- Nem csak neked készül ám - lesek Reddiere, ahogy nagy szemekkel, kuncsorogva ücsörög mellettem, kinézve a kezem alól a húst, amit éppen pácolok. De csak kunyizik. Sóhajtok egyet és egy kisebb darabot levágva, odadobom felé. Röptében. Lenyeli, volt nincs. Kuncsorgás? Az van. - Telhetetlen - mosolygok rá. Azért kivárok egy hosszabb kuncsorgási időt, már csak azért, is, hogy tudja, nem nő a fejemre, de szívtelen sem vagyok. Még párszor eljátsza, s én is adok neki. Úgy vettem a húst, hogy számítottam a kuncsorgására, így senki sem fog szűkölködni az adag mennyiségében. S remélhetőleg a minőségében sem. - Látod, nincs több. Elfogyott - tárom szét a kezem felé. Beletelik pár másodpercbe neki, mire rájön, ez a nem kapsz többet jelzés, amire megtanítottam. Így inkább bevonul a nappaliba, egy hatalmas sóhajt azért még hallok tőle. Beteszem a hűtőbe a bepácolt húst, elég nagy mennyiség, elfér ha két, majdnem három rekeszben. Míg a legtöbb helyen az a szokás, hogy mindenki magának grillezik, és azt eszi, errefelé kölcsönösen a másikat is megkínálják. Ebből alakult ki egy egészséges versengésnek mondható, kié a legfinomabb, legjobbra megsütött, legfinomabb pácú és még sorolhatnám, steake. A sör is ott pihen a hűtőben, kész hadosztálynyi, bőven jut belőle mindenkinek. Holnap lesz az év első grillezős hétvégi napja, mikor az egész utcabeli kiköltözik az utcára, grillel, gyerekkel és jókedvvel együtt. Idilli lehet, mégis, dolgoztak rajta már a szüleink is, a maguk idejében, hogy ez a boldog hangulat meglegyen. Kell, szüksége van mindenkinek erre a kikapcsolódásra és tényleg nem tudom megérteni, miért ne lehetne együtt élni úgy, ahogy mi tesszük itt. A grillt már délelőtt letakarítottam, még ősszel úgy tettem el, hogy télen ne legyen baj, így csak egy lemosás kellett neki és kész is volt. Másnap tizenegy körül elkezdtek mozgolódni az emberek, s elkezdték kipakolni kényelmesen, ráérősen a maguk kisebb nagyobb dolgaikat a ház előtti fűre, s elkezdődtek a beszélgetések. Addigra már lefutottam a kötelező köreimet és az edzőtermet is meglátogattam. Muszáj formában maradnom, a kapott behívó után meg végképp. Ez nem az a fajta baráti meghívó volt, amit udvariasan, de visszautasíthatok. Vállaltam kötelezettségeket, mikor tartalékba helyztek, és az egyiket nem régen pendítették meg. Most azonban a grillre tudtam gondolni, és arra, hogy remélem, Reddie nem fogja felfalni az összes steaket, amiről úgy gondolja, hogy az övé. Nem szokása, de amilyen, el tudom képzelni, hogy egyszer csak megteszi ezt. Gyors zuhany után elkezdem kipakolni a garázsból a grillt, Reddienek meg nagyon jó a memóriája. Már a grill pucolásánál is ott nézte, mit csinálok, mintha várta volna, mikor veszem ki a húst. Egészen csalódott volt, hogy végül nem lett belőle semmi. Nem is adtam neki, nem akartam, hogy csak azzal kösse össze. A szokásos beszélgetések is nekikezdődtek, így még lassabban haladtam a kipakolással, amit nem bántam. Ráérek.
