Ennie egy része biztosan örült volna, hogyha megszabadulhatna tőlem, de csak-csak be kellett lássa, hogy nélkülem anya és apa nem engedte volna, hogy az egész tavaszi szünetet itt töltse. Nekem sem engedték volna, hogy az egész tavaszi szünetet itt húzzam végig nélküle, szóval a kör már-már bezárulni látszik, amíg fel nem tesszük a kérdést, hogy Nathaniel Wyndhamet például hogyan érintik ezek a korlátozások – adott esetben ő itt maradhatna egyedül? Néha Ennie-re nézek, és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy anya és apa tudatában lenne annak, hogy amikor Ennie megkérdezte őket, hogy bánnák-e, ha Nate is velünk tartana, akkor azt úgy értette, hogy mindhárman a tavaszi szünet teljes hosszában ki sem tennénk a lábunkat Montauk közeléből. De aztán én nem tettem fel erről kérdéseket Ennie-nek, ő pedig nem úgy viselkedett, mintha eleve elfogadott volna bárminemű kérdést, ami ezt feszegeti.

Egyébként már csütörtökön megérkeztem Vermontból. Egy nappal előbb abbahagyták a tanítást, minél előbb ki akarták üríteni az iskolát, mert hétvégére hatalmas hózáport ígértek. (Van egy helybéli srác, Hugh. Együtt járunk irodalomra. Ő mesél mindig rémtörténeteket az örök vermonti télről, szóval amúgy nyilván rém unalmas alak, de egyrészt néha még elképedek, mikor ezek a rémsztorik beigazolódnak az ottani hidegről, másrészt tőle tudom, hogy tényleg le is esett húsz centi hó – három nap múlva semmi nem maradt belőle –, de csomóan ott ragadtak hétvégére a kollégiumban, szóval mázli, hogy… hogy ööö… fogalmam sincs, mi a mázli. Mindig csak az első harmadát jegyzem meg a mondandójának, de néha azzal nyugtatgatom magam, hogy már csak pár hónapot kell kihúznom mellette az érettségiig, utána elfelejthetem azokat az első harmadokat is.)
Összesen két napot töltöttem a városban, aztán úgy beszéltem meg anyával és apával, hogy Montaukból mennék vissza Vermontba. Az alatt a két nap alatt meg egyébként nem történt túl sok minden, éppen csak hagytam Ennie-nek, hogy rábeszéljen, hogy menjek vele Montaukba, hogy velem aztán eleve őt is elengedjék, meg hogy Nate is jöhessen (kiderült, végig ez volt a kulcspont).
Nem mintha sokat kellett volna győzködnie, de a végső érve végül is az volt, hogy elrángatott pénteken ahhoz a barátnőjéhez, aki szakasztott úgy nézett ki, mint Mia Wallance, csak folyton feketét hordott, ennél a barátnőjénél pedig el tudtuk költeni az összes Vermontról maradt zsebpénzemet, és az összes anyától lopott húszdollárosát fűre. Az élet meg innentől szépnek tűnt, dacára annak, hogy a hátsó ülésen nyomorogtam két és fél órán át az út alatt. Majd, miután diszkréten beálltam egy benzinkúton, végig olyan vízióim voltak, hogy ha Ennie a következő gyorshajtásos előzésénél esetleg frontálisan ütközne valakivel, akkor ő halna meg a legnagyobb eséllyel, aminek a gondolatával a hátsó ülésen töltött idővel arányos mennyiségben mind inkább, egyre-egyre megbarátkoztam, de közben meg volt mégis valamiféle halálos rettegés bennem, hogy mi van, ha ugyanebben a balesetben én esetleg tolószékbe kerülök.
Nathaniel Wyndhammel ebben a gondolatmenetben nem foglalkoztam. (Gondolom, csak mert szétvetett a féltékenység az anyósülésért.)
Aztán a következő három napban még vagy százezer olyan gondolatmenetem volt, amiből egyszerűen csak kimaradt, dacára a közösen rendelt pizzáknak, a reggelire benyakalt pezsgőknek vagy azoknak az alig észrevehető, együtt érző összenézéseknek, valahányszor Ennie elővette azt a hangsúlyát, amit olyankor használt férfiemberekkel szemben, mikor az illető férfiembernek a halálát akarta.

Magányos tengerparti séták hada (Hugh szerint olyan voltam, mint Lord Byron, miközben Mary és Percy Shelleyre vigyázott Olaszországban – ezt valahol a hóolvadásos sztorija előtt mondta telefonon), ha véletlenül felkeltem reggel, csak mihamarabb berúgtam, és visszaaludtam, a marihuánától folyton kótyagos voltam, az összes könyvet, amit elhoztam magammal (Hemingwaytől kezdve Dosztojevszkijig), egyszerűen egy sarokba vágtam, és napközben esetleg lenémított pornót néztem, miközben igyekeztem nem útban lenni nekik (ettől pedig sokkal inkább úgy éreztem magam, mint Lord Byron).

