Jack csak támasztja a szőrős képét a szék kartámláján könyöklő kezére. - Ehhez rád van szükségem. Én nem tudom úgy köríteni a rossz hírt, hogy benyelje. A monitorok mögötte világítanak, arról az eredményről, amivel kapcsolatban neki kéne átadnia a hírt. A nincs reményről. - Nagyon jól tudod, hogy nem mondhatom meg neki egyedül. Gyere velem. Meglátod, miként lehet ezt elmondani úgy, hogy nem esik össze a páciens. Felcsillannak a szemei. - Megtennéd? - Most az egyszer. Szeretném, ha Oliviával többet konzultálnál együtt. Most is rá hagynám - csak szabin van. Azzal felkapom a kinyomtatott anyagokat és a folyosón lévő várakozóhoz érve, Jacket meglátva, fel is áll az illetékes páciens, jelzi neki, hogy tartson velünk. Hellyel kínáljuk, s leülünk elé. Negyedóra múlva, bár összetörve lép ki az ajtón, mégis, megnyugodott. - De mitől lett nyugodt? - Ámul el Jack. - Senki sem beszélt neki róla a teljes kórképről. És fontos, hogy annyit mondj el a páciensnek, amennyit képes elfogadni, befogadni. Neki szüksége lett volna rá, mert ha már az elején megmondják neki, hogy csak lassítani tudják a tumor növekedését és megműteni nem tudják, mert abba biztos belehal, most nem omlott volna össze. Jók voltak a megérzéseid, hogy ehhez segítséget kértél. Tégy így legközelebb is, sokkal többet segítenek, neked is - teszem a vállára a kezem, majd kimegyek az irodájából. Az egészben, egészen sokáig a legrosszabb az volt, hogy megmondjam valakinek, x hónap, vagy x hét van hátra az életéből. Sokan viszont megváltásként fogadták és biztosnak, így el tudtak búcsúzni, lezárni a dolgaikat. Keveseknek adatik meg. Mások pedig végigmentek a fázisokon. Sokat tanultam belőle én is, akármennyire közhelyesnek is hangzik.
Az irodából elmartam a táskámat, a másik kórházba szóló belépőt is, a kocsikulccsal együtt és negyed óra múlva már a kórház saját parkolójába álltam be, a kijelölt helyemre. A szokásos belépői macerák után az itt lévő irodámba nyitottam be. Lehet luxusnak mondani, nem csak a környezete miatt, hanem, mert mindenhol saját asszisztens fogad. Dolgozni járok ide, nem papírokat kitölteni és az adminisztrációval foglalkozni. Vesz abból az értékes időből, amit a páciensekre fordíthatok. A kötelező érkezési teendők és a felkészülés után már a folyosón haladok, végcélom pedig egy olyan páciens, aki remélhetőleg minél korábban, de a saját lábán térhet majd be hozzám a rendelőmbe, ami egyelőre lehetetlen. Ezerszer rosszabbul festett, mikor a kezünk közé került, s megtesszük a legjobbakat, hogy ne csak fizikailag, hanem lelki, érzelmi tekintetben minél előbb stabil, stabilabb állapotba kerüljön. Van, hogy viszont nem ajánlott siettetni a gyógyulást, mert azzal csak rontunk. Mivel előre megbeszélt időben érkezem, így egy halk kopogás után belépek. Nem kéne kopogni, de szerintem eléggé udvariatlan dolog csak úgy benyitni. - Jó napot! Fogom az egyik széket és olyan helyre helyezem, ahonnan könnyebb beszélgetni. - Mennyivel haladt a gyakorlatokkal? - Sem papír, sem írószer, sem pedig kartoték nincs nálam és nem is nyúlok az ágy lábánál lévő kis kartotékhoz, hogy beleolvassak. Ami kell, már átnéztem, ami meg új, azt tőle akarom hallani. Nem egy megszokott módot követek, az olyan kérdésektől, hogy hogy vagyunk ma (többes számban, ami egyes esetekben még érthető lenne, más esetekben visszakérdeznék, jól vannak-e ott bennt, hányan is?), és a szép napunk vannal én is a falra tudok kenődni.
