Azt mondják, ha drogozni kezdesz, nincs menekvés, magába szippant, mint a futóhomok, amitől gyerekként annyira féltem, és soha többé nem enged ki: mire észbe kapsz, már állig vagy a szarban. Arról nekem elfelejtettek szólni a fentiek, vagy legalábbis nem kaptam meg a memót, hogy árulni hasonló, mint fogyasztani. Ha összeadunk egyet meg egyet, akkor kettőt kapunk, ha az előző tényeket helyettesítjük az egyenletbe, még a hülye is ki tudná számolni, hogy én már levegőt sem tudok venni, mert telimenne a tüdőm szarral. Emlékszem, mikor gyerekként a nehezebb időszakokban boldogan éltem mogyoróvajas-lekváros szendvicseken, fel sem tűnt, hogy ez így nem oké és azért ez jár, mert nincs pénzünk normális kajára; egy gyerek bármikor boldogan elvan édességen. Amúgy is, lehetett enni puha friss kenyéren, meg pirítotton is, szóval volt meleg meg hideg kaja is. Szeretném, ha lett volna annyi felelősségérzetem, hogy egy brooklyni szobábam húzzam meg magam, félretegyek és ne rendeljek minden nap házhoz valami szemetet, akkor talán most nem költöznék kanapéról kanapéra, miközben próbálom egyenesbe hozni magam, mindezt mi miatt? Ha csak becsukom a szemem és kussban maradok, akkor még pár évet kihúzhattam volna a családi fészekben, akár lakást is tudnék venni magamnak, vagy anyám, aki nem is az anyám, tovább támogatna, de az igazságérzetem és a jó szívem nem hagyta. A zene dübörög, az ingyen pia ellazít és feldob, néha beállok és táncolok ezzel is, meg azzal is, és amazzal is, flörtölök, pacsizok, még jól is érzem magam, de nem ez a fő fókuszom a ma estére. Dolgozok. Az egész este felhőtlenül telik, míg meg nem érkezik Aimee. Lefagyok és figyelem a belépőjét, alig bírom elszakítani róla a tekintetem. Még soha nem találkoztam olyan nővel, akinek ennyire fiatalon ennyire magabiztos és határozott kisugárzása volt, és ennyire gyönyörű arca, és csillogó szeme, és… - Hé, Dylan – átkarolják a vállam, és elhúznak magukkal az ismerősükhöz, aki szívesen megismerne. Remek ötlet volt elkezdeni ezekben a körökben mozogni, nem jönnek tőlem zavarba, nem valami kapucnis, sebhelyes arcú börtöntöltelék arcom van, hanem egy kibaszott Michelangelo festmény. Tovább munkálkodok, gondosan gyűröm a pénzt zsebre és állandóan nézelődök körbe, merre van a mostohatestvérem, mert nem láthatja meg, mit művelek és ha idejönne beszélgetni, ma már esélyem sem lenne több pénzt keresni. Nekem pedig most kell a pénz, nagyon.
Mikor nem a stúdióban vagyok, hogy szinkronhangként eltöltsem az egész napomat és ezzel valami hasznos projektben vegyek részt akkor a rádiónál üldögélek, gyakran vezetek műsört is de van, hogy csak beülök a többiekhez tanulni és jegyzetelni. Most viszont más a tészta, Rosemary hívott el egy buliba, amit az egyik közös gimis osztálytársunk rendez én pedig rohadtul örülök ennek az alkalomnak, mert már kezdtem megőrülni attól, hogy hiába beszélek senki nem válaszol nekem. Vagy legalábbis nem egyből, ráadásul mióta elköltöztem otthonról és megkaptam a saját lakásomat a manhattani forgatagban, azóta nem igazán van társaságom és kezdem most már becsavarodni az egyedülléttől. Nyilván, minden sokkal könnyebb lenne, ha nem fárasztanám le magamat az egyetem által nyújtott lehetőségekkel, de nem én lennék, ha nem vállalnám el. Most pedig, miután teljesen kockává váltam, tartok egy medencés nyárindító buliba, hogy eltáncoljam és eligyam minden maradék és ép agysejtemet. -Gyönyörű vagy Rozé, mint mindig. – adok két cuppanóst a legjobb barátnőmnek, aki csak nemesen legyint egyet és karon fogva vonulunk be a tömegbe. A gimiben mindig imádtam ezekre a bulikra járni, mert mindig volt valami a pia és a drogok mellé. Legtöbbször a töménytelen mennyiségű dráma, amit két kanállal ettem és néha én magam szítottam. Nem tudok ellenállni a lehetőségnek, ha egyszer felkínálkozik. -Ime, Rose! – hangosan csöng fel mögöttünk a házigazda hangja mire mindketten megfordulunk tengelyünk körül és máris mosoly ül ki arcomra, ahogyan megpillantom Maxet. Néha azért sajnálom, hogy nem tartom mindenkivel a kapcsolatot, de most jó alkalmam lesz újból felfrissíteni az ismerettséget. – El se hiszem, hogy itt vagytok! – közelebb jön hozzánk és megölel mindkettőnket, puszit is nyomunk egymás arcára majd mielőtt megkérdezném merre találom a piás pultot hozzáteszi. – Dylan is itt van valamerre. Nem is mondta, hogy eljössz pedig még vettem is tőle. – megmutatja a kis zacskót a kezében, majd el is tünteti mielőtt bárki meglátná. -Hogy mi? Ő is itt van? Hol? – egyből elkezdem a körülöttünk lévőket méregetni, hogy megtaláljam közöttük a lecsúszott mostohatestvéremet de nem látom. – Max, most azonnal mondd el merre láttad azt a szerencsétlent. – a hangom parancsló és nem türök ellentmondást így nem mer hazudni nekem. Ez pedig tetszik. A fejével a medence hátsóbb részének irányába biccent, mire bocsánat kérően pillantok barátnémre és otthagyom őket. Muszáj megkeresnem Dylant. Minél közelebb haladok a tömegen keresztül a mostohatestvérem irányába, annál többször hallom felcsendülni a nevét más szavakkal egyetemben, amit nem szerettem volna sohasem hallani. Mikor megérkezem, akkor háttal van nekem és éppen egy srác karolja át. Megköszörülöm a torkomat és csípőmre teszem a kezemet. -Dylan Adams mégis mi a fészkes fenét képzelsz magadról? Normális vagy? – fakadok ki egyből, mire a srác, aki eddig a nyakába kapaszkodott félelemmel teli szemekkel méreget végig. – Hahó? Privát beszélgetés? Bye! – kezemmel is intek az idegen irányába, majd mikor ketten maradunk közelebb megyek hozzá. – Neked teljesen elment a maradék eszed is? Mi van ha valaki beköp a zsaruknak, mi a szart csinálnál?
Nem hazudok, alaposan összerezzenek Aimee hangjára, de mire felé pördülök, már arcomra varázsolok egy széles vigyort. Utánozva őt csípőre teszem a kezem és ciccegve ingatom a fejem a srác irányába, akit éppen vérengző bulldogként üldöz el ez a kedves virágszál. Míg beszélgetőpartnerem nem távozik fülét-farkát behúzva, addig nem nézek ennek a tündérbogyónak a szemébe, mintha azzal elkerülhetném az elkövetkezendő fejmosást. Anyám helyetti anyám helyett az anyám. - Téged is jó látni, hugi – lépek mellé, átdobom a vállán a karomat és magamhoz szorítom, hangosan cuppanó puszit nyomok az arcára. – Ha már a karácsonyi vacsiról lecsúsztam, biztos rossz címre küldték a meghívót… de íme, most leszálltál közénk égig érő kastélyodból, hm? – míg beszélek hozzá, álla alá nyúlok és felém fordítom az arcát; rohadtul nem vicces a dolog, de azért mosolygok, mert mit csináljak? Apuci túlzottan szereti a pici kicsi lányát, és én faszulok érte, de nem baj, jól van ez így. - Ha valaki beköp a zsaruknak… hmm látod, erre én még nem is gondoltam – érintem játékosan a mutatóujjam a orra hegyéhez. – Nem is tudom, prüntyi, azt hiszem, van egy kedves ismerősöm, akit felhívnék, és meg tudnánk állapodni a dolgokban – biztosan bízok benne, hogy Mr. Valesco nem szeretne velem együtt sittre kerülni, és ha egy telefonhívásom lenne, az biztos hozzá szólna, és akkor összekulcsolt ujjakkal drukkolhatnék, hogy intézkedik az ügyemben. - Sajnálom, de családtagokkal nem üzletelek – indulok meg vele a piák irányába, terelgetem a vállát ölelő karommal. – Szóval be kell érned ezzel a választékkal – állok meg a felsorakoztatott üvegek előtt és megemelek egy tequilásat a szabad kezemmel. – Ha így nem kívánod, lehetek a poharad – suttogom a fülébe vigyorogva, majd hátrébb lépek tőle és végigintek magamon, majd ledobom a kupakot az üvegről és nagyot kortyolok belőle. Mintha mi sem történt volna, biztos, hogy nem vele fogom megbeszélni, milyen módon keresem a pénzt.
Sosem értettem az apámat és a döntéseit, ahogyan sosem pártoltam azt sem, hogy a nőjének a nem gyerekét kidobja az utcára csak azért, mert megvédett. Bár az is igaz, hogy tőle, nem pedig mástól. Szoktam magamat hibáztatni a történtek miatt, mert ha nem sírok olyan hangosan akkor talán Dylan sem ront be a szobába, hogy megvédje az egy szem nem húgát, és akkor most neki is lenne lakása a manhattani forgatagba, és biztonságba tudnám. Hálás vagyok neki. Mégis mikor szóba jön, hogy itt van és porokat, gyógyszert árul a bulizó elitnek akkor elönti a fejemet a fekete köd és csak arra tudok gondolni mennyire hülye, hogy kockáztatja a szabadságát. Egyből utána iramodok, és amikor meglátom úgy érzem lever a víz, elönti a testemet az idegesség és mintha az anyja lennék kérem számon. Próbálom elhúzni az arcomat, ahogyan közelebb jön és belemászik az aurámba, de nem vagyok annyira erős, hogy megszabaduljak a vállamon lévő karjától és a pusziját is kikerüljem. -Nem mondhatom, hogy az érzés kölcsönös. – rázom meg a fejemet, és próbálok valahogyan kikeveredni mellőle, de nem igazán sikerül. Kérdésére gúnyosan felnevetek. – Kettőnk közül inkább te vagy a fellegekben drága egyetlen testvérem. Tudod miért nem kaptál meghívót, és nem értettem vele egyet. – sziszegem fogaim között, majd átengedem magam a mozdulatának és tekintetemet övébe fúrom. Próbálok valamit, bármit kiolvasni belőle, de nem megy. Nem nyílik meg nekem, mint egy könyv. -Ne merészeld apánkat erre használni. Nem csinálhatsz illegális dolgokat, hogy utána kihasználd azt az embert. Még ő sem érdemli ezt meg. – az orromat elérő ujja irányába harapok, hátha sikerül végre megtanulnia a leckét és nem mászna be ennyire a zónámba. Felhúz, hogy ennyire ki akarja használni az apámat, de valahol megértem, hiszen mégiscsak egy nincstelen senkivé vált az öreg miatt. Meg miattam, de próbálom a felelősséget elhárítani magamról. -Nem akarok tőled semmit. – engedem hadd vezessen a piás asztalhoz, és amikor elveszi az asztalról az üveg tequilát tudom mire készül. Rosszallóan ingatom a fejemet, és lehunyom a szememet. Megjegyzésére mosolyognom kell, így újból rá pillantok. – Nagyon jól tudom mit akarsz elérni Dylan. Lazulni akarsz, utána dolog követ másikat és máris segítek neked eladni. – felemelem az ujjamat és már éppen nemlegesen mozgatnám, mikor a fülembe vigyorog, kiráz teljesen a hideg és úgy érzem menten szoborrá válok. –Álmodj királyfi arról, hogy téged használlak pohárnak. – közelebb lépek hozzá, most rajtam a sor, hogy belemásszak az arcába és, ahogyan összeérintem orrunk hegyét kiveszem a kezéből az üveget. Istenesen meghúzom, hirtelen meg is szédülök miatta. – Játszunk egy játékot, én kérdezek, te pedig az igazságot mondod. Cserébe én megiszom az egész üveg tequilát.
