabadítani az embert, ha elhiszi, hogy akármit tehet, az nem lehet rossz. Van, akinek nem rossz, amit tesz.
Válogatás közben csacsogok, aztán felmarkolom az ismerős ízeket sejtető finomságokat és már iszkolok is a kiszemelt zöld terület felé. Nem bánom, hogy helytelenül mondtam a nevüket, mert úgy érzem ettől még a hasamban nagyon is békésen meglesznek, a kicsi csemetémet pedig kevésbé zavarja az, ha nem tudom az étel nevét mint ha nem kapja meg rajtam keresztül. Visszafordulok azonban mikor meghallom, hogy Ennio énekelni kezd. Nem értem miről szól a dal, de újra meglep, hogy mennyire jól tud énekelni. Mosolyognom kell, és mikor a nő látványosan felém pislog, lelkesen integetni kezdek neki. Visszaint, és ugyan nem tudom miről szól a diskurzus köztük, de el kell fojtanom egy feltörő röhögést azon, ahogy meghajol.
- Mondom én, hogy ő az olasz Jack Sparrow - motyogom magamnak, és elképzelem újra a kalóz-szerelésben. Halloweenkor remélem legalább egyszer beöltözik majd ennek, mert hihetetlenül nagy sikere lenne.
- Yeeeyyyy - emelem fel a két kezemet mikor már elhelyezkedtem, és a fejem felett tapsolni kezdek hang nélkül mivel mindkettőben ott a két finomság. Aztán elhajolva integetni kezdek az ablak felé, ahonnan a nő néz felénk.
- Köszönjük szépen, Martha! - integetek felé nevetve és néhány csókot is dobok felé, ami talán túlzásnak hathat, de nem zavar. Úgysem találkozunk többé, holnapra meg elfelejti. Vagy a következő utcabálig. Aztán újra Enniohoz fordulok.
- Ön egyszerűen fantasztikus! Komolyan mondom, ha nem tudnám, hogy nem szóltam senkinek arról, hogy ide jövök, azt hinném, hogy mindent direkt talált így ki - pillantok lelkesen a táncoltatott kosár felé - Attól pedig ne féljen, hogy rosszul leszek, mert úgy megtáncoltatott, hogy ha a kosarat is felfalnám, akkor sem lenne semmi bajom, annyi energiát használtam fel.
Vidáman tömöm a számba a cannollot, és cseppet sem zavartatom magam. Morzsa hullik, szuszogok is, de olyan élvezettel rágok és nyelek, mintha egy hete nem ettem volna. Nagy bolondja lettem ennek a süteménynek, de a többi is érdekel, így ahogy kicsit fészkelődök a fűben kíváncsian próbálom kivenni a szerzeményeinek kilétét. Az egyik krémesnek tűnik, a másik nagyon puhának, egy harmadik tömörnek. Egy negyedik kicsit összetört de ettől nem néz ki kevésbé ehetőnek. Közben mesélek, csacsogok aztán érdeklődve és nagyon figyelmesen hallgatom Enniot ahogy beenged a saját világába. Egy pillanatra megingok, hogy elmondjam az én étkezési zavaromnak a történetét, de aztán elvetem. Nem biztos, hogy problémákkal küzdött ezen a téren, talán megbántanám a párhuzam miatt. Azt semmiképp nem szeretném. ráadásul ha belekezdenék, mindenre ki kéne térnem, és nem akarom elrontani az estét. Most tudok enni, már jól kezelem a dolgokat, és próbálok egészséges egyensúlyt fenntartani, bár olykor azért még vannak nehezebb pillanatok.
- Csodálatra méltó, ha sikerült megküzdenie a túlsúllyal - mondom, és kérdőn nézem, amikor vetkőzni kezd, de a barna papírba csomagolt felhőpamacs kalács aztán elvonja a figyelmem - Az egészsége mindennél fontosabb, s bár talán nem tűnik úgy, tekintve, hogy bármit képes vagyok felfalni jelen állapotomban, azért mielőtt várandós lettem, én is nagyon odafigyeltem arra, mit eszem! Hihetetlen kitartás kell hozzá, hogy az ember változtasson az életmódján. Amúgy meg nem mondtam volna, mert hihetetlenül jól néz ki, amihez csak gratulálni tudok - dicsérem meg mosolyogva, és bevallom, leplezetlenül csábulok el, hogy végigfuttassam rajta a szemem, miközben letörök egy darabot abból a bizonyos kalácsból, bár még nem harapok bele. Azt már korábban megállapítottam, hogy magas, széles vállú srác, és azt hiszem neki van a legkerekebb feneke amit valaha láttam, s összességében mondhatom, hogy észbontóan szexi úgy, ahogy van. Sosem voltam mondjuk az a lány aki a kinézete miatt bukott volna pasira. Ennioban pedig azon túl, hogy jóképű és a lelke átragyog a mosolyán, van még valami plusz, ami a kisfiús csáberőt egy igazi latin hódító magabiztosságával vegyíti. Nem tudom más lányok hogy viszonyulnak hozzá, de azt tudom, hogy nekem nagyon is bejön ez az elegy, ami őt magát jelenti. Amikor a vállamra teríti a zakóját, picit meglepődök, mert nem figyeltem épp, de aztán ellágyulok. Hihetetlen ez a pasas!
- Köszönöm - rebegem, és összébb húzom magamon zavartan mosolyogva, mert való igaz, a vállam már meglehetősen fázott, főleg mikor Ennio keze nem melegítette, másrészről nagyon jó illata van. Úgy tűnik nagyon érzékeny vagyok az illatokra. Nézem, ahogy kibújik a cipőjéből.
- Nocsak, nocsak! Micsoda megkönnyebbülés, hogy ön így elcsábítható némi kis rosszalkodásra! Legközelebb együtt pancsolunk a szökőkútban? - szemtelenkedek, és beleharapok a kalácsba. Míg megfogalmazza a kérdését, én felnyögök a gyönyörűségtől és hátravetett fejjel hunyom le a szemem néhány másodpercig. Izgalmas ízvilág az édesség után, könnyű textúra, omlós, mégis lágy, mint a friss kenyér. A salt lake-i köd jut róla eszembe. Nem az, amelyik a városra ereszkedik. Hanem ami a tavasszal az erdők aljára ereszkedik, amelyekben mókusok futkosása és vad madarak zsivaja telepszik meg, ha korai sétára indul az ember a korai napsütésben.
- Ez...mennyei. Otthon íze van - nem tudok erre más szót mondani. Nekem ezt juttatja eszembe, és máris megszegem az ígéretem, mert egyetlen cseppnyi könny csak kicsordul a szemem sarkából. Ó, ha apa itt lenne, ő ugyanezt mondaná. Nagyon tetszene neki ez az íz. A hangulat. Minden.
A kérdés azonban válaszra vár, így Enniora emelem a tekintetem, és egy kis ideig elmélázok azon, amit kérdezett. Örülök, hogy eljöttünk a tömegből és kicsit tudunk beszélgetni is, mert nagyon jó beszélgetőpartner. A lábaimmal a fűszálakat cirógatom, míg gondolkozok a válaszon, aztán megvonom a vállam.
- Hmm. Pedig épp ezt akartam mondani, hogy visszatérni ide, magával. De ha nem, hát nem, értek én a szép szóból - nevetek fel s aztán az ég felé pillantok ábrándozva - Nagyon sokáig nem gondolkoztam azon, mi az amit szeretnék. Igaz, nem is kérdezte senki. Felnőttem, már nem számítottak az álmok, csak a célok - vallom be, bár magam sem tudom mit akartam ezzel mondani. Újra végig kell gondolnom mit is akarnék, ha választhatnék.
- Nehéz kérdés, mert sok minden van, ami érdekel. Ha bármit változtathatnék, akkor először is énekhangot kérnék. Minimum Beyoncé szintűt. Vagy legalább a felét, hogy ne okozzak maradandó károsodást annak, aki meghall énekelni. - harapok újabbat a kalácsból nevetve mert hát ezt sem tudom ténylegesen komolyan venni, igazából nem vagyok biztos abban sem, hogy jól értettem-e a kérdést. Aztán összeszedem magam - Tudja, a munkámban nem sok helye van a kreativitásnak, szóval...talán valami olyasmit csinálnék, amiben alkotni lehet. Főzőtanfolyam, például. Imádok enni, de bevallom, kevés étel van, amit meg tudok csinálni, és azokat mindet unom. És utaznék. Apukám gyerekkoromban mesélt egy helyről, ahol a tenger ezerféle kékséggel pompázik és hatalmas, hófehér sziklák magasodnak az ég felé, amikre ha rásüt a nap, úgy ragyognak, mintha gyémántpor fedné őket. Szeretnék egy csónakban ringani a tengeren, ahol olyan békés minden, és gyémántosak a sziklák, ha rájuk süt a nap. Ééés...hmm...nem is tudom. Szép és érdekes helyeket látni. Váratlan dolgot tenni, csak úgy menni a fejem után, nem törődve vele hol ér az éjjel, s reggel merre megyek tovább. Sokat vagyok bezárva, ingázni is az otthon és a munkahely között ingázom. Ha sétálhatok egy szép helyen, amit eddig még nem fedeztem fel, már nyertem. Főleg, ha lehet kapni hűtőmágnest és van szökőkút amiben táncolhatok.
Széttárom a karjaimat és zavartan elnevetem magam.
- Nem ér, ez a kérdés nagyon váratlanul ért. Nem tudok jól válaszolni, mert...nem tudom mi erre a jó válasz. Mit tennék, ha egy napra azt tehetnék amit csak akarnék? - kérdezem, és visszapillantok a távolban a nyüzsgésre. Elmosolyodom, ahogy visszagondolok arra, hogy hogyan jött oda, hogy hogy nevetett, amikor valami csacsiságot mondtam, és hogy hogy megnevettetett ő is engem. Elönt a végtelen hála érzése, mert ezt nem lehet szavakkal leírni, mit adott nekem.
- De ha igazán, itt és most ebben a percben választanom kéne, mit tennék...azt hiszem inkább azt kérném, hogy hadd viszonozzam Önnek azt, amit ma kaptam. Igen, minden túlzás nélkül mondom, azt kívánnám, hogy legalább megpróbálhassam olyan boldoggá tenni Önt, mint Ön tett ma engem - mondom, és olyan szeretettel pillantok felé, hogy még én is belesajdulok. Hormonok!
Aztán kissé lefelé mozdítom a testemet, mert kényelmetlen már nagyon ülni.
- Nem bánja? - kérdezem tőle, mert szeretnék lefeküdni a fűbe, de nem akarom, hogy miattam koszos legyen a zakója. Minden esetre azért ha megengedi, hátat fordítok neki egy pillanatra, aztán elfekszem a fűben. Így jóval kényelmesebb azért. A fejem így közelebb esik hozzá, de fel tudok rá pillantani beszélgetés közben, ha csak le nem fekszik ő is.
- És maga? Miről álmodik? Mit tenne hasonló helyzetben, ha egy napra azt tehetne amit csak akar? Énekhangot nem kérhet, azt már lestoppoltam, és amúgy is háromszor állt sorba mikor odafent ezt a tehetséget osztogatták. Gyanítom, hogy az én énekhangom is magánál landolt. Pimasz kis hang-tolvaj - bököm meg az oldalát felpillantva, és rákacsintok nevetve. Esélytelen az ilyesmi, de ettől még jó vele cukkolni.

megjegyzés, szószám, link

Világ életemben nehezen hoztam meg döntéseket. Nem azért, mert amúgy nem voltam elég karakán, hogy kitartsak a véleményem mellett. Sőt, elég makacs tudtam lenni a legtöbb esetben, ha a sors úgy hozta, hogy vitába kellett szállnom valakivel az igazamért.
A döntéseim nehézségét inkább az okozta, hogy végtelenül alapos voltam, mielőtt döntöttem. Mérlegeltem, pro és kontra szekciókat hoztam létre a képzeletbeli listáimon, és ez alapján igyekeztem a legoptimálisabb végső döntést meghozni. Mindig alapos voltam, a hiba esélyét minimumra igyekeztem csökkenteni. Mondanám, hogy erre tanítottak a szüleim, de inkább az anyámtól való rettegés és a félelem a reakciójától alakította ki bennem ezt a fajta megfelelni akarást. Tökéletes akartam lenni, már amennyire ezt lehetővé tudtam tenni.
Hogy hogy történhetett mégis, hogy egy Ryan féle kaméleon pasas az ujja köré csavarjon és végül kiforgasson önmagamból? A mai napig érthetetlen számomra. Nem tudom, miért engedtem meg neki ezt a fajta zsarnokságot, a rajtam való uralkodást. Talán, ha a lelkem legmélyéig megyek le kutatni, meglenne az oka ennek is. Talán az a tény, hogy Ryan felépített bennem egy olyan képet magamról, hogy nem igazán vagyok szerethető. Elhitette velem, hogy nem akarna belőlem senki többet, mert ennyit érek. Az, hogy minden simogatásért, érintésért vagy kedves szóért úgy kellett harcolnom, ez tett végül annyira elfogadóvá, hogy szinte bármit meg lehetett velem csinálni. Mert a fájdalom után végül előbb-utóbb dobtak egy apró kis szeretetmorzsát, ami mindig visszarántott attól, hogy elhagyjam. S Ryan nagyon jól ráérzett ezekre a kis pontokra, hogy mikor kell vetnie nekem valamit, mielőtt még rácsapom az ajtót.
Én pedig botor módon mindig bedőltem. A játékainak. A sóhajainak. A könnyeinek. Hogy olykor azt mondta, nem tudja miért bánik velem olyan cudarul. Hogy nem ezt érdemlem...
S én hiába tudtam a lelkem mélyén, hogy ezek csak hazug szavak amikkel a gyanakvásomat altatta, az erőm vette el, mégis újra bedőltem neki. S aztán megint.
Caleb mindig azt mondta nekem, tudja, hogy megvan a magamhoz való eszem, de Connie az, akit kevésbé félt a ragadozó pasiktól. El is tudom most már hinni neki, hogy miért. Ő látta rajtam, hogy könnyebben tudnak manipulálni, mint a húgomat, aki általában az ellentétem volt. Ahol én gyöngéd voltam, ott ő követelőző, ahol ő harsány, én visszahúzódó, s ahol ki kellett állni magáért egy fiatal nőnek, ő volt, aki leginkább hangoztatta azt, mihez van joga. Én pedig szépen lassan beletörődtem abba, hogy az, amitől minden nőt óva intenék, az a normális, ha az életem része.
Hülyeség volt hinnem Ryannek. De mit tagadjam? Szerettem őt. Nem tudom már, hogy az az ember, akit megismertem, az hol és miért veszett ki belőle, de én addig a percig nem láttam, hogy ez történt, míg kezet nem emelt rám. Míg a férfi, akinek odaadtam a szívem, akire rábíztam az életem, végül a kínzómmá nem vált.
Döntést hoznom sosem volt könnyű és egyszerű. Mindig mérlegeltem. Sosem mentem csak úgy a fejem után, még ha úgy is tűnt. Küzdöttem a házasságomért is, ahogy láttam édesapámtól, aki napról-napra, újra és megint újra hódította meg édesanyámat. Ezt láttam tőle. Hogy sosem adta fel a küzdelmet, nem fásult bele a hétköznapok szürkeségébe. Küzdöttem hát minden erőmmel. Sajnos, meglehet, hogy mindvégig rossz csónakban eveztem, rossz irányba, ellenséges vizeken. Nem volt vezérlő csillagom, nem volt senki, aki irányt mutasson és akitől elfogadtam volna az iránymutatást. Mint említettem, nem kevés makacsság is járult a kitartásom mellé. Akkor és ott, a padlón fekve azonban egyszerűbb volt meghozni ezt a végleges és visszavonhatatlan döntést, mint levegőt venni.
Akkor és ott lazítottam meg először a torkomat fojtogató láncot. S a szökőkút vizében éreztem először, hogy igazán megrepedt az a páncél is, ami elválasztott a valódi énemtől, a szabadságomtól.
Jó most szertelennek lenni. Ennio mellett megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy gyerekes legyek és azt tegyek, amit csak akarok. Nem vagyok bolond, a szó legszorosabb értelmében, de végre nem érzem azt, hogy minden szavamnak súlyos ára lehet. Szabad hibáznom, és ezért senki nem ró meg. Idegen helyen vagyok, ahol senki nem ismer, mégis biztonságban lehetek, mert a fenyegetés, amit mindig magamon érzek, ezek között a kedves emberek között egyszerűen nem érhet el. Mintha nagyon-nagyon távol kerültem volna Ryan bántó kezeitől, oda, ahol nem találhat rám. Egyszerűen nem kaparinthat meg. És nem számít, hogy ha visszamegyek majd New Yorkba, akkor ez az egész csak egy kusza, gyönyörű, szivárványszínű álom lesz majd s én újra a pokol peremén fogok még táncolni az ördöggel. Mert lesz valamim, amit nem szerezhet már meg. Ez a szép éjjel, a gyönyörű, összefirkált ruha, a milliónyi dallam és a felhőtlen bolondozás minden szégyenérzettől mentesen, már örökre az enyém. Elvihetem magammal, mint egy menedéket, amibe elbújhatok, ha az élet túl kegyetlen és már nem bírok el több gyötrő magányt vagy kétséget magamban. Nevethetek, mert van mire emlékeznem. Hosszú idő óta először, de lesz egy igazán boldog emlékem egy fiúról, akit Ennio Grandinak hívnak, aki lélegzetelállítóan énekelt, aki lágyan táncolt velem a csillagtalan éjszakában, és nem érdekelte, hogy áldott állapotban vagyok, mert úgy látott szépnek, ahogy talán még soha nem látott senki sem. Valami különlegeset adott nekem, amire már nagy szükségem volt. Mint egy angyal, akit az ég küldött.
