A világ legnagyobb magabiztosságával vágta be maga előtt az ajtót és tört utat a kocsmában. Az egyik kis banda visszahívta, hát ideje volt megjelenni! Nem mintha csodálkozott volna rajta, végülis egy jónevű cég időse... Tapasztalt ügynöke volt. Beletúrt szőke tincseibe, úgy tett mintha észre sem vette volna a kíváncsi tekinteteket és királynő módjára trappolt végig az elhanyagolt kocsma ócska bútorai között. Volt egy-két dolog az életében ami miatt megütköztek rajta. A beszélőkéje, az igen színesen előadott fenyegetései amiket mindig tudott egy kétértelmű mosollyal zárni és... A neve. Ez egy nagyon régi név volt, annakidején a nőknek is előszeretettel adták, viszont a köztudatban inkább úgy ragadt meg mint ami a férfiaknak való. Ezért ha nem beszéltek vele élőben s előtte nem is látták, akkor leggyakrabban egy férfi megjelenésére számítottak. Egy darabig zavarta, mindig kijavította őket. Ám az évek során megtapasztalta azt hogy sokszor előnyesebb helyzetbe sodorta a kis félreértés. Mint amikor a koncert szervezői három férfi zenésszel rakták össze.
Magassarkú cipőinek koppanása adta meg a ritmust, úgy tűnt mintha a délutáni órában az lett volna az egyetlen hang a helyiségben. Szerette ezt a hatást elérni, csak úgy fürdőzött mások figyelmében. A három pasi közben látszólag tanácstalanul nézett össze. Nem tudták hogy hirtelen mit kezdjenek ezzel a nővel, aki Brooklyn egy nem túl elegáns negyedében megjelenik egy lila tollkabátban és magassarkúban grasszál a mocskos rockerek között.

- Én... Te vagy... Eli?

- Nem-nem édes, nem éláj, eli. Kiejtés. Sokan eltévesztik. - javította ki negédesen míg lekanyarintotta a vállairól a kabátot és az egyik üres székre dobta azt. Már túl régóta volt ebben az üzletben hogy megsértődjön, esetleg megakadjon mások tudatlanságán. Ott volt egy célért, látott lehetőséget a kisfiúkban, ha törik ha szakad de a célját véghez fogja vinni. Abban az esetben pedig egy szerződés volt.

- Hát... - kezdett volna a másik bele de megakadt tekintete az igencsak testhezálló ruháján. Mit is mondanak rá mindig? Milf. Annyira nem barátkozott még meg a gondolattal hogy már nem olyan mint hamvas huszonéves társai, nem kap olyan elismerő, vágyakozó pillantásokat a kortásaitól de... A kis fiatal fiúk. Persze nem törvénytelenül fiatal, azért annyira nem csúszott le. De az az édes, tapasztalatlan húszas korosztály aki rajongott az olyan nőkért mint ő. Mindig sikerült feldobnia a napját, olyan jó volt a kis bamba arcukat nézegetni. Azért hülye nem volt, sosem kezdett ki ügyfelekkel. De valahogy el kellett adnia az árut. Az pedig mindig a csomagolással kezdődött.

- Igaz milyen klassz? Ki akarna valami vén fasszal együtt dolgozni aki azt sem tudja mi az a tik-tok? Fiúk, ti olyan kis cukik vagytok, már első pillanatban tudtam hogy nagyobb platformot érdemeltek. Csak bízzátok rám magatokat, minden rendben lesz... - tenyerelt az asztalra, teljes belátást engedve a mellkasára, ezzel mintegy meg is bűvölve a hármat akik igen gyorsan elfelejtették a kezdeti kétségeiket.

Extrovertált. Ismered a kifejezést? Az ő képe van a szótárban.