A legtöbb ember nem szereti, ha a személyes terébe pofátlankodok, én pedig szeretem kirángatni őket a komfortzónájából; ez az érzés kétszeresére fokozódik, ha Aimeeről beszélünk, mert látni, ahogyan a királynő fészkelődik és kellemetlenül érzi magát a közelségemtől, extra öröm. - Szerintem meg hazudsz – vigyorodok el még szélesebben. Ha valakit nem érdekel, mi van veled, akkor nem basz le azért, miként keresed a pénzt, és ha valaki érdekel, akkor örül, ha hosszas kihagyás után viszont látod. Elhessegetem a meghívós megjegyzést, mert nem szeretek belegondolni az egész témába, hogy hogyan lettem egyedül, mint a kisujjam, igazi partigyilkos. - Na, na, na, na, álljon meg az a díszes megmozdulás– írok le két kört a levegőben, mikor az ujjamra próbál harapni, és biztonságosabb pontként a szeme közt érintem hozzá végül az ujjbegyem. Imádom rosszul befejezni az olyan gyakori kis mondásokat, mert tudom, hogy ha valamitől a falra mászik (amikor nem elég hozzá a személyiségem), akkor az ez. – Maximum a te apádat – kacsintok, néha jó dolog, ha az embernek igazán nincsenek szülei. Nincs kiknek csalódást okozni. Nem megyek bele abba, hogy szerintem bizony alaposan megérdemli, hogy kihasználják, mert ő is ezt teszi mindenkivel, még a saját tulajdon lányával is, mert semmi értelme ennek a beszélgetésnek. Már sikerült elkönyvelnem magamban, hogy apuci bármit csinálhat és Aimee elvakultan védi majd, mintha igazi mintaapja lenne. - Én azért valamiről tudok, amit akarnál – óh, mekkora öröm a királynő udvari bolondjának lenni, még akkor is, ha ő maga nem élvezi az előadást, amit magának rendelt meg. Hiszen én el akartam kerülni az este folyamán, de ő… nem-nem, most már nem szabadul meg tőlem. – Tizenötnél több, huszonkettőnél kevesebb, de hogy a hat szám melyike – nagy gesztussal vonok vállat, rákacsintok. - Meglehet – mutatok rá, mikor azt hiszi, pontosan tudja, mi a tervem. – de az is lehet, hogy nem? Melyik a valós? Holnap reggelre majd megtudjuk. Vagy nem. Már majdnem örömtelien visongani kezdek, mikor lefagy, de aztán belém folytja a vinnyogást a közelségével. Lenézek a szemébe, eltűnik a vigyor az arcomról és nagyot nyelek, összepréselem ajkaimat. Elfog a megkönnyebbülés, amikor közénk férkőzik az üveg, a felajánlására gondolkodás nélkül csapok le. Azt egy szóval nem említette, hogy tisztán és érthetően kell mondanom az igazságot, csak hogy azt kell mondanom; gyerekjáték. - Jól van, de meg kell ígérned, hogy megiszod. Minden válaszom után lássam, hogy fogy belőle – lökök arrébb pár poharat és felülök az asztalra az üvegek mellé. – Hé, Nala, hallottad, mit mondott Sarabi? Te vagy a fültanúm! – kiabálok oda a kedvenc nemtestvérem szőke barátnőjének, mire csak egy grimaszt kapok válaszul, ahogyan a hölgyemény tovább vonul, mintha nem is ő lenne a vendég itt, hanem mindenki más. Ezek a lányok egyre gonoszabbak, ezek a gazdag faterok igazi kígyókat nevelgettek nagy szeretetben. - Na, Kedvesem, kezdjük, izgatottan várom – dörzsölöm össze a kezem. – Nem, nem vagyok foglalt, ha ez érdekel – vágok a szavába, mielőtt megszólalna, hátradőlök és végigintek magamon. – Ez a minőségi husi itt mind szabad préda, levadászhatsz és felfalhatsz – vigyorgok, karmoló macskaként legyintek felé és még morgok is egyet, mielőtt hagynám, hogy szóhoz jusson.
-Te aztán profi vagy a hazugságok kiszaglásában. – jegyzem meg epésen és próbálok érdekelten ábrázatot felvenni. Nem tudom, hogy miért érdekel ennyire a mostohaanyám nem gyereke, akinek a szűrét kitette az apám pár hónappal ezelőtt. Bár ott lebeg az apró tény, hogy miattam tette. Nem volt alkalmam még megköszönni bár nem gondolnám, hogy mondanom kéne bármit is neki. Ő ütötte bele az orrát olyan dologba, amihez nagyon nem volt köze. -Az nem díszes megmozdulás, hanem álljon meg a nászmenet. Miért nem tudsz értelmes ember módjára viselkedni? – két másodperc alatt feltudja húzni az agyam minden sejtjét, égnek áll a hajuk és legszívesebben kiabálni tudnék vele amiért direkt akar kihozni a sodromból. Eddig elég sikeresen, a kontójára simán írhatok egy egyest, és ez csak növekedni fog az este alkalmával. – Attól mert nem kedveled és ő sem különösebben, igenis az apád. A mostoha apád, aki tudna segíteni neked, ha nem lennél ennyire makacs. – meztelen mellkasára nyomom mutató ujjamat és úgy próbálom nyomatékosítani a szavaimat. Minden az Ő hibája. Nem az enyém, vagy az apámé, szép jövője lett volna, ha képes lenne tartani a száját. Mellkasom előtt keresztbe font karokkal állok meg másfél méterrel tőle, és kíváncsian várom, hogy szerinte nekem mire lehet szükségem. Mikor kimondja nem tudom, hogy megüssem valamivel, talán egy üveg piával, vagy elküldjem melegebb éghajlatra. -Ha ez így is lenne kedves bátyám, akkor sem a tiedre lenne szükségem. Vágesz? – hangom kimért, kissé jeges ahogyan próbálom tartani a közöttünk lévő feszültségben a hátamat. Nem szeretem, hogy ennyire ismeri minden rezdülésemet, és tudja mivel lehet kihozni a sodromból. Mert most nagyon jó úton halad felé. – Ne játszd a hülyét, Dylan. Pontosan tudod mit szeretnél velem kezdeni és azzal, hogy most gyakorlatilag a körmödre olvasok. Holnap reggel pedig tudod mit fogsz te látni? A mutatóujjamat az arcod közepére tetoválva. – megerősítésként felemelem bal kezemet abba a bizonyos állásba és szépen megcsillogtatom műkörmömet. Mégis valami elpattan bennem mikor átgondolatlanul megyek bele a tequila ivásba és azzal a lendülettel, a hirtelen jött bátorsággal, lépek hozzá közel. Felnézek rá, igen, ebben az esetben szükséges mert legalább egy fejjel magasabb, és úgy érzem a levegő is bennem akad, ahogy eltűnik arcáról a vigyor és furán kezd el méregetni. Kikapok a piát és annyit tuszkolok le magamba, amennyit egy szuszra bírok. -Ha akarod közel jöhetsz és kinézheted a számból. – végig futtatom tekintetemet a testén, ahogyan hátat fordít nekem és elkönyvelem, hogy még mindene megvan. Normálisan működik. – Idióta. – sziszegem fogaim között mikor Rose barátnőmnek szól oda, de szerencsére Ő jobban utálja, mint én és elmegy. Szétnézek és a közelben lévő székek közül húzok magamnak egyet, mert bizony nem fogok felülni mellé. -Nem voltam arra kíváncsi, hogy kivel éled ki vagy éppen nem a szexuális képzelgéseidet. – köszörülöm meg a torkomat, de azért megiszok a tequilából valamennyit mert valahol érdekel. – Kezdjük egy nagyon alappal, hol élsz most? – az üveg száján megtámasztom az államat és úgy nézem, közben a kockáira is vetek egy-egy pillantást. – Nem akarlak felfalni, nem vagy az esetem. Testvér. – emelem ki az utolsó szót, habár semmi közünk nincs egymáshoz úgy, mégiscsak összeházasodtak a szüleink. – Mit árulsz? Ki alkalmazott? – folytatom tovább a kérdéseket, hogy még csak ideje se legyen azon gondolkodni, hogy elmegy innen. -Emlékszel a csókunkra? – minden normálisan megválaszolt kérdés után inni fogok, de addig is oltanom kell a szomjamat így mellette is igen lelkesen iszom a kedvenc italomat.
- Okos szenved, szamár enged – emelem magam elé védekezően a tenyerem, mielőtt bármit felém röpítene Xena, a harcos hercegnő. Leállította a mai munkálataimat egyelőre, de igyekszem a találkozásunkat a hasznomra fordítani, borzasztóan imádom, hogyan egyre jobban megy fel benne a pumpa. Amelina Aimee Valesco, aki mindig a helyzet magaslatán van, az én káoszomba viszont mindig belegabalyodik. - Aha – mosolygok, de most nem úgy igazán őszintén; az a férfi soha nem volt az apám, semekkora mértékben, még mostoha sem; egy drogos, piás barom volt, aki az összes nőt bántotta maga körül. Anyám magára hozta a bajt, egy ennyi idős nőnek jobban kellett volna tudnia, de Aimee… miatta sokkal jobban gyűlöltem azt a díszes faszkalapot, aki képes volt ennyire undorító féregként viselkedni a tulajdon lányával. Még annál is jobban felháborít, hogy annyira elködösítette az agyát, hogy Aimee komolyan azt hiszi, hogy segítene nekem bármiben is az apja, szeretném közölni vele, de ki vagyok én, hogy megtegyem? - Mmmm, annyira felizgat, mikor a bátyádnak hívsz – cukkolom tovább, mert a legjobb védekezés a komolytalanság. Támadni nem érdemes, így pedig még pár jó pillanatot is nyersz az élettől. – Paranoiás vagy…hugi – vigyorodok el és nyálas puszit nyomok az elém tolt ujjára, mert nagyon jól tudom, hogyan kell kikergetni a világból. - Hah, csak szeretnéd, hogy közelebb menjek – legyintek, így, hogy már mondta, eszem ágában sincs közelebb menni hozzá; élvezze a látványt távolról, nincs tapi. - Szerintem meg azért egy egészen picit kíváncsi vagy rá – mosolygok újfent; azt hiszem természetes, hogy mikor összeköltöztünk, újdonsült mostohatestvérem lett fantáziálgatásaim fő célpontja, és erről azóta sem tudtam teljesen leszokni. Tizenéves, hormonokkal telt tiniként összeköltözni egy korodbeli lánnyal, aki ott zuhanyozik, meg köntösben és pizsikben mászkál, mindenféle fantáziával tölti meg az ember fejét. - Manhattan, New York, USA – válaszolok széles mosollyal az első kérdésére, és felfele intek a kezemmel, hogy igyon csak. – Úúú hát a tekinteted nem ezt mondja, ne hazudj ennyire csúnyán, legalább magadnak ne – hajolok előre és kacsintok. Fogalmam sincs róla, igazam van-e, mert ezt soha, de soha nem tudtam eldönteni. Éreztem köztünk a levegőben vibráló szexuális feszültséget mióta csak ismerem, nem hiányzott a kémia, sőt; láttam, ahogy végigmért most is, mint már annyiszor tette, mikor az anno közös otthonunkban megjelentem egy szál boxerben, de valahogyan mindig elegánsan átléptem ezek felett a pillanatok alatt. Aimee nem akar olyan faszikat, mint én, mert az ilyen faszik megrengetik életnek sebesen, célirányosan szelő hajóját, és hatalmas viharba keverik. - Könnyű partidrogok – jelenleg. Itt senki nem betépni akar, hanem pörögni és fokozni a bulit, én pedig jó üzletemberként tudom, mit kell adni a népnek. – Én magam alkalmaztam magamat, a magam érdekében – mosolygok, mert biztos, hogy nem tudja meg, kitől kapom az árut. Nincs szüksége arra, hogy ebbe belekeveredjen. A következő kérdésére lefagyok és várom, hogy elnevesse magát, vagy valami gúnyos megjegyzést tegyen. Fogalmam nincs, miről beszél, felvont szemöldökkel fürkészem az arcát és pörgetem az emlékeim, hiába tudom, hogy semmit nem fogok találni. Arra emlékeznék. - Ez becsapós kérdés – csapom össze végül a tenyeremet. Majdnem megfogott. – Nem emlékszek, mert ilyen nem volt – jelentem be büszkén, és örömmel konstatálom, hogy köztesen is iszik; nem egy nagydarab ember, hamar meg fogja ütni, és én már alig várom, hogy a faggatás véget érjen. Leugrok az asztalról és elé lépek, miközben iszik, megemelem az üveg végét, hogy még két kortyot lenyomjon, aztán elveszem a kezéből, én is nagyot nyakalok belőle. Elég lesz a piálásból és a faggatásból, mert nem akarok a detoxikálón kikötni vele, márpedig még pár korty és ott leszünk. – Inkább táncolj, gyere – rántom fel a székből, hogy minél előbb megszédítse a tequila és táncolni kezdek előtte, hátrálva húzom magammal kézen fogva a táncolók irányába, majd egyik kezét elengedem és nagyot pördítek rajta a másikkal. Üdvözöljük kedves utasainkat a Dylan Adams járaton, öveket kikapcsolni, lábak a levegőbe!
