Kedves, segítőkész embernek tartom magam, és ez nem csak egy amolyan idealizált kép önmagamról, hanem mások is ezt a visszajelzést adták rólam. Az ajánlóleveleim kivétel nélkül tartalmazták ezt a kijelentést a jellemrajzomnál.
Ha a szomszéd megkér, hogy etessem a cicáját míg elutazik, biztos, hogy nem feledkezem meg róla. Ha az anyukám megkér, hogy váltsam ki a gyógyszereit, azt is megteszem. Bevásárlás? Nem gond! Elfogyott a cukrod és nincs időd elugrani a boltba? Kopogj be, és máris adom! Összevesztél a pasiddal és nincs akinek a vállán kisírhatnád magad? Gyere át, és átbeszélgethetjük az éjszakát! Segítek túljutni a kezdeti nehézségeken, és nekem nem fáj, ha aztán cserébe elfelejted, amikor már jobban megy a sorod. Az a fajta ember vagyok, akire tényleg lehet számítani. Mindenkit meghallgatok. A magam módján igyekszem segíteni is, bár ez olykor tényleg csak annyiban merül ki, hogy átjön hozzám és meghallgatom a problémáit az illetőnek, csinálok teát, netán valami harapni valót. Persze vannak határok, amiket nem hagyok átlépni, mert úgy gondolom, vannak dolgok amiket nem engedhetnek meg egyesek maguknak. Ilyen például, hogy elég határozottan kiállok a nők jogaiért, és ezért nincsenek is fiú barátaim, és bizony nem egyszer autóztam az éjszaka közepén azért, hogy a barátnőmet elhozzam a pasijától. Határozott elképzelésem volt mindig is a bántalmazó kapcsolatokról, és tudom, mikor kell kilépni belőle.
Ám ha a mélyére nézünk a lelkemnek, megállapítható, hogy egyáltalán nem vagyok könnyed eset. Bizalmi problémáim vannak, ami hosszú évek alatt alakult ki és nehezen tudok tőle elvonatkoztatni. Nem bízom az emberekben, általában hátsó szándékok után kutatok, ha valaki közeledni próbál felém. Gyakran fel sem tűnik másoknak, hogy a beszélgetések során én önmagamról jóval kevesebb információt osztok meg, mint ők magukról. Ez tudatos alakítás részemről, mivel tisztában vagyok vele, hogy a tudás hatalom. Ha valakit beengedünk a lelkünkbe, azzal tőrt adunk a kezébe, és sajnos tapasztalat, hogy legtöbbször nem megvédenek vele bennünket, hanem felhasználják ellenünk.
Régebben, fiatalabb koromban én is másként álltam ezekhez a dolgokhoz, de ma már úgy hiszem ez a hajó elúszott. Vannak az életemben megbízható emberek, de igen kevesen, és nem kérek többet.
Persze nem vagyok teljesen besavanyodva, kedvesen elcsacsogok bárkivel szinte bármiről, csak nem szeretek feltétlenül mindenkinek megnyílni.
Vannak ennél rosszabb tulajdonságaim is. Például  ítélkező vagyok, és sokszor előbb leírok valakit, minthogy megszólalna. Határozott véleményem van szinte mindenről, és egész gyakran túlpörgök. Olykor teljesen spontán dolgokat csinálok, aminek semmi értelme vagy kifejezetten rossz döntés, de akkor is megteszem. Random tengerparti kiruccanás, amit szombat délelőtt találok ki takarítás helyett? Esti koktélozás a barátnőkkel? Egy váratlan utazás befizetése egy sosem ismert művész kiállítására? Túra egy borvidékre? Megvenni azt a cipőt amit sosem fogok felvenni? Igen. Ez tipikusan én vagyok!
Ám itt még nincs vége a bűnlajstromomnak! Ugyanis...egyszerűen megőrülök a gyorskajákért. Tudom, rettenetesen rossz szokás, de ha nagyon magam alatt vagyok vagy bánkódom, esetleg felidegesítenek csak egy McDonald's vagy egy Burger King képes megnyugtatni. Teljesen mindegy, hogy miként jutok hozzá, de kell az a sajtburger, a transzzsírokban tocsogó hús, a forró sült krumpli tíz kiló sóval és a sosem elég majonéz, meg a fagyi amibe beletunkolhatom a krumplimat, hogy lenyugodjak. Szégyenletes! Rettenetes! Borzalmas! Azonnal le kéne erről szoknom! De én élvezem, hogy időnként letojom, mennyire egészségtelen. Megvan az az édes gyötrelem ebben, hogy akár főzhetnék is, de helyette elvitelre megveszem a kaját, aztán a kanapén ülve dagadtra zabálom magam míg nézem a sorozatomat vagy valami vetélkedőt.
