A költözést végül sehogyan nem tudtam elkerülni, hiába hisztiztem állandóan, így kénytelen voltam beletörődni. Most pedig itt ültem a szobámban, egykori szobámban, egészen pontosan, és a cuccaimat pakoltam bele a kartondobozokba. Rossz volt ránézni a már félig üres szobára, a csupasz falakra. Talán még mindig nem tudtam igazán elhinni, hogy a költözés valóban megtörténik. Ismét.
Egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat, majd inkább elűztem elmémből a felesleges gondolatokat, és a pakolásra koncentráltam. Még volt bőven mit elraknom, arról nem is beszélve, hogy anya megkért, segítsek neki is. Bele kellett hát húznom abba, hogy a saját dolgaimmal végezzek. Ekkor történt, hogy az ősrégi dolgaim között megtaláltam az egykori naplómat, amit még talán tíz éves koromban vezettem. Nosztalgikus mosoly jelent meg az arcomon, majd találomra kinyitottam valahol a füzetet, és elkezdtem beleolvasni a tíz éves énem legféltettebb titkaiba és gondolataiba.

Kedves Naplóm!

A mai is egy csodálatosan szuper nap volt! A suliban ugyan nem vagyok jóban mindenkivel, de hát ott van Oscar, ő meg a hülyeségeivel mindig megnevettet. Pókot csempésztünk a nagyorrú Lacey zsebébe, mert tudjuk, hogy irtózik tőle. Nem kicsit akadt ki, amikor felfedezte a kis állatot, mi pedig hangosan röhögtünk rajta. Olyan vörös volt az arca, mint a pulykáé! Az mondjuk már kevésbé volt szórakoztató, hogy utána az osztályfőnök magához hivatott kettőnket egy kis beszélgetésre, de még így is megérte megtréfálni Laceyt. Nem mintha ez lett volna az első alkalom, hogy rosszalkodáson kapnak minket.
Viszont, ami a legeslegjobb volt a mai napban, az az volt, hogy végre rá tudtam venni anyáékat arra, hogy engedjék, hadd kezdjek el táncolni! Persze, ők nem értették, hogy honnan jött ez a hirtelen hepp nálam, de hát hogyan is érthették volna meg! Akkor meg csak kinevettek volna, ha azt mondom, a TV-ben láttam egy táncos műsort, és nagyon, de nagyon megtetszett. Olyan menő volt! Én is szeretnék olyanná válni, mint ő! Magabiztos, kecses, céltudatos és menő! Mindig csillogni és villogni, de nem elkényeztett liba lenni! Persze, tudom, hogy szuperhős nem válhat belőlem, de azért szeretnék olyanná válni, akire felnéznek az emberek, aki jószívű, kedves és megértő. És persze Oscar! Meg akarom tartani a kapcsolatomat vele, annyira szeretem! A sok hülyeségével együtt, meg akkor is, amikor éppen gonoszkodik velem, de azért mégis csak a testvérem. Ő a legjobb barátom, ismerjük a másik összes titkát, és szeretném, ha ez örökre így maradna!

Nem tudtam tovább olvasni a naiv kislány szavait. Becsuktam a füzetet, és könnyes szemekkel eldöntöttem, hogy megszabadulok tőle. Nem volt szükségem emlékeztetőre arra, hogy mennyire megváltoztam, hogy bizonyos szempontból mennyire elszúrtam az életemet. Hiszen végül mindannak az ellentétéve váltam, mint ami szerettem volna. Oscarral már rég nem álltunk közel egymáshoz, s ugyan sorra nyertem meg a versenyeket, "csillogtam, villogtam", de egyúttal el is szaladt velem a ló. Nem voltam kedves, jószívű vagy megértő, sokkal inkább rideg, gonoszkodó és önző. Menőnek mondhatom magam, de nem a gyengéken segítek, hanem pont a rosszaknak, hogy minél jobban a földbe tudjanak tiporni másokat. Nem tetszett, régóta utáltam már, amiért hagytam a régi Zoet, az igazi Zoet elbújni a felszín elől. Mélyen magamba zártam a bohókás, folyton bajtkeverő lányt, és hagytam, hogy a környezetemhez alkalmazkodjak. Nem voltam elég bátor felvállalni magamat, vagy a kapcsolatomat a testvéremmel, gyenge voltam.
Letöröltem a könnyeket az arcomról, majd még egy utolsó pillantást vetve a füzetre beletettem azt is az egyik dobozba, elhatározva magamban, hogy New York más lesz. Ott tiszta lappal indulok, és Kaliforniát elhagyva magam mögött hagyom azt a Zoet is, akit annyira gyűlöltem.

