Enemy in disguise

Vendég · Enemy in disguise - Matt&Brooke Pént. Aug. 07 2020, 00:08

Matt&Brooke

Never trust a man who dresses too well or stays too clean.

Hét óra... A büdös francba, máris reggel van, pedig még alig feküdtem le. Ezt az órát kidobom egyszer az ablakon. Olyan hangos, a fejem is megfájdul tőle. Álmosan kelek ki az ágyból, és dobok egy sárgát. A szemeim mintha sivatagból jöttem volna haza. Cseppentek bele, de még így is elég piros. Kiöblítem a szám, majd lépek is ki a fürdőből. Zuhanyoztam az este, a parfüm most megteszi. A reggeli fekete kávét is nehéz nyugodtan meginnom. Egész éjjel az aktáját olvastam, és most is hemzseg a fejem a gondolatoktól. Kell tőle tartanom? Vajon tényleg megváltozott? Csapdába sétálok bele? Megannyi kérdés válasz nélkül. De kideríthetem. Ki kell derítenem. Minden apró részletet tudnom kell erről a csajról, még azt is mlyen pózban alszik, mit eszik, hova jár. Mindent! Minél jobban el kell nyernem a bizalmát, mg kell ismernem, hogy az én oldalamra állítsam. El kell vele hitetnem, hogy nekem bármit elmondhat, hogy az igazság is felszínre kerüljön. Elég egy véletlen mondat, és az egész maffia mehe a hűvösre. Ez a minimum amit tennem kell Rickért. Ezt érdemli. Ő is megtenné értem, tudom. Nem késlekedhetek sokat, fél kilencre bejönnek értem az irodámba, és még az asztalom sincs teljesen összepakolva. A nap ragyóan süt, ezért csak inget húzok a farmeron fölé, és napszemüveget. Hamar beérek, és sebes léptékkel robogok pakolni. Hiányzol, Riley... Ezen a képen még olyan életvidám fiatal lány volt, ma már szinte csak árnyéka önmagának. A folyamatos rejtőzködés, és a stressz sok mindent kiölt belőle. Legutóbb fél éve láttam, és még legalább 3 hónap van hátra a következőig. Korábban nem mehetek, nem lehet, így is kockázatos. Ha bárki is megsejti, hogy hozzá megyek mindkettőnket bajba sodorhatom. Így szomorúan, de csak a fiókom mélyére rejtem egí rakás papír alá. Elvileg nem lesz itt senki az átmeneti időszakban, csak lezárják.
Kopogás hallatszik az öreg ajtó túloldaláról.
- Tessék! - szólok ki, és egy egyenruhás rendőr állít be.
- Mr.Evans, igaz? Carl Forest vagyok, jöjjön, el fogunk késni. - ránézek a karórámra, igen, tényleg ideje indulni.
- Mehetünk, készen vagyok. - kezmbe veszem a kartondobozom, majd vele együtt elhagyom a szobát. Furcsa lesz máshol ennyi idő után, ebben biztos vagyok már most. A rendőrautó jobb első ajtáját nyitja ki nekem. Akaratlanul is elnevetem magam.
- Izgul? - érdeklődik Carl, de megrázom a fejem.
- Nem, csak nem gondoltam volna, hogy valaha elől fogok utazni egy rendőrautóban. Úgy gondoltam, ha látok egyet belülről hátulra kerülök. - még mindig mosolygok. Furcsa, nem vagyok bünöző, mégis ilyn gondolatok járnak a fejemben.
- Ha a rácsokat szívesebben nézi helyettem eleget tudok tenni az elképzeléseinek. - kuncog aprót. Viccel, vette a poént szerencsére.
- Köszönöm, nem élek a lehetőséggel. - passzolom a dolgot, ő pedig bólint. Röpke negyed óra alatt megérkezünk a rendőrörsre, ahol már szintén nagy élet van. Carl mindekinek bemutat, Nathan Morris lettem Philadelphiából. Micsoda egy hülye név... Már a kis sarkomat ismegismerem, de sehol sem látom a kis "beosztottamat". Biztosan késik, majd megdorgálom ha befut. Finoman, ám határozottan, mint egy főnök. Csak ne izgulnék ennyire, izzad az egész tenyerem. Ez kész röhej, úgy érzem magam, mint egy totális amatőr, pedig már nem vagyok kezdő. Megbirkóztam már nagy feladatokkal, nem hiszem hogy holmi nőcske kifog rajtam. Nem hiszem, hogy elég rafinált lesz hozzám. Talán itt át bírt vágni pár embert, viszont sosem szabad hinni a látszatnak. Ha egy illető túl normálisan viselekdik az biztos sántikál valamiben. Főleg ha olyanról van szó, akinek múltja van. Senki sem változik meg, főleg egyik napról a másikra. Kutyából nem lesz szalonna. Sosem.

Power is power

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Pént. Aug. 07 2020, 19:12

Matt & Brooke

"Enemy in disguise "

Nem az az ember vagyok, aki bármiféle helyzetben meghátrál - még akkor sem vetemedtem ilyesmire, mikor azt a hiú ábrándot dédelgettem magamban, hogy csak egy normális, hétköznapi lány lehetek -, akkor legkevésbé, ha munkáról, feladatról, kötelességről van szó. Persze magamban morgok, bosszankodok, próbálom megváltoztatni a játékszabályokat, de aztán mindenképp végigjátszom a játszmát. A mai nap pedig pont egy ilyen nap.
Az apám pontosan a tudtomra adta, hogy mit vár el tőlem ebben az életben.
Igazából olyankor az az érzésem, hogy nem a lányaként, hanem valamiféle eszközként vagy fegyverként tekint rám.
Minden esetre azt jól ez eszembe vésette velem, hogy mi is a dolgom, maffia berkekben, lehet azt is mondani, hogy a kötelességem a család felé. A család szent és sérthetetlen bla, bla, bla, de nálunk valóban a család az első, és lassan kezdek beletörődni, hogy nekem is meg kell felelnem ennek az elvnek, és azt kell tennem, ami a Hamilton-klán első érdeke.
Az is a fent említett Istenimitátor parancsa volt, hogy épüljek be a rendőrség falai közé, hogy ott neki a szeme és a füle legyek. Minél magasabbra török, minél jobban felnéznek rám a kollégák és a feletteseim, annál jobb. Annál több belső infót tudok meg, annál nagyobb a hatalmam odabenn, azaz méretesebb és védettebb határvonalat húzhatok közé és a rendőrség közé.
Hogy miért mentem bele? Miért tudott meggyőzni? Pontosan megmagyarázni magam sem tudom, talán a bátyám miatt és a tudat, hogy idebentről valóban képes leszek megvédeni a családomat elkerülhetetlen sorsától.
Innentől kezdve idebent a nevem Brooke Miller, a Hamilton név pedig olyan számomra, mint az ismeretlen.
A mai napon azoban a sors vagy ki tudja, mi egy újabb akadályt állított elém.
Szeretem a pontosságot, és ragaszkodom is hozzá úgy mások, mint a saját részemről, de pontosan e-kettős élet, az apám egyre több rám bízta feladatai miatt a mai napon pár perc késéssel érezem a őrsre. S ha ez még nem lenne elég, Samantha az egyik aktatologató kolléga az irodám közelében sandán vigyorog felém, én pedig tudom, hogy ő már tud valamit, amit én nem.
- Te szerencsés nőszemély![ – kacsint rám kétértelmű pillantással, majd szemöldökét többszörösen felhúzva mutat az ajtóm felé. – Richardson kapitány odabent vár rád!
- Remek - jegyzem meg közönyös hangnemben egyelőre nem kérdezve vissza Sam megjegyzésének az indokára, hanem helyette határozott létekkel bevágtatok a szobámba.
- Jó reggelt, kapitány! Hellyel már nem kínálom, azt már megtették helyettem - kötöm belépéskor egybe a köszöntését egy finom kis célzással arra, hogy nem igazán szeretem, ha bárki is egyedül tartózkodik az irodámban, még akkor sem, ha éppenséggel a rendőrkapitányról van szó.
- Ugye, mondtam már magának, hogy milyen elégedett vagyok a munkájával? – kezd bele a témába és a késésemet még csak szóvá sem teszi, habár tudom, hogy ez most itt nem a dicsérgetés ideje, csupán időhúzás. Ez látszik is arckifejezésemen.
- Valami olyat fog mondani, amihez nem fog fűlni a fogam, igaz? – kérdezek vissza kendőzetlenül, hiszen, ha egy valamit megtanultam rendőri berkeken belül, hogy minden perc számít egy-egy ügy megoldásánál.
- Jól van, lebuktam – veszi aztán a kapitány is kicsit komorabbra a hangvételt, majd szarkalábas figyelőivel rám mered egy ideig.
- Egy új kolléga érkezik hozzánk, illetve már itt is van. Mivel magának nincs egy ideje társa, ő pedig még új minálunk, megkapják egymást partnernek – jelenti ki az öreg hasonló stílusban, ahogyan azt apám is szokta, ha valamit már eldöntött. – Azt gondolom, segíthetnének egymásnak, és jól össze tudnának dolgozni.
- Egy társat? Ugyan már, kapitány, tudja, hogy képes vagyok bármit megcsinálni egyedül is – nézek a másik szemébe összeszűkített szemekkel nem könyörögve, az nem az én asztalon, inkább próbálva hatni rá.
- Miller, ez most nem vita tárgya! - áll fel határozottan a köpcös egy ültő helyéből, jelezve, hogy ő lezártnak tekinti a beszélgetést, én magam pedig kénytelen vagyok elfogadni, ha nem akarok balhét magam körül.
- Ja, és még valami…Morris nyomozó rangidős lévén az ön felettese lesz, tehát ezután elsősorban neki jelent majd, csak utána nekem. Várja is már magát az asztalánál. Itt van mindjárt maga mellett – köszörüli meg torkát a kapitány, majd angolosan távozik, én pedig biztos vagyok benne, hogy ismeri az újdonságokkal kapcsolatos ellenérzéseimet.
Csak összeszorított ajkakkal bólintok egyet, s megtartom magamnak, amit gondolok.
Nem elég, hogy kaptam magam mellé egy társat, aki férfi lévén biztosan jobbnak hiszi magát nálam, de még el is kell számolnom valakinek minden lépésemről. Ennél jobban nem is kezdődhetne ez a francos nap, de mégis kénytelen vagyok lejelentkezni nála, ha nem akarom magamra felhívni a figyelmet.
A jobb előbb túlesni a dolgokon elvet követve, miután párat fújtatok, meg is indulok eme nyomozó „rezidenciája” felé, de sok jót azért ne várjon tőlem.
Csak jelképesen kocogtatom meg az irodáját bekerítő üvegfalat, majd minden előjelzés, avagy bebocsájtás kérése nélkül be is lépek a pasashoz, aki szemmel láthatóan valami aktákba van belemerülve.
- Ahogy hallom, már várt rám – jegyzem meg komor hangon, miközben közelebb sétálok hozzá és komoly arckifejezéssel vizslatom a másikat.
- A nevem Brooke Miller, és azt hiszem, egy időre mindkettőnknek eggyel több feladata lesz – teszem hozzá kelletlenül arra célozva, hogy mindketten kapunk egy-egy púpot a hátunkra: ő kap maga alá egy kicsit sem lelkes beosztottat, én pedig még egy személyt, akinek hazudnom kell.

~ ✩ ~

[/i]

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Pént. Aug. 07 2020, 22:45

Matt&Brooke

Never trust a man who dresses too well or stays too clean.

Kitartás, céltudatosság, küzdeni akarás. Ezek a "Szent Szavak", ahogy a kiképzőm nevezte annak idején. Azt mondta ezek nélkül sosem lehet valakiből igazi férfi. Aki ezeket komolyan veszi, aki érvényesülni akar ebben a cudar világban ezeket tartja szem előtt. Annak ezek a dolgok súllyal bírnak, míg a puhányoknak csak üresen csengenek. És meg is fogadtam az intelmeit, mikor félárván férfivá váltam. Aztán persze sok mindenkitől sok féle jelmondatot hallottam. "A tudás hatalom.", "Küzdeni kell.". Egy részeg haverom szerint pedig a legbűvösebb mondat: "Nincs rajtam bugyi.". El kell ismerni igaza volt, ha a hálószobában hangzik el a megfelelő személytől az ember egycsapásra elfelejt mindent... Khmm... Jól van na, férfiból vagyok, és utoljára két hete voltam nővel, az ilyen gondolatok természetesek. Csak jobb lesz nem sokat agyalni most ilyesmin, most nem akarom egyenlőre hogy bármi is megmozduljon. Annak itt most nincs itt az ideje, és helye. Nincs sok időm gondolkodni, mert betoppan egy kolléga.
- Morris lenne egy kisebb ügy, Mr.Forest küldi. Semmi komoly, csak egy betöréses rablás. - tesz le elém egy dossziét. Cúscs, alig foglaltam el a helyem, de máris gondoskodnak róla, hogy ne unatkozzak. Ilyen ez a pop szakma.
- Nagyszerű, köszönöm. - meg se várta amíg befejezem, már el is ment. Pedig nem harapok. Na, mindegy, jobb is így. Belelapozok a papírhalomba. Az elkövető felfeszítette a bejárati ajtót, majd nekilátott az értékek eltulajdonításához. A művelet közben nagy zajt csapott, amire a tulajdonos felébredt, és megtalálta kutakodás közben. A fickó egy tompa tárggyal leütötte, majd dolga végezetlenül nagyjából 1000 dollár készpénzzel, két órával, és egy laptoppal sietve távozott. Azonban nem volt szerenséje. A gondozója megtalálta reggel a földön fekve, és értesítette a mentőket, és a rendőrséget is. Bár a nő még nincs kihallgatható állapotban a férfit hamar előállították, mivel óvatlanul kesztyű nélkül ment betörni, és priusza van. Ült 3 évet erőszakos büncselekményért, jó magaviselettel szabadult, csodák csodájára mégse változott meg. Tipikus. Őrizetbe vették, és előzetes letartóztatásban van, az alapvádak mellé 8 napon túl gyógyuló testi sértés alapos gyanúja is felmerül vele szemben. Elvileg a hölgy már jobban van, már magához tért, de egyenlőre pszichológus kezeli, és még nem engedték haza. Még nem tett vallomást, viszont már kihallgatható állapotban van. Szép kis ügy, bár nem egy nagy fogás. Egy személy sérült, ő is viszonylag könnyebben megúszta, és az értkeket megtalálták a gyanusított lakásán. Az évszavad büntényének bőven nem lehet nevezni, inkább csak amolyan beemlegítés, gyakorlás. Elég ez egyenlőre, nem tudhatom kollegina mennyire kezdő. Lehet, hogy nem gyakorlott, azért nem becsülöm le, valaki, aki olyan családból származik, mint ő, az biztosan okos, rafinált nőszemély. Megint valaki. Emlegetett szamár, megérkezik a várva várt személy. Egész helyes. Laposka, arcra szép, és vékony. Meg persze nem valami illemtudó, nem is vártam nagyon mást.
- Üdvözlöm Miss Miller! Nathan Morris vagyok, az Ön új társa! Örülök, hogy megismerhetem! - bal kézzel leveszem a napszemüveg, a jobbat pedig odanyújtom. Hogy elfogadja-e vagy sem, rajta áll. Arcomon barátságos mosoly. Első benyomást csak egyszer lehet tenni. Nagyon jól tudok színészkedni, nem először csinálok ilyesmit. Bár az ábrázatom olyan, mint egy aranyos kiskutyusnak a gondolataim nem ilyen nyájasak. Sunyi kis nő ez, látom a szeme állásából. Miller hát... Te is álnéven dolgozol, mintha ezzel át tudnál verni bárkit is. Korábban kell felkelned, ha az "öreg" Matthew eszén túl akrsz járni. Sokkal korábban.

