A mai napon úgy érzem, hogy semmi sem akar összejönni. Minden azzal indult, hogy a reggeli kávémhoz elfelejtettem kivenni a zaccot a kávéfőzőből, és a tegnap estivel főztem le a feketét, hogy aztán rögtön azzal indítsam a napot, hogy a falra köpjem az egészet, amit lehúztam belőle, és várjam, hogy mikor fog visszaköszönni balfaszságom, és melyik úton. Egyetlen szerencsém, hogy egyik sem következett be, pedig én tényleg felkészültem rá, hogy innentől kezdve lőttem a napnak. Aztán a kedvenc pékségemben is valami változott, így teljesen furcsa íze volt. Igaz, megkérdőjelezem, hogy ez valóban így lenne-e, majd holnap kiderül a dolog… lehet, hogy csak a reggeli balul sikerült kávé befolyásolta az ízlelőbimbóimat. Az egész megkoronázása viszont az volt, hogy még az automata is elnyelte a pénzem, és nem kaptam meg az ásványvizet, szóval azt hiszem, ha kicsit kevésbé lennék kitartó, akkor most adnám fel ezt a mai napot, mert ezt nyilvánvalóan nem nekem szánta az ég. Miután feláldozok még egy kevés pénzt, hogy szerezzek magamnak vizet, legalább kettőt is kapok egyből, ami mondjuk pozitív, de hát, elég lett volna egy. Mindegy, legalább lesz későbbre is, idővel úgyis vettem volna még egyet. Elkezdem iszogatni, mert úgy érzem, szomjan halok – és még mindig úgy érzem, hogy a használt zaccos kávé ízét nem mostam ki eléggé a számból -, majd lassan elkezdek készülődni, irány a terep. Egyrészt tudom, hogy a nyomozás igen tetemes része a megfigyelés, és most, hogy kezd alakulni az ügyben egy új nyom, így muszáj vagyunk ezt is csinálni, mégis úgy érzem, hogy az egészből megkaptam a legunalmasabb részt. Nem mintha alapvetően az, hogy ennek a bizonyos nőnek a kapcsolatai igencsak mutatósak és jól néznek ki probléma lenni, de alapvetően úgy érzem, hogy nem történik semmi. Pár napja már rá vagyok tapadva, és próbálok minden apró részletet megjegyezni, feljegyezni alkalomadtán a telefonomba, de… biztos vannak ennél forróbb nyomok is, amiket járhatnék. De persze, fogjam be a pofám, így is éppen elég nagy dolog az, hogy ennyi idősen egy ilyen fontos ügy kellős közepébe már sikerült magam feltornázni. Igen, ezt szerintem szó szerint meg is kaptam már, mikor egyszer szót mertem emelni, hogy azért ennél komolyabb dolgokat is rám lehet ám bízni, hogy fogjam be a szám, és örüljek. Vagy ha nem is szó szerint, de valami nagyon hasonlóra kaptam már utalást. Útközben arra az ítéletre jutok magamban, hogy ezt a szörnyű ízt csak és kizárólag egy újabb, jó kávé fogja tudni kiűzni a számból, így a mai menet az lesz, hogy szépen leülök a kávézó teraszára, és onnan figyelem, miközben nagyon lassan iszogatom az italomat. Lehet még pár extrát is rendelek, amit majd nagyon meg fog érezni a bankszámlám, mert ahogyan elnézem… ez egy túl jó környék, és túl drága italok dukálnak az ilyenhez, ami nos… elég szomorú, de ugyanakkor meg teljesen érthető is. Egy ideig üldögélek, nézelődöm, igyekezve nem túl feltűnőnek lenni, de már alapvetően attól nagyon feltűnőnek érzem magam, hogy egész nap itt tudok ücsörögni, kávét iszogatva, egy ponton laptopot nyomogatva. Ekkor tűnik fel, hogy a taxiból kilép az a szöszi, akit már elég sokszor láttam itt a napokban. Ismét ugyanaz a forgatókönyv, bemegy, én majd itt ülök fél órát, körülbelül, mire ő kijön. Ma viszont úgy érzem, hogy lehet tennem is kellene végre valamit. Maximum bakot lövök, és nem is oda jár, mint ahová én gondolom… mi veszítenivalóm van, végül is? Minden bizonnyal elég sok, de… unom a semmittevést. Gyorsan veszek még egy pohár kávét, elvitelre, majd amint látom, hogy kisétál az épületből, én magam is elindulok, előveszem a telefonom, és azt kezdem el nyomkodni. A szeme sarkából figyelem a mozgását, és próbálok úgy fordulni, hogy pont vele egyvonalban legyek, majd… nem túl elegáns módon ütközöm bele. – Jaj, basszus… nagyon sajnálom! – mondom, próbálva elővenni a lehető legnagyobb színészi tudásom, mely hagy kivetnivalót maga után, de végül is, tényleg sajnálom, hogy ilyen szánalmas módszerhez folyamodtam. Erre könnyebb építeni az érzést.
Alapvetően nem járok minden második-harmadik nap Prie-nél, van, hogy hetekig nem is találkozunk, de az utóbbi két hétben valami nagy rendezvényt szervez, és folyton átrángat… hol ezért, hol azért. Hogy mondod a főnöködnek, hogy nincs kedved átvágni a fél városon, hogy ruhákat válogass vele, vagy menüt tervezz, vagy egy kóbor numerára? Escortként… sehogy. Befogod és mész. Nem mintha Prie annyira hű de félelmetes lenne ilyen szempontból, meg mindig meghív, nem parancsol, és mire ott vagyok, jól érzem magam vele/nála, de magamtól mégsem ezt tervezném napi programnak. Aztán van, mikor máskor is fel kell ugranom, mert egyik-másik kuncsaft az ügynökségen keresztül küld ezt-azt, amit hordanom kell az este. Mint ma. Hogy én mennyire nem szeretem a Louis Vuitton ruhákat… Státusszimbólumnak jó, értem én, de hogy az idei kollekciójuk egy nagy szar, az is biztos. Mind úgy néz ki, mintha valami vak összevarrt volna random dolgokat a turiból, vagy mintha az ufók csinálták volna. Ez a két opció. A mostani darab az utóbbi kategóriába tartozik, meg is tagadom, hogy egyáltalán felpróbáljam Prie kedvéért, mert előre látom, hogy kényelmetlen lesz, mint a fene. Elég majd hordani egész este, most maradok a kényelmes D&G ruhámban, köszöntem. Ezerszer jobb, mint bármi, amit ezek rám aggathatnak… Mindegy, azért fogom a védőfóliába csomagolt ruhát, és elindulok vele haza, ahol aztán nekiállhatok készülődni az estére. Persze előtte még megiszunk egy kávét, meg válogatunk egy sort virágelrendezések között, de alapvetően viszonylag hamar sikerül szabadulnom. Ennek köze lehet a Prie hálójából előszédülő szerintem húsz alatti srácnak. A liftben