Ó, és hogy tetézzem a dolgokat - énekelek. Igen, elég gyakran. Főleg munka közben szokásom, meg vezetés közben, és a zuhany alatt is rendszeresen adok koncerteket. Na, nem mintha tudnék énekelni, erről szó sincs. De néha annyi érzelem van bennem, hogy muszáj a világ tudtára adom néhány elcsúszott hang és lelkes hadonászás kíséretében. Egy díva veszett el bennem, egy igazi Christina Aguilera, vagy Céline Dion, esetleg Lara Fabian. Ha másban nem is, de lelkesedésben egy szinten vagyok velük. Azért minden esetre arra igyekszem figyelni, hogy a lehető legkevesebb szenvedő alanya legyen a koncertjeimnek. Ó, és ehhez kapcsolatosan sajnos olykor előfordul, hogy a koncertem spontán táncbemutatóba is átmegy. Sajnálom, kell az a négy perc önfeledt riszálás a kornyikálásom mellé, különben bennem ragad a boogie és akkor aztán...
De amúgy ezektől függetlenül egészen elviselhető és vidám ember vagyok, próbálom az élet naposabb oldalát megragadni a nehézségek ellenére is. A mosolynak világmegváltó ereje van. Ahogy anyám mondta nekem mindig: "Mosolyogj, Kaktuszmalac! A bátyád zseniális és jóképű, a húgod okos és szép, neked már csak a jókedv maradt!"
Hát mosolygok, amennyire csak lehet, és persze tudom jól, hogy az észnek én sem vagyok híján, még ha az érzelmi világom kaotikusabb is, mint a testvéreimé.  
S itt el is érkeztünk ahhoz az álláspontomhoz, miszerint én minden vagyok, csak egyszerű eset nem. A pasik nagy része idegesítőnek tart. Gond nélkül küldök el bárkit melegebb éghajlatra, még akkor is, ha legbelül rettegek a férfiaktól. Határozott véleményemnek hangot is adok, és nem vagyok rest harcolni az igazamért. De van kedves, gondoskodó oldalam is, és azokért akiket szeretek tényleg igyekszem mindent megtenni. Néha napján elfáradok, és napokig nem veszem fel a telefont, vagy nem válaszolok üzenetekre, de ez sem azért van, mert megunnám az embereket, vagy nem érdekelnének, csak olykor nekem is szükségem van távollétre és pihenésre.
Munkamániás vagyok. Nem egyszerűen van egy munkám, amit megcsinálok, aztán ahogy lehet, elfelejtem. Én imádom amit csinálok. Hiszek benne, hogy egy nap megmenthetjük a világot. A virológia egy olyan tudományág, ami szabad szemmel nem látható "alanyokkal" dolgozik, amik mégis világszintű járványokért felelősek. Hát nem elképesztő? Egyetlen ilyen apró kis organizmus micsoda pusztításra képes, micsoda fejlődést érhet el akár órák alatt. Csodálom a vírusokat, igazi rajongó vagyok. Részben önmagamat is egy vírushoz tudom hasonlítani. Mert képes vagyok alkalmazkodni, harcolok a túlélésért, és nem hagyom magam egykönnyen eltaposni. És engem is sokszor kerülnek az emberek és csak elítélnek, nem próbálnak megérteni. De ki hibáztatna ezért bárkit is? Az emberi lélek már csak ilyen.
Elváltam. Vagyis én így gondolok a helyzetemre, bár papíron még részben férjnél vagyok. Folyamatban van a válás. Most hosszú lenne elmesélni, miért döntöttem emellett, és semmi esetre sem könnyű a helyzet ezzel kapcsolatban, de bármennyire is nagy a nyomás az ellenkező oldalról, nem adom fel. Ezúttal nem. Mert ami történt, az a múlt, de nem lehet a jövőm. Semmiképp sem akarom, hogy ez legyen a jövőm.
Két testvérem van. Egy bátyám, aki sajnos távol él tőlünk, jelenleg Irakban teljesít szolgálatot sebészként, és egy húgom, akivel jelenleg egy fedél alatt élek, bár majd idővel szeretném visszaadni neki a teljes szabadságát. Mindkettejüket nagyon szeretem és nagyon büszke vagyok rájuk! A testvéreim is az egészségügyben helyezkedtek el, ahogy a családunkban eléggé jellemző ez a szakirány. Anyukám testvére Virginia Woodward, a híres ortopéd sebész. Az unokatestvérem James Woodward, a pediátriai és magzati sebész aki jelenleg a nem tudom hányadik díját kapja a kutatásaiért és a forradalmi eljárásáért. A másik unokatestvérem, Peter Woodward, aki Sydneyben egy idegsebésszel épp gondolattal irányítható végtagokat próbálnak készíteni, és a családom orvosi vonalát még nem tudom itt befejezni, mert végeláthatatlan a kolónia. Anyukám is orvos, bár ő pulmonológus, apukám pedig a haditengerészetnél szolgált. Szóval van némi alapja annak, hogy miért lettünk mi is orvosok, még, ha kissé csendesebben és szerényebben is kezeljük a saját karrierünket, mint Virginia nénikémék.
