And when you ask 'em, "How much should we give?"Ooh, they only answer "More, more, more!"It ain't me, it ain't me, I ain't no senator's son, son. It ain't me, it ain't me, I ain't no fortunate one, no.

maisie and bell

Az a környék, ahol Liliáék laktak, tökéletesen tükrözte azt az életvitelt, amelyre anno a Bronx húggyal és droggal teli utcáit járva a nyolcvanas években gyerekként csak álmodozhattunk, vagy amit legfeljebb a tévében láttunk. Nagyrészt fehér környék, de épp elég más rasszt és nemzetet látsz ahhoz, hogy ne felejtsd el, azért még New Yorkban vagy, nem beszélve a sok autentikus étteremről, ahol nem csak a tulaj autentikus, de az ott dolgozók is, ellenben Manhattan és Észak-Brooklyn „autentikus” hipster helyeivel. Az autentikus nem feltétlen szép, de finom, a többi pedig úgyse számít annyira.
Nyilván Miles is ezért szerette sokkal jobban, mikor Lilia etette. Elfogadta üvegből is, de pont olyan tekintettel bámult rám, ahogy én szoktam az árlistákra.
– Hidd el, én is jobban szeretem az eredeti csomagolást – jegyzem meg, óvatosan tartva neki az üveget. Már szokott nyúlkálni érte, de még nem tudja megtartani, és ha rajta múlna, amúgy is a földhöz vágná, nem azért, mert ne akarná utána vissza, csak szereti tesztelni a gravitációt. Sokan meg vannak győződve róla, hogy a babák buták, mert nem beszélnek, de ha bárki engem kérdez, már csak ettől is sokkal okosabbak lesznek, mint sokan mások.
A tévé egészen mellékesen búg csak a nappaliban, valami, hogy megtöltse a „csöndet” – mert habár a babák nem beszélnek, rendkívül sokat nyünyögnek , nem beszélve az artikulálatlan és sokszor indokolatlan üvöltésről –, és azt hiszem, szokás szerint a választásokkal kapcsolatos kampányokról van szó. Mintha bármi újat tudnának mutatni; mikor végre visszaváltanak a helyi hírekre és a három héttel ezelőtti családgyilkosságról indulnak a képek – még mindig megoldatlan, az IU is foglalkozik vele –, az etetőszéktől oda sem figyelve kapcsolok át valami más csatornára, amin épp valami állatos dokumentumfilmet adnak a bronxi állatkertről. Az egyetlen jó dolog ott, a füvészkert mellett.
Miután Miles úgy döntött, hogy nem kér többet – ami azt jelenti, hogy lepofozza a kezem és elkezd bőgni –, kicsatolom a székből, hogy megbüfiztessem; természetesen hiába készíted oda a törlőkendőt, egészen biztos, hogy legalább néhány csepp félremegy. Úgyhogy míg letisztítom magam, a rugós fekvő-szék… izéba rakom. Nem kell tudnom a pontos nevét ahhoz, hogy használjam. Az első percnyi bömbölés után végül az egyik rágókáját a szájába tömve kezdi bámulni a tévét, bár alighanem semmit sem ért belőle. Nem baj, én figyelek rá és az épp mutatott koalákra helyette is.
– Tudtad, hogy a koaláknak annyira hasonlít az ujjlenyomatuk az emberéhez, hogy néha összetévesztik? Voltak bűnügyi esetek, ahol azt hitték rá, az elkövetőé… Rossz lehet ausztráliában rendőrnek lenni. Itt ritkán mászálnak koalák, úgyhogy ne aggódj, apa sose téveszti össze őket…
Egész nyáladzó valójával engem figyel (úgy tíz egész másodpercig, ami egy baba átlagos figyelmét eltekintve egészen sok), aztán fogatlan vigyort küld felém, amit nem tudok nem viszonozni. Egy szavam se érti, de mindegy neki, csak beszéljen hozzá valaki. Szerencséje, hogy van két tesója, akik engem talán a pokolba kívánnak (az anyjukkal és a nagyanyjukkal együtt), de őt körberajongják. Már ha épp nem hajnalban kiabál.
– Mit szólnál ahhoz, ha most megkeresném azt a babafixálót, és végre elmosogatnék, hm? – Megrázom az egyik csörgőt, ami a keretre van kötve, ő pedig utána nyúl, még ha nem is találja el. Ezt jobb híján beleegyező jelnek veszem, még ha egyébként sincs túl sok választása.