lévő tükörben kicsit megigazítom a sminkem, letörlöm Prie rúzsának a nyomát az arcomról, aztán a portásnak intve elhagyom az épületet végre. Reményeim szerint a héten már nem járok erre többet, mivel ma is, holnap is dolgozom, ezek után meg vasárnap hagyjon engem lógva… Elindulok az utcán arra, ahonnan majd taxit is sikerül fognom, közben a telefonomon azt próbálom kideríteni, mégis hová is megyek ma LV ruhában, és kivel. Kinek van ilyen botrányos ízlése. Tudom, hogy nagy név, és a táskájuk jöhet is bármikor, de a női ruháikkal az esetek 95%-ában kiakasztanak… Éééés akkor nekem jönnek Ami egy dolog. De mikor elkezd égni a mellkasom, kiszalad egy „kurvaélet”, ahogy reflexből hátrébb ugrok egy lépést, eldobom a ruhászsákot a kezemből, próbálom eltartani a szaga alapján forró kávés ruhámat a bőrömtől. – Mi a fene?! Ha nem vagy képes egyszerre magad elé nézni és kávézni, akkor idd meg a kávédat ülve, ember! – nézek fel a pasira, aki belém szállt, és rám borította kedvesen a forró kávéját is. – Remélem jól keresel, mert ez egy rohadt drága ruha volt, és egyáltalán nem az a fajta, amiből csak úgy kijön bármi – sopánkodok tovább, aztán végignézve rajta kicsit elfintorodom. Nem, nem gazdag. Hát mit kezdjen az ember egy ilyennel? Közben az égő érzés a mellkasomon nem akar múlni, szóval lepillantok a magamtól eltartott ruha alá, és… vörös vagyok, mint a rák. – Hát ha égési sérülések lesznek a testemen, esküszöm, hogy te is nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel távozol innen – mondom, még mindig a bőröm figyelve, elkerekedett szemmel, de halálosan komoly vagyok. Ki fogom nyírni. A munkaeszközöm?! Hát hogy mondod meg egy pasinak, hogy bocsi, ma a cicimhez ne nyúlj, mert leégett?!?! Hát azért fizet?! Közben már a hasamon is érzem csurogni a kávét, és a picsába már, miért?! A kedvenc ruhám! Magamnak vettem! Ez a suttyó nem is sejti, az milyen ritka! Ha a bőrömről sikerül levenni egy pillanatra a tekintetem, a ruhám úgy néz ki, mintha lehánytak volna, nekem meg sírhatnékom van tőle. És fáj. És este fel kell vennem a Louis Vuitton ruhát. Hát lehetne ez a nap ennél is rosszabb?! Apropó Louis Vuitton! Hol van? Ijedten szétnézek, mert az rémlik, hogy eldobtam, de…
Nem tudom, mi ütött belém, hogy ezt a módszert választottam arra, hogy akkor most „megismerkedjek” ezzel a szőkével, de mit ne mondjak, mást nem igazán sikerült találnom. Megszólíthattam volna, persze, de mégis mit mondjak neki? „Szia, szóval gondoltam megszólítalak, ha már egy ideje megfigyellek, és gondoltam feltennék neked pár kérdést arról, hogy pontosan mit is csinálsz ezen a helyen, ilyen sűrűn…” Nem tudom, ha valaki ezzel állítana meg, akkor minden bizonnyal csak ott hagynám a faszba, és kész, mert para az ember. Ott kezdve, hogy megfigyelt. Miért? Nem mintha én konkrétan őt figyeltem volna, de elég feltűnő jelenség. Csinos, szép az arca, divatosan öltözködik, kitűnik a szürke betondzsungel lakosságából. Olyan jelenség, ami alapvetően is vonzza a tekintetet. Ha pedig nevezetesen pont abba az épületbe megy be, amit amúgy is megfigyelsz, na meg persze zsaru vagy, és van egy úgynevezett szimatod ehhez az egészhez, akkor bizony… feltűnik, mindenképpen. Szeretném azt hinni, hogy akkor is feltűnne, ha nem lenne ilyen kirívó látvány, hogy legyezzem a hiúságom, na meg azért, mert nem biztos, hogy mindenkire ennyire rá van írva, szinte transzparensszerűen, hogy figyelj rám! A lényeg, hogy nekimentem, leöntöttem kávéval, amitől nem vártam olyan reakciót, hogy megköszöni, mert az már alapvetően elég furcsa lenne, és kicsit segélykiáltásnak hangzó, de azért… lehetne megértőbb is. Való igaz, teljesen jogosak az érvei… Tényleg nagyon sajnálom, hogy nem tudom neki azt mondani, ami az igazság, hogy teljesen szándékos volt, hogy kapcsolatot létesítsek vele. Még a végén azt hinné, hogy ez valami csajozási technika nálam, és ha ezt hinné, akkor nagyon messze állna a valóságtól. Elég béna tudok lenni, ami a szerelmi életet illeti, de attól még tudom, hogy ez nagyon nem egy jó csajozás. Nem sok rosszabb van, attól a poéntól, hogy fájt-e, mikor leestél a mennyből, de ez nevezetesen pont rosszabb. Mégis, valami groteszk oknál fogva tulajdonképpen pont azt csinálom: próbálom őt felszedni. Persze, nem szexre, meg nem azért, hogy járjunk, vagy bármi ilyesmi – bár mit ne mondjak, ha nem épp egy nagyon gyanús alak lenne, nos… szóba jöhetne minden ehhez hasonló is – hanem csak beszélgetésre, de számít ezen a ponton? Már most bánom, hogy ilyen módszert választottam… - Sajnálom, tényleg. Nem volt szándékos, én csak… nem láttalak, és… tényleg sajnálom. Ugye nem okoztam nagy bajt? Fáj nagyon? Tudok valamit segíteni? – kérdezem meg komolyan aggódva, mert ezt tényleg nem gondoltam át. Azt hittem, a kávé már jobban kihűlt ennél, de mégis miért is hittem ezt, amikor nem is olyan régen vettem? Hülye vagyok, most komolyan? Nem égési sérülést akartam neki okozni, hanem… kapcsolatot felvenni. Nos, most épp nagyon is sikerült kapcsolatot teremteni, egy olyat, ahol ő ki akar engem nyírni, de előtte még lehet, hogy elkísérhetem őt az égési és plasztikai sebészetre, hogy valamit kezdjenek vele. Veszek egy mély levegőt. – Ne haragudj. Ki tudlak esetleg valamivel engesztelni? Nem tudom… bármi. Reméljük nem olyan súlyos. Mutasd nyugodtan, valamennyire értek hozzá. Nem olyan mélyen, de… nagyon csúnyán néz ki? – kérdezem meg, baromira esetlenül. Nos, épp most kértem meg, hogy vegye le a ruháját kicsit minimálisan, hogy meg tudjam alaposabban nézni őt. És miért mondtam, hogy értek hozzá? Ekkora balfaszságot. Ennyit a professzionális szakértelmemről, most itt zavarba jövök, mert megkérdőjelezem magamban a módszereim… zseniális vagyok.