Utálom a vakító napsugarakat, nem is sárgák, fehérek, felégetik a homlokomat, mint egy lézernyaláb, reggel húzta el a függönyt a nővér, pedig már napok óta minden nap elmondom, hogy kurvára ne nyissák ki, mert nem akarok látni semmit sem körülöttem, és főleg nem azt a tetves korlátot, vagy bármit, amihez kúsznom kell, hogy odaérjek. Gyűlölöm a falak hőmérsékletét, a ruhásszekrény csillogását, az ágyra nyitható reggeliző asztalt az éjjeliszekrényen, a poshadó vizet az üvegkancsóban, az ágynemű klórral keveredő bűzét, és már megint, mindig tele van izzadtsággal, mert hónapok óta még egy rohadt fürdőre sem futotta, és egyébként is, mi az istenért vagyok itt, amikor azt sem érdemlem, hogy éljek. Mert így van, nem? Ott kellene fetrengenem az afgán mocsokban vagy valahol azokban a bizonyos bugyrokban, nem pedig diétás zacskós levest szürcsölni egy kitömött szobában, még az ételnek is fémes-saras íze van, pedig napok óta alig ettem, sőt nem igazán ettem, mégis érzem az ereimbe becsordogáló infúzióban is a rothadást. Apa nem jött el, amióta felébredtem. Itt volt, minden héten, amíg mozdulatlan voltam, tudom, hogy itt volt, éreztem, és mégis… Hadseregek, terroristák ellen harcol, de nem képes szembenézni az örökös legnagyobb félelmével: hogy engem elveszít. Pedig itt kéne lenned, apa, rohadtul itt kellene lenned az ágyam mellett, és azt mondogatnod, hogy te megmondtad, és miért nem hallgattam rád, miért kínozlak azzal, hogy anya után én is elmegyek, miért teszem tönkre az életedet, a lelkedet, de te most egészen máshol jársz, fejben is biztosan máshol, mint ahol éppen kellene. Ez a rohadt párna megint bűzlik a zsírtól, nyáltól, a legfelső a három közül, mert azzal vagyok kitömve a hátam mögött, pedig fel tudok ülni egyedül is, képes vagyok rá, bármire képes vagyok, de ez a kibaszott párna mindig útban van, megragadom besárgult huzatját, és ordítva dobom neki a ruhásszekrénynek. Oda sem nézek az ajtóra, amikor megszólal valaki, biztosan egy újabb ápoló vagy orvos, isten küldötte, akik mind ideláncolnak. - Ne foglaljon helyet, nem marad sokáig – mondom halkan, lihegve, köhintek is egyet, aztán feléd fordulok. – Ki maga?
Hiába készül fel az ember sok mindenre, magam is átéltem, minden lélek tud meglepetést okozni. Önkorlátozások, hiedelmek, szemellenzők. A szerencsésebbek közé sorolhatom magam abban, hogy nem kell a hétköznapi gondokkal foglalkozni, a velejéig lemenni olyan dolgoknak, hogy John fentről lefelé vajazza meg a kenyeret, pedig mondtam már neki kismilliószor, hogy úgy kell, hanem jobbról balra. Hát ki látott már olyat, hogy valaki fentről lefelé vajazza meg a kenyeret! Borzasztó! Azt hiszem, ott én lennék, aki kinyitja az ablakot és ugrik egyet. Számomra az olyan esetek, amely felé éppen tartok, sokkal kézzelfoghatóbbak. Hogy kezelhetőbbek-e, egyszerűbbek-e, vagy netán van benne rutinom? Nem, nem és nem. Rutin az a legnagyobb önbecsapás, és adja a legnagyobb hibát. Beleestem és más fizette meg az árát érte. Azóta nem bízom el magam. Alázatra tanított, a belső bizonyosság mellett. Az első mondatra rá sem hederítek, kényelmesen elhelyezkedem lovagló ülésben a széken, a támlára könyökölök. A köpeny, a névtábla mind látható, csak sztetoszkóp nem lóg a nyakamban. Nem olyan orvos vagyok. - Egy olyan ember, aki arra tette fel az esküt, hogy visszarázza az életbe az olyan embereket, akik parasztul beszélnek hozzá - nem a nevem kérdezte, így nem is azzal válaszolok. A hangomat hallhatta párszor, míg kómában volt. Mindig beszélek a páciensekkel, azokkal meg főleg, akik kómában fekszenek. Mert... hallanak. Lehetne hinni woodoo hoodoo akármikben, hogy a szellem így ki a testből, és hasonlók (oké, azért az az ayahuasca univerzum vágtató volt), de elég annyi, hogy ha az élőlény rendelkezik hallószervvel és az megfelelően funkcionál, akkor bizony az a hang bejut az agyba, onnan meg a tudathoz. Így a velem egy szobában lévőt is tájékoztattam a társai állapotáról (csakis a pozitívakat), az ő állapotáról (szintén csak a pozitívakat), és megerősítő mondatokat mondtam neki. A szavaknak erejük van. - És az, aki rendszeresen bejött önhöz, elhozni a híreket, támogatni a gyógyulásban. Most pedig azért vagyok itt, hogy elsődlegesen felmérjem, milyen állapotban van, s merre tudjuk vinni a kezeléseket. A fizikai rehab nem az én feladatom, abban nagyon kiváló szakemberek állnak majd a rendelkezésére. Azért jöttem, hogy minél előbb talpra állítsam lélekben és tehesse azt, amiért ön esküdött fel. És a reakciója arról árulkodik, hogy egészen jól halad abba az irányba - mosolyodom el. - Elmondaná, mi vezérelte, hogy ezt a hivatást válassza? - Nincs nálam se papír, se ceruza, még csak diktafon sem. Megvárom a válaszát. - Mikor volt az első határozott gondolata, hogy ez szeretne lenni? Kérdéseim módja nem faggatás. Érdeklődés van benne.
