- Mire gondolsz? - Fordultam a kérdésemmel rögtön Jordan felé. Nekem csak a préselés jutott eszembe, de arra meg nem kifejezetten lehetett volna mondani, hogy a virágok megmentesét jelenti, sokkal inkább a kilapításukat, ami bár valamilyen formában a megőrzése a szépségeknek, de nem megmentése. Persze az is lehet, hogy én dimenzionáltam túl az egészet, mint ahogyan jó pár dolgot már eddigi életemben. Viszont még mindig úgy gondolom, hogy jobb átgondolni és megfontolni bizonyos dolgokat, mint fejest ugrani valamibe, ami így rosszul is elsülhet. - Azt nem ismerem. Mit kell csinálni velük? - Tanácstalanul pillantottam előbb a virágokra, aztán a fiúra is. - Mondd még egyszer, kérlek. - Rengeteg virág és növény kapott helyet a lakásomban, de ezek nagy része élve került oda, amikor pedig mégis kiszáradtak, vagy megbetegedtek, általában csak a halálukat követően kerültek ki onnan. Nem állítom, hogy mindent tudok a növényekről, szimplán csak időt töltök azzal, hogy megismerem őket és próbálom nevelgetni őket.
Hiszek benne, hogy az embereknek is pont úgy kell némi törődés, mint a virágoknak. Mindenkivel különbözőféleképpen kell bánni, más helyen érzik igazán jól magukat és bizonyos ráhatással minden évben virágot hoznak. Nem voltam megrögzötten annak a híve, hogy mindenki számára a lovarda lesz a megoldás, de én például nagyon is úgy éreztem, hogy itt találtam meg a helyemet. Orvosnak lenni épp olyan hasznos egy társadalom szempontjából, mint minden más foglalkozás. Szerintem nem abban kell mérni a tiszteletet valaki iránt, hogy hány évet tölt el az egyetemen. Lehet valaki ugyanolyan gyerekes három, vagy épp öt év tanulás után is. Szerintem a foglalkozása senkit nem határoz meg annyira, hogy amiatt skatulyába lehessen zárni.
Alapvetően az embereknek azt hiszem az a baja, hogy túl könnyedén ítélkeznek mások felett, de ha őket éri kritika, azt nem viselik jól. Pedig mindenkinek joga van kritizálni valaki olyat, aki megteszi a körülötte lévőkkel. Egyébként pedig ismerjük el, emberek vagyunk. Néha mindannyian mondunk vagy gondolunk olyat másokkal kapcsolatban, amit talán megbánunk. Csak idő kell, hogy átgondoljuk a szituációt. Én pedig személy szerint pont ezt mondtam volna meg Jordannek, de nem lett volna jogos részemről, ha megpróbálok neki tanácsot adni. Bizonyos értelemben talán így is túlzásba estem.
- Azért sajnálom, hogy így alakult. - Megemeltem a kezem, hogy a tenyeremet Jordan felkarjára simíthassam, egyfajta jelzésként, hogy itt vagyok mellette és meghallgatom, ha szeretné kifejteni amit gondol. Lehet, hogy nem vagyok terapeuta, de arról tudtam volna garantálni, hogy nem adom tovább senkinek, amit nekem mond el. - Tudom, hogy rettentő sablonosan hangzik, de lesz majd helyette valaki más, aki miatt nem fogod így érezni magadat. - Halvány mosollyal törtem meg az egyébként komoly mondanivalót.
- Na, ne szomorkodj. - Lassan dőltem kissé oldalra, hogy a könyökömmel és vállammal oda tudjam koccintani Jordan karjához. Nem akarok találgatni, hogy csak a mellkasáig érek-e vagy elérem az állát is, mindenesetre nem dőltem neki annyira, hogy a végén mindketten elessünk. - Sokkal jobban áll, amikor mosolyogsz.
- Köszönöm, hogy ezt mondod. - Mosolyogva pillantottam felé, a fejemet pedig csak akkor fordítottam el, amikor már biztos volt, hogy nem akad össze a pillantásunk. Az egyik dolog, amitől irtózom az, ha ál-szerénynek gondolnak, ezzel kapcsolatban viszont már arra jutottam, hogy aki rosszat akar gondolni másokról, az bizony fog is. Mindegy, hogy mennyire próbálkozunk, ha mások meg sem szeretnék látni bennünk a jószándékot. - Legalább tudom, hogy nem tettem tönkre az életedet, mióta hozzánk jársz. - Muszáj volt elnevetnem magamat, mert nem láttam magam előtt a helyzetet, ahogyan a felvázolt dolgokkal próbálkoznék. Persze lehet, hogy ezen csak én szórakoztam ilyen jól.
- Mit mondanak az orvosok? Nincs valamilyen megoldás, amivel könnyíthetnek a fájdalmon? És most nem a gyógyszerekre gondolok. - Kérdőn vontam fel a szemöldökeimet, miközben felé fordítottam az arcomat. - Ha nem szeretnél róla beszélni, azt is megértem. - Manapság rengeteg olyan hírt lehetett olvasni, ahol szinte irreális műtéteket hajtottak végre, vagy olyan betegségeket találtak, amelyekről korábban nem is hallottunk. De hogy ne legyen olyan, aki Jordanen tudna segíteni, valahogy nem tűnt reálisnak, amikor én annyira szerettem volna, hogy legyen ilyen orvos. Persze, tudom, hogy nem úgy megy ez, hogy akarunk valamit és meg is kapjunk, főleg nem akkor, ha egészségügyi problémákról van szó. Elvégre ha az embernek speciális ellátásra van szüksége, legalább egy vagyont ki kell fizetnie azért, hogy egyáltalán ellássák. A rendszer tehát alapjaiban véve is hibás, ezt pedig nem csak édesapám betegsége miatt mondom. Szerintem minden ember megérdemel egyfajta bánásmódot, amitől értékesebbnek érzi magát.
- Nekem nem lenne vele problémám. - Mosolyogva fordultam felé, miközben megvontam a vállaimat. Ha szüksége lenne a segítségemre, miért mondanám azt neki, hogy nem teszem meg, ha minden lehetőségem megvan rá? A szüleim mindig a jóra tanítottak és azt mondták nekem és az öcsémnek is, hogy akkor lesz boldog életünk, ha mi magunk is csupa jó és pozitív dolgot adunk magunkból másoknak. Cserébe pedig nem szabadott telhetetlennek lennünk és elvárni minden jó cselekedért a jutalmat. Az már szívességnek számított volna, de néha mindenkinek szimplán önzetlennek kell lennie.
- Miért, talán az én társaságom élvezhetőbb? - nevetve csóváltam meg a fejemet én magam is. Nem kételkedtem benne, hogy Jordan könnyedén megtalálja a hangot a "szomszéd csajjal", épp ezért szórakoztatott a helyzet. Nem láttam be miért vágyna helyette az én társaságomra.
- Nézd a jó oldalát, legalább nem leszel cukorbeteg. - Mosolyogva pillantottam rá, mielőtt tovább indultam volna a korábbi megtorpanás után. Megfordult a fejemben, hogy talán meg kellene kérdeznem a lábával kapcsolatban, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, ezért csak igyekeztem úgy felé pillantani, hogy ne legyek nagyon feletűnő vele. Habár nem tartottam attól, hogy esetleg félreértené.
- Azok a csokis ropik, ugye? - Egészen lelkes hangot ütöttem meg. - Képzeld, olvastam egy receptet arról, hogy házilag hogyan lehet azokat megcsinálni, és ki akarom majd próbálni. - Habár épp az előbbi beismerése után nem tudom mennyire akarnám rátukmálni az édességet, csak mert én készítettem. Mindenesetre ő mondta, hogy a peperoval nincs baja, tehát talán még szerencsém is lenne, ha kísérleteznék a recepttel. - Van kedvenc ízed? - Természetesen mindenféle hátsószándék nélkül kérdeztem ezt tőle. De ha már olyan szép virágokat kaptam tőle, valamivel én is szeretném majd meglepni. Főleg mert még segít is nekem ma.
- Tudod van, hogy nem az első szakember az igazi, aki segíteni tud. - Az ember hajlamos a terapeutájával, vagy pszichológusával való viszonyában saját magát hibáztatni, holott egy ilyen bensőséges kapcsolat felépítése sokkal nehezebb, mint gondolnánk. Olyan sem lesz soha, hogy minden embertársunkkal kijövünk, a terapeuták pedig nem különbek ennél. Meg kell találni a megfelelőt. Csak ezt tudtam volna tanácsolni Jordannek, ha történetesen kér tőlem ilyet.