Amikor megkaptam a kedvesen megírt invitálást a hétvégi közös grillezésre, némi izgalom fogott el. Tudtam, hogy lesz ilyen, hiszen már a beköltözésem napján értesültem róla, hogy szoktak ehhez hasonlókat rendezni, amint beköszönt a jó idő. Amint a tél elvonult, és a meteorológusok kivételesen meleg tavaszi hétvégét jósoltak, már jött is a kis meghívó, és a leírás vele együtt arról, hogy mire számíthat az ember. Teljesen belelkesültem, pedig még mindig nem mozogtam annyira otthonosan a környéken, és attól is tartottam, hogy közel engedjek magamhoz másokat. Mégis, igényeltem a társaságot, és szerettem volna tartozni valahová. Nem akartam én lenni a fura kívülálló új szomszéd. Pedig már biztos rám aggatták ezeket a jelzőket. Napokkal korábban elkészítettem a legjobb pácomat a steakhez, amit természetesen bélszínből készítettem elő. Ezen kívül hamburgerhez is gyúrtam össze húspogácsákat, valamint hot-doghoz egyedi töltésű kolbászokat szereztem be, nem ám egyszerű virslit. Azért jelentősen megkönnyíti az ember dolgát, ha éppen egy éttermet vezet, és a beszállítóknál tud nagyobb mennyiségben kérni az alapanyagokból. Valamint megvan a megfelelő ismeretségi köre is ahhoz, hogy csak és kizárólag a jó minőséghez jusson hozzá. Elégedett voltam, és a három napig pácolódó, remek illatú húsok is reméltem, hogy azok. Már amikor reggel beleszagoltam a tartó dobozba, mosoly szökött az ajkaimra. Egyébként már jó korán felkeltem. Talán az izgalom volt, ami kilökött az ideiglenes ágyamból – matracomról -, de amúgy is azt terveztem, hogy a verhetetlen rebarbarás pitémet bizony reggel, frissen fogom elkészíteni. Ehhez még hozzájöttek a gyerekeknek szánt nutellás muffinok is a húsvétra való tekintettel nyuszis díszítéssel. Összességében elégedett voltam a teljesítményemmel. Amikor az ablakon kilesve láttam, hogy a többség már elkezdett kipakolni, és sokan már beszélgetve ácsorognak a szomszédok társaságában, én is elérkezettnek láttam az időt. Tisztára úgy éreztem magam, mint a régi július 4-ék egyikén, még gyerekkoromban. Elfogott a vágy, hogy beszéljek a szüleimmel, de végül háttérbe szorítottam, és elűztem a kellemetlen érzést olyan messze, amennyire csak képes voltam rá. Mostanában túl sokszor jutottak eszembe, amivel csak magamat kínoztam természetesen. Gondolataimból a grill kihúzása keltette zörgés rántott vissza a valóságba, valamint a kíváncsiskodó orrocska, ami nem sokkal a fenekem alatt nyomódott a combomnak. - Ó! – szökött ki a meglepettség az ajkaim közül, és ahogy lefékeztem, majd hátrasandítottam a vállam felett, már fel is fedeztem állandó kis vendégemet. – Helló, Reddie! – üdvözöltem a kutyust, fél kezemmel hátra nyúlva, hogy megvakargassam a fülét. – Jöttél néhány finom falat reményében segíteni, hm? – mosolyogva dörzsölgettem ott, ahol már kitapasztaltam az itt lakásom óta, hogy szereti. – Na, menj egy kicsit arrébb, mert nem férek el tőled! – bökdöstem arrébb egy kicsit, hogy én is fel tudjam állítani a grillt. Nem az enyém volt, hanem itt találtam a garázsban, de kapóra jött. Szépen letakarítottam, és felújítottam, így már használható állapotú volt. - Hol a gazdád? – kérdeztem tőle, miután megtaláltam a megfelelő helyet, a négylábú pedig továbbra is kitartóan bámult rám. – Ha ő nem adott, én sem fogok! Ne is reménykedj! – szóltam rá szigorúan, tekintetemmel a szomszédomat keresve. Nem is kellett sokáig nézelődnöm ahhoz, hogy meglássam őt. – Helló, Adalrich! – integettem oda neki, amint felé közelítettem. Magamhoz vettem némi muffint, mert hiába szántam a gyerekeknek, ezt azért könnyebb volt szállítanom a kis kosárkámban, és meg is kínálhattam belőle. - Látom ön is készülődik. Mi lesz a menü? – mosolyogtam barátságosan, kedvesen érdeklődve. Nyomomban természetesen a kíváncsiskodó Reddievel.
