Kangjae & Nabi

Elgondolkodva bámultam bele a poharamba, próbálva pusztán a pillantásommal megfejteni annak tartalmát, utólag hagyatkozva csak a számban még mindig érzett utóízre és a torkomat kaparó érzésre. Alkohol van benne rendesen, ahhoz kétség sem fér. Ez a felismerés épp annyira ütött fejbe, hogy ne akarjak többet a piros műanyag pohárban lötyögő folyadék összetételére gondolni, helyette hagytam, hogy a fejem a zene ütemére billegjen, csak enyhén, hogy ne kezdjek eszeveszett szédülésbe. Pedig nem éreztem magamat részegnek. Bizsergető érzés tartotta fogva a fejemet, egészen a tarkómon át lesiklott a gerincemen és... Jól voltam. Nem foglalkoztatott, hogy jövő héten le kell adnom egy alkotást szobrászat órára, nem érdekelt, hogy vajon mikor lesz biztonságos hazamennem, amikor semmin nem kapom rajta apámat a legújabb nőjével, és legfőképpen nem figyeltem oda a barátaim beszélgetésére, akik mellettem foglaltak helyet.
Fojtogatónak tartottam a gondolatot, hogy apámhoz hasonlóan nekem is egy irodában kellene ülnöm naphosszat, elviselve a kollégáimat és a főnökömet, aki helyettem aratja le a babérokat és szégyentelenül térdeli ki az újabbnál újabb fizetésemeléseket meg céges autókat. A művészetek tényleg nem tesznek gazdag emberré, ha valaki olyan szinten csinálja, mint én vagy bármelyik csoporttársam, de nem érdekelt. Sosem éltünk túl jól, de nem is tartottam attól, hogy valaha ne lenne mit az asztalra tenni. Ha őszinte akarok lenni, sokkal kifizetődőbb volt az Etsyn árulni az apróságokat, amiket készítettem, mint elhinni, hogy valaha szervezhetek saját kiállítást, amit nem az egyetem finanszíroz meg.
- Nabi, Nabi, Nabi! Hallod!
- Ne üvölts már, hallottam először is! - Hiába fordítom oda a fejemet Oliver és Candice felé, a hangjukhoz tartozó kép kicsit késve érkezik meg az agyamba.
- Itt van!
- Hol?
- Ki?
Valószínűleg mind nagyon bután nézhettünk épp egymásra, mert a következő pillanatban kitört belőlünk a nevetés. Persze rögtön tudhatnám, hogy kiről van szó, mert nem csak a barátaim, hanem a saját agyamra is mentem vele. Megvan az az érzés, amikor valami megtetszik és addig képtelen vagy elengedni a gondolatot és megfeledkezni róla, amíg a tiéd nem lesz? Nekem ilyen volt Ryul Kang-jae, akinek a nevét nyilván a közös óránkon vezetett katalógusról tudtam meg először, mielőtt direkt bemutatkoztam volna neki. Ő volt az a dolog - az a személy -, akit képtelen voltam kiverni a fejemből már hetek óta, és nem járt semmi más a gondolataim között, csak hogy magamnak akarom. Ha egy éjszakára, akkor egy éjszakára. Nem tűnt annak a típusú srácnak, akitől többet várhatna bárki is, hiába lettem volna piszok büszke magamra, ha az egész egyetem előtt foghatnám a kezét. Elvileg akkor érünk el komolyabb dolgokat, ha nem rögtön a Holdra célzunk, csak kis lépésekben haladunk felé. Először tehát beszélni szerettem volna vele, de nem csak arról, hogy sikerült-e megcsinálnia az órára a házit, és hogy jön-e a jövő heti bulira.
Lélekerősítőnek kortyoltam még egyet a kezemben tartott pohár tartalmából, ami most még inkább csizmatalpra emlékeztetett, némi vörösáfonya utóízzel. A stabilnak gondolt járásom tehát kicsit sem lehetett az, amikor végül sikerült megkörnyékeznem Kangjae-t. Azt már lényegében észre sem vettem, hogy mikor kulcsolódtak a kezeim az ő karjára. Értékeltem, hogy lehajol az én szintemre, hogy értsem a szavait, a kérdésére adott válaszként viszont képtelen voltam nem nevetni.