Nehezemre esik öt percnél több időt eltölteni Dylan társaságában, de próbálom valamennyire megemberelni magam hiszen mégiscsak a mostohatestvéremről van szó, akiről nem hallottam már hetek vagy hónapok óta. Bár felhívhattam volna, de az nem az én stílusom. Annyira azért mégsem érdekelt. Vagyis de, de elég furán jött volna ki ha csak úgy megcsörgetem vagy írok neki messengeren. Nem voltunk akkor sem jóban és most sem leszünk. -Akkor dugj fel magadnak egy jégkockát, hogy lelohadj Stifler. – próbálom valamennyire lejjebb nyomni a dübörgő pulzusomat és vércukromat, de valahogy nem akarja azt amit én. Nem csodálom, a közelemben van ez az Isten csapása is. – Fúúj, ez most komoly? – kapok orromhoz, hogy másodpercek töredéke alatt töröljem le az ott hagyott nyálat. Utálom, ha valaki ennyire belemászik a saját szférámba, de ezt nagyon is jól tudja. És kihasználja. -Ha átköltöznél a legtávolabbi bolygóra akkor is túl közel lennél hozzám. – sziszegem fogaim között, teljesen elönti az agyamat a fekete köd, ezért is nyomom le úgy a tequila kortyokat egymás után, mintha az életem múlna rajta. A Dylané inkább. -Álmodik a nyomor. – legyintek irányába, és iszonyatosan töröm milyen módon tegyem fel a kérdéseket, hogy meg is válaszolja őket. Bár tudnom kéne, legalábbis ennyi idő után, hogy ha valamit akarok tőle akkor pontosan meg kell határoznom. -Utcanév, házszám? Lakótársak nevei? Most azonnal tudni akarom. – miután leteszem az üveget a kortyolás végén, parázsló szemekkel nézek rá. Nem szeretem ha hülyének néznek, főleg ha Ő teszi. Az hoz ki leginkább a sodromból. – Ha olyan tested lenne, mint Chris Hemsworthnak vagy Chris Evansnak akkor beszélhetnénk nyáladzásról, így csak iszonyról. – szúrok oda neki bár tudom, hogy nem fogja komolyan venni a mondataimat. Sosem akartam tőle semmit pedig ha lett volna bármi érdekeltségem is irányába, számtalanszor megkaphattam volna. Az is igaz, hogy az idő többségében inkább voltam Hyde párja, mintsem szabad szingli de az már más történet és nem is számít a kettőnk kapcsolatába. Pusztán felebaráti szeretetből meg családi kötelességtudatból mentem bele a játékba, hogy nyomozzak utána. -Mennyiért adod őket? – teszem fel tovább a kérdéseket, amik először eszembe jutnak és lelkesen nyakalom az üveg tartalmát. Meg kell állnom, hogy nagy levegőt vegyek, bele is szédülök ezért lehunyom a szemem és elszámolok tízig mielőtt újból innék és kérdeznék. – Ez nem igaz, és te is tudod nagyon jól. Pontosan szeretném tudni kitől és hol kapod a cuccot, névvel, lábujján lévő körmének színével együtt. Értem? – próbálok határozottnak tűnni előtte, de minél többet iszok és minél több jut a fejembe annál viccesebbnek látom az egész szituációt. Mikor azt mondja nem emlékszik a csókunkra felnevetek. -Egyáltalán nem becsapós, Bubu. – a mai estén először mondom ki a becenevét, és ez már az ittasság hatására bukik ki belőlem. – Há, helytelen válasz. Nagyon is megtörtént az a csók és elszomorító, hogy nem emlékszel rá. De nem volt életem smárolása. – mielőtt elvenné még egy utolsót kortyolok az italomból, majd engedem magamat bevezetni az ott lévők közé. A zene átjárja a testemet és teljesen elkezdem élni a bulit, a hozzám dörgölőző emberekkel együtt. Teli torokból éneklek, amikor arra kerül sor és közben egy másodpercre sem engedem el Dylan kezét, amivel még azóta is fog. Közelebb lépek hozzá és úgy táncolunk, mintha most ismerkedtünk volna meg egy bárban, és mindketten szeretnénk a másiktól valamit az éjszaka. Egyik lába lábaim között van és úgy ringatom csípőmet, és amikor felcsendül Flo Ridatól a Low című szám egyre lejjebb megyek. Azt hiszem kedve beütni a pia és előjön a sokkal lazább Aimee.
- Csak ha segítesz vele – nyalom meg a szám és hogy teljes legyen a mutatványom, még végig is mérem; soha nem hagytam rá semmit, mindig visszaszóltam neki és ha rajtam múlt, hajlandó voltam órákig pakolni egymásra az oda-visszákat, mert nagyon élveztem nézni, hogyan önti el a teljes vörös gőz a fejét. Az örömöm még magasabb szintekre hág, amikor nekiáll törölgetni magát. Ő akart számon kérni, mintha valami új pótanyám lenne, meg felháborodni, hát most igya meg a levét, meg egye is meg, a társaságomra vágyott és most meg is kapja, harmadfokon. - Még szerencse, hogy soha nem költöznék ennyire messzire tőled, hugi – nagyon élvezem a szekálását, ami már kezdetben is ment, mint a kerékcsapás, de az évek alatt mesterévé váltam, úgy gyakoroltam, mint egy lelkes ifjú harcos futkosott fel-le égig érő lépcsőkön valamelyik Jackie Chan filmben. - Még nincs bejelentve, szóval nem emlékszek – nem hazudok, tényleg fel van írva mindig az aktuális kanapénak a címe a telefonomba, mert borzalmas a memóriám, ha címekről van szó. Elsorolok neki öt nevet, akikkel éppen osztozkodtam egy lakáson, de mindig integetek neki a kezemmel, nehogy elfelejtse a játék rá vonatkozó részét. - Iszonyodsz tőle, mennyire rám vetnéd magad – emelem magasba az ujjam, míg kijavítom a beszólásnak szánt megjegyzését. – Nem is mesélted, hogy náci fétised van, így próbálod ezt a testet elfelejteni? – beharapom alsó ajkam és megsimítom a hasam, majd meg is paskolom neki. - Neked tíz dollárral többért – kerülöm ki a pontos választ, ezt nem kell, hogy tudja, nem is igazán értem ezt a hirtelen érdeklődést; mind a ketten tudjuk, hogy érdemi információkat nem fog kihúzni belőlem, annyit ér csak el, hogy mocskosul részeg lesz. Nem probléma, sőt, kifejezetten bírom a részeg Aimee nagyhercegnőt, csak nem értem, miért váltottam ki ekkora kényszerérzetet belőle az ivásra. - Értem – mosolygok a legangyalibb, legártatlanabb mosollyal rá, hiszen nem kérdezett rá sem a névre, sem a helyre, sem a lábköröm színére; csak arra, hogy értem-e, mit szeretne tudni. Szinte nevetségesen könnyűvé teszi a helyzetemet, és ahogyan nagy slunggal fogyasztja a tequilát, már látom, hogy nincs sok kérdése hátra. Pár pillanatra sikerül leolvasztania a mosolyt az arcomról, vad forgásba kezdenek a fejemben a fogaskerekek, kutatnak az emlékért, de mindig megakasztja őket a tény, hogy ő meg én csókolóztunk. Zavar, hogy nem emlékszem rá, mi történt, vagy hogyan zajlott, vagy mondtam-e valamit, csak addigra sikerült visszatérnem a jelenbe, mikor éppen leszól. - Az enyém sem lehetett, ha még csak nem is emlékszem rá – vágok vissza egészen közel hajolva hozzá, hosszas pillanatokig nézem ajkait, majd felpillantok a szemébe és a levegőbe puszilok. Nem lehet az övé a végső szó, főleg nem úgy, hogy sikerült valamivel ledöbbentenie. Józan Aimeevel megállás nélkül öljük egymást, részeg Aimeevel úgy bulizunk, mintha a legjobb barátok lennénk. Nem ereszt, tehát én sem őt, néha hagyom kipördülni aztán visszahúzom magamhoz, együtt üvöltjük a dalszövegeket és követem a mozdulatait, úgy táncolunk, ahogy ő akarja, nekem jó bárhogy. Tekintetem végig rajta vándorol, jó újra látni, jó ennyire lengén öltözve látni, jó együtt tombolni. Ahogy változnak a számok, ugrálunk, háttal magamnak pördítem és egymásnak dörgölőzve tekerjük a csípőnket, arcomat a nyakába fúrom és belefújok. Amint eltávolodunk, és felém fordul, mindenféle túltolt mozdulattal nevettetem meg, aztán mindkét kezét fogva táncoltatom, hátrébb irányítom majd én hátrálok, újabb pörgetés után karjaimba zárom, háta a mellkasomnak simul. Előtte fonom össze az ujjainkat és így toljuk tovább kiszáradásig. - Fosszuk ki a hűtőt – kiabálom a zenén keresztül, összekulcsolt ujjakkal húzom magam után, menet közben elveszek egy üveg tequilát az asztalról, bemegyünk a konyhába. – Óhajtasz egy szendvicset? Nem hagynám ki az alkalmat, fantasztikus séf vagyok – kezdek el minden lehetséges hozzávalót kipakolni a hűtőből a pultra. A ház szinte üres, a konyhában pedig csak mi ketten rontjuk a levegőt, itt az ideje visszatérni a témára. – Szóval csókolóztunk, mi? – kérdezem, miközben két tányérra teszem a kenyérszeleteket, aztán pestot kenek rá, megpakolom mini mozzarellákkal, paradicsomot szeletelek rá, salátalevél, majd a másik pestos szeletet a tetejére nyomom. – Voila – nyújtom az egyik tálat a nem húgom húgomnak, a sajátommal felülök a bárszékre és nekilátok. Mármint a szendvicsnek, nem a széknek.
