Együtt lakni Aimeevel még soha nem ment annyira az agyamra, mint most, az ő saját lakásában, és egyáltalán nem tudtam hová tenni a dolgot. Mármint, addig oké, hogy a nemhúgom húgomat nehéz elviselni, de én mindig megbirkóztam vele, mert poénra vettem a kifakadásait, kicsit kifiguráztam, majd megráztam magam és minden onnan folytatódott, ahol abbamaradt, de mostanában sokszor megfordult a fejemben, hogy inkább folytatnom kellene a kanapéról kanapéra költözős életmódot, mert nem tett jót egyikünknek sem az együtt élés. Talán az volt a hiba, hogy kavartunk, nem is csak olyan nagy részegen tánc közben, hanem már félig józanon, meghitten az ágyában egy nagy lelkizés után, aztán még összebújva is aludtunk; bennem alaposan felkavarta az érzelmeket, amik eddig leülepedtek a szívem aljára és jobbnak is tartottam így, a viselkedéséből pedig arra tippeltem, hogy őbenne is kavarog valami. Hogy méreg vagy valami egészen más, azt nem tudtam egyelőre kibogozni, de egyáltalán nem hibáztattam, mert tényleg nem normális dolog a fogadott testvéreddel csókolózni. Az élet nem pornó, az életben ez túlzottan fura. Az viszont már az ő hibája is volt, hogy ahelyett, hogy helyre tegye magában a dolgokat, begőzölt és még az is zavarta, hogy levegőt vettem, kezdem azt hinni, hogy írt magának egy listát (mert azokat nagyon szereti) arról, hogy mikbe köthet bele és szépen ment végig a soron, mindent kipipálva. Nehogy Dylannek egy kibaszott másodpercnyi nyugalma is legyen. A cuccaim, amiket gyorsan beszórtam egy sporttáskába, amikor kiraktak otthonról, már összeszedtem és átköltöztettem, már összeszedtem, a jelenleg nálam lévő árut eladtam, de egyelőre csak annyit közöltem a fő cukrosbácsival, hogy egy-két hétig nem tudok munkába állni. Eszem ágában sem volt elmenni egy Burger Kingbe olajszagban ázni, csak ki akartam tapogatni, Aimee mennyire figyel rám és hogyan csinálhatnám továbbra is a háta mögött a bizniszt; nem szép dolog, de ő nem értheti meg, miért kockáztatom inkább a seggem, mint hogy elvállaljak egy biztonságosabb, de igazából ugyan annyira fos melót, mert neki olyat soha nem kellett csinálnia. Kivételes hétvége volt, amikor nem mozdultam ki bulizni, természetesen nem önszántamból, csupán kidőltem egy film közepén és édesdeden aludtam át az éjszakát, már jócskán besütött a nap, amikor ébredezni kezdtem. Hunyorogva néztem meg az időt a telefonomon; kilenc óra, ennyire korán sem mostanában keltem fel. Negyed órán át még feküdtem, néztem a plafont és teljesen kikapcsoltam az agyam, nem gondolkodtam sem velem csókolózó nemtestvér testvéremen, meg kemós barátokon, akik talán már nem is a barátaim, mert hagyják megvezetni magukat, meg anyákon, akik kidobják a gyereküket, tehát a szokásos dolgok, végül a gyomrom korgása szakított ki ebből a zen állapotból. Kikászálódtam tehát az ágyból, nagyot nyújtóztam és mivel a tegnapi rövid melegítőnadrágom még rajtam volt, további öltözködés nélkül csámpáztam ki a konyhába, már útközben megcsapta a kávéillat az orrom. - Ha nem baj, csináltam kávét – nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban; én, aki