Meg sem nézem az órámat, mennyi az idő, mikor kinyitom a kocsiajtót a reptér parkolójában. Míg munkában az időt precízen számon tartom, a magánéletben lazábban kezelem. Ráadásként egyáltalán nem vagyok fáradt, még ha mindaz, ami az elmúlt hónapban megtörtént, mint változás, az életemben, elég erős rugalmasságot követelt meg. Míg tartalékos állományban voltam, mintha egy teljes generáció cserélődött volna ki, legalábbis mentalitás terén. Haladok ugyan a technológiával s a követelményekkel, de teljesen más az, amikor az emberek mentalitása és közöttem, szinte szakadék tátong. Mégsem került olyan hosszú időbe, mire rájuk hangolódtam, s nekik, is, mire rám, ami meglepő volt, hiába éreztem vénnek szinte magam az ifjoncok között.
Fogalmam sincs és nem is foglalkozom azzal, ki tekint instruktorként a tanoncokra úgy, hogy tanulhat is tőlük. Magamat közéjük számítom, új szemmel tekintenek a világra és elgondolkodtató, mit észre nem vesznek és képesek fel is használni. Máshogy kell őket képezni is, mint minket annak idején. Sokan ebbe fulladnak bele, mert úgy vélik, ahogy ők kapták, úgy kell nekik is tovább adni. De ez nem kódexírás és hieroglif írás, hogy minden mozdulatnak ugyannak kell lennie, még kétszáz év múlva is.
Már nagyjából sejtem, miért is gondoltam úgy, nem akarok instruktor lenni. Öregnek érzem magam így, s ők is meglepődnek, mikor a nevem és rangom után egy olyan arc jelenik meg, mint az enyém. Jackson azon vigyorgott rajtam valamelyik nap a kantinban, csak nehogy aztán egyik nap úgy kelljek fel, hogy hozzá ráncosodtam és híztam mindehhez. Mondja ezt ő a túlsúlyával és ősz hajával, amire csak derülten felnevetett.
Mégis jó érzés ott lenni újra és részese lenni annak, ahová lélekben mindig tartoztam. Nem az egyenruha tesz bárkit jelentőségteljessé, hanem a tettei és jelleme, mégis, mikor egyenruhában haladok végig bárhol, megnéznek. Ilyenkor nem tudom elképzelni, azért néznek, mert van egy folt a ruhámon, vagy mert tetszik nekik az, amit látnak. Az utóbbi azt hiszem nem érdekel, a folt a ruhámon annál inkább. Az aktatáskát beraktam a csomagtartóba, sosem teszek igazából semmit az anyósülésre, vagy hátulra. Megszokás.

Még fel sem gurulok a garázsfeljáróra, Reddie, mint a vadbolond, kivágtat a szomszédból, fülig érő nyelvvel és vigyorral, ugrálva a jármű előtt. Egyszer biztosan így fogom elütni, amennyire bolond. De nem állok meg, óvatosan gurulok fel a kocsi szokásos helyére. Majd megszokja ezt is, noha így most jóval többször tudok hazajönni, mint mikor pilótaként szolgáltam.
- Nem ugrál - ismeri a szót, de csak a második ülre ül le végül is, mire megsimítom a fejét, miután kiszálltam a kocsiból. Az aktatáskát kiveszem, addigra már megint nem lehet levakarni rólam.
A szomszédnak intek, mire ő is visszaint, felismerve, hogy én jöttem haza, nem holmi betörő vagy illetéktelen személy.
Nem lehet Reddievel bírni, muszáj játszani vele, nesze nekem egyenruhás tekintély, ledobva a felsőt, dobálgatom neki a labdát, míg teljesen a földig lógó nyelvvel úgy nem dönt, inkább a fűre fekszik le és ott rágja tovább a labdát.
Elégedett sóhajtással hagyom kint, be tud jönni a hátsó bejáraton, az utcára meg nem szokása kimenni. Mire engedem a tus forró vizét, hallom is a hátsó ajtó billenőjét, és a labda hangos pattanását és a körmei csattogását a padlón.
Tíz perc múlva sokkal frissebben nyúlok, felöltözve, vizes hajjal, a derekas mennyiségű levél kupacra, hogy először azzal végezzek. Volt, hogy a legelején nem ezzel kezdtem, aztán elmaradt és utána nem győztem intézni az elmaradt fizetéseket, mert teljesen elfeledkeztem róluk.