-Hamarabb ugrok le egy szikláról, mintsem hozzád érjek. – kiráz a hideg ahogyan megnyalja a száját és végigmér. Legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra de közben az is a szemem előtt lebeg, hogy minél több információt kell kinyernem belőle. És bár utálom a nem anyját, azt elhiszem, hogy a maga elcseszett módján aggódik Dylanért és érdekli mi van vele. Feláldozom magam azért, hogy a pici kis lelkét megnyugtassam. – Pedig átgondolhatnád. Azt hallottam jó cuccokat árulnak arra. – egyre feljebb megy bennem a harag, érzem, ahogyan az egész fejem elvörösödik és a fülem hegye is kezd melegedni. Legszívesebben adnék neki két anyai pofont, hogy helyre tegye az arcát de nem lenne elég. Meg nem vagyok az anyja. A húga se. Kíváncsian hallgatom az általa felsorolt neveket, a címet is megjegyzem magamnak, hogy később utána tudjak nézni vagy csak random beállítani és hazacipelni a seggét, ha olyan körülmények között van. De egyelőre nem kezdem semmit az információval, csak idegeskedem a válaszain és nyakalom a tequilát. Néha körbe pillantok hátha meglátom Rose barátnőmet is valamerre, de mintha elnyelte volna a föld. -Hülye. – sziszegem a fogaim között, majd valamilyen agyament ötlettől vezérelve meglendítem az üveget és irányába locsolok vele. A piát nem pazaroljuk, általában nem, de most megérdemli, hogy letöröljem az arcáról a vigyort és a beszólása után nagyon is megérdemli. -Ha ingyen adnád akkor sem kéne. – nem tudom meddig fogom még bírni ezt a stílust, de ha haragom egy bomba akkor a visszaszámláló már vészesen közelít a nulla irányába. Percek választanak el a teljes dühöngéstől amiért nem veszi komolyan, de ugyanúgy percek választanak el a teljes ellazulástól. És mivel a pia hamarabb beüt, mint a hülye válaszainak értelme így már nem érdekel. Mégis mielőtt teátrálisan kivonulnék a beszélgetésünkből kényszert érzek a cukkolására, így felteszem a csókunkat illető kérdést. Én magam sem emlékszem rá különösebben, vagyis, helyesbítek, emlékszem arra miként és hogyan történt, de az érzésre nem. Az agyam jó mélyen elraktározta ezt a gondolatot a többivel, amikről nem szeretnék sem beszélni sem pedig emlékezni. Azt gondolja megbánt a szavaival, de már annyira nem érdekel sem Ő sem pedig a szavak amikkel kárt akar okozni nekem, hogy csak legyintek egyet és átadom magam a zenének. Teljesen kimegy a fejemből minden aggasztó gondolat, dílerek nevei vagy éppen a lakhelyének rejtelme, mert most buli van. És amikor megfelelő mennyiségű és jellegű piát öntök magamba úgy bulizok, mintha nem lenne holnap. Ilyenkor a legrosszabb ellenségem is a legjobb barátommá válik, Dylan sem kivétel ez alól, ezért is van az, hogy úgy bulizunk egymással, mintha mindig is jóban lettünk volna. Engedem hadd vezessen kezével, a testem akaratlanul is inkább hozzá közeledik mintsem a többiekhez, pedig azért próbálkoznak egyesek de rájuk se nézek. Nevetek mikor megpörget és majdnem eltaknyolok magammal rántva őt is, minden olyan szabad. Táncolva hagyom magam mögött a többieket és amikor beérünk a konyhába egyből lever a víz. Megszédülök így, hogy nem hallom a dübörgő zenét és muszáj megkapaszkodnom a pult szélébe. Berúgtam. Elég rendesen. -Ühüm, kérek. – bólintok nehézkesen, még mindig a pia okozta émelygést próbálom kipihenni majd mikor elég erőt érzek magamban felülök a pultra, törökülésbe húzom a lábaimat és dúdolom tovább a belső zenémet. – Ja, de nem volt valami nagy szám. Tényleg nem. – vállat vonok, majd felcsillannak szemeim mikor elém tolja a pestos szendvicset. Nagyot harapok belőle majd elégedetten nyammogok rajta. – Ez isteni Bubu. – dicsérem meg és talán a mai este ez az első pozitív, amit rá mondok. Felé fordulok, mégsem illik a hátamat mutatni neki, így nagyon közel kerül egymáshoz az arcunk. Kérdőn felszalad a szemöldököm és a szívem is hevesebben ver, ahogyan nézem az arcát. Leeresztem kezemből a szendvicset és amikor nincs tele a szája kajával megcsókolom. Kíváncsi vagyok, hogy mit nem akar megmutatni az agyam, de hamar elszakadok tőle. – Háh. Most már értem miért nem volt emlékezetes. – mondom kissé meglepődve majd újból beleharapok a saját ételembe. Közben a testem majd meghal az izgatottságtól, amiért megcsókoltam. Mintha áramütés ért volna úgy zizegnek a testem elemei. Mi a tosz van?
- Nagy szavak, hugi, nagyon nagy szavak – ingatom a fejem vigyorogva, nem egyszer lógott már a nyakamban a közös bulizásaink folyamán, de olyankor valószínűleg nem talált elég magas sziklát, amiről levetette volna magát a) opcióként. - Ugyan már, Prüntyi, soha nem hagynálak magam mögött, hát tudom, hogy nagyon hiányolnál… azt meg nem várhatom el tőled, hogy utánam kelljen jönnöd, nem igaz? – cukkolom tovább, mert imádom, ahogyan kezd leginkább egy paradicsomra hasonlítani. Ha valaki tudja, milyen madzagokat kell rángatni hozzá, hogy füst jöjjön ki a fülén, mint valami mérges rajzfilmfigurának, hát az én vagyok. - Hé, akkor ezt most akár le is nyalhatod – csak nevetek rajta, hogy leöntött, nem vagyok cukorból, hogy tragédia történjen; az egyetlen tragédia, hogy pazarolja az alkoholt, abból sem az olcsó fajtát, mert a manhatti elit gyomra nem bírja az alsó kategóriás piákat. Szegények, a végén még gyomorrontást kapnak, de egyet kell értenem velük, mióta bekerültem az ő fellegvárukba, nekem sincs ínyemre lejjebb adni a megszokottnál. - Nem is kapsz – vágok vissza és kidugom rá a nyelvem, mint egy hároméves kisgyerek az esti fürdés után, mikor a pizsamafeladás elől készül megszökni. Tudom, hogy idegesítem a kikerülős válaszaimmal és a stílusommal, és minden percét élvezem, szeretem feszegetni a határait. Miközben készítem a szendvicseket, szemem sarkából figyelem és remélem, hogy nem kell a hányását feltakarítanom, inkább enni szeretnék, mint félig megemésztett béltartalmat törölgetni. Nem reagálok semmit a csókunkra tett megjegyzésére, bánom, hogy nem emlékszek a dologra, még akkor is, ha játssza a kemény lányt és tovább erősíti, hogy nem volt nagy szám a dolog. Ismerve Aimeet azt sem ismerné be, ha az lett volna élete csókja (márpedig rólam beszélünk, PERSZE, hogy az volt élete csókja), szeretném, ha vissza lehetne pörgetni fejben életünk filmjét és legalább külső szemlélőként megnézhetném, mi történt. - Mondtam, hogy mesterszakács vagyok – bólintok a dicséretre, magamban feljegyzem a pozitív dolgok listájára, amit a mostohatestvérem ismertségünk alatt mondott nekem és nem tartalmaz tíz dolognál többet, azok is mind ehhez hasonló apróságok. Farkasszemet nézek vele és kiszárad a torkom, nagyot nyelek és lefagyok a közelségétől, mert ez most sokkal, de sokkal intimebb, mint a táncolók közt egymáshoz dörgölni minden porcikánkat. A fülemben hallom a szívverésem, Aimee pedig megteszi az elképzelhetetlent és megcsókol. Nem tart sokáig, alig pár másodpercig, pont annyira elég, hogy finoman az övének nyomjam ajkaim, csak a rá annyira tipikus megjegyzése szakít ki a döbbent bámulásából. Még akkor is csak nézek rá, amikor tovább falatozik, megvárom, hogy lenyelje, majd közelebb hajolok hozzá, hajába túrok és most már jóval felkészültebben megyek a csatába ahhoz, hogy úgy igazán megcsókoljam, ne csak lefagyjak, mint őz a reflektorfényben, átdugom a nyelvem a szájába, aztán szórakozott mosollyal elengedem és elhúzódok tőle. - Igazad van, erre tényleg nem érdemes emlékezni – heccelem és most már visszatér a mosoly az arcomra, bár teljesen ledöbbentett ezzel az egésszel, úgy érzem, most sikerült nekem is lesokkolnom őt, ami egyenlő azzal, hogy visszakerültem a nyeregbe. A háttérben kattog az agyam és nem tudom kiverni a tényt a fejemből, hogy a nemhúgom megcsókolt valami okból fogva, és ki fogom deríteni, mi zajlott le pontosan az agyában, azon kívül, hogy a tequila igencsak lerombolja a maga köré húzott falat és sokkal tapizósabbá válik. Érzem, ahogyan vibrál köztünk a levegő, hogy zavarba jött, de nem vagyok hajlandó tudomást venni a megtörténtekről; ő csókolt meg először, én visszaadtam, mint egy gyerekes hajhúzást, és bár nagyon élveztem és valami furcsa érzést keltett a gyomromban, akkor sem fogom többnek elkönyvelni annál, ami valójában volt. Aimee szereti előadni, hogy utál, biztosra veszem, hogy sikerült bebeszélnie magának, hogy ez valójában is így van, de akit tényleg utálunk, azt jó messzire kerüljük. Hogy pontosan mit érez, az hatalmas kérdőjel számomra is, de hogy valami beteges szeretetfélét, abban biztos vagyok. Csendben falatozok tovább, magamban dúdolok és mikor befejeztük, felpattanok, őt is lekapom a pultról és kézen fogva húzom magammal vissza a kertbe, mielőtt bármelyikünk felhozná az előzőket. - Gyere, mielőtt összehányod itt bent magad – kifelé menet újból elkapom az üveg tequilát, megkerülöm vele a tömeget és a kert végébe húzom magammal, ahol az üzleteimet bonyolítottam. Ledobom magam a virágágyás mellé, amiből árad a tömény virágillat, megpaskolom magam mellett a földet, hogy üljön mellém és meghúzom az üveget. – Miért gonoszkodsz te ennyit?
Az ismeretségünk elején elkezdtem listát vezetni arról hányszor húzza ki azt a bizonyos gyufát a szeretett mostohatestvérem, de hamar rá kellett jönnöm mennyire értelmetlen húzni a strigulákat. Az első alkalommal összesen 3 óra 25 percet töltöttünk négyesben, életem leghaszontalanabbul eltöltött ideje volt, de nem is az a lényeg, hanem az, hogy ezalatt több, mint 458 alkalmam lett volna megfojtani egy kiskanálban. Ha pedig most is számolnám még, akkor ez az este önmagában felérne az eddigiekkel összesen. - Ha fizetnének sem mennék utánad, arról meg ne is álmodozz, hogy hiányolnálak. Az ember csak azt hiányolja, akit szeret vagy aki iránt érdeklődik, tudtommal én egyiket sem érzem irányodba. – szúrok vissza amennyire csak kitelik tőlem, de valamiért mindig leengedem a pajzsomat, ha a közelébe kerülök. Számtalanszor próbáltam már levegőnek nézni az ilyen bulikon, néha segítséget kértem és inkább eltüntettem, kirakattam a szűrét az ottaniakkal, hogy ne bökje a csőrömet a jelenléte, de mióta nem lakik otthon és nem tarthatom rajta az egyik szemem olyan mintha kicsúszna a kezemből. Azt pedig nem akarom. Ahogyan azt sem, hogy megússza az egész estét számadás nélkül, annyi kérdést szeretnék feltenni neki, de a bugyuta válaszai miatt csak haragosabbá válok, meg ittassá, ami neki csak jót jelent. Hamarabb fogom szabadjára engedni, nem kell gardedámosat játszania és visszatérhet a bizniszéhez. Amit feltett szándékom elrontani neki, mert ha nincs vendégköre akkor nincs pénze és valahogyan, de visszakényszerül a családi házba. Hozzám. Több fajta Aimee van, ezt már észrevettem és Dylan is pontosan tudta melyiket akarja kihozni belőlem azzal, hogy a tequilás üveget vette el a többi közül. Úgy ittam mintha víz lenne benne, hamar a fejembe is szállt és úgy buliztunk mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha nem miattam dobták volna ki otthonról és most ki tudja kikkel kéne megosztania az ágyát, és ha most lenne bármennyi józanul maradt agysejtem biztosan magamat okolnám, de ehelyett inkább a zenére figyelek, átadom a ritmusnak magamat meg Dylan vezetésének. A szívem majd kiugrik a helyéről, cikázik a pulzusom és dübörög a fülem mikor a táncparkettről hirtelen a konyhában termünk, a hirtelen jött változás miatt szarul érzem magam. De nem hányok. Még nem. - Azért Gordon Ramsay nem válogatna be a csapatába, ahhoz még gyakorolnod kell. – bármennyire is isteni a szendvics és bármennyire megérdemli a dicséretet muszáj még valami rossz ízűt is mondanom mellé különben azt hinné kedvelem. Mióta megcsókolt azon a bizonyos estén rengetegszer gondolkodtam a valódi okon, és most, hogy újból be vagyunk csiccsentve és valószínűleg semmire nem fogok emlékezni másnap, most én teszem meg. Nem tart sokáig, de bőven elég arra, hogy az előző félelmeim bebizonyosodjanak ez pedig kétségbe ejt, mégis úgy viselkedek mintha borzasztó lett volna. Inkább élvezem a szendvicsem ízét, vagyis jobban mondva élvezném, amikor is megérzem férfias kezét rácsúszni a tarkómra, elkerekednek a szemeim amint leesik mit is akar csinálni. Átengedem magam az érzésnek, szeretném minél tovább elhúzni a percet, hogy mi most egymás ajkát ízlelgetjük, és úgy tűnik Ő sem akarja abbahagyni. Lágy táncba kezdek a nyelvével mikor megérzem, az elválásunk után mégsem nézek az arcára, lesütöm a tekintetemet és hümmögök a szavaira. Megkönnyebbülök mikor segít lejönni a pultról, továbbra is kerülöm a szemkontaktust vele és követem kintre, mint egy megbüntetett kislány az anyukáját. Már éppen szóra nyitnám a szám az újabb üveg láttán de elharapom a gondolatot, inkább úgy döntök megyek utána és kiderítem mi is volt ez. Ledőlök mellé a virágágyás közepére, lehunyom a szemem és magamban számolok valamennyire enyhítve a szédülésen. Kérdésén felnevetek. - Ez a kérdés ugyanúgy vonatkozik rád is Dylan. – a hangomban nem érezni semmi gúnyt, vagy élcelődést. – Miért kell neked ezzel foglalkoznod? Tudod nagyon jól, hogy ha aláírnád azt a papírt mindened és még annál is több dolgod lenne. – fejemet irányába döntöm, kíváncsi vagyok, hogy mi ül ki az arcára. - Miért csókoltál meg? Miért csókoltál meg azon az estén miután elmentek a vendégek és most miért? – kíváncsisággal teli a hangom, úgy próbálok rájönni, hogy vajon benne is felmerült-e már az ami bennem. Hogy miért utáljuk és közen miért vigyázunk ennyire egymásra. – Nem mintha számítana, csak érdekel. – felülök, átnyúlok rajta és a másik kezében lévő üveget szeretném kihalászni ujjai közül de a bénaságom miatt kissé rázuhanok meztelen mellkasára, farkasszemet nézünk egy pillanatra majd eltávolodok, hozva magammal a piát is. Alaposan meghúzom. - Amúgy, azért gonoszkodok ennyit mert így védekezek. Főleg olyanokkal szemben, akik ártani is tudnak nekem.