Azt hiszem, nem egy korrekt pozíció velem szemben. Ahogy leültél arra a székre, hatalmi pozíciót vettél magadra, állapotaink különbsége ezt még inkább alátámasztja, és most pont nem kívánkozom ilyet játszani. - Akkor kurvára eltévesztette a szobát, és fél perce van, mielőtt kidobatom – bár nem kiabálok, kétségtelen az ingerültség a hangomban, dühítenek a mozdulataid, a szavaid, a jelenléted, az, hogy nem tudlak én magam kirúgni innen, pedig ó, de megtenném. De te nem mozdulsz, csak felsőbbrendűen bámulsz arról a hülye székről, amit kilöknék alólad, hogy elmenj végre. Az első néhány szavadat nem is értem a keserves elborultságtól, de nem hagyod abba, csak beszélsz, és beszélsz, pedig… Kezeléseket? Lélekben? Á-á-állj! - Pszichiáter? Az apám küldte?! – nem is gondolkodom, képtelen vagyok, a lehető legrosszabbkor jöttél. – Nem ér rá? Képviselőt küldet, mert nem ér rá beszélgetni? – ha pedig nem ő küldött, akkor főleg nincs itt keresnivalód, ilyen hozzáállással különösen. A misemtörténtvolna kérdéseidtől a falra másznék, de természetesen nem tudok, mert nyomorék vagyok, ahelyett, hogy legalább halott lennék, a testem megint izzad, az arcomon ég a bőr, a hajam már napok óta bűzlik, és hányingerem van a szagoktól. - Ha valóban segíteni akar, tartogassa másnak az ostoba kérdéseit, hozzon egy löket káliumot, és fecskendezze bele a tetves infúzióba. Nincs szükségem semmilyen agyfacsarásra, és ha igazán jó orvos lenne, akkor tudhatná, hogy valószínűleg sosem mehetek már vissza! – benedvesednek a szemeim, egyetlenegy könnycsepp legördül az arcomon, én pedig ledőlök, és hátat fordítva neked, a vállamig húzom a nedves takarót. Egy ideig visszatartom a gyomromból feltörő ingereket, de a természetnek nem lehet örök gátat szabni. Milyen előrelátóak a nővérek! Egyik kezemmel lenyúlok az ágy alá, előhúzok egy bekészített tálat, fölé hajolok, majd viszonylag hangtalanul hagyom, hogy megtörténjen, aminek meg kell, és bízom benne, hogy mire felemelkedek, te már nem leszel itt.