Reddiet még láttam valahova menni, felfedezni, rendszabályozni nem kell, annak ellenére, hogy mindenkihez odamegy, érdeklődik, üdvözli, s úgy egyáltalán, élvezi az emberek társaságát. Szép ellenpólusa nekem. Josie egyből megtalált, traktálva az unokáival, amit csak azért nem bánok, mert utána már nem fog vele megkeresni, mert azt megjegyzi, kinek beszélt már róla. Ugyanakkor élvezem is, mert mindazt a szeretetet, ami benne van, teljes szívből adja másoknak. A grillt kérte, tegyem ki, neki nehéz, s tavaly halt meg a férje, így elég nehéz neki egyedül kiráncigálnia a garázsból. A zajra Maggie háza felé pillantok, de látom, elég derekasan boldogul a grillel, így befejezem Josienak a grill felállítását. A kezemet a konyharuhába törölgetve tartottam át az úton, mikor meghallottam Maggie hangját, s visszaintegettem neki, mosolyogva. - Szia Maggie! - Remélem, jól érzi magát itt. És ahogy látom, Reddie is. Le nem szakadna róla. Füttyentek neki, hogy elvonjam a figyelmét. Természetesen, mivel szerinte olyan nagyon nagy bajt nem csinált, a füle botját ugyan mozdította, de nem nem jönne ide. A konyharuhát leteszem a grill melletti padra, a kocsival beálltam, s a feljáróra pakoltam mindent, hogy kényelmesen elférjen mindenki. - Igen, sok éhes száj lesz kíváncsi, milyen étel is készülődik a rácsokon - mosolygok rá, felnyitva a rácsot. - Látom a kényeztetés máshogy is meglesz. Felnyitom az egyik dobozt, amiben a pácolt húsok várakoznak. - Nagyi svéd receptje alapján. De szerintem a titok a hozzá adott mártásban van, amivel sosem vitatkoztam nagyival - mosolygok. - S ön, Maggie? Már nagyon kíváncsiak ám a steakjére, remélem, készült a mennyiséggel - itt nyitottak az emberek és főként, nagyon kíváncsiak. - Megtalálta a grillezőjét? - Nézek a háta mögé, a grillre. - Nem tudtam, itt hagyta-e. Nagyon jó grillezője van, és van egy gyanúm, hogy nem ezen fog múlni, hogy remek steaket fog készíteni. Reddie, nyugalom van - már teljesen izgatott. Később lenyugszik. - Menj a gyerekekkel játszani - dobom el az egyik labdát, frissen vett, a másikat valahová elásta.