Rá hagyom a piszkálást, mert tudom, hogy hazudik; nekem jóval kisebbet, mint magának, mert az egy fedél alatt töltött évek alatt már alaposan lebuktatta magát előttem anélkül, hogy bármit is csinálnom kellett volna. Abban, hogy majdnem megkopaszodott szegény, annyira irritáltam, nem tagadom, sőt, még büszke is vagyok rá, mert remekül szórakoztam, Aimee tökéletes példája volt azoknak az embereknek, akiket lehet idegesíteni. Valamiért viszont minél jobban hangoztatta, mennyire utál, és mennyire kiállhatatlan vagyok, és ugh, meg argh, meg szemforgatások és kifakadások, annál többet tűnt fel a közelemben, olyannyira, hogy már a megállás nélküli másnapok és kimerültség ködén keresztül is szemet szúrt a dolog, de soha nem tudtam hová tenni pontosan. Mentem valahova, ő meg jött, mint egy pincsikutya, de csak mert most ő akarta nézni a tévét, most ő akarta használni a sütőt (egyáltalán van róla fogalma, hogyan?), ő akart medencézni, ő akarta most pont a földszinti klotyót használni, és akárcsak Jézus, tartotta a másik orcáját is a cukkolásomnak. - Szerintem Gordon Ramsay összetenné a két szép pici kezét, ha hajlandó lennék a csapatába lépni – Aimee soha nem hagyott dicséretet lehúzás nélkül, én meg valami morbid módon mindig élveztem ezt; olyan volt, mintha valaki mindig vállba veregetett volna, hogy hé, tök jó, gazdag családban élsz és nem lesüppedt methheadekkel egy lakókocsiparkban, DE azért ne feledd, hogy kibasztak, mint egy szaros pelenkát, amint megszülettél. Arra számítok, hogy lepofoz, az arcomba nyomja a szendvicsét, vagy minimum gyomorszájon rúg, mikor újabb csókra húzom magamhoz; tudom, milyen a nagyságos asszony betequilázva, de arra nem számítottam, hogy akkor is, ha rólam van szó. Egy részem remélte, mert amilyen gyorsan megnyitotta ezt az opciót, annyira hamar le is tiltotta, de én még nem teltem el vele és jóval több csókot akartam még az én kedves, segítőkész és aranyszívű nem húgomtól. Már egy ideje vártam erre, és jóval régebb óta már rengetegszer gondoltam rá, de amilyen kis utálatos volt, nem gondoltam arra soha, hogy átlépjem ezt a határt és én csókoljam meg őt. Vagyis egyszer biztosan megtettem, biztos, hogy töméntelen mennyiségű pia kellett hozzá, hogy meg merjem lépni. Kérdőn, szórakozott mosollyal nézek rá és már készen is állok rá, hogy kioktassam arról, hogy én mennyire nem szoktam gonoszkodni, mikor folytatja és felhozza a papírt. Úgy érzem magam, mintha áramütés ért volna, a gyomrom úgy kezdi forgatni a szendvicset, mint egy mosógép, életem top 3 legfelzaklatóbb jelenetének egyike forog újra és újra a fejemben a gyomortartalmammal együtt. Lesütöm a szemem és elkezdem a fűszálakat tépkedni, hátha levezetem az összes indulatomat, amit magamban tartok ezzel a témával kapcsolatban; el sem akarom hinni, hogy nem elég undorító úgy az egész, ahogy van, még képes is lenne a hallgatásomért továbbra is mindent, és még annál többet is megadni az a féreg. A következő téma könnyebb, így egy pillanatra kispadra ültetem az igazi rosszfiúkat; Aimeevel már nem gimibe járunk, nem vagyunk osztálytársak és nem tud gyerekes módon leégetni az egész osztály előtt, tehát akár őszinte is lehetek vele. Mielőtt bármit mondhatnék, közelebb kerül hozzám, nagyot nyelek és inkább arra koncentrálok, mit fogok mondani, hogy ne a közelsége foglalja le a gondolataimnak száz százalékát, nagyot sóhajtok, amikor eltávolodik. - Azért csókoltalak meg, mert meg akartalak csókolni – nem vagyok egy nehezen megfejthető ember és talán azért vagyok mégis ekkora rejtély New York habjának és krémjének; én akarok valamit, tehát megteszem, míg ők akarnak valamit, ehelyett tesznek három teljesen más dolgot, amivel ki akarják azt erőszakolni, amire igazából vágynak. – Most is azért csókoltalak meg, mert meg akartalak csókolni. Ez ennyire egyszerű – tudom, hogy nem egyszerű, de azért néha én is szeretek hazudni magamnak, kizárólagosan akkor, ha Aimeeről van szó. – Sőt – hogy könnyítsem a légkört, letépek egy életteli narancssárga virágot és a hajába tűzöm, gondosan megigazítom, de kerülöm, hogy szemtől szembe nézzek vele. – most is megcsókolnálak, mert most is meg akarlak – még egy könnyed vigyorra és telik és finoman megérintem az orra hegyét a mutatóujjammal. Egyáltalán nem bánnám, ha tovább csókolgathatnám, de tudom, hogy az nem most fog bekövetkezni, sokkal kőkeményebb téma vár ránk. Elveszem tőle az üveget, követve a példáját nagyot nyakalok belőle, aztán elhasalok és felkönyökölök, hogy rá tudjak nézni. - Soha nem fogom aláírni azt a papírt, mert soha nem fogok szemet hunyni afelett, amit csinál veled. A lánya vagy, Aimee… - igyekszek minél lágyabban beszélni, mert túl durva a téma és tovább pörög tőle a gyomrom. – és ha rajtam múlna, soha többé még csak a közeledbe sem mehetne – egy pillanatra elnémulok, lenézek a földre, muszáj rákérdeznem arra, ami már nagyon régóta piszkálja a gondolataim, mert nem értem, miért kezeli ezt az egészet ennyire… furán. Ő egy harcias nő, nem egy kis nyuszi. – Aimee, ugye tudod, mit akart csinálni? – tudom, hogy hülye kérdés, de már ebben sem vagyok biztos. Ki tudja, ő hogyan élte meg az egészet. – Ugye tudod, hogy ez nem normális, hanem teljesen beteges? Egy apa nem szabad, hogy ilyet csináljon a saját lányával, ez erőszak – súlyos szavak, súlyos mondatok, amiket már azóta, hogy kirúgtak otthonról, palackozok magamban és várom a megfelelő pillanatot, hogy a rendőrségre mehessek vele. – Te is tudod, hogy ez az egész micsoda, különben el mernéd mondani a legjobb barátnődnek, de fogadni mernék rá, hogy nem tudja, és te is nagyon jól tudod, hogy miért nem tudja – lenyúlok a mellettem lévő kezéért és felhúzom. Két kezembe fogom az övét és aggódva fürkészem az arcát; még soha nem léptük át ezt a vonalat, soha-soha nem beszéltünk arról, ami ott történt, soha nem tudtam meg, ez hányadik alkalom volt, de itt volt az ideje megnyitni a csapot, amíg ki nem tisztul a víz. - Aimee – sóhajtok nagyot, a fejemet ingatom a gonoszkodós magyarázatára. – Én soha nem ártanék neked semmivel, és ezt te is nagyon jól tudod, sőt, szerintem pontosan emiatt gonoszkodsz velem ennyit – nem tudom, a viselkedése ellenér miért kedveltem mindig is, szerettem azt hinni, hogy bár klisés, de az álarca mögé láttam, mikor otthon megfeledkezett arról, hogy mások is látják és ritkán, de levette. Én azt az Aimeet ismerem és szeretem, valami furcsa nem testvéri testvéri szeretettel.