- Te nem vagy az? - Fürkészőn néztem az arcát, ami olyan közel volt hozzám, csak hogy jobban értsük egymást, hogy képes lettem volna itt rögtön megcsókolni. A vállamon üldögélő miniatűr kisördög amúgy is épp azzal győzködött, hogy ezt nem csak én találtam ki, hanem a srácon is látszik, hogy ezt akarja. Végül mégsem engedtem a csábításnak. Leginkább azért, mert ami a következő pillanatokban eljutott az agyamig, le is fagyasztotta azt. Szinte hallottam a Windows kikapcsoló hangot, ahogyan elhangzott a srác kérdése.
- Miért teszel fel olyan kérdéseket, amire tudod a választ? - Incselkedve feleltem neki, miközben nagyon küzdöttem az érzéssel, hogy közelebb akarjak lenni hozzá. Az illata betöltött mindent körülöttem, a kezeim pedig maguktól csúsztak felfelé a karján, egészen a válláig. - Azt hittem már sosem kérdezed meg. Amúgy is szerettem volna valami csendesebb helyen beszélni veled. - Valahol ahol kettesben lehetek vele. De ezt biztosan nem kellett magyarázni neki. Csak egy tized másodpercig hezitáltam mielőtt engedtem volna az impulzív gondolataimnak és gyors mozdulattal puszit nyomtam az arcára. Mondhatjuk, hogy azért kapta, amiért eljött.
- Messze laksz? - Utáltam volna a gondolatot, hogy ezer évet - oké, kis túlzás - kelljen várnom, amíg magunkra nem maradunk.

Nabi & Kang Jae

Kangjae & Nabi

Szerettem magamat titokzatosnak érezni. Leginkább akkor, amikor fel akartam szedni valakit, ami nem volt ritka jelenség. A probléma ott kezdődött, hogy amikor valaki kicsit is megismert és megszeretett, rögtön rájöhetett, hogy olyan vagyok, mint egy lelkes kiskutya, aki ahhoz csapódik, akit csak meglát az utcán és egészen addig követi az illetőt, amíg az nem ordít rá. Külsőre talán inkább fekete macskának tűnhettem volna, de lélekben nagyon is inkább labrador természetem volt. Ezt pedig tudom, hogy vannak, akik nem viselik el. Hiába bizonygattam azt, hogy engem ez nem is érdekel és hogy valójában nem visel meg, ha valaki nem szeret engem, attól a teljes igazság még az volt, hogy nagyon is zavart. Szerettem, ha szeretnek. És mindig próbáltam azoknak a kedvére tenni, akik első körben talán nem voltak nyitottak rám és talán ez volt az oka annak is, hogy minden újdonságba belementem, amire meginvitáltak. Voltak alkalmak, amikor ezek kifejezetten rosszul végződtek, például amikor legutóbb ismeretlen társaságba keveredtem, az egyik srác azt ígérte elvisz motorozni és volt egy kisebb balesetünk, aminek nyoma nem maradt ugyan rajtam, de biztosan egy fokkal tökkelütöttebb lettem tőle, mint alapból is.
A végén mindig arra jutottam, hogy sokkal jobb volt azokkal a barátaimmal lógnom, akiket már évek óta ismertem. Ennek a bulinak a gondolata is valahogy így fogalmazódott meg bennem, és bár volt bennem némi bizonytalanság azt illetően, hogy részt akarok-e venni egyáltalán, Kangjae visszajelzése és apa kis akciója mind arra biztattak, hogy jöjjek el. Utóbbi egyenesen arra is, hogy ne fukarkodjak az alkoholfogyasztással, amitől most nem volt minden stabil körülöttem. Talán csak Kangjae, aki felé tartottam és aki most elég közel került hozzám, még ha hirtelen nem is tudtam megállapítani, hogy mikor történt ez és hogy mikor fogtam meg a karját.