Majd eljött a szerda, és valahol a délután elején jártunk, mikor kikecmeregtem az ágyból. Tavasziasan hűs volt a levegő, ezért a vállamra terítettem egy pokrócot, miután a másnapos hányásokból letudtam kettőt. Émelygő gyomorral kávét főztem, és olyasmiken agyaltam, hogy igazából egyszerűbb lenne most meghalni, mint túltenni magam ezen a másnapon, aztán eszembe jutott az óceán part és a ház közé szorult távolság – elméletileg nem leküzdhetetlen, de napfényre kell menni hozzá, nekem pedig fogalmam sincs, hol a napszemüvegem –, ezért letettem a dologról, mert semmi jobb halálmód nem jutott eszembe, minthogy belegyalogoljak a vízbe, aztán mélyebbre, aztán még mélyebbre…
Kávé után valahogy még eltelt egy óra, és már majdnem három volt, mikor arra jutottam, hogy ezzel a nappal végül is nem érdemes kezdeni semmit, szóval úgy döntöttem, hogy visszaűzöm a tudatomat oda, ahonnan előmászott, tekerek egy kövér spanglit, és ha napszálltáig nem javul a dolog, akkor esetleg mégis vízbe fojtom magam.
Aztán keresni kezdtem a maradék füvet, aztán eszembe jutott, hogy Ennie-nél láttam utoljára, aztán keresni kezdtem Ennie-t, aztán nem találtam Ennie-t sehol, szóval ahhoz a módszerhez folyamodtam, mint bármely nagycsaládos, ha valamelyik családtagját a színe elé kívánja: félig fenyegető, de a létező leghangosabban elkiabáltam magam, hogy Vivienne Hart-Rubens, és csak mikor már úgy szívből kurvaanyázni kezdtem volna neki, hogy gyere már elő, hol a faszban vagy, akkor vettem észre, hogy nem egyedül vagyok a nappaliban.

Valahol a világon van egy fazon, aki – mint az az épp olvasott cikk alatt kígyózó kommentszekcióból kiderült –, 9 évet szánt az életéből arra, hogy kiderítse, mitől lesznek boldogok a csigák. Az articsókától, egyébként. Amennyiben hinni lehet NemRegisztráltFelhasználónak, a szóban forgó fazon – aki vagy brit tudós, vagy nem – felfedezte, hogy a tesztalanyok vicces arcot vágnak, ha finomat esznek, ami összefüggésbe hozható a boldogsághormon termelődésével. Ez a megállapítás felvet olyan további fontos kérdéseket, miszerint:
- Amúgy hol a csiga arca?
- Ki dönti el, hogy vicces-e az arc, amit vág?  
- Minden csigának ugyanaz a finom?
- Ha nem, akkor azokat a csigákat, akik nem szeretik az articsókát, mi teszi boldoggá?
- Meg amúgy mi szomorít el egyáltalán egy csigát?
Az épp olvasott cikk alatt kígyózó kommentszekció alatt kígyózó kommentválaszok sajnos erre nem felelek, ellenben sokkal filozofikusabb irányba terelik az egyébként tudományos kérdéskört. MysticToast szerint, például, a csigák rosszak, és a rossz csigák – ami ezek szerint létező fogalom – nem érdemlik meg a boldogságot. Terdferterson meg úgy gondolja, MysticToast személyes ellenszenvét vetíti ki rájuk, és nem tud objektív maradni a témában. Nate szívesen nyomát hagyná az egyetértésének az utóbbi felé, ha nem lenne már 37 perce lefagyva a telefonja. Persze, ha nem lenne már 37 perce lefagyva a telefonja, akkor valószínűleg nem is holmi csigaboldogságra pazarolná az életét a kanapén, ahová száműzték. Vagy hát, száműzte magát? Amolyan közös megegyezésen alapuló döntéshozatal volt, amiben Ennie a hálószobán kívül akarta tudni azért, amit mondott, tett vagy gondolt, ő meg jobbnak látta, ha még azelőtt eleget tesz az óhajnak, hogy kiderülne, fogalma sincs, épp miről van szó. Valamikor kedden koradélután, mikor kérdés nélkül és pofátlanul megette az utolsó szelet pepperónis pizzát, Vivienne lebaszta, és ő lényegében azóta nem figyelt rá.