- Az nagyon messze van. Hogy került oda a bátyád? - Egészen meglepődtem a kijelentésén. Persze nem kellett volna így tennem, lévén bárki elköltözhet bárhová - majdnem bárhová -, amikor csak szeretne, vagy olyan lehetősége adódik. Talán csak én ragaszkodtam ennyire a családomhoz és ahhoz, hogy a közelükben legyek, mindenki más pedig könnyebben összecsomagolt és költöztette az egész életét a világ másik felére. - Te hol élnél legszívesebben? - Elég véletlenszerű kérdésnek tűnt, de nem láttam be miért ne kérdezhetnék ilyeneket Jordantől. Elvégre csak egy ártatlan kérdésről volt szó.
- Akkor egész jól kijöhettek. Vagy nem? Mi az öcsémmel nagyon rossz gyerekek voltunk. - Nem fogom csak Isit hibáztatni a sok fejfájásért, amit a szüleinknek okoztunk, elismerem, hogy mindketten hozzátettünk ahhoz, hogy olyan kapcsolatunk legyen akkoriban, amilyen. Szeretném azt hinni, hogy én mindent megtettem azért, hogy rendes testvérek legyünk, de ezt csak ő tudná megmondani igazán. Ő pedig nem igazán fogja, talán ideje lenne elfogadnom.
- Ó... - én magam is vele nevettem. Kíváncsivá tett ugyan, de mit volt mit tenni, ha elfelejtette. - Ha eszedbe jut, mondd majd nyugodtan. - Erről feltétlenül szerettem volna biztosítani. Elképzelésem sem volt, hogy mivel kapcsolatos dolog lett volna, tippelni pedig nem szerettem volna.
- Igaz, a süti... - megköszörültem a torkomat, amikor én magam is elfordultam és megemeltem a kezemet, hogy egy tincset a fülem mögé tudjak simítani a hajamból. - Nem fogom hagyni, mert munkára foglak, emlékszel? - Újabb nevetés tört ki belőlem, amit teljesen őszintén nem tudtam visszafojtani. - És ne felejtsük el, hogy vinni szeretnél a lakótársadnak is. Hogy hívják? - illetlenségnek gondoltam volna végig "lakótársnak" hívni, amikor a lánynak minden bizonnyal van saját neve is. Miért is ne lenne?
- Igen? - Felé fordítottam a fejemet, remélve, hogy közben nem esem orral előre. De gondoltam magamat annyira ismerősnek a terepen, hogy ebből ne legyen baj. - Ó, igen. Még mindig. Ugyanabban a lakásban - bólogatva fejeztem be a válaszom. A helyzet az, hogy a főbérlőm valószínűleg rendben volt vele, hogy ahelyett, hogy tönkretenném a lakást mondjuk egy háziállat, vagy egy gyerek társaságában, értékelte hogy csak virágokkal pakolom azt tele. Ami azt illeti rendszeresen cseréltünk is virágokat. - Miért kérdezed? - Újra felé fordítottam a fejemet, hogy jobban lássam az arcát, amikor válaszol.
- Levágjuk az utat ott? - A kezemmel egy kitaposott, de egyszerre két embernek szűk  útvonal felé intettem két épület között, amivel megspóroltunk volna magunknak jó pár métert. Jordan lábának pedig némi erőfeszítést. - De vigyázz kérlek a válladra, nehogy beakadj valamibe. - A végén nem csak a sütiért kellene a főépületbe mennünk, hanem azért is, hogy ellássam Jordan sérülését - amit a figyelmeztetésnek köszönhetően remélhetőleg egyáltalán nem is fog elszenvedni.

Ha a nőkkel kapcsolatos viszonyomról kellett beszélnem valakinek, akkor mindig elég zavaros volt a fejemben a kép arról, hogy pontosan milyen típus az, amit én igazán kedvelek. Nyilvánvalóan lehetne olyan faszságokat magyarázni, hogy a szép nők az eseteim, azonban ennél mertem magam összetettebb gondolkodásúnak hinni. Nem állítom, hogy soha életemben nem voltam olyan kapcsolatban, amiben csak a szex tartott ott, mert valójában ezek voltak többségben. Ritkán tudok érzelmileg elköteleződni valaki iránt, ebben valójában nem voltam túl különleges. Hiába volt nagyon jó csaj a jelenlegi lakótársam – mellesleg sokkal jobb a korábbi barátnőmnél, de csak nem mondhattam azt Cindynek, hogy Lana seggét néztem, amikor nem volt otthon – ettől függetlenül még nem sok mindent váltott ki belőlem.
Szóval a kérdésre a válaszom az, hogy valószínűleg a kedves nőket szeretem, illetve azokat, akik mellett biztonságban érzem magam. Ha valaki gondoskodott rólam, akkor könnyebben talált utat a szívemhez, mivel világ életemben meghatározott az, hogy nagyon kevesen tudták megadni azt a szeretetdózist, amire szükségem lett volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy túlzottan romantikus lennék, mert bármikor szívesen megdugattam volna magam Lanával most már, hogy szingli vagyok. Ugyanakkor volt valaki más, aki már jóval korábban felkeltette az érdeklődésem.
Nem állítom, hogy amiért kevés érzelmi löketet kaptam annak idején anyámtól, csak az idősebb nők iránt vonzódtam volna. Szimplán csak annyiról van szó, hogy mint minden korombéli perverz állatnak, úgy nekem is van egyfajta fantáziám, meg szemem, amik néha túlságosan is jól tudnak együtt dolgozni. Ez összességében annyit jelentett, hogy ha valaki olyan jól nézett ki, mint Rosie és még kedves is volt velem, akkor meg tudtam bolondulni érte. Jelen helyzetben pedig hiába történt meg velem életemben először, hogy kiskutyaként futottam egy nő után, egyáltalán nem éreztem ezt megalázónak vagy valaminek, ami nem méltó hozzám. Rendben voltam a dologgal, mert róla volt szó, ez pedig szépen lassan hozta magával azt, hogy beleszerettem.
- Egyébként a vágott virágokat is meg lehet őrizni – éreztem, ahogy lassan elmosolyodok, mivel olyan dologról kezdtem el beszélni, ami talán egy fokkal különlegesebb a hétköznapi megoldásoknál, emiatt pedig intelligensebbnek tűnhetek annál, amilyen vagyok – Ha már kicsit hervadni kezd, akkor csinálhatunk belőle ikebanát.
Részletkérdés volt jelenleg, hogy soha életemben nem érdekeltek ezek, anyám volt nagy rajongója a virágok megmentésének. Ez viszont nem azt jelentette, hogy a plusz időtöltés fejében ne lennék hajlandó ilyenekkel elszarakodni az időt.
- Ő nem az a fajta nő, aki csak úgy bocsánatot kér – ezen a ponton nehezen döntöttem el, hogy most nevessek vagy egyszerűen csak csóváljam a fejem – Talán az lesz a legjobb, ha nem mond inkább semmit.

- Én is – elég keserű volt az arcomon a mosoly, de egyelőre nem akartam ezzel komolyabban foglalkozni. Ha most belemennék abba, hogy mennyire szerencsétlenül érzem magam a ténytől, hogy pont ő kívánt nekem sok szerencsét a párkereséshez, akkor egyszerűen csak elszomorodtam. Ugyanakkor meg nem hittem benne, hogy ez az állapot alapvetően kitartana tovább annál; hogy átlépem a lakásunk küszöbén. Távol álljon tőlem a szexizmus, de olyan mellek és segg mellett, amivel Lana rendelkezik, alapvetően nehéz tiszta fejjel – vagy egyáltalán azzal – gondolkozni.
- Azért ennyire szigorúnak sem kell lenned magadhoz – egyértelműen előre néztem, csak egyetlen egyszer vetettem rá egy oldalpillantást – Az biztos, hogy neked ezzel kell foglalkoznod, mert nekem is sokat segítettél.
Neki hála egyáltalán volt valaki, akivel spanyolul tudtam beszélni. Ezáltal visszakaptam az életem legboldogabb időszakából egy szeletet. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy ha esetleg Rachellel összetalálkoznék és megint együtt lennénk, akkor sem lenne már minden ugyanolyan. Valószínűleg egy olyan csodálatos lány, mint ő, már rég talált magának mást. Én pedig már nem voltam olyan helyzetben, hogy megfelelően tudjak róla gondoskodni.
- Szerintem amúgy sem lenne más választásom – halkan nevettem el magam, aztán megcsóváltam a fejem – Elég kellemetlen, de sokszor nem is kell szólnom erről. Te magad is észre fogod venni, ha már nem bírom.
Úgy, hogy világ életemben a mozgás határozta meg a mindennapjaimat, elég nehéz volt megbirkózni a lábam jelenlegi állapotával. Szerettem úgy beszélni erről, mintha ténylegesen semmiség lenne a dolog, de valójában sokkal nehezebb volt kezdeni az egésszel valamit, mint ahogy azt előadtam. Ha nem fogom bírni, akkor egyszerűen vagy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudok majd tovább menni, ez pedig baromi idegesítő volt. Világ életemben tehernek éreztem magam mások nyakán, most pedig ez meghatványozódott.