A válaszra csak nézek rá. Értem a játszmát, értem a kifakadását. Nem azért, mert mások is ezt tették velem. Hanem mert én is ezt tettem, miután magamhoz térve, az is kérdéses volt, fogok-e egyáltalán mozogni tudni. A hangom nyugodt maradt, s állítólag kellemesen jókedvű, megnyugtató. Eddig akárhányszor hallottam vissza a sajátom, székkel ütöttem volna a hang gazdáját, míg mozog. Egészen másként van a saját hangom a fejemben, mint ha kivülről hallom. - Az apjának nincs végzettsége és felhatalmazott orvosi jogköre arra, hogy pszichiáteri terápiát vezessen, neurológiai szaktanácsokat adjon. És igen, ő kért fel, személyesen. Hogy ráér-e az apja, azt kérdezze meg tőle, ebben nem vagyok felhatalmazva, hogy nyilatkozzak. Leválasztom az érzelmeket a munkámról az apja általi projekcióról. - Valószínűleg? Milyen tényezők alapján gondolja azt, hogy valószínűleg soha nem mehet már vissza? Látom, ahogy elfordul, látom, ahogy próbál kitenni a látómezejéből. S azt is, hogy jelenleg éppen abban az állapotban van, amit láttam. Triggereltem, nem tagadom. Nem vagyok egy puhány kezű, s nekik sem erre van szükségük. Hagyhatom őket szétfolyni az önsajnálat óceánjában, de akkor csak jó katona lesz: halott katona. Én meg nem azt adok ki a kezeim közül. Félreértés ne essék, nem vagyok isten, s még csak nem is feltételezem magamról. A vizsgálatok, a műtét és a leletek nem adnak fizikai akadályt annak, hogy ismét az lehessen, amiért anno felvette az egyenruhát. Itt már csak a lélekkel, a rohadt nagy puttonnyal tudok variálni, amit mindenki huzigál maga után. Álljon lélekben is lábra, nem csak fizikailag. Elkapom a mozdulatot, s hangtalanul állok úgy hozzá, hogy hátrafogjam a haját. A higiénai körülményen ledöbbenek, de abban nem fog megakadályozni, hogy tegyem, amiért mentem. Ha engem is lehány, hát akkor lehány. Testi reakció, hozzáadva a lelkihez. A triggerelés egy kicsit előrébb hozta. Ha készen van, akkor egy pohár vizet töltök és átnyújtom neki, öblögetésre. - A leletek és a rehabilitációs orvosok jelentései azt adták kezembe válasznak, hogy képes lesz újra járni. Idő szükséges hozzá, és ebben megkapja a segítséget. Mint ahogy a pszichológiai segítséget, hogy lélekben is lábra tudjon állni - nem folytatom. Ha felépül, a döntés az övé, mihez kezd az egész életével. - Ha megbocsát egy pillanatra - kilépve a folyosóra, behúzom az ajtót, s megkeresem az ügyeletes főnővért. A hangom udvarias és kedves, hiszen tudom, sok munkájuk van. Amit azonban bent láttam, az nagyon súlyos mulasztás. - Miss Falconhoz kérek annyi ápolót, amennyi szükséges, tiszta ágyneművel, s őt is kérem, tegyenek róla, hogy felfrissüljön. Ahogy jelenleg van, a sebekre is életveszélyt jelent. A matracot is cseréljék ki, legyenek olyan kedvesek. Köszönöm - a főorvos felé veszem az irányt. Az ő döntése, hogy indít-e belső vizsgálatot, a szomorú helyzet az, hogy nekem viszont mindenképpen jelentenem kell és meg is teszem. Miután kijöttek a helyiségből, várok még egy keveset, hogy pihenhessen, addig elfoglalom magam mással. Csak ez után térek vissza. - Jobb így? - egy rövid mosolyt villantok fel, aztán a közben félretett széket ismét visszateszem, s újfent ráülök. - Mi volt az oka, hogy ezt a hivatást választotta? - Sokáig alapvetően sem fogom feltartani, egy összefogó képre vagyok most jelen helyzetben kíváncsi. Kidobva a rutinkérdéseket a kukába. Azzal haladjanak a csigák.