megtorpantam az egy szál boxerben pompázó Hyde láttán, vagy a felém forduló, egy szál boxerben pompázó Hyde, de a lényeg, hogy mind a ketten mocskosul csodálkoztunk. És még valami más is elfogott a nagy csodálkozások közepette, a gyomromban indult, összeszorította és mire a mellkasomig ért, düh lett belőle. Nagyot nyeltem, hátha ezzel eltüntetem, majd elvigyorodtam, sokkal kényszeredettebben, mint szoktam, letudtam a távolságot köztem és a nemhúg húgom exe között és elvettem az egyik bögrét. - Hogy te mekkora jó arc vagy, Hyde – emeltem felé a bögrét széles vigyorral, majd ledobtam magam az asztal mellé, eszem ágában sem volt kimutatni, mennyire zavar a jelenléte, meg az, hogy Aimee kefélt vele, mert amíg én tűnök kevésbé meglepettnek, addig én vagyok nyeregben. – Ezt a jó szokásodat tartsd meg. - Te mit keresel itt? – úgy tűnt, Hyde barátunknak elment a kedve a reggelitől, mert mellkasán összefonta a karját és úgy nézett rám, mintha most szartam volna bele a nagymamája hamvai közé, ezen pedig sikerült már őszintén is elmosolyodnom. - Ja, Prüntyi nem mondta? – most már vigyorogtam, főleg, mivel hallottam nyílni a másik szoba ajtaját is. Emlegetett szamár. – Én itt lakok. És te, mit keresel itt? – dőltem hátra mosolyogva, rövid időre elfeledkezve az összes furcsa érzésről a gyomromban. – Jóreggelt, napsugár, ugye milyen szép napra virradtunk? Sajnos Hyde barátunk csak két kávét csinált, de amilyen otthon érzi magát, biztosan főz egyet neked is – emelem az érkező felé a bögrémet mosolyogva és rákacsintok, mintha lenne valami kis titkunk. Valami könnyedebb, mint az igazság.
Sajnos még sosem volt alkalmam úgy felébredni egy átmulattot éjszaka után, hogy ne bántam volna meg valamit; és mostanában elég sok hibát halmozok egymás után. Ilyenkor mindig eldöntöm, hogy soha többé nem fogok inni, legalábbis alkoholt nem és biztosan nem tequilát, ha mégis ivásra adnám a fejemet, de minden alkalommal megszegem a saját magamnak tett ígéretemet. Ahogyan ma vagy inkább tegnap este is tettem. Nem gondoltam arra, hogy milyen lesz Dylan nem testvér testvéremmel együtt élni pedig már előtte is volt hozzá szerencsém, mégis most másmilyen volt az egész. Nehéznek éreztem. Eddig nem érdekelt, hogy egész nap a szobájában ült és ki tudja milyen dolgokat csinált és kikkel, de most zavart, ha becsukta az ajtaját, zavart, ha későn ért haza és kezdett az egész olyanná válni, mintha öreg házaspárként élnénk. Ezt pedig nem akartam, meg a hozzá kapcsolód érzést sem. De nagyon nem volt más választásom, mert én hívtam ide, én mondtam, hogy lakjon velem mert akkor rajta tudom tartani a szememet és ez tényleg így van, valamilyen szinten nyugodtabb is vagyok, de akkor még nem gondoltam arra, hogy csókolózni fogunk. Legtöbbször nem szoktam emlékezni a kavarásaimra, mert az alkoholittas állapotom olyan fázisában szokott elkapni, amikor már túl sokat ittam és még keveset voltam hideg levegőn, hogy elkezdjek kijózanodni. De a beszélgetés, amit az agyam azóta is próbál jó mélyre terelni a szar tengeremben, felébresztett és utána minden olyan élesen van meg bennem, mintha égették