- Attól nem fáj kevésbé, hogy nem volt szándékos! – csattanok fel a mentegetőzésére, mert tényleg, de tényleg nem segít vele semmit. Nem vagyok egy nebántsvirág, de ha hirtelen szemből leöntenek valami forró itallal, akkor kicsit kijövök a sodromból, oké?! Hát minek kell forró kávéval rohangálni az utcán, ha nem vagy képes a lábad elé nézni?! Meg mi az, hogy nem látott?? Engem?? Kapja be a bal bokám! Engem a férfiak köszönöm szépen, de szoktak látni. – Vak vagy, vagy mi bajod? – nézek rá gyanakodva, mert bár nem úgy néz ki, mint aki vak, elég egyértelműen rajtam van a tekintete most is, de sosem tudni. Az egyetlen opció, amiben megbocsátható a helyzet, bár akkor is duzzogva, mert akkor kopácsoljon a fehér botjával, ne gázoljon el boldog-boldogtalan. Ahhoz túl nagy darab, hát ha nem csak az italát önti rám, hanem tényleg nekem jön, seggre is ülök a járdán. Az egyetlen mázlija, hogy az első sokk elmúltával kezdem érezni, hogy alapvetően csak a mellkasom van nagyobb gondban, az fáj, mint a fene, de semmi, amin valami kence ne segítene reményeim szerint. Elég rákvörös mondjuk minden, amit lepillantva látok, és mintha ragadna is, köszönhetően a kávénak, szóval nem túl komfortos. De a ruha! Még a tisztító sem fogja ebből az anyagból kiszedni ezt a foltot, attól tartok. Erre gondolva még könnyek is szöknek a szemembe, mert… tényleg nagyon szeretem ezt a ruhát. És drága volt. Volt rajtam vagy ötször. Elkerekedett szemekkel, felháborodottságtól leesett állal nézek rá pár pillanatig, mikor felajánlja, hogy mutassam meg neki a sérülésem, és kicsit még a szó is bennem reked. Elnézést, de mi?! – Hülye vagy?! Hát mutatja meg neked a fene! Ha azt mondanád, hogy orvos vagy, akkor sem – tartom fel a kezem, eszébe se jusson közelebb jönni, és nem csak azért, mert a ruha alatt nagyjából-egészében csak egy bugyi van rajtam, hanem azért is, mert köszöntem szépen, megoldom magam, ahogy mindig. Aztán kiszúrom a ruhászsákot a földön, szóval odalépek felkapni. – Tanulj meg közlekedni az utcán, vagy ne menj emberek közé! – tanácsolom mérgesen, ahogy a hónom alá csapom a zsákot, majd fél kezemmel még mindig a ruhámat a bőrömtől elemelve ügyetlenül előszedem a táskámból (ami amúgy szintén kávés, basszamármeg?!) a mobilom. Rákeresek a legközelebbi patikára, aztán még mindig dúlva-fúva, elindulok arrafelé, szerencsére nincs messze, csak párszáz méter, taxival lassabban érnék oda. Még a cipőm kopogásán is hallani, hogy ingerült vagyok, és nem is csoda, kezd kihűlni rajtam a lötty, de annyira azért nincs jó idő, hogy vizespólóversenyt tartsak itt egymagamban a nyílt utcán. Plusz úgy nézek ki, mint akit valaki lehányt, ami általában nem az a vizuális kép, amire utazok, ha magamról van szó. Közben az esti ruhát valószínűleg menthetetlenül összegyűröm, szóval ma lehet KÉT utam is a tisztítóba, egyszer miután átöltöztem, meg egyszer, mikor megyek vissza a villámkezelés után felvenni a cuccot megint. Mondjuk ettől a folttól legalább nem fog kajánul vigyorogni rám az a köcsög, akinek át szoktam adni a ruháimat. Ebbe láss bele valami perverzet, baromarc. Ha nem lennének olyan jók az áraikhoz képest, már rég máshová járnék, de hát kinek van kedve duplaannyit fizetni, mikor ezek is megcsinálják, és cserébe csak egy pasi balfaszságát kell elviselnem? Gyakorlott vagyok benne egyébként is, erről szól az életem. Ennek legalább megmondhatom, hogy dugja fel magának a vacsorameghívását.
Nos, ez jogos érv, de egy normális, emberi beszélgetésben ilyenkor azt mondja a másik, hogy semmiség, vagy valami ehhez hasonló sablonszöveget, amiről mindketten tudjuk, hogy nem semmiség, de attól még… mondjuk. Nos, ez alapvetően elég szánalmasan hangzik, amiért ilyen reakciót várok, mikor épp leöntöttem egy relatíve forró kávéval, és egy feltehetőleg igen drága ruhát tettem tönkre, de most mit csinálhatnék? Én csak a munkámat végzem. Ezt pedig éppenséggel nem köthetem az orrára, mert akkor jönne az a kérdés, hogy mégis milyen munkám van, aminek része, hogy fiatal, csinos lányok dekoltázsát öntözöm kávéval, mintha valami szobanövény lenne, én meg szeretnék egy szarul lefőzött kávétól megszabadulni? Nos, igen… ez egy egész jogos kérdés lenne részéről. Tőlem meg nem jogos, hogy egy idegentől „semmiség” reakciókat várok… bonyolult helyzet ez! – Nem, csak épp kaptam egy fontos üzenetet, amit muszáj voltam megnézni, és… így alakult, és… tényleg sajnálom, amivel tudom, hogy nem sokat tudsz kezdeni, de… tényleg szívesen segítek, meg… megfizetem a kárt, vagy… nem tudom, valamit – mondom neki miközben lehajtom a fejem. A kidobott kiskutya szemek mondjuk gyanítom nem sokat számítanak, első benyomásra nem tűnik olyan lánynak, aki ezzel megvesztegethető, de végül is, egy próbát megér. Sokaknál működik. Ez is egy jogos lépés részéről, nem is tudom, mi ütött belém. Annyira gáznak és amatőrnek érzem magam, de most… nem mondok semmit inkább, amivel tovább tudnám győzködni, miért is nyerő ötlet az, ha én elkezdem nézegetni, mennyire nagyok az égési sebek. Remélem azért nem túl nagyok, és egy-két nap alatt egy kevés kencétől meggyógyul. Ha másodfokú, vagy nagyobb, akkor nem tudom, magamra is öntök egy keveset, és majd mutogatom neki, hogy szimpátiafájok. Ha gyakran jár ide, biztos össze fogunk még futni, meg kell is, ha ki akarok valamit deríteni. Jól kezdtem ezt a nyomozást, ezután gyanítom a következő az lesz, hogy kedélyesen beszélgetünk és nevetünk egy kávé felett a történteken. Ja, pont nem. - Biztos veled is előfordult már, hogy nekimentél valakinek, mert valamibe bele voltál bújva, az egyetlen különbség, és szerencsétlen véletlen, hogy az én kezemben pont volt egy kávé. Nem esett még meg velem. Sajnálom, hogy pont történt meg először, és pont neked – mondom neki végül nagyon tárgyilagosan. Alapvetően, ha nem szeretnék tőle semmit, akkor most hagynám itt, hogy hisztis picsa. Akkor is, ha jogos, hogy hisztis picsa éppen, és teljesen megértem őt, de most mit tudnék tenni, mondani még? Sajnálom. Nem hagyja, hogy segítsek neki, nem hagy semmit. Ehelyett inkább követem őt, hátha az meghatja, amit felajánlok. – Legalább azt hagyd, hogy a tisztítót kifizessem, ha már miattam jártál ilyen szerencsétlenül – kérem meg, mert ennyi a minimum. És közben is tudunk talán jobban beszélgetni, vagy mi… vagy nem, mert nem lesz nyitott a bájcsevejre, ami szintén érthető, de hátha… meg később lehet, hogy nyitottabb lesz. Nem vagyok benne teljesen biztos, elég makacs egy nőnek tűnik, de mit is mondhatnék, én sem lennék fordított helyzetben felhőtlenül boldog. Bár, nem is sűrűn jönnek nekem kávéval, és nem is sűrűn szokták felajánlani, hogy kifizetnek nekem a munkán felül bármit, de… elég drágának néz ki ez a ruha, talán annyira kapható lesz, hogy tegyek ellene valamit.