Egyszer határozom el magam a bulizás mellett, kész vagyok mindent és még annál is többet bedobni a közösbe csak azért, hogy jól teljen az itt töltött időm mégis, amint megpillantom a mostohatestvéremet teljesen felborítom a tervemet. Már nem akarok annyira lerészegedni, hogy ne emlékezzek semmire és random csávóval nyaljak össze majd vitessem haza magam. Nem, már nincs kedvem hozzá, inkább érdekel és talán túlságosan is, hogy miben sántikál a tékozló fiú. Belső késztetést érzek arra, hogy amikor meglátom minden percben mellette legyek és kövessem minden mozdulatát. Ezért is megyek először megzavarni a bizniszét, majd hozom fel a játék ötletet ezáltal némi információt is szerzek a hogylétéről; még le is itattatom magam, ami nem szerencsés, utána a táncparkettre is lelkesen követem. De miért? Állandóan ott lebeg a szemem előtt ez a kérdés és szeretnék rá választ kapni. - Hát persze Dylan. Ha véletlenül mégis sikerülne belépned akkor letolom nullással a hajamat. – viccelődök, mindketten pontosan tudjuk mennyire lehetetlen ez a küldetés számára. Meg amúgy is találnék valami kibúvót ebből a nem hivatalosan megkötött fogadásból, ami miatt nem kéne megszabadulnom hosszú hajzuhatagomtól. Kifelé menet végig azon kattogok, hogy miért csókoltam meg, minden érvemet és ellenérvemet felhozom a tettemmel szemben de nem találok racionális magyarázatot rá. Lehet nem is most kéne keresnem, konkrétan nem tudnám sorban elmondani az ábécét, így nem is értem miért akarom megdönteni Hajnal Tímeát az elveimet. Jólesik elterülni a földön, érezni a fű érintését meztelen karomon illetve hátamon, kissé csiklandoz is de nem zavar, megnyugtat az egész környezet. Mély levegőket veszek, másodpercekig bent tartom majd szép lassan fújom ki és ezzel tompítom a zúgást a fülemben. Nem tudom miért, de ez a technika mindig bejön amikor le akarok nyugodni és eljutok alfába. Mégis ezt a nyugalmi állapotot képes kizökkenteni másodpercek alatt a tény, hogy nem akarja aláírni a szerződést amivel baromira jól járna. Zavar, hogy ennyire makacs és nem képes belátni mennyire rossz ez a mostani helyzet, mennyire nem érdemli meg, hogy éjszakáról éjszakára más-más kanapéra vándoroljon. Ezért hozom fel a témát, a szívem pedig jobban elkezd verdesni, mert kimondottan izgulok. Sose voltunk a lelkizős nem testvérek, szívtuk egymás vérét, keresztbe tettünk a másiknak ahol tudtunk amikor meg bulizásra és piára került a sor úgy nyomtuk, mintha nem lenne holnap. És ez így volt rendjén. Valamennyire lehiggadok mikor nem válaszol a kérdésemre, őszintén jobb is így, söpörjünk szépen mindent a szőnyeg alá. - Szóval megakartál csókolni? – valamiért vidámság érezhető a hangomban ez pedig megijeszt. Miért hat rám így a tudat, hogy meg akart csókolni? Nem mintha tetszene vagy bármikor is lenne jövőnk, de imponál a dolog. Lehet azért, mert Dylan megteheti azt amihez kedve van és nem érdekli másnak a véleménye, míg nekem mindig mindenre figyelnem kell. – Ha ennyire nagyon meg akartál csókolni, a múltban, a közel múltban és ebben a pillanatban is akkor miért nem teszed? – gombóc keletkezik a torkomba az izgatottságtól, örülnék neki ha megtenné legalábbis minden egyes porcikám ezt sugallja de közben ott van a fejem hátuljában piros betűkkel, hogy ő a testvérem. Tiltott gyümölcs. Már épp kezdett visszatérni a jó kedvem a tequila és a hideg levegő hatására, mikor hideg zuhanyként ér a válasza. Azt hittem elsöpörtük magunk mellől ezt a témát azzal, hogy nem válaszolt és én képes lettem volna soha többé fel nem hozni, de nem. Muszáj keresztül húznia terveimet. Hirtelen kiráz a hideg a szavaitól, nem szeretek erről beszélni sőt, nincs is miről beszélni mert nemértem mire gondol. Fejben legalábbis fehér vászon jelenik meg, testem mégis emlékszik mindenre. Kezeim végig csúsznak a felkaromon, megállnak a vállaimnál és szorosan kapaszkodnak belé. Szeretnék mondani valamit de a szavai ólomként nehezednek a hátamra, a vállaimra, és nem bírom sokáig ezt a nyomást. Érzem, ahogyan ropogok a súly alatt és valamiért, fogalmam sincs miért de elkezdenek könnyek potyogni a szememből. Olyan igazi, nem megjátszós mű sírás, hanem az a fajta ami órákon keresztül is folytatódik egészen addig míg álomba nem sírom magam. - Nem tudom miről beszélsz, Dylan. – nehezen ejtem ki a szavakat, az eddigi szemkontaktust megszüntetem és inkább a lábaimat kezdem el nézni miután felülök. – Apának megvannak a maga kis húzásai, de nem mondanám rossz embernek. Nem akart ő bántani… csak… - nincsen megfelelő szó arra, hogy mit csinál és én mit érzek. A kettő két különböző irányba halad, illetve én magam sem tudom mit érzek ezzel kapcsolatban úgy igazán. - Nem akart semmi olyat csinálni, amit eddig ne tett volna meg. – kézfejem segítségével letörlöm a könnyeimet, de azok egyre csak jönnek szépen egymás után. – Nem tudom mit akart csinálni. – vallom be őszintén és kiengedek egy mély, eddig bent tartott levegőt. Beszélni akarok erről közben nem is, meg nem Dylan a megfelelő személy erre valahol meg igen, és teljesen össze vagyok zavarodva. Mit kéne tennem? - Nem emlékszem semmire. – nagyon halkan mondom ki ezeket, majd irányába nézek. Tényleg nem tudom mit kéne mondanom vagy éreznem, gondolnom, mert nem értem. Nem értem miért van ez a hiszti, miért mindenki rajtam tölti ki a dühét. – Beteges? Nem, nem… ő csak így adja ki a gőzt és én nagyon hasonlítok anyára és… - beharapom az alsó ajkamat mikor Rosemary barátnőm is szóba kerül. Igaza lenne? Vajon van abban realitás amit mond és az én elmém szűri meg elég rendesen a történéseket? Összefonódott kezeinkre siklik a tekintetemet, majd lehajolok és lágy puszit nyomok rájuk. Fáj mindenem, a fejem a kizárt dolgok miatt, a torkom a ki nem mondott szavak miatt, a testem az emlékek által… - De igen, Bubu. Ártottál és még mindig ártasz azzal, hogy ezt csinálod, hogy drogot árulsz és link alakokkal üzletelsz, és ki tudja kiknél alszol és mit csinálsz. Hogyan bízhatnék meg benned, mikor ott hagytál? – kitépem a kezemet az övéi közül, eltakarom az arcomat mert nagyon is leengedtem a pajzsomat. Nem szeretem ha ilyennek látnak. – Költözz hozzám. Van egy másik szobám, amit berendezhetünk a hálódnak… csak ne tűnj el, kérlek. Ne zárj ki. A nem húgod húgod vagyok.
- Ha azt hiszed, nem jegyzem ezt meg, nagyon tévedsz – figyelmeztetem vigyorogva; ha ezen múlik, hát mától szorgalmasan tanulmányozom a főzés művészetét kívülről-belülről, és egy éven belül már Mr. Ramsay könyörögni fog azért, hogy csatlakozzak hozzá. Már azt is kitaláltam fejben, hogy ha ez a nagyban valószínűtlen helyzet tényleg megtörténne, egy parókát küldenék Aimee címére, valami igazán olcsó, gagyi anyagból, amit valami jelmezhez lehet kapni egy szupermarketben. Itt még a fű is gazdag, kényelmes benne feküdni, a föld sem olyan kemény, mint az a kiégetett, kiszáradt valami, amin gyerekkorom első emlékeit szereztem; de az ég soha többé nem lesz már annyira ragyogóan kék, a bárányfelhők annyira játékosak és az élet annyira gyönyörű és egyszerű. Megvoltak a küzdelmeim, nem volt meg mindenünk, mégsem éreztem, hogy bármi másra szükségünk lenne; felnőni szívás. Meglep, mennyire gúny nélkül kérdez vissza, hogy már-már boldoggá teszi a válaszom, de engem is elönt valamennyi izgatott boldogság. Rövid időre megkaptam azt az Aimeet, aki őszinte, nem hord álarcokat, és sajog a szívem, amiért ennyire fájdalmas témáról kell beszélnünk, de muszáj felnyitnom a szemét. Senki más nem tudja, senki más nem fogja, nekem pedig kötelességem; tudom, hogy szar lesz, hogy most egy nagyon mély helyre fogom őt lökni, de idővel így a jó. Ez a helyes. Az invitálása meglep, hevesebben kezd verni a szívem, amint felé hajolok, egészen közel, érzem az arcomon, ahogyan kifújja a levegőt. Minden porcikám felé vonz, nagyon szeretnék elmerülni a csókjában, de mégsem teszem. - Azért, mert részeg vagy, és én nem fogok ezzel visszaélni – suttogom az ajkaiba. Más részeg kavarásoknál sosem gondoltam úgy, hogy kihasználom a helyzetet, de Aimeet ismerem, tudom, hogy ha józanok lennénk, talán teljesen kifakadna azon, ha most letámadnám. Így sem tudom, mit fog hozni a holnap. Feljebb tolom magam és a homlokán puszilom meg, hosszan nyomom az ajkaim a bőrére és kiélvezem az utolsó békés pillanatunkat, mielőtt teljesen összetöröm a lányt. Érzem, ahogyan engem is elönt a sokk a reakciójától, annyira sajnálom, ahogyan itt fekszik mellettem és magába kapaszkodva sír, hogy érzem megszakadni a szívem a mellkasomban. Szeretném magamhoz ölelni és megnyugtatni, de azt akarom, hogy ennek a beszélgetésnek értelme és hatása legyen, tehát tovább mondom, amit egészen eddig magamban tartottam, pedig nem szabadott volna. Ott és akkor kézen kellett volna fognom Aimeet és kivezetnem abból a házból, lesz, ami lesz alapon. Érzem megtelni a könnycsatornáim és pillanatok múlva már az én szememet is csípik a könnyek, összepréselem az állkapcsom és felnézek az égre. Most nekem kell a felnőttnek lennem, nem sírhatok. Vele együtt ülök fel, szemben vele, még inkább sokkol az, amikor ennyire könnyeden fogalmaz egy ilyen súlyos témáról, miközben megállás nélkül potyognak a könnyei. Ha Aimee lennék, tudtam volna, hogy alapos kutatást kell végezni erről a témáról, mielőtt megvitatom vele, de nem tettem, mert én Dylan vagyok, és Dylan mindenbe fejest ugrik, lesz ami lesz alapon. Féltem attól, hogy nem az volt az első alkalom, de szerettem ebben a hitben ringatni magam, így mikor megtudom, hogy nem először nyúlkált olyan helyen, ahol egy apának semmi keresnivalója, elfog a hányinger, nagyot nyelek, hogy visszatartsam a gyomorsavam. Gyorsan kell gondolkodnom, döntenem, mit mondok és hogyan, és még további darabokra reped a szívem, de megteszem. Meg kell tennem. - Aimee – finoman tenyerembe veszem arcát, hogy a szemébe nézhessek, hüvelykujjammal letörlöm a legfrissebb könnyeket. Próbálom a legfinomabb és legóvatosabb szavakat keresni, de ezt nem lehet szépítve mondani, mert ahhoz túlontúl undorító az egész. – Le volt húzva a slicce, Aimee – lesütöm a szemem és ha hagyja magát, most már magamhoz vonom, törökülésben ülve az ölembe húzom és a hajába puszilok. Nem akarok többet mondani, talán nem is kell többet mondanom, okos lány, ennyi bőven elég lesz ahhoz, hogy összerakja a dolgot, vagy előássa onnan, ahova eddig nagyon mélyre eltemethette. – Ez nem okés, ilyet nem szabad – teszem hozzá halkan és finoman ringatom, mint egy kisgyereket, aki éppen pofára esett a járdán és felhorzsolta az arcát. Az egész testem kihűl, mikor azt kérdezi, bennem hogyan bízhatna, és szeretném hozzá vágni, hogy miatta vagyok ott, ahol, mert ki mertem érte állni, és ha nem vagyok, az apja a saját szobájában erőszakolja meg (bár ki tudja, hányszor tehette meg már az elmondottak alapján). Még csak nem is kereshettem, mert apuci mindent megígért, amit csak ilyenkor lehet, ha újból a kicsi angyala közelébe megyek. Lehet, hogy sokan ostobának néznek, de annyi eszem nekem is van, hogy nem keverhetem a szartengerét fel, ha még egyben akarok tölteni pár évet. - Nem volt választásom – halkan beszélek és elnézek róla a virágok irányába, arra gondolok, mennyivel könnyebb lenne, ha én is egy lennék közülük. Egyáltalán nem azért hagytam ott, mert ott akartam, sőt, mindent megtettem volna azért, hogy neki ne kelljen azzal a szörnyeteggel maradnia egy óránál sem tovább, de van, ami jócskán az erőmön felül van az én „mindent lehet” világomban is. – Prüntyi, én… - kezdenék tiltakozni, hiszen eléggé egyértelműen közölték velem, hogy az ilyesmi eszembe se jusson, mégis annyira szeretném. Nem azért, mert szar a helyzetem, mármint, borzasztóan szar és áldanám az eget azért, hogy fix lakhelyem legyen, de az, hogy vele lehessek és rajta tarthassam a szemem, vigyázhassak rá, mint egy tökéletes nem testvértől elvárt, sokkal vonzóbb. - Jól van – egyezek bele, a függöny mögé dugom a gondolataimat, amik figyelmeztetni próbálnak arra, mennyire szar ötlet. – de egy feltételem van – húzom el az arca elől a kezét, hogy ne tudja takarni. – Apádnak és anyámnak erről egy szót sem. A legjobb lenne, ha senkinek nem szólnál erről egy szót sem, hm? Ha ezt megígéred, akkor benne vagyok – nyújtom felé a kezem, hogy megrázzuk, mintha valami komoly szerződést írnánk alá. - Fázok – állok fel a kézfogásunk után, majd felé nyújtom a kezem és felhúzom őt is. – Mit szólnál, ha hazamennénk? Azt hiszem mára már lőttek a bulinak – mosolyodok el kissé keserűen, sajnálom a beszélgetést, amit az előbb le kellett folytatnunk, de örülök, hogy végre sor került rá. Itt volt az ideje, most pedig a legjobb lenne elmenekülni az alvásba ebből a valóságból.