Nem mondanám, hogy feltétlen toplistás apa lennék. Bailey alighanem nevetve egyetértene, és Lilia se óvatoskodna a megjegyzésekkel, teljesen jogosan. Miles talán… Nem a legjobbkor jött, és nem a legjobb időszakomban, de tényleg próbálkoztam. Ha mást nem, azért is, mert tartozom neki, nekik. Nem tudok olyan válaszokat adni Liliána, amilyeneket szeretne, mert nem fogok hazudni, ahogy eddig se tettem. Nem állok készen arra, hogy ott hagyjam az egységet.
Az egység viszont a kelleténél talán szívesebben él a helyzet adta lehetőségekkel, hogy minél több szabadnapot adjanak. Családi szabadság, West. Rutin. Bezzeg másokat akkor is itt tartanak, ha el akarnak menni. Állítólag túl sok túlórát se akarnak fizetni nekem, azt pedig nem kockáztathatom, hogy Lilia megtudja, hogy nem csak kérés ellenére dolgozom, de még pénzt se kapok érte. Két gyerekkel még elég volt a fizetése, de a három már rendkívül sok; főleg, hogy ahhoz képest, milyen kicsik, a babák drágák. Ráadásul Bailey is hamarosan egyetemre megy majd, és a születésekor indított egyetemi alap aligha lesz elég a mai körülmények között.
– Maradhatnátok örökre babák. Az jó lenne, nem? Nincs egyetem, nincs tandíj, nincsenek barátok, akik miatt börtönbe kerültök… Cukik maradtok és mindig tudom, hogy biztonságban nyáladztok, mikor aludnotok kéne – magyarázom Milesnak, miközben felvettem és a szobája (Charlie beköltözött Bailey-hez, átadva a helyét a babának) felé igyekszem vele. – Nektek pedig mindig lenne, aki etet és pelenkáztat. Jó biznisz, nem? Felnőhettek ha majd meghaltam.
Nem tudom, azért vigyorog-e, mert tetszik neki az ötlet, vagy mert épp most tervez a pelenkájába csinálni, de a csengő elég hamar félbeszakítja a jókedvét. Valamiért nem szereti túlzottan, úgyhogy míg az ajtóhoz sietek, megpróbálom csitítgatni. A zaj zavarja, de az új emberek mindig sokkolják és hirtelen elhallgat; ha jól tudom, elég sokáig én-központú a világnézetük, vagyis rajtuk kívül nem igazán érzékelik, hogy van más is a világon. Azután az anyjukat kezdik asszociálni magukkal, mintha egy entitás lennének; aztán jön mindenki más. Sok politikus nyilván megakadt az utolsó előtti szinten.
A döbbenet viszont nem csak az ő arcán látszódik, mikor kinyitom az ajtót.
– Maisie? – pislogok rá. Szerencsére nincs meg a reflex, hogy becsukjam az ajtót; annál fáradtabb és érettebb vagyok, minthogy egy lány elől próbáljak meg így elbújni. Akkor is, ha még nyár elején azzal szembesített, hogy az én lányom, én pedig… Nem tudtam mit kezdeni az információval. Hogy is lehetne? Más az, ha az ember tudja, hogy gyereke született, és jobb esetben végigkíséri a fejlődését az anyuka hasán belül és azután is. Maisie viszont már szinte felnőtt. Ellenben az én akkori viselkedésemmel. – Te mit keresel…? Ah. – A kérdést saját magamnak válaszolom meg, ahogy a tekintetem az arcáról tovább ugrik a kezében lévő dobozokra.
Kértem Donovant, hogy küldjön át valakit az emlegetett gyilkossági anyagokkal. Eszemben sincs akkor nézni őket, mikor Miles ébren van, de azért  még neki is kell aludnia. És ha jól néztem Lilia menetrendjét, akkor ennek nagyjából fél óra múlva el is jön az ideje. Arra viszont nem gondoltam, hogy Maisie-t fogja küldeni; vagy hogy Maisie el is jön.
Fogalmam sincs, mennyire látszik rajtam a kényelmetlenség, ahogy odébb állok az ajtóból. Muszáj, mert Miles-szal a kezemben nem tudom átvenni tőle a kartont. – Ha megtennéd, hogy behozod…