volna. Ez pedig idegesített. Nem az, hogy megtörtént, mert már előtte is, de hogy ilyen mélyről feltörő érzelmeket váltott ki és hagyott maga után a csókolózásunk. Nehéz volt. Az az igazság, hogy borzasztó nehéz volt nem hibáztatni Őt meg magamat, mert ennek soha nem szabadott volna előfordulnia de még csak gondolatban sem, meg álmainkban sem, nem, hogy valóságban. Így hát a felejtés odáig húzott, hogy igent mondtam Rozé meghívásának és elmentünk inni, utána szó szót követett meg instázásokat és hirtelen Hyde is odakeveredett valahogy. Az exem, akivel szakítás után is tartottuk a kapcsolatot és alkalom adtán még segítettünk is a másiknak. Főleg mikor mindketten hoppon maradtunk, de ez egy másik történet. A mostanihoz viszont az tartozik, hogy a pia hatására és mert borzasztóan vágytam a nem testvér testvérem ajkaira, inkább megcsókoltam Őt. Majd szempillantások alatt kerültünk haza, hozzám, a szobámba, ahol alig pár napja még Dylan csókolgatott úgy, ahogyan Hyde. Igyekeztem kiverni minden gondolatot a fejemből és átadtam a testemet neki. Mély levegőt veszek mielőtt kinyitnám a szememet, először az egyiket majd a másikat, szépen lassan, és keresem azt, akinek az ágyban kéne lennie, de nincs. Hirtelen pattanok feljebb az ágyamon, mire megszédülök és a fejemhez kell kapnom. Kikelek az ágyból majd meztelen testemre húzom a köntösömet, amit szorosan kötök meg magamon. - Jó reggelt. – töröm meg a két fiú között szikrázó levegőt, Hyde idegesen kapja felém a tekintetét, amivel jelenleg nem tudok mit csinálni. Közelebb megyek hozzájuk, Dylan szavaira csak erőteljesebben megpaskolom a vállát és kiengedek magamból egy morgást. – Nagyon kedves tőled Hyde, hogy csináltál kávét. Te meg igazán vissza vehetnél magadból. – szúrom oda nem túl barátságosan a mostohatestvéremnek, miközben benyomom a kávé gépet egy újabb adag lefőzéséhez. - Nem mondtad, hogy ez a gyö… Dylan, is itt lakik. Azt hittem ez a te lakásod. – Hyde hangja cseppet sem barátságos az említett személy irányában, visszafordulok hozzájuk és neki dőlök a kagylónak. Mély sóhajt engedek ki mielőtt bármit is mondanék. - Sajnos úgy alakult, hogy összehordott minket a sors. A nem testvér testvéremet pedig nem fogom kidobni. – közlöm tárgyilagosan, nem tudom elviselni azt, ha valaki parancsolni akar nekem. Valahogy belső késztetést érzek arra, hogy ellenkezzek az ilyen emberekkel. – És ahhoz meg semmi közöd, hogy mit keres itt Hyde. Ha akarom akkor bármikor és bármeddig itt lehet. – sziszegem fogaim között, majd visszafordulok az elkészült italhoz. Belekortyolok, kirázza a testemet a melegség, ami hirtelen inkább ingerültségbe csap át, ahogyan megérzem Hyde kezét a combom tövénél, éppen hogy a köntösöm aljánál. - Jól vagy? – nagyot nyelek, már cseppet sem akarom, hogy itt legyen ezért úgy teszek mintha kirázott volna a hideg, lerázva magamról a kezét. - Igen, mi lenne ha bent innánk meg a kávékat? Mindjárt megyek én is. – ad egy puszit az arcomra, amitől megkeményednek vonásaim. Amint becsukódik az ajtó visszafordulok a még mindig ott ülő Dylanhez. – Miért kell ekkora pöcsnek lenned mindig?