- Miért nem? - Lebiggyesztettem az ajkamat, mintha probléma lenne, hogy nem nyírja eléggé máját és öli az agysejtjeit, habár lehet, hogy ez csak ránk, művészeteket tanulókra érvényesek. Sokan arra hivatkoztak, hogy az ihlet miatt csinálják, én azért szerettem inni, mert szórakoztató volt. - Ihattál volna velem is, ha korábban jössz. Mi a kedvenc italod? - Szinte illegettem magamat mellette, ami jórészt abból a belső késztetésből jött, hogy nemes egyszerűséggel vágytam az érintésére. Ha pedig már mindent be kellene vallanom, akkor sokkal-sokkal többre is vágytam vele.
- Unatkoznék, ha nem lennék az - feleltem határozottan, miközben egy kis bólintást is megengedtem magamnak, csak amíg nem éreztem úgy, hogy forogni kezd velem a világ. Az érintése mintha mágneses vonzással járt volna, szerettem volna még jobban hozzásimulni, de az ajkamat beharapva parancsoltam magamra, hogy nem szabadna így viselkednem. Nem akartam sok lenni, amíg nem tudtam vajon Kangjae mit vár tőlem. Olyan lány akartam lenni, akit szívesen hív fel a lakására, talán több alkalommal is. És akármilyen bűnös gondolatok voltak is ezek, én szerencsére nem zárdában nevelkedtem és kicsit sem éreztem magamat rosszul miattuk. - Nincs itt semmi érdekes, ha te nem vagy itt - úgy legyintettem mindenki más felé, aki megjelent a mai bulin, mintha egytől egyig ismerném őket, ugyanakkor a pillantásommal sem adóztam nekik, az csak Kangjaen állapodott meg.
- Hm. - Igyekeztem nem túlságosan örülni ennek a hírnek - és a lehetőségnek, hogy akár fel is mehetek hozzá. Szerettem arra fogni a viselkedésemet és a szeleburdiságomat, hogy nem volt ott anyám, aki némi szemérmességet nevelhetett volna belém, mert ha apámat vesszük figyelembe, ő egy két lábon járó csajozógép volt.
Amikor Kang-jae elindult, én igyekeztem a nyomában maradni, de még odakacsintgattam Olivernek és Candicenek, amitől persze lemaradtam kissé és a következő pillanatban már csak a fiú kezét éreztem meg magamon - éljen! - és azt, hogy közelebb rántott magához. Ezúttal a két karjába kapaszkodtam, hogy ne érezzem úgy, hogy egyszerűen a mellkasának esek a saját melleimmel, de vagy nem akartam túlzottan ezt, vagy az ő mozdulata volt nagyon határozott.
- Máskor megteszem magamtól. Még a végén elrabolnak. - Olyan ártatlan pillantással igyekeztem nézni rá addig a néhány pillanatig amíg egy magasságban volt az arca az enyémmel, amennyire csak tőlem telt. Amikor a hajamhoz ért és a fülemhez hajolt, a térdeim mintha kocsonyává váltak volna és egy kissé felé billentem. Hiába ittam sokat, attól még ebben a pillanatban is ki voltam akadva saját magamra, amiért Ryul Kang-jae ennyire könnyen és ilyen durván hatással tudott rám lenni. Nem sokat gondolkodtam azon, hogy mit szeretnék erre válaszolni, előbb mégis lábujjhegyre álltam és az egyik kezemet a derekára, a másikat pedig a nyakára simítottam. Nem erősítettem rá, hogy ő is ugyanazt akarja-e mint én, de a viselkedéséből úgy gondoltam, hogy igen. Ezért is emeltem meg az államat és érintettem az ajkaihoz a sajátomat, hogy némi puhatolózás után hevesebben is megcsókoljam. - Győzz meg. - Úgy mosolyogtam most rá, miközben visszaereszkedtem telitalpra, mintha épp most adtam volna a kezébe a kulcsot valami nagyon értékeshez. - És a tiéd leszek. - Mintha nem lettem volna már most baromira az övé.