1040 szó | Bell helyett is lelkesen   | ⚶

maybe someday when I look back,
I’ll be able to say you didn’t mean to be so cruel

bellamy and maisie

Sokáig nem is akartam elhinni, hogy ennyi volt. Hónapokig készültem a nagy vallomásra, kicsit úgy éreztem, hogy az életem minden eseménye ahhoz az egy pillanathoz vezetett, a fordulóponthoz, amiről úgy gondoltam, hogy mindent megváltoztat majd. De ez a pillanat közel sem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy végső soron… nem változik semmi. Hagyjuk figyelmen kívül. Ez volt a nagy ötlet, szóval így tettünk. Én persze reménykedtem benne, hogy Bellamynak csak időre van szüksége, hogy előbb utóbb keresni fog, hogy egyszer majd megint szól hozzám, és beszélgetünk. De nem így történt. Úgy tűnt, hogy fogalma sincs, hogy mihez kezdjen velem, szóval inkább látványosan megfeledkezett rólam, meg arról, hogy bármi közünk lenne egymáshoz, én pedig úgy tettem, mintha mindez nem számítana. Nem gondoltam volna, hogy működni fog, hogy egyáltalán lehetséges lesz, de aztán csak teltek a hetek, nekem pedig nem volt más választásom, mint sodródni az árral. Lefoglalt a tanulás, meg a munka, folyton rágtam Avery fülét, hogy egy pillanatra se hagyjon unatkozni. Anyát is gyakran látogattam az otthonban, elvittem néha sütizni és kiöntöttem neki a lelkem. Ahogy azonban romlott az állapota, kezdtem egyre elveszettebbnek érezni magam. Most először nem volt mibe kapaszkodnom. Az apámnak csak egy rámenős gyakornok voltam, az anyámnak pedig egy kedves, távoli ismerős, aki mindig francia krémessel tömi. Alighanem itt lett volna az ideje, hogy felnőjek. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.
Mikor Donovan az asztalomra csapja az iratokkal megpakolt kartondobozt, meg egy cetlit Bellamy címével, egyszerre támad kedvem elküldeni a francba és sírva fakadni. Nyilván ezek közül egyik sem opció, szóval dadogva próbálok kitalálni valami elfogadható érvet arra, hogy miért vagyok abszolút a legalkalmatlanabb személy a feladat végrehajtására. Donovan azonban nem várja meg a tiltakozást, egyszerűen tovább áll, én pedig egyedül maradok a kétségbeesésemmel. Akaratlanul is elgondolkodom rajta, hogy vajon azért választott-e engem, mert észrevette, hogy Bellamy igyekszik kerülni, ő meg szívesen hozza kellemetlen helyzetbe, vagy egyszerűen csak azért, mert ez pont egy olyan túlbuzgó gyakornoknak való feladat, mint amilyen én vagyok. Bárhogy is legyen, nekem sem jut eszembe senki más, akire átháríthatnám a megbízást. Az érdekes dolog viszont az, hogy nem csak azért indulok el végül hónom alatt a dobozzal, mert egyáltalán nincs más választásom, hanem mert hosszú idő után először valamiért úgy érzem, hogy látni akarom. Nem csak úgy, mint általában eddig, távolról, a monitorom mögül figyelve, az irodájának ablakán keresztül. Nem, most azt akarom, hogy ő is lásson engem.
Nem sokkal később pedig már ott állok az ajtaja előtt. Egy pillanatra azért átfut az agyamon a gondolat, hogy mi lenne, ha csak itt hagynám a dobozt, megnyomnám a csengőt és futnék. Persze ennél azért érettebb vagyok. Különben sem azért jöttem el idáig, hogy ilyen könnyedén megfutamodjak. Kicsit émelygek az idegességtől, de azért magabiztosan tenyerelek a csengőre. Előre elképzelem, hogy milyen arcot vág majd Bellamy, ha meglát. Amikor azonban nyílik az ajtó, nekem is jut a meglepetésből. Az eshetőség, hogy egy kisbaba lesz a karjában, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben. Nem kellene, hogy ennyire váratlanul érjen, hiszen nagyon jól tudom, hogy van egy fia, aki minden nem létező szabadidejét leköti, és aki miatt én már végképp nem férek bele az életébe, szóval egy pillanatra sem feledkeztem meg a létezéséről. És mégis, egészen más minderről a saját szememmel is megbizonyosodni, mintha csak most válna valósággá. Csak pislogok megszeppenten az apró arcocskára, aztán sietve emlékeztetem magamat rá, hogy miért is jöttem.