Aranyosnak találtam, ahogy elfogadta a kisujj eskümet, de egyáltalán nem húztam a továbbiakban azzal az időt, hogy bizonygassak neki dolgokat. Mind a kettőnk számára kellemetlen az állapotom, mivel ő minden bizonnyal nem akarja túl erőteljesen kimutatni azt, hogy mennyire szánni való a lábam állapota, én pedig rendszerint félvállról vettem a dolgot. Voltak szar napok, elfogadtam azt, hogy komolyabban megállapodni és családot alapítani így nem fogok tudni, idővel pedig valószínűleg gondozni fognak, mert én képtelen leszek örökké így élni. Mindezt szavakba önteni baromira szürreális érzés lett volna az én koromban, meg amúgy sem vagyok az a típus, aki önmagán kívül sokat panaszkodna. Más kérdés, hogy a saját fejemben néha annyira elviselhetetlen, hogy az teljes mértékben tönkretesz.
- Miért, ha nincs hol laknom, talán befogadsz? – képtelen voltam visszafogni a nevetésem, aztán megcsóváltam a fejem és folytattam – Ha tudtam volna, akkor nem költözök be a szemben élő csajhoz. Bár még elhúzhatok tőle, ha azon múlik.
Nem mondom, hogy túl átható volt a pillantásom, amivel ránéztem, de azért megtorpantam egy pillanatra, hogy így tudjam elkapni a reakcióját. Nem mondom, hogy azonnal szedtem volna a sátorfám, ha igent mond nekem, mert Lana nagyon cuki, de azért érdekelt a válasza.
- Egy falattól nem lesz semmi bajom – halkan nevettem el magam – Majd azt mondjuk neki, hogy nagyon ízlik, ezért haza is viszek. Lana úgyis szereti az ilyeneket, biztos örülne neki. Én szimplán nem akarok cukorsokkot kapni.
Tudtam, hogy az édes ételekre nem igazán lehet allergiás az ember, én mégis annak éreztem magam néha. Biztos képtelen lettem volna olyan ételeket fogyasztani, amiket Lana evett, mert egyszerűen ránéztem egy-két dologra és felfordult a gyomrom tőle, amikor megláttam.
- A Peperot meg a Pockyt szeretem, de nem nagyon eszem hasonlókat az az igazság – nagyon ritkán jön rám az, hogy valami extrábbat kipróbáljak. Valójában megvoltak azok az ételek, amiket szerettem, én pedig képes voltam ezeket tartósan fogyasztani anélkül, hogy már hányingert kapnék tőlük. Ha elmentem étterembe, vagy fagyizni, sosem az újdonságokat kerestem, hanem egy rég, jól bevált dolgot választottam magamnak.
- A terápia sosem megy túl jól – valószínűleg azért, mert valahogy leéltem 22 évet, most pedig teljesen máshogy kell a mindennapjaimat berendeznem. Ez önmagában elég kemény volt ahhoz, hogy nehéz legyen elfogadnom mindazt, ami velem történt, de a környezetemben a legtöbben nem könnyítették meg a dolgom. Pont ez az oka annak, hogy teljesen bezártam a balesetemkor is. A családom sosem volt alkalmas a lelki támogatás nyújtására, aki pedig az ilyenekben jó volt, valójában nagyon is távol élte a mindennapjait tőlem. Nem rohanhattam mindig Johnhoz, emiatt gyakorlatilag magamra maradtam minden kínommal együtt. A másik bátyám pedig szerintem eredendően gyűlölt engem. Mindezt így kimondani elég nehéz lett volna nekem, mert valójában sosem gondolkozom el igazán mélyen azokról, akik körülöttem vannak. Talán nem is bízom bennük túlzottan.
- Talán, amikor tizenhat volt? – halkan nevettem el magam – Nem könnyű találkozunk, mert a bátyám Ausztráliában élt eddig a lányával.
Azt már feleslegesnek tartottam hozzátenni, hogy Alice gyakorlatilag ide szökött a legjobb barátja után. A mi családunk valójában elég unalmas, gyakorlatilag mi ketten voltunk azok, akik képesek voltak őrültebb dolgokért lelkesedni. Persze John is hasonló, de ő már azért több felelősségérzettel bír, mint mi. Illett is neki.
- Tizennyolc éves – tudtam, hogy furcsa volt ez, mivel gyakorlatilag a nagybátyjaként alig vagyok nála idősebb – Későn születtem, a legidősebb bátyám pedig korán alapított családot.
Magam sem értettem a magyarázkodás miértjeit, de az emberek annyira értetlenül tudtak reagálni ezekre a dolgokra, hogy talán jobb volt letisztázni előre. Nem állítom, hogy mondjuk Rosalie elítélt volna minket emiatt, de így meg tudtam előzni minden további értetlenkedést.
Akartam mondani valamit, viszont, mikor először az ujjaink, aztán pedig a pillantásunk akadt egymáséba, már nem találtam meg ennyire könnyen a szavakat. Nem igazán realizáltam a közelséget kettőnk között egészen az utolsó pillanatig, amikor valamiért késztetést éreztem arra, hogy ezt még inkább csökkenteni akarjam. Ugyanakkor megmakacsoltam magam, mivel nem ez volt a megfelelő helyszín és időpont ahhoz, hogy rányomuljak. A bennem felgyülemlő stresszt azzal próbáltam meg levezetni, hogy a cipőm orrával kezdtem el püfölni a földet, amíg egészen meg nem fájdult a nagylábujjam, közben pedig folyamatosan azt mantráztam magamban, hogy forduljon el. Miért ennyire átkozottul szép ez a nő? Ráadásul minden különösebb erőlködés nélkül.
- Már nem emlékszem – halkan nevettem el magam, végül elég kényszeredetten ugyan, de hátráltam egy lépést, hogy növeljem a távolságot kettőnk között – De mi lenne, ha túlesnénk a sütis dolgon? Minél hamarabb kapok cukorsokkot, annál kevesebb ideig fogom utána folyatni a nyálam a semmibe.
Nem mintha retardálttá változtam volna némi édességtől, de ha többet ettem annál, amit alapvetően elbírt a szervezetem, akkor komolyan le tudott fagyni az agyam, ráadásul a hasam is mindig megfájdult ilyenkor.
- Mondd csak… - én is tudtam, hogy baromi határozatlanul szólaltam meg, ráadásul éppen hazudni készültem, de azért bepróbálkoztam – Még mindig Brooklynban élsz, ugye?

† szemüveg nélkül †   megjöttem     † 1 482 szóban

Sokféle ember járt hozzánk, a lovardába. Egyiküket sem hasonlítottam volna a másikhoz és felesleges is lett volna, mert tulajdonképpen mindenki más okból lehetett itt. Volt, akinek kifejezetten javasolták, hogy próbálkozzon meg a lovas terápiával, volt, aki inkább maga döntött úgy, hogy kipróbálja a dolgot, aztán ott voltak azok - főként gyerekek -, akik puszta szórakozásból szerettek volna lóra ülni, mert menőnek, vagy izgalmasnak találták. Azt sem állíthattam volna, hogy van kedvenc vendégem, hiszen nem szabadna ilyenekben gondolkodnom és ahhoz, hogy fennmaradjon az egész hely, amit a szüleim találtak ki, mindenkit egyformán kell becsülnöm. Valamilyen oknál fogva mégis tudtam volna mondani egy-két olyan nevet, akik az én szívemhez is közelebb álltak, ettől fogva pedig valamilyen szinten talán mégis kedvenceket választottam. Ez részben abból fakadt, hogy vagy én foglalkoztam velük, vagy valamilyen egész más okból többet beszélgettünk - mintha csak  a saját ismerőseimről lenne szó. Tulajdonképpen Jordan is ebbe a körbe tartozott - azok közé, akikkel szívesen futottam össze és komolyabb dolgokról is képesek voltunk beszélgetni, mint a hétvégi program, vagy az időjárás.
- Mindig is szerettem a virágokat. Mindegy, hogy vágott, vagy cserepes. - Utóbbit már sokkal inkább csak saját magam kedvéért tettem hozzá. Soha senkitől nem vártam volna el, hogy mindig virággal lepjen meg, ugyanakkor Cassienek is hiába magyaráztam arról, hogy nem kell kávéval kedveskednie, vagy épp bármilyen más édességgel, mert nélküle is ugyanannyira fogom kedvelni, a pénzét pedig nem kell rám költenie. Ezt megmondhattam volna Jordannek is, de sokkal inkább úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben kellemetlen lenne, ha azt kezdeném ecsetelni, mennyire nem kellett volna virágot hoznia. Igenis szép a csokor és maga a gesztus is jól esik, a virágok pedig egyenesen tetszenek. Remélhetőleg kibírja a csokor hazáig is.