Átengedem magam ennek az érzésnek. Mindent akarok. Mindent és azonnal. Több kell még belőle. Ennioból. A lényéből. A belőle fakadó kedvességből. A bókjaiból, amitől a tarkómig elpirulok, s a szívem ismeretlen dallamra táncol.  Bolondság a neve annak a játéknak, amibe belekezdünk, hisz tudjuk mindketten, hogy ez nem szól többről, mint ami. Egy tánc, egy úriember ajánlata, amit illetlenül elfogadtam. Ő is tudja, hogy ha eljön a reggel, örökre búcsút intünk egymásnak. Elvisszük magunkkal a táncot, az este illatait, a hangjait, de nem maradunk többek egymásnak, mint szép emlékek. Valami ilyesmi lehet egy egy éjszakás kaland is. Egyedül érkezel, valakivel vagy, aztán másnapra véget ér. Rajtad áll, mi marad utána. A boldog elégedettség, vagy a kiüresedés érzése. Ennio esetében szerencsére csak a jó érzés marad majd, mert azon a néhány ártatlan érintésen túl semmi nem történik köztünk, az viszont annyira bensőséges, ártatlan, csodálatos, hogy ettől végképp nem akarnám megfosztani magunkat holmi lelkiismeret-furdalással.
Ha volt is eleinte aggodalom bennem, az tovaszállt az idő folyamán. Gondolkodás nélkül sétálok távolabb vele csacsorászva, hallgatva a meséjét, majd elsiratva érzelmeket, kavargó gondolatokat, s megnyugodva a simításától, a szavaitól újra önfeledt, szertelen gyermekké változni vissza.
- Nem - rázom meg a fejem, majd azért csak elgondolkozom azon, amit mond - Vagyis...nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarra gondolunk-e - javítom ki magam, hogy aztán meghallgassam a történetet a régi idők lámpásairól és a fényhozókról, akik megszüntették az éjszaka árnyait az utcákon. Magam elé képzelem a hosszú pálcákat, és hirtelen meglódul a fantáziám. Ha Ennioval most abban az időben élnénk, bizonyosan nem sétálgatnánk így karonfogva. Én - bármilyen borzalmat is követett el ellenem - biztosan Ryan mellett lennék egy házban, távol az olasz negyedtől, a lámpagyújtóktól, a sötéttől. Távol Enniotól is. Talán csak ha a sors úgy hozná, egy véletlen folytán hallhatnám énekelni, ahogy elhalad az ablakom alatt egy nyári éjszakán, s ismeretlen embereknek adna kéretlen szerenádot.
A képzeletbeli énem sóvárogna talán egy percig, hogy hallhassa még a torkából előszökkenő édes melódiát, de ahogy elhalnának az utcában az utolsó hangok, többé nem is gondolna a férfire, aki dallammal töltötte meg a sötét szoba magányos csendjét.
De a régi gázlámpák helyett a modern világ köszönt ránk. Mécsesek és fáklyák világítják a teret, de a magas oszlopokon vezetékről kapott árammal működtetett lámpák világítanak imitt-amott, az ablakokból halvány vagy élesebb izzók jelzik az ébrenlétet vagy egy kisgyermek félelmét az éjszakai lényektől.
Nem bánom, hogy a fertőtlenítő és a korlátlan internet korában nőhettem fel, a tudomány és a technika fejlődése sosem zavart. Mégis, van abban valami puritán romantika, ahogy lekapom a cipőmet és Ennio kedves bókjától elpirulva elsuhanok mezítláb a kosárnyi sütemény felé. Nincs más, csak a hideg kő a talpam alatt, apró kis kavicsok és porszemek a bőrömbe nyomódva, s a szél amely távoli dallamokat és illatokat sző a hajamba. Sehol nem lennék szívesebben. Az éhségem is csupán egy talpalatnyi zöld területig űz el, nem tovább, ott várom meg Enniot, hogy egy kis dalocska és némi párbeszéd után visszatérjen hozzám.
- Valóban? Érdekes beszélgetés lehetett. Jól megjegyezte minden részletét? Szüksége lehet rá az elkövetkezendő években. Jobb, ha vigyáz velem is. A nők jönnek-mennek. Olyanok, mint a hurrikánok. Először kedvesek, enyhülést hoznak, megcirógatják a bőrét, aztán viszik a házat, a kocsit...- ütöm el az élét a mondandójának, bár a hangom megcsuklik egy kissé, ahogy közelebb hajol. Nem vagyok túl jó viccelődésben, azt hiszem. Még, hogy mindent így talált ki. Meg cigány asszony. Persze. Bár meg kell hagyni, ezen a helyen még talán ennek is lehetne akár értelme. Úgy tűnik Csodaországba kerültem, csak A Bolond Kalapos helyett valami sokkal izgalmasabbat találtam.
Ám Ennio aztán közelebb hajol és megint olaszul kezd énekelni a fülembe. Nem értem egy szavát sem, de lassan ott tartok, hogy a saját testi épsége érdekében megtiltom neki, hogy az anyanyelvén megszólaljon vagy dalra fakadjon a jelenlétemben. Ezzel a módszerrel arra is rá tudna venni, hogy eladjam a vesémet a piacon. Van valami varázs a hangjában és ahogy megformálja a szavakat, amiket nem értek. A szívem heveseket dobban, aztán hirtelen mintha megállna, hogy még nagyobbat ugorhasson. A bőrömön libabőr táncol és megborzongok, ahogy a forró lehellete a tarkómon csiklandozza a hajszálaimat.
- Khm...én...meg kéne keresnem a vérnyomásom. Valahol a vízszintes EKG és a szívroham között tanyázik - sóhajtok, és zavartan pislogok Ennio válla felett a távoli fények játékára, amely összemosódik az éjszakával. Annyira szemtelen élvezettel használja ki a szupererejét ellenem, hogy ha nem imádnám ennyire azt, amit és ahogy csinálja, már lehet, hogy kikapartam volna a szemét - szigorúan átvitt értelemben, mert azokért is eléggé bolondulok. Kár, hogy bár zavarba hoz és még levegőt venni is elfelejtek időnként, de odavagyok ezekért a random megnyilvánulásaiért.
Örömmel veszem azt is, hogy nem csak a közös evészetben van benne, hanem nem az a karót nyelt pasas, aki sikítani kezd, ha ki kell bújnia a bőrcipőjéből. Simán nekivetkőzik, amiért hálás vagyok, mert én már letelepedtem a fűben rég, és a meztelen talpam alatt fűszálak hajlanak vízszintesbe. Kár lett volna, ha fintorog vagy rosszalló megjegyzést tesz amiért én kevésbé vagyok...hogy is lehetne megfogalmazni? Úrinő? Hát, mondjuk anyám lehet, hogy kiborulna ettől, mert őt életemben nem láttam mezítláb, talán még a házunkban sem, nemhogy egy idegen helyen, nyilvánosan. Én azonban élvezem most ezt a fajta szabadságot.
Örülök, hogy bármire rávehető ma éjjel, és nem vetem el az ötletet, hogy megtáncoltassam még ma éjjel egy alkalmasnak ítélt szökőkútban. Nem is tudja talán, milyen felszabadító, ha az ember talpa hullámokat vet a vízben és egy talpalanyi helyen csakis ő az úr. A víznek tisztító hatása van és ezt nem csak a test élvezheti. Olykor jó arra gondolni, hogy minden bűnt, minden gondot elmos a víz. Jobb, mintha az ember alkoholhoz vagy droghoz folyamodna megváltásért. A fűszálak sötétlő szálait nézem, ahogy a bőrünk köré simulnak, hallgatom a távoli buli ideszűrődő zűrzavaros hangjait és élvezem a beszélgetést. Jó kicsit megpihenni és a kedves Marthatól kapott süteményeket kóstolgatni anélkül, hogy valaki zavarba hozna azzal, hogy túl sokat eszem. Ennio szerint az nem is ember, de ebből is látszik, hogy sosem találkozott még Ryannel, aki bizony épp ellenkezőleg állt ahhoz, hogy egy nőnek mennyit és mit is kéne ennie. Azonban van, ami inkább megragadja a figyelmem a  mondandójából.
- Hogy micsoda? - mozdulok ijedten és úgy nézek körbe, akár a tolvaj, akit rajtakaptak és épp lelőni készülnek. Már ugranék fel, hogy kimeneküljek a kertből, ami nem közterület, de Ennio nyugalomra int. A tekintetemmel azonnal a dáliák sértetlenségét ellenőrzöm és nagyot sóhajtok, amikor látom, hogy igazat mond és a virágok is sértetlenek.
- Te jó ég, az imént elmorzsoltam egy hátsó-fali szívinfarktust - legyezem meg magam, mint akit épp elkerült egy ájulás, és a szívemre szorított kézzel megcsóválom a fejem - Ne ijesztgessen, ez itt Amerika. Lassan már az óvodásoknak is fegyvertartási engedélyt adnak, kevesebbért is lőnek le embert, mint azért, hogy bent ücsörög a kertjében - mondom rémült arcot vágva, de a szám sarkában megint ott bujkál a csalafintaság, amint megnyugszom. Úgy tűnik szeretjük egymást megviccelni ezzel-azzal. Nem azért, mert azt gondolnám, hogy itt bárki lelőne minket azért, mert a füvön ücsörgünk békében egy kosárnyi étellel.
Elmesélem neki nagyjából, amire kíváncsian rákérdezett. Érdekes kérdés volt, szívesen válaszoltam rá, bár azt hiszem messze nem tudtam pontos képet alkotni. Váratlan volt a témakör amiben állást kellett foglalnom, nem volt időm felkészülni. Hisz hogy felelhetnénk erre teljesen tökéletesen? A legegyszerűbb válasz az lett volna, hogy "Nem tudom. Mindent, ami boldoggá tesz!" De ez nem lett volna elég specifikus, és én nem akartam semmitmondó mondatokra pazarolni az időt, amely lassan, de biztosan egyre inkább futott ki a lábunk alól. Bizony, érzem is magamon, hogy fáradok, bár a társasága és a mámorító éjszaka éberen tartott, a testemet nem tudtam becsapni. Fiatal vagyok ugyan, de túl a harmincon és épp a határán vagyok az utolsó trimeszternek, ekkora hassal már az ember lánya nem úgy áll az energiáival mint a duracell nyuszi.
Egyre bátrabban avatom be mégis a gondolataimba, amik szépen el is szabadulnak. Mesélek arról, amit apától hallottam, amire én vágynék. Gondoltam arra is, hogy itt megkérek egy pizzériát, hogy csak hadd lessek be valamelyik konyhára, hogyan is működik élőben egy olasz konyha, mert hangosnak, ízesnek, élettel telinek tűnt távolról, míg bámészkodtam. Elképzeltem magam, ahogy kötényt fogok és megtanulok valami egyszerű dolgot megcsinálni. Akár egy pizzát, egy tésztát, bármit amit rám mernének bízni. Csak úgy, a buli kedvéért. Persze nem mertem ilyet kérni, ezért is jutott eszembe a tanfolyam. Valóban régóta vágyom arra, hogy szakszerű iránymutatással valami újat tanuljak meg alkotni. A testvéreimet biztosan meglepném azzal, hogy nem úgy rendelem a vacsoránkat, hanem én magam készítem el.
Felnevetek az ötletén és kicsit előre hajolva a kezére simítom a kezem a fűben.
- Ó, már azt hittem, sosem kér meg. Ön és én épp összeillünk. A fiatal, bámulatos zenei tálentum gyönyörű hanggal, lovagias szívvel és a botfülű, fahangú válófélben lévő kismama. Fonjunk fűszálakból és apró virágokból gyűrűt is? Sőt, mintha láttam volna egy tiszteletest is az egyik étterem előtt, ha megkérjük biztos menten össze is adna minket - nevetek vele, mert tudom, hogy csak viccelődik, és bár nem akarom kigúnyolni, de egyszerűen nem tudnám elképzelni, hogy bármit is akarhatna tőlem. Ugyan már, hisz én nutellával eszem a savanyú uborkát. És nem csak a terhesség hoz ki belőlem hasonló bolondságokat, ő pedig sokkal összeszedettebbnek tűnik annál, hogy épp arra vágyna, ami velem járna. Ez önmagában véve egyenlő a lehetetlennel, legyen a gondolat bármily szívmelengető is. Jobbat érdemel nálam. Sokkal-sokkal jobbat. Ám aztán szelídre váltom a nevetésem és csak kuncogva sóhajtok.
- Ha korábban találkozunk, azt hiszem fülig szerettem volna magába és sosem engedtem volna el. Minden nap harcoltam volna azért, hogy boldoggá tegyem, hogy büszke legyen rám, arra, hogy összetartozunk. A leendő Mrs. Grandi nagyon boldog asszony lesz majd. Ha valaki, hát ön igazán megérdemli a sírig tartó boldogságot, Ennio Grandi! Sose érje be kevesebbel! - hajolok közelebb és finoman az arcára simítom a tenyerem, ha nincs ellenére. Nem kívánok vitába szállni vele, ez csupán egy jó kívánság. Egyszer talán majd nekem is eljön az, amiről most nevetgélve beszélünk. Hogy valaki azt kéri, legyek örökre az övé és ugyanígy elfogadja majd a születendő csemetémet is minden ellenérzés nélkül, mintha az övé lenne. Vagy legalábbis megpróbálja.
Azonban igaz ami igaz, mégis van valami, ami még a főző tanfolyamnál és a gyémántos szikláknál is boldogabbá tenne. Sajnos nem tudom elmagyarázni neki, mit jelentett nekem az, hogy észrevett. Hogy vigyáz rám, kedves hozzám és azt érezteti velem, hogy nem vagyok kívülálló. Ideiglenesen ugyan, de ide tartozom, és ez az érzés már régóta nem volt az enyém. Én pedig végtelenül hálás vagyok azért, amit kaptam tőle, és azt hiszem sosem tudom majd viszonozni. De néha már az igyekezet is épp elég, hogy kimutassuk a hálánkat. A szándék a fontos, szokták mondani.
Az orrom is ráncolom a mosoly közben ahogy közelebb hajol és játékosan én is közelebb hajolok hozzá, próbálva utánozni az arckifejezéseit. A szemöldökét ráncolja és ezt sosem tudom megunni. Imádom azt a bájosan kisfiús, mégis pimasz vigyorát, amibe a jókedve üzenetét csomagolja.
- Honnan tudja, hogy ez egálban van azzal, amilyen boldoggá engem tett? Ahhoz kéne egy mérő, hogy megállapítsuk, maga annyira boldog-e a puszta jelenlétemtől, mint amennyire engem tett boldoggá az estével. Vagy egy képlet, amivel kiszámolhatnánk, nem? - kérdezek vissza szemtelenül és most rajtam a sor, hogy elnevessem magam. Nem, azt hiszem nem fogjuk tudni ebben a játékban legyőzni egymást. A lényeg mégis valahol a szavak között rejtőzik meg. Mindketten a másiknak örülünk, és amíg nem bántuk meg, hogy összehozott minket a véletlen, ennek elégnek kell lennie. Mást úgysem tehetünk, mert csak ennyink van.
Rákérdezek nem bánja-e, ha ledőlök a fűbe, mert bizony nehéz már ülni ekkora pocakkal. Nem tűnik túl nagynak, de azért eléggé kényelmetlen, főleg annak, aki világ életében vékony volt, mint én. Olyan, mintha egy kisebb görögdinnyét cipelnék a melleim alatt.
Elhelyezkedem, és egyáltalán nincs ellenemre, hogy a combjára hajtsam a fejem. Van ebben valami romantikus, meghitt érzés és jól esik egy kicsit megpihenni így. Engem is érdekel, mit tenne szívesen, ha választhatna, és lehunyom a szemem, amikor a hajamba fúrja az ujjait. Jóleső bizsergés tart fogva míg a hajam simogatja, és cseppet sem bánom, hogy összetúrja a frizurámat. Azt hiszem azt elvesztettem már amúgy is reggel, a ruhapróbák alatt, meg amúgy is hozzá vagyok szokva, hogy nem úgy nézek ki, mint egy díva. Elsimul az arcom és kicsit pihenek, míg a hangja lágy esését hallgatom. Újra az jut eszembe, hogy mennyire nagyon honvágya lehet. Ha lehetne módosítani, azt hiszem kívánságaim közé illeszteném, hogy meglepetésből hazavihessem a szerettei körébe. Vagy a szeretteit utaztassam hozzá, hogy újra együtt lehessenek. Talán nekem is haza kéne látogatnom, ha apa újra eltávon lesz. Jó lenne egy családi találkozó. Kár, hogy valószínűleg az anyám megölne, hogy szégyent hoztam a családra amiért el akarok válni. Nem tudom képes lennék-e elmondani, hogy mi történt valójában köztem és Ryan között. Egyedül Connie tudja, és jobb is ez így mindenkinek.
Mosolygok a spenótos tésztán és azon a kegyes hazugságon, amit kitalált. Bájos, hogy bántja a lelkiismerete, holott akár el is mondhatná, hogy hogyan kell jól elkészíteni. Az építő jellegű kritika sosem baj, főleg, ha valaki másnak készítünk valamit.
Amikor elhallgat, felé pillantok.
- Aztán? Na, ne csigázzon, hogy abbahagyja a felénél - noszogatom, és elmerülök a tekintetében, a mosolyában. Kellemes a lábán feküdni, szórakozottan tépek egy szálat a fűből és az ujjam köré tekerem, akaratlanul is utánozva ahogy ő a hajtincsemet tekeri a saját ujja köré. Aztán felhúzom a térdem és zavartan a szám előtt szorítom ökölbe a kezem és kicsit oldalra fordulok nevetés közben. Istenem, hogy lehet valaki ennyire édes? Aztán megrázom a fejem és az ég felé pillantok.
- Azt hiszem még sosem hallottam ennél kedvesebbet. Ennio Grandi, pusztán a létezése valóra váltotta az egyik legszebb álmomat. Visszaadta a hitemet, hogy vannak a világban még igazán önzetlen és jó emberek - elpirulva elhallgatok én is. Kár, hogy nem sok van, amit ebből a felsorolásból valóra válthatnék, hisz vagy nincs már rá idő vagy megtörtént már. Ettől mégis boldog vagyok. Lám, vannak még akiket nem a menő autó, vagy a vastagnál is vastagabb bankszámla tesz boldoggá. Kár, hogy ritka, mint a gyémánt vagy az igazgyöngy. Szórakozottan merülök el a gondolataimban, amikor mozdul alattam. Felemelem a fejem, hogy engedjem és értetlenül nézek rá. A felém nyújtott kezét gondolkodás nélkül fogom meg, és így azért elég gyorsan talpra is segít. Értetlenül nézek rá.