- Rohadtul nincs szükségem terápiára, de ha lenne is, biztosan nem most, úgyhogy üzenem az apámnak, hogy maga végzett a dolgával, megtett mindent, amit tudott, de ellenálltam, és nem tudott megtörtni! – magam sem tudtam követni a mondandómat, csak érzelemből és ösztönből jött az egész, ez utóbbi hasznos képesség terepen, de az előbbi minden feladat elrontója, emberéletek megcsonkítója, és te pont ezekkel akarsz babrálni, mint Ikaros a napsugarakkal. További kérdéseidre már nem felelek, cserébe kiadós hányással bizonyítom be, hogy erre nem vagyok képes, és egyáltalán nem is akarok keresztülmenni rajta, sem túllenni rajta, egyszerűen csak távol akarok maradni minden gondolattól és érzelemtől amennyire csak lehetséges. Hányás közben észre sem veszem, hogy odajössz, hozzám érsz, de amikor felemelkedek, erőteljesen (már amennyire erőteljesnek lehet nevezni) ellököm a kezed, a poharat pedig nem veszem el, csak újra háttal fordulok neked. Látom, ahogy kimész az ajtón, és megkönnyebbülten sóhajtok, kézfejemmel megtörlöm az orrom és a homlokom, aztán az ágyneművel is, mert ennek aztán oly mindegy, a napom fénypontja, hogy elhagytad a kórtermet, és ez is csak néhány másodpercig tart. Egészen addig, amíg meg nem hallom a hangodat az ajtó előtt, majd két nővér benyit, és sűrű elnézések közepette elviszik a tálat, lehúzzák az ágyneműhuzatokat. Biztosítom őket, hogy semmi gond, és nem, nem fogom jelenteni az apámnak, sem pedig az osztályvezetőnek vagy a főnővérnek, bármit is mondott az a kellemetlen fiatalember a folyosón. A megjelenő harmadik karjában egy rend tiszta ágynemű, és míg ő felhúzza a takaróra és a párnákra, addig egy másik leveszi a hálóingem, nedves törlőkendővel végigtörli a testem, rám ad egy új pizsamát, majd következik az arcom és a hajam, aminek csak a tövét sikerül áttörölni, de már ez is ég és föld különbség a korábbi állapotokhoz képest. Pedig hozzá vagyok szokva a koszhoz. Idegesen felsóhajtok, amikor újra visszatérsz a szobába. Most már hanyatt fekszem a friss ágyneműben, ál-tisztán, és már arra sem veszem a fáradságot, hogy elforduljak tőled. - Megtenné, hogy nem a nővéreket molesztálja, hogy lekenyerezzen? – bár sokkal nyugodtabb a hangom, mint előtte, ne bízd el magad, semmivel sem fogadlak szívesebben, de elismerem, jó taktika előbb lefárasztani a vadat, és aztán hátba szúrni. - Nem azt kellene kérdeznie, hogy érzem magam? Vagy megállapítani, hogy nem vagyok öngyilkosságra hajlamos? – gyengén feljebb csúszok a párnák között. – Tudja, miért gondolom, hogy soha nem mehetek vissza? Egyrészt maga nem túl jó orvos az eddigiek alapján. Másrészt akit ennyi időre küldenek eltávra, az általában nem tér vissza kiküldetésre, de ezt tudná, ha felkészült lenne, harmadrészt pedig mesélhetnék az apámról, ha nem a felettesem lenne államtitkokkal tele és nem a megbízója, de nem mesélhetek, úgyhogy elégedjen meg azzal, hogy nem a maga papírján múlik a karrierem, sőt, ami azt illeti, cseppet sem számít a döntésben. Most pedig kérem... De tényleg kérem, hogy hagyjon békén!
Csendben ülök a széken, hagyom a mérgét elszállni némileg. - Úgy véli, azért ülök itt Önnel, hogy megtörjem? Mi maga, dió? - Tartok egy kis szünetet. - Engem sem néztek még mókusnak - muksónak talán. Szavaim nyugodtak, nincs miért a falra másznom. Amit ad, természetes reakció a részéről. - Nem is terápián ül most, s nem is azért jöttem. Felmérni elmebeli állapotát és hogy ezek alapján milyen terápiát és kezeléseket tudok javasolni, mint pszichológus, pszichiáter és neuropszichológus. Azon vagyok, hogy vissza tudjon térni oda, ahonnan jött, amennyiben ezt szeretné. Ezt szeretné? Mert ha nem, úgy térhetünk arra a lényegre, hogy az éltbe miként tudom segíteni visszavezetni. Idővel, apránként és a maga tempójában, ahogy önnek megfelel és jól esik. Nem szólok arra, hogy ellöki a kezem, s hogy a vizet sem fogadja el. Az utóbbit viszont az éjjeli szekrényre helyezem, keze közelébe, s csak az után távozom. Ahogy meglátom őket távozni, elég hamar, feléjük fordulok. - Ebbe hajmosás egészen biztosan nem fért bele. Arra kértem önöket, legyenek szívesek megtenni. Nagyon köszönöm - mosolygok rájuk. Csak ha ez is megtörtént, s már csak kettesben lehetünk, lépek be újfent. - Szívesen - felelem egyszerűen, s újfent a székre ülök, mintha mi sem történt volna. Nem érdekel az emberi mocsok, a fizikai