A szabadidős tevékenységeim közé tartozik a mozi látogatás is. Hiszen mi lehet jobb egy unalmas estén, mint végre kimozdulni a szobád négy fala közül, hogy legalább két órát egy nagyobb szobában tölts? Óriási vetítővászont bámulva és gyönyörködni az eléd táruló képi világnak (igen green screen, meg 3D, rólatok van szó), na meg a hangfalak meg csak fokozzák az élményt, főleg, ha egy filmnek még a soundtrack-je is remek. Bocsi, Charlie Chaplin, Audrey Hepburn és mások, de a ti időtök óta Hollywood és vele együtt a filmipar sokat változott mára, én pedig nem panaszkodok miatta.
Élvezem. Végtére is nem hiába számítok a helyi moziban törzsvendégnek vagy nézőnek, kedvezményre jogosító kártyával meg miegyéb. Minden hónapban eljövök és beülök egy-két filmre. Nyáron sűrűbben is, akár, hogy ha olyan a kínálat.
Na de a mostani kínálat! Nem csak, hogy az összes kiadott trailert végignéztem, meglestem az IMDb-n a szereposztást, Rotten Tomatoes-on az első értékelésekbe beleolvastam és még a kedvenc filmekkel foglalkozó youtube csatornákon is meglestem miket gondolnak előzetesen vagy már a látottak alapján. Alaposan kellett döntenem, hogy melyik filmre áldozok időt, ami véges.
Mivel most nem gyerekfilmre, rajzfilmre jöttem, így nem hoztam magammal Bent és Zoet, mivel a korhatár miatt nem nézhetnek semmi tizenkét éven felülieknek szólót. Anyu 1.0 szörnyülködne és Anyu 2.0 vezényletével bele se merek gondolni mit művelnének velem, hogy ha nagyobbaknak vagy egyenesen felnőtteknek való filmre akarnám őket becsempészni. A többi testvéremet pedig nem kérdeztem meg, valószínűleg mindegyiküknek más programjuk van ma estére és más partnerlehetőségem se igen akadt. Ezért egyedül merészelem megnézni.
Az idejutással szerencsére nem volt bajom, ide már jól eltalálok. A jegyvásárlás se volt gond, ahogyan a popcorn és a gyümölcslé vétele se. Rutinos dolgok ezek mielőtt beengednek a moziterembe. De a várakozás! Próbálom elütni az időt a kirakott filmplakátok nézésével, az életnagyságú Thor és más szuperhősös, filmes szobrok és kartonfigurák bámulásával. A tekintetem közben néha a körülöttem lévő baráti csoportokra és párokra téved miközben én itt ácsorgok egyedül… Azt hiszem a bátyám erre jegyezné meg, hogy szánalmasan nézek ki… És még csak nem is romantikus filmet fogok megnézni, hanem egy horrort.
Sóhajtok és inkább lefelé bámulok az edzőcipőimre. Nem mintha egyik közösségi portálra se tudtam volna kiírni, hogy keresek valakit, aki hajlandó eljönni velem, csupán nem akartam tényleg szánalmasnak, nagyon kétségbeesettnek tűnni. Belső, pár perces depis hangú monológomból hirtelen kiránt a nekem csapódó alak és, hogy valami telibe rám ömlik.
A váratlan dologtól nagyot pislogok és ösztönösen lépek egyet hátrébb. Még mindig lefelé nézek, látom, hogy az ütközést követően pár szem a popcornomból kapitulált a fölre. Majd kicsit feljebb nézek magamon és észreveszem, hogy a fehér tiszta felsőm most már nem olyan tiszta, mint amikor felvettem. Egyértelműen egy nagy kólafont éktelenedik rajta.
Élesen beszívom a levegőt az orromon és próbálok nem felsikítani. Ugyanis az egyik kedvenc felsőm az áldozat.
- Azt hinnéd, hogy miután leszar egy galamb és nekihajtasz egy postaládának, már nem történhet rosszabb… Erre hirtelen neked jönnek és leöntenek… Nos, köszi, Karma! – motyogom az orrom alatt, csak magamnak, kicsit bosszúsan.