Hát most komolyan, kitörölhetem azzal, hogy sajnálja. Nem, igazából még azt sem, maximum ha írásba adja valami puhább papíron. A sajnálom, bocsánat, nem úgy gondoltam és társaik már elég rég elveszítették a szememben a jelentésüket, leginkább mert legtöbbször üres frázisok. Amikre üres frázisokkal kéne válaszolni. Például azzal, hogy ó, semmi baj, bárkivel megesik, és lehetőleg egy bájos nevetést is eresszek meg hozzá. Ezt várják el. Anyátok. Éppen fájdalmaim vannak, és belém jött ez az emberhegy, nincs nekem energiám vagy kedvem jópofizni vele. Süt róla, hogy totál összezavarom vele, nem ehhez szokott, nem erre számított. Nos… így járt. Nem igazán szeretem, ha átgyalogolnak rajtam, akár igazából, akár átvitt értelemben. – Legközelebb próbálj megállni hozzá, ha nem megy egyszerre az olvasás és járás – fintorgok rá, mert nem, nem jó kifogás az, hogy annyira fontos üzenetet kapott. – Vagy ne rohangálj forró kávéval. – Annak sem örültem volna, ha csak úgy elgázol, de egészen biztos, hogy hamarabb erőltettem volna ki magamból egy mű „semmi baj”-t és egy kínos mosolyt. – Igen? Van fölösleges 2500 dollárod? Mert ha nincs, akkor nem nagyon fogod tudni megfizetni. A bőröm is elég sokra becsülöm, egyébként – forgatom a szemem a felajánlására. Az én hülyeségem, hogy megvettem ezt a ruhát, nem fizettetném ki vele (kivéve persze ha valami milliárdos lenne, ami nem), de ennél jobb fejnek nem kell lennem vele. Hátha megtanulja egy életre, hogy ne csináljon ilyet! - Nem, képzeld, én nem szoktam nekimenni embereknek – kérem ki magamnak a feltételezést is felvetett fejjel. Köszöntem szépen, én az utcán vonulok, és nagyon is figyelek minden egyes lépésemre. Nem megyek neki idegeneknek, mert fujj, ki tudja, merre jártak előtte, meg egyáltalán, ér hozzám épp elég nemkívánatos személy, nem kérek többet. A privát szférám elég széles, a tömegközlekedési eszközöket sem használom épp ezért túl sűrűn. Nekem senki ne potyázzon azzal, hogy ingyen nekem dörgölődzik a metrón. Őszintén nem tudom, miért követ, minden dühöm sikerült közvetítenem felé, el kéne párolognia egy ilyen után. Az emberek nem szeretik a hisztis nőket, márpedig én most hisztis nő vagyok, nem szégyellem. Leöntöttek. Fájok. A gyönyörű ruhám?! A bőröm?! Ha nem sikerült volna reggel olyan jól a tusvonal a szememen, lehet, hogy még sírnék is, annyira sajnálom magam. – Nem tanította meg anyukád, hogy ne kövess nőket az utcán, pláne ha még mérgesek is rád? – kérdezem, szavaimhoz méltóan ingerülten. Szerencsére a patika itt i van a sarkon, és nem az az apró fajta, ahol mindent a hülye patikustól kell kikönyörögni, hanem nyitott polcos. Szóval beviharzok, elhessegetem a kiscsajt, aki már kérdezné is, hogy miben segíthet, és a tekintetemmel megkeresem azt a részt, ahol az égésekre vannak dolgok, közben pedig, ha már így követett, a srác kezébe nyomom a ruhászsákot és a táskámat. Hamar meg is van, amit keresek, kicsit az összes ilyen üzlet rendszere egy kaptafa. Odamegyek, lekapom a polcról az ismerős terméket, különösebb teketória nélkül felbontom, és használatba is veszem, egészen konkrétan nyugtató habot spray-zek a mellkasomra, egy négyzetcetit sem kihagyva a fájó területből. Basszus, csíp. De közben meg jobb. De közben meg csíp. Sziszegek egy sort, lengetem kicsit felette az eddig a bőrömtől elhúzott ruhát, és várom, hogy javuljon a helyzet. Lassan teszi. Az én türelmem meg egyébként is elég véges. – Fúú, de szeretnélek most fejbe vágni – toppantok idegesen, mint egy hisztis kislány, de hát… kicsit mindig is az voltam, nem most fogok hirtelen karakterfejlődésen átmenni. Utálom, mikor rossz dolgok történnek velem! Hát csoda, hogy 15 éves korom óta konstans idegrohamom van?!
Igen, ezt már hallottam, bla-bla, meg minden egyéb, amit most lehetne mondani, ha egyrészt az óvodában lennénk, na meg ha egy fokkal bátrabb lennék. Félek, ha mindezt hangosan is kimondanám, akkor bizony tettlegességig fajulna a dolog, és tekintve, hogy rendőr vagyok, nagyon furcsa lenne, ha hívnék megerősítést. A kollégák körberöhögnének, hogy most ez komoly? Egy 160-nak maximum a tetejét megütő csajtól félek, így, hogy én meg majdnem a két métert verem? Szóval ja, inkább csak visszafogom magam, mert abban amúgy is nagyon jó vagyok, hogy tegyem a szépet, és ne mondjak ki mindent, ami a fejemben megfordul. Ez a nagy szakértelmem, igazából, tudom, hogy mikor kell hallgatni. Ha szuperhős lennék, ez lenne a különleges képességem. De micsoda szerencse, nem vagyok az, mert amúgy ez egy baromira béna képesség lenne, biztos, hogy nem kerülnék be az X-Men csapatába. – Majd rajta leszek az ügyön, de nem sűrűn fordul velem elő ilyesmi, szerencsére. Félek, hogy már nem lenne fejem, ha mindenki ilyen vehemensen reagálna – mondom, és most basztam el a képességem. – Persze nem mintha, ez nem lenne érthető, nem is azért mondom! – teszem hozzá nagyon gyorsan, mielőtt még a vehemens reakció még durvábbá válna. Először hirtelen nem is tudom, hogy köpjek vagy nyeljek, igazából azt is elfelejtem, hogy azokat hogyan kell. De minden bizonnyal, ha tovább innám a kávémát, és nem szabadultam volna meg tőle, akkor bizony most köpném ki, szóval, ja, köpnék. Megint rá, persze. Ennek a következménye már egyenesen a gyilkosság lenne, hála égnek nem iszom tovább a kávém… - Nem, annyim sajnos tényleg nincs… fogalmam sincs, mivel tudnálak igazán kompenzálni. – Egy nagyon hülye ötlet következtében eszembe jut, hogy amúgy nekem is elég szép bőröm van, szerencsére, anyukámtól örököltem, szóval ha kell, akkor bizony, adok neki, ha kell a plasztikai sebésznek, de még szerencse, hogy ezt az iszonyatosan nagy baromságot nem mondom ki hangosan. Azért elgondolkozom, mégis mivel foglalkozhat, ha ilyen drága ruhákra tud költeni… igaz, ha a gyanúm beigazolódik, gondolkoznia sem kell, hogy mire költ, és hát, most nem tudom, mégis miért csinál belőle ekkora ügyet. Ezt nagyon erősen kétlem, de veszek egy mély levegőt, hogy ne kezdjek el feleslegesen okoskodni megint. Inkább csak hagyom, hogy elinduljon, én meg mehessek utána, és nyomjam tovább a kétségbeesett próbálkozást, amit a kommunikáció megfelelő folytatásának irányába teszek. – Ez a lecke így, ebben a formában kimaradt, be kell vallanom… de én tényleg csak egy kis kárpótlást szeretnék adni, amiért… miattam ment tönkre a nyilvánvalóan méregdrága ruhád, és ez a legkevesebb, amit tehetek, hogy ezt felajánlom – magyarázom neki. Igen, ez határozottan nagyon kétségbeesett már. Lehet visszavonulót kellene fújnom, megfigyelni más embereket is, akik abba az épületbe lépnek be, és… ennyi. Majd legközelebb lehet már nyugodtabb lesz, és csak nevetünk rajta, mert leül mellém, dumálunk kedélyesen, megiszunk egy kávét, és hobbit csinálunk abból, hogy egymást nyakon öntjük vele. Ez pont így működik a való életben. Követem a gyógyszertárba, figyelem, mit vesz le a polcról, megnézem az árát, és remélem, hogy tudja, ragaszkodom ahhoz is, hogy ezt is én fizessem ki, nem fogom hagyni, hogy ő állja. Sokra becsüli a bőrét, a sajátom nem adhatom neki, mert fura lenne, és indokolatlanul szőrösödne még mellé, ami nem olyan vonzó, szóval marad az, hogy a kencét állom. – Ha kérhetem, akkor még most tedd meg, amíg tudok venni fájdalomcsillapítót, mert épp itt vagyunk a gyógyszertárban… igazán megérdemlem. Anyukám arra tanított meg, hogyha hibáztunk, ismerjük be, és mindent megtegyünk, hogy kijavíthassuk, ezért is követtelek ide is – magyarázom neki. Elég béna kifogás, de… ha már felhozta az anyuka kártyát, és ki fogom játszani.