Szeretném azt mondani neki, hogy hiszem ha látom de tudom mennyire makacs tud lenne, ha valamit a fejébe vesz én pedig csak adnám alá a lovat. Meg amúgy sem szeretnék kopasz lenni huzamosabb ideig, vagy valami borzalmas parókát aggatni a fejemre minden reggel mert erőt vett magán és lenyűgözte a séfek ördögét. Dylan mellett eltölteni huzamosabb időt egyet jelent a Disneyland minden hullámvasútjának kipróbálásával. Egyik percben még mámorosan, alkohol ittasan és nagyon jó kedvvel táncolunk tudomást sem véve a szőnyegünk alatti dolgokról, a következőben már ünnepi vacsorát fogyasztunk és felkerül a csókolózás, kimondottan a mi kettőnké majd tettlegességig is fajul a gondolat; most meg ez. Egyszer fent, az égalját súrolja kezünk ahogy nevetve élvezzük a mai napnak az utolsó perceit utána úgy vetődünk a mélybe, mintha éppen leugranánk egy szikla széléről és várjuk. Várjuk a hideg víz érintését a bőrünkön, mintha most valahol Görögországban nyaralnánk és az extrém sportoknak áldoznánk, de nem érkezik ez pedig megrémiszt. Nagyon jó vagyok abban, hogy kizárjam azokat a dolgokat vagy személyeket az életemből, akikkel és amikkel nem akarok foglalkozni. Képes vagyok levegőnek nézni olyan embert, akit előtte teljes szívemből szerettem, mert nem akarok fájdalmat. Ahogyan minden olyan emléket elzárok elmém legmélyebb és legsötétebb pontjára, ami az apámmal kapcsolatos. Egy olyan dobozban tartom, amit maga Tony Stark készített és rengeteg lakattal van lezárva, a kulcsokat meg valahol elhagytam eddigi életem során. Minél többször zárom ki saját magamat az ilyen alkalmakon, annál több lánc és lakat kerül erre a bizonyos dobozra. - Mikor állított meg az, hogy valaki részeg a társaságodban? – lehelete csiklandozza az arcomat, és átfut tompult agyamon a gondolat, hogy mi lenne ha én csókolnám meg. Hiszen ha egymás után tesszük, akkor gyakorlatilag rajtam lenne a sor de mielőtt bármit is tehetnék elhúzódik. Kiengedek egy gondterhelt és kissé csalódott sóhajt. – Azt hittem szereted a részeg csajokat, akik könnyen megadják azt, amire szükséged van. – nem tudom, hogy most gúnyosan vagy őszintén mondom. De fáj. Fáj, hogy néha olyan ringyókkal foglalkozik akik meg se érdemlik a szeretetét vagy egyáltalán nem képesek arra, hogy gondoskodjanak róla. Nem mintha én tudnék vagy akarnék, de mégis csak tudnám szeretni. Szigorúan testvérileg. Nem, nem, nem és nem. Nagyon nem. Meg még ezerszer nem. Az agyam végig egy piros stop táblát lenget előttem, visszhangzik a fejem a sok nemtől, óva intéstől és hallgatok rájuk. Nem nyitom fel a dobozomat, nem akarom megtudni, hogy mit rejtegetek évek óta abban a ládában, mert túlságosan fájdalmas lenne. Testemnek mégsem tud ennyire erőteljesen parancsolni az agyam, mintha magától rázná a hideg és kapaszkodna a vállaimba, hogy biztonságot nyújtsanak. A könnyeim is csak egyre inkább csordulnak kifelé, a patakból lassan folyóvá duzzad annyira nem bírom abbahagyni mégis mikor beszélek olyan mintha két másik személy lenne itt. Az egyik össze van törve és a mostoha testévre karjai között ül, ringatózik és próbál megnyugodni, míg a másik védi azt az embert, aki a legtöbb fájdalmat okozta. Valamennyire kitisztul a szemem világa mikor letörli a könnyeket, egy másodpercre még talán el is állnak annyira koncentrálok a szavaira. Értem mit mond, a szavak jelentése külön külön is ismeretes a szótáramba de valamiért nem értem miért hozza ezt fel. Hiszen nincs semmi olyasmiről szó, mégis elképedve nézem, ajkaim o alakot formálnak és egy ideig csak tátogok, mint hal a szatyorban. Próbálok valamit válaszolni rá. Megerőltetem magam. - De ő az apám… ő nem bántana, ő sose akart megütni csak véletlen volt. – próbálom védeni valamennyire, szeretném megmondani Dylannek mennyire rosszul ismeri a nevelő apját, de nehezemre esik. – Rosszul láttad. Ő nem… nem tudom. – megnyalom zavaromban az ajkamat és csak nézek. Nézek ki a fejemből, mintha a választ odakint megtalálhatnám mert annyira félek felemelni a fedelet. Pedig van nálam egy erős kábel és láncvágó, amit most nem kéne egyedül használnom. – Sokszor volt már. Nem tudom hányszor, vagy mióta… - elkerekednek a szemeim és olyan mintha a sötétnek beszélnék, mert nem nézek rá a mostohatestvéremre. - Túlságosan emlékeztetem az anyámra. És nem bírja, sok a munkája néha pedig beszed valamit. – remegek teljes testemben, ahogyan beszélek hozzá. Lenézek a lábaimra és végig siklik a tekintetem egészen fel, mintha érezném a kezét rajtam. Hányingerem van. – Nem, nem láttál semmit. – akadok végül ki teljesen és inkább kipattanok az öléből mielőtt bármi történhetne. - Mindig van választási lehetőségünk. – nézek el vele a virágok közé és azt kívánom bárcsak elnyelne most a föld, kidobna valamilyen ázsiai országban ahol k-pop előadóvá válnék de még az is elég lenne, ha soha többé nem ismernének fel. A téma és a hideg miatt érzem a józanság első hullámait, és tudom nagyon jól, hogy nem akarnék erre emlékezni. - Megígérem. De akkor abba kell hagynod ezt a hülye dílerkedést és keresned kell valami normális munkát. – elfogadom a kezét, szorosan kapaszkodok belé, mintha most írtuk volna alá a halálos ítéletünket. Mikor felhúz, és a hazamenetelre esik a választása akkor a mellettünk lévő üveget felkapom, egyből lenyomok annyit belőle amennyi belém fér és követem. Integetek Rosenak ahogyan elhaladunk mellette, telefonomat mutogatom, hogy majd írok és beszélünk mielőtt kilépnénk a sötét utcára. Übert hívok magunknak, addig is olyan közel állok a nem testvér testvérem mellett, amennyire nem szégyellem. - Hiányoztál ám otthonról. Anyád is ki van bukva miattad, jól esne neki ha felhívnád. – sóhajtok, majd beszállok az időközben megérkezett autóba, el a másik szélére és az üvegnek döntöm egész végig a fejem. Nem szólok semmit, csak a címet mondom be neki majd kifizetem, amint leparkolt. – A cipőt le kell venni. – a vállam fölött osztom meg ezt a tényt mielőtt benyitnék a lakásomba. Olyan tipikus lányos lakás, de ízléses. Még nem teljesen berendezett, mindenhol van egy-egy teli doboz, ami csak arra vár, hogy rászánjam magam a kicsomagolásukra. - Kérsz valamit inni? Enni? – a hűtőhöz lépek, belekortyolok a narancsleves dobozba majd becsukom és hátamat neki döntöm. – Egy ágy van. Azt szeretném, ha velem aludnál. Mintha gyerekek lennénk.
- Most – mosolygok rá, nem tudom, mi mondatja vele ezt a kérdést, számítanék valami gúnyos hangsúlyra, de úgy tűnik, most jó időre nem hogy levette, de valahol el is hagyta a biztonságos kis álarcát. – Mert most rólad van szó, és téged a későbbiekben is látni foglak, őket meg nem – emelem a mutatóujjam a halántékomhoz és megkocogtatom vele. Persze, hogy vannak részeg kavarásaim és kúrásaim, minden korunkbelinek vannak, hiszen az élet túl szép és gondtalan, kell valami, ami leköt minket és a tomboló hormonokat, de az más. Egy éjszaka, és kész, talán szembe jönnek majd egy-két buliban, de nem emlékszünk már egymás nevére és csak homályosan az estére, Aimee meg Aimee, a nem testvér testvérem, aki miatt éppen drogot kell áruljak, kanapéról kanapéra szállva, mindenféle kétes lakásban tengetem a napjaimat, és az egészből csak annyit bánok, hogy nem tettem többet. Őt más megcsókolni, mert ezek olyan csókok, amikre várok és vágyok már egy ideje, de ugyanakkor következménye lesz a kapcsolatunkra, mert ha valakivel csókolózol, bármennyire is veszed lazán, az változtat a kapcsolatotokon. Legalább is ha konkrétan a mellettem fekvő személyről és rólam beszélünk, akkor biztosan. - De már megtette, Aimee – úgy kapaszkodok ennek a nehéz beszélgetés során a nevébe, mintha az életem múlna rajta; emlékeztetnem kell magam, hogy kiről van szó és miért ennyire fontos, hogy megbeszéljük és ne hátráljak se én, sem ő ki. A sebtapaszt sem három részletben tépi le az ember. – Tudom, hogy mit láttam, a – elakadt a szavam, mert úgy érzem, mintha megaláznám őt a mondanivalómmal, pedig az egyetlen ember, aki valóban megalázta, az a tulajdon apja volt. – a bugyidban volt a keze – sziszegem egészen elhalkulva, nehezemre esik kimondani és a hányás kerülget továbbra is. Megnémít, mikor végre tényleg beszélni kezd, úgy érzem, a megtépázott szívemre még szögeket is szórtak aztán leforrázták. - Annyira nagyon sajnálom – suttogom az éjszakába, mintha teljesen kijózanított volna a vallomása. Vajon hányszor tette meg, amikor már mi is ott laktunk? Elfog a bűntudat, mert észre kellett volna vennem és közbe kellett volna lépnem, de nem tettem. Hogy a picsába nem tűnt fel? Mikor remegni kezd, szorosabban tartom, de amint kiugrik az ölemből tiltakozva, hagyom, csalódottan nézek el utána, mert úgy érzem, valami más bábu (ki másé, mint az apjáé) leütött és vissza kell lépnünk a startmezőre. Talán nem a startmezőre, talán két lépést már megtettünk, de egyre egyértelműbbé válik, hogy nem egy beszélgetésbe fog telni a téma. Nem vitatkozok vele, mert mi ketten más világ vagyunk; más világba születtünk, másikban éltük eddigi életünket, és bár egyszer keresztezték egymásét a világaink, ő soha nem fogja megérteni, milyen az, amikor nincs választási lehetőséged. Ha nem éppen ezen a beszélgetésen lennénk túl, biztos, hogy a fejéhez vágnám, de a ma este nem a veszekedések helye. - Oké – sóhajtok nagyot és megígérem magamnak, hogy most már csak nagyon óvatosan folytathatom, mert ha Aimee megtudja, arra kelek, hogy kiherélt egy tojásszeletelővel. Úgy érzem az utcára lépve, mintha valami furcsa álomvilágból térnénk vissza a valóságba, és ez megijeszt. Az előbb még annyira könnyű volt beszélni mindenről, bevallani, mennyire meg akartam már csókolni, az ölemben ölelni, most meg minden annyival másabb lett. Anyám említését elengedem a fülem mellett és csendben ülöm végig az utat, próbálom feldolgozni az este folyamán felpörgött eseményeket. - Sejtettem, hogy vasszigor lesz – most már visszatérek a megjegyzéseimhez, de szófogadóan kibújok a cipőmből egyből a bejárati ajtónál és úgy követem beljebb. Az egész lakás üvölti, hogy itt bizony egy nagyon pénzes hercegnő lakik, alaposan körbenézek, ha már nekem is ez lesz az otthonom hála a jóindulatának. - Nem, köszi – ingatom a fejem, még mindig nézelődök; kipillantok az ablakon, mi a kilátás, felfedezem a konyhát, amikor szóba jön az alvás, ránézek és kissé elmosolyodok. Mégiscsak van szíve, egészen vajpuha, vagy csak én olvasztottam meg ennyire? – Természetesen, mutasd az utat – intek magam elé és követem, próbálom lecsitítani a fejemben száguldó gondolatokat arról, hogy csókolóztunk, végre elkezdtünk beszélni arról a bizonyos témáról és nekem végem, ha az apja megtudja, hogy az ő pici lányánál csövezek. - Az ágyadnál is van ilyen szabály, hm? Le kell venni a ruhákat? – vigyorgok rá a hálószobába érve, aztán körbenézek a birodalmában és pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem. Mielőtt választ kapnék rá, lehuppanok az ágyra és mindkét kezem felé nyújtom, ha elfogadja, magamhoz húzom és az ágyra pördítem, mellé fekszek és az oldalamra fordulva nézek rá. – Tudod, most még ráfoghatod holnap reggel a piára – érintem kisujjamat alsó ajkához és finoman végigsimítok rajta, szeretnék még egy-két csókra bepróbálkozni és azzal elfelejteni az apját.