A fejemet ekkor felemelem és megpillantom a támadóm arcát, a srácot, aki éppen nagyon néz engem. Vagy is nem engem, a foltot, mire újra lepillantok és realizálódik bennem, hogy a kóla miatt eléggé átlátszik a melltartóm. Gyorsan eltakarom a dekoltázsomat azzal, hogy a popcornos dobozomat és a gyömölcslémet (amit normális üvegben van és kupak zár le) tartó kezeimet szorosan magam elé emelem, hogy ezek és a karjaim eltakarjanak. Nem én akartam a vizuális látványt nyújtani. Ez kínos.
Megköszörülöm a torkomat. - Az egyik KEDVENC felsőm… Talán csak a tisztító segíthet rajta vagy már csak VOLT a kedvencem… - szólalok meg, szomorkásan, ezúttal a sráchoz intézve a szavakat. Hirtelen minden felé nézek csak rá nem. Kínos helyzet, mondtam már? Próbálok megoldáson agyalni, de hát pár perc és kezdődik a vetítés. Még ha a mosdóba el is szaladok, nem hiszem, hogy kijönne a folt és akkor még csak jobban átáztatnám. A teremben pedig úgy is lekapcsolják a világítást és mindenki a vásznat fogja lesni. Oké, de utána, amikor kijövök vagy most mi lesz? Az egy dolog, hogy a pulóverem a derekamra van kötve, de fel nem veszem most, hát azért vettem le, mert túl vastag és itt bent melegem lenne benne. – Jóvá teheted mondjuk úgy, hogy… - támad hirtelen egy megoldásom és egyúttal erőt is veszek magam, hogy újra a srácra nézzek, szigorú tekintettel. – Előttem mész be a terembe és az egyik mellettem lévő székre ülsz. Ugye te is a most kezdődő horrorfilmre váltottál jegyet? – kérdezem meg, biztonság kedvéért, bár nagyon se így-se úgy nem hagynék neki választási lehetőséget. - Ha megteszed akkor nem kell kifizetned a tisztítást és nem is öntelek le baracklével viszonzásul. Mert csak, hogy tudd, amúgy képes lennék rá! A tisztítás fizetése a másik opció, de előre szólok, hogy drága felsőről van szó! Materiális és szellemi viszonylatban is.  
Ahogyan ezt kimondom a terem ajtaját kinyitják és az első nézők már mennek is be. Így a srácnak nem sok ideje van választani.

Szószám: 818 Megjegyzés:  

Eléggé vegyes érzelmeim voltak a leöntéssel kapcsolatban. Egy részem persze egyből sikítva hozzávágta volna a pattogatott kukoricás zacskót a srácnak, telibe rászórva az egészet vagy leöntötte volna baracklével. De mivel egy moziban voltunk, ahol más emberek is vannak, jobbnak láttam, nem csapni egy hiszti jelentet, hogy aztán a biztonságai őrök kivigyenek mielőtt láthatnám a filmet.
Persze, hogy elvihetném majd a tisztóba a felsőmet, hátha kitudják majd szedni belőle a foltot, de tényleg nem olyan holmiról van szó, amit olcsón megkaptam egy turkálóban. Különben is, a tisztítása kerülhet annyiba, mint amennyiért vettem. Vagy fele annyiba. Akkor meg ennyi erővel akár egy másikat is vehetnék majd.
Már bántam, hogy nem egy turkálóból szerzett pólóban jöttem el.