Mi az, hogy HA mindenki ilyen vehemensen reagálna?!?! Már épp veszek egy nagy levegőt, hogy leordítsam a haját is a fejéről, csak a miheztartás végett vehemensség tekintetében, mikor kicsit visszakozik. Kicsit. De nem eléggé, az én tüdőmben meg már ott az a sok levegő. – Hogy kellene reagálnom, úgy mégis?! Mármint mondd már el légyszi, kérlek, taníts mester, hogyan is kéne nekem reagálnom, mikor egy random idegen váratlanul leforráz az utcán. Tényleg. Szeretném tudni, hogy a reakcióm miért is volt annyira vehemens, hogy már-már leszedtem a fejed – akadok ki megint, vagy még mindig, vagy már fene tudja, de legalább még mindig nem kiabálok, pedig szeretném, nagyon is. Mondjuk így is ide-idenéznek a járókelők, de éppen leszarom. Nekem van igazam. Akkor is leszarnám, ha nem nekem lenne igaza, de így mégiscsak jobb. Nos, legalább a ruhám árán kellőképpen meghökken, ha már azon nem, hogy leöntött. Tessék, amint árcédulát teszünk valamire, máris másképp nézünk rá. Pedig én sokkal többet érek, mint a ruha, amúgy, és azt is épp eléggé sajnálhatná, hogy leforrázott. – A ruháért? Semmivel. Nem az a fajta, amiért lehet kompenzálni. A bőröm meg végképp nem. Szóval hacsak nem tudsz időgépet építeni, és meg nem történté tenni ezt az egészet, akkor hagyjuk is – fintorgok rá, mert nincs kedvem még az ő bűntudatát is nekem istápolni. Hát mi vagyok én, szeretetszolgálat? Mikor amúgy fel akarom rúgni mérgemben? Köszi, nem. Ismerem a korlátaim, és nincs meg bennem az, hogy csak úgy önzetlenül jófej legyek valakivel, aki rosszat tett nekem, akarva vagy akaratlanul, az most mindegy. Nem vagyok a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” híve. Ha engem megdobnak kővel, úgy visszahajítom, hogy csattan. Meg keresek egy másik követ is, utószónak. Nem igazán tántorítja el a modorom, ami már-már becsülendő. Már-már. Más helyzetben talán értékelném, most csak tényleg, tééényleg szeretnék magamban fortyogni és hisztizni, anélkül, hogy fontolóra kéne vennem a társadalmi normákat, meg hogy mennyire nem elfogadott az, hogy férfiakat verjek az utcán. Vagy gyógyszertárakban. Miért van az, hogy ez is csak a hálószobában elfogadott, de akkor még fizetnek is érte? – Hát akkor menj vissza hozzá, és beszéljetek még át ezt-azt – tanácsolom mogorván, mert nem, nem érzem magam kiengesztelve azzal, hogy fizetni akarja a tisztítót. A tisztító ára a ruhához és - nem győzöm eleget hangsúlyozni – a BŐRÖMHÖZ képest lófütty. Vagy lófasz. Gondolatban nem kell visszafognom magam, igaz? Mikor a hisztimre csak poénkodással reagál, bámulok rá pár hosszú másodpercig szótlanul, elítélően, esküszöm, annyira sajnálom magam, amiért ilyen idióta emberekkel vagyok körülvéve, hogy még a szemem is könnybe lábad, érzem az ajkam is megremegni, mert csíp a spray, meg egyáltalán, fáj az élet, és szegény én… De! Nem most fogok elkezdeni idegenek előtt sírni, szóval veszek egy mély levegőt, pislogok párat, és elindulok a kassza felé. – Üzenem anyukádnak, hogy nem vagy vicces. Csak hogy tudja már ő is – jegyzem meg, ellépve mellette, és útközben random dolgokat leemelve a polcokról. Jó, nem annyira randomok, csak olyanok, amiket általában beszerzek, ha patikában járok. Vitamin, olaj a hajamra, egy arclemosó, másnaposság elleni bogyó, ragtapasz. Levágom a pultra, aztán mielőtt még az udvariasan mosolygó buddhaszerű alak megszólalhatna, kijelentem: - Kérek zacskót. A számlát a fiatalember rendezi – bökök az állammal a srác felé, aztán mivel felszabadult a kezem, vissza is szerzem a táskám. A ruhás szatyrot nem, azt fogja csak. – Kint megvárlak – közlöm vele, aztán útközben még egy áfonyalevet is leemelek az egyik polcról „ezt is írja hozzá” felkiáltással, mielőtt elhagynám az üzletet. Komolyan jól esik a bőrömnek a kinti szellő, az orromnak meg a nem átható gyógyszerszag. A pillanat, mikor értékeled a new yorki levegőt. Persze ilyenkor nincs nálam egy rohadt cigi, pedig NAGY szükségem lenne rá.
