Nem kis port kavart az életemben, hogy nemrég kiderült, van egy féltestvérem, akiről 29 éven keresztül fogalmam sem volt. Ahogy a családban senki másnak sem, az apámat leszámítva. Hozzá már eljutottam ezzel a kis meglepetéssel, amivel neki kellett volna előrukkolni, nem nekem. Lett volna rá elég ideje. Vagy leginkább meg sem tennie.
Flort kedvelem, de ez az egész akkor sincs helyén így. Nem így akartam megismerni, nem így akartam gondolni rá, és nem tudom, hová vezet majd ez az egész. Egy biztos: idő kell, amíg elrendeződik. Ha egyáltalán elrendeződhet valaha, suttogja valahonnan mélyről egy kis hang, amit legszívesebben meg sem hallanék.
A helyzet viszont az, hogy visszautasítottam apám kérését, miszerint őrizzem meg vele a hétpecsétes titkot. Legfőképp anyám előtt, és a húgaim előtt. De én erre nem vagyok képes, sem hajlandó. Ha Florral egy idősek vagyunk, akkor még a terhesség szakaszában megcsalta anyát, és abból, amit eddig tudok, nem is egyszeri alkalomról volt szó, hanem románcról, a gyakori Puerto Rico-i utazások, két kapcsolatot tartott fenn egyszerre, miközben az anyám… Még most is hatszázra ugrik a vérnyomásom, ha csak rá gondolok, akkor is. Szét tudnám verni a képét, és nagyon remélem, hogy soha nem fogja kiprovokálni, különben képes leszek rá.
Ezen kattogok út közben, és észre sem veszem, hogy már szinte a húgom lakása előtt járok. Ráfordulok  parkolóra, és kiszállás előtt még veszek egy mély levegőt. Biztos, hogy jó ötlet? De amint kimondom, Lyn jut róla eszembe, és kínomban el is mosolyodom. Ki tud készíteni ezzel a kérdéssel.
Szóval bemegyek.
Becsapom a kocsiajtót, és pár perc múlva már csengetek is, az ajtó előtt szobrozva. Szombat van, egy olyan szombat, amikor épp nem terveztem be mást, mint hogy őt meglátogassam. Mostanában keveset találkozunk, és ez főleg az én bűnöm, de tudom, hogy úgyis megbocsátja. Vagyis… ez az egész családot összevetve nála a legrizikósabb, de remélem, nem rendez megint nagyjelenetet miatta. Mint a karácsonyi találkozón. Meg a bevásárlóközpontban. Meg a …
Nyomom már egy ideje a csengőt, én nem tudom, mi van. Tudja, hogy mennyire utálom ezt. Mikor itt kell ácsorognom a zárt ajtó előtt. Akkor legalább hagyná nyitva, vagy hallaná meg, mikor…
- Helló – dörmögöm, ahogy végre megjelenik, de úgy, hogy az még az én fülemet is megüti, szóval inkább megköszörülöm a torkom, és igyekszem az arcomra is valamivel lazább vonásokat erőltetni. Nyomok egy puszit az arcára, és követem is befelé.
- Ki vele? Hol rejtegeted a fickót? – pillantok is körbe, mintha csak a nyomait keresném, de persze csak szórakozok. Nagyon remélem, hogy nem trafáltam bele ebbe is. – Mi tartott ennyi ideig? – firtatom, és ledobom magam a kanapéra.
- De örülök, hogy ruha, azért van rajtad – húzódik mosolyra a szám sarka, ahogy megáll előttem egy pillanatra, bármennyire is morcos vagyok, azért ő általában jókedvre tud deríteni… miután túlesünk azon, hogy még jobban felbosszantott. Mikor milyen sorrendben. Azt viszont nem érti meg, hogy hiába vagyunk testvérek, és pucérkodtuk végig a fél gyerekkorunkat, most már jobb szeretem, ha nem előttem öltözködik. Na és? Hányszor láttál már fürdőruhában? Vagy épp anélkül? Szinte már a fejemben visszhangzanak a válaszok, és a hamisíthatatlanul pimasz vigyora, amit egyszerre imádok, és utálok tőle. Mert azt jelzi, hogy jobb, ha felkészülök valamire.
- Na és mi újság? – emelek fel magam mellől egy… pingvinmintás beazonosíthatatlan anyagot.
- Jézusom. Akarom én tudni, hogy ez micsoda? – A rendszeretés sosem volt erőssége.

- Mi ez a gondterhelt ábrázat? – mustrálgatom a kanapéról, a szemöldököm felvonva. Tőle aztán végképp nem ez van megszokva. Végig is mérem tetőtől talpig, feltűnik-e valami szokatlan, de mikor elhangzik a válasz, amire pontosan így számítottam, elmosolyodom. Pedig az igazán gondterhelt kettőnk közül inkább én vagyok. Még nem találtam ki, hogyan kanyarodjak rá a témánkra, de azért csak nem így az elején akarom lerohanni vele.
Szóval inkább felőle érdeklődöm, és próbálom előre felkészíteni magam, hogy ne akadjak ki nagyon, ha valami meredeket hallok. Mindig ezzel próbálkozom, de ahhoz képest vajmi kevésszer járok sikerrel. A figyelmemet azonban menet közben abszolút magára vonja valami furcsaság, ami alig pár centire hever mellettem. Nem is állom meg, hogy ne kérdezzek rá.
- Egy gatya – forgatom meg erre-arra, hátha én is felismerem benne az említett ruhadarabot. – És ha nem vagyok túl indiszkrét, kinek varrsz te pingvinmintás gatyákat? – De legfőképp mi célból. – Remélem, nem én kapom szülinapi meglepetés gyanánt. – Bár amint kimondom, meg is bánom, hogy szóba hoztam ezt az eseményt. Általában azt se tudom, milyen hónap van, a szülinapjaimat pedig végképp nem tartom számon. Az idei viszont azért különleges, mert egy hónapon belül átlépem a bűvös huszonkilencet, ami az utolsó húszas évem lesz, ez pedig olyasmi, amit azért még én is nehezen dolgozok fel.
De ez a hirtelen támadt varró szenvedély is újdonság. Gyanakodva pillantok rá, ahogy lecsüccsen elém, és egyben az is újra eszembe jut, hogy miért érkeztem. Vele ellentétben, én nem a spontaneitásomról vagyok híres, és általában le is szoktam rázni, ha túlságosan random látogatásra készül, teszem azt: tíz perc és ott vagyok. Ilyenkor általában kapásból rávágom, hogy nem vagyok otthon, és többnyire azért igaz is, kivéve, amikor nem, most viszont én voltam, aki nem jelentkezett be hozzá túlságosan előre. Ma reggel hívtam fel, hogy beugranék, miután úgy ébredtem, hogy nem vacilálok tovább. Erről egyszerűen tudnia kell és kész. De hogy máris észreveszi rajtam… Tényleg rám ült ez az egész, ezzel tisztában voltam, de azzal nem, hogy ennyire látszik is rajtam.
Ahogy felém hajol, válaszként én is elkezdem hunyorogva szűkíteni a szemeim, és egy bujkáló mosoly is megjelenik az ajkaim szegletében.
- Lenyűgöző helyzetelemzés, Miss Sherlock – mormogom játékosan. – Ne hagyja abba.
És nem is teszi. Felpattan az asztalról, és máris alkut kínál. Persze saját szabályok szerint, de nem is számítottam tőle másra. Az a helyzet, hogy csakugyan megrendítő hírt jöttem vele közölni, mégsem tudok elég komolyságot teremteni a témának, mert a halvány mosoly folyamatosan az arcomon játszik.
- Remekül – teljesítem kifogástalanul a feladat első kihívását. – Mostanában egész sokat megfordulok a Rosá-ban. – A Rosában, amiről ő is tudja, hogy Marilyn kávézója. Annyira nem tudom, hogy ők ketten mennyire tartják, vagy éppen nem tartják a kapcsolatot, míg együtt voltam Lynnel, jóban voltak, de az utóbbi öt éves szenvedéstörténetünktől, amennyire tőlem telt, igyekeztem megkímélni. Bár nem az a fajta, akivel ezt olyan egyszerűen megteheti az ember.
Hogy mit akarok ezzel mondai? Magam sem tudom annyira, de talán a magam módján arra próbálok utalni, hogy valami megint mozgolódik köztünk. És innen kellene folytatnom, valahogy úgy, hogy képzeld: az egyik alkalmazottjáról a minap kiderült, hogy a féltestvérünk. De ezt a gombócot egyelőre visszanyelem. Nem is olyan könnyű ez, mint vártam.

- Miben kezdesz paranoiás lenni? – vonom fel a szemöldököm, miután elhadarja ezt a nagymonológot. Mire a végére ér, az a csoda, hogy még emlékszem az elejére. Tudom, hogy vannak enyhén szólva kattant dolgai, de az elhangzottak közül ezt a mondatot most épp semmihez sem tudom kötni. A mosoly viszont ígyis-úgyis megszületik az arcomon, ami nem azt jelenti, hogy nem veszem komolyan, amit mond, csak ez az előadásmód egyszerűen utánozhatatlan.