- Jesszus... Akkor talán jobb is, hogy így alakult..? - Hiába indul kijelentésnek a mondanivalóm, a végén mégis felfelé ugrik a hangom, mintha csak egy bizonytalan kérdést tennék fel, a kíváncsi pillantásom mellé. - Akárhogy is, azért minimum bocsánatot kellene kérnie, hogy így bánt veled. - Megingatom a fejemet, amikor arra gondolok, hogy bár a nőknek világszerte össze kellene tartania, vannak olyan esetek, amikor egyszerűen lehetetlenség megtenni. Ilyen volt ez a mostani is, amikor sokkal inkább Jordan pártját fogtam, mintsem bárki másét. Főleg nem annak tudatában, amit én tudtam a srácról. Nem ismerhetem őt olyan szinten, mint ahogyan a barátnője, de pont ezen - hiányos - ismeretek tudatában tartom képtelenségnek, hogy bármi olyasmit el tudna követni, ami miatt úgy el kell bánni vele, ahogyan megtörtént.
- Remélem legközelebb olyan mellett leszel, aki jobban értékel. - Mindannyiunknak megvoltak azok a pontok az életében, amiről nem szívesen beszéltünk - vagy egyenesen nem is akartunk -, mert éppenséggel akkora trauma volt, vagy mondhatni saját magunk szemében szégyen. Az én családomban is történtek olyan dolgok, amelyekről még a mai napig sem mesélek bizonyos embereknek, akik teljesen kívülállónak számítanak az életemben. Bár nem ismertem minden részletet Jordan családjával kapcsolatban, mégis egyfajta jó érzés töltött el, amiért én olyan kiváltságos helyzetben voltam, hogy ilyen dolgokat osztott meg velem. Ha a terápia tudja valamiképp segíteni őt túljutni a sérülésén, esetleg a velem való beszélgetés is hozzájárul ehhez, máris jobban tudnám érezni magamat.
- Igen, én is pont így látom. - Mosolyogva fordulok felé, majd bólintok a szavaira. - Próbálom nem túlságosan beleélni magamat, mert valamikor szeretnék eljutni addig, hogy én magam is tudjak terápiát tartani... De ha most a fejembe száll és azt hiszem, hogy nekem teremtették a dolgot, aztán a végén azt mondják, hogy a közelébe sem mehetek annak a szakmának, az eléggé tudna fájni. - Finom, csupán néhány másodpercig tartó grimaszba torzul az arcom. Nem sűrűn beszélek arról, hogy pontosan mikor is akarom megvalósítani ezeket a terveket, mert én magam sem tűztem még ki dátumot és az utóbbi időben mindig találtam valamilyen kifogást, ami miatt inkább nem is vágtam bele.
- Rendben... - A szavaimmal ugyan beleegyeztem, a hangom mégsem volt elég magabiztos ahhoz, hogy tényleg lehessen hinni nekem. Ha valamit nem szerettem volna, az mindenképp az volt, hogy Jordan rosszul érezze magát és ne szóljon nekem. Ha már nemrég volt túl egy szakításon, legalább fizikai fájdalmat ne érezzen. - Nem szeretném, hogy ez történjen veled. Úgyhogy mindenképp szólj, ha meg szeretnél állni. - Addig is fejben megígértem magamnak, hogy semmiképp sem fogok rohanni, vagy olyan tempóban igyekezni letudni a feladatokat, amelyek hozzájárulhatnak a Jordan által felvázolt szituáció bekövetkezéséhez. Szerintem ő maga sem gondolta komolyan, hogy mosolyogva utazna egy kórházba.
- Helyes - mosolyogva emeltem fel én magam is a kezemet és nyújtottam az övé felé a saját kisujjamat. Megmosolyogtatott a mozdulat, mert már egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy pontosan mikor is lehetett utoljára, amikor hasonlót csináltam. Ezzel a gondolattal tulajdonképpen sokkal kevésbé magamat akartam öregíteni, mintsem elgondolkodni azon, hogy mennyire jó a memóriám, ha hosszút távon kell felidéznem valamit.
- Na és van most hol laknod? - Van, hogy még akkor is bajos lakást keresni, amikor tisztában van vele az ember, hogy mennyi ideje van megtalálni az újat. El sem tudom képzelni milyen helyzetbe keveredett Jordan, amikor csak úgy, minden előjel nélkül egyszerűen ki lett dobva a folyosóra.
- Ha nem szereted, nem muszáj - finoman rázom meg a fejemet, miközben egészen komoly pillantást vetek rá. - Tény, hogy rá akarna beszélni... - Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el. - De akkor majd megmondjuk neki, hogy inkább viszel valakinek belőle és nem te eszed meg. - Ez így egészen korrekt opciónak tűnt és még annak a lehetősége is benne volt, hogy valaki teljesen ismeretlen fog a receptért könyörögni Avának. - Semmilyen édességet nem eszel meg? - Kérdeztem rá kíváncsian. Nem sűrűn futok össze olyan emberrel, mint Jordan, aki nem vallja magát édesszájúnak. De az is lehet, hogy csak túl nagy hatással volt rám a legutóbbi alkalom, amikor Cassie és Lotte fánkkal leptek meg.
- Az őszintét. - Felelem szinte gondolkodás nélkül. Egyáltalán nem az volt a célom, hogy álszentkedjek, vagy megpróbáljam előadni, hogy én mennyire őszinte vagyok. De ha már olyasmiről van szó, ami jelen esetben azt is befolyásolhatja, hogy Jordan jobban legyen, akkor inkább hallgatnám meg az őszinte verziót, mintsem a szép szavakba csomagoltat. - Sajnálom, hogy így alakult. Mindig az ilyen helyzetek bizonyítják, hogy mennyire szomorú, hogy nem mi magunk választjuk a családunkat. Habár bizonyos értelemben mégis... - Gondolok itt a barátokra, akik ugyanolyan közel állhatnak hozzánk és akiket már a családunknak is tekinthetünk. Nem kell ragaszkodnunk azokhoz, akik nem adják meg ugyanazt a fajta tisztelet vagy empátiát, amit mi igyekszünk nyújtani nekik.
- Komolyan? Ez szuperül hangzik! Mikor láttad utoljára? - Teszem fel jókedvűen a kérdést, miközben oldalra is fordítom a fejemet, hogy jobban lássam az arcát. - Mennyi idős is az unokahúgod? Így most nehezen tud meglátogatni, ha nem a saját lakásodban élsz... - A mai világban szerencsére már mindenki igyekszik rugalmas lenni, így talán nem is okoz nehézséget a tény, hogy ők ketten találkozzanak, én pedig csak képzelgek.
- Igen, mindketten egészen... - Előbb halkulni kezd, majd teljesen elhal a hangom. Lassan fordítom oldalra a fejemet és nézem végig, ahogyan Jordan ujjai kihúznak valamit a hajamból, amit követően megemelem a kezemet, hogy meg tudjam igazítani a hajamat, ami miatt egy pillanatra összeakad a kezünk, én pedig végül halkan nevetve billentem előre a fejemet, szinte annyira, hogy a srác ne tudjon az arcomra pillantani. Csak amikor újra felpillantottam sikerült rájönnöm, hogy milyen közel állunk egymáshoz, ami úgy hiszem, hogy olyan jó ismerősök esetében, mint amilyenek mi is vagyunk, teljesen rendben van. Nem merném kijelenteni, hogy barátok vagyunk, mert az is lehet, hogy Jordan sokkal inkább barátkozna valaki mással, aki inkább az ő korosztálya - ugyan én egy kategóriába soroltam volna magunkat, de az ő nevében nem tudok nyilatkozni. - Köszönöm! Észre sem vettem, hogy mikor került oda. - Habár az is igaz, hogy nem divatbemutatón vagyunk, hanem egy lovardában, ahol az ilyesmi - és még több is - teljesen elfogadható.
- Mit is szerettél volna kérdezni? -Egészen halkan teszem fel a kérdést, mert egyébként sincs szüksége arra, hogy kiabáljunk, a közöttünk lévő rövidke távolságnak hála.

Ha ki kellett volna emelnem egyetlen olyan sportot, ami határozottan idegen volt tőlem, akkor minden bizonnyal a lovaglást választottam volna. Sosem voltam egy elegáns, úri fiú, zsokénak szerintem túl magas voltam, tehát a versenyszerű űzése teljes mértékben kimaradt. Számomra pedig a sport nem szimplán tevékenységnek bizonyult, hanem egy olyan időtöltésnek, ami egyszerre pörget fel és kapcsol ki. Épp emiatt nagyon szerettem versenyhelyzetben lenni és voltam jó középiskolás koromban is például a gátfutásban, és az egyéb atlétikai sportokban. Nyilvánvalóan a magasságom és a testfelépítésem ehhez megint hozzásegített egy kicsit, de már más kérdés.