Hogy mi? Én szedem le a fejét? Nem tudom, javítson ki, ha tévedek, de szerintem még a hangomat sem emeltem meg, nemhogy odáig fajult volna a mi kis afférunk most, hogy a fejét leszedjem. Az alap probléma az volt, hogy a mellkasbőrét akarom leégetni, nem az, hogy a fejét leordítani, leszedni… ja, hogy ő szedte le az enyém. Nos, ez így már igazabbnak hangzik, mert szerintem még csak kioktató hangnemet sem vettem, de lehet már én nem figyelek eléggé, és amúgy vérbunkó vagyok, és még csak fel sem tűnik. – Nem így értettem… mármint, tudom, hogy úgy hangzott, de ez csak egy általános megállapítás volt, viccelni próbáltam, szarul, sajnálom, nem volt vicces. – Ha így folytatódik a beszélgetés, a végén kikötünk ott, hogy tényleg elkezdünk egymással ordibálni, amivel több szinten gond van. Az egyik, hogy gyűlölök kiabálni, általában ez úgy szokott kinézni, hogy a másik kikelve magából üvölt, én meg csendesen reagálok, próbálva nyugodtnak maradni, ami amúgy csak olaj a tűzre. A másik, hogy szerintem akkor végképp elkerülhetetlen, hogy ne keltsünk feltűnést, márpedig azt épp nem akarok. – Nincsen rá jó módszer, épp ezért mondtam, hogy érthető a reakciód. Sajnálom, ha megbántottalak, de tényleg nem tudom, hogy a nyilvánvaló leforrázáson kívül mivel értem ezt el. – Ha sokáig nyugodt maradok, ebben a helyzetben van rá esély, hogy átszáll rá is a nyugalmam, és a végén exkuzálja magát szintén, amiért ilyen ideges velem szemben? Erre elég halvány reményt látok, de ki tudja. - Hidd el, ha képes lennék rá, már régen megtettem volna. Vagy legalábbis elmentem volna előkészíteni hozzá mindent, hogy megcsináljam – aztán persze agyalhatnék, hogyan kezdeményezzek más formában kommunikációt, és a nem létező beszélgetéskezdeményező szituációk listámról kihúznám ezt. Hála égnek ilyen nincs. Nagyon sok téren elveszett vagyok, ami az emberi kontaktokat illeti, de azért ennyire még én sem vagyok szánalmas. Legalábbis, szeretem magamról ezt hinni, de hát, tekintve, hogy épp most csináltam egy ilyen baromságot, azt hiszem, hogy ezt is felvehetjük a listára. Szeretném szóra nyitni a számat, de szerencsére még épp időben visszafogom magam. Mármint, most komolyan. Kisegítem, bevásárolok neki, ha már (szánt szándékkal) balfasz voltam, fizetni készülök majd egy gyógyszertárban és egy mosodában, ezerszer elnézést kértem már. Nem tudom, hogy mégis miért büntet még mindig a szavakkal, amikor ennél többet én sajnos nem tudok tenni, pedig higgye el, hogy nagyon szeretnék. Persze, kimondani nem fogom, mert még a végén kitalálja, hogy fizessem be egy kéthetes fizioterápiás ellátásra, és a ruha árából kiindulva bizony neki nem elég a helyi közkórház ilyen szolgáltatása, hanem egyenesen a legdrágább luxus magánkórházban venné igénybe. – Majd mindenképpen mondom neki, de arra is tanított, hogyha hibázunk, próbáljuk meg helyrehozni a dolgot, amennyire csak lehet, szóval a kettő tanítás eléggé üti egymást – vallom be neki, bár szerintem a legkevésbé sem érdekli, hogy anyukám mit és hogyan tanított, csak engem ne lásson soha többet. Meg a kávémát. Az utóbbit gyanítom különösen gyűlöli most éppen. Nem tudom, miért pörög ennyire az anyámon, de szerencsére nagyon jó vagyok abban, hogy a nyilvánvalóan eszembe ötlő gondolatokat ne mondjam ki, most is eszerint élek, és inkább nem kezdem el ecsetelni, hogy mennyire tiszteletlen vele szemben. Most még viccesen jegyzi meg ezeket, de amúgy érzem, hogy legszívesebben utcai testárusként szeretné őt illetni, amivel nem engem, hanem őt sértegetné, és az hamar átcsapna valami kevésbé kellemes hangulatú beszélgetésbe. Persze, most sem kellemes hangulatú ez a beszélgetés, semennyire, valljuk be, de akkor még kevésbé lenne az. És ha ez a kellemes a másikhoz képest, az régen rossz. Mikor a patikus végül kimondja az árat, enyhén leforrázva érzem magam. Ennyit szerintem egy év alatt hagyok ilyen helyeken, összesen, még úgy is, hogy alapvetően a higiéniára igényes férfinak tartom magam. Azért odatartom a kártyám, hogy kifizessem. – Itt is vannak – mutatom fel. Ha kell neki, átadom, ha nem, akkor viszem tovább. Így mondjuk elég problémás, hogy fogok rágyújtani, mert azt most más nagyon kívánom, ez az egész körülményesség nagyon nem hiányzott a napomból, de csak magam tudom hibáztatni. – A közelben van a mosoda, vagy valahol messzebb? Mert ha utóbbi, elvihetlek kocsival – ajánlom fel. Azt nem teszem inkább hozzá, ami jönne reflexszerűen, hogy ígérem, nem rabolom el. Ha ez lenne a célom is ezt mondanám, amúgy meg csak gyanút fogna.
Viccelődött… Hát ezen most hápogok egy sort, hirtelen nem is tudom, erre mit lehet mondani. Nagyon örülök, hogy neki vicces kedve van, miközben nekem fájdalmaim vannak, tényleg. Mindjárt tökön rúgom, aztán mondok neki egy viccet, meglátjuk, hogy eldől-e a nevetéstől. – Értem, hogy neked ez egy mókás baleset, de nekem tényleg fáj, szóval mi lenne, ha nem most poénkodnál? – kérdezem végül, hátha sikerül végre átmennie az üzenetnek, hogy nem, nem fogunk ezen vidáman nevetni, nem legyintek, hogy ugyan semmi baj, bárkivel megesik. Mert nem esik meg bárkivel. És van baj. – Nem megbántottál – kérem ki magamnak, mert ki a feném ő nekem, hogy megbántson? Nagyon kevés ember tud megbántani. – Megijesztettél és fájdalmat okoztál. Akkor sem tapsoltam volna, ha csak nekem jössz, de szerintem nem nagyon érzed át a tényt, hogy forró italt öntöttél rajtam végig. Lehet, hogy van ember, aki ezen könnyen túllendül, de neked pont belém kellett ütköznöd. Legalább olyan boldog vagyok miatta, mint te – grimaszolok rá, és nem, továbbra sem tervezek kedvesnek lenni. Amúgy sem igazán vagyok az, pláne nem random ismeretlenekhez az utcán, ha nem fűződik hozzá semmi érdekem. Márpedig most nem fűződik hozzá semmi érdekem. Sőt! Az áll az érdekemben, hogy ez az égimeszelő egyszer és mindenkorra megjegyezze, hogy ne járkáljon forró kávéval felelőtlenül. Tulajdonképpen szívességet teszek New York lakosságának. Mindennapi hős vagyok. Mikor az időgépes dologgal is viccelődik egy sort, lehunyom a szemem, a hüvelyk és mutatóujjam közé csippentem az orrnyergem, fáradtan dörzsölve, míg lassan elszámolok tízig. Nem bírom. Nem. Bírom. Mire kijön a patikából, és nála van a lógós papírszatyor, már az áfonyalé felét elkortyolgatom, és épp a ruhám alá leskelődök, felmérni, hogy mennyire vészes a helyzet. – Köszi. - A szatyorért nyúlok, és az égésre vett cuccot elővéve megint befújom kicsit. Ártani nem árthat, igaz? Nekem meg dolgoznom kell este. Basszus, ez egy szar nap lesz. Ebből a merengésből ránt vissza a valóságba a szar napom hivatalos szponzora, én meg hitetlenkedve nézek rá. – Most költöztél fel vidékről, vagy valami? Sok ismeretlen new yorki nő ül be önként és dalolva a kocsidba, csak mert felajánlod? – nézek rá nagy szemekkel. – Arról nem is beszélve, hogy mit gondolsz, mit csinálok, míg kész a ruha? Ácsorgok ott egy szál bugyiban? – érdeklődöm meg, ha már így felvetette, miközben visszapakolom a papírzacskóba a habot, aztán a táskám, meg a ruhazsák után nyúlok. – Azért fizettettem ki veled a benti számlát, hogy tekinthessük elrendezettnek a dolgot. Nincs szükségem rá, hogy szomorú kiskutya szemekkel kövess egész nap, csak mert fél percig béna voltál, és anyukád arra tanított, hogy illik kijavítani a hibáid. Egyrészt nem lesz tőle jobb, másrészt meg creepy. Szóval ha nem szeretnéd, hogy gyakoroljam rajtad a sokkerkezelési technikám, akkor most szépen tök más irányba indulsz, mint én. Értve? – kérdezem meg a biztonság kedvéért, felvont szemöldökkel, szinte normális hangnemben, már ahhoz képest, hogy épp azzal fenyegetem, hogy megsütöm a mogyoróit, ha nem akad le rólam. Megvárom, míg valahogy jelzi, hogy vette a lapot, aztán elfordulva nekiindulok a forgalmasabb keresztutca felé taxit fogni. Haza kell ugranom letusolni, átöltözni, újra lekezelni magam, aztán meg a tisztítóba, bár nem vagyok benne biztos, hogy lesz értelme. Mindenesetre a ruhát is újra kell vasaltatnom, amit Prie adott, szóval muszáj. Ennyi arról, hogy beülök a kádba egy habfürdőre, és hangolódom az estére…