kosz, izzadság és büdösség. Akivel vagyok, annak viszont figyelek ilyen kényelmére, mert a hangulaton jelentősen tud fokozni és megnyugtatni. És persze, lefárasztani, ha az illető beteg, vagy sérült. Ha bealudna, sem zavartatnám magam, majd folytatjuk később. - A kérdésem csak arra vonatkozott, miért akart katona lenni, amikor beadta a jelentkezését - figyelmen kívül hagyom-e mindazt, amit mond? Igen és nem. Ugyanazon köröket rójja, mint mindenki, s mégsem eshetek a rutinosság hálójába. Mert minden ok, minden jelenség mögött más és más háttér van. Ha ezt felfejtük, ha ezt megoldja magában, akkor újra képes az lenni, aki volt. Mint ahogy azon sem kezdek el vele vitatkozni, hogy nem az általam adott papíron múlik, mehet-e. - Igaza van. Más is adhat alkalmatlanságáról papírt. És akkor mehet az éves veterán találkozóra, tolószékben. Erre vágyik? Sajnáltatni magát? Okolni az egész világot azért, ahová jutott? - Hagyok egy kis szünetet. - Vagy választhatja azt is, hogy feltornázza magát, mint ahogy az előbb is tette a párnán, egy olyan állapotba, ahol ismét ura lehet önmagának, életének és saját döntéseinek. Hogy az lehet, aki lenni akart. Melyik akar lenni a kettőből?
Egyáltalán nem találom humorosnak és szellemesnek a megjegyzéseidet, sőt, inkább megalázóak, nem tudom, hogy mire megy ki a játékod, és esküszöm, már az is megfordult a fejemben, hogy csaló vagy, és nem is az apám küldött, csak valaki szórakozik, vagy unatkoztál kint a folyosón, vagy lehet, hogy a pszichitáriai részlegről szöktél meg, már ha van itt egyáltalán ilyen. Kérdéseidre nem tudok azonnal válaszolni, pedig bőszen rávágnám, hogy mégis mit gondolsz, mit szeretnék, de hiába nyitom szóra számat, rájövök, hogy hazudnék. Ha nem is a dolgok ellenkezőjéről, de sziklaszilárd válaszom biztosan nincsen ebben a pillanatban. Mondataid szemrehányásnak és feddésnek tűnnek, nem gondolom, hogy annak szántad, de bennem csak így van helye, bár ez nem távolít el téged tőlem még jobban, épp elég távol vagy most is, akár egy lelkiismereti hang, egy belső bíró, akinek a színe előtt térdelek tehetetlenül, és az egyetlen védekezésem a szabadulás. - Nincs szükségem a segítségére, bármit is szeretnék. És hogy mit szeretnék, ahhoz semmi köze nincs. De azt hiszem, ennyiből felmérhette az „állapotomat”, úgyhogy végzett mára. Ha pedig nem akar elmenni, a dupláját fizetem, hogy megtegye – szeretném ezt dühösen mondani, de fáradtnak érzem magam, azt a belső kiürülést, amit az ember akkor érez, ha fulladásig nevetett, vagy órákig zokogva kérdéseket intézett a sorshoz. - Hagyja ezt abba! – kiáltok rád, amikor újra a nővéreket zaklatod, de ők megteszik, amit kértél tőlük, körültekintőbben törlik át a hajam, többször is, és nem látom értelmét ennek az egésznek, mert nem javít a helyzeten, semmi sem javít a helyzeten és a kilátásokon. De ha kifárasztani akartál, hát jól sikerült. Amikor újra a székre ülsz, lehúnyom a szemeimet, és lassan lélegzem. Próbálok elvonatkoztatni a ténytől, hogy nem tudok tőled megszabadulni, vagy azt gondolom, hogyha hagyom, hogy kiéld magad, akkor magadtól is elmész. Újfent nem válaszolok a kérdésedre, aminek szerinted jelentősége van az állapotomra nézve, de meghallgatlak, csukott szemmel, közbevágás nélkül. Olyan egészséges, magabiztos és szilárd a hangod. - Gondolom, őszinteséget vár – lassan rád nézek kimerült tekintettel, és csak egy kis idő után folytatom. – Tudom, hogy nem mehetek vissza a tengerentúlra. Akkor sem, ha fizikailag felépülök. Az apám nem megtiltotta, és el tudja érni, hogy ezt be is tartsam. Gyűlölöm a tehetetlenséget és a kiszolgáltatottságot, de talán ez változni fog, ha újra megtanulok járni. Biztosan lesz munkám ezután is, amit jó eséllyel utálni fogok, és csak pótcselekvés lesz, hogy ne lőjem fejbe magam. Igen, tudom, az idő minden sebet begyógyít, de higgye el, hogy ez egy orbitális faszság, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tovább akarok lépni. Így megfelel? Most már elmegy? – pislogás nélkül nézek rád, a hangom végig határozott, egyszer sem csuklik el, pedig belül üvöltök, mert nem beismerni vagy kimondani volt nehéz, hanem kitartóan küzdeni ellene, bízni, hogy a régi életem töredékét visszakaphatom, hinni és remélni, hogy újra látom őket, elnyomni a valóságérzetet és helyettesíteni egy fájdalomcsillapító illúzióval, amíg mindennek vége.