- Iiiiigen, de...- nem értem egészen mire céloz, de ahogy az ölébe vesz, meglepetten kapaszkodom a nyakába apró sikkantást hallatva, ahogy felkap. Nem félek attól, hogy elejtene, biztos vagyok benne, hogy előbb törné ki a saját lábát, mint hogy bennem kárt tegyen.
- Mégis, mire készül? - kérdezem kíváncsian az arcár kutatva, majd elfordulok, hátha megláthatom a célt ahová tart velem. Meglepően stabilan tart, pedig biztos, hogy nem vagyok pille könnyedségű. A legutóbbi súlymérésen majdnem hatvan kilót nyomtam, ő mégis olyan könnyedén sétál velem, mintha csak tollpihe lennék. Érdekes, mert Ryan még a terhesség előtt is arra panaszkodott mindig, hogy túlsúlyos vagyok és ha megemelne, sérvet kapna. Szerinte vicces volt ezzel poénkodnia. Nem nagyon érdekelte, hogy emiatt fogytam majdnem ötven kiló alá nem is egyszer. A kerti tó láttán elkerekednek a szemeim.
- Na ne már! - csodálkozom el, de gyermeki izgatottság lesz rajtam úrrá és azonnal vigyorogni kezdek, aztán hangosan felnevetek, ahogy a lábam a vízbe ér. Fogom a kezét, és megvárom míg belép ő is, aztán elolvadva az ötletétől fonódom a karjaiba. Szélesen mosolyogva pillantok fel rá, és ringani kezdek vele a vízben lépkedve. A szerenád ötletére megcsóválom a fejem.
- Ennio, ön a legelképesztőbb férfi akivel valaha találkoztam. Egészen lenyűgözött, és ezt mindenre értem. Minden vágyam, hogy újra hallhassam énekelni. De attól tartok, ha ez itt és most még egyszer megtörténik, nem fogom megvárni, míg valóban megkéri a kezem. Itt ereszkedem fél térdre és én kérem meg magát, főleg azok után, ahogy a fejem simogatta az imént. Máris hiányzik - csóválom nevetve a fejem, és kibontakozom az öleléséből, játékosan pillantva a sötétlő szempárba.
- Van egy sokkal jobb ötletem. Vagyis nem sokkal jobb, inkább csak más. Ígérem, nem fogja megúszni az éneklést, mert az a szerenád már igencsak kijár nekem, tekintve, hogy Marthának is énekelt meg feltételezem a fél világnak. Nem féltékenységből mondom amúgy, mert ilyesmiről szó sincs. Énekel ugyan bármikor bárkinek, de ezzel nincs is semmi baj. A maga tehetségével meg sem szólalnék enélkül, még az étteremben is énekelve adnám le a rendelésem. De ettől még akkor is szépen kérek majd valamit, ami csak nekem szól. Most viszont engedje meg... - kacsintok rá, hogy éreztessem, a féltékenykedésem abszolút csak a játékom része, nem áll szándékomban kisajátítani sem most, sem semmikor. Amúgy sem vagyok féltékeny típus, azt hiszem egészen jól kezelem az ehhez kapcsolódó dolgokat.
Elengedem a kezét, és lehajolva egy kicsit behajlítom a jobb térdemet, lábujjhegyre támasztva meg az említett lábat. Így a szoknya takarásából előbukkan egy kicsit a combom, ahol egy praktikus kis csipkével díszített tartó bukkan elő. Épp akkora, hogy mozgás közben ne bukkanjon elő, ne lássa senki, de nekem kéznél legyen a telefonom és a bankkártyám. Jobb, mintha folyton a táskámat kéne igazgatnom magamon.
Előkapom a mobilomat, és előkeresem a lejátszási listámat, miközben pedig a zenék között keresek sejtelmesen mosolygok.
- Most pedig mielőtt ön kiválasztja azt a dalt, amit szívesen énekelne nekem - és erről nem nyitok vitát - előtte táncoljon velem. Azt mondta, látott táncolni délután. Most arra kérem, csatlakozzon hozzám és engedje el magát teljesen. Táncoljon úgy, mintha sosem lenne holnap. Engedjen el minden feszültséget ami a vállait nyomja. Tudom, milyen honvágya van. Azt gondolom, hogy van elég gondja-baja így is, és olyan sokat adott ma nekem. Hadd mutassam meg, mi az, ami nekem segít, hogy kicsit kieresszem a gőzt.
Elindítom a zenét, és a telefont lerakom az egyik díszkőre, hogy biztonságban legyen. Egyelőre csak visszafordulok Enniohoz és mosolyogva fogom meg a két kezét. Szemben állok vele és csak egyet-egyet lépek oldalra lágyan hullámozva, mintha csak egy fűzfa lennék, akit megcirógatott a kósza szellő.
- Látta a Dzsungel George című filmet? Brendan Fraser játszotta Tarzan kissé habókos, bolondos változatát. Akkoriban totál bele voltam zúgva, ez volt az első filmje amit láttam, és azonnal imádni kezdtem a színészt. De ami fontosabb, hogy volt a filmben egy jelenet, ahol Ursulát, a főhősnőt arra tanítja George, hogy kicsit engedje el magát a tábortűz körül táncolva, mert ott senki nem fogja megítélni - mondom, és elengedem a kezét, hogy kicsit eltávolodjak. A zenét ismétlésre állítottam, és remélem, hogy nem veti el teljesen az ötletemet. Mosolyogva, játékosan mozgatom meg a vállaimat, hátha ezzel motiválhatom miközben távolodva tőle lépkedek szintén táncikálva.
- Nincs itt senki rajtunk kívül. Ön beengedett a világába és befogadott. Olasz lehettem egy éjszakára. Most engedje meg, hogy én adjak valamit magamból. Nem latin zene, tudom jól, de...én szeretem. Ugyan nem tudok egy egész nemzetet adni, de amit tudok, azt szívvel-lélekkel adom. Ez a dal pedig felvidít, ha szomorú vagyok, ha nagyon honvágyam van vagy hiányoznak a szeretteim - vonom meg a vállaimat, majd oldalra billentem a fejem. A szoknyám már rég elázott, gyakorlatilag totál mindegy, mit művelünk mára velem, szerencsére nincs annyira hideg, hogy attól kelljen félnem, hogy megfázom.
- Táncoljon velem, Ennio! Gyerünk, azt mondta, ma este bármire rávehetem! - hajolok le, és a tenyerem belemártom a vízbe, majd játékból lefröcskölöm egy kicsit. Nem bánom, ha visszakapom, tőlem akár fürödhetünk is a kis tóban. Aztán nevetni kezdek, és már intenzívebb mozgást kezdek meg a zene dallamára. Énekelni ugyan csak némán éneklek, mert nem akarnám, hogy rosszul legyen a hangomtól, de egyre jobban adom át magam a táncnak. ha csatlakozik hozzám boldogan nevetek, és teljesen elengedem magam. Felemelem a kezem, aprókat ugrálok a vízben, pancsolok, mint az kisgyerekek szoktak a pocsolyákban nagy esők után, és cseppet sem érdekel a külvilág, csak a zene és Ennio. Szerencsére a mozaikok megakadályozzák, hogy csúszós legyen a felület. Pörgök, forgok, riszálok, hol rúgok egyet a vízbe, hol hátra vetem a fejem és felemelt kézzel simulok bele a dallamba. Nem zavar, hogy kinek a kerti tavában ugrálok, kinek a vize fröcsköl tele minket ezüst vízcseppekkel miközben pörgök-forgok a zene ritmusára. Elengedek minden bánatot és átadom magam ennek a pillanatnak. Ennionak, akihez ebben a pillanatban azt hiszem tényleg képes lennék teljes őrületemben hozzámenni, mert azt hiszem ha véget ér ez az éjszaka sokkal jobban fog fájni az elválás, mint amennyire az illene. Remélem így én is tudok adni neki valami örök emléket, amibe ő is kapaszkodhat, ha elkapja a rosszkedv. Ha meghallja a rádióban ezt a dalt, talán eszébe jut egy lány, akit először ő hívott táncra, míg együtt nem ettek vattacukrot, péksüteményt egy őrült éjszakán aztán táncoltak egy kerti tóban. Ez egy olyan emlék, amit valószínűleg minden szégyen nélkül mesélhet el majd az unokáinak. Caseyről a vörös ruhás lányról a szökőkútban.

megjegyzés, szószám, link

Notórius hűtőmágnes gyűjtő vagyok. Bevallom, nem sok egyéb dolog van, amiért megveszek, de az biztos, hogy legalább három teli cipős dobozom van már tele hűtőmágnesekkel a gardróbom egy elrejtett sarkában, a jobb kéz felőli ajtónál.
Emlékszem még, hogy gyerekként édesapám hozott haza minden állomásáról egyet-egyet. Mivel sokat utazott, sok kikötőben meg is fordult, evidens volt, hogy ráakad legalább egy helyre, ahonnan hozhat valami apró emléket. Apa a haditengerészetnél szolgál, ma már nagyon magas rangú tiszt, de ez nem mindig volt így. Volt idő, mikor hosszú hetekig élt egy tengeralattjárón, vagy nagy tengerjáró hajón, ahonnan repülőgépek szálltak fel. Mivel akkoriban annyira nem volt jellemző a napi szintű telefonálgatás, főleg kintről az óceán közepéről nem, anyának mindig hozott, hogy így mesélje el, merre járt. Volt, mikor csak egyet hozott haza. Volt, amikor tucatnyit, ezért még anyától ragadt rám ez a szenvedély. Megszerettem őket.
Mindegyiknek saját története van. Mindegyikhez köthetünk valami csodás emléket. Ha rá nézünk, valami eszünkbe jut a múltból, amit magunkban hordozunk, ami formált minket, csak a hétköznapok szürkeségében elmerültek. Jó időnként felidézni a nyaralásokon a kis utcában a fagyizót, vagy a csodás kilátást a hegytetőről, ahol jártunk. Az emlékek fontosak.
Ma már saját gyűjteményem van, és ha visszaköltözhetek a saját lakásomba, biztos, hogy találok módot, hogy majd kitegyem őket. Ryan nem engedte, mert szerinte nem elegáns, hogy ha valaki jön hozzánk, a hűtőmágnesek díszelegjenek a hűtőn. De a sajátomban ki szeretném rakni majd őket.
Az az igazság, hogy itt Washingtonban is vettem hűtőmágnest. Nem is egyet, ami azt illeti, mert túl szépek voltak, hogy választani tudjak. A ruhámmal együtt a szállodába vitték azokat is. Nagyon szépek. Az egyik kerámia, és a fehér ház mása mögött az amerikai zászló díszeleg. Nekem nagyon tetszik. A másik sima fém, kicsit modernebb, a harmadikon a legfőbb épületek vannak rajta. A Kapitólium, a Lincoln-emlékmű, a Washington-emlékmű és így tovább. A kedvencem mégis az, amin ugyanígy a jellegzetes épületek vannak, de csodálatos keretet kaptak a rózsaszín cseresznyevirágokból. Emlékek, amiket lent vettem egy árustól a parton még délelőtt, mikor kicsit kimentem napozni. Ritka alkalmak egyike, hogy én kimerészkedek a partra, mert nem vagyok túl jó úszó. Amikor lent voltam akkor is csak bokáig merészkedtem a hullámok közé, bármennyire is sütött a nap. A forró homokban nem merészkedtem tovább, mert meglehetősen félek a nyílt víztől. Furcsa ez egy olyan lánytól, akinek az apja tengerész, nem?
De a lényege a dolognak, hogy míg lent voltam, volt időm gondolkozni kicsit. Ott jöttem rá, bokáig ácsingózva az áttetsző habokban amik a lábam nyaldosták, hogy lassan elszalad az életem. Éveket pazaroltam egy olyan emberre, akit már régebben el kellett volna távolítanom magam mellől és nem szólt másról az élet, mint az ő vágyainak kielégítéséről. Én sehol nem voltam. Nem arra ösztönzött, hogy repüljek, hanem megnyeste a szárnyaimat, mint a Tower hollóinak. Pontosan ez járhatott a fejében, mint azoknak, akik lehetetlenné tették, hogy azok a hollók szárnyra kaphassanak. Ha a hollók elhagyják a Towert, összeomlik a monarchia - szólt a jóslat egykor. Ryan épp így nem akarta, hogy eltávolodjak a ketrectől, amit körém épített, mert akkor valószínűleg rájöttem volna hamarabb, hogy nem jó az, ahol és ahogy vagyunk. A legegyszerűbb az volt, ha nem engedett el maga mellől és állandó kontroll alatt tartott. S míg a vízben álltam, rájöttem, hogy ez az ami nagyon de nagyon hiányzott. A döntés szabadsága és az élmények gyűjtése. Hogy ha már éveken át csak a kertben járkáltam, most végre merjek szárnyra kapni. Emlékeket gyűjteni, amit majd magammal vihetek odaátra, amit majd megoszthatok a gyermekemmel, a leendő reménybeli unokáimmal és azokkal, akiket szeretek. Hisz az évek úgy suhannak el mellettünk, mint a szél és a fiatalság egyszer majd csak egy röpke álomnak tűnik majd.
Ezért vetkőztem le a félelmet, és ültem be abba a taxiba. Ezért hagytam magam rábeszélni a tűzpiros ruhára, ezért hagytam, hogy az üzletben öltöztető babát csináljanak belőlem. Mert eddig ezt mindig el kellett utasítanom. Mindenre nemet kellett mondanom, még egy társasági eseményen egy egyszerű táncra is. Hisz mit gondoltak volna Ryanről, ha meglátják, hogy a felesége egy másik férfival táncol vagy beszélgetni mer! Botrány! Tehát most mindent megteszek amit sosem mertem. Vagyis...majdnem mindent.
Megnyugszik a lelkem, hogy itt senki nem akar majd lelőni minket, de bevallom, hogy azért tényleg megijedtem. Ennio nem tudom mióta van Amerikában, de itt azért eléggé farkastörvények uralkodnak. Ölsz vagy megölnek. Sokszor hallottam a hírekben miket követtek el, nem véletlen, hogy nagyon hosszú ideig jellemző volt a halálbüntetés az Egyesült Államokban. Most már sok államban nincs jelen, hála a nép nyomásának, bár bevallom, némely esetben visszahoznám. Nem vagyok híve a másik ember életének kioltásában, de sajnos olykor elrettentő példaként érdemes lenne felvetni. Iskolai lövöldözés, tömeggyilkosság...
Az tény, hogy egy kertben való ücsörgés azért ezt talán senkiből nem hozza elő, de az emberi kegyetlenség igen sok formájával találkoztam már közvetve, szóval azért némi esély erre is van. De a figyelmem igen sikeresen tereli el az esetleges kivégzésemről csupán azzal, ahogy megosztja velem egy emlékét.
Olyan harsányan kacagok fel azon, ahogy elmeséli, miként is csuklott össze alatta a kerti szék, hogy sikerül félre is nyelnem egy kicsit, még a könnyem is kicsordul. A nevetésem olyan hangosra sikerül, hogy visszhangot ver a házak falai között, majd egybeolvad az ide szűrődő dallamokkal és sokáig cseng még a fülemben.
- Elnézést ... khmm, hjajj...nem akartam kinevetni, de ez oltári volt. Ön egy igazán jó történet mesélő és sajnálom, hogy ezeket nem láthattam saját szememmel, már ha nem haragszik, hogy ilyet mondok - nevetek az alkaromra támaszkodva, és hátradobok egy barna tincset a vállam felett. Hiába, Ennio és a meséi hol sírásra késztetnek, hol meg úgy kell nevetnem, hogy szó szerint majd' belehalok. Hihetetlenül élvezem a társaságát, és örülök neki, hogy ő láthatólag és bevallottan is ugyanígy érez.
- Az az érzésem, ez csupán költői túlzás, maga lókötő! Biztos vagyok benne, hogy a családja ezerszer érdekesebb és jobb társaság, mint én vagyok. De ha csak fele annyira élvezi ezt a beszélgetést, mint amit átélt, vagy épp ami önre várt volna, ha nem futunk össze, már azt mondom, elégedett lehetek - vallom be, és míg vágyálmok után kutatok, hogy a kérdésére feleljek, még a szám sarkában bujkál a jóízű kacagás utolsó pillanata.
Aztán az álmodozás új vizekre sodor minket, és mire feleszmélünk, már egy eltúlzott képzeletbeli esküvőt tárgyalunk. Hátravetett fejjel nevetek az Elvis imitátoron és azon, hogy vajon lehet-e rosszabb az én éneklésemnél? Mert hát lássuk be őszintén, az enyémtől vérezni kezdett a füle, Elvis utódjától pedig inkább ólmot öntetne belé. Nem tudom, ez alapján melyikünk a rosszabb, de minden esetre nagyon jót nevetek az ötleten. Egyszer férjez mentem, és nem lett jó vége. Jelenleg pedig ugyan az egyik felem szinte gondolkodás nélkül dobna fátylat a fejére és állna pap, oltár, Elvis Földi helytartója elé, hogy hozzámenjen ehhez a bűbájos, álom-hangú olasz szívtipróhoz, de a másik - a racionálisabb - inkább afelé hajlik, hogy mivel nagyjából ember nem lenne, aki valóban szeretni tudna szívből, igazán és olyannak, amilyen vagyok, valószínűleg a válási papírjaim aláírása lesz az utolsó, ahová kapcsolati célból biggyesztem majd a nevem.
Élvezem, ahogy az ölébe fekszem és a hajam simogatja, megnyugtat és megborzongat egyszerre. Van ebben a helyzetben valami egészen bensőséges, meghitt gyönyörűség, és nem gondolok arra, hogy eleddig nekem miért nem jutott valaki, aki így cirógatott volna? Inkább kiélvezem, amíg megtehetem, hiszen hamarosan ennek is vége szakad majd, és akkor nagyon fog hiányozni. Mindent meg akarok őrizni, hogy majd emlékezhessek rá a jövőben.