Büszke vagyok az elért eredményeimre, arra a néhány kitüntetésre amit a kutatásokban való részvételeimért kaptam, de még tudom, hogy messze nem én vagyok a legjobb a szakmámban. Még van mit bizonyítanom, de nem vagyok türelmetlen. Ebben a szakmában olykor a lassabb haladás egyet jelent az életben maradással, és türelmesen kivárom, hogy a tudásom elérje az igazán figyelemre méltó szintet. Szeretem amit csinálok és számomra ez a végtelen kíváncsiság, a hosszútávú tervek a fejlődéssel kapcsolatban azok, amik elegendő motivációt adnak.


A cipőm egyik fele már a lábamon, a másikat a kanapé alól próbálom kihalászni a partvissal. Mégis, hogy került be az a vacak oda? Emlékezetem szerint a polcra tettem. De legalábbis a közelébe, és főleg egymás mellé. Akkor hogy keveredett a kanapé alá a jobb lábamra való velúr cipőm?
A hajam lófarokba van kötve de a tincsek így is utat találnak az arcom elé. Mikor végre nagy nehezen megkaparintom a cipőt, elégedetten szusszanok egyet, majd kezdek prüszkölni, mert a kanapé alól a port felszippantottam. Aztán felegyenesedek, bár ez kezdetben nem megy olyan könnyen. Vissza akarom kapni önmagam végre!
- Connie, gyere már! El fogunk késni! - kiáltok fel az emeletre a húgomnak. Egyetemista, már szinte felnőtt, mégis néha olyan felelőtlen, mint egy ötéves. De nagyon szeretem őt, még akkor is, ha olykor meg tudnám nyúzni. Sokat segített nekem az utóbbi időben, amiért végtelenül hálás vagyok neki.
Hallom, ahogy letrappol az emeletről. Szőke haját átdobja a vállán és rám villantja gyönyörű fogsorát.
- Itt vagyok, ne aggódj. Még ráncos lesz a homlokod - koppint az orromra, majd elriszálja a fenekét a konyha felé és lenyúlja a kávémat. A megjelenése hozzám képest a tökéletességet súrolja. Kettőnk közül ő a csini tesó, én meg a fura. De ez engem annyira nem zavar. Ő mindig is csajosabb volt, és szerencse, mert a tinikort is csak úgy éltem túl, hogy ő gyakran felülbírálta az öltözködésemet. A narancssárga és a kék még mindig nem jó párosítás.
- Este nem jövök haza, ne várj rám - veti oda lazán, mire a testem megmerevedik. A pánik érezhetően eluralkodik rajtam, amit ő azonnal érzékel. Elsápadok, lever a víz és a pulzusom az egekbe ugrik. A látásom beszűkül és kissé szédülni kezdek.
Közelebb lép hozzám, és a kávétól megszabadulva megszorítja a kezem.
- Hé, ne aggódj. Nem lesz semmi baj! Gyakorlatom lesz, nem mondhatom le megint, muszáj éjszakáznom. De itt biztonságban vagy, oké? Ügyes vagy, erős és független! A rémálomnak vége, nem lesz semmi baj! Este hazajössz, szépen megvacsizol, aztán filmezel egy kicsit és ágyba bújsz! Nem kell aggódnod semmiért! Minden rendben lesz! - néz mélyen a szemembe, de ez jelenleg engem nem igazán nyugtat meg. Egyedül leszek. A szüleink a városon kívül élnek, és nem is szívesen osztottam meg velük a dolgaimat, nem akartam terhelni őket. Az utóbbi időben a húgom volt az, akire számíthattam, és megnyugtatott, hogy mellettem volt. Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem arra, hogy egyedül legyek. Megrázom a fejem.
- De én még nem...nem vagyok rá képes. Mi van, ha...ha...- csuklik el a hangom. Connie türelmesen sóhajt egy nagyot, megsimítja az arcomat, tekintetébe mélységes együttérzés költözik.
- Nem lesz "ha". Oké? Eddig is bármikor lehetett volna "ha", de nem volt. Most sem lesz. Neked pedig nem szabad idegeskedned - simítja a tenyerét a pocakomra, és ettől a mozdulattól kicsit kiráz a hideg, de valahol meg is nyugtat, mert ő csinálja. Lehunyom a szemem és befelé figyelek. Apró talpak és kezek jelzik az életet bennem. Már a hatodik hónapban vagyok és ez a kis tünemény igazi túlélőnek bizonyult eddig.
- Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj - mantrázom magamban, aztán kinyitom a szemem és megpróbálom lenyugtatni zaklatott idegeimet. A húgomra mosolygok.
- Hogy fogom ezt az egészet egyedül végigcsinálni? Itt vagyok hat hónapos terhesen, válófélben. Mekkora esélyem van szerinted azon az interjún? Élből fognak elutasítani, ebben biztos vagyok! - fakadok ki, és felkapom a táskám tetejéről a levelet. Ő azonban kikapja a kezemből és összetekerve a fejem búbjára koppint vele.
- Hagyd abba a kétkedést, Életem! Ezt teljesen rosszul látod! Orvosi egyetemet végeztél! Mikrobiológiát és virológiát tanultál! Summa Cum Laude kitüntetéssel diplomáztál! Kétszer! Rengeteg kutatásban szerepel a neved, és rendszeresen publikálsz is szaklapokban. És tisztázzuk le! Ők kerestek meg téged, nem te jelentkeztél hozzájuk! Akarnak téged! És nem vagy egyedül! Sosem hagylak magadra, ezt ne felejtsd el!
- De a baba...
- A baba akkor is úton volt, amikor feldobták a lehetőséget. Tudják jól, mivel jár egy kisbaba. Ahogy valószínűleg azt is, hogy ez bizony néha kieséssel jár. Mint minden más szakmában. A gyermekvállalás az élet velejárója, ezt ők is tudják, emiatt nem fognak diszkriminálni téged. A vírusok amúgy is elvannak a kis petri csészéikben, pont ideális meló ez egy anyának. Kutatás. Hétfőtől-péntekig kilenctől-ötig. Földi paradicsom. És ahogy láttam, van saját bölcsijük.
- De válófélben vagyok.
- Igen - bólint, majd a kezembe adja a táskámat, ő is felkapja amire neki van szüksége és az ajtó felé kezd terelgetni - Válófélben vagy. Ez pedig csak még egy indok, amivel magasabb fizetést kérhetsz a bébiszitterek miatt, vagy támogatott bölcsődei ellátást a kicsi csemetédnek. És hidd el, megadják, mert akarnak téged.
- Más jelentkezők is vannak - szontyolodom el, mire ismét maga felé fordít. A tekintete szinte perzsel és hipnotizál.
- Lehet, hogy vannak mások is. De egyikük sem Dr. Casey Larson! És most mondd szépen utánam! Erős vagyok!
Sóhajtok egyet és tüntetőlegesen összeszorítom a számat, de erőszakosan toppant egyet.
- Gyerünk, vagy bokán rúglak. Mondd! Erős vagyok!
- Erős vagyok!
- Okos vagyok!
- Okos vagyok!
- Senki nem lehet alkalmasabb nálam erre a munkára!
- Senki nem lehet alkalmasabb nálam erre a munkára!
- Egyedülálló anya leszek, mert én így döntöttem, és bátor vagyok, hogy nem maradok egy olyan férfi mellett, aki arra használja a testi erejét, hogy eltiporjon egy nőt! Soha többé nem engedem, hogy kezet emeljen rám, mert ez a gyermek többet és jobbat érdemel annál, mint hogy egy ilyen ember nevelje fel, és ezért nem kell bocsánatot kérnem senkitől! Minden elért célomért megküzdöttem, kiérdemeltem, hogy elismerjenek, és aki nem így tesz, az bekaphatja! Csodálatos vagyok, elképesztő és értékelendő ember, akit ki kell érdemelni, és nincs szükségem arra, hogy mások figyelméért vagy szeretetéért kuncsorogjak, mint valami koldus, mert ennél sokkal többet érek!
Kissé elbizonytalanodom a rengeteg pozitív megerősítést hallva, mert nem hinném, hogy vissza tudnám ismételni, de hálásan tekintek a kishúgomra. Magamhoz ölelem.
- Oké, oké. Értettem. Rendben leszek. Te csak menj, és válaszd helyettem a hülye gyakorlatodat - szeretgetem meg, és egy pillanatig hagyom, hogy ő is öleljen magához.
- Így is teszek, és mivel ilyen csodálatos testvéred vagyok, bátran vehetsz nekem egy új táskát holnap, hogy megünnepeljük az új munkádat - kuncog, mire elengedem és játékosan meghúzom az egyik hajtincsét. Aztán elindulok kifelé az ajtón, nyomomban a testvéremmel, miközben a munkáinkról csacsogunk. Félek egyedül maradni, de remélem Ryan tényleg nem bukkan fel. Egyelőre nincs oka, hogy megkeressen. Remélem kapok még pár nyugodt hetet, hogy kitaláljam pontosan mit is akarok csinálni.