Mindig valamit kell csinálnia, valahol ott lennie, imád tudni mindenről. Szeret szervezkedni, végülis ez a munkája. Kreatív, életvidám, szabadszájú és lelkes. Imádja a zenét, néha még szokott énekelgetni de nem akar előadó lenni. Szeret a háttérben létezni mint a kulcsfigura akire mindig szükség van. Az ügyfelei a kis pártfogoltjai, egyedül velük nem szokott szexuális kapcsolatot létesíteni. Egyébként elég lazán kezeli a kapcsolatokat, nem akar senki mellett sem megállapodni, viszont szexelni szeret. Add össze.
Nagyon rámenős tud lenni, néha nem veszi észre magát, állandóan nyomatja az üzleti dumát. Sokszor keres és tart meg kapcsolatokat csak azért mert nem tudja mit tartogathat az még számára. Utál egyedül lenni, van három mentett macskája a lakásban, gondolkozik egy negyediken is. Kínosan próbálja kerülni a család témáját, gyerekes partira alapból nem megy. Persze sajnos neki is kell néha kivételeket tennie.

Az apró templomban minden olyan volt mintha egy magazin fotózására készültek volna. Egy tökéletesre komponált mestermű melyről minden lány csak álmodozni tudott. Teljes pompájában díszelgett, fehér virágok tucatjai borították az elnyűtt padsorokat, a leterített vörös szőnyeg királyi eleganciát hivatott sugallni. Épp csak apró énekesmadarak nem hiányoztak akik megénekelték volna a gyönyörű jövőt mely vár rájuk. Igen, próbálkozott a madarak beszerzésével de azt mondták állatkínzás. Meg egyébént sem tudnak nekik betanítani semmilyen dalt. Szerinte meg csak őt verték át, nem tudott eléggé meggyőző lenni. Ez alatt pedig azt kell érteni hogy nem tudta minden egyes nap felhívni őket hogy előadja a tervét és lassan vagy az őrületbe vagy a beleegyezésbe kergesse a madármentő egyesület tagjait. Neki mindegy volt mi lesz velük, a végén úgyis mindig megkapta azt amit akart. Csak néha nem sikerült olyan gyorsan mint ahogy ő azt elvárta volna.

Az első lépések, magabiztosság. Tudta merre kell menni, mit fog csinálni, mit fog mondani, Rory mit fog mondani, a pap hogy fog reagálni. Megírta a forgatókönyvet, bemagoltatta az összessel és épp csak azt nem szabta meg mikor és mennyit járhatnak vécére nap közben. Valamikor volt egy pont amikor megfordult a fejében de arra aztán tényleg nem volt ideje. Minden pont olyan volt amilyennek akarta. Valami mintha mégsem lett volna rendben. Kereste a hiba forrását, esetleg egy dísz vagy egy ruha, egy gyerek aki rossz helyen van. Semmi. Mindenki követte az utasításokat és megfelelően viselkedett. Ez már önmagában is nagy szó volt, ám hála helyett valami egészen másmilyen érzés feszítette belülről melyre sehogysem tudott magyarázatot adni.

- Nagyon szép vagy Eli. Minden rendben lesz... - hajolt közelebb az apja, biztatóan mosolyogva felé, bár ezt a fátyol mögül nem igazán tudta kivenni. Csodálta az apját, nem tudta elképzelni hogyan találja ki mindig a gondolatait. Még így, némán haladva is megérezte hogy valami forr benne. Tudhatta abból ahogy egyre szorosabban fonódtak az ujjai a karjára, vagy a gyenge tagjaiból melyek szerették volna feladni már abban a másodpercben a szolgálatot?

Lepergett hirtelen az egész élete a szemei előtt. Mit keresett ott?