Day 0

Az ebédlő szokásosan tele volt nyüzsgéssel és élettel. Mi is tálcát ragadva beálltunk a sorba miközben nevetgélve csacsogtunk mindenféléről. Leginkább másokról, például hogy Mary szoknyája milyen divatjamúlt és nevetséges, hogy ebben jelent meg, vagy hogy Robert úgy nézett ki, mint aki teljesen be volt szívva már megint, és igazság szerint, sejtettem, hogy ez valóban így volt. Tisztában voltam azzal, hogy nem volt szép dolog másokat kinevetni, vagy kicikizni, hiszen lehetetlen volt tudni, hogy mindennek mi állt a hátterében. Arról nem is beszélve, hogy tudjátok, volt az a 13 okom volt sorozat, amiben a csaj öngyilkos lett az iskolai piszkálások miatt. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha egyszer én is közrejátszottam volna egy ilyenben. Ennyire szívtelen még én sem voltam. De sajnos a barátnőim már csak ilyenek voltak, őket semmi nem érdekelt a népszerűségen kívül, meg azon, hogy ők irányíthassák ezt az iskolát. Ami már alapból nevetséges volt, de ez volt az igazság. Emlékszem, eleinte még én is élveztem a hírnevet, azt, hogy mindenki körbeugrált, mióta azonban meg tudtam egy családtitkot, már kevésbé éreztem jogosnak azt, hogy másokat kinevessek a tökéletlen életük miatt, hiszen az enyém sem volt olyan patyolattiszta, mint ahogy annak látszott, mint ahogy annak mutattam. De nem volt elég erőm, se akaratom ahhoz, hogy kilépjek ez a látszat mögül. Hogy megszakítsam a kapcsolatot ezekkel a lányokkal, akik szintén csak azért voltak velem, mert azt hitték, olyan kis tökéletes vagyok. Ehelyett mostanában inkább meghúztam magamat, bár még mindig az árral sodródtam.
Amint megkaptuk a mai ebédünket, rögtön az az asztal felé vettük az irányt, ami a miénk volt, a menők asztala. Először mi hárman lányok ültünk le, de aztán lassan megérkeztek a fiúk is, s végül mi váltunk a leghangosabbá az egész helyiségben. Csak aprókat mosolyogtam, vagy éppen megforgattam a szemeimet reakcióként a többiek történeteire, mert egészen biztos voltam abban, hogy a fele se volt az elmondottaknak igaz.
- Hé, Zo – hajolt oda a fülemhez Cheryl, cinkos mosollyal az arcán, én meg úgy tettem, mint akit nagyon érdekelt a mondanivalója. Persze ez nem volt így. – Emlékszel, hogy Clarissa hogyan vágott fel mindig a családjával, meg az apjával? – kérdezte felvont szemöldökkel, én meg biccentettem egy aprót, várva, hogy a lány kibökje azt, amit akart. Habár sejtettem, hogy mi volt az. – Képzeld, kiderült, hogy valójában örökbefogadták őt az árvaházból. Még babakorában a saját vérszerinti szülei eldobták, mert még nekik sem kellett. Mennyi ideig tarthat még vajon, amíg az új szülők is rá nem unnak? – Csak megrántottam a vállamat, mint aki nem tudja, de azért a barátnőmmel együtt nevettem ezen a híren, elvégre valóban olyan nevetséges volt. Éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, és a bűntudat lassan kúszik fel tagjaimon. Az apám titkát tudva egyáltalán nem éreztem olyan fergetesnek azt, hogy Clarissán nevessek. Azt láttam magam előtt, hogy ha az én családomról derültek volna ki ilyenek, most én is lehetnék az ő helyzetében. – Arra gondoltam, hogy meg kellene viccelnünk őt, az egész suli előtt. Kezdett már eléggé nagyra lenni magával, meg kell mutatnunk neki, hogy hol van a helye, nem igaz? – kérdezte bizalmaskodó hangon, mire széles mosolyra húztam az ajkaimat, kezeimet a vállára helyezve.
- Ó, de még mennyire Cheryl. Elvégre ez az iskola a miénk – húztam gonosz mosolyra az ajkaimat, miközben vetettem egy szánakozó pillantást Clarissa felé. Sejtettem, hogy ő nem fog jól kijönni ebből az egészből. Hányingerem támadt az álszentségemről, a szélhámosságomtól, de közben hálát adtam az égnek, hogy nem én voltam a helyében.