Ha annak idején nem sérültem volna meg, talán soha az életben nem jutok el erre a helyre. Nem kifejezetten rajongtam a nagytestű állatokért, talán egyedül a golden retrievereket tartottam aranyosnak. A lovak pedig kifejezetten ijesztőek voltak számomra elsőre, a hülye patáikkal. Idővel persze meg tanultam, hogy ha jó körülmények között tartjuk őket, akkor nem veszélyesek és hihetetlen érzékekkel rendelkeznek. Nem egyszer volt olyan, hogy már a világ legsötétebb gondolatai öntötték el a fejemet, és ebből az rángatott vissza, ahogyan az egyik állat hozzányomta az orrát az oldalamhoz. Furcsa állatok, de az intelligenciájuk tagadhatatlan, bár valószínűleg a lovaglás örömeit soha az életben nem tapasztalhatom már meg, mert nagyon rossz a lábam… Ettől függetlenül már nem féltem tőlük annyira. Legalábbis azoktól nem, akikkel itt ismerkedtem meg.
- Örülök, hogy tetszenek – szelíd volt az arcomra kiülő mosoly, de a nyelvembe kellett harapnom, hogy nehogy elhagyja valami béna pick-up szöveg a szám. Mondjuk azzal kapcsolatban, hogy a virágok az ő szépségéhez nem érhetnek fel, illetve határozottan meg kellett erőltetnem magam azért is, hogy ne kezdjek el magyarázkodni és szabadkozni, amiért talán nem szeretheti az összes általam kiválasztott növényt. Mondjuk erős túlzás az, hogy én válogattam össze őket, szimplán rábíztam arra, aki meg tudja különböztetni a rózsafajtákat, mert én hasonló szakértelemmel még véletlenül sem rendelkeztem. A mosolya elég árulkodó volt, nem nehéz kitalálni innentől kezdve, hogy vajon szereti-e a meglepetésemet, vagy nem. Az már egy másik kérdés, hogy nagyjából úgy éreztem tőle magam, mint egy hamvas és kifejezetten nagyon szűz kisfiú… Annak ellenére, hogy ha a kalandozásaimat nem is vesszük figyelembe nos… Maradjunk annyiban, hogy nem voltak gondjaim azzal, hogy találjak magam mellé valakit, ha arról volt szó.
- Hát nem azt mondom, hogy tökéletes volt minden – mint ahogyan nyilvánvalóan egyetlen kapcsolat sem csak jó élményeket tartalmaz – De azon a ponton tényleg bekattant. Konkrétan kiszórta a cuccaimat a folyosóra úgy, hogy az én nevemen van a szerződés.
Ennek ellenére nem akartam, hogy Bronxban egy nő utcára kerüljön, szóval hajlandó lettem volna átmenni, ha a főbérlő megjelent volna, vagy esetleg azt mondani neki, hogy szimplán csak elvittem pár cuccomat haza. Bár mondjuk az a vicces, hogy kettőnk közül nem én voltam rendetlenebb, de ugyanez igaz Lanára és rám is. Nem azt mondom, hogy a lány koszos lenne, de mivel túl sokat dolgozik, én előbb kiszúrom azt, hogy pontosan milyen házimunkákat nem csináltunk még meg.
- Nem – határozottan ráztam meg a fejem, aztán elmosolyodtam – Én nem akarom rendbe hozni.
Már csak azért sem lett volna sok értelme azon rugózni, hogy miként tehetnénk jóvá a dolgot, mert a büszkeségem és a makacsságom túl erős volt ahhoz, hogy egyszerűen csak ott tudjam folytatni a lánnyal, ahol abbahagytuk. Az már csak részletkérdés volt, hogy sokkal inkább éreztem szimpátiát pont Rosie irányába, de egyelőre nem tudtam, hogy miként kellene közölnöm ezt vele. Mivel jóval idősebb volt nálam, kicsit sem éreztem egyszerűnek a helyzetemet, a kedvességét pedig nem tudtam a helyén kezelni. Tény és való, hogy senkivel sem viselkedett hárpiaként, de ennek ellenére azért… Én mitől lennék különlegesebb másoknál? Miért gondolkozom egyáltalán ilyesmiken?
- Ez azért elég nagy dolog – ezen a ponton talán, ha elég okosan összefoglalom a gondolataimat, akkor még meg is tudom villantani előtte, hogy viszonylag az értelmesebb srácok közé tartozom általában – Olvastam és hallottam olyanokat, hogy azok a személyek, akik a lovak által szenvednek el egy traumát, nehéz újra rávenni őket, hogy élvezzék az állatok közelségét. Neked pedig mégis sikerült, ráadásul kimondta azt is, hogy bízik benned.
Hasonló helyzetben voltam én is. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy tudnak kezdeni valamit a lábammal, aminek hatására jobban lehetek és nem lesznek további gondjaim… Akkor nem biztos, hogy belevágtam volna újra a focista karrierembe. Tekintve, hogy mennyire hamar vége lett, és egyetlen esésen múlt az egész, hát… Azt hiszem nem lenne elég önbizalmam újrakezdeni.
- Ha csak ülök és úgy fáj, akkor rosszabb – úgy rántottam meg a lábamat, mintha csak egy karcolásról lenne szó. Még mindig kellemetlenül érintett a tény, hogy lényegében lesántultam és emiatt az emberek sajnálatával is meg kell birkóznom – Ha sétálunk és beszélgetünk, akkor nem figyelek annyira oda rá. Meg amíg tudok sétálni, addig nincs baj… Ha majd összeesek és elkezd verni a víz, gondolkozz el azon, hogy mentőt hívsz.
És mindezt képes voltam mosolyogva közölni vele. Viszont a pillantásomat hamar elfordítottam róla, ezzel pedig valahol lezártnak is tekintettem a témát. Sosem voltak mellettem olyan emberek, akik valóban támogatni tudtak volna a sérülésem feldolgozásában. John nem tudott róla, mert túl messze volt, a szüleim nagyon rosszul próbálkoztak nálam, Rachel meg… Hogy az istenben nézhettem volna úgy a szemébe?
- Szólni fogok – fel is emeltem neki a kisujjamat, ami talán ebben a pillanatban gyerekesnek tűnt, az én célom mégis valami olyasmi volt vele, hogy lehetőségem legyen hozzá érni úgy, hogy nem vagyok udvarias. Rosie egy olyan nő volt, akitől inkább tartottam pár lépés távolságot szimplán azért, mert tiszteletet akartam mutatni felé. Ez nem azt jelenti, hogy a korombéli lányokat könnyűvérűnek tartanám, szimplán csak arról van szó, hogy egyszerűen szerettem az ilyen dolgokra odafigyelni. Nem beszélhetek olyan kényelmesen vele, mint Lanával, mert az udvariatlanság lenne a részemről, éppen ezért nem is értem hozzá úgy, hogy az nem volt engedélyezve a számomra. Jelen helyzetben teljesen részletkérdés az, hogy a lakótársamra rányitottam zuhanyzás közben, mert nekem is szükségem volt a fürdőszobára – pontosabban ugyanúgy a zuhanyzóra – és közöltem vele, hogy mindketten láttunk már olyat, szóval gyorsan zavarjuk le a fürdést és mehet mindenki a dolgára. Azt még neki sem mertem felajánlani, hogy esetlegesen megmosnám a hátát.
- Jó, legyen így. Menj csak előre – mivel volt egy kitaposott ösvény, ami a karámok mellett nem feltétlenül volt elég széles két embernek – én pedig nem fogom kiszélesíteni azt – evidens volt, hogy magam elé engedem. Akkor kerültem mellé, amikor a földút már mindkettőnk számára elég széles volt.
- Nem vagyok túl édesszájú – mosolyogva csóváltam meg a fejem – De szerintem, ha nem kóstolnám meg, akkor tuti össze fogunk vele futni és mind a kettőnket agyonüt. Nem hiszem, hogy jelen helyzetben elfogadható válasznak számít az, hogy nem szeretem annyira a sütiket.
Alapvetően a peperot is csak azért tudtam megenni, mert elég semleges volt a ropi íze, de egy darab csokis keksztől semmi bajom nem lesz. Meg simán megvan az esélye annak, hogy ízleni fog, de tartottam tőle, hogy ez is az a fajta édesség lesz, ami rátapad a szájpadlásomra, és képtelen leszek megenni. Ritkán kívántam meg azt a cukormennyiséget, amit az amerikaiak voltak képesek magukba tömni.