- Négy gyerekkel, és azonnal elsülő ágyúval szerintem is felejtős a tag. Honnan szedsz te össze ilyen pasasokat?! – Oké, ezt most épp mondta, hogy az egyik gyerek apukája volt, na de a másik? A bemelegedős? Esküszöm, nem értem, miért olyan nehéz valami viszonylag normális pasast kifognia, nem hosszú távra, előbb csak egy jól sikerült, egy éjszakás randira. Bizonyára azokról hallgat a kis bestia. A bátyádnak nem kell mindenről tudnia alapon. Már csak azt nem tudom, mi alapján válogat.
Így mindent összevetve viszont mégsem jöttem rá, hogy mi miatt lehet gondterhelt. Az új osztály? Nem olyan típus, aki ezt túlstresszeli. Ezek csak kölykök. Ő pedig jól elvan velük. Kettőnk közül inkább én izgulhatnék.
- Mért nem viszed el egy varrodába? Vagy veszed meg azt a szerencsétlen pingvin jelmezt? – világítok rá a számomra homályosabb foltokra. Ő meg a varrás… A mondat befejezetlen része az arcomról is leolvasható. – Mutasd a kezed – nyújtom ki felé az enyém, mikor odacsüccsen elém a dohányzóasztalra.
- Akkor úgy látom, épp jókor jöttem. Különös, de pont tizenöt percig terveztem maradni. – Csak viccelek, és ezt a sunyi mosolyom el is árulja, de sírógörcsre tényleg nem vagyok felkészülve. Legalábbis nem az előtt, hogy elmondanám, amiért jöttem. De tudom, hogy ő is csak szórakozik, nagyon remélem, hogy nincs tényleg valami baj. Bár az is igaz, hogy furcsa nekem egy kicsit. Túl sokat terel.
- Ó, jaj – nyögök ki csak ennyit, ahogy megpillantom, milyen arcot vág a szülinapom említésekor. – Ez nem sok jót jelent. – El sem tudom képzelni, mit tervezhet, de a tapasztalatok alapján nagyon is van miért aggódni. De úgyis visszakapja, ez már csak így megy nálunk.
- Ez most beszólás volt? –vigyorodom el, mikor válaszként megkapom a watsonos idézetet. Gyerekként rengeteg filmet néztünk együtt, akkor fejlesztettük ki ezt az idézgetve kommunikálást, ami nyomokban máig megmaradt. Tagadhatom, hogy imádom, de nem lenne elég hiteles. Azért biztos, ami biztos a képébe nyomok egy párnát, ahogy elkobozza tőlem azt a bizonyos gatyaszerűséget.
Tudom, hogy célzás volt: sejti, hogy mondani akarok neki valamit, de nem is annyira szándékos a terelés, mikor megemlítem, hogy ismét randizgatunk Lynnel. Menet közben jövök rá, hogy ez több mint tökéletes, hogy nyerjek egy kis időt még. Végül is ez is olyan hír, ami megér egy váratlan betoppanást. A reakciója is erről árulkodik, gondoltam, hogy pozitívan fogadja majd, ő mindig is Lyn-párti volt, nem velem szemben, hanem úgy értem, hogy mindig is szurkolt nekünk. De hogy ennyire lelkes lesz, arra én se számítottam. Már-már felér egy egyszemélyes pompomlánycsapattal.
- Ezt még mi se nagyon tudjuk eldönteni – döntöm hátra a fejem a kanapé támlájára, és felpillantok a plafonra, mintha csak onnan várnám a sugallatot. Az arcvonásaimon keveredik a derű, amit a lelkesedése okoz, a témával kapcsolatos visszafogottságommal, és azzal a bizonytalansággal, amit a mögöttünk lévő öt év eredményez. Viszont az is leolvasható rólam, hogy sokat motoszkál a fejemben a kérdés. – De még az is lehet, hogy igen – pillantok rá halvány mosollyal. Rájövök, hogy gyakorlatilag ő az első, akinek ezt kimondom. Eddig még magamnak sem mertem megemlíteni.
A legmélyebb igazság az, hogy félek. De ez nem olyasmi, amit beismerne az ember, pláne én nem. Pláne neki. Vagy bárki másnak. Félek, hogy így is túl sokat ártottunk már egymásnak, mi van, ha most is csak sérüléseket okozunk majd? Ha megint beleugrunk, és kiderül, hogy nem működik, akkor többé nem lesz már visszaút. Hogy hogyan történt?
- Bonyolultan, mint mindig – dörzsölöm meg az arcom a tenyeremmel. – Még februárban az éjszaka közepén beállított hozzám, hogy mit képzelek magamról, amiért az orra előtt flörtölgetek az egyik alkalmazottjával. – És tessék, minden út Rómába vezet, megint csak témánál vagyunk, akár itt is felhozhatnám Flort, de még mindig az inkább nem mellett döntök. – Én meg szokás szerint összetörtem néhány poharat – mosolyodom el, ez valahogy mindig megvan, ha ideges vagyok –, de végül nálam aludt. Két hete pedig velem jött a washingtoni szervizkonferenciára. Titokban, de az a három nap olyan volt, mint régen. – Nem számolva, hogy megtalálta az orvosi papírjaimat, de ezt az apró malőrt leszámítva minden tökéletes volt, ami elég biztató.
- Kérdés, hogy ha öt év alatt nem sikerült megjavítanunk, akkor most mennyi esély van a csodára – osztom meg vele a fő dilemmát, ami szerintem Lynben és bennem is ott motoszkál, és ami óvatosságra sarkall. Illetve fontos emlékeztetnem magam, hogy Joy egyáltalán nem tud Rose létezéséről.
- De most te jössz. Csak jelzem, hogy még mindig nem tudom, mitől vagy ilyen kis ágyban kaki. És ha már így van, egy kávé sem jönne rosszul. Egye-fene szolidarítok veled, és én is elfogadok egyet.

- Hujjuj – fejezem ki tömören és röviden együttérzésemet. Ettől nem is kell többet mondania. Szerencse, hogy velem ezt mostanában már nem csinálják. Mióta egyszer nem engedtem be őket, megpróbálva eljátszani, hogy nem vagyok otthon. Csak közben épp Bree is megérkezett, és…enyhén szólva lebuktam, amiből aztán jó nagy sértődés lett. Pedig szerintem egészen jól kimagyaráztam.
Látom az esdeklő pillantását, de tudja már, hogy ebben a kérdésben hajthatatlan vagyok. Pláne… pláne mostanában. Apámmal nem sikerült jól a legutóbbi beszélgetésünk, és éppen azért vagyok itt, hogy Joyjal is megosszam a tényt, miszerint van egy velem egy idős féltestvérünk.
De Joy is érdekesen folytatja a sztorit, mire a végére ér, és kinyögi a lényeget, muszáj vagyok elvigyorodni, alig tudom visszatartani a nevetésem. Inkább csak hátravetem a fejem a kanapén, és a plafont bámulom. Istenem, erre is csak ő képes.
- Abszolút érzékelem – sietek megnyugtatni róla, mennyire együttérzek, még ha ez momentán nem is annyira látszik, de kész, eddig bírtam, ezen a ponton kirobban belőlem a röhögés.
Miután már képes vagyok megszólalni, azért felteszem a nagy kérdést.
- Na és? Mi a terv? – kérdem kíváncsian, mert ehhez a mutatványhoz kelleni fog. – Találtál már vőlegényjelöltet, vagy menjünk el este valahová, és kerítsünk egyet?
Ahogy mesélek neki, arról hogy mi is van velem, meg mi nincs, Lynre terelődik a szó, és ez afféle mentőexpedíció is tőlem. Nem akarok még apánkról beszélni, még mindig nem döntöttem el, hogy tényleg jó ötlet-e beavatni Joyt is ebbe az egészbe, lehet, tényleg meg kellene tartanom magamnak a titkot. De úgy látszik, nagyon is ráharap a témára.
- Csak egy kicsit – mosolyodom el, ahogy a flörtölésre kérdez. Tudom, ronda dolog volt, de annyira, annyira felbosszantott. És tudom, hogy Joy is tudja, az a mosoly az arcán mindent elárul, még mindig jó érzéke van elkapni a lényeget.
- Ezzel nem vagy egyedül… – sóhajtom utána, ahogy elillan poharakra vadászni. Sokszor én sem értem magunkat, hol csúszhat mindig félre. Elgondolkodom azon, amit mond. Ha nem csinálnánk titkot belőle, akkor könnyebb lenne? Valószínűleg igaza van, csak már annyira a sűrűjében vagyunk a titkoknak, hogy nem olyan egyszerű kibogozni magukat belőle. Épp ezt mondtam Lynnek is apámmal kapcsolatban. Már elegem van a titkokból, egyszerűen nem fér belém több.