Igazából nem is lehetett semmire sem panasza. A szülei nem váltak el, nem veszekedtek, a testvéreivel is jó volt a kapcsolata. Semmilyen komolyabb gyermekkori trauma nem érte mely ilyenre formálhatta volna. Mégis, ő izgága lett, folyamatosan beszélt vagy ment valamerre, valahogy állandó jelleggel sikerült bajba kerülni a fiúkkal. Volt egy kisebb baráti banda, a négy fiú és Eli. Rory, a vőlegénye, Tommy, Darren, Miky és ő, akik darabjaira szedték a falut napi jelleggel. Egyszer kalózok voltak és meg kellett jelölni a teheneket, ugyanis azok voltak a tengeri szörnyek, később fel kellett forgatni a közeli erdőt, hiszen kincset sejtettek benne. Tindézser éveikben egy rock bandát alapítottak, kérve-kéretlen üvöltötték a számaikat az embereknek. Lázadtak az aktuális világ ellen, egy új holnapot ígértek a zenéjük által, azt gondolták hogy ők a legkülönlegesebbek.
Az egyetem kezdetével szétszéledtek, mindenki ment a maga útjára. Rory ott maradt az apja farmján dolgozni, Tommy és Darren összejöttek és Londonba költöztek. Végre bevallották azt amit az összes többi már évek óta sejtett. Nem is lehetett volna boldogabb miattuk. Miky szintén a nagyvárosba költözött, ugyanarra az egyetemre vették fel mind a kettőjüket. Csak ő művészet és irodalom szakra ment míg Eli közgazdaságtant tanult. Az egyetemi évek csodásak voltak számára, ott is sok barátot szerzett, egyre többet lejárt a pubokba hogy névtelen kis bandák zenéit hallgassa. Szerette volna ha sosem érnek véget azok az évek.
Ám mégis hamar elröppentek fölötte, ő pedig visszaköltözött a falura. Készen állt arra hogy szárnyaljon, csak a családja nem tudta még elengedni. Kellett a boltnál a segítség, a két nővére már megházasodott, a saját családjukkal kellett törődni. A szülei pedig nem voltak elég erősek ahhoz hogy egy három órás útra tudják maguktól. Ő sem tudta kifejezni az igényeit, pedig szerette volna az arcukba ordítani hogy ő nem arra vágyik! Nem akar egy lassan elhízó, unalmas férfi mellett tengődni mint egy rabszolga, csak arról beszélve hogy tudja a szaros gatyáit a legjobban kitisztítani. Álmai voltak és tervei, vágyott a nyüzsgésre és a nagyvárosra mely mindig lenyűgözte és feltöltötte energiával. Mégis befogta a száját és ott volt nekik, segített mindenben amiben kellett. Ekkor találtak egymásra Roryval, már egy egészen más fényben látva meg a másikat. Vagy az is csak egy menekülés volt a számára? Szerette de nem úgy, nem annyira. Jó volt a szex és tetszett neki a férfi őszinte, édes mosolya. De egy egész életre vajon ez elegendő lett volna? Amikor a leghosszabb utazása a két várossal arrébb lévő vár volt? Sosem látta a nagyvárost és nem is volt kíváncsi rá. Sajnos nem tudta megérteni, pedig annyira szerette volna a saját képére átformálni. Rory pedig türelmes volt és kedves, hagyta, hadd cipelje ide és oda, néha még élvezte is a kirándulásokat. A nap végén viszont sosem változott meg az elképzelése. Három gyereket akar minimum, lehet egy lány is, de inkább fiúk legyenek. Főleg ha olyanok lesznek mint Eli, akkor csak fiúk kellenek. Szórakozott ezzel és nevetett vele, neki viszont megfagyott az ereiben a vér a gondolatra. Egy, nem is, három gyerek... Három terhesség, három tantrummal vergődő kis lény aki semmit sem ért meg, sosem fog igazodni az igényeihez. Tönkreteszik a belsőszerveit, elveszik minden idejét, elcsúfítják mert... Mert ne maradjon egyedül? Nem merte magának bevallani a sötét gondolatot de egyre jobban nyilvánvalóvá vált. Nem akart gyereket. Sem akkor, sem máskor.
Rory kilenc hónap után megkérte a kezét. Kicsit korainak gondolta de a másik azt felete hogy egész életében ismerte, ő nem akar még többet várni. Mindenki annyira örült és boldog volt miattuk. Pedig szerette volna visszautasítani. Csak egyszerűen nem tudta hogyan oszthatná meg ezt velük. Ráadásul... Félt. Félt a magánytól és egyedülléttől mely várhatott rá ha nem ragadja meg azt a lehetőséget. Végülis ismert mindenkit, volt egy üzleti diplomája, vihette volna a boltot is. Új termékek, marketing, terjeszkedés... Persze ha erről hallani akartak volna a szülei. Ők csak mindent úgy akartak folytatni ahogy az ő szüleik is megkezdték. Minden egy nyugodt mederben, semmi változással. Megpróbált ehhez idomulni. Mosolygott és tervezett, minden kis részletét a nagy alkalomnak, ezzel egyre jobban húzva az időt, már-már attól tartva hogy egyszer a férfi megfogja és csak úgy az oltár elé viszi. Még csak nem is akart védekezni! Mondván jöjjön minél hamarabb. Ő meg megígérte hogy nem szedi tovább a fogamzásgátlót, ami persze megint csak egy hazugság volt. A férfi vad vágyai után még jobban ügyelt arra hogy mindig időben bevegye. És telt az idő, kitűzték a nagy napot és... És egyre csak közeledett. Sehogysem tudta megállítani az órát, visszatekerni azt, hadd részegedjen le megint egy pubban hogy összefeküdjön az első hosszúhajú sráccal akit megtalál.  

