Apa nélkül felnőni aligha lehet egyszerű dolog, de ha olyan csodálatos anyával áld meg a sors, mint Ray mamája, akkor azért jóval nagyobbak az esélyek a túlélésre. Riley-nak kifejezetten boldog gyermekkora volt. Az anyukája minden tőle telhetőt megtett, hogy a családi házat a szerető otthon melege járja át, így a kicsi Ray-nek mindene megvolt, amire egy korabelinek szüksége lehetett. Persze nem volt túl bő választék a játékok terén a polcon, de nem is az volt a fontos számára, hogy hány babája, kisautója, plüssállata van. Hanem az, hogy minden este lekucorodtak a mamájával a szobája közepén, vagy éppen a nappaliban, és szórakoztak. Hol babaházat építettek, hol bunkert varázsoltak a nappali közepére, hol autóversenyt rendeztek. Minden programban egy volt a közös; hogy együtt csinálták.
Nem meglepő hát, hogy a kamaszkorba lépő Ray-nek az anyukája lett a legjobb barátnője. A játszós esteket felváltották a beszélgetések, a köröm lakkozások, a popcorn-evős filmnézések, de az a bizonyos, programokat összekötő közös vonás ugyanaz maradt.
Ennek ellenére azért senki sem süthette rá erre a lányra, hogy az anyja nélkül életképtelen volna. Minden életszakaszban megvoltak a maga barátai, sokszor volt lányok viháncolásától és csevegésétől hangos a kis lakás és Ray minden barátja ugyanolyan jól kijött Ray mamájával. Vele lehetetlen volt nem jó kapcsolatot ápolni.
Ray neki számolt be a fiúról, aki tetszik neki, az első csókról, az első csalódásról és Ray mamájának volt egy olyan különleges képessége, hogy minden borús helyzetben elő tudott varázsolni egy doboz jégkrémet a fagyasztóból.
Összességében tehát elmondhatjuk, hogy egy ilyen harmonikus légkörben felnevelkedő leányzó számára minden adott, hogy normális, kulturált felnőtt váljon belőle. Ray olyan fajta lány, aki nyitott a világra, kíváncsian fordul minden és mindenki felé. Mindenkihez van egy jó szava és a bájolgás rettentő távol áll tőle. Ha kell, kíméletlenül megmondja a frankót, hogy aztán kicsit később ő érezze rosszul magát, vajon nem-e volt túl bunkó és nyers. Sokan mondanák rá, hogy kifejezetten átlagos, ha őt megkérdeznéd, minden bizonnyal ő is így nyilatkozna saját magáról. De ha egy picit jobban megismered, rájöhetsz, hogy az egyszerűség mögött bonyolultabb kacskaringókat is vésett belé az idő.
Gondolj csak bele, mi lesz egy olyan tiszta, üde, teli szájjal a világba nevető lányból, ha kihúzzák alóla a legfontosabb tartó pillért? A legtöbben talán összezuhannának. Ray sem állt messze tőle, de az anyukája már kicsi korában megtanította, hogy minden rosszban akad valami jó is, ha nyitott szemmel jársz. Hogy egy olyan lány, aki a függetlenség napján született, csak erős és kitartó lehet, nem függhet senkitől és semmitől, és még akkor is, ha minden összedőlni látszik, megtalálja a kiutat.
Valami ilyesmi történt Ray-el is. Felszegte a fejét, beharapta az alsó ajkát és bármennyire is nehéz volt, megtette a következő lépést. Lehet néha nem olyan őszinte a mosolya és sokszor van, hogy sír a zuhany alatt, mert még mindig fáj, mert még mindig tátong egy hatalmas űr odabent. De talán pont ettől válik olyan igazán emberivé, olyan igazán egyszerűen bonyolulttá.

Mindig is szerettem, amikor valaki azt mondta rám, hogy kiköpött olyan vagyok, mint anya. A szőke haj, a kerek arcforma, a pisze orr, de még a nevetésünk is ugyanolyan. A nagyi előszeretettel hangoztatta, akármikor találkoztunk, hogy le se tagadhatnám a Jackson vért. Csak a szemem más, azt örököltem attól a "semmirekellő apámtól", ahogyan a nagyi mindig is fogalmazott. Sosem tudtam túl sokat az apámról, anya mindig hárított, ha szóba került, csak egy rövid románcként emlegette, de ahogyan kamaszodtam, egyre több értelmet nyert az ilyenkor megjelenő zavart mosoly, ráncolódó homlok, hebegés-habogás. Tiszteltem és szerettem mamát, így nem feszegettem túl sokszor a témát, de kíváncsi természetemnél fogva sosem tudtam igazán túllendülni a dolgon.