- Megnyugtató választ szeretnél hallani, vagy pedig őszintét? – én a magam részéről szívesebben adtam volna az előbbit, mert egyáltalán nem volt kenyerem az, hogy rinyálni kezdjek a kínomról.
- A családom olyan, mint mindig. Jól áll nekünk a távolság – megint csak a vállamat rángattam, de aztán végül mégis elmosolyodtam – Viszont az unokahúgom tudod, akiről meséltem ő itt van most. Neki nagyon örülök, mert már régóta nem láttam.
Jonah-t pedig még a viselkedése ellenére is tiszteltem annyira, hogy ne akarjam rossz színben feltüntetni. Egyelőre elég nehéz lenne megérteni a motivációit, mivel sosem volt köztünk túl közeli a viszony, emiatt pedig lényegében nem jelenthettem ki azt, hogy nem tettem ellene semmit. Az én lelkiismeretem olyan szempontból tiszta, hogy egyszerűen nem tudom mivel bántottam őt annyira, hogy úgy beszéljen velem ahogy.
- És a te szüleid jól vannak? – finoman érintettem meg a vállát, mert valami fadarab beleakadt a hajába. Lehetőség szerint igyekeztem óvatosan kiszabadítani azt a hajából anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki. Illetve a nyelvem hegyén volt egy kérdés az öccsével kapcsolatban is, de végül inkább nem tettem fel neki. Amúgy is lefoglalt az, hogy az arca – hiába volt illedelmes távolságra az enyémtől – túl közel van az enyémhez.

† szemüveg nélkül †   megjöttem     † 1 344 szóban

A természetemből adódóan soha nem akartam senkire ráerőltetni semmit, nem vágytam arra, hogy legyenek emberek, akik nekem engedelmeskednek. Sokkal inkább voltam az együttműködő típus, aki nem tekinti többnek magát itt a lovardába sem, csak azért, mert az én szüleimé a hely és talán egyszer nekem kell majd ellátnom azokat a feladatok, amelyek az egész igazgatásával járnak. Ettől függetlenül is úgy tekintettek rám, mint aki felé számolniuk kell, én azonban ezt igyekeztem azzal elütni, hogy legalább olyan keményen dolgoztam, mint bárki más és ha nem volt muszáj, egyszerűen nem lógtam meg a ledolgozandó órákat. Ennek persze nem csak a mások felé való megfelelés és az a kényszer volt az oka, hogy ne akarjak többnek tűnni az alkalmazottainknál - előre tudom, hogy nehéz dolgom lesz, amikor fel kell nőnöm egy teljesen más szerephez és én leszek az, aki ténylegesen osztogatja a feladatokat és a kritikát is. Szimplán csak szerettem, amit csinálok és nem bántam meg azt, hogy az egyetem ellenére is inkább abba az irányba mozdultam, amit a szüleim megszerettettek velem. Nem tudtam volna elképzelni az életemet olyannak, ahogyan egy túlórától kimerült irodista éli meg és nem is vágytam arra a bezártságra, ami a hasonló munkákkal járt.
Határozottan szerettem volna, ha mindenki, aki a lovardába érkezik, legalább annyira megtapasztalná az élményt, amit a friss levegő, vagy az állatok jelenléte ad. Nem véletlenül alkalmazzák a lovakat terápiás jelleggel is. Vannak, akiknek az segített, ha szimplán hobbiként részt vettek az órákon, van akinek tényleg inkább terápiás jelleggel volt szüksége az egészre. A Jordan típusú emberek azonban egy kicsit más kategóriát alkottak, legalábbis az én fejemben. Csak értékelni tudtam azt a fajta igyekezetet és kedvességet, amit ő tanúsított - nem csak felém. Jelen esetben azonban felém, ugyanis a csokor olyasmi volt, ami megmosolyogtatott és egyszerre olyasmi is, amire nem számítottam.
- Csodaszépek! - Teljes átéléssel mondom ezt, majd egy mosollyal az arcomon fordítom a fejemet újra felé, ahelyett, hogy az immáron kezeimben tartott csokor felé fordulnék.
- Ezt nem túl jó hallani. - Aggódó pillantást vetek rá, ami rögtön meglepetté válok, amikor azt hallom tőle, hogy véget ért a párkapcsolata és még költöznie is kellett. - Jesszus.. Ez elég váratlanul történt, nem? Vagy csak nekem nem mondtad, hogy problémáitok vannak a barátnőddel? - Kíváncsian pislogok rá és annak ellenére sem kérek elnézést a kérdésekért, hogy tudom; bizonyos szinten talán túlságosan személyes is őt erről faggatni. Különösen abban az esetben, ha nem akart szakítani és fáj még neki a dolog. - Nem akarjátok már rendbe hozni? - Teszek hozzá egy újabb kérdést. - Akkor nem is mentél túl messzire. - Megmosolyogtat a gondolat, hogy csak a szomszédig ment és egyben azt is levonom következtetésképp, hogy talán épp azért tett így, mert még fontos neki a - most már ex - barátnője.
- Velem... - Halvány mosollyal az arcomon finoman megvonom a vállaimat. - Tulajdonképpen mostanában nem történt velem semmi túl izgalmas. A héten sikerült rávennem az egyik barátomat, hogy évek után először lovak közelébe merészkedjen. Azt mondta bízik bennem annyira, hogy ha valaha újra lóra ül, akkor abban én segítsek neki. - Erre pedig kifejezetten büszke is vagyok, mert arra jutottam, hogy meg kell majd próbálnom a lovasterápiát is - vagyis hogy foglalkozhassak vele. Nincsenek kifogások.
- Rendbeen, de mondtad, hogy nincs jól a lábad... - Kicsit talán dorgáló éllel a hangomban mondom ezt neki, miközben egy viszonylag játékos pillantást vetek rá. Lehet, hogy most azt mondja, hogy bármit kibír, amit kimondtam a számon, de az olyan jellegű sérülések, mint az övé is, nem erőltethetőek. Én pedig nem szeretnék neki fájdalmat okozni. - Hiszek neked, de ha nagyon kellemetlen és már nincs kedved sétálni, mindenképpen szólj. - Aprót bólintok, majd gyors pillantással mérem végig a terepet és próbálom kigondolni a nekünk megfelelő sorrendet.
- Tegyünk egy félkört a birtokon. Kerüljünk egyet balra hátra, ott félúton le tudunk ülni. - Ezt mindenképpen be akartam tartani, mivel nem volt életbevágóan fontos feladat, így végezhettük kényelmes tempóban is. - Amikor pedig visszaértünk, be tudunk menni az irodába, hogy vízbe rakjam a virágokat. - Ezt tekintettem a második állomásnak és ha a korábban említett irányba indulunk, pontosan útba is esik. - Ha pedig visszaértünk az irodába és marad még időd, foglalkozhatunk a takarókkal. Mit szólsz hozzá? - Legalább annyira az ő döntése volt, mint az enyém is. Tényleg nem szerettem volna ráerőltetni semmit, főleg annak tudatában, hogy egyáltalán nem lett volna kötelessége segíteni, mégis megtette. Én pedig nem is tudom, hogyan hálálhatnám ezt meg neki igazán.
Ha igent mond a felvázolt tervre, megindulok a megfelelő irányra, de nem akarok túlságosan gyors tempót diktálni, mert az sem érné meg, ha csak felszínesen lenne elvégezve a feladat. A szabadidőm és a tény pedig, hogy nem volt már órám a mai napon, csak még inkább megengedték nekem, hogy Jordan társaságában tölthessem az időt.
- Kérdezz csak nyugodtan. - Mosolyogva pillantottam rá, majd visszafordítottam a fejemet az előttünk álló útra, mert nem szerettem volna orra bukni, habár egészen kicsi lett volna az esélye, hogy valami útban legyen. - De előbb én kérdezek - halkan felnevetek. - Ettél már? Ava sütött csokis kekszet és nagyon finom, háromféle csoki is van benne. Az irodában hagyta, szóval ha visszaérünk szólj rám, hogy ne felejtsem el. - Ha nem fogadta volna el, hajlandó lettem volna a zsebébe tömködni, csak vigye haza.
- Na de komolyra fordítva a szót... - Ezzel a lendülettel vetettem rá egy mosolyt, érzékeltetve, hogy nem a szorzótáblát tervezem most kikérdezni tőle. - Mesélj még. Hogy megy a terápia, mi újság a családoddal? - Persze semmi olyasmit nem vártam tőle, ami már túl személyes lenne, mivel a terápia részleteiről én sem tudhattam. Ez az ő személyes ügye, én pedig szimplán csak reméltem, hogy olyasmi lesz, ami valóban segít neki.