A színlelt magabiztossága azonnal darabjaira hullott ahogy végre rámert nézni Roryra. Ott állt, büszkén kihúzott derékkal, az öltönyben amit választott, a mosollyal amit sosem tudott elfelejteni. Ez a kis angliai templom volt az ő végzete. Úgy érezte minden egyes lépéssel közelebb lesz a halálhoz. Látta maga előtt ahogy terhes lesz, elhízik, egyre kevesebbet ad magára. Rory minden idejét a földön tölti, észre sem veszi ahogy az egykor ideálisnak tetsző kapcsolatuk a darabjaira hullik s már csak ismerős idegenek lesznek egymás mellett. Azért hogy befoltozzák a kapcsolatot jön majd a második gyerek, hiszen kell egy testvér az elsőnek. Ahogy telnek az évek, mikor már nem is nyúlnak egymáshoz és külön ágyat szereznek maguknak, jöhet a következő. Mert miért csak kettő legyen ha van harmadiknak is hely? Ő pedig benne ragadt volna egy végtelen spirálban amiből nincs kiszállás. Csak egy névtelen arc lett volna az összes többi farmer feleség közül a világ háta mögött, mit sem tudva kezdeni a tudással és tapasztalattal melyért annyit küzdött.

- Basszameg... Én ezt nem... Apu... - suttogott halkan, sírásra görbülő ajkakkal toppanva meg az úton. Ez több volt mint az eksüvő előtti para. Úgy érezte hogy szorul a torka körül a hurok, még csak huszonnégy éves volt! Ezt... ezt nem tehette! Elengedte az apja karját, aki rögtön kapott is volna utána de gyorsabb volt, megpördült a tengelye körül és már futásnak is eredt. Szerencsére nem egy nehéz ruhát választott, igen könnyen tudott benne mozogni. S miután az egyetemen a futó klub tagja volt... Még magassarkúban sem tudták olyan könnyen megállítani. A legendák azt mondják hogy az ő bravúros távozása ihlette a magassarkús jótékonysági futóversenyeket.

- Eli Lexington, a kurva istenit! Most megállsz! - csengtek fülében apja bosszús káromkodása, amit igazából már fel sem fogott, szárnyalt kifelé a templomból, még ha abban a másodpercben nem is tudta merre fog kilyukadni.
Szerencsére Miky, aki az esküvő után a sofőrjük lett volna, kint álldogállt a kocsi mellett, ki tudja hanyadik sms-t küldve a toxikus barátnőjének. Fel sem figyelt a jelenetre, csak Eli hangos ordítása állította meg egy újabb szöveges üzenet bepötyögése közben.

- Mikyyyyyyy..... A kocsiiii! Siess! - ordította torkaszakadtából, az életéért menekülve. A jelenet ami a férfi szemei elé tárult a következő volt. Eli, a fátylát már elhagyva, lélekszakadva rohant felé a kis ösvényen, háta mögött a fél násznéppel, főleg férfiakkal, akiknek eltökélt szándékuk volt hogy valahogy visszarángatják. Csodával határos módon nem bicsaklott ki a bokája, bár a züllött londoni éjszakák során olyannyiszor kellett azokban hazamenni hogy ez talán nem is volt olyannyira meglepő. Miky hirtelen azt sem tudta merre van de olyan kétségbeesettnek tűnt a másik hogy gyorsan becsusszant a cabrio vezetőülése mögé és beindította a kocsit. Épp csak felzúgott a motor amikor Eli a hátsó ülésre vetődött és csak valahol alulról, az ülés mögül hallotta a kiabálását.

- Menj, menj, menj! - a motor felbőgött, Miky pedig a tények hiányában, ám baráti hűség miatt elhajtott vele, csak később faggatva ki a lányt a részletekről.