Kislányként szent meggyőződésem volt, hogy az én erős és bátor anyukámat semmi baj nem érheti és ez valahogyan kamaszként is megmaradt a gondolatok között. Más formát öltött ugyan, magabiztos bástyaként állt mellettem. Éppen ezért ért olyan váratlanul, amikor egyik napról a másikra rosszul lett. A nagyi nem lepődött meg annyira rajta, mint én és a mamán sem láttam azt a fene nagy elkeseredést. Titkolták előlem és így, hogy egy váratlan pillanatban minden kiderült, mintha kirántották volna a talajt a lábam alól.
Már nem szeretem, hogy anyához hasonlítanak. Idegesít. Összeszorítja a szívemet az a sok szomorúság, amit az emberek szemében látok, mikor találkozunk. A mamát mindenki ismeri és szereti a környékünkön, futótűzként terjedt el a betegségének híre. Carl bácsi szemében ott a mérhetetlen sajnálat, amikor fizetek a pénztárnál. Greta néni mindig hozzácsap a három szál virághoz egy ajándék negyediket, amikor szombatonként veszek egy kis csokrot anya éjjeliszekrényére és habár mosolyog, miközben átnyújtja, a szemében ott ül a szomorúság. Peter bácsi, a postásunk mindig érdeklődik anya hogyléte felől, vizenyős tekintete sokszor kalandozik el a szőke tincseimen és egyszer sem mulasztja el megjegyezni, hogy állandóan összekever minket. A legrosszabb persze a nagyi, hiszen a tulajdon lánya kiköpött mása vagyok. Elképzelni sem tudom, mit érezhet minden egyes alkalommal, amikor betoppanok, de látom rajta, hogy próbálja leplezni, micsoda viharok dúlnak a törékenynek tűnő kis testben.
Tudom, nem sok változás, én mégis idegenként látom a barna hajú leányzót, amikor tükörbe nézek. Kicsit más. Kicsit komolyabb így talán az összhatás és ha ezen múlik, hogy az a sok szomorúság másként öltsön formát, amikor azzal a sok kedves emberrel találkozom az otthon töltött hétvégék alatt, akkor legyen, csekély ár csupán.
Anya nem mindig ismer már fel. És tudom jól, hogy ezt nem a barnára festett haj teszi, szőkén is idegenként bámult olykor rám. Vannak tiszta pillanatai, amikor megfogja a kezemet, amikor az egyetemről kérdez és amikor nem győzi hajtogatni, ne érezzem rosszul magam, amiért New York-ba költöztem, koncentráljak csak nyugodtan a tanulmányaimra. És persze vannak rosszabb pillanatok is, amikor nem tudja, hogy ki vagyok. Olyankor sok minden előkerül, a múltban jár, beszél a gyermekkoráról, az egyetemi csínytevésekről, egy bizonyos Bellamy-ról, a nagyival való közös főzős estékről. Némelyik történet érthető, némelyik teljesen kesze-kusza, így az ilyen esetekben inkább csak ülök mellette és ha megengedi, szorongatom a kezét.
Nem tudjuk, hogy mennyi ideje van hátra. Vannak nehezebb és könnyebb napok, az orvosok sem tudnak sokkal okosabbak mondani. Türelem és szeretet, helyezzük kényelembe és legyünk mellette. Sosem fejezi be a mondatot, utálom az ilyet, lógva hagyja a levegőben, pedig mindannyian tudjuk, mire gondol. Ebbe pedig rettentően félelmetes belegondolni.
Kellett valami, ami eltereli a figyelmemet. Belevetettem magam a tanulásba, ami mondjuk nem nehéz, mert élek-halok a kriminológiáért. De múltkor találtam még valamit. Anya holmiját válogattam át a nagyiék padlásán, akkor akadt a kezembe egy régi fotóalbum. Anya emlékei, fiatalkora, barátai, szerelmei. Volt egy egészen különös fénykép, aminek láttán bizsergés futott rajtam végig. Sűrűn hulló hó tette homályossá a képet, de anya alakja tökéletesen kivehető volt. Egy bordó színű, sárga virágokkal pettyezett sálat tekert szorosan a nyaka köré és egy fiú karjai ölelték. Félreérthetetlen volt a helyzet. A kép hátoldalán csak egy név volt, meg egy dátum.
Bellamy West, 1996 december.
Tompának és kábának éreztem magam, vadul zakatolni kezdtek a gondolataim. Abban a pillanatban vált világossá; minden bizonnyal az apám néz vissza rám a régi fényképről.