Az USA-ban élő lánygyermekek fele vallja azt, hogy az apja nincs jelen az életében. Az okok eltérőek. Megközelítőleg az apák 28%-a elvált, 26% érzelmileg távolságtartó, 19% meghalt, 13% lelépett, 13% függő, 12% erőszakos, 4% börtönben ül. A lányok 6% soha nem is találkozott az apjával.

A statisztikák mind Maisie ellen szólnak. Azok a lányok, akik apa nélkül nőnek fel, gyakrabban küzdenek önértékelési problémákkal, és nehezen alakítanak ki kapcsolatokat. Nagyobb eséllyel híznak el, kétszer olyan valószínű, hogy öngyilkosok lesznek, és négyszer akkora az esélye annak, hogy tinédzserként teherbe esnek. A kamaszkori nemkívánatos terhességek 70%-a történik olyan családban, ahol az apa nincs jelen. 69%-al nő a valószínűsége annak, hogy ezek a lányok drogfüggővé válnak, és 70%-al nagyobb az esélye, hogy valamilyen bűncselekményt követnek el.

Maisie egész életében igyekezett rácáfolni ezekre a statisztikákra. Tudatosan törekszik arra, hogy kiegyensúlyozott lelki világa legyen, kapaszkodik mindenbe, ami szép és ami jó. Próbálja nem magát hibáztatni azért, amiért az apja annak idején otthagyta őket. Az anyja csak annyit mondott neki, hogy a férfi nem akar velük élni, és nekik is így a legjobb. Ebből ő gyermekként csak annyit értett meg, hogy az apja nem akar vele élni, és mivel a dologról nem szabadott beszélni, ebben a meggyőződésben nőtt fel. Azt nem tudhatta, hogy az anyja soha nem mondta el a férfinak, hogy szült neki egy gyereket, mert azt remélte, hogy ha Maisie azt hiszi, az apja lemondott róla, nem akarja majd megkeresni. Ebben sokáig igaza is lett. Maisie-re azonban így is nagy hatással volt a férfi, akit csak abból a néhány emlékfoszlányból ismert, amit az anyjától hallott. A tudat, hogy az apja nyomozó, alighanem sokban befolyásolta azt a döntését, hogy végül a kriminológia irányába induljon el.  

Mély érzelmi világgal rendelkezik, amit általában gondosan elrejt a külvilág elől. Meleg, gyengéd és mosolygós, könnyen alakít ki kapcsolatokat, de nehéz túljutni a falakon, amiket maga köré húzott. Vágyik rá, hogy az emberek megismerjék és lássák, hogy kicsoda valójában, de mindennél jobban retteg az elutasítástól.

Tele van eltökéltséggel és bizonyítási vággyal, szeret terveket szövögetni és nagy dolgokról álmodni. Nem szereti az iskolát, a kötelező társadalmi elvárások okozta megfelelési kényszert, a szociális hierarchiába való beilleszkedést és azt, hogy megmondják, mit és hogyan tanuljon. A tanulást magát azonban nagyon szereti, szivacsként szív magába minden információt, ami érdekli, vagy amit fontosnak tart. Szívesen elbabrál olyanokkal is, mint a jegyzetei színezgetése neon kiemelőkkel, vagy sorminták rajzolása a papír szélére.
 
Borzasztóan kíváncsi természet, nagyon tudja bosszantani a gondolat, ha valamit már soha nem fog megtudni, például egy elcsípett félmondat egy idegen telefonbeszélgetéséből, aminek a kontextusa örökre rejtély marad. Nagy büszkeséggel tölti el, hogyha valamilyen témában jól informált. Elsődleges célja segíteni és tanácsokat osztogatni, de ettől könnyen tűnhet okoskodónak.

Gyakran ragadja el a hév, lelkesen veti bele magát bármilyen kalandba. Mindent nagyon mélyen él meg, még azt is, ami nem vele történik. Bárkivel képes együttérezni, és rettentően érdekesnek találja a különböző lelki folyamatok miértjét. Remek emberismerő, szereti megfigyelni és analizálni a környezetében lévők viselkedését.

Rendkívül ragaszkodó, és bár hajlamos magába fordulni, és a saját kis belső világában létezni, azt soha nem fél kimutatni, ha szeret valakit.