Nem teljesen szándékosan, csak egyfajta önkéntelen védelmi mechanizmusként okozott tudati rövidzárlatot nála, amikor úgy ejtették ki a nevét. Egyébként is volt valami baljós abban, ha az ember teljes nevét használták, az övében ráadásul ott volt az a th hang is. Az a rohadt, sziszegős th hang. Nem segített az sem, hogy mellé a vezetéknevének utolsó szótagja is rendszerint hörgésszerű visszhangot kapott. Mint a macska torkán akad szőrgolyó, a második ilyen után rá akart szólni a lányra, hogy nyelje le, vagy köpje ki, de legalábbis valamit kezdjen vele, mert egészen idegesítő. Aztán persze nem tette, mert ez a mondat egyszer máskor, egy másik kontextusba illesztve már elhangzott közöttük, és hát nem lett jó vége. Meg amúgy nem igazán érdekelte az egész, így végül nem kért bocsánatot azért sem, mert kérdés és szó nélkül megette az utolsó szelet pepperónis pizzát.
Pedig, ha megtette volna, ha nem is okosabb, de legalább egy kicsit kevésbé buta, akkor lehet, hogy nem köt ki végül a nappaliban, és veszteget több, mint fél órát kibaszott puhatestűek jókedvére. Vagy mondjuk hónapokat Vivienne Hart-Rubensre.
Nem, mintha neki, pont neki egyébként bármi joga lett volna panaszkodni. Úgy egyáltalán valaha is.
Ha Ennie nem lenne, akkor könnyen lehet, most épp Ellát nézné, ahogy teljesen átlagos dolgokat csinál bikiniben, ami pont háromszor izgalmasabb, mintha ruhában lenne teljesen átlagos. De ebben a történetben Ella meg úgyis Warrent nézné és összességében végül Nate ismét csak egy felesleges tényező lenne az egyenletükben. Akkor már inkább Montauk, és inkább Ennie, aki lehet, hogy nem is kedveli, de mégis mindig felé nyújtja először a vodkás üveget, mindegy kik és hányan vannak még körülöttük. Fű itt is van, alkohol itt is van, és az ablakon beszűrődő délutáni napfény például szintén egy szerethető eleme a vízparti ház nappalijának. Csak Sawyer jelenlété bomlasztja némileg az esztétikai összképet, de ő meg – hanghordozásából ítélve – épp Ennie-re dühös, úgyhogy ezt el lehet nézni neki.
- A szobájában van – kezd bele készségesen, miután az illetékes realizálja a létezése tényét. De legalábbis ránéz, az meg majdnem ugyanaz. – Vagy félúton vissza Manhattanbe. Egyik esetben sem fog meghallani, amivel persze nem azt mondom, hogy akár be is foghatnád, csak hát, tudod…
Hétfő óta most először nem fájt a feje. Lehet, azért nem volt másnapos, mert tegnap többet hányt, mint amennyit ivott. Lehet azért, mert még mindig részeg kicsit, csak már fel sem tűnik neki. Egyik sem számít úgy igazán, mert a létező összes forgatókönyv szerint megbánással fog végződni ez a hét is, pont ugyanúgy, mintha Bradfordékkal ment volna Southamptonba. Mégis, boldog csigákra gondolva, csendben elpusztulni azért csak jobb.

Ennie nincs a házban.
Ezt pedig egyrészt mondhatnám arra alapozva, hogy ordítottam annyira hangosan a nevét, hogy biztosan meghallja. (Most, gondolom, ha nem a húgomról lenne szó, megjegyezhetném, hogy Vivienne olyan fajta lány, akit az orránál fogva lehet rángatni, ha elég hangosan ordítja a férfiember a nevét, ezt így már többen, többféle módon kielemezték nekem, de úriember becsület szavamra, hogy csak azok hallották vissza tőlem a sztorit, akiknek feltétlenül muszáj volt.) Az igazsághoz az viszont közelebb áll, hogy a szobája előtt már pont eltrappoltam, oké, jó, sőt, be is nyitottam, és ha már az őszinteségi rohamnál tartunk, ebbe a benyitásba még az is belefért, hogy át is kutassam a szobájában lévő titkos helyeit. (Az eredmény: az ágy mögött egy fél üveg vodka – annak a látványától hánytam el magam először, szóval végül érintetlenül hagytam –, az éjjeli szekrény alatt negyed üveg gin – kiváló választás, el kell ismernem -, a könyvespolcnál egy használt óvszer csomagolása – megvan rá az esély, hogy az előző hétvégénél régebb óta várja, hogy valaki kidobja onnan -, a tegnapi, földön hagyott-felejtett farmerjának a zsebeiben pedig találtam vagy tizenhét és negyed dollárt – ebből az aprót otthagytam.) A helyzet az, hogy nem is annyira Ennie-t akartam megtalálni, mint a maradék füvet, az viszont eszembe sem jutott – jó, oké, eszembe jutott, csak reméltem, hogy nem ez a helyzet, hát szóval felötlött bennem, hogy ezek esetleg együtt tűntek el.