- Ebben igazad van, de ez most már túlságosan kibogozhatatlanná vált. Ha fel akarnám számolni a titkokat, nagyon hamar eljutnék Rose-ig, és arra… nem biztos, hogy fel vagyok készülve. Vagy hogy fel leszek-e valaha. Az idő pedig csak telik. Ha valamire, arra jó volt ez a hat évnyi szarakodás, hogy megpróbáljuk egymás nélkül, és kölcsönösen rájöjjünk, hogy úgyse működik. Néha azt kívánom, bárcsak ment volna. Bárcsak azóta lenne valakije, akibe fülig szerelmes, és az a tökéletes férje és a gyereke apja tud lenni, amire én nem voltam képes. Ám ezeknek a gondolatoknak itt most nagyon nincs helye, gyorsan el is hessentem a témát, térjünk csak vissza rá.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem ellenkezett sokáig – mosolyodok el a sztoriján, szerintem nem sok olyan férfi van, aki inkább hazatessékelte volna. – Na és jó vendéglátóhoz mérten gondosan betakargat esténként? – somolygok rá, ahogy felém egyensúlyoz a kávéscsészékkel. Mikor viszont kézbe veszem a sajátomat, és belekortyolok, kis híján reflexből visszaköpöm. Mindig elfelejtem, hogy ha hozzá jövök, jobb ha inkább én gondoskodom erről a kis részletről.
- Pedig, a kávéfőzést leszámítva nem látok olyat, amiben nem remekelnél, ha igazán beleveted magad – pillantok rá huncut mosollyal, én is látom, és érzem, hogy valamiért szigorúbbak vele, de talán a legkisebbnek mindig ez a sorsa. Minket már nem tudnak annyira egyengetni Bree-vel, így megpróbálják megragadni az utolsó lehetőséget.
- Ne akarj nekik annyira megfelelni. Nekem is minden alkalommal elmondják, hogy ideje lenne már megnősülnöm, és unokákat akarnak, de annyira azért nem töröm magam az ügy érdekében. Ne hagyd, hogy ennyire rádüljenek. – Inkább leteszem a csészét, és a bal kezemmel felé somfordálok, hogy magamhoz döntsem egy kis bratyós ölelésre. Ha nem ellenkezik nagyon, a feje a vállamon landol, mikor kisebbek voltunk, valamilyen ürüggyel folyton rajtam fetrengett, és ezt valahogy mindketten annyira megszoktuk, hogy ha vele vagyok, az a furcsa, ha nem állok neki gyömöszölni, vagy birizgálni egy kicsit.
- Azon vagyok, hogy megjavítsam a dolgokat. De ezt egyelőre csak neked árultam el, még ő se nagyon tud róla, szóval… – eszembe jut, hogy épp az előbb fejtette ki, mennyire nem preferálja a titkokat, így ezt a szót inkább mégsem mondom ki. – Jó tudni, hogy ilyen szurkolótáborunk van – mosolyodok el halványan.
- Viszont van valami, amiről beszélnünk kellene. Csak éppen fogalmam sincs, hogy kezdjek bele… - És a kocka el van vetve, ahogy a drága Julius barátunk mondaná. Ekkor viszont megzizzen mellettem valami, én pedig reflexből kihalászom a derekam mögül, még mielőtt élménymasszázst nyújtana itt a kanapéba süppedve. Rápillantok a képernyőre, csak aztán jut el a tudatomig, hogy nem is az én telefonom. Nem áll szándékomban elolvasni az üzenetet, de ekkor már késő. Ahogy elém ugrik, nem tudom figyelmen kívül hagyni. És azzal a lendülettel el is kerekednek a szemeim.
- Ez meg mi akar lenni? – A hangom tökéletesen kifejezi, hogy erre most magyarázatot kell adnia, különben úgysem szállok le addig a témáról.

Úgy látom, merengős hangulatban van ma este. De hát ez a húzása után, el is hiszem, hogy van min lamentálni. Nem lennék a helyében, annyi bizonyos. Nem elég, hogy anyáék bejelentkeztek hozzá, most már egy átmeneti férj-jelöltet is be kell cserkészni a nemes alkalomra. Mondjuk akkora szarban azért nincs, amilyenben érzi magát, ez a vőlegénykeresés manapság már nem olyan nagy kunszt. Szerintem ha igazán belevetné magát, pikk-pakk lenne néhány jelentkező. A látogatás után pedig már bonthatja is a holtodiglant.
De hát van terve! Érdeklődve pillantok fel rá, még mindig az eltejesített, bűn rossz kávéval egyensúlyozva.
- Na, meséld azt a tervet. Hadd halljam. Majd én megmondom, hogy mennyire használható. – A csészét pedig végül tényleg leteszem az előttem heverő asztalra. Hallgatnom kellett volna rá, de most már késő. Még mindig a számban érzem az ízét. – Mellesleg, ha rejtegetnél valahol egy kis sütit, akkor ez a tökéletes alkalom, hogy megkínálj vele.
Amíg beszél, azon gondolkodom, hogy mit is mesélt eddig erről a Dave-ről, merthogy úgy látszik, ő lesz a nyertes befutó. Legalábbis egy kamueljegyzéssel, nagyon úgy tűnik, gazdagabb lesz az idén.
- Vannak ilyen ambíciói? – kérdem halvány mosollyal, mikor a színészetet említi. Azokba a „meghallgatásokba” pedig inkább bele sem gondolok. Te jó ég, mi folyhatott ott. – Na és mit kell tudni erről a Dave-ről? Ha már a kamuvőlegényed, ideje lenne nekem is bemutatnod. Egyelőre szóban – teszem hozzá, nehogy nekem is leszervezzen egy meglepetés találkozót. Annyira azért még ne rohanjunk előre.
A rám és Lynre vonatkozó kérdése után hallgatok egy ideig. Miért érezzük fontosnak, hogy kibogozzuk a múltat? Nem mondom, nekem is megfordult már a fejemben, hogy egyszerűen hagyni kéne az egészet, és új lapot húzni. Hat év alatt próbálkoztunk is vele jó párszor, de hiába, a szőnyeg alá söpört problémák újra és újra előjöttek, az arcunkba dörgölve, hogy róluk bizony csúnyán megfeledkeztünk. Amíg nem oldunk meg, vagy nem látunk be bizonyos dolgokat, addig nem fog zökkenőmentesen menni az együtt, ebben mostanra sajnos teljesen biztos vagyok. Csak abban nem, hogy ez sikerülhet-e.
- Ami a múltban gond volt, az a jelenben is az lesz, ha nem figyelünk rá. Bár… el sem hiszem, hogy ez a mondat tőlem származik. Nem iratkoztam be semmilyen buddhista tanfolyamra, mielőtt rákérdeznél – mosolyodom el a végére egy kicsit szomorkásan, de azért a tőlem megszokott humorba kanyarodással. Fogalmam sincs, miért magyarázom neki ezeket, hiszen még ha akarna, se tudna segíteni, lévén, a legfontosabb csomóról, Rose-ról nem tud, és azért ez elég sokat változtat a képleten. Olykor megfordul a fejemben, hogy elmondom neki az igazságot, de ugyanolyan gyorsan el is szoktam vetni az ötletet. Utálom, hogy így van, de nem érzek hozzá elég bátorságot.
- De igyekszünk nem rossz macskák módjára viselkedni, becsszóra – nézek rá huncut fénnyel a tekintetemben, majd inkább vissza is kanyarintom a témát az ő magánéletére.
- Igen, ezt már én is ismerem – bólogatok, ahogy az ajtón betódulást, és nincs más választás részt ecseteli, így már nálam is befutott egyszer-kétszer. De hát, Dave szeme előtt bizonyára a jutalomfalatok is ott lebegtek így hajnal három körül, míg én maximum a kedvenc bratyó címért versenyezhettem. Magammal.
- Na és, az ágyban is vőlegényedül fogadnád? – kérdem mosolyogva, ahogy mindentudó ábrázattal méregetem. Nem tartozom azok közé, akik számára tabu ez a téma a testvérei előtt. Persze, túlzott részletekbe én sem szívesen bocsátkozom, de ez még azért ettől messze áll. Tudni akarom, hányadán állnak ezzel a fickóval.
- Kisebb-nagyobb kitérői mindenkinek vannak – vonnám meg a vállam, ha nem azon feküdne éppen. Érzem rajta, hogy különösen el van kenődve. Próbálja leplezni, de engem azért nehezen vág át. – Az enyém például röpke hat évig tartott. Ettől biztosan jobban állsz. – Mert ha most megint összejövünk Lynnel, az egyértelműen ezt mutatja, hogy hiba volt szakítani a múltban. Mégpedig az én nagy és kitörölhetetlen hibám.