- Sajnos én nem Kennedy vagyok, szóval – vigyorgok Aimeere; rendszeresen használtam már mindenféle politikus nevét, aki éppen eszembe jutott, Hydera; utáltam az exe tenyérbemászó képét, jól betanult udvarias mondatait az apja irányába, drága öltönyeit és fancy tanulmányait, amivel csak úgy villogni lehetett a köreikben, és rohadtul idegesít, hogy most itt van a konyhánkban. Vagyis a nemhúgom húgom konyhájában, de ez most teljesen mellékes, mert én is itt lakok, bármennyire is bánta meg azóta az ajánlatát. A kis párbeszédjükbe nagyon, de nagyon nehezemre esik nem belepofázni, a nyelvemet harapdálom, míg nem kezd fájni és a falra akasztott képet nézem, hátha valahogyan bekerülhetek, vagy beszippantja ezt a csodálatos és irigylésre méltó férfiembert a konyhából, de nem történik semmi. - Pf, már beszélgetni se lehet? – forgatom meg a szemem, nem kifejezés, hogy nem tetszik, hogy itt van Hyde, az sem, hogy megbaszta a nemhúgom húgomat, ez a tény most sokkal jobban irritál, mint eddig tette, és nagyon jól tudom, hogy azért van, mert nemrég még én nyelveztem vele nagy lelkesen és meghitten az ágyában. Mi lett azzal? Bár logikusan, mi lett volna? Részegek voltunk, a részeg fiataloknak pedig szokása nagyokat smárolgatni anélkül, hogy bármi jelentése lenne, még akkor is ha nemtestvér testvérek, akik együtt is laknak, és már régóta akarták ezt a csókot. Hyde megjelenése csak megerősíti bennem, mennyire nem jelentett semmit az egész és megpróbálom a képzeletbeli ásómmal jó mélyre temetni az emléket, bár tudom, hogy nem fog menni. Olvasok Aimee minden mozdulatában, nyitott könyv számomra, bármennyire is tartja magát ravasznak, számomra nagyon hamar átlátszóvá vált; csak arra nem jöttem rá soha, hogy ő is ugyan úgy meg akarna csókolni engem, mint én őt. Az viszont, hogy kellemetlenül érzi magát az exe érintéseitől, sikít az arcáról, még akkor is, ha minden figyelmemet a köntösből kivillanó combjának szentelem; láttam már bikiniben is rengetegszer, de van valami sokkal, sokkal szexibb abban, ahogyan a köntös eltakarja a teljes felsőtestét és egy egészen kis részt csípő alatt is. - Én vagyok pöcs kettőnk közül? – hitetlenkedve mutatok a szobája irányába, jelezvén, hogy szerintem egyáltalán nem én vagyok a pöcs, hanem az a faszfej, aki éppen bevonult a hálószobájába, ahol nemrég még velem kavargatott nagy boldogan és most nagyon idegesít, hogy még én vagyok lebaszva, mikor egyértelműen nem én vagyok a hibás, mert én itthon vagyok. Még azért egy kósza pillantást vetek a combjaira, mielőtt felállnék a székről és közelebb megyek az én egyetlen, drága mostohatestvéremhez, most már szigorúan a szemébe nézve. Annyira közel megyek hozzá, amennyire lehetőségem van, így már le kell rá néznem, hogy megtartsuk a szemkontaktust. - Ne én legyek a pöcs azért, mert megbántad – eleinte csak a Hyde ügyre célzok, de ahogy kimondom, kezd értelmet nyerni a fejemben a feszültség, ami köztünk van, mióta csak itt lakok. Valószínű azt is nagyon megbánta. – Kihűl a kávé – köpöm oda a fogam közt neki, aztán ott hagyom, meg a saját bögrémet is, hangosan vágom be magam mögött az ajtót, mert úgy tűnik, ezt a jó szokást el lehet az embernek a nevelőszüleitől is tanulni, nem a gének a minden. Aztán ki tudja, valószínű a vérszerinti anyám is csapkodta maga mögött az ajtót. Nem is próbálok lelassulni, hogy elgondolkozzak azon, mint akadtam ki, hanem egyből cselekszek, előrántom az ágyam alól a sporttáskám és nekiállok sietősen beledobálni a ruháimat; van egy kis problémánk és a legkönnyebb módja az lesz, ha én előbb húzok el ebből a lakásból, mint Hyde.