Power is power

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Hétf. Aug. 10 2020, 10:04

Matt & Brooke

"Enemy in disguise "

Tisztán emlékszem az első napomra a manhattani rendőrség zordra mázolt falai közt. Annyira nem akartam ezt az egészet, annyira nem én voltam, csakis kényszerből és kötelességből léptem be a bűnelhárítás soraiba.
Apám két év orvosi egyetem után ragadott ki a megszokott biztonságából és erőltette rám az Akadémiát a „család érdekében”, majd miután végeztem, szinte azonnal munkába is álltam itt, s amilyen gyorsan csak tudtam, nyomozóvá léptem elő, nem is akármilyenné.
Aztán pár évre rá valahogy észrevétlenül fordult a kocka, és ha soha nem is mondtam ki hangosan, de szerettem azt, amit csinálok, elkezdtem a sajátoknak érezni, és titkon már nem csak apám kénye-kedve miatt csináltam.
Mivel később kezdem, mint sok korombeli zsaru, nem tudtam még elnyerni a vezető nyomozó címet, pedig nagyon szeretném. Ez minden vágyam, amiről még a rendőrkapitány is tud, csak éppenséggel ő ennek a célnak a valós okáról nem.
Azt kell, hogy mondjam, megvan bennem az a vérmérsékelt és intelligencia is, ami egy ilyen poszthoz kell. Még így is, hogy előbb az orvosit írtam be, sokuktól jobb vagyok, persze, van még mit tanulnom, de ezt másoknak miért ismerném be? Talán ez éppen a hajlamnak köszönhető, a véremnek, amit a drága családomtól örököltem. Nem tudom, de egy biztos, hogy jó vagyok abban, amit csinálok.
Így csak természetes, hogy a jelenlegi helyzetnek egyáltalán nem örülök. Lett egy társam, aki – biztos vagyok benne – lassítani, gátolni fog a munkavégzésben, hiszen meggszoktam már, hogy nem tartozom elszámolással senkinek sem saját magamon kívül, legalább is nem minden percben.
Ahogy most belépek a leeendő társam felségterületére, már teljesen más ember vagyok, mint azon az első napon. Nincs bennem semmiféle bizonytalanság, félelem, tudom, hogy mit akarok, akarom ezt az állást jelen pillanatban mindennél jobban. Azt hiszem, ez a munka az, ami erőt ad nekem a mindennapoban, ami még segít megőrizni a józan eszemet, és minek segítségével még meg tudom határozni, hogy ki is vagyok. Ami nem engedi, hogy elvesszek a kettős életem útvesztőiben, s ami nem engedi, hogy az alvilág teljesen beszippantson.
A férfi, miután röviden elmondom neki érkezésemnek az okát, hamarosan szintúgy bemutatkozik nekem, viszont a meggyőző stílusából azonnal lejön, hogy az ügyeletes bájgúnárt, avagy szépfiút kaptam magam mellé. Nekem mindegy. Nem mondom, hogy rossz pasi lenne, a maga széles vállaival és izmos testalkatával, de nekem sok nőtársammal ellentétben ez mindig kevés volt.
Viszont jó tudni, hogy ha szükség lesz rá, hogy tudom lerázni. Majd ráküldöm Samantha-t, hogy egy kicsit foglalja le.
Én viszont nem igazán - gondolom csak magamban, de nem mondom, ki hangosan, amikor ez a Nathan megjegyzi, hogy örvend a találkozásnak, majd kezet nyújt felém, amit kénytelenül és kelletlenül, de végül is egy röpke pillanat erejéig elfogadok. Istenem, most majd itt finomodni és udvariaskodni fogunk?
Mielőtt folytathatnánk e-remeknek ígérkező bájcsevejt, egyszer csak megjelenik Miss Teagan, az őrs legnagyobb aktakukaca, akit szemmel láthatón egyáltalán nem feszélyez, hogy engedélykérés nélkül lép be köreinkbe.
- Elnézést, Mr. Morris, a kapitány úr azt üzeni, hogy az ügyet már Miss Millerrel bonyolítsák le – mondja el nekünk, mint egy jókedvű android, majd ahogy belibbent, olyan tempóban már el is hagyta a terepet, és feltételezem, folytatja tovább az akták rendezgetését. Mondjuk, nincs még egy olyan személy az irodában, akinek ennyire rendben vannak a papírjai, s ez olykor, ha valamilyen adatot sürgősen meg akarok találni, nagyon jól jön a „könyvtáros” tudása.
- Szóval egy új ügy. Lássunk neki! – pillantok sandán Morrisra, és már el is felejtem az ellenérzést, amiatt, hogy új partnerem lett, helyette már azon zakatol az agyam, hogy mi is lesz a feladat. Ugyanis, ha munkáról van szó, akkor már nem igazán érdekel.
Aztán mielőtt a másik megszólalhatna, én már az asztala mellett is termek, és az előtte heverő dossziét kissé magam felé fordítom, és pofátlanul olvasni kezdem.
- Ha szabad – teszem hozzá, bár már javában böngészem a leírtakat, habár nem igazán világos, mi ebben az ügy, főleg azt nem, miért megyünk hozzá ketten.
- Tehát tulajdonképpen az a teendő hogy ki kell hallgatni a sértetett – állapítom meg és kérdezem is egyszerre a mellettem levő férfire pillantva.
- Azt hiszem, ezt egyedül is elintézhetem. Magának nem kell vele fáradnia, addig foglalkozhat mással, vagy lesz egy kis szabadideje – teszem még hozzá határozottan, de igazából arról is van szó, hogy nem igazán vagyok az a csapatban dolgozó típus. Főleg nem akkor, amikor egy ennyire piti ügyről van szó, ami egyáltalán nem kihívás a számomra.

~ ✩ ~

[/i]

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Hétf. Aug. 10 2020, 13:20

Matt&Brooke

Never trust a man who dresses too well or stays too clean.

Sors. Eleve elrendelés. Végzet. Isten keze. Sose tudtam hogy nevezzem, de mindig a megfelelő irányba terelt. Sokszor voltam jókor jó helyen, mind a munkám, mind a magánéletem során. Aztán ahogy egyre feljebb kerültem a ranglétrán a kettő összemosódott. Mert a magasabb rang több feladattal, és kevesebb szabadidővel jár. Bár ezt igazán sose bántam, mert szerencsére szeretek amit csinálok. Már kiskoromban is csillogó szemekkel néztem apámat a hőst, a kék rendőrruhájában. Számomra ő volt Superman, aki harcolt a bűn ellen, és esténként hazatért hozzánk. Aztán egyszer csak a mindig jókedvű, és erős apám komorrá vált, majd elkezdett leépülni rohamtempóban. A folytonos kapkodás abbamaradt, már nem sietett sehová. Nem tudott, és talán nem is akart olyan lenni amilyen volt. Árnyéka lett önmagának mire elment. Sokáig nem igazán fogtam fel, hogy tényleg nincs már többet köztünk. Hiába voltam ott a temetésen titkon vártam, hogy valamikor betoppanjon, úgy, mint rég. Ez viszont nem történt meg, és beletörődtem. Igyekeztem követni az elém felállított példát, nagyrészt sikerrel. A football viszont nem volt az erősségem. A nagy bajnok fiaként fél év, és egy kartörés után inkább otthagytam. Cserébe a tanulmányaim voltak nagyon jók, ezzel lepipálva Ricket, akit hidegen hagyott a dolog. Nem voltunk tökéletes összhangban, de jó testvérek voltunk. Még csak a gimit fejeztem be amikor eltűnt. Elegem lett a világból, ki akartam magam vonni belőle. Elterelni a gondolataim róla, mert akkor már valahogy éreztem nem látom többet. Még másnap megláttam egy bódét, ahol önkéntes katonai szolgálatra lehetett jelentkezni, és nem tétováztam. Elmentem fizikai alkalmasságit tenni, majd pár nap múlva jött is a levél, hogy megfeleltem, csomagoljak. Emlékszem anyám éppen dolgozott, így neki csak a levelet hagytam otthon. Sosem felejtem el azt a kiabálást, mikor este utolért telefonon. Szerintem szegényre egy kisebb szívrohamot hoztam, mikor nem talált otthon, csak egy papírt hagytam magam után. Persze hamar megbékélt mikor rájött, hogy tulajdonképpen jó helyen vagyok, nincs bajom. Nekem is jót tett, nem azon kattogtam ami történt. Energiám se lett volna rám, a kiképzőnk nem bánt velünk kesztyűs kézzel. A kezdeti osztag fele le is morzsolódott. Egyesek önként fejezték be, míg mások csak nem hozták az elvárt szintet a felméréseken. Aki maradt abból embert faragtak, férfiként távozhatott, és nem ismert többet olyant, hogy nem megy. Innen már egyenes út volt a rendészeti akadémia, a többi meg már történelem.
Nem vidám sétagalopp volt az utam, visszatekintve mégse bánom. Látom már hogyan állnak össze a részletek, mi vezetett el idáig. Kis töketlen mamlaszból kitartó, szívós, bátor felnőtté váltam. Olyantól aki nem fél semmitől se. Kivéve a csótánytól. Azoktól az undorító kis dögöktől a mai napig feláll a szőr a hátamon. Százszor inkább befekszem egy kígyókkal teli tartályban, minthogy csótányokkal tartózkodjak egy helyiségben.
Bár már megtaláltam ellenük a megoldást: kártevőirtó.
Viszont terepen semmi sem rémít meg. Bírom a vér látványát is, láttam durva eseteket, azonban vasból van a gyomrom. Ez a mostani ügy ezekhez olyan, mint egy sétagalopp. Senki nem halt meg, a sérült is jobban van, még megtérítetlen anyagi kár sem keletkezett.
Éppen csak elkezdek megismerkedni az ellenseggel, meg alig “barátkoztam” vele máris szólít a kötelesség. Mi ilyen sürgős? Nem haldoklik... Morgok magamban, mindig ez a rohanás. A kis parancsra bólintással válaszolok, jelezve, hogy megértettem. Brooke máris le akar rázni. Ki gondolta volna? Nem szeretnéd, hogy a sarkadban legyek mi? Úgyis ott leszek, nem fogsz kicsúszni a kezeik közül...
- Nézze, elhiszem magának, hogy egy kész profi, és nagyon ügyesen elboldogul, de csapatként kell dolgoznunk. Rangidősként az én felelősségem ha történik Önnel valami, tehát magával megyek. - szögezem le határozottan, hogy érezze ez nem választás kérdése. Milyen felettes lennék, ha csak úgy hagynám intézkedni? Főleg a legelső alkalommal. Előbb amúgy is bizonyítania kellene. Nekem is a nyakamba sóztak egy kellemetlen frátert, aki a sarkamban volt. Ő se ússza meg, főleg hogy információt kell róla szállítsak. Valószínű valamilyen piszkos kis ügylete lenne, azért próbált meg megszabadulni tőlem. Visszafelé egy plusz út feltűnésmentesen beiktatható, a késést pedig mindig rá lehet fogni a forgalomra.

Power is power

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Szer. Aug. 12 2020, 08:43

Matt & Brooke

"Enemy in disguise "

Szebbet el sem tudnék magamnak képzelni mai programnak, mint ez az ismerkedős epizód.
Még mindig mondom, hogy ez egyáltalán nem tetszik, de a kedves partnerem szemmel láthatóan megbékélt ezzel a mostani helyzettel, ha egyáltalán valamikor is rosszban volt vele.
Az ajánlatom, amit mondtam neki, komolyan is gondoltam. Valóban el tudnám egyedül intézni ezt a semmis ügyet, és hiába csak ürügyként és meggyőzésként hoztam fel az esetleges várható szabaidejét, attól még a szavaim igazak voltak.
Azt gondolom, hogy minden valamire való, ambiciózus rendőr nem tartaná kihívásnak ezt az ügyet, azonban, aki sikerorientált, az minél nagyobb és összetettebb ügyekre vágyik. A kihívásra, ahogy nevezik.
Annak idején csak apám miatt csináltam az egészet, de ez már rég a múlt és jelenlegi állás szerint igenis szeretem a megmértettetéseket a munka terén.
Azonban az is azonnal feltűnik, igaz nem szemtelenül, de a pasas finoman leráz, akarom mondani, szinte azonnal elveti az ötletemet.
Veszekedni első alkalommal nem lenne érdemes, hiszen akkor talán ebben a nagymenőben is felvetődne a kérdés, hogy vajon miért is akarnék egyedül dolgozni. Tehát kénytelen vagyok befogni a számat és még mindig nem felhívni magamra a figyelmet. Azonban nem is én lennék, ha nem szolgálnék erre legalább egy csípős megjegyzéssel…
Persze bólogatok is párat, amikor a másik gúnyosan elmondja, hogy tisztában van vele, mennyire profi vagyok. Bár tisztában vagyok vele, hogy csak gúnyolódik rajtam, ő nem tudhatja, hogy valójában milyen jól jár velem. Sokan örülnének neki, ha engem kapnának meg szövetségesnek.
- Ugye, tudja, hogy a társaknak sem kell sülve-főve együtt lenniük? – nézek kihívóan szemébe a mondandóm közben, hogy vajon mennyire is mentem messzire. Nem mintha ez bármitől is elriasztana. – De, ha magának nincs jobb dolga, és szeretne jönni, nem tilthatom meg.
- Azzal is tisztában vagyok, hogy csupán az én mint társa testi épségemet félti, és csakis ezért akar jönni, de megnyugtathatom: nagylány vagyok már és tudok magamra vigyázni, jobban, mint hinné - szavaimból csak úgy árad a kemény malícia, de végül is minden szavam őszinte: tudok magamra vigyázni, ő pedig azt sem sejtheti, mennyire.
- Viszont, ha megfogadja a tanácsom, csak úgy mellékesen, akkor jó lenne azonnal indulni. Ugyanis ki tudja, hogy még mi ketten faggatgatunk egy törékeny, megszeppent vénasszonyt, addig mikor, kinek lesz hamarosan valóban szüksége egy rendőr segítségére. - A hangom kissé gunyorosra sikeredik most is, de nem igazán szeretem, ha a dolgok nem az irányításom szerint történnek és azt sem, ha kiosztanak. Még akkor sem, ha ez a dolog olyan finoman történik, mint az imént.
- Ha nem bánja, én vezetek – jelentem még ki határozottan. Igaz, nem biztos, hogy a másik belemegy, de autómániás lévén, nem sokszor ültem még a volán túlsó oldalán, és nem is szeretek. Amikor ezt kimondom, nincs is más dolgom, hogy meginduljak a rendőrség parkolója felé.
Ha a pasas belemegy, hogy azonnal induljunk és követ engem, nem annyira áll szándékomban megállni, inkább gyors és határozott léptekkel haladok, de azért az autóm mellett bevárom. Mégis csak együtt megyünk vagy mi a fene.
A parkolóházig nem igazán áll szándékomban kommunikálni, majd csak egészen akkor szólok, amikor a káprázatos ébenfekete Bugatti Chiron-om központi zára egy gyönyörű csipanással megadja magát a kezemben lévő kulcsnak. Igen, határozottan megérdemlem a világ egyik legdrágább és leggyorsabb autóját. Egy sima rendőri fizetésből ezt senki nem engedheti meg magának, de erre is van alibim. Különben is, eddig még senki nem merte megkérdezni, nekem honnan telik rá.
- Csak tessék, szálljon be! – vetem oda újonnan szervált társamnak, miután ő is megérkezik. Igaz arra még nem adott választ, hogy mennyire tetszik neki az ötlet, hogy én vezessek, de csak remélni tudom, hogy ebben a témában legalább nincs ellenvetése.
Csak kevesen tudják itt rólam, hogy a munkamániám mellett rendmániás is vagyok, szóval az autómban még egy oda nem illő porszem sincs. Remélem, ez így is marad. Azt is csak remélni tudom, hogy nem hozott ide magával valami ennivalót, mert EZ nem olyan autó.