- Mi? Dehogyis. Ezt meg honnan szeded? – lepődöm meg, ahogy azt mondja, őt nem akarták volna a szüleink. Ugyan erről sosem beszélgettem velük, de nem hinném, hogy erről lenne szó. És itt megint csak eszembe jut, ami miatt érkeztem. – Szerintem inkább azért élvezed ennyire a kitüntetett figyelmüket, mert te vagy a legkisebb. Afféle utolsó esély. Mi Breevel már reménytelen esetek vagyunk – fut az arcomra egy halvány félmosoly, ahogy a válla fölött átvetett kezemmel lustán a haját kezdem birizgálni, egészen addig, míg meg nem érkezik az a bizonyos sms. A szemöldököm rögtön a magasba ugrik, és ahogy rápillantok, az ő arca sem túl megnyugtató. A magyarázata pedig már majdhogynem felbosszant.
- Joy. Légy szíves, ne nézz hülyének – kérek tőle csupán ennyit első nekifutásra, majd vissza is kanyarodok a szöveghez, és elolvasom újra. Te leszel a következő áldozat? Ez mi a fene? Kitől, és miért kap ilyen üzenetet? Nagyon ajánlom, hogy ezt rögvest megmagyarázza. Bele is kezd, de amit mond, csak még jobban elképeszt.
- Másmilyen? – mondom ki pislogva egyet. – Úgy érted, az egyik exed egy elvetemült pszichopata, aki azzal szórakozik, hogy fenyegető üzenetekkel áraszt el? Nem tudod lenyomozni a számot? Voltál már a rendőrségen? Nekem miért nem szóltál erről egy árva mukkot sem? – törnek fel belőlem a kérdések, de kezd felmenni bennem a pumpa. Vagyis már késő. Ez így nagyon nem tetszik. Az se, hogy zaklatják, és az sem, hogy megpróbálta letagadni előttem. Elveszem a karom a feje mögül, és felegyenesedve a kanapén, szigorú tekintettel keresem az övét.
Még mindig hitetlenkedve hallgatom a szavait.
- Nem hiszed, hogy veszélyes lenne? És mégis mitől vagy benne ennyire biztos? – A hangomban most már azért hallatszik a tompa idegesség.
- Meg ne próbálj terelni, Joyce. Ez most nagyon nem az a pillanat – zárom rövidre a törekvését. A pillantásomból, ha akarnám, se tudnám kiszűrni az aggodalmat. Ez nem játék. Már pedig nagyon úgy tűnik, hogy túlságosan könnyelműen fogja fel.
- Mi ez az egész? – Valahogy úgy érzem, még nem mondott el mindent ezzel kapcsolatban.

A minden gondot megoldó Dave.
Igazából összesen annyi bajom van eddig a fickóval, hogy még sosem találkoztunk. És hogy katona volt. Nem szeretem annyira az ilyen karót nyelt, első a kötelesség és a haza becsülete-fickókat, akik mindent erőből próbálnak megoldani. Legalábbis eddig nincs túl sok jó tapasztalatom velük.
Na meg, hogy Cash-hez kötődik. Az a pasas sem volt százas, pedig állítólag legjobb barátok voltak. Ráadásul Joy érezhetően bele van habarodva, ő meg csak játszogatja itt a boyfriend szerepet. Vagyis katona létére még töketlen is…
Joy szakít ki a merengésemből. Meg az érkező csokis kekszek.
A baleseti sebész mondjuk nem olyan rossz, bár az orvosok a másik olyan kategória, akiktől fél percen belül frászt kapok. Mit mondjak, Joy ismét remekül választott. A háromgyerekes fazontól mondjuk még mindig jobb.
Mintha Joy is kicsit feszültnek tűnne, de ezt egyelőre inkább a szülői látogatás miatti izgulásnak tudom be. Főleg így, hogy ekkorát kamuzott nekik.
- Na látod, ez igaz – vigyorodom el a megjegyzésén, ebben mondjuk tényleg van némi igazság. Szerintem az egész család nyugodtabb lenne néhány fokkal, ha tudnák, hogy egy baleseti sebész kíséri minden lépését ennek a flúgos kisasszonynak. Oda is vonom magamhoz, hogy spontán megdögönyözzem egy kicsit.
A Lynre és rám vonatkozó kérdésére nem nagyon tudom, mit kellene mondanom neki. Azt nem árulhatom el, hogy van egy hat éves lányunk. És ez sajnos egy olyan dolog, amit még körülírni sem egyszerű.
- Ez nehéz kérdés. Kérdezz könnyebbet – mosolyodom el végül, ahogy ezzel kivágom magam, de most hogy így belegondoltam, azt hiszem, a bizalom az, ami a leginkább sérült köztünk. Képtelenek vagyunk megbízni egymásban. És ez szerinte még mostanában is igaz. Bár próbálunk úgy tenni, mintha minden rendben volna, és az is igaz, hogy próbálunk dolgozni rajta, de hát. Kérdés, hogy ez olyasmi-e, amit még meg lehet javítani.
- Köszönjük a kampánybeszédet. Várj csak. Elmondanád ezt a mondatot még egyszer? Szeretném felvenni, és lejátszani Lynnek, ha nekem esetleg nem hinné el – szélesedik ki a mosolyom, és azzal nyúlok is a telefonom után. Persze, nem azért, hogy tényleg rögzítsem, csak csekkolom, hogy kaptam-e időközben valami fontos mailt vagy üzenetet.
Aztán ahogy visszatérünk Dave-re, ő maga is megfogalmaz az előbbi gondolatimból néhányat.
- Ez a kis szerepjáték arra mondjuk elég jó lesz, hogy belemelegedjetek a dologba – biztatom mégis, pedig teljesen hülye vagyok, épp az előbb soroltam fel öt, teljesen valid indokot, miért nem kérünk ebből a Dave-ből. De látom, hogy el van kenődve miatta, még ha nem is nagyon mutatja.
Az érkező sms-e viszont két másodperc leforgása alatt minden más témát maga mögé utasít. Próbál terelni, de ezúttal nem hagyom neki, az arcom komorrá és feszültté változik. Ahogy habogva belekezd a magyarázatba, a homlokom gondterhelt ráncba fut. A folytatástól pedig semmi perc alatt ideges leszek. Nem akart terhelni? Engem? Akkor mégis ki a jó fenét terhel ilyenekkel? Hú, de mérges vagyok, nagyon kevés választ el attól, hogy a kérése ellenére ne fakadjak most azonnal ki. De végül engedek neki, meghallgatom a hosszabb magyarázatot is, és a dühöm apránként kezd valami mássá alakulni. Értetlenség? Zavartság? Meglepettség? Hitetlenség? Feszült aggodalom? Nem tudom, mit olvashat le az arcomról, de ezek az érzelmek kavarognak bennem. Ez képtelenség.
Nem szólok közbe, hagyom, hadd beszélje ki magából, ha már ilyen sokáig tartogatta. A könnyei láttán ismét visszatér a haragom is, rá is haragszom, amiért mindeddig nem szólt erről az egészről, de leginkább arra a szemétre, aki ezzel szórakozik.
Közben olyan dolgokról is mesél, amikről eddig szintén nem tudtam. Régről, a múltból. És szerintem nem csak én, de rajta kívül senki más. Úgy látszik, tényleg megindult nála egy lavina. De a végével már abszolút nem értek egyet, és nehéz is megállnom, hogy ne szakítsam félbe. Aztán mikor tényleg a végére ér, elém ül, és itt a lehetőség, hogy mondjak valamit, hirtelen már sokkal kevésbé tudom, hogy mi is legyen az pontosan. Ez azért súlyos volt. Remélem, abszolút csak viccel azzal – a maga morbid humorérzékével –, hogy most bármi másra is témát váltunk.
Végül csak kinyújtom a kezem, hogy megfogjam vele az övét, és szó nélkül visszahúzzam ide mellém a kanapéra. A tekintetét keresem.
- Joy, a halottak nem szoktak csak úgy feltámadni – mondom ki halkan, összevont szemöldökkel. – És légy szíves ne azt hozd ki belőle, hogy én is őrültnek nézlek. Hanem csak azt mondom, hogy… ez egy alternatíva. – Nem hiszek benne, hogy Cshnek ehhez bármi köze lenne, de oké, legyen egy alternatíva. – De attól lehet még más verzió is. A rendőrségre mindenképp el kell menni ezekkel az üzenetekkel. Nem akarok ilyeneket hallani, hogy megvársz bármiféle drámai csúcspontot, vagy hogy szerinted nem akar megölni. Jézus, Joy. Felfogod… felfogod, hogy miről beszélsz? – simítok végig a homlokomon. Olyan ideges vagyok, hogy a pulzusom lassan az egekben hever, egyedül a krokodilkönnyei azok, amik miatt visszafojtom az indulataimat, és megpróbálok ilyen finoman és megértően beszélni vele. Pedig ezzel most baromira megijesztett. Meg fel is húzott. Azt se tudom, melyik az erősebb, de inkább elhallgatok pár másodpercre, mert érzem, hogy a mellkasom is szúrni kezd. Fasza. Azt se tudom, nálam van-e a nyamvadt gyógyszerem.