Egyik legrosszabb rémálmaim közé tartozik az, hogy Dylan és Hyde összetalálkozik majd beszélgetésbe elegyednének és egy szép percben már egymás torkának akadva próbálják kiverni a másikból az utolsó szuszt is. Ez a nem túl idilli kép játszódik le a fejemben abban a pár másodpercben míg még a szobám óvó falai között meghúzódok, és ha nem félnék a vérfoltoktól akkor ki se mennék, de nem akarok rendőrségi kihallgatásra menni. Elengedem a fülem mögött a Kennedys beszólását és inkább arra törekszek, hogy enyhítsem a bomba robbanásából származó következményeket mielőtt bármi történhetne, ezért is küldöm be a szobába a srácot, akit most inkább hazazavarnék, de nem akarok illetlennek tűnik és eleve ott a gond, hogy én mentem bele a csókokba, majd a többibe. Bár, ha azt nézzük akkor Hyde jött oda miután részegen felhívtok, gyakorlatilag az ő felelőssége vagy Rosemary barátnőmé, amiért odahívta. - De lehet, de miért kell ilyennek lenni? – pördülök meg a tengelyem körül, hogy a szemébe tudjak nézni a nem testvér testvéremnek, mert igazságtalan az, ahogyan velem meg a vendégemmel bánt. Ráadásul még mindig én teszek neki hatalmas nagy szívességet, amiért nem random embereknél kell csöveznie, hanem velem. És normális körülmények között szóval igazán lehetne hálásabb is, de már régóta nem várok tőle ilyen érzelmeket. - Te voltál most a nagyobbik pöcs! – dobom vissza a kapott labdát, ezzel elmondva, hogy ugyanolyan pöcsfejnek tartom a másik srácot is, amiért a kóbor kutyába még bele is rúg ahelyett, hogy kenyérrel kínálná, de ezt nem fogom megmondani neki. Mármint Hyde barátunknak nem, mert túlságosan jó vele néha összefutni. Hirtelen érzem száraznak a számat, a gyomromat a torkomban és a szívem heves kalapálását visszhangzani a fülemben, amikor olyan közel jön hozzám, hogy gyakorlatilag csiklandozza a lehelete az arcomat. Próbálom megtartani a haragszom rád arcomat, de van valami szomorú ebben a közelségben, ami miatt inkább sírni támad kedvem. - Mi… én… én… - megsemmisülve érzem magam, ahogy kimondja ezeket a szavakat és most az egyszer tényleg nem tudom mit kéne válaszolnom neki. Szégyenemben leemelem róla a tekintetemet és meztelen mellkasát nézem abban a pár másodpercben míg még ott áll, mikor elviharzik csak akkor nézek fel az ajtaja irányába. Mélyet sóhajtok. - Fenébe, Dylan! – kiáltom fel mikor nem túl halkan kezd el mindent szétbarmolni a szobájába, bedobom a kagylóba a bögrémet és olyan elánnal rontok be utána, hogy egy másodpercre azt hiszem a kezemben marad a kilincs. Becsapom magunk mögött az ajtót és odalépek hozzá, megfogom a csuklóit és minden erőmet felhasználva próbálom tartani. - Nem fogsz elmenni Dylan, oké? Nem engedem. – hangom megremeg a félelemtől, hogy most itt fog hagyni és soha többé nem fogunk beszélni, és azt hiszem ez nagyon rossz lenne. – Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! Érted? – a szemébe szeretnék nézni, nem értem miért akadt ki ennyire hiszen a mi kapcsolatunk mindig ilyen volt. Miért változott volna ennyire meg? Csak azért, mert csókolóztunk részegen? - Nem bántam meg, hogy beköltöztettelek. – elengedem a kezét, ha még eddig nem sikerült kiszabadítani magát „szorításomból”, majd az eddig beszórt cuccokat kezdem kipakolni a táskából. Nem fog még egyszer magamra hagyni. Nem engedem.