Pár napig nem került elő, Mikyvel egy másik városban húzták meg magukat. Kicsit kényelmetlen volt több napig nem a saját ruháiban tengődni de... Sosem volt még annál felszabadultabb. Ittak és nevettek, éjfélig beszélgettek, megvallotta minden sötét bűnét. A kételyeit, a vágyát, a... félelmét. A félelmet a gyerekektől, az elköteleződéstől, egy unalmas élettől melytől ordított a falujuk. Miky nem is tudott volna jobban egyetérteni, bár az időzítést nem tartotta ideálisnak. Végülis valahogy összeszedte a holmiját otthonról, viszont soha többet nem nézett szembe Roryval vagy a tajtékzó apjával.

Ott nem maradhatott, az egész falu gyűlölte a szégyenteljes lelépése miatt. Nem is csodálkozott rajta, igazából nem is akart volna otthon lenni, szóval csak megkönnyítették a dolgát. Egy bandához csapódott mint roadie, velük kezdett el utazgatni az országban és a világban. Ez a kapcsolat, a háló melyet lassan felépített maga köré, olyan helyekre vitte amiről sosem álmodott volna. Pár év után a banda menedzsere lett, amerikába utaztak hogy építsék a karrierjüket. Ott 2005-ben csatlakozott Foundations Music-hoz ahol azóta is tervezgeti és ápolja a leendő énekesek és bandák karrierjét. Találkozott nagy nevekkel, mindig sikerül valahogy kibuliznia magának a VIP sectiont. Egyik partiról a másikra jár, imádja a nyüzsgést és izgalmakat melyet a nagy alma nyújt számára napi szinten. Felépített egy karriert és egy életet a semmiből, a nagypofájú ügynökök egyike akik arra készülnek hogy meghódítsák a világot, az árral nem is számolva.
Az egyetlen fájdalma hogy az eset után az apja sosem engedett fel, neki pedig nem volt elég mersze hogy visszautazzon Findonba. Tudja, egyszer el kell jönnie annak az időnek is, egyszer az ő családjuk életében is történhet olyan tragédia mely visszaszólítja a jó öreg angliába. Nagyjából sikerült a testvéreivel és az anyjával rendezni a kapcsolatát, még ha az anyja folyton meg is jegyzi mekkora szégyent hozott rájuk. A két testvére inkább nevet a dolgon mostmár, egyébként sem gondolták volna hogy valaha megállapodik. Ez valahol megnyugtatja, hiszen így nem vesztette el véglegesen őket. Azóta tizennnyolc év telt el, legnagyobb vállalása pedig pár Londoni túra volt az évek alatt. Nem házasodott össze utána senkivel sem, másokat nem hagyott ott az oltár előtt, gyereket sem vállalt. Néha kitérnek a témára, hamar megállítja a tudatlanokat. Bejött a számítása, nem hiányzik neki a gyerek. Nem magányos, mindig lefoglalja magát, ráadásul a zenészek... Mint a rossz tinédzserek. Pont elég munkát adnak neki napi szinten...

Fel alá járkált az irodában, nagyon ideges volt. Az az idióta kis hülyegyerek már megint nem jelent meg az együttes próbáján. A banda többi tagja meg őt hívja hogy derítse ki hol van... De most komolyan? Mint az általánosban amikor az összes kölyök a tanárhoz rohan mert nem találják a sokadik kis vagina szökevényt. Miért neki, miért a város másik végéből kellene elkezdenie tippelgetni hogy merre is lehet? Persze ez nem azt jelentette hogy nem foglalkozik az üggyel. Nem, sőt... Csak dühös lett. Azt pedig a másik igazán nem szerette elérni. Ahogy kereste ki a számát a telefonkönyvből azon gondolkozott gyorshívóra teszi, úgyis állandóan őt kell hívogatnia.
A tágas iroda a Manhattan hídtől nem messze, Brooklynban helyezkedett el, onnan bámulhatott a szemközti iroda undorító alakjára aki megint az ő ablaka felé sandított. Nem volt rossz környéken, a metró sem volt messze, csak a kilátás... Azt utálta. Alig várta hogy kitúrja valamelyik idősebb menedzsert és láthassa a new yorki látképet. Ami abban a pillanatban lehetetlen volt, több okból kifolyólag is. Nem volt ott amikor alapították a céget, nem került túl szoros kapcsolatba a ceoval és... Nő volt. Legtöbbször a pénisz hiánya volt az mely visszatartotta a nagy lehetőségektől. Máskor épp az vitte előre, de arról nem szeretett beszélni. Inkább azt elemezte ki milyen nehéz így neki a helyzete. Nem volt szégyenlős, bármikor megjátszotta a szimpátia kártyát. Ha kicsit kövérebb lett volna akkor kismama ruhákat is hord hogy mindig helyet kapjon a metrón ám a rendszeres futása ezt nem tette lehetővé.

