Uneven ratios
Under a microscope

Mióta beköltöztem, néhány apróságtól eltekintve nem nagyon nyúltam a berendezéshez, illetve a néhány apróság is olyanokat fed le, mint a nappali falára hirtelen felindulásból felragasztott, aztán már évek óta otthagyott Kill Bill poszter – kicsit gyűrött sarkokkal, illetve több magyarázkodni valót gyűjtöttem be eddig miatta, mint elismerő tekintetet, pedig igazán nem sok ember fordult meg a nappalimban. Nem mintha ne tetszene, ahogy a lakás általában kinéz, csak évekkel ezelőtt egyszer társaságban kimondtam hangosan, hogy az egészet majd újra be fogom rendezni, ez pedig évek óta annyi általános beszélgetésem alapja lett, hogy erre a pontra már félek belekezdeni, nehogy végig vegyem, hogy ki volt az, aki megígérte, hogy keres nekem egy tisztességes tapétát (mitől számít a mostani tisztességtelennek?), és ki volt az, aki lebeszélt a Tiffany aukciókról, mert ismer egy dizájn- és formatervezőt (és ezt pontosan ezekkel a szavakkal mondta, ez lehet manapság az asztalos, nem?), és mindenképpen tőle kell szerezzek dohányzóasztalt (tényleg rá kéne jönnöm, ki volt ez a tag, mert a lehető leghamarabb meg kéne szakítanom vele minden kapcsolatot, ha még nem tettem meg). Éppen ezért, mióta itt élek, mindig csak úgy rámondom a lakásra, hogy épp nincs vendégfogadásra alkalmas állapotban. Ha le akarsz cserélni egy dohányzó asztalt, erre a kis időre már mindegy, hogy hány csikkel teli hamutál (bögre) vagy félig elolvasott könyv alatt roskadozik, de ha makulátlan rend van (ritkán van), akkor sem érdemes erre jönni, amíg a 90. utca legtisztességtelenebb tapétája és Uma Thurman bámul rád a falakról. Ez az egész lakberendezés téma pedig nem csak az elmúlt pár évben vette le rólam a vendégfogadás terhét, de előreláthatóan a következő pár évben még le is fogja, sőt, ha innen visznek ki egy nap hullazsákban, akkor már mindegy az is, hogy egy 17. századi Rudolphine asztal mellől teszik-e azt.
Illetve egészen húsz perccel ezelőttig így álltam ehhez az egészhez, most – mármint ebben a pillanatban, mármint húsz perccel később – pedig a nappali közepén állok, kezemben a Kill Bill poszteremmel. Egyébként Vermontban a karórámra cseréltem még el. Ez azon jól sikerült üzletek egyike, amik után apám szabályosan ordított velem telefonon keresztül – pedig velem nem az az ordítozós alkat –, aztán az elmúlt hét évben ez lett a legállandóbb társam. Szerintem eddig a pillanatig még csak fel sem merült bennem, hogy a karórával hosszútávon mégis csak jobban jártam volna, de ha készülődés előtt még hirtelen rendet akarsz rámolni arra az öt percre, amíg bejönnének egy szóra, előbbi annyi év után végül neked is el fog kezdeni szemet szúrni a falon, utóbbin pedig tudtad volna mérni azt a húsz percet, ami az elrámolással és a készülődéssel elverhető, mielőtt még csöngetni kezdenek.
Lehet, hogy erre a pontra már nem csönget itt senki, lehet, hogy erre a pontra már rájöttek, hogy egyszerűbb rám törni az ajtót (csak ritkán zárom be, ha itthon vagyok), ennél viszont menetrendszerűbb a magyarázkodásom érkezése (pontosan azután a mozdulat után, hogy a Kill Bill posztert az asztalon kupacban heverő könyvekre dobom).
- Még öt percet kérek! – Ordítottam bele a házba, mit sem tudva, kitől is kérek öt percet. Ha ez egy más sztori lenne, most jönne az a rész, hogy aki megjött, az azért jött, hogy horrorszerűen felkoncoljon. Majd ahogy kiderült, hogy Warren érkezett meg, rájöttem, hogy ez is egy olyan sztori lesz.