~ ✩ ~

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Szer. Aug. 12 2020, 17:27

Matt&Brooke

Never trust a man who dresses too well or stays too clean.

Ezer indokot fel tudnék sorolni miért is nem kéne. Veszélye, és nem kicsi a kockázatot vállalok vele. Be igazán érdemes lebukni, mert akkor egy egész bűnbanda fordulhat ellenem. Nem kis rizikó, hiába vagyok tökös, azért érzem a súlyát. Valószínűleg ezért nem kapkodtak érte a többiek. Nekem se fűlik túlságosan a fogam a gondolathoz, hogy a manhattani maffia halállistáján találjam magam. Ez viszont nálam személyes ügy. Ezek a férgek tették el láb alól a bátyám. Az igazságszolgáltatás nem túlzottan erőltette meg magát az ügyben. Tudták, hogy ez a szervezet állhat az egész mögött, mégis beérték egy bűnbakkal, csak hogy minél előbb lezárhassák az aktát. Nem is kapott többet 15 évnél, ugyanis a védő elérte, hogy gondatlanságból elkövetett emberölésre enyhítsék a vádat. Kevés, nagyon kevés. Mindig is úgy gondoltam nem kapták meg a méltó büntetésüket. Viszont ami késik nem biztos, hogy múlik. Ha nem is közvetlenül a nagykutya, de legalább a lánya közelébe férkőzhetek, ami bőven nem rossz. Rajta leszek minden erőmmel. Nem, nem úgy, bár meg kell hagyni csinos kis teremtés. Viszont rá most másként vadászok. Be kell cserkésznem, sarokba szorítanom, és az adandó alkalommal lecsapnom, és “felfalnom”.
Ha valamiben nem kell féltenem, hát akkor az a szájnyitás. Kioszt, magyaráz, megkísérel lekicsinyleni engem a társaként. Egyértelműen nem örül az ötletnek, hogy vele megyek. Dehát az élet nem kívánságműsor.
- Kisasszony megnyugodhat ha lenne jobb dolgom egészen biztos azt csinálnám. Azonban nincs, úgyhogy megköszönném ha visszafogná magát. Nem vonom kétségbe a kvalitásait. - igyekszek a lehető legnyugodtabb hanglejtést megütni, hogy érezze tényleg nem támadni akarok. - Egyébként nekem is méltatlan, hogy ilyen kis csip-csup ügyre kell pazarolnom az időmet, de ez felső utasítás. - sóhajtok egyet. Valóban nem mostanában kellett ilyen kis hülyeséggel vacakolnom.
- Indulhatunk. Ha pedig közben bármi is lenne megtudjuk. Van erre egy okos kis eszköz. - forgatom kezemben az adóvevőt. A modern technológia csodája, hogy már bárki bármikor utolérhet bármit. A közösségi oldalakon néha nem győzöm lekoptatni a sok tapadós nőcit akik nem fogják fel, hogy csak kalandok voltak. Nem tehetek róla, hogy jóképű, és lehengerlő vagyok, ez a keresztem.
Hmmm... a feneke szép, formás. Fut át az agyamon a megállapítás a parkoló felé tartva. Ellenség, ellenség, mégse vagyok fából. Különben is nézni szabad, abban semmi rossz nincs. Tovább úgysem megyek. A kocsija láttán elismerően füttyentek.
- Ez igen, nem is tudtam, hogy ilyen jól megy magának. - hazudom mosolyogva. Hogyne, persze, nyilván a rendőrségi fizetéséből telt neki erre. Én meg a dalai láma vagyok akkor meg. Vagy apuci finanszírozta, vagy pedig valakitől “kölcsön vették”.
- Köszönöm. - ülök be a kocsiba. Hagyom vezetni, nem kéne újabb vitát indítani. Főleg, hogy most már igazából meg kéne próbálnunk együttműködni ha nem akarunk gyanút kelteni.
10 percen belül a helyi kórházhoz érünk, és leparkol a bejárat közelében. Most sincs sok hely, az egészségügyben sincs sose megállás. A kétszárnyú bejáraton belépve a recepcióhoz lépek.
- Jó napot! Mrs.Starker-hez jöttünk. Rendőrség. - nem mintha nem tudná, mégis hozzáteszem. Ránéz a papírra, majd bólint.
- Rendben, kövessenek. - indul meg balra a hosszú folyosón, én pedig csendesen követem.
- Hogy legyen, kérdezem, és jegyzetel, vagy fordítva? - ajánlom fel ezúttal neki a döntés jogát. Nem nagy dolog, inkább kedves gesztus.
Közben beérünk a kórterembe, ahol az idős néni fekszik kötéssel a fején. Kicsit zavartan néz, ám úgy néz ki eszénél van.
- Mrs.Starker, itt vannak a rendőrök, jöttek magát kihallgatni. - tájékoztatja lassan, hangosan a hölgyet, majd felénk fordul. - Tíz percet kapnak. Nagyot hall, legyenek szívesek nem felzaklatni. Magukra hagyom önöket. - azzal a lendülettel fordul is ki az ajtón hármasban hagyva minket.

Power is power

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Csüt. Aug. 13 2020, 16:30

Matt & Brooke

"Enemy in disguise "

Annak idején egészen más voltam. Amíg nem kellett részt vennem a családom piszkos ügyeiben, egy normálisnak mondható gyerekkorom lehetett – még így sem volt az - , amíg azt hittem, azt tehetek, amit akarok, egy igazán kedves és derűs személyiség lehettem, úgy emlészem. Aztán kiderült, hogy pusztán naiv voltam.
Szívesen ismerkedtem új emberekkel, de aztán engem is elkezdett benyelni az apám által kibocsjtott sötétség, és ezzel az új életvitellel megváltoztam én is. Kénytelen voltam a túlélés érdekében, magamnak is azt hazudva, hogy a családom érdekében teszem, amit teszek.
Még most ie elgondolkodom azon, hogy vajon tényleg muszáj ezt tenni, amit vagy ez csak egy kifogás. Tényleg nem mondhattam volna nemet az apámnak? Ugyan mi lett volna, ha ellenszegülök? Kitagad? De aztán eszembe jut a bátyám, és tudom, hogy apám rajta keresztül torolta volna meg, ha nem megyek bele a játékába.Néha azonban még mindig azt hiszem, hgy van választásom, és talán egyszer kiléphetek a fény útjára.
Minden esetre kénytelen letten megkeményedni, cinikussá válni a világgal szemben, hogy el tudjak vegyülni, alalmaszkodni tudjak. Talán azért is tudok olyan nehezen megbarátozni a társ lehetőségével, hiszen akkor valamilyen szinten mégi csak közelebb kell kerülni egy rendőrtársamhoz, ami veszélyezteti annak a lehetőségét, hogy megismeri az igazi énem, megbízok benne és esetleg icsúszik valami olyan a számon, aminek nem kellene.
.Megfoghadtam magamnak, hogy soha, egyetlen egy zsaruval sem fogok összebarátkozni, amíg beépített emberként mozgolódok a őrs berkein belül.
Ennek a Morrisnak egyébkén van egy hatalmas nagy előnye a legtöbb irodában kuksoló rend őrével szemben, méghozzá, hogy szemmel láthatóan nem egy agyalágyult balfék, mint itt sokan mások. Ez egyben nekem jelentős hátrányt is jelent, hiszen nyilvánvalóan nehezebben tudom majd így átvágni is őt.
Ahhoz sem vagyok igazán hozzászokta, hogy idebent kiosszanak, belém kössenek, kioktassanak – kivéve persze a jó öreg Richardsont - , de ez a pasas a megszokottal ellentétben bizony ezt is megteszi.
Most komolyan lekisasszonyozott? Most majd így fog hívni? Hová kerültem, édes istenem, a XVII. századba?
- Mr. Morris, biztosíthatom, hogy teljesen nyugodt vagyok. Sejtése sincs arról, hogy most még mennyire visszafogom magam – jelentem ki szavait hallva valóban teljes nyugalommal és nem kevés éllel a hangomban. Igen, a személyiségem megváltozásakor az a tulajdonságom is előtérbe került, hogy nem tudom befogni a számat. Na, nem mintha egyáltalán akarnám. – Megteszi a Miller vagy a nyomozó is, köszönöm – teszem még gyorsan hozzá jelezve, hogy nem kell felém különféle megszólításokat dobálnia, van nevem is, szép kis vezetéknevem és rangom.
Ami pedig a legbosszantóbb az egészben, hogy látszik a pasin, hogy tök nyugodt állapotban van, én pedig lassan kezdem felhúzni magam, habár ezt igen jól leplezem.
Csak egy apró grimaszt vágok, amikor kijelenti, hogy neki se éppen ez álmai ügye, de a felsőbb utasításnak nem szegülhetünk ellen. Sajnos most igaza van, ráadásul nekem van kétféle ilyen „felső szerv” is aminek nap, mint felelek, ezért kár is szót pazarolnom erre.
Azután végre meghallani látszik a tanácsomat miszerint jobb lenne mielőbb megindulni, de azért úgy tűnik, nem bírja ki, hogy ne tegyen felém egy újabb kelletlen megjegyzést.
- Na, ne mondja! – rázom meg a fejemet, amikor meglebegteti előttem az adó-vevőjét mielőtt megindulnék kifelé az irodából a parkolót célba véve. – Nem is láttam még ilyet - teszem azért hozzá én is hasonló hangnemben, ahogy ő mutatja be az előbb a készüléket, majd egy szemforgatás következik részemről, de aztán már csak az úti célra koncentrálok.
Ugye, már említettem, hogy még senki sem mert megjegyzést tenni az autóm árára, de miért is nem lepődök meg azon, hogy ő ezt megteszi?
- Honnan is tudhatta volna? – kérdezek én vissza válaszadás helyett, majd gúnyosan rákacsintok és behuppanok az első ülésre. – De most már tudja – teszem még hozzá lazán, mintha ez csak a világ legtermészetesebb témája lenne.
Nem, nem fogok neki magyarázkodni, hogy a gépjármű honnan van. Már csak azért sem, mert igazából semmi köze hozzá, nem is tilos egy nyomozónak ilyet hajtani, sem saját autóval járni, de azért sem, mert a magyarázkodás mindig csak gyanút szül, föleg akkor, ha egy zsernyákról van szó.
Az viszont meglep ám, hogy férfi kolléga lévén nem erősködik, hogy majd ő vezet, hiszen erre már számtalan példa volt. Persze aztán a végén mindig kiderül, hogy így nőként is vagyok olyan söfőr, mint ők, ha nem jobb, de ez egy másik mese lenne.
- Remélem, bírja a tempót, és nem az a rosszul levős fajta, hiszen, tudja, minden perc elfecsérelt idő egy, azaz kettő rendőr számára. Maga pedig csak pihengessen addig, Morris! – kezdek bele miközben felberren az autóm édesen lágy hangú motorja. Közben eddig rá sem nézek a partneremre, csak magam elé bámulok. Míg ki nem érünk a parkolóból, egészen normális tempót veszek fel, pontosan addig, amíg tiszta nem lesz számomra a terep. – Feltéve, ha bír – teszem még hozzá piszkálódó stílusban, majd hirtelen padlógázt nyomva átadom magam a lóerőnek, és úgy szlalomozok a manhattani közkórház irányába mintha valami versenypályán lennék.
Sok rendőr utálja a kórházakat, az ottani hangulatot, a szagokat, de számomra olyan az egész, mintha csak haza érkeztem volna. Gyerekkori álmom volt, hogy gyermeksebész leszek, de ez az álom mostanra már teljesen köddé vált, mintha soha nem is létezett volna. Az ezzel járó pozitív érzések azonban megragadtak bennem legbelül.
Ahogy megérkezünk, Morris azonnal intézkedik is, és nem is sok idő telik el, mire az egyik ápoló bevezet bennünket Mrs. Starker kórtermébe.
Ahogy belépünk az ajtón, a partnerem egy kérdést szegez nekem, illetve választási lehetőséget ad nekem. Bizonyára tesztelni szeretne, hogy hogyan is oldok meg egy ilyen ügyet, hogyan bánok egy védtelen öregasszonnyal.
Az a szerencséje, hogy a jegyzetelés nem az én asztalom, és nem is akarom, hogy azt higgye, kihúzom magam a munkából, még akkor is ha nemszeretem melóról van szó. Nem fogom megadni neki az örömöt, hogy kritizálhasson.
- Ó, micsoda lehetőségek! Hallgassak ki egy nagyothalló nagymamát vagy legyek a titkárnője? Hm, de tudja mit, majd én kikérdezem – nézek a szemébe elszántan, majd előrébb lépek az ágyban fekvő személyhez.
- Jó napot, Mrs. Starker. A nevem Brooke Miller, ő pedig Nathan Morris, rendőrnyomozók vagyunk – még véletlenül sem használom a társak szót - és azért vagyunk itt, hogy pár rövid kérdést tegyünk fel az Ön kirablásával és bántalmazásával kapcsolatban. Kérem, bólintson, ha érti, miről van szó és, ha kérdezhetek! – magyarázom kedves és bizalmat keltő hangon – egyáltalán nem úgy, ahogy eddig a kedves partnerrel beszéltem – a néninek, hogy miért is vagyunk itt és mit szeretnénk tőle.
- Rendben, akkor kezdem - folytatom, amikor a hölgy azonnal bólint is a kérdésem hallatán. Remélhetőleg gyorsan lezajlik ez az egész, mi pedig pontot tehetünk az ügy végére.
- Emlékszik-e, hogy hogy történt az eset? El tudná nekünk mesélni, mi történt aznap éjjel? – teszem fel a következő kérdést hasonló stílusban, mint az imént, mikor arra leszek figyelmes, hogy a nénike ijedten néz körbe a szobában.
- Ő volt az! Ő bántott ki és vitte el a dolgaimat! Most is meg akar erőszakolni! – mutat egyenes karral a hátam mögé, és én akárhogy is nézem, nem látok mást a teremben, csakis a nyomozó társamat.
Felé fordulok és megeresztek felé egy gúnyos vigyort, de közben pedig alig bírom ki, hogy ne törjek ki hangos nevetésben. Úgy tűnik, mégsem lesz az egész olyan unalmas és rapid, mint azt hittük.

