"Bless this highly nutritious microwavable macaroni and cheese dinner and the people who sold it on sale. Amen.”

Nem minden karácsonyomat (vagy értitek, legalábbis karácsony-közeli hétvégémet) töltöm azzal, hogy levest és teát akarok osztogatni rászorulóknak. Klassz lenne, ha életem bármelyik szakaszán beírhattam volna valami ilyesmit az önéletrajzomba, de sajnos nem ezt dobta az élet, pont, ahogy azt sem, hogy mondjuk az legyen a kifogásom, amiért nem érek rá ilyesmire, hogy túlságosan lefoglal a készülődés minden év tökéletes karácsonyára.
Az igazság az, hogy nekem és Karácsony Őfelségének finoman szólva is hullámzó a kapcsolatunk. Nem kell nagyon sajnálni, vannak jó karácsony emlékeim. Még abból az időszakból, amikor nem teljesen fogtam fel, hogy a családom nem teljesen oké, a szüleim nem teljesen okék, a házasságuk messze nem oké. Amikor még nem tudtam, hogy apa előbb lelép, majd visszajön, aztán meg meghal. Amikor még nem tudtam, hogy az élet engem is összetörhet, mert csak egy gyerek voltam, és a legtöbb gyerek nem ilyeneken gondolkodik, főleg nem a karácsonyfa alatt, ajándékok mellett.
Én sem ilyeneken gondolkodtam. És nem teszek úgy, mintha az idei év előre is lehangolónak ígérkező karácsonya ellenére ne lennének szép karácsonyi emlékeim. Már sokkal beljebb vagyok egy csomó embernél, akik lassan dagadó sorban ácsorognak a felállított pultok előtt.

Csak a gyerekkor után jött az élet, egy kicsit megtört, és az alábbi karácsonyokra emlékszem az elmúlt évekből - nem feltétlenül ez a helyes sorrend.
Egy karácsony anyával töltve. Határozottan rossz döntés volt azt hinni, hogy a karácsony szelleme majd megszállja, és egyszer az életben normálisan viselkedik.
Két karácsony exekkel. Már hogy azóta exekkel. Az egyiken mértéktelen mennyiségű tequila volt és furcsán boldog voltam, de ezt nem tudtam, a másikon rettentően be voltam tépve és csak azt hittem, hogy boldog vagyok, valójában életem egyik legrosszabb évét éltem. (Néha utólag sokkal okosabb az ember.)
Egy karácsony a Four Seasons egyik lakosztályában töltve - rendeltem magamnak egy csodálatos, száz százalék kasmír pulóvert, a hotel legdrágább pezsgőjével koccintottunk, mindent is rendeltünk az étteremből az ágyba, és egészen mellékes információ csak, hogy épp egy Emanuel de Witte vázlatot hamisítottam látástól-vakulásig, karácsony napját és azt a rövid időszakot leszámítva, amikor a hotel folyosóján fogócskáztunk. Amilyen vidámnak hangzik, annyira rossz volt. Akkor már vagy egy hónapja nem hagytam el a hotelt.
Egyik karácsonynak sem volt része az önkénteskedés.
Aztán közeleg ez a karácsony is, és nekem leghalványabb fogalmam sincs, mihez kezdjek magammal. Megvolt a munkahelyi buli, aztán gondolom mindenki megy haza a családjához. Lina ugyan meghívott magával, hogy talán hazavinne a szüleihez, ami alól úgy mentettem ki magam, mintha legalábbis a halálos ítéletemre akarna invitálni, szóval egyre inkább kezd körvonalazódni előttem egy egyedül töltött karácsony ígérete, ami… hát… volt már ilyen. Nyilván ilyen is volt, de azt leszámítva, hogy erről bármikor folyékonyan hazudok, ki akarna egyedül lenni karácsonykor? Csak akkor elviselhető, ha közben azt mantrázom magamnak, nem karácsony van, és ez is csak egy nap, amikor nem volt kedved az emberekhez. Nem nagy ügy.
Fel kéne hívnom Addisont.

Visszakanyarodva a munkahelyi buli és a jótékony karácsony kettőséhez: az előbbi tehet arról, hogy kicsit késésben vagyok az utóbbiról. A Spah Spa legvonzóbb tulajdonsága számomra, hogy kedvelem az ott dolgozó embereket, és ezek az ember tudnak bulizni. Annyira, hogy valamikor hajnali háromkor támolyogtam haza, és valószínűleg átaludtam az első ébresztőmet, a második ébresztőmet, és legalább két szundit, a harmadiktól meg majdnem szívrohamot kaptam, hogy bassza meg, elkéstem!!
Nem volt időm fésülködni, a tegnap esti sminkem rajtam maradt, megnyálazott zsebkendővel próbáltam meg legalább a szemem alól eltűntetni, sebtében öltöztem fel, így eshetett, hogy Martens bakancshoz és beanie-hez húztam fel a legszebb sárga kabátomat, aminek egyetlen hibája, hogy mindig is nagy volt rám, meg ki is fogytam belőle, de ez esett kézre, aztán úgy nyargalok, mintha az életem múlna azon, hogy odaérek-e a saját magamnak kijelölt önkénteskedésre.

Nyilván nem, de azért szégyellem magam. Így szembesülök a sorokban kígyózó emberekkel, próbálom megtalálni a nőt, akinél feliratkoztam, tíz perc után sikerül is, és irányba mutat, hogy kivel fogok ma teát és később süteményt osztogatni. Mérsékelten sikerül megközelítenem a standot, amikor a Mrs. Baker által mutatott lány (vagy hát én nagyon remélem, hogy tényleg rá mutatott) rám néz, mire lelkes integetésbe kezdek, aztán persze rájövök, hogy ennek okát kettőnk közül bizonyára csak én értem, szóval közelebb evickélek, és mire kettőt pislogok, kedves mosollyal már kapok is a kezembe tőle egy pohár teát.
- Ööö… köszönöm, meg minden, de igazából én is felszolgálni jöttem…? - szóval, izé, ez új. Aztán végigveszem gondolatban, hogyan öltözködtem fel és hogy nézhetek most ki, meg rájövök, hogy közben legalább három ember azt hiheti, bevágtam eléjük a sorba, és tökre összeáll a fejemben, miért tűnhetek hajléktalannak. Vagy legalábbis olyasvalakinek, aki rászorul valamire. Életvezetési tippekre például tutira, de megkockáztatom, segítségre is.
- Szóval én Maisie-t keresem, remélem, te vagy az? Mrs. Baker azt mondta, veled leszek ma beosztva - a mosolyom csak mérsékelten zavart, és még haragudni sem tudok, csak hátrafordulok, odaadom a teát a mögöttem álló férfinak és sűrű bocsánatkérések közepette kievickélek a sorból…
Az idei karácsonyi szezon is tök jól kezdődik.