Anyáéák úgy gondolják, hogy nem kellene ennyit járnom ide. Ők azt vallják, hogy ez az egész csak a balesetemre emlékeztet, pedig én egyáltalán nem így éltem meg a dolgokat. Számomra ez a hely volt az, ahol tényleg el tudtam zárkózni az emberektől és nyugalmat találtam... Mert kezdtem azt érezni, hogy a környezetemben komolyan nem ért meg senki. Számomra szomorú volt, hogy néhány idegennel jól tudom érezni magam Staten Islanden, ahol lényegében az egyetlen dolog, amit teszek, az némi beszélgetés, meg persze igyekszem segíteni nekik a jobb napjaimon. Ha ugyanezen a ponton próbálok valamit kezdeni a családommal, akkor minden alkalommal ugyanarra jövök rá... Hogy nem igazán van mit tennem értük. Anyáék nem fogják fel azt, amit valójában érzek az egész dologgal kapcsolatban, más meg nem tudja pontosan miért vagyok itt... Emiatt pedig még többet szívok, de el tudom viselni azt, amikor a torkomnak ugrottak amiért haszontalan vagyok. Sajnálkozó pillantásokra már sokkal kevésbé vágytam.
Sokat jelentett nekem Cindy hülyeségei és a hétköznapok monotonitása mellett az, hogy időt tudtam szakítani egy olyan dologra, ami némi megnyugvást hozott az életembe. Sosem gondoltam volna, hogy ezt egy lovarda fogja elhozni a számomra, hiszen nagyjából addig foglalkoztam az állatokkal, amíg mondjuk Lucifert is etettem otthon, és simogattam meg játszottam vele. Nem tudtam volna soha hivatásként állatokkal foglalkozni, mert ebben ott van az is, hogy egyszer majd az életük véget ér és akkor búcsút kell inteni nekik. Én pedig ezt a derékba tört karrierem óta eléggé utáltam, gondolom érthető okokból.
Leginkább ez a hely Cindytől volt menedék számomra és bár sosem csaltam meg azt a ribancot – hölgyet – mégis inkább úgy éreztem, hogy egyre inkább távolabb kerülök tőle. Hazudhattam volna bárhogyan magamnak, de pontosan tudtam, hogy ennek az egésznek mi – vagy talán inkább ki – az oka. Éppen ezért nem is igazán akartam jobban belemenni a dologba korábban, azóta amióta elköltöztem Lanához, a helyzet talán mássá vált. Nem kellene felhasználnom ezt az egészet arra, hogy vallomást tegyek valakinek arról, hogy kedvelem; ma talán mégis ezt fogom tenni.
Egy ideig határozottan bűnösnek éreztem magam, hogy Rosie-val töltöttem a szabadnapjaim egy részét, és ez sokkal inkább volt kellemes számomra, mint amikor a barátnőmmel voltam. Ugyanakkor meg valahol úgy éreztem, hogy ennyi kijár nekem, még ha a helyzet teljességgel félreérthető is. Nem tettem semmi olyat, amivel Cindyt megbánthattam volna, illetve őt szerintem nem is feltétlenül érdekelte a dolog annyira. Elég volt az, hogy esténként ágyba bújtam vele, és nem volt gondja a pénzzel meg a kajával, mert én megoldottam... Ilyenkor akaratlanul Rachel jutott az eszembe. Aki bár soha nem sertepertélt körülöttem a konyhában, legalább hálás volt azért, hogy próbáltam gondoskodni róla.
- Jaj dehogynem. Örülök ha tetszenek – a vállamat egyszerűen megvontam aztán a következő kérdésére kicsit igyekeztem átgondolni a válaszom. Miként tálalhatnám neki mindazt, ami velem mostanában történt?
- A lábam volt már jobban – csak megrántottam a vállam – Elköltöztem a szomszédba képzeld el, mert kidobott a barátnőm, az új lakótársammal meg hát igyekszünk összeszokni, de ezen kívül minden okés. Veled mi a helyzet?
Ahogy végigfuttattam rajta a pillantásom, egy halvány kis mosoly költözött az arcomra. Szerettem volna megjegyezni azt, hogy ma is kifejezetten csinos, de nem tettem végül. Mivel idősebb nálam, talán pofátlanságnak is veheti a dolgot, és nem éreztem megfelelőnek a pillanatot ahhoz, hogy bókolni kezdjek neki. Főleg nem azok után, hogy a kapcsolatomról is beszéltem neki.
- Szívesen segítek a lópokrócokkal is – lényegében nem volt túl nagy munka, meg amúgy sem köteleztek arra soha, hogy valamit tovább csináljak, ha nem éreztem magam túl jól.
- És rendben van a séta is – ebben a részében nem voltam mondjuk teljesen biztos – Ha majd kellemetlen lesz, akkor felülök az egyik karám szélére, szóval nem lesz probléma.
Főleg ha azt vesszük, hogy nagyon éreztem a frontokat és ha jöttek, akkor voltak napok, amikor megmozdulni sem tudtam. Eléggé áldottam az eget, hogy hasonló Lanával még nem fordult elő, mert amilyen kíváncsi az a lány, biztosan rákérdezne. Én pedig egyelőre nem feltétlenül akartam kiabálni vele.
- Merre induljunk? – állandóan problémának éreztem azt, hogy mennyire férfiatlan helyzetbe kerültem. Egyelőre nem igazán tudom azt, hogy a jövőben hogyan fogom megoldani a dolgaimat. Abba bele sem merek gondolni például, hogy mondjuk a gyerekeimet hogyan fogom majd kergetni, ha arról van szó, sokkal inkább aggaszt, hogy idősebb koromban mit fogok csinálni egy ilyen lábbal.
- Valamit úgyis akarok kérdezni majd – én magam sem voltam ebben a részében biztos, de azért talán egy próbát megér. Szimplán csak nem szerettem volna azt, hogy valaki erre tévedjen és meghallja azt, amivel a fiatal nőt igyekszem zaklatni.

† szemüveg nélkül †   megjöttem     † 743 szóban

Kezdetben nem volt konkrét elképzelésem azt illetően, hogy pontosan mivel is akarok foglalkozni. Pontosan ezért is lehetséges, hogy egy év utána abbahagytam azon álmok kergetését, hogy belőlem valaha is orvos lesz, így az egyetemet is. Csodálatos hivatásnak tartom és azt gondolom igenis szükségünk van azokra az orvosokra, akik annak szentelik életüket, hogy emberi életeket mentenek; ilyen, vagy olyan módon, a szakterületüknek megfelelően. Egyszerűen csak nem nekem való. Nem azzal lett volna bajom, hogy emberekkel kell foglalkoznom – potenciálisan élőkkel -, hiszen mindig is nagyon emberközpontúnak és társaságra nyíltnak gondoltam magamat. Egyszerűen csak volt egy kijelölt út a szüleim által, amelynek tizennyolc, majd közel húsz évesen egyszerűen csak nem akartam megfelelni. Nem is hittem volna, hogy nekem való az az élet, ami Staten Islanden zajlik és az a viszonylagos nyugalom, amelyet a szüleim élveznek.
Természetesen ha azt mondanám, hogy soha semmilyen gond nem volt az életünkben, nem mondanék igazat. Apa betegsége, majd az öcsém eltűnése mind olyan történések voltak, amelyek igenis felkavarták azt a bizonyos állóvizet, amely a mindennapjainkat jelentette. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy egészen pontosan miért is hagytam itt New Yorkot és döntöttem úgy, hogy inkább Skóciában folytatom le az egyetemi tanulmányaimat. Azt hiszem azonban sok köze van a dologhoz annak, hogy muszáj volt egy kicsit fellélegeznem mindazon történések mellett, amelyek negatívan befolyásolták a családomat. Nyilvánvalóan más azt gondolja, hogy inkább ott kellett volna lennem a szüleimnek azokban a kezdeti években, amikor Zai eltűnt és muszáj volt ezt mindannyiunknak valahogyan feldolgozni. Bizonyos értelemben azt hiszem egyet is értek ezzel, utólag pedig valamelyest bánom is a döntést.
Ugyanakkor szükségem volt arra a pár évre, hogy most végül ott kössek ki, ahol. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak hogy nem tudok, de valójában nem is akarok elszakadni attól, ami mindig is körülvett és hogy a családi lovarda épp olyan közeg számomra, amire szükségem van. Hiszen foglalkozhatom emberekkel és a gyerekkorom óta kedvelt hobbimat sem kell feladnom. Kívánhatnék ennél többet?
- Én elmentem – Ira szavai ütik meg a fülemet, én pedig felpillantok rá, az alakját figyelve, ahogyan a kantárt fogva tesz még néhány lépést felém a lóval, aki valószínűleg kimarad a mai órák forgatagából, de meg kell járatni.