~ ✩ ~

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Szomb. Aug. 15 2020, 19:25

Matt&Brooke

Never trust a man who dresses too well or stays too clean.

Már csak halványan rémlenek fel a ködös gyermekévek. A szomszédok, a barátok, a sok játék, és a nassolás. Amikor még az volt a legnagyobb gond ha nem volt meg a matchbox, vagy ha esett az eső, és így nem mehettünk ki focizni. Amikor még csak hírből sem ismertem az olyan szavakat, hogy kialvatlanság, stressz, vagy túlóra. Apám párszor emlegette mikor reggelente az asztal körül ültünk. Morgott, kávézott, majd elsietett. Nem értettem, hiszen ugyanannyi ideje volt aludni, mint nekünk. Még iskolába is szerettem járni egy darabig. Úgy harmadikos koromig. Nem voltam kiemelkedő tanuló, de azért a jók közé tartoztam. Emlékszem az első szerelmemre, az első felnőtt módjára átszórakozott éjszakámra. És utána a másnapra. Régen is volt mikor még gondtalan kamasz voltam. Gyorsan elmúlt, felnőttem, meg is változtam. Tudom már milyen gyógyír a koffein, mi jó a nátha ellen, és mivel lehet elűzni a stresszt legkönnyebben. Néha persze ez után következik a macskajaj, de hát ez már csak ilyen. Persze ilyen csak hétvégén van, és csak akkor ha másnap nem kell dolgoznom. Volt már olyan is, hogy két hónapig nem volt erre alkalom, mert annyi volt a munka. Vannak mindig telítettebb időszakok, és lazábbak is. Most az utóbbi van, nem is bánom. Ez az ügy nekem felér vagy három sorozatgyilkossággal minimum. Le se tudom írni azt az érzést ami most bennem van. Mintha egy kisgyerek indulna valamiféle fura kincskeresésre. Úgy izgulok, mintha az első randim előtti várakozást vegyítenénk a gyakornok éveim összes izgalmával. Azzal a különbséggel, hogy már van tapasztalatom. A szívem mégis hevesen ver, szinte ki akar ugrani.
Ha maga mondja, Miller. - hagyom rá a dolgot. Felpiszkáltam az állóvized? Nagyon helyes, te is az enyémet, úgy illik hát ha viszonozom Úgy kell veled viselkedjek, mintha tényleg a társad lennék. Kedvesség, tisztelet, ez mind ugyanúgy jár most neked, mintha nem magának a bűnnek lennél a kölyke. Akasztják még a hóhért, ne félj. Mosolyodom el a gondolatra, míg követem kifelé.
- Akkor örülök, hogy felvilágosíthattam! Szívesen! - vigyorgok szemtelenül, cinikusan. Egy kis adok-kapok mindig jöhet. Közben kiérünk a túlárazott autójához. A feleletére csak hümmögök. Annyira van ez neked a fizudból amennyire én Nathan Morris vagyok... Etess mást! Vágnám szívem szerint a képébe, helyette szótlanul beülök az anyósülésre.
- Ne féljen, bírom a száguldást. - kacsintok rá, és felőlem aztán tövig is nyomhatja a gázt. Van mikor én is tövig nyomok valamit, ami azt illeti elég gyakran szerencsére... Csak nem a kocsimban, hanem máshol, mivel nekem a két kerék jobban fekszik. 120-al hasítani az éjszakai szélben a külvárosi utcákon mindig jó. Hátradőlve élvezem az utat. Egész jó sofőr nő létére, ezt e kell ismerni. Vannak kollégáim akik sokkal bénábbak, vagy csak szimplán lassú csigák. Pedig többségük férfi.
A steril, fehér falak közt könnyen navigálok, és hamar útbaigazítást is kapunk. Nincs különösebb bajom a kórházakkal, de nem vagyok tőlük különösebben elragadtatva. Olyan személytelenek, és ridegek a maguk módján. Miller a feldobott labdát lecsapja, és persze egyértelműen a kihallgató szerepét választja.
- Ugye? Látja milyen nagyszerű lehetőségek? - gúnyolódom, és játékosan kiöltöm a nyelvem. -Rendben, akkor írok. - veszek visszább, elfogadva a döntését. Nem tud meghatni, hogy továbbra is így viselkedik. Felőlem csinálja, elviselem. Ha meg nem tetszik neki a feladat presztízse ne nekem panaszkodjon. Ott van Richardson, nyavalyogjon annál. Rosszabbul is járhatott volna. Ez egy kis semmiség, nem egy kihívás, de mégis munka.
A helyiségbe lépve előveszem a jegyzettömböm, és a golyóstollam. Élesítem, bár az első kérdésre kapott választ mégse írom le. Ez a nyanya megzakkant? Ennyire beverte a fejét? Vagy rosszul állították be a gyógyszereit és félrebeszél??
- Hölgyem az teljesen kizárt. Az elkövető már előzetesben van. Különben is csak 170 magas, és szőke. Kizárt, hogy ez a személyleírás illik rám! - világítok rá a tényekre, bár vissza kell magam fogjam, hogy ne röhögjem el magam a helyzet abszurditásán. Szegény pára lehet még mindig a sokkhatás alatt áll, nem heverte ki teljesen az esetet, és mindenkiben potenciális veszélyforrást lát. De akkor is. Ha nekem nem hisz egész nyugodtan megkérdezhet bárkit. Ha akarja szerintem még találkozhat is a betörővel, hogy meggyőződhessen róla hol is van.

Power is power

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Csüt. Nov. 12 2020, 10:10

Matt & Brooke

"Enemy in disguise "

Nem, nem áll szándékomban hagyni, hogy ez az ember felidegesítsen csak simán a jelenlétével vagy a szavaival, ráadásul most nincs is itt a harc ideje. Akármennyire is egy piti, formalitásszerű ügyet kell most megoldanunk, mégis csak munka van, az pedig nálam mindig is az első helyen lesz.
Bizonyításvágy is van bennem, hiszem most, hogy kaptam egy társat, aki ráadásul a felettesem – és annak is képzeli magát -, nem csak magamnak, hanem többek között neki és Richardson rendőrkapitánynak is bizonyítanom kell.
Az egyáltalán nem lep meg, hogy jól bírja a száguldozásomat, amit a Bugattin segítségével produkálok, hiszen ezt egy zsarutól azért el lehet várni, sőt nevezzük inkább alapkövetelménynek. Az én szememben nem is tekinthető az olyan ember rendőrnek vagy akár férfinek, aki az ilyesmin rinyál. Szóval a nap pozitívuma, hogy legalább nem egy beszari kislányt kaptam magam mellé partnernek, mert az aztán nagyon visszahúzna engem a földre.
- Távol álljon tőlem, hogy félnék, inkább csak figyelmeztettem, mert volt már rá példa, hogy megjártam...pontosabban az autóm kárpitja – magyarázom fintorogva, én is hasonlóan nagyképű stílusban, ahogyan ő is válaszolt nekem.
A kórház falain belül már teljesen el is felejtődik az a kis közjáték, helyette jönnek az újabbnál újabbak.
- Igen, erre álmomban sem számítottam, hogy ilyen jó sorom lesz a maga irányítása alatt – válaszolok egy kicsit megvonogatva ajkaimat, amikor humorosan megjegyzi, hogy bizony milyen nagyszerű lehetőségeket kaptam tőle.
Miután leosztottuk a feladatokkal, pontosabban kiválaszthattam a számomra kevésbé degradáló és unalmas, azaz kihívásmentes szerepkört, nem is sokat teketóriázunk, így belépünk az öreg hölgyhöz, és azonnal nekikezdek a kiérdezősdinek.
Nem tűnik az egész dolog tíz percnél hosszabb időtartamúnak, viszont amit a nénitől első válaszként kapunk, bizonyosan nem számított rá egyikőnk sem.
Először győzködnöm kell magam, hogy ne nevesem el magam hangosan, főleg, amikor Mr. Morris megilletődött arckifejezését megpillantom. Viszont, mivel egy elég ijedt és zavart személyt hallgatunk ki, ami még sokk hatása alatt is lehet, kénytelen vagyok visszavenni saját stílusomból, így első körben csak egy gúnyos mosolyt villantok felettesem felé.
Az emberek nagyszámú eleme, azt hiszem, el sem tudná képzelni, hogy abban a kettős életben legyen része, amit én nap, mint nap átélek.
Nem mintha panaszkodnék, de tényleg általában tele van a fejem az álcám tökéletesre fejlesztésével, így nem igazán tudok magamnak megengedni egy is lazítást vagy szórakozást. Most mégis úgy éreztem, hogy nem bírom nem kihasználni a Morris szívatására kapott lehetőségemet.
- Érdekes egy ízlésre van, Mr. Morris – rázom meg a fejem rosszallóan az erőszakolós rész hallatán miközben halk, suttogó hangon szólok a kissé távolabb álló férfihez.
Persze abban teljesen biztos vagyok, hogy Mrs. Starker zöldségeket beszél és képtelenség, hogy igaza legyen, de azért ez nem jelenti azt, hogy ne élcelődjek vele egy kicsit.
- Mrs. Starker. - szólítom meg ismét a nénikét, de csak akkor miután először hagytam, hogy az uraság megvédje magát.
- Az valóban lehetetlen, hogy ez a férfi lenne a bántalmazója – bökök is ujjammal a „gyanúsított” felé -, hiszen pontosan úgy van, ahogy azt Mr. Morris mondja: a maga bántalmazója már le van tartóztatva, maga pedig már biztonságban van. Ez a férfi pedig szintén rendőr, csakúgy, mint én, a társam, együtt jöttünk ide magához – magyarázom nyugtató hangon végig tartva a szemkontaktust a hölggyel, hogy még véletlenül se kezdjen itt el pánikolni, mert akkor nem, hogy nem tíz perc alatt, de estig sem végzünk itt.
- Hát, ha maga mondja… - válaszol aztán bizonytalan hangon Starker, de azért szemmel láthatóan még mindig tart a már mellettem álló nagydarab férfitől. – De attól még bűnöző kinézete van.
Ismét eljön egy újabb pont, amikor alig bírom ki, hogy ne röhögjem el magam hangosan. Viszont magamban azt is meg kell állapítanom, hogy az emberek mennyire képesek ítélkezni, megjelenés alapján, első benyomás alapján, pedig igazából pontosan jómagam vagyok itt a bűnöző, de ez meg sem fordul senki fejében sem és én tetszelgek a védelmező szerepében…
Végül aztán jól alakul a dolog és a továbbiakban sikerül zökkenőmentesen kihallgatni az idős hölgyet, és azt hiszem, hogy ezzel az ügy nagyrészt, még néhány dokumentum után le is van zárva. Mármint, ami a rendőrséget illeti, a többi már a jogászokra tartozik.
- Hát ennyit is szerettünk volna magától tudni. Most már nyugodjon meg és koncentráljon a gyógyulására! – Ezekkel a szavakkal zárom le a kihallgatást és búcsúzom el a kihallgatott személytől.
- Remélem, sikerült mindent pontosan lejegyezni - szólok még oda a vállam mögé pillantva Morrisnak, nehogy valami fontos dolog lemaradjon, de ekkor, amikor ellépnék a nénéitől, az finoman elkapja jobb karomat.
- Vigyázzon ezzel a pasassal! A szeme sem áll jól, bántani fogja magát! – súgja rekedt hangján görcsös kézfogásával a kezemben, mire én csak visszafogottan bólintok egyet, majd finoman kihúzom kezeimet az övéből, és elhagyjuk a terepet.
- Akkor kezdjek el félni magától? – kérdezem meg csipkelődve a társamtól a néni már magunk mögött becsukott ajtaja előtt, de tisztában vagyok vele, hogy valójában egyáltalán nincs mitől tartanom. Be kell vallanom, valamiért jól esik szívatni ezt a magas lovon ülő pasast.
- És most? Mi a következő lépés? – térek is vissza rögtön ezek után a normális kerékvágásba, komolyra véve a szót, ha már ő áll felettem.

~ ✩ ~

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Kedd Nov. 17 2020, 20:25

Matt&Brooke

Never trust a man who dresses too well or stays too clean.