Már alig vártam, hogy hazaérjek az iskolából, és ne kelljen megjátszanom azt, hogy mennyire, de mennyire tökéletes vagyok, miközben lelki szemeim előtt szinte már láttam is, ahogy az életem darabjaira hullik. Egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Megjöttem – kiáltottam fel, majd már indultam is volna meg fel az emeletre a szobámba, ám ekkor megjelent az anyám, széles mosollyal az arcán, én meg már éreztem, hogy ez semmi jót nem jelent.
- Drágám, szeretnék beszélni veled – felelte kedvesen, nekem pedig egyből az jutott eszembe, hogy a barátom miatt akar megszidni. Hogy ő nem elég jó nekem, hogy rossz hatással van rám, bla bla bla. Hallottam már ezeket a fejmosásokat eleget, és nem volt most kedvem ahhoz, hogy még egyszer végighallgassam azt, ahogy a barátomat szidalmazza.
- Ha Rayről van szó… - kezdtem volna már bele abba, hogy letorkoljam anyámat, mielőtt azonban befejezhettem volna a mondatomat, anya félbeszakítottam.
- Jaj, nem, dehogy is. Másról lenne szó – próbált megnyugtatni, de őszintén szólva, nem igazán jött össze. De azért várakozóan pillantottam rá, várva, hogy akkor kinyögje, amit mondani akart. – Gyere, üljünk le – tette még hozzá, és ez felettébb nyugtalanított. Összevont szemöldökkel követtem anyát a nappaliba, majd táskámat lerakva a kanapé mellé, egymással szemben foglaltunk helyet.
- Szóval? – kérdeztem, mert szerettem volna már a saját dolgommal foglalkozni. Anya megköszörülte a torkát, majd boldogan rám pillantott.
- Úgy döntöttem, hogy elköltözünk. Csak én, te és Oscar. New Yorkba megyünk – lelkendezett, de ha arra számított, hogy majd felkiáltok örömömben, vagy hogy a nyakába ugrok, akkor nagyot tévedett. Csak tátott szájjal bámultam rá, nem tudva eldönteni, hogy most jól hallottam-e, vagy csak poénkodni próbált. Mikor azonban továbbra is azzal az idegesítő mosolyával nézett engem, leesett. Nem szórakozott. Tényleg úgy döntött, hogy szedjük a sátorfánkat.
- Nem, anya, nem! Én nem fogom csak úgy itt hagyni az itteni életemet, mert te el akarsz menni! – kiáltottam fel mérgemben, még a kanapéról is felpattantam, mert képtelen voltam ülve maradni az indulataimban. Ray jutott eszembe, és tudtam, hogy őt képtelen vagyok csak úgy itt hagyni. Egyszerűen nem tehettem meg vele, szerettem! Anyának mindez nem számított, igaz? Csak azért, mert neki volt valami baja, nekünk megértőknek kellett volna lennünk vele, és vele tartani, na de ő mikor foglalkozott azzal, hogy én mit akartam? Vagy Oscar? Elegem volt ebből az egészből.
- Tudod mit? Ti menjetek csak! Én meg itt maradok apával! – vágtam a fejéhez mérgemben, ám abban a pillanatban, hogy kiejtettem a számon az apa szót, eszembe jutott, amit megtudtam a férfiról. Az ajkamba harapva visszafogtam inkább minden indulatomat, felkaptam a földről a táskámat, és kiviharoztam a nappaliból, fel az emeletre, be a szobámba. Az ajtót jól becsaptam magam mögött, de nem érdekelt. Rávetettem magamat az ágyra, és igyekeztem lenyugtatni magamat. Rayt nem akartam itt hagyni, egyedül őmiatta lettem volna hajlandó folytatni a szerepjátékot az iskolában, de semmi más nem érdekelt. Valamilyen szempontból még jó is lett volna a költözés, hiszen új lappal indíthattam volna, nem kellett volna többet megjátszanom magam, de Ray…
Fejemet a párnába temettem, és inkább megpróbáltam semmire sem gondolni, pláne nem erre a költözésre.

Üdv, New York City-ben!