Mindenesetre már megtörtént a baleset és a legkevesebb, amit tehettem az volt, hogy megpróbáltam olyan szigorúan pillantani a srácra, hogy hálát adhat annak, hogy a szemeim nem szórnak villámokat és nem is bocsátanak ki lézersugarakat. Mert ezeket is megtettem volna vele, csak hát nem egy szuperhősös akciófilm szereplői vagyunk, ez a valóság. Így beértem azzal, hogy megkértem üljön mellém, mert akkor nem kell egyedül végig nézem egy elméletben és a hallottak alapján ijesztő filmet, valamint szemmel tarthatom. Aztán még mindig megdobálhatom popcornnal vagy „véletlenül” én is leönthetem őt, hogy ha úgy adódik a helyzet és kiderül, hogy a srác valóban egy seggfej és nagyon is megérdemli.
- Remek, akkor te vagy a filmnéző társam az estére! Gratulálok! – bólintottam rámosolyogva és remélve, hogy érzi a hangomon, hogy elég negatív értelemben gondoltam a szavakat. Utána tiltakozóan megráztam a fejemet. Persze, nyilván majd pont egy vadidegen srácnak elmondom milyen méretű felsőt hordok! Postázási címet ne mellékeljek hozzá? – Nem, bocsi, de nem fogom elmondani neked a méreteimet, nem kell újat venned és nem is kell elvinned a tisztóba. Ezeket én is tökéletesen meg tudom csinálni – utasítottam vissza az ajánlatait, minél kevesebb szemforgatással.
- Hátulról harmadik sor, tizenhármas és tizenkettes szék, ez nagyjából a sor közepe. Nyugi, bent már nem nézi senki, hogy a jegyed alapján ott ülsz-e, ahol kellene – adtam meg, hogy hova üljünk, az alapján, ami az én jegyemen szerepelt. Az egyik szokásos ülőhelyem. – Ajánlom, hogy ne csinálj semmi meggondolatlan dolgot, mert itt jövök mögötted és étel-ital van a kezemben! – figyelmeztettem, rögtön követve is őt, igyekezve szorosan mögötte haladni, bár nem túl nagyon, nehogy még a végén ő jöjjön nekem és még több popcorn szemet veszítsek el.
A helyfoglalást illetően igyekeztem úgy leülni, hogy a kukoricaszemek tényleg ne potyogjanak szanaszét, de ami a legfontosabb: lehetőleg a sráctól, a sráccal osztozott karfától annyira távol, amennyire maga a szék engedte. Most már óvatosabb voltam, engem nem fog még egyszer leönti!
- Nos, Mr. Kólás Srác – szólítottam meg, bár nem terveztem, hogy a teremben is hozzá fogok szólni. Elvégre nem ismerem és a tettével a skálámon legalább -20 ponttal indította az ismertségünket, amit megjegyeztem ám. Mivel nem tudtam a nevét (nem mintha nagyon érdekelt volna), kénytelen voltam e felettébb találó becenevet aggatni rá. - Én se gondoltam volna, hogy találkozni fogok ezen a filmen egy olyan sráccal, aki kicsit ügyetlen, hiszen a horrorfilmekben általában az ilyenek az elsők között halnak meg – vontam meg a vállamat, drámaian sóhajtva egyet. Az gyümölcslevemet közben beletettem az italtartóba, a popcornt pedig az ölembe helyeztem. – Tudod, nem vagyok egy átlagos csaj. Az érdeklődési köröm elég széles – jegyeztem meg, védekező stílusban.
Sztereotípiák… Igen, sok lány romantikus filmek miatt jön a moziba, de vannak olyan lányok is, mint jómagam, akik szerethetnek ijesztőbb műveket nézni. Persze nem kezdtem el bővebben ecsetelgetni, hogy pontosan mi is az ízlésem a szórakoztató média terén, mert akkor csak a film end creditjére fejezném be a felsorolást.
Mikor már szinte minden néző belépett a terembe, a világítást lekapcsolták és elkezdték a többi most vagy majd vetítendő filmek trailereit vetíteni. Számomra ez nem nyújtott izgalmat, már mindegyiket láttam. – Például megnézem majd ezt is, csak a kishúgommal – böktem a vetítő vászonra, amin épp egy új Disney animációs film előzetese ment. A mutatásnál egy az előtt felkapott popcorn szemet fogtam az ujjaim között, amit végül megettem.