Nem tetszik, hogy ez a kis nő ilyen flegma. Nekem is lenne jobb dolgom, mint ilyen kis piti ügyekkel foglalkoznom, azonban ha a felettesem utasítást ad, olyankor azt követni kell. Zöldfülűeknek való feladat, legutóbb gyakornok koromban sóztak ilyesmit a nyakamba. Nagyon furcsa a sok izgalmas terepmunka után efféle feladathoz látni. Viszont néha nem árt a változatosság. Legalább addig is megismerhetem a legújabb “társam”. Ez a kis picsa első ránézésre akárcsak, mint bárki más. Nem mondanám meg róla kinek a lánya, ha nem tudnám. Egész jó színész meg kell hagyni. Bár a Bugatti nagyon nem illik a képbe, mégis egyes bolondok elhiszik neki, hogy pusztán a rendőrségi fizetésből futja neki rá. Bármilyen épeszű ember rájön, hogy kamu, de hát na, nem véletlenül tartják úgy, hogy a fakabátok nem észlények.
Mire észbe kapok már az emlegetett kocsiban ülünk. Őszintén irritál a stílusa, még akkor is, ha most az enyém se sokkal különb. Igaz ő váltja ezt ki belőlem. Közben lennének ötleteim mit csinálnék vele legszívesebben, már csak azért is, mivel egy olyan féreg ivadéka. Oké, nem tehet róla senki se hova születik, ez attól még nem teszik a szememben kevésbé gusztustalanná. Ki tudja ő is miben segítkezik az apja ügyletiben. Inkább jobb ha bele se gondolok, még a végén itt helyszínen megfojtom. Nyugi, Matt, előbb ki kell belőle szedni minél több infót, majd utána elbánsz vele. Nyugatom magam, és halkan sóhajtok egyet.
- Az én gyomrom acélból van. - paskolom meg a hasam. Kicsit elhagytam magam mostanában, nem csináltam elég felülést. Eltűntek a kockáim, azonban ez nagyrészt annak köszönhető, hogy annyi papírmunkát nyomtak mostanában elém, hogy nem győztem túlórázni, hogy ne ússzak el. - Rozsdamentesből! - nevetek. Talán nem árt egy kis feszültségoldás, hadd higgye, hogy jóban vagyunk, hátha hamarabb enged közel magához.
- És ez még csak a kezdet, a szárnyaim alatt sokra viheti! - replikázik cinikusan. - Persze csak ha betartja az utasításaim! - kacsintok rá, és fityiszt mutatok. Ennyi jár. Nyújtogathattam volna a középső ujjamat is, ám kórházban azt még se illik. Ez most túlzás is lenne Valamilyen különös oknál fogva szeretem szívnia vérét. Ha valaki ennyire nagyképű az megérdemli a csipkelődést. Plusz hiába van a bögyömben, nem lehet egy egész napot feszülten eltölteni, csak túl hamar bukok le még a végén.
A feladatok leosztva, és bár nem igazán szeretem, ha gyakornokként kezelnek a cél érdekében most mindent be kell vetni.
Beérve a kórterembe a dolgok különös fordulatot vesznek, és alig azután, hogy megkezdődött a nyanya nekiáll gyanúsítgatni. Hát ha nem lennek hivatalos személy egészen biztosan kiröhögném, ezt azonban mégse tehetem,nem lenne illendő. Igaz, nehezen veszek magamon erőt... Brooke reakciójára csak a szám sarkát húzom meg.
- Bekaphatja. - motyogom az orrom alatt, erősen vigyorogva lehajtom a fejem, nehogy meglássa a néni. Amint meg tudok szólalni röhögés nélkül kimentem magam a csoroszlya vádaskodása alól. Bár még mindig döbbent szemeket mereszt rám, remélhetőleg már lecsillapodott annyira, hogy nem akar nekem ugrani.
- Hölgyem mint ahogy maga is észre vehette a látszat néha csal. - közhely, de a helyzethez passzol. Még hogy bűnöző kinézetem van. Nem mondom, hogy mindig mintagyerek voltam, mégis a mai napig csak kívülről láttam fogdát, és sose volt rajtam bilincs. Kivéve, mikor az egyik exem kibilincselt az ágyhoz. Húh, az bizony forró éjszaka volt... A fenébe, már megint hol kalandozol? Eszmélek fel hirtelen, mielőtt "baj" történne. Az ilyen fantáziáknak jobb gátat szabni szolgálat közben. Kiváltképpen ha erőszakolónak tartanak...
Inkább jegyzetelek, és szerencsére gördülékenyen mennek a dolgok. Kissé ködösen, viszont felvázolja ő mire emlékszik. Amire emlékszem, az ügy aktájából stimmelnek az elhangzottak, és a leírtak. Nekünk már nem lesz sok teendőnk ezzel kapcsolatban, csak a szokásos irodamunka, a többi nem a mi asztalunk.
- Persze, minden itt áll feketén-fehéren. - kocogtatom meg a tollammal a jegyzettömböt. Már indulnék ki Brooke után a teremből, amikor újra kezdődik a műsor. Be kell harapjam az ajkamat, de így is alig tudom hangos kacagás nélkül megállni. El is kell fordítanom a fejem, nehogy meglátja a szememben a nevetés szikráját. Távozom is óvatosan a "helyszínről". Szegény pára lehet végleg megzakkant. Csóválom meg a fejem mosolyogva. Hiába, az ő korában már nem lenne meglepő.
- Ne aggódjon, eszem ágában sincs megerőszakolni. Nem az esetem. - nyújtok nyelvet rá. Igaz ez hazugság. Nem néz ki rosszul, bár tény is való nem ezért vagyok itt. De ha akarnám lazán le tudnám dumálni a bugyit róla. Nem egy nagyképű csajt fektettem már meg akik flegmán odabökték, hogy: "Akkor se feküdnék le veled ha az utolsó férfi lennél a Földön!" Ahhoz képest sok ilyen ébredt már mellettem az ágyban.
- Hát őszintén fogalmam... - akad meg a szavam, mert recsegés üti meg a fülem a semmiből.
- 111324856-os jelentkezz! Hall engem? - szólal meg hirtelen az adóvevő az oldalamon, amit azonnal a kezembe kapok.
- 111324856, tisztán, és érthetően. - reagálok. Mi lehet ilyenkor? Remélem nem holmi csipp-csupp ügy miatt zaklatnak megint.
- Bankrablás van folyamatban a Mortimer streeten, azonnal menjenek oda, minden erősítésre szükség van! Mellényt vegyen! - hangzik az utasítás hezitálást nem tűrve.
- Értettem, indulunk! - teszem le. Most minden másodperc számít, nincs idő egész nap a walkie-talkien lógni. - Hallotta ezt? Remélem pakolt váltás alsót, és jól felkötötte. Menjünk. - élcelődöm, és kezdem szaporázni a lépteim a kijárat felé, és amint kinyitotta az autója ajtaját beszállok.
- Ha lehet igyekezzen majd egy utcával arrébb megállni. Nem akarjuk, hogy golyófogót csináljanak belőle véletlenül. - figyelmeztetem, mert az ilyen helyzetekben nem igazán nézik, hogy milyen márkájú az autó, nem óvják, ha rossz helyen van simán kap pár szép gellert. A rendőrség pedig nem mindig vállalja a szervizelés költségeit. Egy ilyen járgánynak pedig akár egy kisebb vagyon is lehet. Na, nem mintha a pénztárcáját félteném -, hiszen apuci által biztos tele van lóvéval -, pusztán nem akarom hallgatni a hisztizését.

Power is power

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Szomb. Nov. 21 2020, 20:19

Matt & Brooke

"Enemy in disguise "

Nem siránkoztam és nem hisztiztem, amikor apám téglát csinált belőlem, akkor már nem.
Nem mondom, hogy különösebben tetszett a dolog, de érdekes, hogy mennyit változott minden, mióta ott kellett hagynom az orvosit.
Milyen kis ártatlan lány voltam még akkoriban, aki igyekezett kikúsznia családi biznisz sötét gödreiből, de úgy néz ki, mindhiába, és most pedig már valami kettős szerepet játszom a jó és a rossz nem túl erős határvonalán.
A jelen helyzettel sem vagyok éppen elégedett, de mégis rendíthetetlenül játszom a szerepemet, amiről néha magam sem tudom, hogy mennyire játék és mennyire vagyok én.
Ez viszont, hogy még kaptam a nyakamba egy önmagát nagyra tartó és humorosnak beállító levakarhatatlan személyt, mint ez a Nathan, bizonyára meg fogja nehezíteni a dolgomat minden értelemben.
- Aha. Remek… – mormolom inkább csak magamnak, a “bajszom alatt” egy alig látható fintorral egybekötve, amikor ez a bizonyos uraság, javában viccelődni kezd a megjegyzésem hallatán, amit egyébként már százszor is megbántam. Csak ezt ne!
Ezután csak komor arcomat rámeresztem, tekintetemmel is azt jelezve, hogy remélem, befejezte ezt az egészet, majd rátaposok a gondolatban már annyiszor felemlegetett gázpedálra.
Ne higgye, hogy csak azért, mert elviselem – kénytelen vagyok rá, - még bratyizni is fogok vele! Még véletlenül sem akarom, hogy azt higgye, velem majd valami szoros bajtársi kapcsolat fog kialakítani a közös munka során, mely remélhetőleg nem is lesz hosszútávú. Nem én vagyok az embere, ha erre számít, az egyszer biztos. Az, hogy munkámból kifolyólag együttműködök vele és követem az utasításait, még nem jelenti azt, hogy kedvelem is őt, és ezt nem is fogom előtte megjátszani.
Mondjuk, remélhetőleg az idegei is acélból vannak, ha már rólam van szó. Ismerve magamat, tisztában vagyok vele, hogy úgyis elő fog fordulni olyan alkalom, amikor a saját fejem után megyek, parancs ide vagy oda.
A kórházban természetesen lereagálja minden egyes megjegyzésemet, de én vagyok a hülye, hogy egyáltalán feldobom neki a labdát lehetőséget adva erre.
- Hogyne követném az utasításait, elvégre maga a főnök – felelem én is pontosan olyan cinikusan, ahogy ezt ő hozzámvágja. Na, persze, csak szeretne utasítgatni. Most még egy ideig talán hagyom is neki, de utána úgyis ráfog jönni, hogy engem nem olyan könnyű vagy érdemes ugráltatni.
Ezek után nincs is szüség további csipkelődő szócsatára, hiszen a nénike maga nyom le nekünk egy olyan műsorszámot, amit nem felejtek el egy ideig, hiszen jó erősen beleég a retinámba a kép Mrs. Starker és Mr. Morris együtteséről.
Nem lennék önmagam, ha nem élnék a lehetőséggel, hogy hagyjam, mulatasson a dolog és hogy ne szúrjak be párat a társamnak, ami szemmel láthatóan nem tetszik neki.
Most komolyan azt mormogta, hogy bekaphatom?? Hát szerencséje, hogy terepen vagyunk és hogy a feletessem, mert ha maga Brooke Hamiltonnak találja ezt mondani, akkor könnyen megtörténhet, hogy az orra bánja.
Csak akkor komolyodom el egy kicsit, amikor a hölgy bizonytalan megjegyzésére Morris megszólal, hogy a “látszat néha csal”. Valójában nem is sejti, hogy mennyire találó, amit mond.
Igazából örülök, amikor végre szabadulunk a kórteremből, hiszen az egész helyzet a partnerem bűnözőnek nyilvánításán kívül rémségesen unalmasnak volt mondható.
- Ne reménykedjen, egyáltalán nem úgy értettem – forgatom meg szemeimet, amikor Nathan kijelenti, hogy nem áll szándékában megerőszaolni engem, ugyanis én nem vagyok az esete.
Meg sem fordult a fejemben, hogy szexuális vonatkoztatásban jegyezzem meg a bántalmaz szó, de hát mire is lehet számítani egy ilyenféle férfitől?
- Ha pedig már itt tartunk, én mindenki esete vagyok – kontrázok azért még, habár, ahogy ezt kimondom, azonnal meg is bánom, nehogy itt még azt higgye, bármit is akarnék tőle, de azt hiszem az életvitelemnek, talán kicsit az erősödő hatalmamnak köszönhetően egy jó erős önbizalomlöket, ami miatt ilyen kijelentéseket simán megengedhetek magamnak.
De aztán gyorsan el is fordulok a pasastól, jelezve, hogy a témát lezártnak tekintem.
Szerencsére, vagyis éppen mások szerecsétlenségére ekkor megszólal Morris talkie-walkie-ja, amire ösztönszerűen rátapasztom füleimet, hogy egy szó se maradjon gazdátlanul.
Ilyenkor teljesen megfeledkezek róla, hogy ki vagyok és miért vagyok itt, csak a megoldandó feladatra koncentrálok.
Ahogy látom, ebben az egyetlen egy dologban egyformán gondolkodunk az új társammal, és ő is pontosan mielőbb haladni szeretne.
Mikor rákérdez arra, hogy hallottam-e az üzenetet, cask határozottan bólintok egyet és vele együtt meggyorsítom lépteimet én is, hogy mielőbb az autómnál legyünk.
- Hogyne pakoltam volna, pelenka is van rajtam mindig munka közben arra az esetre, ha megiejdnék. – Azért az ide-oda keringőző gunyoros megjegyzésekre megint csak jut idő mindkét részről. Na, de ha azt hiszi, hogy én jelen esetben megijedtem, akkor nagyban téved. – Ha magának is szüksége van rá, csak szóljon nyugodtan! – teszem még hozzá piszkálódva, hogy ne érezze, különb, mint én, csak azért, mert férfi.
Kezdvező a tény, hogy ismét én fogok hajtani, hiszen a nemrégi kis gyorsulási bemutatóm azt igazolja, hogy ez az én feladatom.
- Köszönöm, hogy félti az autómat, de nem vagyok amatőr – jegyzem meg, amikor a másik okosodni kezd, hogy hová is parkoljak, de közben be is vágom magamat a sofőr ülésbe és amint mindketten bent vagyunk, már suhanok is a Mortimer Street felé
Nem mellékes, hogy autó ide vagy oda, de ilyen eseteben kerülni kell a feltűnést. Jobb nem tudatni a bankrablókkal, hogy hányan is vadászunk rájuk.
- Mortimer Street? Melyik bank is van abban az utcában? – agyalok hangosan, majd mire megkapnám a másik féltől a választ, már elő is keresem az agyamban raktározott temérdek információ közt. – A Capital One Bank.
- Nem a legismertebb bank, az elitek nem is ide hordják a pénzüket, mégis rengeteg üzletfelük van, akik egyszerű védtelen emberek, egyszerű kisvállalkozók – állapítom meg gondterhelt hangon, hiszen azt gyűlölöm a legjobban, akikor a nincsteleneket vagy a védteleneket semmizik ki. A családom akármilyen, soha nem zsámányolt ki senkit ilyen szinten.
Miközben agyalom, az autóm csak úgy cikázik New York forgalmas utcáin a megadott helyszín felé, és úgy néz ki, hogy volt annyi lélekjelenlétünk időben elindulni, hogy majdnem egyszerre érezünk meg az őrs renrdőrszirénás autóival.
- Meg is jöttünk, és ahogy hallom, a többiek is most érkeztek. Menjünk, szerezzünk valóban mellényeket! – adagolom komoly hangon, amikor kiszállunk a Mortimer Street mögötti utcában hagyott Bugattim-ból, nem törődve azzal, hogy tulajdonképpen ő a felettesem. Ha profi, akkor ezt most elfogadja.
Viszont még ez sem volt elég ahhoz, hogy időben érkezzünk, mert éppen abban a pillanatban, ahogy befutunk a bank elé, szöknek meg egy fekete kombival a bankrablók.
Igen, szöknek, mert a kombiból ítélve egyértelműen többen lehetnek az elkövetők, és van egy olyan megérzésem is, hogy ez valami piti bűnbanda lehet.
- A francba! – szalad ki a számon csalódottan, majd szinte az összes rendőr Richardson kapitányra szegezi pillantását további utasításra várva.
- Utánuk! Minden egység! Azonnal! A cél mielőbb elkapni a rablókat úgy, hogy civilek ne sérüljenek meg. – Mindezek hallatán az összes zsaru fogja is magát és rendőrautóba veti magát, hogy eleget tegyenek a parancsnak.
Nos, nekünk Morris-szal még ismét le kell futnunk egy bizonyos távot az autómig, de remélhetőleg még így beérjük a többieket, hiszen jobb járműnk van.
- A mellény megint lamaradt – csóválom meg a fejemet, de már nem akarok időt veszíteni annak keresgélésével. Már, ami engem illet, azt nem tudhatom, hogy Morrison van-e ilyen vagy sem.
- Remélem, célozni is jól tud, miközben száguldozok – nézek jelentőségteljesen a mellettem ülő férfire, hiszen van egy olyan érzésem, hogy az is benne van a pakliban, hogy tűzharba keveredünk a továbbiakban.
Azután nem is gondolodva, megindulok abba az irányba, amerre a fekete furgont láttuk távozni.
- Tudok egy rövidebb utat – jelentem ki ismét határozottan, mely úttól remélem azt, hogy talán még időben, a többi járőrkocsi előtt el tudjuk kapni ezt a mocsok bandát.

~ ✩ ~

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Kedd Nov. 24 2020, 23:29

Matt&Brooke

Never trust a man who dresses too well or stays too clean.