-Ez hülyeség. – bicepszén futnak végig ujjaim majd megnyalom az alsó ajkamat és ránézek. – Félsz, hogy belém szeretsz. – húzom el gúnyosan a számat féloldalas mosolyra. Ha túl sok tequila kerül a szervezetembe a ribancból lassan más is lesz, nem csak az a személy, aki igazán szeret hozzábújni a másikhoz tánc közben. Szeretném megállítani a pillanatot, mikor csak a csókokról meg gondtalan és csupa rózsaszín dolgokról kezdünk el beszélni, elhanyagolva a sötét titkokat. Annyira ragaszkodok a pillanathoz, hogy fejemben nyomogatom a rewind gombot mégsem történik semmi. Helyette a könnyeimmel küszködök, a testem remeg, mint a nyárfalevél és az elmém a sötét kis bugyrából rúg ki minden egyes percben, amikor Dylan bepróbálna tuszkolni azon az ajtón. Eddig remekül ment a tagadás, a rá se bagózás a dolgokra, olyan jól eldugtam egy mély pontra a történteket, hogy olyan, mintha sosem történtek volna meg. Viszont minél többet beszél róla, minél jobban bizonygatja, hogy Ő látott olyat, aminek nem kellett volna ott lennie, egyre jobban megijedek. Már túl igazi az egész. Ameddig csak én és apám tudtunk róla addig nem is létezett a titok, nem volt miről beszélni mert én kizártam ezt, apám meg nem hajlandó ilyenekről tárgyalni, meg nem is lett volna illendő. De Dylan… Dylan más, Ő mindent és még annál is többet megenged magának, nem kertel, nem hazudozik. Ő a családunk egyetlen őszinte embere. - Nem… nem… - elfáradok, már nem tudok mást mondani mert elfogytak a szavaim. Nem tudom és nem is vagyok abban biztos, hogy meg kéne védenem az apámat. Vagy, hogy nem csak beképzelem magamnak ezt a beszélgetést és közben már otthon fekszek az ágyamba és alszok. – Nem tehetsz róla. Biztos az én hibám, én húzom fel mindennel… - kiengedek egy nagyon apró reménytelen sóhajt miután megszáll az őszinteség szelleme és többet is elárulok neki, mint tudnia kéne. A testem sem bírja a kizárt emlékek előtörését így remegésbe kezd, Dylan testének a melege pedig borzasztóan megrémiszt így inkább eltávolodok tőle. Sőt, egyenesen kipattanok az eddigi biztonságos közegből és mire kettőt pislantok már otthon vagyunk. Amit nem bánok. - Ha nem tetszik a rendszer, akkor tovább lehet állni. Biztos kényelmesebb egy kanapé, mint a háromrétegű kókuszmatracom. – szúrósan támadok a megjegyzésére, de örömmel veszem azt, hogy mégis leveti a lábbelijét. A hidegben való ácsorgás, a beszélgetésünk témája kemény volt és elég ahhoz, hogy valamennyire kijózanodjak és ne érezzem a hányinger küszöbén magam. Bár messze nem fogok emlékezni az estének a negyedére sem, mégis most jobb ötletnek tűnik kevésbé ittasan Dylan mellett lenni. - Még nem pakoltam ki mindent, meg pár doboz a te szobádban van még, de megoldjuk majd a dolgot, oké? – miközben befelé megyek a hálóba a másik ajtó előtt is elhaladunk így, ha gondolja be is pillant az almazöld színűre festett szobába. A nyugalom színe. És valamiért Dylan a két lábon járó nyugalmam. – Nincs, de ha kényelmetlennek gondolod őket akkor nyugodtan levetkőzhetsz. Tudok adni rövidnadrágot. – elfogadom a felém nyújtott kezeket, megpördülök és hirtelen kerülök az ágyba. A szívem hevesebben kezd el dobogni, mintha most készülnék lefutni a maratont vagy már a végén tartanék és kiakarnám köpni a tüdőmet; ahogyan megérzem teste melegét és arcának közelségét. Eddig lehunyt szemeimet lassan nyitom fel, az övéivel találom szembe magam és elmosolyodok. - Nem foglak elküldeni reggel, ha ettől félsz. – jobb kezemmel végig simítok kezén, a kézfején el időzők jobban majd felkúszik az arcára és ameddig az alsó ajkamat simogatja addig én a hajába túrok. – Szabad? – kérdezem, de már meg sem várom a válaszát, mert feljebb emelkedek pont annyira, hogy ajkaimat övéhez nyomjam és lágyan kezdjem el csókolni. Nyelvemmel a bejutásért esedezünk, majd, ha engedélyt kapunk rá táncba hívjuk az Ő nyelvét. Nem tudom miért teszem ahogyan azt sem tudom miért akarom, hogy velem éljen, de most már felajánlottam és boldogabb nem is lehetnék a tudattól, hogy rajta tarthatom a szemem valamilyen szinten. Göndör hajába túrok és közelebb húzom magamhoz ezzel mélyítve csókunkon, majd fordítok a helyzetünkön, én kerülök felé, lábam az oldalaihoz érve pihen miközben hevesen csókolózunk, de eltávolodok. Az arcát nézem, próbálok rájönni a dolgokra, a miértekre, de nem igazán megy, így még adok neki egy fóka puszit és lejjebb kúszva hajtom fejemet a mellkasára. - Dylan… jó srác vagy.– halkan szólalok meg a sötét szobában, légzésem már visszatért a szokásos üteméhez így olyan mintha nem az előbb csókolóztunk volna perceken, ha nem órákon keresztül. Hamar elér hozzám a homokember, teleszórja a szemem álmossággal és a következő szótlanul eltelt pillanatok alatt mély álomba zuhanok.
- Hah – nevetek fel, hogy kiengedjem a kérdésére felgyülemlett feszültséget, és ezzel mostanra le is zárom a témát; ha van egyetlen egy dolog, amit nem vagyok hajlandó a mai estén megvitatni a nem húgom húgommal, az pontosan ez. Valószínűnek tartom, hogy csak szórakozik, de ha nem, akkor sem fejtem ki neki, mi zajlik a fejemben. Általában nyitott könyv vagyok előtte, de azért nem ennyire nyitott. - Ebből semmi sem a te hibád – szorítok finoman a felkarjára, mintha ezzel jobban belé tudnám tuszkolni a szavakat; egyre borzalmasabb az egész helyzet és el se hiszem, hogy magát okolja ezért. Talán pont emiatt kellett volna erről jobban tájékozódnom, mielőtt leülök megbeszélni ezt vele, de ki hitte volna, hogy ma este ilyen irányba hajlanak el a dolgok? Örülök, hogy hazaindulunk, mert már kezdtem komolyan aggódni a nem testvér testvérem miatt és megnyugtatott, hogy otthoni környezetben folytatódnak a dolgok. Már csak az kellett volna, hogy jobban kiakadjon a buliban és valaki esetleg látja, mert bár engem nem érdekelt volna, őt biztosan. - Jól van, jól van, a „háromrétegű kókuszmatracod” nyert – nevetve utánozom a hangját, de azért jó gyerekként eleget teszek a kérésének, mégiscsak nagyvonalú a felajánlása, miszerint beköltöztet. Pontosan emiatt szerettem Aimeet, mert tudtam, hogy igazából nincs is olyan sötét és borzalmakkal teli szíve, mint mutatja. Ki másnak jutott volna eszébe magához költöztetni a drogdíler mostohatestvérét? - Megszoktam, hogy nem tökéletes lakásokban lakok – emlékeztetem rá, hogy engem pár doboz kurvára nem zavar, mert ennél sokkal, de sokkal rosszabb helyeken laktam az elmúlt időszakban, ahol se redőny, se reluxa, se függöny nem volt. Volt egy lakás, ahol még gázmaszk is lógott a falon és egy felfújható matracon kellett aludnom és minden éjjel azon gondolkodtam, mikor leszek tőle rühes. Megnézem magamnak az új szobámat és valamiért elönt a nyugalom a tudattól, hogy ennyi volt a lakásról lakásra mászkálás, lesz biztos fedél a fejem fölött. - Minek az? – vigyorgok, mielőtt az ágyba pörgetném magam mellé; nem egyszer volt szerencséje már a teljesen csupasz testemhez, bár általában sikított egyet és eltakarta az arcát, de abból ítélve, ahogyan viszonozta a csókomat, lehet, hogy azért kukkolt az ujjai közül. Elmosolyodok, de nem mondom ki, hogy valóban ez fordult meg a fejemben és most rohadtul megnyugtatott. Ha nem is fog erre az ígéretre emlékezni, bár már mostanra eléggé józannak tűnt ahhoz képest, mikor még a konyhában készítettem magunknak a szendvicset. Olyan, mintha évek teltek volna el azóta, tekintve mennyi minden zajlott le ennyire kevés idő alatt. Kellemesen bizsereg a nyakam, mikor a hajamba túr, bólintok a kérdésére és újabb dobszólót ad le a szívem, miközben elmélyítjük a csókunkat. Minden pillanatát imádom és minden pillanatban többért követelőzök ajkaimmal, oldalán simítok végig és finoman rámarkolok a derekára, de nem nyúlkálok tovább, mert ez most nem az a helyzet. Éppen elég, hogy ennyi év után végre megcsókolhattam, pontosabban ő csókolt meg engem, nem tervezem elrontani azzal a pillanatot, hogy tovább csússzon a kezem bármelyik irányba, bármennyire is szeretném, helyette kiélvezem az adott perc minden egyes másodpercét és alaposan elraktározom az emlékeim közé, hátha nem lesz több ilyen. Csalódottan nézek utána, mikor megszakítja a csókjainkat, kezemet viszont nem veszem le róla, némán viszonzom a pillantását és próbálom leolvasni az arcáról, mi járhat a fejében. Annyi minden történt, van min kattognia, már bőven elég újdonság már az is, hogy kavartunk, erre még rájön, hogy felbolygattam a legféltettebb témát az életében, és most már vele is lakok; ez sok, túl sok egy estére. Meglep amit mond, nem is tudok rá válaszolni, bár lehet, hogy erre felesleges is. Hagyom ránk nehezedni a csendet és lassan simogatom a hátát még percekig, miután már mélyen alszik, a plafont nézem és mérlegelem a helyzetet. Tudom, hogy nem a legbölcsebb döntés ideköltözni, hiszen külön az orromra lett kötve, hogy maradjak minél távolabb a nem húgom húgomtól, erre az ágyában kötök ki, vele a mellkasomon és félresöpröm a józan eszemet, mert minden áron közel szeretnék maradni hozzá. Hiányzott az elmúlt hetekben, hónapokban és minden egyes nap gondoltam rá, mi lehet vele, mi történhetett, miután kidobtak engem otthonról, vajon gondol-e ő is rám vagy tett-e valamit az apja ellen, vagy az apja mit csinálhatott vele most, hogy én nem voltam ott, hogy közbelépjek. Amennyire irritált, amikor megjelent, mert tudtam, hogy aznapra bezárt a biznisz, annyira örülök most neki, hogy összehozott minket az éjszaka és megígérem magamnak, hogy mostantól itt leszek és vigyázok rá, mert úgy tűnik, bármennyire is játssza a keményet, szüksége van egy ilyen emberre az életében, és valamiért ez az ember én vagyok, különben most nem hozott volna ide a sors. Még egy puszit nyomok a hajába és kizárom az apjával kapcsolatos kellemetlen gondolatokat, mielőtt én is kidőlök az eseményektől; aludni egyszerűbb.
Kezdőlap