- Ez nem játék, Joy. Tudom, hogy te is tudod. Szólnod kellett volna. Ha nem is nekem… - gondolom végig gyorsan a választékot. – De nekem. Ígérd meg, hogy nem titkolod el többet. És hogy holnap elmész ezzel a rendőrségre. Ha szeretnéd, elmegyek veled. Sőt. Az lesz a legjobb. Kérek is egy szabadságot. – Azzal felmarkolom a mobilom, a másik kezemmel pedig megtámaszkodom a kanapé karfájában, és fel is állok. Meg kell keresnem a tablettákat. Talán a dzsekim zsebében hagytam.
Még dolgoznak bennem, amiket Cashről mondott. De arra egyelőre még nem tudom, hogyan reagáljak. Kell egy kicsit emésztenem az elhangzottakat. Mi lehetett azzal a kapcsolattal? Én azt hittem, hogy jól megvannak. Ennyire vak lettem volna?
- Hoznál nekem egy pohár vizet? – Valamivel le akarom foglalni, amíg megkeresem a bogyóimat. Ha nincs nálam, az lesz még gyönyörű, lassan nem is tudok mély levegőt venni.

A tartalék könnyű kérdés hallatán csak villantok rá egy hamiskás mosolyt, mindig is nagyon tudta csűrni-csavarni a szavakat, de jobb is, ha elengedjük ezt a témát jelenleg, nem ezért vagyok most itt.
- Hát, ha kamuvőlegénynek jelölted, szerintem ezekre a kérdésekre viszonylag hamar választ kapunk. – Férfi legyen a talpán ez a Dave, ha a kamucsókok, kamuölelések, kamuegyüttalvás során sem kap ihletet. – Ha egyszer a legjobb haverja volt a jegyesed, nem biztos, hogy azért vagytok csak barátok, mert sosem voltál az esete – pillantok rá úgy, hogy abból nagyon is kiolvashatja, mire gondolok. Ilyenkor azért az ember féken tartja magát. De ennek már több éve, most már nem kell semmit tiszteletben tartani, szabad a pálya.
De a Cash-témát viszont – mint kiderül – ennyivel még nem tudtuk le. Mikor megjön az a bizonyos sms, a hangulat eléggé megváltozik, kérdőn és rosszat sejtve nézek Joyra, a magyarázatok pedig egykettőre felnyomják a pulzusomat. Hogy mi?
Látom rajta, hogy nagyon is felzaklatja a téma – hogyne zaklatná fel, ezek az üzenetek konkrétan fenyegető jellegűek –, de amikor a volt pasasa neve is felbukkan a gyanúsítottak szegényes listáján, bennem is bennem reked a szó. Nem is tudom pontosan, hogy attól tartok jobban, hogy Joy tényleg megzakkant, vagy hogy amit mond, abban tényleg lehet némi ráció. Én nem ismertem annyira ezt az ürgét, viszonylag zárkózott típus volt, nem dúltak köztünk ellentétek, de annyira sosem voltunk jóban, hogy az apróságokból leszűrhessem, hogy ez most ő vagy nem ő, de az ötlet borzasztó vadnak tűnik. Hiszen halott.
Joy pedig teljesen kiborul, de van egy olyan érzésem, hogy ennek a pillanatnak már rég meg kellett volna történnie. Magamhoz ölelem, de mintha most ez sem nyugtatna rajta.
- Nem vagy őrült, Joy – mormolom lágyan a fülébe. – Csak úgy tűnik, még mindig nem dolgoztad fel azt a kapcsolatot. – Ez egyébként sok mindenen látszik, attól, hogy nem beszélünk róla, még nem vagyok teljesen vak. Cash halála óta nem volt normális kapcsolata, de még normális jelölt sem bukkant fel soha. Talán most ez a Dave. – De egy pszichológus attól nem biztos, hogy rossz ötlet. Tudod, csak úgy processzor-karbantartásra – engedem el végül, egy nagyon halvány és vérszegény mosollyal.
De a folytatás hallatán már nekem is nehéz nyugodtnak maradnom. Sőt. Érzem is, hogy nem ártana bevennem egy bogyeszt. Képes azt mondani, hogy szerinte az illető nem akarja megölni… Hát ha ezen már el kell gondolkodni, az régen rossz, az esélyét sem akarom megadni, hogy ilyesmi akár csak gyanúba keveredhessen. Azt a részét abszolút nem tudom feldolgozni, hogy eddig a ült és várt, és nem szólt senkinek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy valami pszichopatától rendszeresen fenyegető üzeneteket kap. Mi az, hogy azt hitte, hogy csak játék! Joy, baszki…
- Inkább azt sajnáld, hogy eddig titkolóztál előttem. Mintha nem… mindegy – nézek félre, nem akarok még tovább rontani a helyzeten. – Nem vagyok ideges – szögezem le. Nem a faszt nem. – De légy szíves hagyd ezt a dumát, hogy nem akarsz felizgatni. Úgy beszélsz, mintha valami pacemakeres nyugdíjas lennék, a bátyád vagyok, Joy, és azt hittem, én lennék az első, akinek elmondanád, ha ilyesmi történik. – Oké, mégsem tudom magamban tartani. És ez a Cash-téma is… mindig is éreztem, hogy vannak itt még eltemetetlen dolgok, de arra nem számítottam, hogy ennyire mélyen. Egy kicsit azért megütnek, amiket mond. Nem tudok rá azonnal reagálni, de nem engedtem el a fülem mellett. Megkönnyebbült a temetésen? Nem kapta vissza önmagát? Ez utóbbit láttam, de eleinte azt hittem a gyász miatt, aztán meg… aztán fogalmam sincs. Nekem is jobban figyelni kellett volna rá.
- Várj, mit értesz az alatt, hogy a szavai tettekké váltak? – Ahogy kimondja, el is pattintja vele a gondolataimat, és homlokráncolva az arcára emelem a tekintetem.
- Nem kell egyelőre több bizonyíték. Az is lehet, hogy a számot rögtön be is tudják azonosítni. Ha valaki tényleg csak szórakozna ezzel, de az is biztos, hogy akkor megkeresem, és kitekerem a nyakát. – Sok hülye van, de ha tényleg kiderül, hogy valami ismerőse áll emögött, tényleg nem garantálok az illetőnek semmi jót. – Cash-t nem is muszáj szóba hozni, legalábbis mint gyanúsított – félek, akkor talán tényleg nem vennék elég komolyan –, elég csak azt mondani, hogy nagyon hasonlít az ő stílusára, hogy adj valami kiindulópontot. Lehet, az egyik haverja csinálja. – És önkéntelenül is eszembe jut Dave. Te jó isten. Csak nem. Az arcom viszont néhány hosszú pillanatra teljesen lefagy, míg végiggondolom ezt az eshetőséget.
- Mit mondtál, mikor lesz ez a családi ebéd? Azt hiszem, mégis lesz időm eljönni. – Látni akarom a fickót. Ezek után már pláne. Közben a mellkasom közepén lévő nyomásérzet lassan, de biztosan emelkedik, eddig próbáltam figyelni a légzésemre, és úgy tompítani, de most már szúr is. Mikor Joy nem figyel, az ökölbe szorított ujjaimat rányomom egy-két pillanatra, és körző mozgásokkal, megpróbálok oldani rajta egy kicsit, mintha csak egy teljesen átlagos, ártalmatlan mozdulat lenne.
Kérek tőle egy pohár vizet, és míg elindul a konyhába, fel is állok, hogy kivegyek egy gyógyszert a felakasztott kabát zsebéből, épp be is teszem a számba, mikor visszaér vele.
- Kösz – elveszem tőle, és le is húzom. – Ha még egyszer kimondod, hogy nem akarsz felizgatni, egész biztos, hogy rád borítok valamit. Vagy halálra csikizlek – engednek egy nagyon apót a vonásaim. – Ne csinálj úgy, mintha az lenne a legnagyobb probléma, hogy ideges vagyok. - Mert nem ez.
Ahogy kimondja, hogy eljön velem a rendőrségre, kapok is az alkalmon, és valamivel meg kell magyaráznom azt is, hogy miért jöttem ide az ajtóhoz. Leemelem a fogasról a kabátom, és magamra is kanyarintom.
- Akkor csipkedd magad. Én már kész vagyok. – Míg várok rá, felveszem a cipőm, és a hátammal észrevétlen nekidőlök az ajtónak. Néhány perc kell csak, és el is múlik a rosszullét. Szándékosan nem akarok leülni. Ki akarom bírni. Ki kell bírnom. Nem akarok egy roggyan tat lenni, az istenit már az egésznek.

***
Az adatfelvételen, és a bejelentésen viszonylag hamar túlesünk. Most hogy ezt letudtuk, egy kicsit meg is könnyebbültem. Azért az határozottan segít a tudat, hogy tettünk valamit, még ha nem is biztattak túl a rendőrök. Tűt keresnek a szénakazalban. A számot nem tudták beazonosítani, de azért biztosítottak róla, hogy mindent megtesznek, amit tudnak.