Profi vagyok, évek tapasztalatával a hátam mögött. 32 éves koromra elmondhatom magamról, hogy sok dolgot megéltem. Illetve elértem. Igazából is-is. Sok pofont kaptam az élettől, talán többet is, mint kellett volna. Viszont hiszek abban, hogy minden okkal történik. Ha nem történik meg mindaz velem ami, lehet sose választom ezt a pályát. Visszatekintve az események láncolatának beindításához elengedhetetlenek voltak az életem tragédiái. Ki tudja hol lennék most, ha akkor indulatomban be nem iratkozok a tengerészgyalogsághoz. Szükséges volt az ott eltöltött idő, hogy megedződjek. Aztán onnan már egyenes út vezetett a főiskolára, majd az FBI-hoz. Megtanultam türelmesen, elszántan dolgozni, küzdeni magam előre. Meg kellett másznom azt a bizonyos ranglétre, és bizony nem kis időmbe került. Sose gondoltam volna, hogy ez a hivatás sok hosszú év után ilyen fordulatot hoz az életembe. Hogy így felkavarja majd az állóvizet. Sok-sok év szakemberhez járás után, már szinte kihevertem, hogy az életemben megannyi fontos férfit elveszítettem. És egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás kezembe akadt az az akta. Az, ami nagy változást hozott. Már-már elfogadtam, hogy sose fogom megtudni mi lesz a bátyámmal hirtelen válaszokat kaptam. De a válaszok nem voltak megnyugtatóak. Nagyon nem! Átírták azt amit a fivéremről gondoltam. Igaz, így értelemet nyert a kép, amit nem tudtam összerakni. Azt az érzést viszont sose felejtem el. A lassan beforrt sebek feltépésre kerültek.
Akkor lángolt fel bennem a bosszú tüze, ami azóta is hevesen ég bennem. Megfogadtam, hogy el fogom kapni azokat a mocskokat, és hűvösre fogom őket tenni, hosszú, hosszú időre. Nem véletlen kaptam az alkalmon mikor eldobták, hogy a Hamilton-klán lány tagja után kellene nyomozni. Sose lesz ennél jobb alkalmam revansot venni. Ha a Sors tálcán kínál egy ilyen lehetőséget bolond lennék nem élni vele.
Most azonban már hogy végre elkezdhetem véghez vinni a tervem az egész olyan furcsa. Fortyog bennem a düh, ennek ellenére el kell játszanom a jó társat. Faramuci szituáció ez. Én azt színlelem, hogy mindössze egy mezei rendőr vagyok, akit pont hozzá osztottak be, ő meg azt, hogy ártatlan, int a ma született bárány. Egy bárány farkas bőrben.
Mire a kórházba érünk láthatóan elunja a stílusomat. Ennek a nőnek semmi sem jó. Próbálok viccelődni, csipkelődéssel oldani a hangulatot nulla sikerrel. Úgy viselkedik, mint aki jégcsapba ültek, de nem igazán tud meghatni. Felőlem dolgozhatunk fapofával, idővel úgyis megtörik a jég. Időm van bőven. Szaglászni jöttem ide, nem bratyizni. Van elég barátom nélküle is, nem szorulok rá a kedvességére. Valahogy muszáj lesz megpuhítanom, ha azt akarom, hogy daloljon. habár, a mostani helyzetet elnézve nehéz leckének nézek elébe.
Most biztosan egy öntelt faroknak gondol, pusztán azért, hogy próbálom letördelni a szarvait. Lerí, hogy egy kis fruska, aki megszokta, hogy apucinak hála mindenkivel flegmázhat, pusztán azért, mert megteheti. Irritáló egy jelenség, mégis nyelek egyet, és tartom az álcát.
- Azért az túlzás, csak a felettese vagyok. Richardson a főnök. - és ez tény. Hiába is próbálom érzékeltetni a viszonyokat, fölöttem is van valaki. Jóval többen, mint Brooke gondolná. Erről azonban neki nem kell tudnia. Bőven elég csak akkor észbe kapnia mikor jön a fekete leves. Már alig várom, hogy lássam a képét, amikor a kis famíliáját bilincsben vezetik el. Akkor végre megnyugodhatok, és pontot tehetek az ügy végére.
A rutin kihallgatás egyáltalán nem várt fordulatot vesz. Sok éve a pályafutásom, és láttam több sokkhatás alatt álló embert is, ilyenhez viszont nem volt eddig "szerencsém". A többség meg se tud szólalni, vagy sírásban tör ki a a történtek felidézése közben. Erre fel voltam készülve, ám arra nem, hogy tőlem kezd el tartani. Hamarabb vágnám le a saját hímtagom, mintsem ráfanyalodjak. A szottyadt testének elképzelt látványa is elég ahhoz, hogy még annak se jöjjön meg a kedve, aki egy 30 év cölibátus után először lát nőt. A térdeit verdeső mellei, és az a fonnyadt hátsó amik alatta lehet. Blaah, mindjárt ide hányok... Teszem a szám elé a kezem, hogy takarjam az öklendező arckifejezésem. Na, ha valamit, akkor ezt nagyon kár volt vizualizálni, de hát a férfi elme már csak ilyen. A pöcsöm úgy összement ettől a gondolattól, ahogy a csiga húzódik be a házába veszély esetén. Azért nem mernék rá mérget venni, hogy nem nyalná meg a sót, lehet szabadidejében szorgosan nyalogatja
Összekapom magam, és jó írnokként körmölök le a vénylány szavait. Nincs nehéz dolgom, a tempóját egy kisiskolás is követni tudná. Némán számolom a másodperceket, és némán sóhajtok fel, mikor befejeződött a kihallgatás. Kifele is lenyom egy kisebb színjátékot, ami elől inkább kisassézok, ugyanis egy hajszál választ el attól, hogy röhögésben törjek ki.
- Reménykedjek? Kislány azt hiszem kissé elszaladt magával az a bizonyos ló. Hat klasszissal jobb nőket kaphatnék meg ha akarnék, nem vagyok kegyedre rászorulva. - mosolygok lekicsinylően. Azt hiszi magáról, hogy ő a világ közepe, mert kissé dögös? Ahogy látom önbecsüléssel el van látva.
- Elárulok magának valamit, ha tényleg kellene gond nélkül dumálnám le a bugyiját, keményebb diókkal is elbántam már. - kacsintok rá szemtelenül. Nem sokból tartana az ágyamba édesgetni, most nem ez a cél. Szó-szó nem rossz bőr, az arca szép de kicsit lapos. Egynek elmegy, nem igazán az esetem. Ahhoz egy kisebb csodának kéne történnie hogy csak úgy elfelejtsek mindent, és megfektessem Vagy legalább egy hordó pia.
Nincs időm ilyesmiken agyalni, se csevegni, ugyanis megszólal az adóvevő, én pedig kötelességtudó rendfenntartó rászegeződik a figyelmem, és az összes többi dolgot kizárom. A munka az első, történjen bármi is. Nem azért tettem le az esküt, hogy félvállról vegyem Ezt vagy teljes gőzzel csinálja az ember, vagy sehogy. Máshogy nincs értelme. Sosem értettem azokat a kollégákat, akiknek az a legnagyobb gondjuk, hogy éppen hol akciós a fánk, és melyik kávé finomabb. Kávézni, meg fánkot zabálni szabadidőben kell. Nem azért kapják a fizetésüket. Bennem buzog a hivatástudat, hiába is telt el 8 év. Ez nem csak egy meló számomra, ez szenvedély. A cukor a reggeli kávémba, a só az ételbe, citrom a tequilához. Az élet sava-borsa, amit imádok.
Szinte futok és érzem, ahogy elönti az agyam az adrenalin. Ettől igazi férfinak érzem magam, egy alfa hímnek aki a földbe döngöl mindenkit. Fel vagyok spannolva rendesen, már alig várom, hogy szétrúgjunk pár segget.
- Haha, kösz, nem tartok rá igényt, fogtak már fegyvert is a fejemhez. Ha akkor nem csináltam a gatyámba most se fogok. - jelentem ki legyintve. Na, igen, az húzós helyzet volt. Nem mertem volna rá mérget venni hogy megérem a holnapot. Szerencsére az őrangyalom nem pártolt el mellőlem. Már amennyire őrangyalnak lehet nevezni egy vascsövet. Hála az égnek nem egyedül voltam a terepen, és a társam kihasználta az a tizedmásodpercet, amíg nem figyelt, és fejbe vágta. Nyugi, túlélte, bár agyilag kissé zokni lett.
- Egy szóval sem állítottam ilyet. - szögezem le Az a nő nagyon kis harapós Egy szót sem lehet szólni hozzá anélkül, hogy ne akarná leszedi a fejem. biztos f-vitamin hiánya van. Hát így járt, nem érek rá, húzzon sorszámot, akkor talán tudok számára időt szorítani a napirendemben.
Behúzom az övem, majd felbőg a motor, és indulunk. Már a nyelvemen van a válasz, erre úgy kiböki, mintha egy gps volna. Meglep, hogy fejből vágja a bankokat, gondolom ez valamiféle szakmai ártalom. Bólogatással nyugtázom a szavait.
- Az adófizető polgárok minden centje számít legyenek akár szegények, akár milliárdosok. - és ez így igaz. Ócska dumának hangzik, pedig nem az. Nekünk nem szabad kivételt tenni senkivel, legyen akármilyen vastag is a pénztárcája. A bankokat meg főleg meg kell védeni. A gazdaság már rég csődbe ment volna, ha minden olyan pénzintézetet hagynának kirabolni, ahol nem a gazdagok tartják a pénzüket.
Gyorsan odaérünk a tett színhelyére, ami a szirénák garmadájától hangos. Nem győzik túlharsogni egymást. Ez csak egy dolgot jelenthet: helyben vagyunk.
- Támogatom az ötletet. A jelek szerint szükségünk lesz rá. - pattanok ki az anyósülésről. Rutinos mozdulattal igazítom meg az övem, hogy a stukim kézre álljon. Kicsit hátracsúszott, efféle élés helyzetben a reakcióidő életmentő lehet.
Mégsem voltunk elég sebesek, mire a bankhoz szaladunk már csak a fekete lökhárítót látjuk, amint füstölgő kerekkel elhajt. Ezek a bűnözők jól kiszámolták az idejüket, nem teketóriázhattak sokat. Vagy profik, vagy mázlista amatőrök, de eddig ügyesen csinálják sajnos.
- Nem igaz! - csapok a combomra mérgesen, és a nyelvemre harapok, nehogy tovább cifrázzam. Dühöngeni nem érünk rá jön az utasítás, és futunk vissza, mint a mérgezett egerek. A szívem százzal ver, a pulzusom az egekbe, és az ideg ellenére szinte kicsattanok. A kedvencem a pörgős terepmunka, ha csak lehet önként jelentkezek rá. Kaptam is be nem egy-két golyót ennek köszönhetően, azonban nem szegte kedvem.
- Már mindegy. - zihálok kissé. Már nincs idő visszaszaladni érte. Meg amúgy se lenne kitől kérni, az összes járőr elindult. Különben se védene ha fejlövés érne...
- Milyen pasi lennék, ha nem tudnék? - a kérdés természetesen költői. Egy hónapban legalább kétszer lőtérre járok. Járnék gyakrabban is, ha nem lenne olyan szoros a napirendem. Munka, túlóra, aztán Max szóba se került még.
Előrántom a 9 milisemet, és belerakok egy teli tár lőszert. Sose rakom el megtöltve, nehogy véletlen elsüljön. Nem lenne szerencsés ha lábamba eresztenék egy golyót holmi rossz mozdulattal. Zacskón meg főleg nem... Az a pisztoly a legértékesebb, ahhoz nincs pótalkatrész.
Közben Brooke kijelenti, hogy egy olyan utat, amin hamarabb odaérünk. Ezt csak biccentve nyugtázom, és bekötöm magam. Nagyon nyomja neki, a sebesség az ülésembe présel, és kellemes bizsergés fut végig a gerincem mentén. Hamar be is hozzuk a távot, én pedig lehúzom az ablakot, és kihajolok. A menetszél erősen tépi a képem, de megszívom magam, és hunyorítok. Lövök, egyszer, kétszer, mellé. Még pár golyó mellé szalad, aztán durr! Telibe! Eltrafáltam a jobb elsőt, a kerék meg elkezd ereszteni. Csúszkál az úton, kis híján kisodródik majd végül keresztbe megáll. Akkor veszem észre, hogy zsákutca. Újratöltök gyorsan. Amint mi is lefékeztünk tanakodás nélkül nyitom ki az ajtót, és guggolok mögé.
- Rendőrség! Kezeket fel! Vége a dalnak! - szegezem rájuk a fegyverem. Nyílik a furgon, és hatan szállnak ki belőle. Picsába...
- Inkább neked! - tüzel is azzal a lendülettel, és mint a villám húzom le a fejem. Nem hagyom viszonzás nélkül, és hajolok vissza, ám mire lőnék eltalálják a kezem, minek hatására eldobom a fegyvert, és leülök vissza. További ólom záporozik el felettem.
- Faszom! - kiáltok fel fájdalmasan, és ömlik a vérem. Csak fogom, és próbálok elnyomni az eret, kevés sikerrel. Kénytelen vagyok a ruhámnak nyomni. Épen maradt balommal sután megkeresem a walkie-talkiet. - 111324856-as a központnak! Sarokba szorítottuk őket a... - sandítok fel az utcanév táblára - Walker Streeten, találat ért! Erősítést kérünk! - adom le a drótot akadozva, fel-fel szisszenve.

Power is power

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Szer. Dec. 16 2020, 16:08

Matt & Brooke

"Enemy in disguise "