Mosolygok azon, ahogy ismét rám kontráz. Sportot űz ebből, de egyszerűen nem lehet rá emiatt haragudni. Az ujjával magára mutat, majd ahogy felém nyúl, épp úgy mozdulok - persze pusztán véletlenül - hogy hozzám érjen. Talán nem is kellett ehhez megmozdulnom, már nem vagyok benne biztos. Az arcán átsuhan egy furcsa árny, a tekintete egy pillanatra megváltozik, és bevallom, engem is meglepő forróság önt el, de aztán zavarba jövök a saját érzéseimtől és mélyre száműzöm őket. Ki hallott már olyat, hogy valaki belezúgjon az alkalmi tolmácsába? Nevetséges. Mégis, valahol mélyen bennem az motoszkál, hogy még egy ilyen pasi nincs a Földön, sehol a világon, és vétek lenne végleg elszakadni tőle. Ám a józanságom arra figyelmeztet, hogy bár szép ez az este, varázslatos, de a kegyetlen valóság az, hogy hamarosan véget ér. A hajnal elmossa az éjszaka csillámporát, és nem marad a helyén más, mint a világ, amelyben azelőtt léteztünk, hogy a mai reggel ránk kacsintott volna - de ami már sosem lehet ugyanolyan, mint amikor nem ismertük egymást. Ennio mégis más világba tartozik, mint én. Engem vár a munka, New York és az egyedülálló anyaság, nem beszélve a harcról amit még Ryan ellen kell megvívnom. Mert abban biztos vagyok, hogy bosszúra szomjas és nem fog egyszerűen elengedni még akkor sem, ha papíron elválok tőle. Őt pedig...ki tudja? Talán még ma éjjel megtalálja a maga hercegnőjét, akiért olyan rajongással tud odalenni minden nap, mint amit most átélhetek általa. Szerencsés lesz a nő és csak remélni merem, hogy megérdemli majd ezt a jó lelkű, kedves kalózt, aki észrevétlen rabolja el kincsként a nők szívét - talán teljesen ártatlanul nem is sejtve, hogy örökre nyomot hagy bennük. Azért bevallom, néha még a szívfájdalmat is megéri némely esetekben a gyönyör. Holnap pedig bárhogy fogok is szenvedni majd esetleg azért, mert többé nem láthatom, akkor is azt fogom mondani, hogy teljesen megérte. Mindent megért ez az éjszaka!
A régi emlék felelevenítésére felhúzom csodálkozva a szemöldökeimet.
- Nem mondja! - csodálkozom, és még a szám is eltátom kicsit, aztán rájövök, hogy olaszoknál ez nem is annyira ritka esemény, ha úgy vesszük. Hangosak, haragosak, már délután is megfigyeltem, hogy nagyon impulzívak tudnak lenni. Az egész testük, a lelkül, a lényük, ami él. Nem sok esetben titkolják az érzéseiket, és ezt nem szégyellik. Kiabálnak, ha haragosak, sírnak, ha szomorúak és nem rejtik véka alá a boldogságukat sem. Alapvetően azt hiszem, hogy eszméletlenül szeretnek élni, annak minden szépségével és fájdalmával együtt. Irigylem őket emiatt, én még most tanulom újra, hogy csináljam. Ennio szavain viszont ismét jót derülök, bár megjegyzem azért magamnak.
- Ahhaaa, szóval szereti a nőket. Mondtam én, látja, hogy minden nap másnak csapja minden bizonnyal a szelet! Előre irigylem a holnapi kiszemeltet, és sajnálom a tegnapit, aki holnap majd én leszek. - kuncogok - Nem mellesleg pedig egyrészről ez megnyugtató. Nem mintha bajom lenne a melegekkel, pánszexuálisokkal meg az egyéb manapság népszerű szerelmi csoportosulásokkal, de jó tudni, hogy nem én nem látom a fától az erdőt. Kínos lett volna, ha azzal szembesülök, hogy valójában a saját térfelén szeret passzolgatni csak én nem vettem ezt észre. Másfelől pedig jó, hogy mondja, legalább tudom, hogy ha elmenekül az ál-házasságunk elől, hol keressem. Majd küldje el postagalambbal a címét a barátainak, hogy tudjam, hová küldjem maga után az ál-férj mentő kommandómat. Nehogy azt gondolja, csak úgy elbújhat előlem! De nem ám! - integetek a mutatóujjammal tagadóan, és jót mulatok a saját baromságaimon. Vajon meddig bírja még Ennio, mielőtt megállapítja, hogy teljesen flúgos vagyok? Azt hiszem ezt akkor elvesztettem, mikor meghallotta ahogy a szökőkútban éneklek. Ép elméjű ember ilyet biztos nem tenne. De hát mint tudjuk, nem vagyok egészen komplett.
Amikor végül aztán csak eljutunk odáig, hogy elmondja, neki milyen vágyálmai vannak, teljesen zavarba jövök. Hihetetlen, hogy milyen átéléssel és érzékkel tud udvarolni, még ha valójában nem is igazi udvarlás ez. Jól esik elhitetni némely pillanatokban magammal, hogy a hevesebb szívdobogás és a kellemes érzések örökre velem maradhatnak. Felnevetek azon, ahogy felsorolja a rossz tulajdonságait, majd elfordulva tőle láthatatlan idegenek felé kezdek integetni.
- Ó, elnézést, épp elküldtem a Szentté avató brigádot. A Vatikán ugyan kissé neheztelni fog, de legfeljebb emelek majd egy templomot meg egy iskolát Zambiában és megbékélnek - legyintek, mintha nem számítana, és szemtelenül vigyorgok. Nem nagyon illik a hittel viccelődni, de talán nem haragszik meg érte igazán.
- Amúgy pedig ha azt hiszi, hogy ennyitől megrémülök és megúszhatja a menyegzőt, tévedésben él. Elriasztást akar? Rosszul kezd neki. Figyeljen, megmutatom, hogy kell. Szóval! Én is makacs vagyok, rettentően kitartó - bár tekintve, hogy válófélben vagyok, talán nem ezt szűri le, de ez most mellékes. De én, ráadásul rettentően szétszórt tudok lenni - bólogatok - Éééés...folyton elhagyok valamit. Vagy elfelejtek. Például felhívni valakit, vagy visszaírni. Ezen kívül...Regisztrált sajtburger és sültkrumpli függőségem van, kétszer voltam elvonón. Hatástalannak bizonyult, mert még az infúziómba is turmixolva kértem a közepes menüt, majonézzel és fagyival. Borzalmasan parkolok, félek a nyílt víztől, pedig tudok úszni és mániákusan gyűjtöm a hűtőmágneseket. Ja, és ha már a bűnöző életről beszéltünk az imént, bevallom...időnként szégyentelenül mászok be magánkertekbe is, hogy a kertből...köveket lopjak. Már kész gyűjteményem van érdekes és különleges kavicsokból. Salt Lake-ben rendszeresen jártam tinédzser koromban az utcákat, és ahol megláttam valami nekem tetszőt, ha nem láttam kamerát, szívbaj nélkül lopóztam be, hogy megfújjam a kerti dekort. Komolyan így volt, kérdezze csak meg a tesóimat vagy az anyámat, a mai napig van egy jó adag kavics a kertünkben amit én hoztam innen-onnan. Szóval itt már nem az a kérdés, hogy én magához mennék-e, hanem hogy maga elvenne-e egy hozzám hasonló veszélyes bűnözőt!
Rémes túlzás, és van a mesémben némi színezés is, de a legtöbbje igaz. Valóban borzalmasan parkolok, a belvárosban szívebben járok inkább gyalog és tömegközlekedéssel, semmint kocsival. Vennem kéne egy olyat amiben van tolatókamera, de még a régit sem hozhattam el. Igaz, nem is nagyon hiányzik, mert Connienak van kocsija, én meg elvagyok anélkül is. A kavicsgyűjtés pedig tökéletesen igaz, nem tagadom. Ha most meglátnék valami szép darabot, nem lennék rest hazáig cipelni magammal, hogy eltehessem emlékbe.
Az ál-házasságunk fiktív jövője bent reked a pillanatban, s bár meghallgatom, ha Ennio bármit is felel rá, pillanatokkal később már a vízben ácsorgunk egy közeli kis kerti tavacskában, s bokáig ölel körbe az áttetsző, folyékony békesség. Szerencsére ebben halak nincsenek, mert sikoltozva menekülnék ki a vízből. Szeretem az állatokat, sajnos némelyikükkel együtt is kell dolgoznom, de a közelemben ha nem muszáj, nem szeretnék tartani egyet sem. A víz azonban itt csak tavi rózsákat rejt és egy kis csobogót, amely csendesen teszi a dolgát s forgatja a vizet, hogy ne poshadjon be. Ha házam lenne, mindenképp lenne kerti tavam, ez biztos, és nem lennék rest saját kezemmel mozaikozni az alját, ezüst, fehér, világos és sötétkék kockákkal, hogy igazán egyedi eredményt kapjak majd. Szeretem a kétkezi munkát, nem vagyok az a fajta aki mindent mással akar megoldatni. Megvan annak a szépsége is, amikor az ember elfárad a munkától és összekoszolja a kezét, mert az igazán a sajátja.
Lágyan simulok bele a ringásba, amellyel mozgat és egészen úgy érzem, megbolondultam, de ebben a percben őrült módon szerelmes tudnék lenni ebbe a kalózba. Don Juan, Casanova és minden valaha volt szerelmes regény főhőse sem ér fel hozzá képest. A megnyilvánulásai, a gyengédsége, a határozottsága, a mosolya, amivel rabul tudja ejteni a gyanútlan női szíveket. Akire szemet vet, biztos vagyok benne, hogy teljesen esélytelen vele szemben. Elég hozzá néhány mosoly, őrületes bókok, és az áldozat boldogan lép a kivégzőosztag elé. Vajon hány nő zokogja tele a párnáját miatta? S ha egyről is tud, miért épp engem bolondít magába ezen a gyönyörű estén? Talán el kellene hinnem amit korábban mondott, hogy valamit látott bennem, amit én magam sem látok.
- Mmm....- hunyom le félig a szemhéjam és belesimulok az érintésébe - Bár nem tudom mi az amit megint mondott, de igen, pontosan erre gondoltam, Mr. Grrrrrandi - pörgetem meg az r-eket, akár egy doromboló macska, és néhány pillanatig kiélvezem még a simogatást a hajamon, amit hiányoltam. A fejem bele is mozdítom a tenyerébe, hogy ne hagyja még abba, mert eszméletlenül jól csinálja. Nem is tudtam róla, hogy ennyire szeretem, ha a hajammal babrálnak, de úgy tűnik felfedeztem egy igen erőteljes erogén zónámat, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. A testemen apró elektromos szikrák pattognak végig a sarkamig, de aztán kénytelen vagyok abbahagyni az élvezkedést, mert azért eléggé illetlen lenne itt pihegni, mint valami kiéhezett kurtizán. Ahogy végigsimít a hajamon a szemhéjam is felnyílik, magába fogadja újra a sejtelmes fényeket és elmerülök Ennio sötéten örvénylő szemeiben. Aztán a szerenád helyett mégis valami mást választok. Míg beszélek előhalászom a telefonomat, hogy aztán rákeressek Meghan Trainor dalára.
A zene lenyomja a távolabbi zajokat, a telefonom hangszórója nem tökéletes, de érthető hangzással juttatja a fülünkbe szöveget és a dallamot. A piros ruha alja szétterül a víz felszínén, ahogy ringatni kezdem a csípőmet és a vállaimat, hogy Enniot táncra hívjam. Látom rajta, hogy zavarban van, mert nem tudja még, milyen jó érzés is, amikor minden kötöttség nélkül adhatod át magad a zenének. Ryan hosszú időre száműzte ezt az érzést tőlem, épp ezért egyre többször akarom ezt érezni, mintha pótolhatnám az elvesztegetett időt amit boldogtalanul töltöttem egy hamis illúzió rabságában. Hagyom, hogy Ennio maga döntsön arról, csatlakozik-e de nem fukarkodom a biztatással, hogy engedje el magát. Senki nincs ezen a részen, a lakók minden bizonnyal alszanak már, ezért merek én is sokkal bátrabban mozogni, mintha körbe állnának. Visszafogottabb voltam akkor is, mikor először kért fel táncolni, most azonban az első lazább ringások után teljesen elengedem magam. Élvezettel táncolok a ritmusra, nem érdekelve, hogy ez kívülről hogy is néz ki, de azért először csekkolom a férfi reakcióját. Ha azt látnám rajta, hogy nem tetszik neki, abbahagynám. Nem vagyunk egyformák, megérteném, ha nem akarna kötélnek állni. De a dal szövege tényleg illik ide most. Jobban érzem magam, ha táncolok, és mikor együtt csináljuk...látom, hogy neki is szélesebb a mosolya, és végül beledobbant a vízbe. Megadja magát!
Felsikkantok kacagva ahogy beterítenek a vízcseppek, és én is tapicskolni kezdek a ritmusra, aztán nevetve fogom meg a kezét és fene se tudja már, hogy milyen koreográfiát találunk ki, de akár az őrültek, úgy engedjük szabadjára a magunkban rejtőző hancúrozó kölyköket. Élvezet a társaságában lenni, és leplezetlen rajongással bámulom ahogy mozdul a teste. Már az első táncnál is megállapítottam, hogy jól táncol, a Despacito alatt megbizonyosodtam, hogy énekelni is tud. De ez most valami egészen fenomenális. Egyszerre érvényesül a mozdulatain a vadóc gyerek és a férfias őserő, ahogy dobbant, guggol, pördül és nem feledkezve meg rólam, engem is irányít.
- Ez volt a célom, hogy teljesen elvegyem az eszét! - kacsintok rá nevetve és felemelt kézzel megpördülök a tengelyem körül. Az más kérdés, hogy ez fordítva inkább történt meg, mert be kell vallanom, ha csak erre az éjszakára is, de menthetetlenül beleszerettem ebbe a hihetetlenül bűbájos, vonzó szívrabló olasz kalózba. Van az a szívfájdalom, ami tényleg megéri.
A tánc lassan a végéhez közeledik és már szúr az oldalam, a vállamon, a mellkasomon izzadtságcseppek gyöngyöznek, bár némelyik csak a felcsapódó víz maradványai. A mellkasom zihálva emelkedik és süllyed és az eszem teljesen elvesztve még utoljára ugrálok egy kicsit, talán némi hangot is kiadok magamból, mert hát sajnos énekelni nem tudok, de bizony mindenki más bánatára nagyon szeretek. A zene az utolsó hangoknál tart, és mire észbe kapok, a nem létező koreográfia záró akkordja Ennio karjában talál rám és teljesedik ki. Látom rajta, hogy teljesen kivirult. A szemei varázslattal teltek meg, van egy különös, megismételhetetlen ragyogás bennük, amilyet még soha, egyetlen férfin sem láttam, aki rám nézett. Vagyis...de. Egyvalakin. Az apámon. Amikor az anyámra nézett. Kár, hogy ez csupán az én fejemben létezik. Pihegek, és ő is levegőért kapkod, de magabiztos kézzel húz még egy mozdulattal közelebb. Olyan boldogság tölt el, hogy ilyen felszabadultnak látom, mintha megnyertem volna a lottó ötöst, vagy feltaláltam volna a rák ellenszerét. A mosolyom elpusztíthatatlanul az arcomra ég, mert nem is tudja tán, hogy a mosolya, a boldogsága engem is boldoggá tesz. Ez volt a célom, hogy egy kicsit ki tudja engedni a gőzt, mert egész este azon fáradozott, hogy én jól érezzem magam, vissza akartam adni neki valami jót én is.
A pillantás azonban hosszabbra nyúlik, mint ahogy a helyzet indokolttá tenné, és ahogy a gondolat megfogan a fejemben, újra azon kapom magam, hogy az ellenállásomat keresem magamban. Vajon mit tennék, ha most megcsókolna? Nem szabadna, hiszen még tulajdonképpen férjes asszony vagyok, és én nem vagyok hűtlen. Sosem voltam, nem is kezdeném el. De ahogy rám néz ebben a percben, az felér egy ígérettel. TUDOM, hogy akarom. Akarnám. A lelkem sikoltozva emel a feje fölé transzparenst: TEDD MEG! NE HEZITÁLJ!
Az ujja az állam alá csúszik, a fejem engedelmesen emelem meg, a testem akaratlanul simul még közelebb hozzá. Ziháló mellkasunk egy ütemre ring, egy szívdobbanássá válik a két szív a két testben. Felém mozdul, és már enyhén kezdem hátra hajtani a fejem, az ajkam szinte érzi a forróságot ami belőle árad.
Bzzzz-bzzzz
Megrezzenünk és a pillanat odavész. Néhány ablakból halk taps hallatszik, de nem figyelek rájuk. Nevetni kezdek halkan és teljesen elvörösödöm zavaromban. Mégis, mi a jó francot képzeltem magamról? Megrázom a fejem, és elszakítom magam a tekintetétől, a kerti csobogót szemelem ki, hogy oldjam a kínos pillanatot, mert tudom, hogy észrevette amit én is észrevettem. Aztán megszólal, a hangja csendes és visszafogottabb, bár magában hordozza, hogy talán ő is bánja az elszalasztott pillanatot. Én valahol mégis örülök, hogy nem történt meg, még ha valahol hiányérzetem is keletkezett a beteljesületlen vágyakozás nyomán.