Visszaterelgetem Joyt a kocsiba, és mielőtt még beindítanám a motort, felteszem a kérdést.
- Na és most hová menjünk? Ezek után jár valami lazító program is. – Nem akarom csak úgy itt hagyni. Meg amúgy is… mostanában nem töltöttünk együtt elég időt. Az már csak hab a tortán, hogy amit eredetileg akartam, még mindig nem mondtam el neki, de majd meglátom, beszúrom-e egyáltalán valahová. Erre a napra már bőven elég volt az izgalmakból.

Hallgatom Joyt, és úgy gondolom, elég nagy türelemről teszek tanúbizonyságot, pedig ha nem a családomról vagy a fontos ügyfelekről van szó, annyira nem jellemző rám ez a tulajdonság. De ez az a pont, amikor nem bírom tovább. Ez a mondat, amit kiejt, szinte felrobbant bennem minden ellenállást. Mikor megáll, és keresi a szavakat, hogy „én csak…”
- Te csak, te csak…- ismétlem el morgolódva, pláne mikor már a nem létező öngyilkos hajlamairól van szó. –  Te épp csak hülyeségeket lötyörészel, Joy. Mi az, hogy az élet túlnőtt rajtad? – mondom és kérdezem egyszerre kínomban. Én nem tudom értelmezni ezt a mondatot. És ami ennél is jobban leköt: képes azt állítani, hogy azért nem beszélt a zaklatóról, hogy ÉN ne kerüljek bajba. Hát megáll az eszem. Mélyen felsóhajtok.
- És így aztán sokkal jobb – összegzek tömören a magyarázata után, de aztán rápillantva, a mérgem kezd is oszladozni, a tekintetem megenyhül, és egy kicsit lágyabb hangon hozzá is teszem. – Nem sodorsz bajba, Joy, meg tudom védeni magam. De leginkább téged szeretnélek. – Nem neki kell megvédenie engem, hanem épp fordítva. – Milyen meséken nőttél te fel, ha még ezt sem tudod, hogy nem a királylány, hanem a királyfi a tragikus hős mindig mindenhol – hajlanak halvány, bujkálóan hamiskás mosolyra az ajkaim, ahogy közelebb lépek hozzá.
Szóval mához két hétre lesz az a bizonyos vacsora. Remek. Eddig nem terveztem jönni, de most már kifejezetten szeretnék találkozni vőlegényjelölttel. Az előbb hallottak fényében, leginkább Cash miatt.
- Remélem, finoman főzöl, azt hiszem, mégis beugrok erősítésnek – árulom el neki is a tervem, és őszintén remélem, hogy semmi más elfoglaltság nincs betervezve aznapra, és menet közben sem szerveződik rá. Bár a másik érdekes tényezője ennek az estének az lesz, hogy az ominózus Florral kapcsolatos szembesítésem óta én sem találkoztam apámmal. Pedig nem mondhatnám, hogy kebelbarátokként váltunk el. Fogalmam sincs, hogy érintette, hogy megütöttem. Megbántam azóta, mégiscsak az apám, hiba volt kezet emelnem rá, de nincs szándékomban bocsánatot kérni tőle, amíg így áll hozzá ehhez a kérdéshez. Szeretném, ha ő vallaná be anyámnak a történteket, de erre egyelőre semmi hajlandóságot nem mutat. És még Joynak sem mondtam erről semmit, de hát nem számítottam ilyen vadregényes részletekre, mikor átléptem a küszöbét.
Ahogy magyaráz, csak ingatom a fejem. A sok „hidd el nekem...” Meg hogy „mérlegelve a helyzetet”. Mégis mit mérlegelt, könyörgöm, ha az lett a végeredmény, hogy bár sorozatos fenyegető üzeneteket kap egy pszichopatától, ő nem szól senkinek. Annyira mérges vagyok, hogy akár gőzölöghetnék is. Nem rá, hanem érte. Én sem szeretek mérges lenni, rá még aztán pláne nem, de talán javul valamicskét a helyzet, ha túl leszünk a feljelentésen.
És a gyanúm be is igazolódik, bár ez még önmagában semmire sem garancia, megtettük az első lépést, és ez egy kis megkönnyebbülést is hozott, talán mindkettőnknek. Mikor rávágja, hogy inni akar, elvigyorodom. A folytatásra már visszább szelídül a mosolyom, sírásra azért, remélem, nem kerül sor, nem azért, mert zavarna, ha megteszi, hanem mert… Inkább ezt hagyjuk is.
- Hogyne érteném, akkor keresünk egy karaoke bárt – bólintok, és be is indítom a kocsit, de mielőtt elindulnánk, még visszapillantok rá, ahogy a mondandójába kezd.
- De most már, remélem, azért felderengett egy kicsit. – Már a kiút. Tudom, milyen érzés az, amikor eltévedsz a saját életedben, én is megtettem már párszor, és tényleg kutya nehéz kijavítani az ekkor vétett hibákat. De talán nem lehetetlen. Hagyom, hogy hozzám bújjon, és viszonzásul át is karolom, halvány mosollyal konstatálom, hogy azért már lényegesen kevesebb feszültség járkál benne. Ezekben a szavakban nem vagyok annyira jó, de ezt már tudja rólam, így nem hinném, hogy meglepődik a hallgatásomon.
- A felnőttség lényege egyáltalán nem az, hogy egyedül vagy. Ezt szerintem még Rose is tudja – jegyzem meg a szavaira, ahogy visszahúzódom menetirányba, hiszen épp a múltkor fejtegette itt nekem, ugyanezen az ülésen, hogy szerinte Marilyn azért szomorú, mert nincs férje, mint a szomszéd szipirtyónak. Egészen a gondolatfonal végéig nem tűnik fel, hogy konkrétan kimondtam Joy előtt ezt a mondatot. Rose-ostól, mindenestől. Basszuskulcs. Gyorsan el is indulok, mielőtt még szóba hozhatná, hogy milyen Rose-ról fecserészek itt, bár aligha hiszem, hogy ez valóban megállítja majd. Hogy én mekkora hülye vagyok.

Az, hogy legalább már belátja, nagyon fontos lépés a Joy Henson-féle történelemben.
Nem is szándékszom tovább ütni a vasat, habár mérgesnek még sokáig mérges vagyok, megelégszem vele, hogy felfogta a történtek súlyát, és lehet naiv dolog, de azt is elhiszem neki, hogy innentől most már tényleg szólni fog, ha baj van. Elvégre megígérte.
A szavai ettől függetlenül készületlenül érnek, és amilyen kis boszorkány, sikerül is ellágyítania vele.
- Azért valamennyi van – húzódik apró mosolyra a szám sarka, ahogy lecsapom a labdát, miszerint fogalmam sincs róla, mennyire életképtelen tud lenni néha. Még ha nem is akarok engedni neki, hisz’ ez most nem az a helyzet, amit el lehet poénkodni, mégse tudok megálljt parancsolni az ajkaimnak, mikor azzal a béna gyerekkori történettel folytatja.
Normál esetben biztos közbeszúrnám, hogy: ami azt illeti, néha már bánom, hogy nem hagytalak ott azon a fán. De ezzel úgyis csak húzni akarnám.  Ami a mostani szituációhoz sehogy sem passzol. A befejezés pedig csak megerősít ebben. Jaj, Joy… Azt hiszem, eddig tartott a dühöm, mindig eléri valahogy, hogy ne tudjak haragudni rá.
- Nem fogsz elveszíteni, Joy. Ez meg én ígérem meg. Áll az alku? – pillantok rá, a tekintetemben benne van, hogy mennyire ragaszkodom hozzá. Bár sosem voltam jó érzelemkifejezésben, igazából se szóban, se tettekben, mielőtt kilépnénk azon az ajtón, még odahúzom magamhoz egy gyors, de jelentőségteljes ölelésre. Én se viselném el, ha történne vele valami. Pont ezért nyugtalanít ennyire ez a mostani helyzet.
A rendőrség után mindkettőnkön érezhető, hogy megkönnyebbültünk egy kicsit. Akkor is, ha ez még önmagában egyelőre semmit nem jelent. De valami legalább elindult.
- Na, na, na. Csak semmi: ahogy magamat ismerem – emlékeztetem rá, hogy épp az előbb ígérte meg: szólni fog, ha valami gond van. Vagy fejlemény. Vagy bármi anyám kínja. De a lényeg, hogy nem kell úgy éreznie, hogy egyedül van ebben. És nem is lenne muszáj semmi hülyeséget csinálnia.
Hogy mennyire szétkapott ez az egész zaklatós história, az is mutatja, hogy egy óvatlan pillanatban kiejtem előtte Rose nevét, ami után nem győzőm a kormányba verni a fejem, persze csak képzeletben. Baszki. Ekkora hülyét, mint én is. Nyilván azonnal levágja, hogy a Marilyn féle Rose-ról van szó, bezzeg akkor sosem elég lökött, mikor kifejezetten kapóra jönne.  