A reklámok aztán leperegtek és elkezdődött maga a film vetítése. – Ó, és csak hogy tisztázzuk: a könnyen ijedős fajta sem vagyok – tájékoztattam, amikor az első jelenet elindult a filmvásznon, én pedig arra fordítottam a tekintetemet, a székem háttámlájának döntve a fejemet. Csak ne is gondolja azt, hogy mulathat rajtam, mert végig félni fogok.
Eljött aztán az első jumpscare, ami engem nem igen ijesztett meg, talán csak egy plusz pislogást csináltam. Majd eljött az első halál ideje is. A közelben páran felkiáltottak, volt ki elégedetlenségből, volt ki ijedtségből, mint a közelünkben ülő nő. Vagy férfi? Nem tudtam rendesen kivenni.
- Látod? Megmondtam. A srác lehetett volna figyelmesebb – kommentáltam a jelenetet, immár halkabbra véve a hangomat. Még mindig szóltam hozzá és ekkor jutott eszembe, hogy nem tájékoztattam róla, hogy az a fajta vagyok, aki beszél filmnézés közben. De ha minden igaz, erre már magától rájött szóval… Nem érdekes.
Fél szememet viszont a srácon tartottam, egy-egy jelentnél néha oldalra pillantva rá, várva, hogy ő ugyan mennyire ijedős. Arra is gondoltam egy ponton, hogy az egyik jumpcarenél bevethetném a jó öreg vállon kopogtató trükköt, vagy szimplán a fülébe súghatnék egy „Bú!”-t, hátha attól jobban megijedne. Végtére is, ezek is elégtételek lehetnének a felsőmért, bár kicsit gonosz avagy inkább gyerekes húzások lennének, ezért hamar le is mondtam róluk.

Szószám: 871 Megjegyzés:  

- „Mit is tudnék ilyen helyzetben tenni könyörgöm?” – ismételtem én is az ő szavait, nagyon rájátszva a kiejtésére, ha már ő is az én szavaimat ismételte és kifigurázott. Majd megráztam a fejemet, de hátulról ő ezt úgy se láthatta. Se a szemforgatásomat. Valamint arra a döntésre jutottam, hogy inkább nem mondom el a véleményemet. Hogy szerintem igenis előhúzhatott volna nemlétező kalapjából néhány ötletet, hogy miket is tehetne azon kívül, hogy beleegyezik az én ötletembe kárpótlást illetően. Például tényleg távozhatott volna és még ez volt a talán legnormálisabb elképzelés, ami nekem eszembe jutott a többi mellé. De örülök, hogy valaki még is csak megnézi velem a filmet, még ha nem is mondanám el, hogy a leöntéssel ellentétben ez jól esik.
- Tudom, hogy nem vagyunk egy horrorfilm szereplői – értettem vele egyet. Hát hülyének néz? Azért még tudok különbséget tenni valóság és fikció között. Olyan különc nem vagyok, hogy nem tudok.
Cseppet kedvem támadt besértődni ezen, de aztán csak újra szóra nyitom a számat. – Nos, nézzük csak… Szeretem a horrort és a filmeket, mint ahogyan ez nyilvánvaló… De a scifit, a fantasyt és a lányosabb műfajokat is kedvelem, örömöt lelek még a sorozatokban, könyvekben és képregényekben, de hobbim még a videójátékok, a kódolás és a programozás is – soroltam, az ujjaimon számolva a dolgokat.
Röviden ennyiben is hagyom a dolgot és nem zúdítom rá bővebben a dolgokat. Kedvem lenne ecsetelni neki, hogy pontosan milyen fandomok tagjai vagyok és az űrlényekről is szívesen megkérdezném a véleményét, csak a film elkezdődik.
Aztán meg olyat szólt be nekem, legalábbis annak vettem, hogy a döbbenettől majdnem félrenyeltem a pattogatott kukoricát, rendesen köhögnöm kellett egyet, nehogy a légcsövembe kerüljön. Auch… Ilyesmi mondatokat csak a bátyám szájából szoktam hallani.