- Nem kell a tökéletes. Igazi kell, de azért köszönöm. Talán majd egyszer - bólintok, és nem firtatom, mit is értettem ez alatt. Ryan sokak szemében tökéletes volt. Úriember, tanult, intelligens, rendszerető. Tökéletesen tudott viselkedni, gazdag és pofátlanul jóképű, bár bevallom, mai eszemmel nem is értem, hogy keveredtünk mi egymás mellé. Mindenki azt gondolta, álom-életet élünk. De mit nem adtam volna, ha olykor tányérokat csapkodhatok a földhöz, ha időnként úgy összevesztünk volna, hogy rám csapja az ajtót én pedig sírva fakadhatok. Aztán hozhatott volna virágot, én pedig megjátszott sértettséggel enyhültem volna meg némi noszogatás után, hogy aztán csak rossz emlékké szelídüljön a vita. De ez sosem volt így. Sosem lehettem igazán szenvedélyes, sem odaadó, és soha nem éreztem, hogy fontos lennék annyira, hogy ha rám vágja az ajtót, végül akkor is, ha én voltam esetleg a hibás, leadjon az egójából és a kedvemért áldozatot hozzon. Nem bíztam benne, hogy visszajönne értem. Csak, hogy ne veszítsen el. Tudom, hogy ha egyszer is ellenszegültem volna, teljesen kiakadt volna és az a kapcsolatunk végleges megromlását eredményezte volna. Egyszer ellenszegültem...
Szóval nem kell a tökéletes. A kirakat. A hazugság. Igazit akartam. Elfogadással, hibákkal, amikkel az őrületbe kerget, de ezekkel együtt és mindezek ellenére is imádhattam, és adhattam volna tonnaszámra a bennem lávaként izzó szeretetből és nem kell kérnem, hogy visszakapjak belőle mert magától akarja majd adni. Aki ugyanezt érzi, mint én. Bár tudom, hogy lehet, ez sosem fog majd eljönni, még amúgy sem vagyok teljesen készen rá. Tulajdonképpen azt sem tudom ebben a percben mit művelek épp.
Szerencsére Ennionak nagyobb gyakorlata van abban, hogy oldja a feszültséget, így miután megnyugodtam, kíváncsian hallgathatom a szerenádját. Elfáradtam, hát míg énekel, hátat fordítok neki. Nem akarok illetlen lenni, csupán óvatos, és néhány lassú, szinte már táncoló libbenéssel a távoli gitár és Ennio közös varázsára a tavacska széléhez lépkedek, hogy leüljek. A tekintetemmel aztán mosolyogva hallgatom, ahogy valami csoda ismét életre kel általa. Nem tehetek róla, ha ismét meghatódom. Észre sem veszem, hogy apró cseppekben könnyek gyűlnek a szemembe. Nekem énekel. Ezt a dalt. Szinte már haragszom rá, hogy direkt játszadozik velem, mert ez felérne egy vallomással. A francba is, ha nem itt és nem így találkozom vele, akár...
Hülyeség azon rágódni, mi lett volna ha. De mégis az jár a fejemben. Az el nem csókolt csók, ami a számat égeti, az ölelés, ami több volt, mint baráti, mégis a beteljesületlenség örökké tartó láncát akasztotta a nyakamba. Nem szabadna erre gondolnom. A jegygyűrűmre gondolok, amelyet az óceánba akartam hajítani. Égetni kezdi az agyam a tudat, hogy még őrzöm, mint valami ereklyét.
A könnycseppek szelíden siklanak le az arcomon, és a dal végén lelkesen tapsolni kezdek, és bár könnyes a szemem, de szélesen mosolygok. Ez a szuperképességem, hogy én még sírás közben is képes vagyok mosolyogni. Mintha ezzel el tudnám rejteni a bánatomat, vagy épp a meghatottságomat, az örömömet.
- Magának színpadon lenne a helye, remélem ezzel tisztában van -erősítem meg újra, és felszabadultan sóhajtok - Most pedig jöjjön ide, hogy megölelhessem!- intek felé, és ha nem ellenkezik, minden csábítástól mentesen a nyaka köré fonom a karjaimat. Az állapotomhoz mérten hozzá bújok, lábujjhegyre is állok, hogy ne kelljen annyira leguggolnia, és kis ideig csendesen a vállára hajtom a fejem. Lehunyom a szemem, mert nem tudom elmondani, mi minden kavarog bennem. Csak csendben hagyom, hogy még néhány könnycsepp a vállára hulljon, míg valahol az éteri szinten talán a lelke eléri az enyémet, és legalább részben, de megért. Aztán eltávolodok tőle.
-Köszönöm a szerenádot, egyszerűen nem jutok szóhoz. Fantasztikus hangja van! Miért nem megy el valami tehetségkutatóba? Vagy küldi el a demóját a lemezkiadó cégekhez? Biztos vannak szabadúszó stúdiók, ahol engednék, hogy felvegyen néhány számot. Nem gondolt még arra, hogy kilépjen a nagyérdemű elé a tudásával? Mindene meg lenne hozzá, hogy sztár legyen - érdeklődöm, bár bevallom, semmit nem akarok erőltetni, de ha nekem lenne stúdióm, egy ilyen kaliberű tehetségre azonnal lecsapnék akkor is, ha egy fillért nem invesztálna bele abban a demoba.
Egy erősebb szélfuvallat éberségre int. A kis tavacskán apró hullámokat gerjeszt, megtáncoltatja az immár megnyugodni készülő tavi rózsákat. Arra fordulok, amerről a légáramlat érkezett, és a házak között a távoli égbolton észreveszem, hogy villámok cikáznak gyors egymásutánban.
- Ajjaj, ez nem néz ki túl jól! - pillantok Enniora - Talán jobb lenne, ha mennénk. Nem biztos, hogy vihar lesz belőle, de jobb nem kockáztatni.
Kimászok a tóból, és újra a kis táborhelyünk felé veszem az irányt, de mire odaérünk, már meg is érkeznek az első cseppek és egy hatalmas dörrenéssel vág végig az égen egy villám. Zeusz kíméletlenül mossa el az utcabál forgatagát, már ami a szabadtéri programokat illeti.

megjegyzés, szószám, link

Mi a titkos összetevője a boldogságnak?
Mitől ér el hozzánk némely pillanatban? Mitől, honnan, mi okból, hogy annyira túlcsordul a bolond szívünk ezzel a végtelen érzéssel, hogy azt érezzük összeroppanunk alatta? Nem bírjuk el, túl sok, egyszerűen lehetetlen helyén kezelni ennyi boldogságot! Mégis, ezer és ezer késszúrást is elviselnénk, belehalnánk a pillanatba csak azért, hogy még egy kicsit fogva tartson, még egyetlen percig gyötörjön s édes melódiával szője át a lelkünket.
Azt hiszem a boldogság abban található meg, amikor nem csak a magunk örömére tudunk ráhangolódni, hanem az önzőségen átjutva megtaláljuk egy másik emberben ugyanazt a felhőtlenséget, amely bennünk is megszületett. Amikor két lélek ugyanazért, ugyanabban a pillanatban vész el a végtelenségben.
Semmi nincs véletlenül. Mindennek oka, miértje van, és én most már hiszem, amit nemrég Ennionak is megpróbáltam elmondani: okkal találkoztunk mi ketten. Hogy neki miért volt szüksége erre? Fogalmam sincs. A változást ő fogja tudni megmondani. Egy reggel majd arra ébred, hogy a velem való találkozás után valami változott az életében. Lehet, hogy jobb lesz, bár erre semmi garancia nincs. Lehet, hogy az volt a lecke ebből, hogy megtanulja, nem szabad minden késztetésnek bedőlnie, mert ezt az estét egy csinosabb, édesebb fiatal hölggyel is eltölthette volna. Olyannal, akinek talán a szívét adhatta volna, s az ígéretét egy gyűrű kíséretében valahol, egy kápolnában a maguk és a szeretteik legnagyobb boldogságára. Meglehet, mégis jobbá tettem valamit. Akármit. Talán csak azt, hogy egy kellemes, varázslatos estét tudhat majd örökre magáénak, és a tudatot, hogy örökre a szívembe véste a nevét. A születendő kislányomnak pedig majd álmodozva fogok mesélni egy fiúról, akivel egy őrült éjszakán ő is velem együtt táncolt, s minket hármunkat örökre összeköti egy láthatatlan, leheletvékony aranyfonál. Azt már most tudom, hogy ezeket a gyönyörű, sötét szempillákkal övezett gyönyörű barna szemeket sosem fogom elfelejteni. Azt kívánom, hogy soha ne felejtsem el, és remélem, hogy néha én is eszébe jutok majd.
Beleszeretnék, ha nem lennék a józan eszemnél, ez bizonyos. A lelkem akár a sivatag, úgy szomjazza az érzelmeket, amik most magukkal ragadnak. Kiéhezettnek, elhagyatottnak érzem magam, és magányosabbnak, mint valaha. A testvérem valahol a mi biztonságunkért harcol, régóta már, hogy nem beszéltünk egymással. A húgom távol tőlem, az ideje legtöbbjét munkával és tanulással tölti, s én...itt rekedtem egy életben, amit nem is én akartam. Nem ezt terveztem. Szerelemre vágytam, sírig tartó boldogságra készültem. Nem zavart, hogy ezért küzdenem kell, mert úgy éreztem, megéri az árat, amit fizetnem kell érte. De valahol az úton valahogy elkanyarodtam a céltól, míg végül kipukkant az a lufi, ami a a hazugságok felhőjén ringatott. Szánalmas, így utólag visszagondolva, mennyire vak voltam a saját életemben. Annyira görcsösen akartam, hogy sikerüljön. Hogy ne legyen igaza a bátyámnak, a húgomnak, a barátaimnak...
Ez a férfi a maga fiatalos bohóságával, a történeteivel, azzal, ahogy befogad a tágabb értelemben vett családjába megváltoztat bennem valamit. Olyan, akár a gyógyír egy régóta lüktető, sajgó, fájó sebre, mégha a gyógyulás folyamata maga is fájdalommal jár. Tudom, hogy az, ahogy hozzám viszonyul, a gyengéd érintései, a kedves mosolya csak ma lehet az enyém. Nincs tovább. Neki is megvan a maga élete és nekem is, a kettő nem fonódhat össze. De valahol az jár a fejemben - mi lett volna, ha...
Ha előbb találkozunk? Ha előbb lépek ki a házasságom kapuján? Ha azelőtt ismertem volna meg, hogy így alakult volna az életem? Talán semmi. Talán...talán valóban beleszerethettem volna. De ezt már sosem tudjuk meg, mert a gyermekem úton van, mert válófélben vagyok. A szívem is darabokban. De valami mást is elvett tőlem a férfi, aki egyszer azt ígérte, mindig azon lesz, hogy vigyázzon rám és boldoggá tegyen. Nem azért, mert Ryan úgy hasított ketté, mint ahogy a fát szokták kockás inges favágók Alaszka kietlen, kegyetlen vidékein, ahol a tél az úr. A szívem tulajdonképpen már csak az ígéretembe volt szerelmes azt hiszem, magát az érzést, ami egykor hozzá kötött már rég elvesztettem, csak nem akartam észrevenni. De a bizalmam...
Kétkedem. Folyamatosan és állandóan kétkedem, mióta csak megkezdtem a lombik programot és Ryan egyre többször hangoztatta, hogy nem biztos, hogy jó ötlet, míg tettel is bizonyította, hogy nem egy csónakban evezünk. Minden szóban, minden megnyilvánulásban benne látom a csalódás lehetőségét, mert egyszerűen nem tudok hinni abban, hogy az ígéretnek, a fogadkozásnak vagy csak az adott szónak van még jelentősége. Ez a férfi itt mellettem ma estére mégis elaltatja minden bizonytalanságom. Varázsereje van, s talán nem is tud róla. A hangja, a szeme játéka, a mozdulatai mind elhitetik velem, hogy amit mond, az úgy van s úgy lesz. Az este elején rám pirított, hogy ha valamit ő ígér, akkor az úgy lesz, s egyetlen-egyszer sem kaptam még hazugságon. Olyan nyíl egyenesen mond ki mindent, él meg mindent, hogy eszembe sem jut, hogy mögöttes szándék vezérli bármely tettét. A bizonytalanság távoli sötét felhőként kavarog valahol bennem, nem jöhet felszínre. Mégsem ringathatom magam abba a bolond hitbe, hogy ebből több lehetne, mint amiről ez az este szól. Apró kacérságok, bolond kacajok, derűs szópárbajok, amik jutnak nekünk - és csupán ennyivel boldogabbá és szebbé teszi a létezést. A hálám örökké az övé lesz ezért az estéért, azért, amit rám áldozott, nekem adott, pedig tudatában sincs annak, mit tett. Talán jobb is így.
S bár a folyamat messze nem ért véget, de végre azt is eléri, hogy egyetlen estére olyan erők birtokába kerüljek, amiket rég eltemettem magamba. Kislánnyá változom mellette, boldoggá, felhőtlenül játszadozó kamasszá, s nem zavar ki néz bolondnak. Élni akarok, úgy, ahogy itt körülöttem mindenki teszi. Ízeket akarok, érzéseket, gyötrelmesen csodás felemelkedést, amely nem enged lezuhanni egészen addig, míg el nem jön a hajnal.
Kikacagom, mert a történet a gyermekkori pufók énjéről élénken elképzelésre kerül az elmémben. Annyira nevetek, hogy félre is nyelek miatta, pillanatokon múlik csak az életem. Igaz, ez nem kicsi túlzás, de akkor is köhögnöm kell, és így igyekezni a bocsánatáért esengni.
Aztán meg már azon kapom magam, hogy lélegzetvisszafojtva figyelem a színészi játékát amelyben a méltán híres Keresztapa figurát alakítja. A játék végén megtapsolom lelkesen, és elismerően hajtom meg a fejem felé.
- Hát ez nem volt semmi - ismerem el majd huncutul pislogok feléje - Most kifejezetten örülök, hogy szimpatikusnak talál. Jobb is lesz, ha odafigyelek, miket beszélek, nehogy egy ártatlan patás bánja a rosszalkodásomat. Vagy az én fejemet rakják valaki ágyába elrettentő példaként - vágok igen ártatlan képet, majd kissé ijedtet, csak részben sikeresen elrejtve a mosolygásomat, aztán persze elnevetem magam. Egy percig sem gondolnám komolyan, hogy ilyesmiben részt venne, egyszerűen túlságosan jónak látom.
Meghallgatom, amit az apjáról és a származásáról mond. Hisz nem nézném ki belőle, hogy bármikor is lófejekkel zsonglőrködne. Bár meg kell jegyeznem, Ryanból sem néztem ki elég sok mindent, talán én vagyok túl naiv. De jobban szeretem hinni, hogy ez a világ csak a filmeken létezik és engem nem érhet el. Annyira távolinak tűnik nekem ez, a hatalommal való visszaélés, a megfélemlítés. Nem tudatosul bennem egyetlen percig sem, hogy mindez észrevétlen volt az életem része. Nem figyeltem  mert csak a jóra koncentráltam. Pedig ha figyeltem volna, Ryan esetében is észrevettem volna az intő jeleket. A késői hívásokat, a gyanús alakokat akik időnként megkeresték. De én orvosnak készültem, aztán a munkámban az előrelépésre koncentráltam majd arra, hogy boldoggá tegyem Ryant. Ostoba, naiv Casey.
- Tényleg? Ez érdekesen hangzik - billentem oldalra a fejem és összehúzom a szemem - Nem tudom mi a különbség az olasz akcentusok között, de értem mire gondol. Az édesapja minden bizonnyal büszkén húzza ki magát amikor kiakad és egy szavát sem érti a családja - húzom ki magam és igyekszem komoly, férfias arcot vágni. Még egy hajtincsemet is az orrom alá húzom, hogy bajuszt imitáljak vele - Az én fiam! Még a beszéde is az enyém! Igazi szicíliai - integetek én is csuklóból, ég felé mutató összeszorított ujjakkal, csak úgy, ahogy az imént tőle láttam, aztán kipukkan belőlem a nevetés. Nem vagyok olyan jó színész, mint Ennio, ehhez kétség sem fér, de irtóra jól szórakozom.
Az azonban tény és való, hogy míg az ölében fekszem, megannyi komikus és kedves pillanatot átélve is rezeg a levegőben...valami. Valami, ami túlmutat azon, hogy két ismeretlen csak úgy random beszélgetni kezd. Érzem én is, hogy minden érintés után sóvárgok egy újabbért, és olykor észreveszem, hogy ő is közel áll ahhoz, hogy többet engedjen meg, mint amit az illendőség megengedhetne. Ilyen, amikor arra hívja fel a figyelmem, hogy előbb szeretne ő belém mint én belé, még ha ezt kevésbé is hiszem el. Az egykori leendő Mrs. Grandi említését komolyan veszem, egyből kíváncsivá tesz a történettel, és azonnal figyelmeztetem is magam, hogy erre mindenképp emlékezzek. Én sosem voltam hűtlen. Ryan volt az első és egyetlen férfi az életemben, leszámítva néhány esetlen csókot még a középiskolában. Aztán volt egy eset, egy sráccal. Nem nagy dolog, nem történt igazán semmi, csak a blúzom alá nyúlkált amit én nem akartam, és végül kissé harciasan kellett leállítanom. Tényleg nem bántott, az ártatlanságom megmaradt. De akkor olyan tragédiaként éltem meg, hogy aztán nagyon sokáig nem mertem nyitni a férfiak felé. Ryan volt igazán az első, és nagyon sokáig türelemmel várt is, hogy feloldódjanak a gátlásaim. Sajnos, ez sosem történt meg teljesen, azt hiszem, de végül már szégyelltem, hogy nem adom be a derekam, és végül csak túllendültem a dolgokon. Hogy jól tettem-e? Hát...fogalmam sincs.
Ennio azt mondja magáról, hogy a női nem rajongója, és feltételezem a története alapján, hogy a hölgy nem a semmiért vagdosott mindent a fejéhez. Nem tudom, tőlem ezek a megnyilvánulások azt hiszem távol állnak, bár eddig mindig vissza kellett fogni magam, ha tombolni akartam.