- Igen, ő. Összefutottam vele a múltkor a Rosában, és épp ezt ecsetelte… - próbálom kihozni valami egészen elfogadhatóra hihetőre a sztorit. De igyekszem minél hamarabb túl is lépni rajta, még mielőtt…
- Nem, nem téma Rose, épp csak megemlítettem... – vágok közbe a megfelelő helyen, még mielőtt kimondaná a folytatást.
- Mi? – szúrom be ismét a következő mondata után, de még ez sem állítja meg. Szépen elbeszélgetünk itt, mindketten a magunkét hajtva.
- Ezt most nem mondod komolyan. Ugye? Mondd, hogy csak szívatsz – ragadom meg az utolsó lehetőséget, miután tényleg befejezte. Annyira megdöbbenek a hallottakon, hogy még a víz is lever. Jézusom. Rose nem járhat Joy osztályába, ez teljes mértékben kizárt. Így nagyon hamar le fogok bukni.
- Hát, én azért eléggé meglepődnék, helyetted is. – Festi még itt nekem az ördögöt a falra, mintha nem lennék már így is elég nagy sokkban. Vajon Lyn ezt tudja? Ha tudja, és nem szólt, biztos, hogy balhézni fogok. Pedig nem szeretnék, de tudom, hogy úgyse fogom tudni megállni.
- És ez már biztos? De ha akarja, még átírathatja máshová, nem? – kérdem, igyekezve a lehető legsemlegesebbé varázsolni a hangom, mintha pusztán csak érdeklődnék. Közben pedig nyilván a gutaütés kerülget. Sok lesz már mára az izgalom.
A kiszemelt szórakozóhelyünket elérve, le is parkolok, és grátiszban majdnem egy nyanyát is elütök. Még jó, hogy félreugrik előlem. Ha csak én rántottam volna el a kormányt, nem biztos, hogy elég lett volna.
- Jézusom! Ez honnan termett elém? Te láttad, hogy honnan jött?! Meg mégis mikor? – állok értetlenül a jelenség előtt, annyira hogy kiszállni is elfelejtek. – Utálom a nyugdíjasokat – fújom ki a levegőt. Nem sok kedvem lett volna visszakullogni vele a rendőrségre. Már ha egyáltalán őket kellett volna értesíteni.
Végül csak bemegyünk, hagyom, hogy ő válasszon asztalt, én addig a piát intézem a pultnál. Mikor nem figyel, inkább beveszek még egy nyugtatót. Érzem, hogy tompán, de még mindig szúr a mellkasom. Semmi kedvem ezzel szarakodni egész éjjel, ez remélem, most már megoldja a problémát.
Nem hiszem el, hogy Lyn képes volt épp abba a szaros iskolába íratni Rose-t, ahol Joy dolgozik. Ezt egyszerűen nem bírom feldolgozni.
Egy jó nagy, megpakolt tálcával térek vissza. Hoztam kaját is, piát is, kísérőt is, mindent, ami csak kellhet, hogy kellőképpen előkészítsem a terepet az én vallomásomra. Mert mielőtt még bedobnánk magunkat az éjszakába, és nekiállnánk lazítani, még nekem is lenne valami, amiről még pár órával ezelőtt készültem beszámolni neki.
- Joy. Igazából én is akartam mondani valamit – kezdek bele, miután leülök, és átpillantok rá az asztal mögül. Nem is tudom, hogy kezdjek neki. Talán a legegyszerűbb, ha nem állok neki körbelövöldözni, azt már az én idegeim sem bírnák. – Úgy néz ki, hogy... van egy féltestvérünk.

Sok mindenre számítottam ma este, de arra nem, hogy Rose szóba kerül. Pláne arra nem, hogy épp én hozom szóba. Azt se tudom már, hogy mit beszélek, pedig Joy mellett nagyon is oda kéne figyelnem. Imádja butuska cicababának tettetni magát, de tisztában vagyok vele, hogy olykor jobban vág az esze, mint a legtöbb Generalos értékesítőmnek.
- Mert nem gondoltam volna, hogy ilyen kicsi a világ – adok egy rögtönzött választ, még mindig elképedt hangon. Mert el vagyok képedve. – Most mégis, mennyi esélye volt?
Mikor azt kezdi ecsetelni, hogy akár már gyerekem is lehetne, oldalra pillantok rá, azt méricskélve, hogy vajon magánál van-e, vagy félrebeszél az előbbi, rendőrségi izgalmaktól. De furcsamód egész komolynak tűnik.
- Mikor csatlakoztál a családi unokamozgalomhoz? – Lemaradtam volna valamiről? Ez most legalább annyira meglep, mint az előző téma. Tudja, hogy erről mi a véleményem. És hogy anyáék épp eleget nyúznak vele. Lassan már inkább a karácsonyra sem megyek haza miatta. Nyilván sarkítok, de frászt kapok már ezektől a mondatoktól, az meg a másik, hogy csak a bűntudatot erősítik bennem. Nem tudom, az öröm vagy inkább a harag lenne a nagyobb, ha kiderülne, hogy már van egy hat éves unokájuk.
- Nagyszerű – húzom el a szám, mikor a szülőit említi. Nem rejtem véka alá, hogy nem örülök neki, de annyira nem is akarom megmagyarázni. – Na persze. – A felvetése tulajdonképpen kapóra is jön. Higgye csak azt, hogy azt nem akarom, hogy Lynnel bancsoljanak megint. Elvégre még semmi nem hivatalos. És nem, nem hiszem el egy szavát sem, amivel arra céloz, hogy nem fogja Lynt kifaggatni.
Az átíratásra inkább már nem mondok semmit, meghallgatom, amit mond, de jobb, ha nem merülünk el mélyebben ebben a témában, majd inkább Lynnel akarom átbeszélni.
- Akkor nyanyaátoktól sújtva isszuk le magunkat. A pereket inkább ne is emlegesd, legalább tíz futó ügyem van a cégnél. Ha még ez is feljelent, fellógatom magam valahová. – Nem hagyom sokáig magára a bárban, legalább van egy kis időm átgondolni, mit is fogok mondani. Nem biztos, hogy a legjobb időzítés a mai hírek után, de most már nem akarom tovább magamban tartogatni. Végigzongoráztam azt is, hogy nem mondom el neki, sem senkinek, magamban tartom, hogy véletlenül se legyen belőle családi viszály, de néha már úgy érzem, felemészt ez a sok titkolózás. Úgy döntöttem őt is beavatom, valakivel beszélnem kell róla, Lyn mindig meghallgatott, ha előjött a téma, de mégsem ugyanaz a kettő. Őt nem érinti ez az egész. Bármit is mond, kívülálló marad.
Joyt is sokkolja a hír, ezt le sem tudná tagadni, de nem is számítottam másra. A mennyi idősre rögtön egy örömtelen félmosoly fut az arcomra. Beletrafált.
- Egyidős velem – mondok csak ennyit. A többit már ő is kitalálja belőle. A terhesség alatt történhetett. – Anya nem tudja. És próbálom elérni, hogy ez így is maradjon, de… másrészről – nagyot sóhajtok – nem tudom, hogy ezzel nem verjük-e át mi is ugyanúgy.
Ez egy óriási dilemma volt az utóbbi néhány hétben, és még mindig nem tudom, mi lenne a legokosabb. Joyra nézek, hátha neki van valami ötlete.
- Egy Puerto Rico-i lány. Elég ironikus, de Lyn kávézójában találkoztunk össze. Mert hogy ott dolgozik. Teljesen véletlenül derült ki. Elhagyta a medálját, amit Lyn aztán megtalált, és ott volt benne a kép… Az apánkról – mesélem el neki a sztorit. Egy kicsit megállok, azon gondolkodva, hogy folytassam-e, de végül mégis hozzáteszem a történet másik felét is.
- Aztán elmentem Brianhez. Nem voltam a legnyugodtabb passzban, szóval elég érdekes beszélgetés volt, ezt aláírom, de a lényege az, hogy először mindent tagadott, aztán kvázi megzsarolt, hogy ha bárkinek is elmondom, én leszek az oka, hogy anyánk idegösszeroppanást kap. Végül is mi mást vártam tőle – préselem össze az ajkaim a végére, és én is lehúzom a saját körömet. – Hát ez a nagy helyzet. Sokat malmoztam rajta, hogy elmondjam-e, és még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem-e - pillantok fel a szemébe.

- Az kizárt – vágom rá először csípőből az ötletre, miszerint anya esetlegesen tudhat a dologról. De ha jobban belegondolok, végül is… ki tudja, mi hogy van már ebben a családban. Mindenkinek megvannak a saját kis titkai. Apám két famíliában is érdekelt. Joy fenyegető üzeneteket kap. Nekem van egy eltitkolt lányom. Ezzel az erővel miért ne tudhatna anyám is erről a bizonyos régi románcról, és az ebből született gyerekről, lehet, épp ebben mentek tönkre az idegei. Mint valami szaros maffiózó család.