- Mostmár komolyan lecseréltetem ezt a kurva irodát... - morgott dühösen magának míg bájosan integetett a kukkolója felé. Végülis egy könyvelőirodának dolgozott, annyira csak nem lehettek rosszban... Oh igen, majdnem el is felejtette a lényeget! Amint a headset a helyére került már be is nyomta a hívás gombot. A telefon meg csak csöngött és csöngött... Nem tűnt úgy hogy bárki is szerette volna felvenni. Mint ahogy sokszor, akkor is az üzenetrögzítőre váltott.

- Na idefigyelj te kis szaros, ha megint azon kaplak hogy ellógod a kibaszott próbákat akkor rákötök egy zsineget a golyóidra, átvetem egy gerendán és addig húzom... - ekkor csörrent a mobilja, a másikon keresték. Viszont annyira sikerült magát belelovalnia a szidásban hogy kinyomta és folytatta a megrovást.

- Hát ennyire utálsz? Nem jelensz meg, nem tudja senki sem hogy hol vagy! Az isten szerelmére! Egy héten pár ilyen alkalmatok van, nem? Miért kell ezt minden egyes nap eljátszani? Szerinted ki fizeti a telefonszámlámat? Te? A banda? Nem, nem ti. Én fizetem, a saját pénzemből, és most épp a saját pénzem pocsékolom arra hogy egy kis észérveket verjek beléd! Anyád helyett anyád vagyok, persze egy szexi kiadásban, de érted a lényeget. Ott vagyok amikor kell, minden kis szaros szerelmi ügyedet meghallgatom... Miért, miért csinálod ezt? Nem szeretsz? Nem adtam meg nektek mindent ami erőmből tellett? - pillanatnyi drámai szünetet hagyott, remélte hogy ez majd meghatja a férfit. Egyszerűen már mindennel próbálkozott! Kedvességgel, fenyegetéssel, naptári figyelmeztetőkkel, állandó e-mail üzenetekkel, még egy kibaszott falinaptárat is vett neki amit kézzel kitöltött! Egyszerűen semmi sem hatotta meg. Muszáj volt az anyja szavaihoz nyúlni, akármennyire is szégyellte magát miatta, hiszen hónapok óta nem tudta megfegyelmezni. Míg hallgatott elkezdte nézegetni a körmeit, ráfért már egy manikűr. Mikor úgy érezte hogy pont elegendő hosszúságú a csend, folytatta.

- Még nem vagytok annyira felfutva hogy eljátszd a megsebzett művészlelket. Majd amikor öt embernél több ismeri a neveteket, esetleg... Most örülnék ha végre magadra találnál, a farkadat a combodhoz erősítenéd, nehogy megint valami lyukba találjon és összeszednéd magad. Nem vagy annyira jó gitáros hogy előadd a félistent. Esetleg egyszer az lehetsz, még nem tartasz ott. Szóval a szerdai alkalommal ott leszel, mert én ott leszek, viszont ha nem talállak ott... - ekkor jelent meg az egyik újabb ügyfele az ajtóban, vidáman dugva be a fejét a nyíláson, látszólag nem hallva hogy mit részletezett éppen.

- Dannyyyy... Jaj de örülök! Mindjárt lerakom, gyere be! Gyere, gyere! - hívogatta kedvesen míg előadva a színházat, melyből kábé az egész élete állt, lerakta a telefont. - Na jólvan szivike, vigyázz magadra, szeretlek! Hiányzol! Még találkozunk. Puszika! - legszívesebben egy fenyegető élt beletett volna de azt akkor nem lehetett. A szerződés megkötése előtt még viselkednie kellett.
Azok a szép nászutas napok...