A válaszomat csendesen hallgatja meg, s közben csak felemeli a kezeimet. Jól esik, ahogy a forró ujjai közt tartja az enyémeket. Egészen más a bőre, mint nekem. Én nagyon sokat kéz-krémezek, mert alapvetően is száraz a kezem, de a munkám miatt sokat vagyok gumikesztyűben és nagyon oda kell figyelnem a higiéniára is, ezért állandóan fertőtlenítőznöm kell. Szép is lenne, ha csak úgy véletlenül kisasszéznék az intézetből a kezemen mondjuk az ebola egyik kórokozójával. Mégis, hiába krémezek állandóan, mindig száraznak érzem a bőrömet, nem is nagyon szeretem mutogatni a kezem. De az övében olyan picinek tűnik minden kis ujjam, szinte elveszek, és ahogy tanulmányozza őket, zavarba jövök tőle. Mintha minden apró kis sejtem rajzolatát meg akarná jegyezni, hogy majd fel tudja idézni, ha eljő az elválás ideje. Én csak a tekintetét nézem, és megpróbálok olvasni belőle, mint ahogy egyszer azt mondta, megtanít rá. Azt hiszem ez az olvasás sokkal nehezebb, mint ő gondolta volna, mert a lelkem odaadnám, ha most, vagy bizonyos pillanatokban beleláthatnék a fejébe. Ám tudom, hogy ahogy nekem, úgy neki is joga van a saját gondolataihoz, és nem illik ennyire mohónak lenni. Majd ha szeretne, megosztja velem amit akar, addig meg...kiélvezem, ahogy örökké válik ez a pillanat.
Válaszolni szeretnék arra, amit mond, mert a kissé kicsavart lehetőség, miszerint holnap már valaki más lesz az én helyemen szerinte nem feltétlenül igaz és benne van a pakliban, hogy előre irigylem saját magam, miközben temetem is az egyelőre nagyon is élénk jelenünket. Szóra nyitom a számat, de...mit tagadjam, most ő az, aki meglep a fodorlatosságával és zavarba hoz.
- Hát...öö...khm...összezavarásban aranyérmet nyerne száz méteren - pislogok kissé megkutyultan, és igyekszem valami értelmeset kinyögni, de nem megy. Csak megrázom a fejem és elpirultan elnevetem magam. Beleborzongok a gondolatba, és engedem, hogy egyetlen percig magával ragadjon a holnapi viszontlátás részegítő lehetősége. Pedig ez...bolondság. Holnap már ki tudja merre visz a sorsunk egymástól?
Csacsiságot kontrázok őrültségre, de jól elszórakoztatjuk egymást. Mire feleszmélek, az első közös tánc és a felajánlott tolmácsolás félszegsége helyett már a nem létező esküvőnket tárgyaljuk. Hogy jutottunk idáig? Ki a fene emlékszik már rá? Megvan, hogy vattacukrot kaptam, amit együtt habzsoltunk be, és táncoltunk, és énekelt, akár a legszebb hangú angyal a mennyei kórusból, s mire elfeküdtem a fűben, a képzeletem kegyetlen tréfaként láncolt ehhez a szép szemű ifjúhoz. Fűből font gyűrűt, Elvis imitártort, olasz papot emlegetünk, s észre sem vesszük, hogy olyannyira elrugaszkodtunk a valóságtól, mintha nem is ezen a világon léteznénk. Pedig itt vagyunk. Itt, ahol neki szabadsága, nekem rabláncaim vannak. Ahol ő tehet, amihez kedve szottyan, nekem már most olyan kötelezettségeim vannak, amivel még én sem tudom, hogy fogok megküzdeni. Mégis, mi a fenét akarhatna tőlem? De mégis belemegyek a játékba, mert a nevetgélés, az értelmetlen tervezgetés felvidít mindkettőnket, és amíg úgy látom, neki jó kedve van és boldognak látom, addig nekem is jó. Aztán majd elmegyek gyónni, ha úgy hozza a sors.
Az ígéretére lágyan húzom mosolygásra az ajkaimat, mert annyira édes, ahogy ezt mondja, hogy már szinte felér egy vallomással.
- Csak vigyázzon, nehogy egyszer még ígéretté váltsam a felkínálkozó lehetőséget, aztán kommandó ide vagy oda, már nem szabadul majd tőlem - kacérkodok halkan búgó hanggal, de aztán elengedem ezt az ötletet, és megvonom a vállam - Szentek amúgy meg a Bibliában vannak meg a mesékben. Mindenki bűnösnek születik, és a legtöbbünk...hát, mondjuk úgy, kevesen érdemelnék ki a glóriát. De ezzel nincs semmi baj, ezért vagyunk emberek. Mindenkinek van valami rossz tulajdonsága, valami, amivel kiboríthatja a másik felet. Ezt el kell fogadnunk, különben sosem lelhetünk békére, bár megjegyzem, bizonyos dolgokban mindenki képes a fejlődésre, ha akar - egyezem bele kérdés nélkül abba, amit mond. Elhiszem neki - miért ne hinném - hogy nem csalta meg a nőt, aki lehetett volna akár Mrs. Grandi is egyszer, ahogy azt is, hogy ettől függetlenül nem járkál szemébe szúrt vajazókésekkel. Véleményem szerint az a férfi, aki soha nem néz rá egy-egy csinosabb nőre, nem megy bele ártatlan flörtökbe olykor, csak a móka meg a "Még megvan bennem a csáberőm!" kedvéért, az vagy meleg, vagy azért játssza meg magát, mert nála nagyobb kujon aki végigdöngeti a várost, nem létezik.
Hogy volt-e Ryannek valaha viszonya? Fogalmam sincs. Talán volt, talán nem. Sosem érdekelt annyira, hogy emiatt aggódjak, de nem azért, mert amúgy nem szerettem. Csak nem vagyok egy ilyen belenézek a másik telefonjába, e-mailjeibe típus. Számomra az, hogy valaki a párom, a kedvesem nem egyenértékű azzal, hogy a tulajdonom is. Nem vagyok alapvetően féltékeny, legalábbis eddig még nem vettem ezt észre magamon.
Azért ettől függetlenül igen sok rossz tulajdonságot tudok felsorolni, amit a sajátomnak mondhatok, s mivel úgy hiszem, hogy nekem biztos jóval több van, mint neki, el is kezdem felsorolni. Játszadozunk, mintha patika-mérlegen kéne a pro-kontra érveket felsorakoztatni, s míg ő folyamatosan a mellette oldalt akarná csak látni, én épp az ellenkező oldalra hívnám fel a figyelmét.
Hitetlenkedve mérem végig ahogy eljátssza utána a jegyzetelő bírát. Mintha egy kutyakiállításon lennék és én lennék az a cocker spániel, akit pellengére állítanak épp. Karba fogom magam előtt a kezeim és elhúzom a számat, aztán csak hallgatom ahogy nagy komolyan sorolja az érveket.
- Mmmhmm - bólintok olykor, és amikor a végére ér, az ál-jegyzetre lesve mutatok a tenyere felé - Kihagyta, hogy dobozból iszom a tejet, hogy megrögzött szökőkút-megrontó vagyok és a brigádot csak béreltem...- teszem hozzá, de többet nem tudok, mert kíméletlenül a szavamba vág, amiért nem tudok rá haragudni, csak mosolyogva elhallgatok engedelmesen, még az ajkaim puha szövetét is a fogaim közé húzom vissza, nehogy elvihogjam magam. Csodálattal nézek rá. Ki ez a pasi? Komolyan, a jó ég küldte? Valamiféle álruhába bújt őrangyal? Azért jött, hogy engem teljesen kiforgasson önmagamból? Hogy a rajongásom tárgyává s majd a legkedvesebb emlékeim tárgyává legyen? Mert ahogy így eljátssza nekem, hogy a rossz tulajdonságaim ellenére is eléggé odalenne értem az elkövetkezendő örökkében, egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen létezik. S közben a szívem sajdul bele, mert könyörtelen a józanság, amely újra és újra arra int, hogy ennek egyszer véget kell vetnem. Ha nem ő fogja előbb, nekem kell búcsút intenem, hogy ő is élhesse az életét és én is felszálljak arra a gépre, amely majd New Yorkba visz, ami innen nézve most inkább tűnik rideg, utálatos helynek, semmint az otthonomnak. Ám addig még van pár órám, és ki is használom, amit még tartogat nekem Ennioból és ebből a mágikus estéből.
A nevetése magával rántja az enyémet is, kipukkan belőlem, mint a lufi amit túl sokáig fújnak fel.
- És még én vagyok a kleptomán? - kérdezek vissza szemtelenül - Jelenleg ez igen nehézkes lenne, lévén, hogy nekem nincs ajtóm - szögezem le, de aztán felmutatom az ujjam - De, a húgomnak van. Ugyan nem tudom mit kezdene egy kissé megviselt lábtörlővel, vagy egy olyan kaspóval amiben nagyjából másfél éve nincs más, csak egy kiszáradt virág elhalt teteme, de ám legyen. Ha ezen múlik, a magáé - nevetek, mert amúgy is tudom, hogy túl nagy ez a világ ahhoz, hogy megtaláljon, ha én nem mondom meg, merre is lézengek. Végtére is ez Washington és én azon túl, hogy Salt Lake Cityben születtem, semmit nem mondtam meg pontos információként magamról. Még a vezetéknevem sem tudja, Casey pedig millió és egy van rajtam kívül, radásul eredetileg ez a Cassandra becézett formája. Nagyjából semmi esélye nem lenne arra, hogy megtaláljon, ha nem akarom.
A kis kerti tóba belemászva azonban valami olyat szeretnék átadni neki, ami ugyan nem bír akkora értékkel, mintha előadnék valami művészeti csodát, de egy csipetnyi belőlem. Ajándék, ha úgy tetszik, a hálám minden érzésével, hogy így tudjam megmutatni, mi az ami nekem segíteni szokott. Mert ne gondolja, hogy nem figyeltem egész este rá. A felhőtlenségen túl valami mást is éreztem rajta, és így túl a harmincon már kifejezetten tudom, hogy az ember minél jobban mosolyog, néha annál gyötrőbb gondolatok tudják magukba szippantani. Nem kellemes érzés,  és mivel láthatóan beszélni nem akar róla - amit megértek, végtére is egy vadidegen vagyok a számára - hát megmutatom, hogy szabadulhat meg anélkül a felesleges feszültségtől, hogy ez bárkire ártalmas lenne. Nem tudom, mennyire igaz, amit gondolok, talán butaság az egész. Mégis, ha most nem is veszi hasznát, később még talán jól jöhet. A boldogító, bolond dallam végül elér hozzánk, magával ránt bennünket, és akár a hurrikánok, megzabolázhatatlanul forgatjuk fel a kis tavacska addig csendes, nyugodt vizét.
Elkábultan pihegek a karjaiban, és bár az eszem azt harsogja...
Á, már nem is figyelek mit nem kéne megtenni, mert minden idegsejtem azt kívánja, hogy igenis ez egyszer kockáztassak. Tegyem meg, mert ez a férfi itt eleven, melengető tűz a télben, lágy holdfény a sötét éjben, és nincs több esély. Egyetlen csók, aminek nem szabadna ellenállni. Menni kéne utána, elkerülni az elválás száguldó vonatát, amely gyorsabban halad felénk, mintsem szeretném, s egy röpke percig átadni magunkat az őrültségnek. Miért ne tehetnénk? Hisz ez ennyiről szól, nem? Egyetlen este csupán a miénk. Ryan mindig utálta, ha spontán voltam, miért tegyek ismét a kedve szerint? Miért ne hibázhatnék? Csak ez egyszer, amikor a tekintete a szemeimről az ajkamra siklik, és kínzó lassúsággal hajol egyre felém. Elég hozzá, ha egy cseppet hátrahajtom a nyakam. A keze már a tarkómon borzolja a kócos hajam tincseit az ujjai közé, s szinte érzem már az ajkaimon az ízét. Akár egy édesen keserű likőr, olyan lehet a csókja. Forró, puha, nedves és szívet tépően érzéki, mert annál, minthogy úgy táncoljon az érzékeim húrjain, mint egy ír sztepptáncos, kevesebbet nem nézek ki belőle.
Egy mobil rezgése az, ami végül mégis elvágja ezt a megismételhetetlen beteljesülést, akár a karmester a zenekar utolsó hangját, amely még visszhangzik ugyan a hangversenyteremben és a hallgatók szívében, de már elhalt, nincs többé.
Csak mosolygok azon, ahogy azt mondja, van együtt a tökéletes és az igazi, és már nem akarom kifejteni neki, mire is gondoltam konkrétan. Van olyan, hogy valaki úgy tökéletes, hogy nem az. Van, amikor a tökéletesség kínzóvá és bántóvá válik, ha az belülről rohad, de kívülről tökéletesnek tűnik. Itt én inkább erre gondoltam. Hogy nem baj, ha nem tökéletes, nekem így is lehet még épp megfelelő és a tökéletlenség válhat ezáltal tökéletessé. De ezt bonyolult lenne kifejteni, ahhoz tudnia kéne, hol és miként éltem, ismernie Ryant, az életünket. De mivel lényegében ez nem számít, hosszútávon jobbnak látom nem firtatni a dolgokat. Inkább igyekszem visszarázódni abba az állapotba, amiben a 'majdnem-csók' előtt voltam, s nem kimutatni sem a zavartságot, sem azt a furcsa, enyhe csalódottság érzést, amit valójában érzek. Mi nők, már csak ilyen bonyolultak vagyunk, olykor mi magunk sem értjük magunkat.
A nekem szánt szerenádot végtelen hálával hallgatom, s teljesen átengedem magam ennek az érzésnek. Beengedem a szívembe, tekintetem minden hálás szeretetében fürösztöm ezt a kedves fiatalembert, mígnem az érzéseim túlcsordulnak s apró könnypatakokban adják tudtul a világnak, hogy mennyire megérintette a lelkem a zene. Magamhoz intem és elmondom a véleményem, ám nem felelek arra, amit mond, csak szelíden elmosolyodom és bólintok, jelezve, megértettem és nem fogom faggatni. Azt mondja, ez egy esős, szomorú napra való, és talán igaza van, most nem olyan a hangulat. De így arra emlékeztet, mennyi történet van még amit elmesélhetne, de nem tudhatok meg már soha. Hány és hány ember van odakint a világban, akik nem figyelnek egymásra, nem ismerik meg a másikat kellőképpen? Hirtelen az jut eszembe, hogy talán én is felületes vagyok, ezért sikerült Ryannek megtévesztenie. Elraktározom ezt a gondolatot a tudatom mélyére. Majd holnap gyakorlom az önelemzést, most nem érek rá.
Az ölelésébe belebújok, akár egy meleg, puha kasmír pulóverbe szokás egy hűvös, őszi estén, amikor odakint süvít a szél és a távoli északról a tél hidege költözik lassan a házak és a fák közé. Az ölelés kezdetén még a nyaka köré fonom a karjaimat, de mivel elég magas, ezért lassan lejjebb csúszok, és inkább a derekát ölelem át, míg a fejem a mellkasán pihenhet meg. Csipetnyi érzékiség még a levegőben remeg, ezt azt hiszem nehezen tagadhatnánk le, de muszáj elnyomni magamban azokat az érzéseket amiket keltett, mert...nem lehet. Nem tehetem. Nem szabad. Mégis, jól esik ennyi megpróbáltatás után ez az ölelés. Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára -Ennio előtt - hogy a testvéremen kívül bárki megölelt volna. Kutatom az utolsó alkalmat, mikor Ryantől sikerült kicsikarnom egy ilyesmi megnyilvánulást, de már annyira rég volt, hogy elhomályosul. Talán még a terhesség előtt? Nem, még jócskán azelőtt volt ez, mert tudom, hogy ordítani szerettem volna, mert úgy éltünk egymás mellett, akár az idegenek, de rám szólt. Rám szólt, hogy fogjam vissza magam, mert ez nem úrinőhöz méltó viselkedés, amikor haragosan csaptam le a poharamat a konyhapultra. S én megmerevedtem. Emlékszem arra a pillanatra, mert olyan volt, mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Megfagytam. Ryan pedig ott hagyott, mit sem törődve azzal, hogy bennem milyen érzések akartak tombolni. Egyszerűen kisétált az ajtón. Mintha nem is számítanék. Mert nem számítottam.
Elmosolyodom azon, amit mond, bár ez a mosoly inkább szomorkás semmint derűs. Értem, mire gondol.
- Tudtam, hogy zenész - engedem szabadjára a gondolatot, aztán felpillantok rá és bár a szám már szelíden mosolyog, nem vidám, de a tekintetemben végtelen hála és őszinte szeretet jár táncot - Sok sikert a munkájához, és imádkozom majd azért, hogy egy nap elérje az álmait. Ne adja fel a küzdelmet! Ezért érdemes harcolnia - búgom, mert már nem hiszem, hogy jobban tudnám bizonyítani, mennyire hiszek a tehetségében. Vannak előadók, akiket többszöri hallás után sem igazán tudok elismerni. Mert énekelnek, táncolnak is akár, de...valahogy nem ÉRZEM őket. És van Ennio Grandi, aki nem egszerűen tehetéséges. Hanem aki egy Despasito átirattal és egy fél Perfect-tel képes volt a bőröm alá kúszni, mert érzem, tudom, hiszem minden porcikámban, hogy ez a férfi maga a ZENE!
Azonban a vihar amely felénk tart nem tűnik játékos kedvűnek, így mielőtt bajba nem kerülünk, gyorsan felhívom rá a figyelmét. Sebesen kapkodjuk össze a cuccainkat, s a kezét fogom, mikor futni kezd. Vezessen bárhová én utána megyek, és még csak aggódni sem aggódom, hogy hová is indul velem. Apró cseppekben indul neki az áradat, de pillanatokon belül már a combomra tapad a tűzpiros ruha s minden szabad bőrfelületem úgy néz ki, mintha alámerültem volna a kis kerti tavacska hullámainak. Vad villámok cikáznak az égen és bevallom, ritkán vagyok berezelve, de kifejezetten utálok villámlás idején kint tartózkodni az utcán. Csodálom a villámokat, és szeretem nézni is, de csak távolról, lehetőleg fedett helyről. Mégis, így, hogy Ennio velem van, amikor beránt egy kapualjba, felszabadultan nevetek fel. Nem szólok semmit, csak mosolygok, ázottan, csapzottan, mégis megkönnyebbülten. Kimerült vagyok és úgy érzem, egy hétig tudnék aludni, de ilyen boldog már rég nem voltam, mint most vagyok. Pihegek, nagyot fújtatva eresztem ki a levegőt a futás után, s a pocakomban a kislányom óriásit rúg az oldalamba, s ezt addig csinálja, míg a másik oldalról Ennio magához nem ölel. Így hozzá bújok és hallgatom az eső hangjait, majd a hozzá kezdett dúdolást és aztán a halk éneklést. Hihetetlen, hogy ez a férfi mindig, minden körülmények között képes megtalálni a megfelelő dalt. Ugyan ezt nem ismertem, talán sosem hallottam, most mégis nagyon megtetszik. Finoman ingatom rá a fejem, mígnem az eső lassan elhallgat, bár a dallam még a fülemben jár táncot. Nézem, ahogy a lezúduló víz keskeny kis patakká duzzad majd eltűnik egy csatornában, magával sodorva a csodálatos este emlékeit.