Soha nem kedveltem Aimee kis barátját és ő ezt az első találkozásunk óta lelkesen viszonozta, állandó megjegyzésekkel abban a lenéző hangnemben, mintha ő bármivel is több vagy jobb lett volna nálam. Nem érdekelt, hogy lenéz, mert nem számított a véleménye, valamiért viszont nagyon piszkálta a csőrömet, hogy a nemhúgom húgom életében aktívan részt vesz és rendszeresen találkozunk össze reggelente; ők felkelnek és meg hazaérek valahonnan. - Milyennek? Bőven volt időd hozzászokni, nem? Ami nem tetszik, azt nem kell megtartani az életedben – mindig öltük egymást, de nekem mindig szórakozás volt az egész, most viszont úgy érzem magam, száznyolcvan fokot fordult a világom és vissza akarok szúrni neki, éreztetni, hogy attól még, hogy ő idefogadott, nem kellenem mindenért és még a semmiért és belém állnia. - Ééén? – idegesen nevetek fel, amikor közli velem, hogy engem tart a nagyobbik pöcsnek. Rengeteg sebből vérzik a dolog véleményem szerint, de inkább bele sem megyek, mert hát ha szerinte én vagyok a nagyobbik pöcs, hát annak úgy kell lennie, mint minden másnak, amit Aimee mond. Látom megváltozni az arcát és bár szánt szándékom nyakon önteni ezzel a lavórnyi hideg vízzel, nem számítok rá, hogy ennyire sikerül betalálnám. Rezzenéstelen arccal nézek le rá, bármennyire is nehéz, nem bírom túl sokáig, így az egyetlen logikus dolog minél távolabb kerülni tőle. Úgy kellett volna lennie mindennek, ahogyan apuci akarta, távol maradnom a kislányától és hagynom, hogy élje a csilli-villi kis életét, úgy, ahogyan gondolja, teljesen elnézve a tulajdon apjától minden undormányt, amit leművel vele. Aztán majd hozzámegy egy Hydehoz, aki ugyan úgy bánik majd vele, mint apuci és minden megmarad a maga rendjében. Idegesen fújom ki a levegőt, amikor meghallom kintről a kiáltását, rá sem nézek, amikor bejön a szobámba, mert itt most semmi érzelmi megvesztegetésre nem kerül sor, abban biztos lehet. Legalább az ajtócsapkodás egy nemcsaládi vonás nálunk, már csak Hyde barátunknak kell becsapnia és akkor mindenki becsapta, tök jó lesz. Nem hívjuk át a szülőket is? Hagyom, hogy megtartson, mert különben esélye sem lenne rá, de nem nézek rá, azokba a gyönyörű őzike szemekbe, ó nem bizony. Inkább a falat veszem alaposan szemügyre és horkantok egyet, amikor közli, hogy nem engedi az elmenetelemet, végül nehezen, de megadom magam a szorításának, hogy a szemébe nézhessek. - De elmehetek, Aimee – miért tudják a nők mindig, de mindig úgy forgatni az eseményeket, hogy még az övék az áldozat szerep? Ahogy szinte könyörög és az elmenetelemet olyan személyessé teszi, amennyire csak lehet azzal, hogy őt nem hagyhatom itt, csak jobban felidegesít, soha, de soha nem szabadott volna beleegyeznem abba, hogy szégyenszemre ideköltözzek hozzá. Csakis miatta tettem, mert ő akarta, én remekül el bukdácsoltam a barátaim kanapéján, de neki szüksége volt rá, hogy a defektes mostohatestvére a szomszéd szobában lakjon. Az állandó küzdelemmel teli kapcsolat, ami volt köztünk viszont sokkal jobban működött tiniként, felnőtt fejjel már csak toxikus volt, nem hagytuk egymást nyugton, és ennek most pontot akarok tenni a végére, bármennyire is átgondolatlanul. Most rajtam van a sor, hogy elkapjam mindkét csuklóját és erősen megtartsam, de ne túl erősen, nagyot nyelek és most rajtam van a sor, hogy a pillantását keressem. - Én sem arra gondoltam – teszem egyértelműbbé, hogy én arról a hosszadalmas nyálcseréről beszélek, amit az ágyában folytattunk, meg a mélyre szántó lelkizésünkről, ami a beköltözésemhez vezetett. – Miért ragaszkodsz hozzám, ha egyértelműen egy olyan férfit keresel az életedbe, mint az apád? – át sem gondolom, mit vágok éppen hozzá, csak miután kimondom; egyből lefagyok és már vissza is akarnám csinálni, de az még számomra is lehetetlen. Miért akarom egyáltalán ennyire bántani, mikor nekem kéne a nagytesónak lennem?