Sok éven keresztül csak a képzeletemben létezett. Kérdezgettem felőle, kutakodtam utána, de nem próbáltam megkeresni. Nem volt rám szüksége, és mi is megvoltunk nélküle, ezt gondoltam. Most mégis itt ültem, az előadóterem legelső sorában, alig néhány lépésnyire tőle. Az első alkalommal még meghúztam magamat a terem végében. Szép lassan merészkedtem egyre előrébb. Azt akartam, hogy lásson. Emlékszem arra, amikor először megszólított. Középtájt ültem, jegyzetfüzetem szélét gyűrögetve, idegesen néztem, ahogy az elhangzó kérdések után a levegőbe emelkednek körülöttem a kezek. Szívem a torkomban dobogott, mikor végül enyhén remegve az én kezem is bizonytalanul a magasba kúszott. Nem szólított fel, de a következő kérdésnél megint jelentkeztem, aztán a következőnél is. Minden alkalommal egy kicsikét bátrabbnak éreztem magam. Az előadást szokás szerint azzal zárta, hogy van-e valakinek kérdése, én pedig tudva, hogy ez ma az utolsó lehetőségem, elsőként lendítettem a karomat a magasba.
- Tessék, Miss… - szólított meg egyenesen rám szegezve a tekintetét. Megdermedtem.
- Jackson. Maisie Jackson - segítettem ki a nevemmel. Életemben először rám nézett, és nem számított, hogy neki csak egy vagyok a több száz arc közül, vagy hogy mire kiér a teremből már a nevemet is elfelejti majd. Én mindig emlékezni fogok erre a pillanatra.
- Van valami kérdése, Miss Jackson? - vonta fel a szemöldökét látva a bizonytalanságom.
Rengeteg kérdésem van. Mégsem tudtam megszólalni, mert abban a pillanatban csupa olyan dolog jutott eszembe, amit nem kérdezhettem meg a több száz hallgató előtt.
Meg tudná mondani nekem, hogy hol volt 2005. február 4-én, West nyomozó? Aznap ünnepeltem a hatodik születésnapomat, és csak annyit kívántam, hogy apa is ott legyen. Addig nem nyugodtam, amíg anya félre nem tett neki egy szeletet a tortából. A párkányon ülve késő estig vártam, hogy jöjjön, aztán az ablakban elaludtam egy színes kis csákóval a fejemen.
Mondja csak West nyomozó, gondolkodott már azon, hogy bajuszt növeszt? Egyszer alsóban az volt a feladat, hogy zsírkrétával le kellett rajzolnunk a családunkat. Nem akartam, hogy az én rajzom fura legyen. Ott voltam én, és ott volt anya, a lábunk alatt tulipánok, a sarokban mosolygós napocska. Talán annyira nem is volt fura, inkább csak üres. Szóval képzeltem magamnak egy kiskutyát is, lógó nyelvvel, mert mindig is szerettem volna egy kiskutyát. És képzeltem magamnak egy apukát is, mert mindig is szerettem volna egy apukát. Mellettem állt és a kezemet fogta. Rajzoltam neki bajszot, mert azt akkoriban nagyon mókásnak találtam. Bellamy nem olyan volt, mint amilyennek gyerekként elképzeltem, és nem csak azért, mert nem volt bajsza. Mentségére szóljon, hogy a fejemben élő kép róla állandóan változott. Egy időben például úgy nézett ki, mint Batman. Ehhez azért nem könnyű felérni. Persze amióta kinőttem a gyerekmesékből, már közel sincs olyan sok elvárásom. Igazság szerint bármilyen apának örülnék, aki van. És aki szeret. Jobban belegondolva, lehet hogy még mindig kicsit magasak az elvárásaim.
Tudta, hogy 2008. nyarát Evelyn Jackson és én a floridai tengerparton töltöttük? Nem utazgattunk sokat, de anyát egyszer elhívta egy munkatársa közös nyaralásra. Következő tanévben levelet kellett írni az élményeinkről angol órán. Bárkinek írhattuk. Kedves Apa! Én így címeztem. Írtam arról a gyönyörű kagylóról, amit a parton találtam, de elejtettem és örökre elvitte a víz. Arról, hogy fogtam egy gyíkot a szálláson, ami majdnem belemászott az ágyamba. Arról, hogy milyen jókat játszottunk anyával a strandon.
Emlékszik még Evelyn Jacksonra? Ő már nem emlékszik magára. Rám sem nagyon emlékszik már. Azt hiszem, ezért is voltam most itt. Nehéz volt elfogadni, hogy az apám nem része az életemnek, de idővel megbékéltem a gondolattal. Nem volt mindig könnyű, de anyával jól megvoltunk ketten. Időnként megjelent egy-egy férfi az életében, de egyikük sem maradt elég hosszú ideig ahhoz, hogy igazán mély nyomot hagyjon. Aztán anya beteg lett. Nem tudtam, hogy mit várok Bellamytól. Egyszerűen csak rettegtem attól, hogy egyedül maradok.
A csend kínosan hosszúra nyúlt, én pedig csak néztem megszeppenten a férfira, aztán a nagy pillanat véget ért. West nyomozó minden további nélkül elszakította rólam a tekintetét. Egy két sorral lejjebb ülő hallgató felé fordult, hogy ezúttal olyannak adjon szót, aki hajlandó megszólalni is. Nem hallottam, hogy mi volt a kérdés, túl hangosan lüktetett a fülemben a vér. Lehajtottam a fejemet és halkan összepakoltam a cuccaim. Ahogy véget ért az előadás, felpattantam és a jegyzetfüzetemet magamhoz ölelve kiviharzottam a teremből.
Persze nem hagytam, hogy ez a kínos élmény eltántorítson. Itt voltam most is, az első sorban, lelkesen jelentkeztem, buzgón válaszoltam minden kérdésre. Még az órák után is bátorkodtam néha felkeresni az anyaggal kapcsolatos problémáimmal. Kutattam utána, követtem, kicsit úgy éreztem magam, mint valami megszállott rajongó. Annyiféleképpen elképzeltem már, hogy elmondom neki az igazságot, és minden újabb fantáziám drámaibb volt az előzőnél. Már csak a tökéletes alkalomra vártam, tényleg. Arról mondjuk fogalmam sem volt, hogy ebben az esetben mi is jelenti a tökéletes alkalmat.