- Nyomorult picsa – dünnyögtem körülbelül annyira teátrálisan, mint egy rajzfilmfigura. Bár az esetek túlnyomó részében nem sül el jól, ha rajzfilmfigurák káromkodni kezdenek, mert az mindig-mindig valami ócska simlit sejtet maga mögött, ami aztán az illető rajzfilmfigurát (hát, ebben a párhuzamban most akkor engem) olyan helyzet elé állítja, ami helyzetben aztán dolgokat kell tennie, pedig ha általában dolgok tevésére vágynék, nem másnaposan állnék egy nappaliban, füvet keresve, hogy aztán csak kidőlhessek, és várhassam, ahogy csendben véget ér a világ.
De Ennie nincs a házban. Eközben pedig, ha Nathaniel Wyndham a kanapén fekszik, és feldobja annak a lehetőségét, hogy a húgom esetleg már úton van New York felé, akkor… hát, nézd, két lehetőségünk van: Ennie vagy valóban New Yorkba tart, vagy ez a tag már megölte, feldarabolta és elásta a hátsókertben. Ha az utóbbi eset is állna fenn, akkor is érdemes úgy kezelni ezt az egészet, mintha Ennie tényleg csak hazament volna, mert a tag vagy fél fejjel magasabb nálam, és azt hiszem, felbosszantanám csak, hogyha az életemért kezdenék alkudozni vagy futni, plusz nem is vagyok olyan állapotban, hogy bárhová is elkezdjek futni, plusz, ha jobban belegondolok, hosszútávon nem járnék annyira rosszul, ha engem is feldarabolna és elásna a hátsókertben, de – és ez egy fontos de – nem csak futni nem vagyok képes, hanem ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy bárkinek a felbosszantásába bármennyi erőt feccöljek, kecsegtető halál ide vagy oda.
- A rohadt életbe – dünnyögtem megint, de ezt már csak úgy magamnak, mindenféle különösebb érzelem nélkül.
Szóval, ha Ennie nincs a házban, de fél úton járhat Manhattan felé, akkor még úgy két órám lehet vissza, mire anya és apa megtudja, hogy Montauk-ban maradtam egyedül, amiért valamilyen kifacsart logika mentén biztos engem tennének felelőssé, hiszen megmondták, hogy nem maradhatok egész hétre itt magamban. Nem akarok én is visszamenni New Yorkba, hogy a szünet végéig azt hallgassam tőlük, hogy mi a fenéért maradtam itt, amikor Ennie menni akart. Meg, azt hiszem, nem is nagyon mehetnék vissza New Yorkba úgy, hogy itt hagyom a kanapén a tagot, aki vagy megölte Ennie-t, vagy nem, innen pedig a helyes lépés az lenne, hogy felhívom anyát és apát, hogy Ennie-t én magam elvesztettem, illetve a tag a kanapén vagy megölte, vagy csak elzavarta, és hogy náluk esetleg jelentkezett-e a lányuk, vagy hívjam inkább a zsarukat, de ugye nem baj, ha attól még innen mennék a következő hétvégén Vermontba.
Ennie-t sem hívhatom fel, mert jobban megnézve, a tag a kanapén nincs kimondottan olyan állapotban, hogy bárkit is megöljön, elásson, feldaraboljon, szóval nem az, hogy Ennie lenne biztonságban tőle, hanem hogy lehet, hogy inkább ő lett kettőnk közül itt hagyva, és se őt, se magamat nem tenném ki annak, hogy Ennie-től halljam vissza, miért történt ez. (Ez most úgy hangzik, mintha ilyen vadállat lennék, aki bármi áron védelmezi a húga becsületét, pedig mikor az előbbieket mondtam, főleg azokra az italokra gondoltam, amiket még együtt húztunk le, és amik után már nem venné be a gyomrom Ennie rikácsolását, itt most igazán szívességet teszek, hé!)
Sóhajtottam, elővettem a telefonom valamelyik zsebemből, komótosan kikapcsoltam, visszaraktam a zsebembe, és csak abban bíztam, hogy valami másféle kifacsart logika mentén anya és apa majd Ennie-t teszi felelőssé, hogy nem érnek utol engem - mondjuk úgy két napon át –, két nap múlva pedig micsoda megkönnyebbülés lesz nekik, hogy amúgy végig csak itt döglöttem, miután a húgom, a saját vérem, képes volt itt hagyni. (Ha azt gondolod, ez nem jön be, gondold végig, melyikünk szemét szúrják ki zsebpénzzel szülői gondoskodás helyett, és melyikünk az, akinek anyától kell lopni pénzt fűre, egy-null picsa, téged legalább szeretnek!)
Ezek után visszanéztem Nathanielre.
- Szeretnél helyettem valamit te mondani? Vagy van-e arról bármi híred, hogy a hölgy hagyott-e nekem valamit?
Ugyanakkor, végtelensok fű nélkül mi a francot lehet itt csinálni?