A nappali dohányzó asztalára dobom a kupacot, elengásan, legyező formában terül szét, mintha minden szégyellősség nélkül akarná mutatni, bizony vannak, akiknek fontos vagyok. A pénzem biztosan. Nekem most viszont a söröm fontos, és hogy Reddienek adjak vizet, és a tálba enni, mielőtt még elkezdi végighúzni a konyha kövén, jelezve, neki is jár ám valami.
Habzsolva enni kezd, ilyenkor sosem nyúlok hozzá, sőt, a konyhából is kimegyek, miután felmarkoltam a hűtőből egy adag sört. Ledobom magam is a kanapéra és az útközben kivett levélbontót az üveg mellé teszem, és szortírozni kezdem a borítékokat.

Kimaradt az életéből a gyerekekre oly jellemző álmodozás időszaka. Hiába igyekszik visszagondolni, miközben ujjai szorosan fonódnak a lassan olvadó jégkockák által nedvessé és hideggé váló pohárra, mely édes, fekete italt rejt és halk, pattogó hangot hallat időnként, mely kivételesen kifejezetten megnyugtatóan hat feszült idegeire, képtelen felidézni bármit, amire kisiskolásként vagy akár óvodásként vágyott volt. Persze, biztosan megfordult ez-az a fejében, ahogy mindenkinek, de egyik se lehetett túlságosan jelentőségteljes, vagy, ha az is volt netalántán, az azt követő évek nehézsége elfeledtette vele.
Világ életében két lábbal állt a földön. Az élete sose volt könnyű, tiszta fejjel, józanul kellett átlavíroznia az elmúlt éveken, nem volt ideje arra, hogy elérhetetlen álmokat szőjön. Ezért is lepte annyira meg, mikor mégiscsak ráakadt valamire, amiért körme szakadtáig hajlandó lett volna küzdeni, amiért feladott volna minden mást, s épp ezért jelentetett akkora törést talán elvesztése.
Nem ez volt az álma, valójában soha eszébe se jutott, hogy emberek megvédéséből tartja majd fenn magát, s hazugság lenne azt állítani, elképzelni is képtelen lenne magát valahol máshol, de, veszély ide vagy oda, ezzel a munkával jól keres.
Egészen mostanáig tökéletesen meg is volt elégedve ennyivel. Fittyet hányva a lehetséges következményekre, a nehézségekre, habozás nélkül vállalt el mindent. Jelenleg azonban, hiába adott igenlő választ, mióta elhagyta a megbeszélés helyét, újra meg újra előbukkan a kétség. Nem az életét félti. Nincs igazán semmi és senki, amiért megérné küzdeni, hacsak a létezni vágyást  nem számítjuk ide, mert ha valamivel, olyannal rendelkezik bőven. Problémája inkább abból fakad, hogy fogalma sincs, nem lesz-e túlságosan nagy falat neki ez a munka, képes lesz-e úgy elvégezni, ahogy elvárja magától. Hiába fontos szempont számára a pénz, hiába tartja szigorú a két lépés távolságot maga és védence között, bármennyire próbálkozzon is az utóbbi kapcsolatot kialakítani kettőjük között, fontos számára, hogy képes legyen megvédeni. Nem pusztán szakmailag, emberileg is.
Sóhajtva kortyol újabbat italából, ismételten végig gondolva közeli jövőbeli terveit. Biztos benne, ha ráér éppen, Adalrich segíteni fog dűlőre jutni, benne megbízhat, amennyire csak egy magafajtának lehet, ő nem fogja elárulni, akkor se, ha megoszt vele olyasmit, amit nem lenne szabad, a titoktartási szerződést figyelembe véve. S tapasztalatából adódóan, minden bizonnyal képes lesz jótanáccsal is szolgálni. Olyasmivel is talán, melyről nem is gondolná, hogy hasznos lehet. Ha pedig segíteni mégse tud, meghallgatja legalább.
Döntésre jutva, a poharat, amint eltüntette az utolsó kortyot is, csuklója egyetlen, hanyag mozdulatával vágja a legközelebbi kukába, majd megindul a parkoló irányába. Kétségei nem múltak el teljesen és bizonyosan nem is fognak, hacsak nem lép valamerre, s úgy érzi, bármilyen nagy szüksége is lenne egy kívülálló tanácsára, ha sokáig húzza, végül megfutamodik és sose beszél vele.


Céljától nem messze parkolja le régi, szedett-vedett, de feladatait még tökéletesen ellátni képes autóját. A jármű fájdalmas mértékben elüt a környék hangulatától, nem olyan hely ez, ahol gyakran látni hasonló csotrogányt. Ismét megfordul fejében, hülyeség volt idejönni, ennek láttán, de erőt vesz magán végül mégis és megindul a kérdéses ház bejárata felé.