- Donovan küldött a gyilkossági anyagokkal - felelem Bellamy befejezetlenül hagyott kérdésére, amire már magától is megtalálta a választ, és megemelem a kezemben tartott dobozt, amit már egyébként is észrevett, mert bármi jobb a kínos hallgatásnál.
- Hova tegyem? - kérdezem, miközben ellépek mellette, és arra indulok, amerre mondja. Közben alaposan körülnézek a lakásban, mégha nincs is túl sok látnivaló, elvégre az egyszerűsége is sokat elmond. Van például egy olyan érzésem, hogy Bellamy nem kifejezetten szeret vendégeket fogadni. Főleg nem hívatlan vendégeket. Én viszont nem zavartatom magam. Az elmúlt időben igyekeztem nem nyomulni, csak munkaügyben keresni, nem időzni a kelleténél tovább az irodájában, de az világos, hogy nem tudok tovább eleget tenni a kérésének. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy az apám. Nincs is joga ezt elvárni tőlem.
Miután megszabadulok a doboztól, keresztbe fonom a karomat és szembe fordulok Bellamyval, tekintetem a karjában tartott kisbabán állapodik meg. Bezzeg ő nincs figyelmen kívül hagyva. Nem mintha… féltékeny lennék rá, vagy ilyesmi, az butaság volna. De azért elgondolkodom. Nem is ismeri régebb óta, mint engem, hozzá mégis kötődik.
- Szóval ő Miles - jegyzem meg az egyértelműt, mert nem gondolom, hogy szándékában állt volna bemutatni minket egymásnak.
- Nagyon aranyos - teszem hozzá halvány mosollyal, de azért ugyanolyan bizalmatlanul méregetem, mint ahogy ő engem. Egészen különös érzés. Nyilván akaratlanul is neheztelek rá, amiért így felborította a terveimet az érkezésével, és amiért neki része lehet olyasmiben, amiben nekem soha, még ha igazságtalan is őt hibáztatnom emiatt. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ő a féltestvérem. Nagyot sóhajtok, kicsit ellágyul az arcom.
- Szabad? - kérdezem végül Bellamy elé lépve, és ha hagyja, akkor óvatosan a karjaimba veszem Milest. Persze ő azonnal kifejezi a nemtetszését megilletődött nyöszörgéssel, én pedig nem esek pánikba, sietve csitítgatni és ringatni kezdem. A biztonság kedvéért azért inkább leülök vele a kanapéra, mert meglepően fárasztó így tartani, hiába csak néhány kiló. Nem gügyögök neki, közönség előtt legalábbis biztos nem, de azért közelebb hajolok hozzá és hagyom, hogy meghúzogassa kicsit a hajam. Nyilván nem kaptam semmiféle invitálást, de nem számít. Bellamy szemlátomást nem az a fajta ember, akinél bármire is mennék a néma duzzogással. Ő nem fog semmit kezdeményezni. Összemosolygunk Miles-szal, aztán felnézek rá, és azon gondolkodom, hogy nem létezik, hogy neki nincs semmi mondanivalója. Vagy kérdése. Vagy bármi. Látom rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a jelenlétemben, amiből arra következtetek, hogy azért ő sem teljesen közömbös.
Kérdezhetném az ügyről, beszélgethetnénk az időjárásról, vagy arról, hogy hogyan boldogulnak a babával, de épp eleget húztuk az időt.  
- Nézd, nem tudom, te hogy vagy vele, én… én ezt nem fogom tudni tovább csinálni. Ígérem, hogy békén hagylak, ha tényleg ezt akarod, csak előtte szeretném tudni, hogy… miért - szólalok meg végül halkan és nem nézek rá. Rosszul érzem magam, amiért csak úgy betörtem a lakásába, elfoglaltam a kanapéját, az ölemben fogom a gyerekét és számon kérem. Pedig nem kéne. Igenis jogom van tudni. Milesra mosolygok, aki apró kis kezével megszorítja a mutatóujjamat. Végül nagyot sóhajtok és óvatosan felpillantok Bellamyra.
- Miért akarsz figyelmen kívül hagyni?