Amikor még kicsit fiatalabb voltam, voltam annyira naiv, hogy azt hihessem, nekem sikerül majd kihúzni magam a családi börtön sötétségéből, egyszerűbben fogalmazva szentül hittem, hogy kimaradhatok a maffia ügyeiből.
Kislányféle koromban én voltam apuci kis hercegnője és a báttyaimé úgyszintén. Azt hittem, hogy ez életem tökéletes és, hogy bármit megkaphatok. Nem csoda, ha hosszú ideig azt hittem, azt kezdhetek az életemmel, amit csak akarok. Az anyagi alapok és az eszem is megvolt hozzá, mi kellene még több ennél?
Minden esetre már ezekben a rózsaszín csillámporos, akarom mondani nyugodt időkben sem szerettem az unalmat. Mindig igyekeztem lefoglalni magam, ezer dolgot tettem, hogy maximálisan kitöltsem az életemet és minél előbbre jussak – önerőből. Ha-ha-ha. Most így visszagondolva, mennyire butának és naivnak hihettek engem, akik már tudták, hogy ez lehetetlen. Most én is nevetek magamon.
De az UNALOM részre térve vissza-, hiszen az lenne a mondanivalóm lényege – nem is meglepő, hogy ez a mai meló miért is nincs ínyemre. Amikor Norris elújságolta, hogy mi is a mai feladatunk, egy kicsit olyan érzésem lett, mintha visszafejlődnék vagy párat visszalépcsőznék a munkahelyi ranglétrán. Mégsem mondhattam nemet, hiszen nem hívhatom fel magamra a figyelmet.
Az azért egy kicsit elégedettséggel töltött el és meg is lepett, amikor a hapsi a kijelentésem hallatán nem szállt el magától és még ki is hangsúlyozta, hogy azért bizony neki is van egy főnöke, méghozzá Richardson rendőrkapitány. Ehhez aztán nem is volt más hozzáfűzni valóm. Kivételesen.
Mondjuk maga a kihallgatás már nem is annyira unalmas, mint amire számítottam, hiszen azzal, hogy Mrs. Starker folyamatosan a kolléga urat gyanúsítgatta, egy kis elégtétel volt sötét kis lelkemnek és még azt is mondhatnám, hogy a helyzet abszurditása szórakoztató volt a maga módján.
- Ahhh, hát persze – jegyzem meg alig halhatóan, egy apró grimaszt megeresztve, amikor kijelenti, hogy klasszisokkal jobb nőket kaphat meg nálam. Hogyne lenne így, ha már bizonygatnia kell…de inkább nem megyek bele ebbe az értelmetlen témába, pontosabban nem ragozom.
- Biztos úgy van – teszem még hozzá lekezelő hangnemben, amikor pofátlanul hozzáteszi, hogy akár még rólam is képes lenne ledumálni a bugyimat, ha úgy akarná. Egy a baj, hogy ő nem tudja, amit én tudok: hogy rendőrrel a büdös életben nem szűrném össze a levet, még akkor sem, ha maga Adonisszal néznék farkasszemet. Először is elvből nem, másodszor, nem vagyok, hülye, hogy kockáztassam a lebukás veszélyét, ha már belementem ebbe az alantas kémesdibe. Abba már bele se megyek, hogy amúgy se vagyok az a fajta nő, aki beleugrik minden pasi álmában, akivel csak összehozza a sors. Sőt, az én életvitelembe nem fér bele egy ilyen zavaró tényező. Nem mondom, hogy nem volt már részem egy-két egyéjszakás dologban, de ez az utóbbi időben, szinte összeegyeztethetetlen az én két élet közti ingázásommal.
Ezután azonban már nincs is időm ilyeneken agyalni, hiszen onnantól kezdve, hogy megszólal a nyomozó adó-vevője, már csak az elvégzendő feladat az, ami érdekelni tud.
A memóriám rohadt jó és a fizikai erőnlétem mellett a lexikális tudás is az egyik pozitív tulajdonságom, ami mondjuk nem túl gyakori rendőri körökben – akármennyire is bizonygatják, hogy nekik bizony a fejükben is van, nem csak a lábukban és a kezükben levő fánkok -, ezért is vágom szinte azonnal, hogy hová szólít bennünket a munka és melyik bankról van szó.
- Igen, ez csak természetes, de olykor szeretek hangosan gondolkodni – jegyem meg az utat bámulva, amikor Mr. Okostojás tudálékosan megjegyzi, hogy teljesen mindegy, hogy szegény vagy gazdag emberekről van szó.
- Tudja, ilyenkor már szeretek magamban variálni arról, hogy vajon milyen emberek lehetnek az elkövetők, milyen lehet a stílusuk, hogyan dolgoznak, mire hajhatnak? Próbálok belé látni a fejükbe így látatlanul is, de ez biztos csak az én botorságom – teszem hozzá még cinikusan, nehogy itt Nagyotmondóuraság azt higgye, hogy különbséget teszek az áldozatok közt.
De valóban az igazat mondom, amint megkapok egy ügyet, bármiről is legyen szó, fejemben a fogaskerekek azonnal járni kezdenek, és különféle verziókat gyártok magamban. Most én tehetek róla, hogy ő is it van??
Viszont a bank elé érve csalódottság és düh egyvelege lesz úrrá rajtam, hiszem még az én tempómmal is elkéstünk.
Na, nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát fazonban azonban a kapitány is kapcsol, és szinte az összes használható ember üldözőbe is veszi a bankrablók sötét furgonját.
Azonban annyira gyorsan történik mindez, hogy azokat a fránya mellényeket csak nincs időnk magunkhoz venni, habár eddig is meg voltam nélküle, remélhetőleg, ezután se lesz rá szükség.
- Az, hogy milyen pasi, azt nem tudom, de jelen esetben elég az is, hogy ha jó rendőr és jól tud célozni – reagálok a hülye megjegyzésére újfent, majd a gázra taposok és a többi rendőrt megelőzve rátérek arra a rövidebb útra, amire céloztam.
Versengő típus vagyok és szeretem, ha a legjobb vagyok, de azt hiszem, ami bennem van, azt még elhivatottságnak is nevezik. Ilyenkor nem számít az életveszély, csak az, hogy elvégezzem a munkám méghozzá maximális módon. Most ez tűnt a legtöbbnek, amit tenni tudok az ügy érdekében, de úgy tűnik, hogy a mellettem ülőnek sincs ellenére a tervem.
Igaz, nem sikerül elsőre kilőnie a rablók járműjének kerekét, helyette azonban a Bugattim kap egy párat, amire csak hangtalanul felszisszenek, hiszen akármennyire is fáj, most nem ez a legfontosabb.
- Úgy tűnik mégsem volt hiábavaló a félelme a kocsim irányába – jegyzem meg azért a következő lövésnél, ami éri az én kicsikémet, de ezzel egyetemben Morrisnak végre sikerül eltalálnia a fekete furgon jobb első gumiját, amitől az pördülve-fordulva kelletlenül meg is áll keresztbe az úton. Ennek hatására pedig én is szinte tövig a fékre lépek és mi szintén leállunk.
Az őrs emberei még sehol, de az eddig mellettem ülő pasi szinte azonnal magánakcióba kezd, meg se várva, hogy kidolgozzunk valami közös stratégiát. Nem mintha hibáztatnám érte, hiszen én is pontosan ezt tettem volna a helyében, egy ilyen szituációkban nincs egy perc vesztegetni való idő sem.
Szóval, amikor Morris óvatosan kiszáll a kocsiból, hogy tűzharcba keveredjen a bűnözőkkel, én magam is előveszem a fegyverem, és csatlakozok hozzá az autó másik, azaz az bal oldaláról.
Közben persze hallom azokat a mondatokat is, amiket a rendőr kolléga és a bűnbanda egyik tagja lövellnek egymás felé.
Vége a dalnak? Most komolyan? Ki mondd már ilyeneket?- megforgatom a szemeimet, aztán akaratlanul felnevetek. Ez a pasas komolyan egy őrült.
Viszont nagyon úgy néz ki, hogy a rohadékok egyelőre túlerőben vannak velünk szemben és a fegyvereik is speciálisabbak a miénknél, ezt bizonyítja az is, hogy pár perccel később az autóm túlsó oldaláról nem hallok lövéseket leadni.
Ilyenkor akármennyire is nem akartam társat, kutya kötelességem lecsekkolni, hogy mi történik a másik rendőrrel, ezért macskás, ám határozott mozdulatokkal a kocsi háta mögött el is jutok az autónak támaszkodó pasashoz.
Azonnal észreveszem, hogy a partnerem lövést kapott a karjába, én pedig valamilyen ösztönszerű módon átkapcsolok orvosba. Ilyenkor mondják, hogy az ember veszélyhelyzetben nem tudja megtagadni önmagát.
Szinte azonnal közelebb lépek hozzá – már amennyire ez guggoló helyzetben lehetséges – majd közelebbről is megvizsgálom a sérülését, miután befejezi a helyzetjelentés leadását a kollegáknak, ha tetszik neki, ha nem.
- Biztos benne, hogy mi szorítottuk őket sarokba és nem fordítva? – kérdezem meg felvont szemöldökkel, miközben intek neki, hogy vegyük le a dzsekijét, hogy megvizsgálhassam a lövés helyét. – Viszont mindenek előtt meg kell néznem azt a lőtt sebet- teszem hozzá összeráncolt szemöldökkel, majd fél szemmel az ellenség irányába pillantok, hogy nem próbálnak-e megközelíteni bennünket.
- Azt hiszem, mégsem az autóm miatt kellett volna aggódnia - jegyzem meg azért sajátos stílusomban, hiszen nem is én lennék, ha nem szólnék be neki.
A hámréteg horzsolásait tekintve szinte azonnal látható, hogy a golyó bizony még benne van Norris karjában, amit mielőbb ki kell belőle szedni.
- Még a karjában van a golyó, és ezt mielőbb ki kell venni onnan. Van a kocsimban egy elsősegély készlet, és ki is tudom onnan szedni, viszont, azt hiszem, az itteni körülmények nem a megfelelőbbek a kioperálására, ugyanis a rablók nem hiszem, hogy ezt szépen kivárják, amíg a társaink megérkeznek….
- Tud mozogni, mondjuk…gyorsan? – teszem fel a kérdést, mert hirtelen eszembe jut egy ötlet.
- Ha át tudna szaladni abba a sikátorba – mutatok bal irányba – amíg én fedezem magát, és megszerzem az elsősegély cuccot, akkor talán nyugodtan el tudnám magát látni, ha a kapitányék megérkeznek. Azt a golyót mielőbb ki kell szedni, ha még akarja használni azt a kart. Nem akarom megijeszteni, de elég sok vért veszített már így is – magyarázom határozottan, majd hirtelen leadok egy lövést a bűnözők irányába, mert látom, hogy az egyik közelíteni próbál a Bugatti felé.

~ ✩ ~

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Csüt. Dec. 31 2020, 19:39

Matt&Brooke

Never trust a man who dresses too well or stays too clean.

A Sors útja kifürkészhetetlenek. Egek, ha annyi dollárom lenne, ahányszor ezt már halottam... Mégis amennyire közhelyes annyira igaz. Mindenkinek ki van jelölve egy út, amit végig kell járnia, persze ez nem mindig tiszta. Néha ködös, akadályokkal tarkított, akkor is járni kell rajtra. Meg kell próbálni a helyes döntéseket meghozni, kockáztatni, és nem nézni hátra. Na meg néha jókor kell lenni jó helyen. Az is sokat számít. A családom tudna erről mesélni. A bátyám ha aznap nem jár arra talán még most is itt lenne mellettem. Vagy ha Riley akkor nem megy le futni nyugodt élete lehetne. Sajnos ezek már sosem derülnek ki. Ricket már sosem kapom vissza. Egyedül a kérdések maradnak, amik éjszakánként mardosnak szét belülről. Hogy mit tehettem volna másként. Hogyan óvhattam volna meg attól, hogy a vesztébe rohanjon. Hogy figyelnünk kellett volna az árulkodó jelekre. Talán ha akkor jobban résen vagyunk talán nem történik meg. Bár lehet nem... Emlékszem anyám többször is veszekedett vele, hogy már megint hova megy, ő meg folyton, ridegen lerázta. Önfejű volt, és mohó. Sokat akart, túl sokat. Azt hajtogatta, hogy egyszer megszedi magát, és elhúz innen. Vissza se néz. Na, ez bezzeg sikerült. Az utóbbi fele balszerencséjére. Azon a borús hétfőn elment otthonról, és nem láttuk többet élve.
És még csodálkoznak, hogy utálom a hétfőket? Garfield is ki nem állhatja őket, pedig csak egy macska. Ez a mai is olyan csodás, hogy szavakban kifejezni is nehéz. Úgy indultam neki, mint egy feldühödött bika, erre a nyakamba sóznak egy olyan ügyet, amit bármelyik piti zsaru fél kézzel megold. Sértő, olyan, mintha inkompetensnek néznének, aki azt se tudja ezt a szakmát eszik-e, vagy isszák. Jó, valahol megértem miért tették. Nem adhatnak elsőre nagy falatot, még a végén gyanút keltenék. Nem lenne valami hiteles, hogy az éppen áthelyezett zsaru kapná a nagy melót. Más különben nem pocsékolnák energiát, maximum kiküldenék egy gyakornokot, most azonban nem vehetek ekkora kabátot. Fontosabb, hogy tartsam az álarcot, és valahogy a bizalmába férkőzzek valahogy. Egyenlőre nem sok sikerrel, játssza a jégkirálynőt. Hát finoman fogalmazva nem túl megnyerő a stílusa, bár gondolom neki se vagyok a szíve csücske. Igyekszem a jobbik arcomat mutatni, több-kevesebb sikerrel.
Öt perc, és megleszünk, tíz, ha alszik. Zökkenek vissza a munkába, ujjgyakorlat. Aha, hát persze, meg a nagy büdös hogyne... Úgy jöttem ide, mint aki csuklóból megold egy ilyet, erre tessék egy öregasszony gúnyt űz belőlem. Botlottam már bele zakkantakba, ám ilyen műsort viszont még senki nem adott elő nekem. Vagy legalábbis nem mostanában. Rémálmomban sem fektetném meg... Nagy nehezen aztán visszafojtom a röhögést, és kicsit lassabban, mint vártam, de végzünk vele.
A teremből kiérve újra kezdődik az adok-kapok, ami láthatóan nincs ínyére. Hát ez van, lecsapom a labdákat amiket dobál felém, miért is ne tenném? Úgy el van magától szállva, mintha legalább ő lenne Miss Universe, csak mert az apja nagykutya. Jó, elismerem, nem csúnya, és? Nem fogok csak úgy hipp-hopp ráugrani. Egyrészt nem nagyon vagyok rászorulva, másrészt szakmaiatlan húzás lenne. Oké, közel kell kerülnöm hozzá, bár úgy érzem az ágyába befeküdni mégse kéne. Meg tudnám kapni ha tényleg szükséges lépés lenne, addig azonban nem akarok eljutni. Nehéz is lenne, és kockázatos. Le kéne küzdenem az utálatomat, szembe mennem az elveimmel, már ez a rész se menne könnyen. A tudat, hogy egyáltalán köze van egy olyan emberhez, aki nekem ártott már bőven elég ahhoz, hogy undorral viszonyuljak felé. És nem a külseje miatt. Hanem azért, mert a vér nem válik vízzé. Az ilyen emberek Amerika söpredéke, akiknek egytől egyig a börtönben van a helyük. Sokan úgy vélik okosabbak a rendszernél, fényűznek, a trükkös módszerekkel tisztára mosott pénzen. Azt hiszik mindent jobban tudnak, mindenre oda figyelnek. Megy is egy darabig, hónapokig, évekig a rafináltabbaknak, de előbb, vagy utóbb mindenki hibázik. A legapróbb banánhéjon is el lehet csúszni. Az igazságszolgáltatás pedig résen van, és lecsap kíméletlenül.
- Aztán ne mondja, hogy nem szóltam... - replikázok már azért is, ridegen. Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne szóljak vissza. Felőlem nyugodtan tarthat akármilyen arcoskodó majomnak, nem hat meg. Ha ismerne, kicsit is belém látna úgyis tudna, hogy ez a felszín, semmi más. Pusztán játszok, szívom a vérét. Azért nem megyek túl messzire, elvégre látja, hogy nem vagyok hülye. Nem lenne okos ötlet túlzásba vinni a "barom" szerepet, még a végén hiteltelen alakítást nyújtanék. Ahogy azt mondani szokták sose nyomd fullba a kretént. Látja rajtam, hogy nem vagyok agyatlan, nem is menne.
A semmiből szólal meg az adóvevő, ami azt jelzi forró a helyzet. Végre egy kis izgalom, pezsgés! Imádom mikor be lehet indulni, bevetni magamat, nem kell egész nap az irodában meresztenem a hátsómat, és aktákat tologatni jobbra-balra. Megcsinálom persze ha nagyon nincs akinek le tudnám passzolni, és erőt veszek magamon. Csak ne lenne olyan borzasztóan unalmas. Iktasd ezt, vidd fel azt, rendszerezd emezt, osztályozd amazt. Inkább egy laza tarkólövés. Most hála a magasságos szent Szűz Máriának nem kell ilyen agyzsibbasztó dolgokkal foglalkoznom, jöhet az igazi kihívás. Imádom ha zajlik az élet, bármennyire veszélyes is. Megéri kockáztatni, persze csak ésszel. Ez a rendőri munka velejárója, a bőröd viszed vásárra, de akkor is tudod, hogy jó ügyért cselekszel.
Lexikon Kisasszony persze egyből tudja melyik bankról van szó, ami először kicsit meglep, de biztos apuci megtanította neki az ATM-ek lelőhelyeit, ahonnan felveheti a zsebpénzt. Ha már egyszer ilyen jó kislány, hogy beépülve informálja, és tereli el róla a gyanút.
- Tudja ezek mind egy dologra hajtanak: gyorsan meggazdagodni. Erőszakosak, és határozottak. Időnként okosak, máskor barmok, primitívek. Az biztos, hogy ezek most nem fognak nekünk örülni. Pláne nem bájcsevegni, mi se velük. - pont neked magyarázom. Rendőrként jól gondolkodik, viszont így hogy tudom ki ő a szájából kissé abszurdul hangzik, hogy nem lát bele a bűnözők fejébe. Hiteltelen így a mondandója, elvégre ebben nőtt fel. Ha valakinek akkor neki kellene legjobban képben lennie ezekkel. Ezt azonban nem mutathatom ki, hiszen a szerepem szerint nekem ő egy "kolléga" csak. Más különben nagyon szívesen kiosztottam volna, szúrja is az oldalam valahol, hogy nem tehetem. Hiába, az álcát tartani kell.
Siettünk nem is kicsit, mégsem értünk oda elég időben, amitől elönt a méreg. Ez nem lankaszt, sőt még jobban feltüzel, és arra sarkall, hogy jól szétrúgjam a seggüket a macska-egér harc után. Ha azt hiszik ezzel a kis előnnyel sokra mennek nagyot tévednek. Túlerőben vagyunk, simán bekerítjük őket, és onnan már nincs menekvés. Csak előbb utol kell őket érni, így a kapitány utasítását követve lóhalálában futunk vissza az autóhoz. Nincs most időnk most még mellényt se venni, nem vesztegethetünk el egy percet sem.
- Költői kérdés volt, természetesen. - csitítom le Brooke-ot. Nem lehet egy szót sem szólnom anélkül, hogy ne próbálna meg leoltani? Kiábrándítóan flegma, bár tudnám mi baja. Lehet mostanában finoman fogalmazva nem volt aki foglalkozzon vele. Akkor szoktak a nők ilyenek lenni. Megoldatnám a problémáját, ám nincs hozzá gusztusom. Amilyen szép annyira romlott belülről, ezt kár is rejtegetnie, előbb-utóbb úgyis előfog bukkanni az igazi énje.
Nem érek rá ilyeneken agyalni túl sokáig, mivel lassan látótávolságon belülre kerül az üldözött járgány, én pedig a stukkeremet előrántva próbálom eltalálni a kerekét. A menetszéltől, és a mozgástól persze pár golyó irányt téveszt, ám nem adom fel, és újra célzok.
- Ha félti ne hozza terepre. - hadarom, majd ismét lövök. Ezúttal ami késik nem múlik, telibe! A jobbos gumi hangos durranás kísértében ereszteni kezd. A jármű ennek hatására esetlenül, hangos csikorgással áll meg az úton, mi néhány méterrel előtte nyomunk satuféket.
Nekem se kell több, kiugrok, és az ajtó fedezéke mögül támadásba lendülök. Az elgondolás nem rossz, pusztán kissé elszámoltam magam, mert nem kevesebb, mint féltucat kétes alak néz velem fakas szemet a várt kettő-három helyett. Hát ha a nő tőlem nem messze most gondolatolvasó lenne bizony nyomdafestéket nem tűrő frázisokat hallana. De ne legyen a nevem Matthew Raymond Evans ha ilyen könnyen meghátrálok. Azt már nem! Tűzharcba keveredek velük, és záporoznak oda-vissza a golyók. Sajnos ügyesebbek, és jobban fel vannak szerelve, mint vártam így bizony az egyik eltalálja a karom, minek hatására a eldobom a pisztolyom, majd lebukok a további találatok elől. Fájdalmasan igyekszek elszorítani a vérzést, és adok le helyzetjelentést az adóvevőm segítségével. Ezután ismerős hang üti meg a fülemet. A "társam" került mögém, aki persze most se képes megállni, hogy szúrjon egyet oda.
- Ez csupán részletkérdés... - sziszegem közben óvatosan kibújtatom a karom az ingből. A látvány pont olyan csúnya amennyire sajog. Elég mélyre ment, de szerencsére csontot nem ért.
- Nem így terveztem, elhiheti. - csóválom a fejem. Elég jól megvizsgál, látszik, hogy ért hozzá. De honnan? Orvosi végzettsége van? Nem, akkor nem itt lenne. Sokkal inkább egy neves kórházban valahol a belvárosban. Apa talán egy magánba is be tudná valahogy protekciózni a kapcsolatai segítéségével.
Türelmesen végighallgatom Hamiltont, akinek van egy terve, ami nem is hangzik rosszul. Meg kell hagyni van sütni valója ennek a csajnak, elég talpraesett, ez pedig kapóra jön az ilyen szorult helyzetekben, mint ez. Még a végén jó csapat is lehetünk együtt. Feltéve ha legközelebb jobban felmérem a terepet, és nem teszek több meggondolatlan lépést. Hát, ez van ha túl elszántan ugrok bele egy szituációba, és előbb cselekszem, aztán agyalok. Hiába, az adrenalin hevében könnyű hibázni.
- Kivitelezhető, a lábamnak kutya baja, viszont mi lesz ha addig... - elmenekülnek. Mielőtt befejezhetném a gondolatmenetet a kezemben lévő készülékből kiszűrődő hang félbeszakít.
- Központ a 111324856-asnak! Vettem, 2 percen belül odaérünk, addig tartsanak ki. - kapom meg a várt visszajelzést. Ezaz! A legjobbkor, most nagy szükségünk van rájuk.
- Oké, akkor ez miatt nem kell aggódnunk, akkor vegye ki a dobozt, és megindulok előre. - jelentem ki, és megvárom amíg megkeresi az elsősegély felszerelést tartalmazó ládikát, és visszatér vele.
- 3-ra előrefutok. - megrázom a vállam, majd az ujjamon elkezdek számolni. Nem kéne most kiabálni, mert hamar szitává lőhetnek. Egy, kettő, és sprintbe kezdek. Karommal a sebesülésemet védve, fejem lehúzva igyekszek a cél felé. Erre természetesen meg szeretnének kínálni lőszerrel, azonban Brooke se sajnálja tőlük az ólmot. Így a kereszttűzben viszonylag hamar beérek a sikátorba. A falnak támaszkodva fújom ki magam. Bírom a futást, egyedül a vérzés gyengít. Ekkor üti meg a fülem a jól ismert szirénázás. Mosoly húzódik az arcomra. Itt a felmentősereg, sínen vagyunk.