- Ilyenkor, hogy működik? Mindenki megy a másikhoz, és annál eszik, akinél szeretne? Vagy akinél éppen maradt még valami… - tettem hozzá mosolyogva, nyomomban a kutyával. Talán tényleg nekem is be kellene szereznem egy négylábú társat, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Meg tudtam volna ezt szokni, az már egyszer igaz. - Hm, remek illata van! Majd, ha elkészültek, mindenképpen csippentenék belőle egy falatot. Csak csínján, hogy másnál is tudjak még kóstolni. – azért az illat egyből megcsapott, ahogy felnyílt a doboz, és meg kellett állapítanom, hogy hozzáértő készítette. Még a végén szégyenben maradok itt, pedig én élek abból, hogy steaket gyártok az étteremben. – Azzal készültem, de be kell vallanom, most már elbizonytalanodtam egy kicsit a tudásomat illetően. – vallottam be Adalrichnak is töredelmesen. Ehhez azért mellékeltem még egy mosolyt, hogy csak félig vegyen komolyan. - Igen, a garázs egyik sarkában volt elrejtve. Rá lett pakolva néhány holmi, de szerencsére sikerült meglelnem. – húztam ki magam büszkén, mert nem egyszerűen előkerestem, hanem szépen le is takarítottam, ahogyan azt illik grillezés előtt. Ez is az elengedhetetlen előkészületek szerves része, én legalábbis így tartottam. - Igazából hamburger húspogácsákat is gyúrtam néhányat, hátha valakinek ahhoz lenne kedve. Még a bucit is én sütöttem. – büszkélkedtem tovább. Persze nem nagyzolásból mondtam, hanem csak beszélgetni próbáltam. Csevegni, ahogy a normális emberek szoktak általában, az én fogalmaim szerint. Nem mindig ment olyan jól, leginkább az aktuális hangulatom függvénye volt, de legalább igyekeztem végre nyitni mások felé, nem csak magamba fordulva kushadni a négy fal között, mert az biztonságos. - Ó, majdnem elfelejtettem… - kaptam hirtelen észbe, és már nyújtottam is felé kínáló mozdulattal a kosárkát, amit a kezemben tartottam eddig. – Sütöttem néhány nutellás muffint, leginkább a gyerekeknek. Kér? – ahogy felemeltem a ruhát, amivel letakartam a támadó legyek ellen, egyből felszállt az édeskés illat, nekem meg összefutott a nyál a számban egy pillanat alatt. Ennek ellenére mégsem vettem ki egyet sem, ezt az utca lakóinak szántam. Odabent úgyis hagytam még néhány darabot a biztonság kedvéért. - És szerintem tegeződjünk most már. – ajánlottam, egy újabb mosolyt villantva felé. Nem akartam nagyon távolságtartónak, és karót nyeltnek tűnni, ezért is dobtam fel a lehetőségét annak, hogy közvetlenebb legyen a viszonyunk. – Volt egy asztal is még hátul a fészerben, ami ilyen sörpadhoz hasonló kinti bútor. Segítenél majd kihozni oda a kocsi beállóra? Arra már inkább nem vállalkoztam egyedül, azt hiszem, hogy meghaladná a képességeimet. – vontam meg a vállaimat könnyedén. Ezért hátrányos, ha az ember magára van utalva, még ha meg is vannak a pozitív oldalai.
credit • Szörnyen sajnálom, hogy csak most! • szószám
Megértem a kérdését, és egy kupac asztal felé fordulok, s mutatok. - Azt lassanként kitesszük az utca, vagy járda egy részére. Van, hogy a gyerekek focizni vagy játszani akarnak, így meghagyjuk nekik az utcát. és mindenki odateszi a kész ételt, így nem lesz abból sértődés, ha nem valaki nem vesz valamelyikből - mosolyodom el, s egyben jelezve, hogy érdemes kis porciókat megkóstolni. Gyerekként kerültem ide, a kamasz szervezet és a folyamatos lejátszás miatt nem tűnt fel, mennyit voltam képes elpusztítani, aztán később már ésszel vettem a falatokból. - Reddie, hát felbukik Maggie! - Nézem, hogy szinte a sarkára lép, ahogy megyünk, mire értetlenül rám néz, de lejjebb marad. Kíváncsian várom a reakcióját, tudva, hogy