- Ez is kizárt – mantrázom ismét az újabb javaslatra: töltsünk több időt a szüleinkkel. Na persze, még mit nem! Bármennyire is foglalkoztat a kérdés, azért vannak olyan áldozatok, amiket én sem szívesen hoznék meg az ügy érdekében. Egészen rövid időn belül képesek leszívni a tartalék energiáimat, és ha ez megtörténik, utána fél percenként kiborítanak valamivel. Arról nem is beszélve, hogy Joy még nem tud róla, hogy a legutóbbi találkozásunk alkalmával… no, egészen konkrétan megütöttem az apám. Szóval, kétlem, hogy ez lenne a legjobb időpont a család összeboronálására. Egy ideig biztos nem akarom látni a képét, de úgy sejtem, ez kölcsönös lehet. Nem csak a jobb egyenesemmel okoztam neki fejfájást.
Joy vehemens felháborodása rángat ki a visszaemlékezésből, ami olyan hangosra sikerül, hogy előbb én is inkább körbenézek, hogy leltározzam: mégis hányan pillantanak az asztalunk felé, a körültekintőbben meghangszerelt verzióra aztán visszakormányzom rá a tekintetem.
- Ismered... – vonok vállat hanyagul, de azért láthatóan nem mozdulnak a gondolataim a témától. Mikor azzal kezd viccelődni, hogy a helyemben benyomta volna Brian orrát, a pillantásom az asztallapra csúszik, és az én ujjaim is dobbantanak kettőt a lakkozott felületen. Nem biztos, hogy nem tenné meg?
- Szükségtelen – mondom ki végül a poharamnak címezve, és hagyok neki egy kis időt, hogy összerakja. Addig felemelem az italomat, és leöblítem néhány testes korttyal a felkúszni készülő bűntudatot. Az osztozkodós mondata viszont akaratlanul is mosolyt csal az arcomra.
- Azért csoki is van nálam, ha esetleg meggondolnád magad. – Mondjuk, tény, hogy ő sem kímélte túl az idegeimet a délután folyamán, ez az sms-es fickó nagyon bizarr. Kicsit sem vagyok nyugodt, még így sem, hogy jártunk a rendőrségen. Lehet, el kellene költöznie. És ekkor ki is pattan a fejemből a nagy ötlet.
- Nem akarsz egy kis időre hazaköltözni? – dobom be a kérdést váratlanul. Ez sok mindent megoldana. – Kideríthetnéd, hogy anya tud-e erről az egészről vagy sem – elvégre ő javasolta, hogy töltsünk velük több időt. – És én se kapnék szívideggörcsöt a zaklatód miatt. Van olyan? – ráncolom a homlokom egy másodperc erejéig, és átsandítok rá. Nem akarom teljesen eltitkolni előle, hogy ez is benne van. Aggódom érte.
Mikor azt javasolja, hogy apának kell elmondania az igazat, előbb nem mondok semmit, inkább legurítok még néhány kortyot.
- Lyn is ezt mondta. De én nem tárgyalok vele többet. – Értem ezt Brianre, a kijelentés pedig roppant határozott. A szememben felsejlik valami dacból és haragból táplálkozó láng. Most már talán azt is jobban érti, miért nem akarok elmenni a kamuvőlegénye bemutatására szánt vacsorára sem.

Ahogy összefoglalja az előbbi reakcióimat – két szóban –, felpillantok rá, felhúzom a szemöldököm, és egy halvány, elfojthatatlan mosoly tolakodik a szám szélére.
- Minden - nyomatékosítom. - De csak, ha a te ötleted. – Látom rajta, hogy dühös, talán így próbálom eloszlatni az indulatait, vagy pedig magamra irányítani. Én itt vagyok, helyben, ha rám haragszik, azt ki tudja adni magából.
Ha az apánkra, azt nem. Igazából később sem. Nekem sem sikerült még soha, még akkor sem, amikor a legtiszteletlenebb és legarcátlanabb voltam vele. Mintha nem fogna rajta a golyó. Vagy talán sosem akartam igazán mélyre szúrni, oda, ahol tudom, hogy baromira fájna neki, mert biztos, hogy van ilyen, ám a legdühösebb pillanataimban is visszafog valami láthatatlan erő.
A múltkor mégis átléptem egy határt.
- Egen… – válaszolom elgondolkodva, rövid késéssel a megállapítása után. Nem kell ránéznem, a hangjában így is hallom a megdöbbenést. Nem vagyok rá büszke, de megtörtént. Most már nem törölhetem ki. Joy meg is érzi rajtam a bűntudatot.
- Akkor még jó, hogy elvégeztem a piszkos munkát, és nem a te balerina ujjaid bánják. Nem szívesen venném fel arra a telefont, egy szaftos garanciaperes ügy kellős-közepette, hogy kórházban vagy. – Pláne nem családon belüli erőszak miatt. Jézus. Elkalandoztak a gondolataim, belegondolni is bizarr. És amúgy is, még túlságosan erősen él bennem az emlék, mikor egy egészen hasonló szituációban egyszer csak nemes egyszerűséggel beközölte: jelentkezett gyógyszer kísérletre. Azt hittem, ott helyben karambolozni fogok. De bárhogy is, jól esik, hogy nem jön a szent szöveggel, hogy mégiscsak az apánk, és nem lett volna szabad így viselkednem vele. Ha azt nézzük, hogy én is elhagytam Marilynt, amikor Rose megszületett… semmi jogom bíráskodni az apám felett. Sőt. Amit én tettem, talán még rosszabb is. Épp csak nem tud róla senki. Ez a gondolat pedig nem sokat javít a hangulatomon.
- Plusz számoljuk hozzá, amiről nem tudod, hogy tudok – javítom ki a szemébe nézve, mintha teljesen komolyan beszélnék, az elcsent csokoládék ügyében. Még hogy ötven! De igazából csak szórakozok. – Ó, hidd el, én vagyok a világ legelfogadóbb embere. Ha nem így lenne, már mindenkit kirúgtam volna. – Így hirtelen, nem is jut eszembe kivétel.
Az ötletemet viszont, úgy látom, nem szorgalmazza. Nem is vártam mást. De azért egy próbát megért a dolog. Az azért érdekel, hogy hogyan próbál ellenkezni.
- Baszki, tényleg – vigyorodom el, mikor megemlíti a kamuvőlegényt. – Látod, ez olyan abszurd hír, hogy máris kiment a fejemből. Szerintem a tudatalattim így tiltakozik. – Viszont, ha nincs vőlegény, az azt is jelenti, hogy továbbra is ki van téve a zaklatónak.
- Elköltözöl? – pillantok rá kérdőn, amint elcseppenti ezt az apró információt. Eddig erről a projektről egy árva szót sem mondott. Mikor? Hova? Ez a manus miatt, vagy más van a háttérben?
Az apámmal kapcsolatos feszültségre visszatérve, csak sóhajtok egyet, és elpillantok  szomszédos asztalok irányába, érdemben nem válaszolok. Ezt a spirituálisba hajló szöveget amúgy is nehezen fogadja be az elmém, de megszoktam már, hogy nála néha-néha ilyesmire is kell számítani. Most viszont úgy látszik, nagyon elemében van.
- Lenyelted Buddhát reggelire? – szólok közbe egy idő után, mikor tart egy légvételnyi szünetet. Ez most még magához képest is mélymerülés. Vagy csak én szoktam el tőle? Én meg a jóga... Azért mókás elképzelni.
- Majd ha igazi vőlegényt mutatsz be. Akkor talán én is elmegyek jógázni - húzom le az ital maradékát, és somolyogva visszakoppantom a pohár élét az asztalra. Ezzel nem arra célzok, hogy ez valószínűleg soha nem fog megtörténni, inkább csak azt akartam érzékeltetni vele, hogy a szent cél érdekében még erre az áldozatra is képes vagyok. Az más kérdés, hogy úgyse fogok emlékezni erre az ígéretre. Ha igen, akkor sem. Átnézek a poharába, hogy készen áll-e az indulásra, ettől a sok rövidtől, meg a sörtől baromira megkívántam a cigit. Szerintem neki sem hiányzik már több alkohol, becsípett, biztos vagyok benne, hogy Buddhát is ennek köszönhetjük.
- Menjünk - állok fel, ha úgy látom, ő is készen áll, és a kezem már el is tűnt a zsebemben, a dohányrudak után kutatva.
A friss levegőre érve, szinte azonnal rágyújtok. Aztán jut eszembe, hogy nála is rákérdezzek. Tudtommal nem dohányzik, de azért felé nyújtom a dobozt, hátha úgy gondolja, hogy ma már egy szállal több vagy kevesebb méreg aligha számít.
- Na és? Mit gondolsz a lányról? - vetem fel, mert ez eddig még nem került szóba. Annyira csak az apánkra koncentráltunk. - Akarsz találkozni vele? - Elvégre a testvérünk. Nem tudom, Joy fejében mi jár ezzel kapcsoltban. Kíváncsi természetű ember, furcsállom is, hogy eddig nem kérdezett róla.