Némán imádkozva kopog, hogy a férfi otthon legyen, határozottan, de nem erőszakosan.  Lábaival türelmetlenül dobol, melynek hangját szinte teljesen elnyomja a lábtörlő szerencsére. Ettől még persze, bárki, akinek van némi alap emberismerete és egyetlen pillantásnál többet szentel rá, tudni fogja, ideges.
Aztán az ajtó feltárul, felfedve a ház tulajdonosának ismerős vonásait, s egy pillanatra mintha szíve mintha ki akarna ugrani mellkasából, ahogy pulzusa váratlanul megemelkedik. Az aggasztó jelenség nem tart szerencsére sokáig, értékei lassan visszacsúsznak a normális ösvényre, még egy apró mosollyal is képes végül megajándékozni a másikat.
- Szia. Remélem, nem zavarlak – fogalma sincs, mit tenne, ha hiába jött volna el idáig, ha kiderülne, a férfi éppen nem ér rá és tovább kell rágódnia kétségein, a segítség érkezésének leghalványabb jele nélkül.

Elmondhatom, hogy az is helyes döntés volt, mikor elfogadtam, legyek tartalékos. Szükségem volt arra a pár év szünetre. Függetlenül attól, hogy közben a szüleim eltávoztak. Függetlenül attól, hogy a sérülésből könnyebb volt felépülni, mint gondoltam. Volt időm átgondolni, megtapasztalni dolgokat. Összehasonlítási alapot kapni arra, mennyire tudnék civil életet élni. Menne. S nem én lennék. A repülés és a levegő az otthonom, mégsem civilként. Ezért is fogadtam jól, hogy visszahívtak. Igaz, éles helyzet helyett az instruktori pálya felé kanyarodtam, mégis, ott volt a levegőben száguldás és a botkormány lehetősége a kezemben.
Sörömet kibontom, s most nincs kedvem pohárba tölteni, így a korty után csak leteszem az üveget, s már kapásból a háromnegyede landolhat a kukába a leveleknek. Azokat azonnal kidobom, addigra Reddie már a tálat nyalogatja, s fel sem pillant rám. A kopogásra felnéz, s megnyalja a száját, majd rám néz, s újfent az ajtóra.
- Nyugalom, haver, nem kell az ajtót kidönteni, hogy kiérj.
Azért az ajtóhoz figyelve megyek, s végül kinyitom. Lépteim halkak voltak, s bár paranoiás nem vagyok, óvatos igen.
Az elém táruló arc és tartás ismerős, halvány mosoly jelenik meg az arcomon és derű a szemeimben.
- Hey Carter - sosem voltam egy laza típus, a szavaim sem a lazaságról árulkodnak. Öszeszedett, van bennük tartás. Mégis, átsejlik rajta a közvetlenség.
- Sosem zavarsz. Gyere beljebb - Reddie jelenik meg a konyha ajtóban, érdeklődő pillantással.
- Ne zavarjon Reddie, békén fog hagyni - ennek megfelelően nem is mozdul a négylábú, csupán érdeklődéssel tekint a belépőre.
- Helyezd magad kényelembe - befelé menet megsimítom Reddie fülét, még jobban tudatva vele, hogy minden rendben van.
- Sört? Kávé? Valami mást? - Felnyalábolom a maradék, még bontatlan állapotban lévő borítékokat és a tartóba teszem, ahogy a konyhába érek. Amit kér, azt viszek neki, s elé helyezem, ha közben helyet foglalt, az asztalra.
Carter érdekes része az életemnek. Nem tartom magam tanár típusnak, noha nem gondolom úgy, hogy ne tudnék tanítani. Vele viszont könnyen ment a megértés. Hogy min mehet keresztül. Talán mert vannak hasonló és közös pontjaink is, azt illetően, mit is akarunk csinálni abból, amink van. De legfőképpen azt, hogy láttam benne a potenciált. Ha valóban ennek kötelezi el magát, ezzel akar foglalkozni, hivatásának tekinteni, úgy nagyszerűvé válhat a saját hivatásában. Főként az éberségét becsülöm, azt a felismerő képességet, hogy megérezze, mikor történik valami kezdődő gubanc, nincs valami a helyén. Márpedig ez egy testőr életében életmentő fontosságú.
- Minek köszönhetem a látogatásod? - Nem vagyok small talk típus. Idegesítő szokásom mások számára, hogy átugrom. Már akinek. A lényegek érdekelnek. Puhítani nem tudnak ezzel, inkább unom és otthagyom, így én sem élek vele. Nem pazarolom az időmet ezekkel. Márpedig Carter sem tűnik fel csak úgy az ajtóm előtt.