Megrezzenek, amikor maga felé fordít. Úgy tűnik kissé elbambultam, talán lehet mondani, hogy ilyen, mikor nyitott szemmel alszik el az ember. Azt hiszem mégis inkább annak volt ez köszönhető, hogy idejét sem tudtam volna megmondani, mikor nyugodtam meg utoljára így valaki ölelésétől.
Bólintok a kérdésére, hát hogyne emlékeznék rá, mit ígértettem meg vele? Még tartozom neki. Ám a holnapi nap említésére kissé elnyúlik a szám.
- Holnap? Hogy-hogy holnap? Hiszen arról volt szó, hogy még ma este. Holnap már nem leszek itt - esem kissé kétségbe, mert nem erről volt szó, de mivel nem felel érdemben semmit, elengedem a kérdést. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy vitatkozzam, bár egy kissé csalódott vagyok, hisz holnap már nem lesz esélyünk találkozni. Bár, talán ide még visszajöhetek, felkutathatom Ivo-t, vagy a pasast aki énekelni hívta Enniot és küldhetek neki...nem is tudom. Virágkosarat? Mit szokás küldeni annak, aki egy életre való jókedvvel és csodával halmozott el bennünket? Amikor azonban meghallom, hogy New Yorkba tart, a tekintetem hatalmasra tágul a csodálkozástól, és ez az arckifejezésem egészen addig kitart, míg kezet nem csókol nekem.
Aztán elnevetem magam, s míg elindulunk az utcabál maradványai közt a taxiállomás felé, magamban kuncogok. New York? Ezt most tényleg? Direkt akar az ég így szívatni? Hát még az a jól eső érzés sem lehet bennem, hogy lehet bárhol a világon az én olasz Jack Sparrowm? Minden metrón, minden villamoson, minden étterem ablakában őt kell majd keresnem a tekintetemmel, tudván, hogy valahol az én városomban él?
- Elnézést - próbálom végül abbahagyni, és legyintek, hátha ez segít, de a derültségemen ez sem csökkent - Persze, hívhat taxit, valóban lassan itt a hajnal, ideje távoznom. Elnézést, hogy itt nevetgéltem és azt sem tudja miért...hát...huh...szóval, csak azon nevettem, hogy New Yorkba tart. Én...- és itt megakadok. Majdnem kimondom, hogy én is New Yorkba indulok majd vissza, de inkább elharapom a mondatot. Véletlen is lehet, talán épp oda is munkaügyben igyekszik. No meg hát New York elég nagy, minek kísérteni a sorsot? Inkább megrázom a fejem - Nem tudom miért, de inkább azt hittem, New Orleansból érkezett, vagy San Franciscoból, esetleg Floridából. Nem tűnt...New Yorkinak. Ennyi. Mondjuk nem is az. Itáliai.
Nem fejtem ki, hogy miért is, inkább tovább sétálok vele az első taxiig. Míg mezítláb lépkedek a meleg eső tócsáiban, andalgásközben észrevétlen érek hozzá a kezéhez, s aztán valahogy - már nem tudom hogyan - de a kisujjammal belekapaszkodok az övébe, mint a gyerekek szokták, mikor ígéretet tesznek egymásnak. Kisujj-fogás, talán így is szokták hívni, most azonban csupán talán az összetartozás, az elszakadni nem akarás jele részemről. Az esőfelhők már messze járnak, valahol máshol hűtik le a párás, forró nyári éjszaka levegőjét, s a távolban valahol lassan derengeni kezd a hajnal. Megállok és most én fordulok vele szemben. Nem nézek fel rá, félek, akkor meginognék és sírni kezdenék. Leveszem a vállamról a zakóját és a karomra hajtom lassú, kimért, de gyakorlott mozdulattal, s végül egy vizes tincsemet tűröm a fülem mögé. A sminkem azt hiszem totál elázott, hulla fáradt vagyok, mindenem úszik a vízben és úgy bedagadt a bokám, hogy esélyem sincs, hogy felvegyem a csodaszép magassarkút amit a ruhához vettem. De mégis határtalan boldogság van bennem az elválás szomorúságától függetlenül. Már most hiányzik, pedig még itt van a közelemben. A háttérben még pakolásszák a gyorsan jött zivatar miatt kint maradt bútorokat, a székekről az ülőpárnákat s a zenei felszerelést, amit még időben sikerült letakarni hatalmas ponyvákkal, mielőtt teljesen eláztak volna. Már nem szól a zene, csak a megszokott utcai és éttermi zajok érnek el hozzánk. A Little Italy felirat színes lámpái piros-hehér-zölden tolakodnak be a közvilágítás gyér fénycsóvái közé.
Erőt veszek magamon és felnézek az örvénylő sötét szemekbe s még utószor elidőzök az arcának vonásain. Elázott. A haja kissé hullámos lett a víztől, még csillognak rajta az esőcseppek, a szája még mindig csábító és az a gödröcske ahogy nevet...elviselhetetlenül fog hiányozni, már most tudom. Az örvénylő szemeket kutatom, ha felém néz és mosolygok rá, mintha már nem lenne semmi másom, amit tehetnék.
Átnyújtom neki a zakóját.
- Szavakkal nem is tudom kifejezni, milyen jól éreztem magam. Ön...- kezdeném a magasztalását, de zavaromban elnevetem magam - Nem, nem megy, egyszerűen nem tudom megfogalmazni, milyen sokat jelentett nekem ez az este. Ön. Az, hogy táncolhatunk, és a felhőpamacs, és a dalok...szóval egyszerűen csak...köszönöm. Ennio Grandi, Ön egy kivételes fiatalember! Maradjon mindig ilyen! Vigyázzon magára. Jó éjt! - állok lábujjhegyre és óvatosan egy apró puszit nyomok az arcára. A borostája az arcom csiklandozza, de még van lehetőségem utószor belélegezni az illatát. Örökké emlékezni akarok erre. Ki tudja mit hoz még a holnap? Talán ennyi volt a közös utunk, hiszen annyi minden lehetséges. Igaz, azt mondta, utólag hajtja be rajtam az ígéretem, de én már tudom, hogy az élet sokszor nagyon is galádul tudja átírni a terveinket. Nem tudom mi járhat a fejében, de sosem lehetünk benne biztosak, hogy minden úgy is alakul, és én nem akarok azzal a tudattal élni, hogy meg sem köszöntem neki legalább ennyivel.
Visszabillenek a talpamra, majd ábrándosan tekintek vissza a térre. A szökőkútra, amely ugyanúgy, zavartalanul csobog, a rózsákra, amelyeken az iménti zivatar cseppjei hullámoznak az enyhe szélben, s a lampionokra amelyekre hamarosan már semmi szükség nem lesz, mert a Nap mindent elsöprő fényárral fogja betölteni az éjszakai mulatság színterét.
- Azt hiszem kijelenthetem, hogy ez volt életem legérdekesebb, legfelkavaróbb és legjobb munkaútja. Pedig lehet, hogy meg sem kapom az állást. A ruhát bekereteztetem és kirakom a falra emlékül - jelentem ki egy sóhajjal, de az arcomon szemernyi megbánás nincs. Csak elégedett mosoly, mintha a rémes repülőút, a kínosan ügyetlen állásinterjú, az ellopott hot-dog és a karcolás, amely a csuklón díszíti, mindez csakis azért lett volna, hogy valamiképp ide keveredjek erre a mozgalmas, varázslatos, idegen ország leszármazottaival életre keltett térre, aminek legfontosabb résztvevője Ennio volt. Nem tudom hol történt, de most hirtelen rájövök, hogy már nem is igazán érdekel az állás, vagy hogy megkapom-e a projektet. Hiszen annyi de annyi szép és érdekes dolog van a világban. Miért épp én lennék, aki nem találhat rá? Ha ez az állás nem jön be, hát majd lesz újabb. Vagy maradok ott, ahol vagyok és ott fogom megtalálni a magam boldogságát. Mert már csak ennyit szeretnék. Boldognak lenni. A taxiajtó hívogatón tárul ki előttem, hogy beszálljak, búcsút intsek Ennionak és elvigyen az Embrassy Row Hotel bejárata elé. De már most tudom, hogy a szívem egy apró darabját örökre itt hagyom ennél a magas, délceg fiatalembernél, aki táncol, beszél olaszul és angolul, és ha kell mandarinul is énekel. Igaz, csak kissé döcögősen.

megjegyzés, szószám, link

Mindenki idegen.
Önálló személyek, ehhez kétség sem fér. De még azok, akik azt mondják magukról, hogy jó kapcsolatuk van, azok is idegenek egymás számára. Más ez, mint önállónak lenni. Az csak azt jelenti, saját gondolataid vannak, saját értékrended, érzéseid. Ez normális, sőt, egészséges és szükséges is. De az emberek mind...falakat emelnek maguk köré. Senki nem mehet át, senki nem láthat be az ablakán a léleknek, mert kiszolgáltatottságot éreznének. Akit beengedünk, fegyvert adunk a kezébe, amivel irányíthat bennünket. Hisz ha belegondolunk, az, hogy mi ami motiválni tud, mi az, amitől félünk, ami miatt aggódunk, amitől tartunk, vagy amivel  le lehet venni minket a lábunkról, eezek mind olyan dolgok, amikkel irányítani tudnak bennünket. Az információ hatalom, tartja a bölcsesség, és a a történelem során birodalmak buktak el vagy kényszerültek térdre attól, hogy valaki valahol nem volt elég elővigyázatos.
Én az akartam lenni. Ryan után végleg azzá akartam válni, aki majd képes lesz csak a fejére hallgatni szívügyekben. Figyelni az árulkodó jelekre, és többé nem bedőlni nekik. Távol tartani magam a kísértéstől, attól, hogy bárki megszédítsen. Hisz úton volt egy mindenkinél fontosabb személy, a gyermekem. Én választottam ezt az utat, és bár nem így terveztem, hittem az álmaimban, de hamar – vagy épp túl későn – jöttem rá, hogy a helyzet az, hogy elvétettem a lépéseimet és olyan helyzetbe sodortam magam, ahonnan nincs visszaút. Mégis, ennek így kellett lennie. Családra vágytam, gyerekre, és bár ezt a férjemmel terveztem megélni, de ha így alakult, hát azért is hálás vagyok.
Nem terveztem azt, ami ma történt. Az egész napot. Semmit nem csinálta direkt.
A kikötőben emlékszem, hogy csak azt éreztem, hogy nem opció az, hogy visszamenjek a szállodába. Nem akartam tovább azt érezni. Azt a fullasztó nyomást a mellkasomban, amitől úgy éreztem, mintha egy hatalmas dinnye méretű tumor nőtt volna a szívemre. Nem, nem a gyerek miatt éreztem ezt, nem a reflux gyötört és nem is szívinfarktus jeleit mutattam. Hanem azért, amit átéltem, amit magammal cipeltem nagyon hosszú ideje már. És bevallom, menekülni akartam. El, az életemtől, az anyám nyomásától, Ryan emlékétől, a testvéreim aggódásától, a bizonytalan jövőtől. El mindentől, amitől féltem, amivel egyedül kellett szembenéznem. Mert hiába bizonygatta a húgom, hogy ott lesz, és tudtam, hogy tényleg ott lesz. De akkor sem neki kellett Ryan ellen mennie, elviselnie az ütéseket, a megaláztatásokat. Nem a bátyámnak kellett válaszolnia állandóan az ítélkező, lekezelő kérdésekre. Nem nekik kellett kitalálniuk, hogy legyenek egyszerre anyák és dolgozó nők, hisz hiába a cukorszirupos mozivászon, az igazság az, hogy a számlák magasak, egy gyerek pedig nem nyomoroghat, csak mert az anyja képtelen volt megoldani a dolgaikat. Ügyvédeket kellett fizetnem, hogy a válás során Ryannek eszébe se jusson elvennie tőlem azt a babát akit nem is akart, aki miatt a véremet egy vadidegen embernek kellett felmosnia a konyhapadlóról. Annyi minden várt rám, aminek csak egy részét sejtettem, és részétől csak rettegtem, és a legtöbbje csak mint lehetséges alternatíva létezett valahol a végtelen multiverzum sűrűjében arra várva, hogy a későbbiek során a múltammá váljon majd.
El akartam felejteni, hogy mi volt és mi várt még rám. Egy kis lökést szerettem volna, hogy kiszakadjak a mókuskerekemből amiben eddig éltem és Washington és ez a nap épp elég volt indoknak ahhoz, hogy ki merjek lépni a kalitkámból. Tudtam, hogy Ryan utolsóként keresne egy ehhez hasonló helyen, ezért is örültem meg amikor Morandi, a taxis ide hozott. Arról fogalmam sem volt, hogy ez az este végérvényesen megváltoztatja nem csak az estémet vagy azt, ahogy erre a napra hogyan fogok majd emlékezni, hanem engem is megváltoztat. A sorsomat, az akaratomat, azt, hogy mit tehetek és mit merjek megtenni. Ennio pedig azt hiszem akkor érkezett amikor egyáltalán nem voltam rá felkészülve és ez a felkészületlenség segített abban, hogy mégse a hideg logikámra hallgassak. Kezdetben nem bíztam benne, de csak percek kellettek, hogy elvarázsoljon. Táncolni hívott és én nem csak egy tánc erejéig csatlakoztam hozzá, hanem gyakorlatilag magához ragasztott, mint a ragasztó a színes papírt az óvatlan kisgyermek kezéhez. Képtelen voltam elszakadni tőle, és szégyen vagy nem szégyen, de visszagondolva az estére, egy-két embertől eltekintve a világon senkire nem emlékszem rajta kívül. Ha most megkérdezné bárki, felismerném-e Ivot, vagy Martha-t, vagy a zenészeket a színpadról...hát, vakargatnám a homlokom, az biztos. Minden figyelmem megragadta és magánál tartotta a nevetésével, azzal, ahogy és amiket mondott, a pillantásaival és legfőképp azzal, hogy elérte, hogy mertem igazán önmagam lenni. Nem ítélt el azzal, hogy felnőtt nő nem engedheti meg magának, hogy ennyire gyerekesen viselkedjen. Nem szólt rám, hogy csendesebben nevessek, nem vált türelmetlenné, csak mert sírni kezdtem, nem követelte, hogy fojtsam el az érzéseimet. Vigaszt nyújtott és olyan érzéssel, finoman kezelte sérült lelkem pilleszárny-rezdüléseit, amire azt hittem, hogy a világon senki nem képes. Még a testvéreim, az apám, az anyám sem, pedig ők a világot jelentik nekem.
S most, ázottan, csapzottan, nyomokban sem viselve az este kezdetén a gondosan feltett sminket és a gyűretlen, makulátlan ruhát, a kezemben lóbálva a szandálomat állok a taxinál, hogy ennek az egésznek véget vessek. Mert a reggel könyörtelenül tör előre, a hűvös ébredés figyelmeztet, hogy már nem sokáig bírom majd nyitott szemmel és őt is útjára kell engednem. Mert az élet nem lehet egy örökös utcabál, a valóság az, hogy mindkettőnknek megvan a maga élete, és a kettő...nem összeegyeztethető. Lássuk be őszintén, ő zenész, én a tudomány embere vagyok. Ő fiatal, én várandós. Ő szabad, én válófélben vagyok. A különbségek nemhogy szembetűnőek, de megafonnal ordítanak. És mégis...ez az én őrült, bolond, összetört szívem hevesebben dobban minden mosolyára. Hiába tudom, hogy nem szabadna, mint ahogy a nap folyamán milliószor elmondtam magamnak, hogy nem szabadna még gondolnom sem ilyesmire, mégis arra gondolok, hogy milyen hálás vagyok ennek a magas, délceg fiatalembernek minden szaváért, és hogy ha lenne rá lehetőségem, talán nem szaladnék most a másik irányba. De ez csak egy bolond gondolat, az elillant csók lehetőségének emléke, csak egy be nem fejezett levél. Ezért lehet, hogy olyan nehezen megy az elválás is.
Nehezen hiszek neki, hogy reggel majd rám talál, és megköszönhetem az estét, ahogy leszögeztem amikor felajánlotta, de túl fáradt vagyok felsorolni mindazon ellenérveket amik a fejemben keringenek. Naiv gyermekként gond nélkül mondtam volna el magamról minden adatot amivel könnyedén be lehetett volna azonosítani. Most azonban felelős felnőtt vagyok és Ryan megtanított rá, hogy jobb, ha a titkaimat megtartom magamnak mert fegyverré válhat azok kezében akiknek kiadom magam. A magabiztos mosolyra azonban én is csak elnevetem magam. Valamikor az este folyamán azt mondta, ha egyszer ő valamit mond, akkor az úgy lesz és ne kételkedjek. Most igyekszem elhinni, mert jobb érzés, hogy nem itt van a vég, minthogy ez az egész köddé válik majd mintha csak egy álom lett volna.
Hálásan mondok köszönetet azért, amit tett, amit nem tett és próbálom kifejezni, hogy milyen érzések kavarognak most bennem, de nem lehet. Képtelenség. Hogy magyarázod el valakinek, akit alig ismersz, hogy jelenleg úgy érzed magad, mint egy szerelmes bakfis? Hogy olyan régen nem érezted már ennyire felszabadultnak magad, ennyire biztonságban egyetlen ölelésben, hogy nem akarod elengedni? Hogy mondod el valakinek, hogy úgy érzed, ha kilépsz ebből az álomvilágból ahová a sorsod vezérelt és visszatérsz az életedbe, állandóan ide fogsz majd visszavágyni? Ebbe a hangos, zajos, ízes, illatos hurrikánszerű kavalkádba, ahol mindenki kiabál, csapkod, nevet és sír, olykor egyszerre, és te úgy érzed...hazaértél? És hogy mondod el, hogy mégsem lenne elég, ha ide visszatérnél, mert mindehhez kellene Ő is?