- Oké, majd beszélünk! – Mosolyogva figyelem, ahogyan távozik, majd visszafordítom a figyelmemet ahhoz, amivel foglalkoztam. Szóval, hogy mi mindent kívánhatnék még? Tulajdonképpen van rá válaszom és nincs is szó olyan nagy dologról. Ráadásul az egész kivitelezése pusztán csak rajtam múlik. Nyilvánvalóan nem lenne létszükséglet, hogy annyi időt töltsek itt, mint amennyi szükséges, de szeretem csinálni és épp az itt töltött és belefektetett idő miatt szinte mindenkit ismerek, aki megfordul itt. Sőt, mondhatni olyasmibe is szeretek belefolyni, ami nem feltétlenül az én dolgom lenne; például a lovasterápia. Amit én magam is szeretnék majd egyszer folytatni, csak meg kellene szereznem hozzá a megfelelő képesítést. Viszont addig is, amíg sikerült megtalálnom hozzá az időt és elhatározást, szeretném biztosítani azokat az embereket, akik hozzánk járnak, hogy jó helyen vannak.
Talán ebből az elhatározásból jött az is, hogy Jordanre annyira figyeljek, amennyire teszem, igyekezve mindig úgy alakítani, hogy amikor jön, ne legyen más dolgom, amiben ne segíthetne, vagy éppenséggel órám. Berögződött már ez a szokás és nem mondhatom azt sem, hogy ne élvezném a beszélgetéseinket. Most is rögtön mosolyra húzódtak az ajkaim, amikor a köszönését meghallva megpillantottam őt. Szinte természetes volt, hogy ha spanyolul szólnak hozzám, csak a családtagjaim, vagy éppenséggel Jordan lehet az. Rögvest felelek is neki, spanyolul: - Szia, szép napot! - Mosolyom még egy fokkal üdébb lesz, mikor ténylegesen is odaérek hozzá.
- Milyen szép virágok! Köszönöm! Igazán nem kellett volna... - Utóbbit sokkal inkább már a virágok szirmai közé motyogom, mivel azután, hogy elvettem tőle a csodaszép virágokat, közelebb hajolok hozzájuk, hogy meg is tudjam szagolni őket. - Hogy vagy, hogy van a lábad? - Felvont szemöldökökkel, érdeklődve nézek rá, a pillantásom az arcán cikázik, mielőtt igazán megállapodna a szemein.
- Lenne pár dolog, de te mondd meg mit csinálnál inkább. A felszerelések egy részének a tisztításával készen vagyok, a lótakarókat viszont még nem vettem elő és ki kellene őket csomagolni. - Az évszakok változásával tulajdonképpen a teendők is változnak valamennyit, így mindennek eljön az ideje. Például annak is, hogy ellenőrizni kelljen a lópokrócok állapotát és elővenni őket, hogy ne akkor kelljen kapkodni, amikor ténylegesen hideg van. - Vizet majd Ava és Ira cserél, ha ő visszaért. Ha lenne kedved sétálni, akkor a kerítéseket is körbejárhatnánk, hogy van-e valahol probléma, de ha fáradt vagy, vagy fáj a lábad... - Fürkésző pillantással nézem az arcát, azt várom, hogy ha válaszol, lássam valamilyen jelét annak, hogyan is érzi magát ténylegesen. Eszemben sincs rontani az állapotán. - Akkor nem muszáj, bőven találunk itt is teendőket.

Amíg a kórházban lábadoztam, az orvosaim nem szimplán javasolták, hanem lényegében rám erőltették a pszichológust. Ez mondjuk nem jelentette azt, hogy én önként és dalolva hajlandó voltam szóba állni vele, viszont végül arra jutott az orvosom, hogy az lenne a legjobb, ha állatokkal alkalmaznák nálam a terápiát. Lényegében csak azért kezdtem el járni annak idején a lovardába, mert a szüleim nagyon erőltették a dolgot. Rövid időn belül jöttem rá arra, hogy sokkal rosszabb, amikor törődik velem a családom, mint amikor le se szar... Tehát nem nagyon maradt más választásom, egyszerűen le kellett hűtenem mindenki kedélyeit azzal kapcsolatban, hogy mi keresnivalóm lenne a lovak között.
Kicsi koromban határozottan kerültem minden ünnepséget, ahol lovak voltak, féltem tőlük, mert láttam filmeket, ahol ledobták az embereket a hátukról. Most pedig lényegében képtelen lennék ráülni a hátukra, mivel az egyik lábam alkalmatlan nagyobb feladatok elvégzésére, tehát állhatnék a lábaim között egy pónilóval... Már ha annak van értelme. Én sokat nem láttam bele.
Számomra volt a legnagyobb meglepetés, hogy a lovak körüli teendők tényleg lefoglaltak annyira a hétvégéken, hogy egyáltalán nem gondoltam a lábamra, pedig jobbára csak enni adtam nekik, és csutakolni segítettem a lovászoknak. Egy idő után már teljesen természetes volt a részemről az, ha felültem a buszra, ami kivitt Staten Islandre és az egész délutánomat állatok között töltöttem.
Persze nagy segítségemre volt az a bizonyos nő is, aki teljesen a helyén tudta kezelni a rehabilitációs folyamatot. Hajlandó volt sétálni velem a birtokon – már ameddig bírtam azt – és sokat beszélgettünk jobbára spanyol nyelven. Így volt szerencsém elsajátítani azt, ahogyan a mexikóiak beszélik a nyelvet ezáltal pedig még könnyeben értettem szót sok emberrel a munkámban is. Hogy ez mennyire számított jelenleg szánalmasnak... Abba egyszerűen nem akartam belegondolni.
Minendesetre, mint a legtöbb hétvégémen, most is egyszerűen elhagytam a lakásunkat, Lanának pedig csak elordítottam magam azzal kapcsolatban, hogy estig ne váron haza. Nem voltunk annyira jó viszonyban, hogy egymásnak bármiről beszámoljunk, meg őt elég könnyű kajával lekenyerezni. Rosie-nak is vittem egy csokor virágot, mert kicsit sem volt titok az, hogy a nő szépsége valahol igenis lenyűgözött... Emiatt pedig képtelen voltam csak úgy tekinteni rá, mint bárki másra. Rachel óta egyáltalán nem éreztem azt, hogy komolyan bármit is akarhatnék egy nőtől. Rosie viszont más volt és baromira bűntudatom volt attól, hogy vele éppenséggel jobban éreztem magam, mint a tulajdon barátnőmmel. Talán éppen ez volt az oka annak is, hogy nem bántam meg a szakításunkat, viszont ugyanakkor arra sem álltam készen, hogy bármibe beleugorjak most. Ugyanakkor boldoggá tett, hogy megint a lovarda felé tartok és magam előtt sem tudtam letagadni azt, hogy lényegében már csak azért járok ide, hogy láthassam Rosie-t.
Pár saroknyira a lovardától szálltam le a buszról, azonban ma nehezebben ment a haladás, mint általában szokott. Igyekeztem naponta odafigyelni a tornára, viszont tegnap este el kellett mennem Lanáért a munkába, így későn keltem és a mai napra kénytelen voltam elnapolni. Lényegében ez is egyfajta foglalkozás, ami próbál összekaparni, tehát nem lett volna ildomos elkésni. Majd este egy kicsit több fájdalomcsillapítót veszek be.
Ilyenkor sosem voltam biztos abban, hogy pontosan merre  találom a nőt, tehát mint mindig, most is a karámoknál néztem meg először. Ezekben az órákban kifejezetten figyelt arra, hogy mást ne fogadjon. Szerencsémre most hamar meg is találtam, ami miatt hálát is adtam az égnek. Lehet nem lett volna energiám körbejárni az egész birtokot.
- Szia – rögtön spanyolul szóltam hozzá, mert már szinte teljesen természetes volt, hogy így beszélgetünk. Emlékszem mennyire meglepődött, amikor az orra alatt szitkozódott valamin, én pedig rászóltam. Az volt a pillanat, amikor kénytelen voltam elmondani neki, hogy mit is keresek itt pontosan.
- Tessék – amikor közelebb jött hozzám, átnyújtottam neki a csokrot, amit az ideérkezésem előtt köttettem neki. Jó ideje már annak, hogy egyáltalán nem kérnek pénzt, mert a kezelésemnek már vége. Viszont ennek ellenére is bunkóságnak éreztem volna, ha egyszerűen üres kézzel ideállítok hozzá.
- Van valami terv mára? – érdeklődve tettem fel a kérdést, a jobb kezemmel kicsit meghúzva a nadrágom, ami által könnyedén fel tudtam tenni a sérült lábam oda. Talán jobb lett volna, ha valami kaját hozok és akkor a fa tövében le tudtunk volna ülni piknikezni vagy bármi.

† szemüveg nélkül †   megjöttem     † 679 szóban