 | ⚶

And when you ask 'em, "How much should we give?"Ooh, they only answer "More, more, more!"It ain't me, it ain't me, I ain't no senator's son, son. It ain't me, it ain't me, I ain't no fortunate one, no.

maisie and bell

Az olyan akut stresszválasz, mint amilyen a „küzdj vagy fuss” is, az elmúlt évszázezrek során segített az emberi fajnak túlélnie. Gondoljunk bele, hogy lehetséges, hogy mi állunk a tápláléklánc csúcsán? Nyilvánvalóan nem a hatalmas méretünk teszi; az emberi test sokat tud elviselni, de méretéhez képest meglepően gyenge. Gondoljunk csak a hangyákra, akik a testsúlyuk ötezerszeresét is képesek felemelni. Tény, ha akkorák lennének, mint az emberek, nem lennének, mert a gravitáció összenyomná őket a kitinpáncéljuk súlya alatt. De ott van például a tigris. A farkuk nélkül úgy másfél-két méteresek, a súlyuk pedig száz-háromszáz kiló. Nem annyira távoli az ember paramétereitől. Mégis bárki hülye lenne az emberre fogadni egy kézitusa során. Nincs karmunk, nincs agyarunk, nincsenek tüskéink vagy mérgező nyák a bőrünkön. A kutatások szerint egy átlagos csimpánz sokkal okosabb egy átlagos embernél, épp csak mivel nem ugyanúgy kommunikál, mint mi, ezért nem vesszük igazán komolyan ezt.
Az egyetlen mód, amivel túlélhettünk a kardfogótigrisek és mamutok korában, amikor még nem volt a kezünkben gépkarabély, az az adaptáció és ennek egyik alappillére, a gyors gondolkodás. Nem logikus – gyors. Tapasztalati alapra épül. Ha láttuk, hogy a barátunkat már megette egy medve, mikor a barlangnál gyűjtött bogyót, nem megyünk oda bogyót gyűjteni. A legkisebb rossz felé tendálunk, legalábbis ami rendelkezésünkre áll; kicsit olyan ez, mint a politikai választások. Rossz vagy rosszabb?
Még sosem kellett megküzdenem a ténnyel, hogy van egy felnőtt lányom, sőt, mást sem láttam ilyet átélni, úgyhogy nem volt miből gazdálkodnom. Hagyjuk figyelmen kívül. Egyértelmű „fuss” reflex. Nem akartam megküzdeni ezzel a problémával, pedig utólag elég egyértelmű, hogy muszáj lesz, és még csak nem is a rosszabb opciót választottam, hanem a lehető legrosszabbat.
Tudom, milyen apa nélkül felnőni, bár sokszor úgy gondolom, így is többet láttam belőle, mint kellett volna. Ennek ellenére vágott kicsit gyomorszájon, mikor egyszer elmentem a lakására (mert ellopta a húgom táskáját, gondolom pénzt keresett benne, de csak a tankönyvei voltak ott, azért mentem), és egy vadidegen nő nyitott ajtót, a kezében egy gyerekkel. Annak ellenére, hogy ki nem állhattam az apámat, mégis elárulva éreztem magamat. Valószínűleg pont úgy bámultam, mint Maisie teszi most Miles-szal.
Fura érzés beinvitálni őt Lilia házába. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy megharagudna érte; ha mindent tudna… De fogalmam sincs, hogyan kéne ezt elmondanom neki. Jobban haragudna azért, ahogy kezeltem.
– Igen, ő… – a féltestvéred – Milo.
Az övéhez hasonlatosan mosolygok vissza rá a megjegyzésére. Nem tudok vitatkozni vele, de a legtöbb baba speciel aranyos. Főleg, amikor épp nem hisztizik valamiért, csak gügyög magában. Lilia azt mondta, hogy mikor estimesét olvas neki az esti alvás előtt és az ölébe ülteti, néha már elkezd gügyögni az anyjával együtt és megpróbál lapozni is. Mintha ő olvasna. Bailey-vel sokkal többet voltam itthon, mivel Lilia akkor még egyetemre járt, de nem tudnám megmondani, ő mikor kezdte az ilyesmit. Túl régen volt. Csak arra emlékszem, hogy az első szava „dada” volt, amiért Lilia elszomorodott.