Félreért. Folyamatosan félreért, és már nem tudom, hogyan magyarázzam meg a dolgot, de mindegy is, elvégre nem tudom, miért is küzdök. Mármint, persze, azért, mert gyanús, és ha esetleg valami olyan lenne, akkor elszólja magát, egy apró jelből tudok következtetést levonni, hogy megéri követni és kicsit nyomozni utána. Ellenben a mostani eset már eleve veszett fejsze nyele, és nem mondhatni, hogy dűlőre jutnánk most. Jelenleg még mindig meg van sértődve, amit én tényleg, tökre értek, hogy ez neki fáj, én csak próbálnám oldani kicsit a hangulatot. Nem jön be. Abba is hagyom. – Nem úgy értettem a dolgot. Tényleg csak kicsit próbáltam javítani a dolgon, de vettem, nem vagy rá vevő. Ha nem venném komolyan a helyzetet, már itt sem lennék, és nem próbálnám meg kitalálni, hogyan tudnálak kompenzálni – világítok rá. Márpedig ezek mind megtörténnek, szóval nem tudom, mégis miből felételezi a dolgot, hogy én nem érzem át a tényt. Az átlag new yorki ember fogta volna magát, és ment volna tovább, még lehet annyit nem nyögött volna oda, hogy elnézést. Szeretem azt hinni, hogy én az a jó ember vagyok, aki érdek nélkül is megállt volna egy hasonló helyzetben, és mondjuk nem is tudom, kifizettem volna a mosodát, vagy a ruhát, vagy ilyesmi. Ezt a ruhát is kifizetném, de tekintve, hogy látom rajta, meg finoman – nem annyira finoman, de most fogjuk rá – a tudtomra adta, milyen méregdrága is, így ezt sajnos nem engedhetem meg jelen esetben magamnak. Elgondolkozom azon még egyszer, amit mondtam, zavaromban pedig elkezdem a tarkómat vakargatni, mert ja, így végigfuttatva a fejemben minden egyes szót, ami elhagyta a számat, rá kell jönnöm, hogy pontosan úgy viselkedem, mint egy sorozatgyilkos. Vagy, hát, valami hasonló elvetemült pszichopata. Nem feltétlenül kell meggyilkolnom, elég csak elrabolnom, megerőszakolnom, és azt hiszem, hogy bőven sikerült annyi hülyeséget összehordanom a fejemben, hogy most már épp itt lenne az ideje, ha csak szimplán leállítanám magam, és nem gondolkoznék ezen. Pláne, mivel egyik sem vagyok a fent felsoroltak közül. – Igen, rájöttem közben, hogy elég béna felajánlás volt, még ha csak a jószándék is vezérelt, nem pedig egyéb – mondom neki, miközben a nyakam kezdem el vakargatni idegesen. Mármint, kínosan idegesen. Erről a mai napról az az egy biztos, hogy nem fogok dicsekedni senkinek sem. Egyrészt, nem jutottam semmivel sem előrébb semmiben, másrészt pedig sikerült beégetnem magam nem kicsit. Részben a bénasággal, ami abból adódik, hogy leöntöttem egy kávéval, másrészt meg azért, mert hát, mégis milyen faszságokat hordtam össze egy nőnek, most komolyan? Nem vagyok normális. Nagyot sóhajtva végül bólintok egyet. – Rendben. Még egyszer tényleg nagyon elnézést, amiért ez a baleset megtörtént, komolyan – osztom meg vele még egyszer a sajnálatomat. Ennél többet most már tényleg az ég egy adta világon nem tudok tenni. Inkább csak elindulok, miután intek még egyet, és otthon majd átgondolom az életem, a karrierem, a csajozási technikáim, és azt, hogy hány macskát kell majd vennem, ami kompenzálja mindezek hiányát.
Felszalad a szemöldököm, ahogy azt mondja, őt csak a jószándék vezérelte, és legszívesebben visszakérdeznék, hogy aztán ezt nekem miért kéne elhinnem? Valószínűleg Ted Bundy is jó szándékkal csábított egykor. Alapvetően lehet, hogy abba kéne néznem a gyilkosokról készült dokumentumfilmek nézését, és nyugodtabban járnám a világot. Ugyanakkor a dokumentumfilmek épp azt mutatják, mennyire nem is kéne nyugodtan járnom. És én inkább azoknak hiszek. Viszont ha meg a srác alapvetően tényleg jószándékú, akkor megint én vagyok a köcsög, hogy megemlítem, hogy talán mégsem. Zavar, ha köcsög vagyok? Nem. Feltétlenül köcsögnek kell lennem ebben a helyzetben? Hát… nem. Lehetnék. Fájok, meg minden. De nincs energiám tovább gyógypedezni ezen az egész eseten. – Nos, köszönöm, de nem élek vele. És tanácsolom, hogy ne ajánlgass hasonlókat ismeretlen nőknek, mert nem feltétlenül arra vagyunk nevelve, hogy ezt jószándéknak érezzük. Erőszakolók, emberrablók, kéjgyilkosok, sima gyilkosok, meg hasonlók miatt, tudod. Nem azt mondom, hogy az vagy. De honnan tudjam, hogy nem? – vonok vállat, amit meg is bánok, mert nem esik jól a mellkasomon megfeszülő sérült bőr. Ettől kicsit megint morcos leszek. Ha ez fáj, mit fogok érezni, ha valaki odanyúl? Bassza meg. De aztán megint bocsánatot kér, én meg felsóhajtok, mert… mehh. Most kedvesnek kéne lennem végre, mi? Nincs kedvem. – Ne legyenek miatta álmatlan éjszakáid. Viszont próbáljunk meg nem megint így összefutni – mondom hát nem is kedvesen, de nem is full bitch üzemmódban, ahogy elfordulok, hogy lelépjek. Ahogy sejtettem, egy nagyon szar napom következik egy nagyon szar estével, szenvedek végig, de csak megoldom, mert profi vagyok. De a másnapit szerencsére még délután lemondtam, Prie kellő mennyiségű nyavalygás után maga ajánlotta fel, hogy hát akkor küldi helyettem Rose-t. Haha. A pasi hetven körüli, de ahhoz képest rohadtul kanos, és kicsit durva is, amúgy sem voltam túl lelkes. Max azért, mert szeret ékszereket ajándékozni. Kicsit szarka vagyok, na. Mindegy, egyszer kibírom nélküle, és pár napon belül a mellkasom is rendbejön, újra visszatér az élet a rendes kerékvágásba. A rendezvénye miatt még mindig elég gyakran járok Prie-nél, és az egyetlen oka, hogy nem felejtem el teljesen a leöntős kalandot, hogy a srácot néha látom a környéken itt-ott, különböző időpontokban. Egy ottéjszakázás után hagyom el épp Prie lakását, mikor az utcára érve kiszúrom a közeli kávézóban ücsörögni az ablaknál a pasit, és mivel egyébként is gondolkodtam rajta, hogy bemegyek, hát így meg is teszem. Rendelek egy lattét, aztán megközelítem az elfordított arccal kifelé bámuló srácot. – Dicséretes, hogy azóta sem láttalak elviteles pohárral kóborolni az utcán. Ennyire traumatikus élmény voltam, vagy ennyire ráérsz mindig? – kérdezem, miközben mindenféle megkérdezés nélkül leülök vele szemben a kétszemélyes kis asztalhoz. Nincs nálam a kávé, majd még kihozzák. Vagyis ajánlom nekik, mert csak megrendeltem, és otthagytam őket. Oldják meg. Ácsorogni, míg tejet gőzölnek… kösz nem.