Szamárság minden gondolat, minden érzés, és megtanultam, hogy olykor az amit mi érzünk és mi élünk, az csupán egy illúzió.
Mosolyom szüntelen, csak egy pillanatra feledkezem bele abba, ahogy egy vizes tincs a homlokára hullik. Göndör, mint egy szőlőkacs, és fekete, akár az éjszakai égbolt. Egyetlen apró, ezüstszín vízcsepp ring az alján összegyűlve és én az ujjam köré akarom tekerni, aztán visszacsúsztatni az ujjaimmal a többi közé. Olyan dús haja van, hogy elmehetne samponreklámnak is, férfiak milliói adnák ki az utolsó fityingjüket is ha csak halovány esélyt is látnának arra, hogy hasonló dús hajkoronát tudhatnak magukénak.
Ábrándos tekintetem azonban visszakanyarodik a sötét mandula szemekhez és elmerülök bennük. Bólogatok, mert amit mond az szíven talál. Megsajdul az öreg ketyegő a gyengéd figyelmeztetésre, és azt hiszem mégsem tudok olyan jól elrejteni mindent, mintsem azt gondoltam magamról, bár azért nem rejtettem véka alá, hogy épp válok. A figyelmeztetés azonban úgy tűnik, hogy nem egészen csak általánosságban szól. Burkoltan de arra céloz, hogy őt ne írjam le elsőre és ez...többet akar? A gondolat, hogy még láthatom, egyszerre hoz lázba és rémít meg, mert őszintén szólva, fogalmam sincs, mit is csinálok épp. Kell a francnak fele királyság, meg fehér ló! A lovak büdösek, a trágyára jönnek a legyek, azok meg annyi betegséget terjesztenek, hogy az ember győzze kapkodni a pirulákat a fertőzésekre. A királyság meg csupa politika amihez én nem értek és nem is akarok mert eleget voltam képmutató, arrogáns emberek közegében hogy ezerszer többre értékeljek egy egyszerű, normális életet, ahol kevesebb a pompa, az előkelőség, de van végre élet és őszinteség! Ő kell! Nem érdekel mit hoz magával, nem érdekel, se királyság, se jobbágytelek. Csak ő legyen ott!
Egy puszival köszönök el tőle. Adnék többet, az arcára, a homlokára, a feje búbjára, a gyönyörű, hosszú ujjaira, ölelném magamhoz, hogy kimutassam, mennyire igaz milyen jól éreztem magam és milyen hálás vagyok. Mégsem teszem. Mert tudom, hogy nem lehet. Nem szabad, mert így is nehéz megállni, hogy amit elkezdett az ne én fejezzem be. Zavarodott vagyok mert az egyik felem maradna, a másik tudja, hogy mennie kell. Az egyik részem követelné a folytatást, a másik igyekszik elérni a józanság határát.
A valóság azonban az, hogy egy taxi duruzsolva várja, hogy végre beszálljak és elindulhasson velem. Egy idegen, épp olyan, mint aki idehozott most kiszakít innen, elvisz oda, ahová cseppet sem vágyom, de tudom, hogy mennem kell. El kell őt engednem. A taxiba szállok, eligazítom a ruhám alját, a cipőt leejtem a padlóra, esélytelen, hogy beletuszkoljam a lábam.
- Jó reggelt – köszöntöm a sofőrt, aki érdeklődve pillant bele a visszapillantóba. Az ajtó becsapódik mögöttem és én felnézek rá az üvegen keresztül. Még utoljára rá mosolygok és a szívem megtelik azzal a megismételhetetlen boldog érzéssel, amire magyarázatot sem tudnék adni. Kiszakítanám az ajtót, a karjába vetném magam, csak még egy percig tartson ott, biztonságban, míg elmondhatom amit nem tudnék úgysem elmondani.
- Hová vihetem, Signorina? - kérdezi a sofőr, ezzel magára vonva a figyelmemet. A tekintetem előre fordítom és sóhajtok.
- Embrassy Row Hotel – kezdek bele, de ekkor kivágódik az ajtó. Hirtelen kapom oda a fejem, és meglepetten pislantok mikor Ennio behajol. Értetlenül nézek rá és a szívem nagyot dobban attól, amit mond. Ellenkezni? Eszembe sem jut! Engedelmesen hajtom hátra a fejem és ahogy az ajka az enyémhez ér, olyan sóhaj szakad fel a mellkasomból, mintha az emberiség oxigén ellátása az én tüdőmön keresztül ment volna végbe. Két tenyerem finoman siklik az arcomon az övére, de nem azért, hogy lefejtsem onnan, hanem, hogy érezzem, ez most tényleg megtörténik. Ujjaim alatt bizsereg a bőröm, ahogy hozzáérek. A csókja nem tolakodó, nem ízléstelen és cseppet sem illetlen. Olyan, akár egy fuvallat. Lágy, kellemes, amiért hálás az ember és akarna még. A szemem lehunyva is látom magam előtt őt. Érzem az illatát, a sóhaját, azt a kimeríthetetlen lázongó tüzet ami a sajátja, ami sugárzik belőle, mintha ettől kelne fel reggelente a nyári napsugár és a szívem olyan erősen dobog a mellkasomban, hogy úgy érzem, kiszakad a helyéről. A homloka az enyémhez simul, s egy utolsó csók, majd az elmaradhatatlan olasz szavak...
Nem tudok megszólalni, csak nyelek egy nagyot. Mire bármit szólhatnék, az ajtó becsukódik és az autó elindul. Pár métert megyünk csak és én máris visszafordulok, hogy a hátsó ablakon nézzek vissza rá. A szívem megszakad úgy érzem, mégis mosolygok. A legszebben, ahogy csak a szívemből telik. Ha nekem az utolsó emlékem ez a csók, neki adom a legszebb mosolyomat. Minden másom ott maradt a járdán.
Addig maradok így, egyetlen bátortalan intéssel búcsúzva tőle, míg el nem tűnünk a sarkon. Aztán visszafordulok és leülök az ülésre. Ujjam tétován simul az ajkaimra. Még mindig érzem a bizsergést, ahol a csókja érte a számat. Mindenhol érzem. És nem hiszem el, hogy megtörtént. Tényleg megtörtént?
- Az utcabálon volt, kisasszony? - kérdezi a sofőr és látom a tükörből, hogy mosolyog – Hogy érezte magát? Úgy látom kicsit elkapta magukat az a vihar. Bekapcsolom a fűtést, meg ne fázzon – mondja és pillanatokon belül érzem, hogy meleg fuvallat tör felém a klímából. A sofőr beszédesnek tűnik, halk olasz dallam töri meg a csendet a rádióból. Bólintok.
- Igen. Ott voltam.
-Á, Ön az, akit Morandi hozott ide, ugye? Mesélte az este, hogy idehozott egy nőt, kerestük is magát, de aztán mondták, hogy táncol. Hagytuk szórakozni. Jól érezte magát?
- Nagyon jól.
- Azt látom és ennek igazán örülök. Ha nem sértem meg...Ön ragyog, Bellissima! Ezek szerint tényleg nagyon jól érezte magát!
Nem sért meg vele, nevetni támad inkább kedvem, mert zavarban vagyok, mégis kikívánkozik belőlem valamiféle közlés.
- Nagyon jól. Nagyon-nagyon jól! És végre...
A férfi értetlenül húzza össze a szemöldökét, és pislog, vár arra, hogy befejezzem a mondatot. Nem tudom mit mondhatnék, hogy tudnám leírni ezt az érzést, mert jelenleg a mosoly letörölhetetlen az arcomról, mintha alkoholos filccel rajzolták volna rám. Aztán belenézek a visszapillantó tükörbe, a galambszürke szemekbe.
- Lélegzem! Tudok lélegezni!
Nem számít, hogy a sofőr nem ért belőle semmit. Nem számít, hogy azt mondja, elmondja majd a barátjának, hogy ő vitt vissza a hotelba, hogy jól vagyok. Nem számít, hogy kedvesen meséli el, hogy neki milyen élménye volt ezen az utcabálon, bár értően bólogatok és igyekszem figyelni is, míg aztán hívást kap valahonnan és el nem vonja rólam a figyelmét. Mert míg a hátsó ülésen zötykölődöm és megannyi érzés kavarog bennem, a várost nézem, a házakat és az embereket, csakis az elmúlt néhány óra jár a fejemben és az, ahogy véget ért. Pont, mint egy tündérmese.

A hotelba érkezve úgy libbenek be oda, mintha nem lenne elképesztően kirívó, ahogy ázottan, hulla fáradtan, elmosódott sminkkel és mezítláb trappolok végig a recepcióig. A kék futurisztikus fotelek, a sárga kanapé idegen környezet számomra. A kék falon képek lógnak, a recepciós kedves mosollyal fogad és kissé meglepett arcot vág.
- Minden rendben van, hölgyem? - kérdezi kedvesen mosolyogva.
A pultra könyökölök és álmodozva sóhajtok egyet. Ragadnak le a szemeim, észveszejtően fáradt vagyok, de az akcentusát meghallva szélesen elmosolyodom. Azt hiszem már soha nem fogok tudni nem felfigyelni erre az apró, érezhető különbségre a beszédben, amely most mégis fájón gyönyörű érzést kelt bennem.
- Igen. Minden a lehető legnagyobb rendben. Tudta, hogy ebben a városban tartják a legjobb utcabálokat? Én sem. De ez...hát nem tudom mire számítottam, de én még soha...most viszont...varázslatos volt! Egyszer mindenképp próbálja ki az olasz negyedben. Öhm...elnézést, sokat fecsegek. Megkaphatnám a szobakulcsom? Casey Larson. 614. - mondom kissé visszafogva magam, majd gondolok egyet – Kérhetnék egy szívességet? Nagyon, nagyon fáradt vagyok, de kérhetnék egy pohár meleg kakaót a szobámhoz? Azt hiszem az most nagyon jól esne. Utána egy gyors zuhany és alvás, mert indulnom kell vissza New Yorkba. Kilencre kérhetek ébresztőt?
- Látom, kicsit megázott. Kitisztíttassam a ruháját, míg pihen? Ha kiteszi az ajtó elé, felküldetek egy szobalányt és mire felébred, kész is lenne.
A kérdésére önkéntelenül nézek le a hasamra, és simítom meg Ennio kézjegyének a nyomát. Megrázom a fejem.
- Nem, köszönöm. Ez a ruha...ez így marad.

Halk kopogás az ajtón. Először fel sem fogom, csak mikor másodjára is meghallom. Egyértelműen nálam kopognak. Álmosan pillantok a telefonomra. Fél kilenc.
-Ki az? - kiáltok ki és nagyon fáradtnak és álmosnak érzem magam. Felültem ugyan, de vissza is hanyatlok a párnára, olyan kimerültség lesz úrrá rajtam.
A virágküldő szolgálat hallatán már-már kikiáltanék, hogy tévedés, és menjenek gyorsan, míg nem lopják a drága perceket az alvásidőmből, de a nevem mondja egy kellemes tónusú hang. Zavartan kócolom össze a hajam, ami amúgy is úgy áll, akár a szénaboglya. A sminket lemostam, hajat mosni viszont nem volt időm, ezért a kissé göndörödő hajam most az arcomba lóg, csomókban áll erre-arra, ahogy forgolódtam alvás közben. Persze, ekkora pocakkal nem egyszerű már aludni, főleg nem kényelmesen. Kimászok az ágyból, és magamra veszek egy köntöst a hotel készletéből.
- Jó reggelt! Elnézést kérek de én nem rendeltem virágot – nyitom ki az ajtót, de szinte lerohannak. Meglepetten lépek félre, amikor az a sok ember aki a folyosón várakozott eddig, bemasírozik.
- Bocsánat, de én nem rendeltem semmiféle virágot...- tiltakozom magam ismételve, de egy elegánsabb úr mosolyogva lép mellém. A kis szerkezetére néz a kezében és összevonja a szemöldökét.
- Ön Casey Morgan Larson? - kérdezi, mire zavartan bólintok.
- Igen, én vagyok.
- Itt kérnék egy aláírást – mondja és az orrom alá dugja a telefont. Félkómában nézem ahogy a dolgos kezek elrendezik a csupa piros virágtengert. Az egész szoba megtelik velük, mindenütt piros virágok bólogatnak felém. Aláírom, bár nem tudom mit. Mire visszafordulnék, hogy megkérdezzem, mi a fene folyik itt, a férfi kitessékeli a dolgozókat, majd utolsóként még meghajol felém, és bűbájos, sokat sejtető mosollyal int búcsút nekem.
Köszönöm szépen, Uraim! - kiáltom még ki a félig már bezáródott ajtónak, aztán kattan a zár és egyedül maradok. Ezernyi piros virág illatárja ölel körbe és én azt sem tudom mi ez az egész. A ruhám, rajta Ennio írásával egy vállfán szárad a háttérben, és a csupa kék fal egy egészen csodálatos hátteret biztosít a virágoknak. Közelebb lépek az első kosárhoz, amin egy kártya áll. Az elsőt elolvasva kissé félek, hogy mit fogok találni, de amint túljutok rajta, a szívem hevesebben kezd dobogni a mellkasomban.
- Ennio- suttogom és izgatott, széles mosoly jelenik meg az arcomon. Gyorsan a következőhöz sietek. Mohón falom a betűk halmazát és a tekintetem tovább siklik a felakasztott ruhára.
- Paula asszony ha erről tudomást szerez tényleg kapok egy levágott lófejet az ágyamba – kuncogok, de már megyek is a következőhöz. És minél tovább jutok, annál nagyobb boldogság kerít hatalmába. Ez a férfi...egy csoda! Közel hajolok a liliomokhoz, elmerülök az illatukban és igyekszem nem elragadtatni magam, de nem nagyon megy. Túl izgatott, túl boldog vagyok attól, hogy ésszerűen tudjak gondolkodni. Még sosem kaptam ennyi virágot, talán az érettségim után maximum, de az ugye más helyzet volt. Ennio minden kártyával emlékeztet valamire abból az estéből. A hajamba tűzött kis virág egy pohárban pihen az éjjeli szekrényen, szándékomban állt azt is megőrizni emlékül, de erre azért nem számítottam. Az utolsó kártyához érve kiveszek egy rózsát és megsimítom a szirmait, az arcom lehunyt szemmel simítom végig vele, majd megszagolom és még mindig az orromhoz tartva a bámulatosan illatozó csodálatos rózsát olvasom el a szöveget.
Hosszabb szöveg áll rajta, és ahogy a végére érek a csomaghoz rohanok amiben Paula asszony elküldette ide a ruháimat az átöltözést követően. Gyorsan feltépem, aztán már rohanok is ki az ajtón, mintha üldöznének.
A talpaim hangosan csattannak a kávészín és fehér, csigaalakzatban lerakott márványlapokon ahogy a kijárat felé rohanok. A köntösöm libben utánam, egy kockás pizsamaing van rajtam és egy alvós rövidnadrág, még papucsot sem vettem fel. A szívem a torkomban dobog, a tekintetem idegesen járja végig a hallt, a recepciót.
- Asszonyom, minden rendben? Segíthetünk? - kérdezi a recepciónál egy uniformisba öltözött szőke nő, de nem foglalkozom vele. Kirohanok az épület elé, egészen a járdáig. Jobbra-balra tekintve kutatom az elhaladó tömeget, az autókat, a taxikat. Nem jött el? Pedig biztos voltam benne, hogy eljött ő is. Aztán visszasietek a recepcióra, mit sem törődve azzal, hogy úgy nézek ki mint aki a bolondok házából szökött meg épp. A szőke hölgy még mindig kicsit értetlenül néz rám.
- Minden rendben van? Keres valakit?
- Én...én...nem kerestek? Most. Az imént. Nem keresett valaki? Magas, sötét hajú, sötét szemű férfi. Varázslatos mosollyal. Alig érezhető akcentussal. - nagyot nyelek – Larson néven. Mármint én vagyok Larson. Casey Larson. Nem kerestek? Mikor a virágokat hozták fel.
A nő megrázza a fejét és kicsit kutakodik a papírok között aztán megnézi a látogatók listáját.
- Nem, hölgyem. Merassini Virágküldő szolgálat jött Önhöz, de senki más. Talán baj van? - kérdezi aggódva, mire megrázom a fejem és kissé felnevetek.
- Nem. Semmi baj. A világon semmi baj nincs – mondom és egy cetlit meg egy tollat elemelve a hotel logója alá írom jól olvashatóan a nevem és a telefonszámom.
- Ezt az elérhetőséget szeretném itt hagyni, ha lehetséges. Nem tudom mikor de érte fognak jönni, ha minden igaz – mondom, és a telefonszámom alá még írok egy rövidke szöveget. “Ezt azért, mert rám talált!” És a papírral együtt átadok egy hűtőmágnest a nőnek.
- Kiknek adhatom át az üzenetét és az elérhetőségét? A hűtőmágnest csak egyszer tudom kiadni, de a telefonszámát annak, akinek csak szeretné. Írhatom a listát? - kérdezi és egy zacskóba teszi a hűtőmágnest és a telefonszámomat rejtő papírlapocskát. Ábrándos tekintettel pillantok fel a tökéletesen sminkelt kék szemeibe.
-Csak egyvalakinek. Ennio Giacomo Grandinak – mondom szélesen vigyorogva, elképesztő boldogsággal, aztán felpezsdülve indulok vissza a szobámba. Dúdolok, pedig még mindig nagyon fáradt vagyok, és úgy érzem magam mint akin áthajtott egy úthenger, de nem érdekel. Bánja már a fene azt az alvásidőt! Hányan mondhatják el, hogy egy virágüzletnyi gyönyörűséggel keltették fel? Azt hiszem még soha nem örültem ennyire annak, hogy elrontottam egy felvételi beszélgetést!

Köszönöm a játékot, Uram! Minden pillanata csoda volt!