ha valaki tapasztalt a steakekben, akkor ő mindenképpen az. - Köszönöm! Nagyit még mindig nem verem kenterbe, de szerintem nem is tudom. Nincs nagyi szívem, hogy beletegyem - mert szerintem nem a gyakorlat volt a titka. A jó kis odafigyelés, amit csak ő tudott adni, az hiányzik belőle. - Természetesen! Jó elgondolás a kis porció. Mgjegyeznék, ha nem veszel az övékéből és nem dícséred meg - mosolyodom el újfent. - Ezt a steacket - mutatok a sajátomra. - csak akkor érdemel dícséretet, ha valóban az. Így tudom, hogy ha nem jó, mit javítsak rajta - mert a következő kérdésem úgyis az lenne, hogy miben rossz, vagy mit kívánna még. És a következő alkalommal beleteszek egy adagba, kipróbálásképpen. - Ugyan miért? - Tekintek rá érdeklődéssel. - Még meg sem kóstolta senki az ételetét. Márpedig az illatok alapján ebben éppen nem kételkednék. Elég csak Reddiere néznie - mert bizony Maggiere tekint, én továbbra is le vagyok tudva. - Akkor itt hagyta. Igaz, a fiának kevés ideje van grillezni - értem meg. Nem ajánlom fel utólag, vagy emlékeztetem, hogy ha segítségre van szüksége, szóljon. Bízok mindenkiben, hogy boldogulni képes, ha nem, akkor kér segítséget. És jó látni, hogy örül annak, megoldotta. Néha valóban nehéz. Nekem is az volt. Jó ideig szortíroztam, mire minden leegyszerűsödött. - Annak nagyon fognak örülni, a hamburger a másik kedvenc. Az például nekem nem megy annyira. A steakekben jobban otthon vagyok - Főleg, hogy sokat nem főzök. - Tényleg? Úgy még egyedibb lesz. Mármint úgy érti, hogy ön készítette a bucit s sütötte meg? - Te jó ég, akkor mennyei lehet, csakis! S érzékelek még valamit, amit nem tudok hová tenni, s mivel nem vagyok a lélekkel foglalkozó ember, így csak megjegyzem. Meglepetten pillantok a letakart kosárkára, majd rá. - Már ezzel a szívükbe lopja magát, szerintem - a gyerekeikre a legbüszkébbek, s ha valaki így nyit, akkor már most nyert ügye van. - Nagyon köszönöm! - Két ujjal óvatosan kiveszem az egyik süteményt, ne érjek a többihez, majd megkóstolom. Már az illata is teljesen lázba hozott, s nagyon kíváncsi lettem az ízére is. Élvezkedek a falattal, s mivel evés közben nem szokásom beszélni, az arcomról mindenképpen le lehet olvasni a reakciót ami a mennyeivel egyenlő. Éppen olyan édes, ahogy szeretem, s a tészta! - Ez nagyon mennyei! Pillanatok alatt el fog fogyni! A kérésre elmosolyodom, s mivel a balomban van a sütemény, így a jobb kezemet felé nyújtom. - Al tökéletesen megteszi - nem tegezem, míg úgy nem látja, hogy most már megvan az a bizalom. - Nos, ha nincs más dolgod, javaslom, hozzuk most ki, s azután már nem kell a húsra figyelni, nehogy odaégjen - s indulok el a fészer felé, útközben bekapva a muffin másik felét és csak elégedett mormogásom és arcom jelzi, mennyire is finomnak tartom továbbra is a muffint, amit készített. - Nyitva van a fészer? - Reddie persze egyből lohol megint, mert látókörön kívülre kerültem. - Merre láttad? - Nézek körbe, ahogy végül kinyílik a fészer ajtó. - Van egy asztal és két pad hozzá. Meglett mind a két pad? - Nem figyelem mások életét, ez is a tavalyi grillezésből maradt meg, mint kép, ahogy kihozzuk neki, s mivel este a fia látogatta meg, így ő vitte vissza a holmikat a nejével. - Megyek majd háttal - így is kerülget minket Reddie, úgy meg tényleg könnyű elesni. - Nyugalom van, az asztalt hozzuk ki - simítom meg a fejét, majd kikérem a labdát a kezéból és jó messzire elhajítom, az utca felé. Sokat baseballozok, s a dobást jobban szeretem. - Addig foglald le magad - azzal újfent a fészer felé fordulok. - Lássuk csak, mire jutunk.
Kezdőlap
• szószám