Power is power

Vendég · Re: Enemy in disguise - Matt&Brooke Kedd Jan. 12 2021, 15:09

Matt & Brooke

"Enemy in disguise "

Soha ebben a büdös életben nem vallanám be apámnak az igazat. Az ordító igazságot, mellyel bizonyosan árulóvá válnék a szemében és a szavait leső nyálukat csorgató csordájáéban is, s mellyel sötét és mély sebet vájnák a család vérrel és könnyel szerzett „jóhírén.” Soha nem vallanám be azt, hogy én igazából szeretem ezt a rendőri szakmát, sokkalta jobban, mint azokat a feladatokat, amit a „maffiafőnök lányaként” kell neki elvégeznem.
Tudat alatt talán azért is mentem bele ebbe az alkuba, munkába, beépülésbe – bárhogy is nevezzük -, hogy legalább így tegyek valami hasznosat.
Ha már elvették tőlem a gyerekkori álmomat, hogy orvos legyek és úgy mentsek életeket, ahol csak tudom, megteszem, így rendőrként.
Persze attól még apám spiclije is vagyok: ha valaki infót szerez róla, én azt eltüntetem, ha valaki a nyomában jár, finoman eltántorítom az útjából, ha apám számára szükséges információt kell megszereznem, azt is megteszem neki.
Félre értés ne essék: szeretem a családomat és bármit megtennék annak érdekében, hogy ne egy börtön falai közt vagy a föld alatt végezzék. Főleg, idősebb bátyámmal, Roberttel ápolok mélyebb kapcsolatot. Ez mellett azonban profin próbálom végezni a rendőri melót is, de erről apámnak nem kell tudnia.
Nem kell tudnia róla, hogy magam miatt akarok a legjobb lenni, nem pedig azért, hogy apucinak megfeleljek.
Jobban belegondolva csodás egy életem van: színjátékokkal, hazugságokkal kikövezett úton haladok sötét végzetem felé, és valóban néha már magam sem tudom megkülönböztetni, hogy melyik énem a valós, talán mind én vagyok egy kicsit.
Minden esetre az életem most nem egyszerű, nagyon oda kell tennem magam, nagyon ott kell lennie az agyamnak, hogy ne hibázzak, pontosan azért is gyűlölőm annyira a tényt, hogy lett egy társam, aki ráadásul még a felettesem is, így még elszámolnom is neki kell. Egészen fantasztikus a helyzet.
Persze valahogy talán elintézhetném, hogy kitegyék őt innen, valamit rákenhetek, bepalizhatnám, bármit, igénybe vehetném sötét kapcsolatimat, de még nem látom itt az idejét, mert túlságosan gyanús lenne, ha azonnal eltüntetném, ahogy megérkezett. Azonban egyszer majd annak is eljön az ideje, főleg, ha szaglászni kezd utánam, ami sajnos a rendőri szakma ösztöncselekvése is egyben.
Mondjuk, amilyen nagyképű majomnak tűnik, így második benyomásra a nénike kihallgatása után, talán meg is érdemelné, hogy koppanjon, de a csipogója gondoskodik arról, hogy most ne ilyesmin törjem a fejemet.
Ilyenkor minden személyes gondolat elveszik és kikapcsol, és csak a szóban forgó ügy érdekel, ami ráadásul most roppantmód sürgető is.
Miközben vezetek, kattog az agyam, habár nem csak magamban, hanem hangosan is gondolkodom.
- Mi viszont ezt nem hagyjuk nekik – kontrázok határozottan, amikor Morris kifejti, hogy mit is akarhat egy bűnöző és milyen lehet.
Tény, hogy talán nem olyan pontos, mint én vagyok, de mivel férfiból van, ezt elnézzük neki. Ráadásul jelenleg az első számú szempont, megállítani a bandát.
Amikor azonban szarkasztikusan megjegyzi, hogy ha féltem az autómat, akkor ne vigyem terepre, első körben csak egy szúrós pillantás kíséretében fordítom felé a fejemet.
- Rendben, ezt az okosságot majd legközelebb észben tartom – szűröm ki a fogaim közt türtőztetve a választ. Most komolyan, volt más választásom? Az uraság tudtommal egy délutáni matinéra „hívott meg”, hogy teázgassuk egy öregasszonnyal. Arról szó sem volt, hogy a következő pillanatban már egy lövöldözéses-autósüldözés egyik főszereplője leszek. Persze tisztában vagyok azzal, hogy egy rendőrnek az ilyen szituációkkal mindig számolnia kell, és nincs is, soha nem is volt ezzel gond, de ez a pasas folytonosan kihúzza a gyufát abból a dobozból.
Ezután viszont még gyorsabban pörögnek az események, mikor a banknál arra eszmélünk, hogy nagyon elkéstünk. Igaz, nincs időnk feleszmélni sem, hiszen követni kell a bankot kirabló bandát, ami talán nem olyan egyszerű, mint azt mi hittük.
Nem is az elkapással volt gond, hiszen az rajtam múlott, és az úgy is történt, ahogy terveztem, ekkor azonban a társam kilövi a járműjük gumiját, ami azt eredményezi, hogy a baromarcok kiszállnak a furgonjukból, mi pedig tűzharcba keveredünk velük.
Az azonban rögtön látszik, hogy Nathan Morris nem egy beszari alak, aminek hamarosan érkezik is az eredménye, azaz begyűjt egy golyót a jobb karjába.
Talán nem kellene úgy visszahatnom, ahogy teszem, talán egyszerűen csak hívnom kellene a sürgősségieket, hiszen ez csak újabb megválaszolatlan kérdéseket eredményez, miután nagyon nem szeretnék, de mégis elindul bennem az az ösztönös életet menteni akarás, és már nincs visszaút.
- Aha. Részletkérdés, mi? – rázom meg rosszallóan a fejem a sebet tanulmányozva, amikor Norris láthatóan elvicceli a helyzetet.
Szerencsére azért a józan ítélőképessége még megmaradt, így felfogja, hogy mit is akarok tőle, ráadásul még benne is van a dologban.
- Nagyszerű, én is úgy gondoltam - vágom rá gyorsan, amikor a másik kijelenti, hogy a lábát tökéletesen tudja használni – valóban, én is pont így gondoltam. Azonban azt is észreveszem, hogy még mindig a banda miatt aggódik.
- Azt most már bízza a többiekre! – jelentem ki szinte parancsoló hangon, amikor a pasas izegni-mozogni kezd, tudván, hogy az ellen ez idő alatt meg is lóghat előlünk. – Holtam amúgy se tehet semmit, ráadásul a dicsőséget sem igazán élhetné át. – Furcsa, hogy ezt pont én mondom, én a mindig maximalista, én, aki egy fontos ügyet se engedek át más kollégának, most valamiért mégis fontosabb számomra, hogy megmentsem ennek a férfinak az életét.
Az adó-vevőn keresztül a munkatársak szinte ebben a percben jelzik is a helyzetüket, mely kivételesen megkönnyebbülést jelent a számomra.
- Küldjenek egy mentőt is, Morrist meglőtték! – kiáltok még Morris talkie-walkie-ja felé, amikor bejelentkezik a központ, nehogy ez az apró tény el legyen felejtve.
Csak bólintok, amikor a partnerem elmondja, hogy kívánja kivitelezni a dolgot, majd amikor átvonul a sikátorba, addig én a legjobb tudásom szerint fedezem.
Amikor a másik eléri a megbeszélt helyet, én golyózápor közepette próbálom követni, de azért ez az egész nem kis odafigyelést igényel.
Habár tudom, most nem az a legfontosabb dolog, tisztában vagyok vele, hogy a kocsimnak annyi. Szóval miután még pár fájdalmas pillantás vetek rá, én is követem Nathant az elsősegély dobozzal.
- Jól van, most üljön le, és támaszkodjon neki a falnak! – utasítom őt, hiszen a pasas egyre fehérebbnek tűnik, és azt is tudom, hogy a mentősök előtt eltávolítom belőle az ólmot, többesélye van az életben maradásra.
- Hát mit is mondjak, szépen elintézték – ismétlem meg ismét az előbbi aggályaimat, hiszen nem szokásom a köntörfalazás, amikor újra szemügyre veszem rajta a lőtt sebet.
- Csak hogy tudja, ez rohadtul fog neki fájni, de higgye el, a maga érdekében teszem, így talán nem vérzik el. Viszont ígérje meg, hogy akármi is történik, nem mozdul meg! – közlöm lazán, amikor kinyitom a dobozt, gumikesztyűt veszek, majd befújom fertőtlenítővel az amúgy steril csípőfogót és szikét, de a seb miatt szükséges, majd előveszem az orvosi alkoholt és jól meglocsolom vele a lőtt sebet a kezén. Ez után egy szakavatott mozdulattal felvágom a sebet, hogy jobban a golyóhoz tudjak férfi, minek hatására megrándul a pasas teste. Ezután csípőfogóval megragadom a golyót és szintén egy ügyes mozdulattal kiszedem azt a sebből…

~ ✩ ~

Ajánlott tartalom

» My Enemy
» If you wanna any enemy
» Jennifer & Jules #2 // The Secret Enemy
» enemy to love
» Viv & Matt