Először nem értem, mire utal a kérdésével, aztán meglátom, hogy Miles felé nyújtja a kezeit, ő pedig teljes döbbenettel bámulja őket. Odaadom neki, remélve, hogy nem csinál rögtön a pelenkájába, mert most tettem tisztába, és ennyire nem jó a rendőri fizetés. Természetesen ez nincs így, és amint érzi, hogy át lesz véve tőlem, elkámpicsorodik és elvörösödik a feje – mint mindig, mielőtt üvölteni kezdene.
Készen állok arra, hogy visszavegyem őt Maisie-től, ha gondolja, mert általában ez a reakció, ha valakinek a kezében egy gyerek elkezd üvölteni, ami nem a sajátja. De nem teszi; helyette inkább kivárja, hogy megszokja, és hagyja, hogy összenyálazza-taknyozza a felsőjét. Nem tudom, hogy csak bizonyítani akar-e, vagy egyszerűen szereti a gyerekeket. Persze, semmi mást sem tudok róla igazán.
Most, hogy Miles nincs nálam, hirtelen fogalmam sincs, mit kezdjek magammal, úgyhogy jobb híján a dobozhoz lépek és úgy teszek, mint aki átnézi a mappákat, hogy minden megvan-e. Szeretném ugyan lecseszni Donovant, ha nincs, de közben igazából úgyis Maisie-t figyelem a szemem sarkából, úgyhogy már azelőtt tudom, hogy meg fog szólalni, hogy megtenné. Láttam, ahogy nagy levegőt vett.
– Tudom – felelem halkan. Én se gondoltam komolyan, hogy örökre így lehet, de nem éreztem volna fairnek, ha ezek után még át is helyeztetem valahová. Igazából az egységnél mindenki kedvelte, és hasznos munkát végzett. És mert annak ellenére, amit mondtam, tudom, hogy egyikünk se lenne képes ezt csak úgy elfelejteni.
A kérdése valahogy mégis váratlanul ér. – Én… – sóhajtva ülök le a fotelbe, szemben velük, a dohányzóasztal túloldalán. Meggyűröm az arcom és nagy levegőt veszek, mielőtt megpróbálkoznék valamiféle mondatot összetákolni a forrongó gondolataimból. – Nem úgy értettem, hogy… Igazából fogalmam sincs, hogy értettem. Sajnálom, Maisie, hogy úgy reagáltam… ahogy. – Felpillantok rá. Eszembe jut, hogy mennyire hasonlít Bailey-re, és most Miles-szal a kezében, Lilia kanapéján, ugyanígy érzek, sőt, talán még erősebben. Most már tudom is, miért. – Megleptél vele. Soha nem is gondoltam, hogy…! Ugye tudod, hogy fogalmam sem volt róla? Rólad?
Nem tudom, melyik lenne rosszabb, ha azt hiszi, tudtam, vagy ha nem.
– Nem téged akarlak figyelmen kívül hagyni. Csak az egész helyzet olyan, hogy… fogalmam sincs, hogyan lehetne megoldani. Nem akarlak megbántani. Kedvellek. Viszont most minden más is annyira kaotikus, hogy nem tudom, meg tudnának-e birkózni még ezzel is. – Miles-ra nézek, akit már egészen lenyűgöz Maisie nyaklánca. Vele, miatta, vagy hát a születése körülötti felfordulás mostanában kezdett vágányra érni; messze volt attól, hogy minden rendben legyen, de már kezdett úgy tűnni, hogy megoldjuk. Törékeny egyensúly volt ez most. Ha még Maisie-t is a közepébe pottyantom, az egyikőjükkel szemben sem fair.
Őt sem akarom bántani. Tudom, hogy okkal keresett meg, ha puszta kíváncsiság lett volna, akkor nem marad eddig. És hiába szeretném azt mondani, hogy felejtsük el, nem fog menni, mert ez nem olyasmi, amit ki lehet törölni, mint egy helytelen mondatot. Előbb-utóbb mindig kiderül az igazság, és ha nem én mondom el, hanem máshogy tudják meg, azzal még többet ártok. Egy kicsit hiányozni kezd az ivás. Már fél éve nem nyúltam töményhez.
– Miért kerestél meg? – kérdezek inkább rá. – Gondolom nem arra van szükséged, hogy eltartsalak. Az anyád tudja? – Ha eddig nem keresett meg engem, akkor valamiért nem tűnik logikusnak, hogy pont most buzdítaná arra a lányát, hogy találja meg az apját, akivel sohasem találkozott. De nem állítom, hogy én volnék a világ legjobb emberismerője. Azt pedig be kell valljam, hogy Evelynről már nagyon kevés emlékem van.

1024 szó | Bell helyett is lelkesen   | ⚶