Gyűlik, mozdul az az inger. Sosem zavart, ha gyűlöltek, vagy utáltak. Mert nem, egyáltalán nem nekem szólt. Annak a belső harcnak, ami a páciensben dúlt. Káprázat, mely az ego játéka lenne, minden olyanba csomagolva, mely indulatokat szül? Szuper hitrendszerek, betonbiztos vélemények és még lehetne sorolni. Azt sosem értettem, mi annak az értelme, hogy a pácienst előbb meg kell törni, mert hát ugye az ego. - Minden bizonnyal - sokáig amúgy sem tudok most maradni vele, s nem is azért jöttem, hogy egy sessiont lenyomjak vele. Az embertelen lenne. Mintha nem hallanám meg a hangját, úgy haladok tovább. Holott nagyon is elértek a ... hangja. S nem a szavai. Beszél, mesél, ki is ő. S én figyelek. Mint ahogy figyelek akkor is, mikor újra bemegyek. Nem sokáig tudok majd vele beszélni. Be fog aludni. De nem is baj, már nem sokáig leszek vele, most egyelőre, itt. A hallgatásba nem szólok bele a kezdeti nekiindulás után. Türelmes vagyok, s éppen ezért várok most is. Érzékelem, hogy beszélni fog, így várok. Míg válaszol, egyenesen a szemeibe tekintek, nem mozdulok, s arcizmom sem rándul. - Csak azt és annyit tudok elvárni, amennyit önmagától elvár. - nem egy aranyszavú, mézes-mázos vagyok, aki most azzal jön, hogy jaj, ne mondjon ilyeneket, menni fog az. S azt sem, hogy előveszem a tudományos agydoki arcom és elkezdem szenvtelenül analizálni. Csendben várakozom egy ideig. - Az idő maga egy nagy faszság - vonok vállat egyszerűen. Szerintem nincs idő, csak mi találtuk ki magunknak. Egy rohadt nagy illúzió. Felállok, arrébb teszem a széket. Nem a feje sérült meg, és van véleménye önmagáról. Ha nem lenne, sem zavartatnám magam. Vannak elmebeli állapotok, vagy ha úgy vesszük, az összes olyan, hogy a másik hiába zavartatja magát, az akkor is úgy van. S hasonlóképpen vélekedtem én is az életemről, mikor a pár napos kóma után magamhoz tértem, majdnem törött gerinccel. Talán e volt a szerencsém, talán más. De akkor pont így gondolkodtam s láttam az életemet, mint az, aki most előttem van. S ugyanakkor mégsem. Mindenki másként észleli a világot és önmagát, a helyzetét. Így csak elképzelésem lehet, saját tapasztalat alapján, amely éppúgy lehet csalóka és tele illúzióval, mint bárki másé. Odalépek az ágyához. - A döntést majd meghozza. S legyen bárhogy is, önnel tartok. Egy biztos kéz mindig elkél - s a kezem nyújtom felé, nem tolakodón, mint ahogy annyira közel sem mentem hozzá, hogy úgy érezze, a saját terébe léptem. A szavak és a kéz gesztusa a tudatalattinak szól. Van valaki, aki ott van és ott lesz. Csak nyújtsa a kezét, s ott lesz.
Kezdőlap
Jack csak támasztja a szőrős képét a szék kartámláján könyöklő kezére.