-Most azt akarod, hogy igazat adjak neked? Nem kell mindent kidobni, amit nem tudunk kezelni, hanem meg kell tanulni vele együtt élni. Néha pedig változhatnának is a dolgok. – hihetetlen milyen hamar tudja felvinni az agyvizemet nyugalmi állapotból cunami környékire. A hullámok nyaldossák a fejem falait, egyre gyorsabban csapódnak hozzá és ugyanilyen sebességgel árad szét a testemben a düh is, amit a viselkedése idéz elő. Tudom, tisztában vagyok azzal mennyire utálja Hyde barátunkat, azt viszont sosem tudtam megmondani miért érez ilyen jellegű utálatot egymás iránt a két srác, hiszen az utóbbinak sem tartozott a szíve csücskéhez. De reméltem, ha már reggel összetalálkoznak kulturáltan is tudnak viselkedni, tévedtem. Tévedni pedig emberi dolog még akkor is, ha én nem szoktam. -Egyszer az életben kéne normálisan viselkedned és akkor sem tudsz! – nem tudom miért vagyok rá zabosabb. Azért, mert pöcsfej módján viselkedik egy másikkal is, akit az előző éjjel hoztam fel szobára egy átivott délután után; ráadásul jogosan van kiakadva de ezt nem fogom sohasem beismerni. Vagy talán azért vagyok ennyire ki, mert alig másfél héttel ezelőtt úgy csókolóztunk az ágyamban, mintha nem lenne másnap és erről sem beszéltünk azóta. Ha az előző dolgokat vesszük figyelembe, akkor úgy másfél-két hónap múlva képesek leszünk ezekről beszélni ittas állapotban. Mégis mikor beviharzik a szobájába és hallom, ahogyan irdatlan erővel kezd el pakolni a táskájába a haragot a félelem veszi át. A remegés már nem amiatt van, mert szeretnék behúzni a viselkedése miatt, hanem a tudat, hogy ha most nem teszek valamit akkor elhagy újból, nem fogok semmit sem tudni róla és ki tudja kikkel fog élni. A gondolattól is rosszul vagyok, ha azt képzelem el kikkel alhat majd egy kanapén és kikkel osztozik a fürdőszobán, így amint beérek hozzá feltett szándékom megállítani a tervében. -De nem mehetsz el, Dylan. Nem, nem és nem. – hevesen rázom a fejemet, ha harcolnom kell azért, hogy itt maradjon akkor bizony foggal-körömmel fogom azt tenni. Száguldoznak a gondolatok a fejemben, hogy mit mondhatnék neki amivel meggyőzhetném a maradásról de nem jut sok minden az eszembe. Ezért is kezdem inkább kipakolni a cuccait, mielőtt mindent bezsákolna és lelépne ki tudja hová. Megijedek mikor az erős kezeit érzem a csuklómra szorulni, megpróbálkozok a szabadulással, de mindketten tudjuk mennyivel erősebb nálam így csak engedek a merevségemen. Nem akarom, hogy fájjon, elég a szívem sajgása. -Akkor mire gondolsz? Hm? – néha könnyebb a tudatlant játszani, de pontosan tudom melyik közös eseményünkre gondol. Nagyot nyelek és a félelembe újból keveredik a haragból, amint azt mondja, amit. – Miért kell ebbe is belekeverned az apámat? Ennek az egésznek semmi köze nincs hozzá vagy Hydehoz. – legszívesebben üvöltenék vele, de a másik szobában lévő srác miatt inkább halkítok a kirohanásomon. Nem akarom, hogy bármit is megtudjon arról, hogy milyen beszélgetés folyik közöttünk. -Nem akarok senki olyat az életembe. Egy részeg megbotlás volt, jól esett és semmi több, miért vagy ennyire kiakadva miatta? És ne merd azt mondani nekem, hogy amiatt mert a testvéred vagyok. – tisztában vagyok azzal mennyire leszarja ezt a dolgot. Eddig sem érdekelte nem gondolom, hogy pont most kezdené érdekelni a liliom virágom épsége. – Leszarod az egészet. Mit akarsz mit tegyek? Mindkettőnknek sokkal jobb, ha itt vagy nem valami lecsúszott szerencsétlennél. Vagy valami nem tetszik, Dylan? Akkor avass be, baromira kíváncsi vagyok. – minden erőmet beleadva szakítom ki kezemet a szorításából majd összefonom mellkasom előtt. – Azt akarod, hogy elküldjem és beszéljünk nyílt lapokkal, pia nélkül? Erre van szükséged?
Kezdőlap