A múltkori felsülés után szívem nem erőltetném ezt az egész nyomozást, de ettől függetlenül sajnos, mint oly sok mindent az életben, folytatnom kell, és csinálnom tovább. Pláne, ha munkáról van szó, ahol nem nagyon lehet azt mondani, hogy te ezt nem akarod. Ha a főnökség azt mondja, hogy ez kell, akkor bizony, ez kell. Ha nem tetszik, el lehet másik helyre menni dolgozni. Na, nem mintha alapvetően most annyira nagyon megtörtem volna, így semmi kedvem az egészhez, erről szó sincs, egyszerűen csak olyan megalázó lenne még egyszer találkozni a delikvenssel, hogy… nem tudom, az egész olyan bizarr. Lehet, hogy ennél alkalmasabb lenne másvalaki, akit nem ismer fel, akivel még egyszer sem beszélt, sőt, aki nem öntötte le kávéval, nem kísérgette őt a fél (oké, maximum egyezred) városon át, aki nem fizette a mindenféle kencét a patikában, na meg persze, aki nem ajánlotta fel, hogy furikázza. Komolyan, ha mesélné valaki, biztosan kiröhögném az illetőt, mármint, nem gúnyból, de azért vicces, valljuk be. Mivel velem esett meg, így annyira sajnos nem szórakoztat a történet, de hát, ez van, most már bizony ezt főztem, ezt is kell megennem.
Most éppenséggel nem eszem, hanem iszom. Igaz, lassan úgy érzem, hogy az érpályám elég jelentős részében kávé folyik inkább vér helyett, de ettől függetlenül azért nem fogom visszautasítani a lehetőséget, hogy még eggyel fogyasszak. Márpedig jobb ötletem nincsen. Padok errefelé annyira nincsenek, és a kávézó pont ideális helyszínen van továbbra is, hogy meg tudjam figyelni a mozgást a gyanús épületből. Ahová azóta is alkalmanként látom járni a kávézásom áldozatául esett nőt, de szerencsére eddig sikerült egészen jól elrejtőznöm. Vagyis, azt hiszem, mert nem adta semmilyen nyomát annak, hogy feltűnt volna neki, itt vagyok most is. Csak most épp ülök, és nem támadom meg őt, hogy még több ruhát tönkretegyek. Na, meg persze a bőrét, amire még morcosabb volt, pedig az meggyógyul. Azért annyira nem volt forró a kávé… nem mondom, hogy nem volt az, de lehetett volna biztosan komolyabb gondja is. Persze, ezt hangosan sosem mondanám ki, főleg nem előtte, mert még leszedné a fejem. Aztán pedig azért, amiért azt merem állítani, hogy leszedi a fejem. Nők… kurva bonyolult lények. Én meg épp életem legszexistább megjegyzését tettem, no, de lehetett volna ennél rosszabb. Gyanítom, ők is sokszor jegyeznek meg hasonlót rólunk, férfiakról.
Épp a szokásos nézelődésemet csinálom, egy kávé társaságában, amikor hirtelen megpillantom a nőt, hogy közelít, és hát, próbálok nagyon belebújni az újságomba, majd az ablakon át kezdek nézelődni, ami lehet még rosszabb ötlet volt, mintha nem csinálnék semmit. Mindazonáltal sajnos nem úszok meg semmit, mert nem sokkal később hangokat hallok, és elég nyilvánvaló, hogy felém záporoznak a kérdések. Már csak a tartalom miatt is, elég speciális, ha a múltunkat nézzük. Ránézek, miközben elmosolyodom kissé, és megvonom a vállam. – Ha traumatikusnak nem is mondanám a dolgot, de hatásosnak nyilván hatásos volt – mondom mosolyogva, még mindig, amit kifejezetten bárgyúnak érzek, pedig amúgy tudom, hogy nem az, csak egy kedves gesztus. Nos, lebuktam, hogy itt vagyok. – Hogy vagy? Meggyógyult a bőröd? Sikerült kihozni a foltot a ruhából? – érdeklődöm kedélyesen, mintha csak normális emberek lennénk, egy szerencsétlen véletlen áldozataiként, és amúgy nem tök szándékos lett volna a dolog.
Kezdőlap
A mai napon úgy érzem, hogy semmi sem akar összejönni. Minden azzal indult, hogy a reggeli kávémhoz elfelejtettem kivenni a zaccot a kávéfőzőből, és a tegnap estivel főztem le a feketét, hogy aztán rögtön azzal indítsam a napot, hogy a falra köpjem az egészet, amit lehúztam belőle, és várjam, hogy mikor fog visszaköszönni balfaszságom, és melyik úton. Egyetlen szerencsém, hogy egyik sem következett be, pedig én tényleg felkészültem rá, hogy innentől kezdve lőttem a napnak. Aztán a kedvenc pékségemben is valami változott, így teljesen furcsa íze volt. Igaz, megkérdőjelezem, hogy ez valóban így lenne-e, majd holnap kiderül a dolog… lehet, hogy csak a reggeli balul sikerült kávé befolyásolta az ízlelőbimbóimat. Az egész megkoronázása viszont az volt, hogy még az automata is elnyelte a pénzem, és nem kaptam meg az ásványvizet, szóval azt hiszem, ha kicsit kevésbé lennék kitartó, akkor most adnám fel ezt a mai napot, mert ezt nyilvánvalóan nem nekem szánta az ég.
Alapvetően nem járok minden második-harmadik nap Prie-nél, van, hogy hetekig nem is találkozunk, de az utóbbi két hétben valami nagy rendezvényt szervez, és folyton átrángat… hol ezért, hol azért. Hogy mondod a főnöködnek, hogy nincs kedved átvágni a fél városon, hogy ruhákat válogass vele, vagy menüt tervezz, vagy egy kóbor numerára? Escortként… sehogy. Befogod és mész. Nem mintha Prie annyira hű de félelmetes lenne ilyen szempontból, meg mindig meghív, nem parancsol, és mire ott vagyok, jól érzem magam vele/nála, de magamtól mégsem ezt tervezném napi programnak. Aztán van, mikor máskor is fel kell ugranom, mert egyik-másik kuncsaft az ügynökségen keresztül küld ezt-azt, amit hordanom kell az este. Mint ma.