Egy „cöh” hangot hallattam, jelezvén, hogy ez nem tetszett. Majd befogtam a számat. Egy időre sikerült is, aztán valamelyik következő jelenetnél, egy újabb jumpscarenél aztán egy újabb halálnál szintén megszólaltam, de mivel egyikre se kaptam válasz reakciót, így hamar valóban megsértődtem és a film maradék részében már semmit nem szóltam.
Ha ő így, akkor én is. Végig megtartottam magamnak a véleményemet, a kritikámat. A film vége felé azért volt egy tényleg nagyon félelmetes jelenet, amire kicsit valóban összerezzentem és felkiáltottam a közönség többi tagjával együtt, de ennyi volt.
Az end credit következett és a tömeg elkezdtett lassan, de biztosan elhagyni a termet. Emiatt én is megfogtam az időközben kiürült popcornos dobozomat és üvegemet. Felvonva a szemöldökömet, hogy a srác újra hajlandó volt kommunikációt folytatni velem. Gyorsan körbe is pillantottam, hogy valóban hozzám beszélt-e. A közelünkben akik ültek, már távozóban voltak, így csak hozzám beszélhetett. Feltéve, ha nincs itt egy szellem, aki a barátja és csak ő tud vele kommunikálni. – Ö… A kritikák kapcsán kicsit mást gondoltam. Szerintem kicsit félbehagyott, lezáratlan és talán nem elég ijesztő – válaszoltam végül a kérdésére, ha már megkérdezte.
- Tessék? – kérdeztem vissza az utolsó kérdésére, még jobban meglepődve, mint az az előtti kérdésre. Mi az, hogy mehetünk? Mi ez a többes szám? Hát hova a csudába akar ő velem menni? – Persze, kimehetünk a teremből, meg a moziból… - tettem hozzá, felállva és lassan valóban el is indultam a kijárat felé.
A teremből kiérve az első szemetesbe beledobtam a dobozt és az üveget, melyekre már értelem szerűen nem volt szükségem. Az időközben megszáradt kólafolt még mindig ott virított a felsőmön, ami ellen jelen helyzetben csak annyit tudtam tenni, hogy mikor kiértünk a moziból sóhajtva leoldottam a derekamról a sárga színű pulóveremet és felvettem. Így legalább eltakarta a foltot.
- Akkor Mr. Kólás Srác – szólítottam meg újra a srácot, feléje fordulva. – Merre tovább? Elkísérjelek egy darabig, nehogy az egyik kuka mögül egy sorozatgyilkos véletlenül rádtámadjon? – ajánlottam fel, rávigyorogva.
Meglehetősen későre járt már az idő és végtére is ő volt az, aki azt mondta mehetünk, csak nem mondta pontosan meddig meg hová. Nem volt azzal semmi bajom, hogy egyedül menjek haza, úgy is egyedül jöttem ide, az utat meg ismertem. De ha már azt mondta, hogy menjünk… - Tömegközlekedéssel terveztem hazamenni, de ha gondolod és egy darabig útba esik… Elkísérhetsz – vontam meg a vállamat, várakozóan pillantva rá, hogy ugyan mi lesz a válasza.
Persze biztonságosabb, ha nem egyedül kell hazamennem, de ha nemet találna mondani az se baj, tekintve, hogy nem is ismerjük egymást, továbbá valószínűleg a két óra alatt elkönyvelt gyogyósnak és ebből kifolyólag nagyvallószínűséggel sose fogunk újra találkozni.

Szószám: 711 Megjegyzés:  

A film véget ért és ezzel nincs több indokom miért maradjak a moziban, így távozok. Vagyis tekintve, hogy utánam jött. Aztán arra ugyancsak nem számítottam, hogy bemutatkozik. Hiszen nem kérdeztem meg hogyan hívják, nem tartottam szükségesnek a rövid ismertség miatt és a ráaggatott Mr. Kólás Srác név szerintem egészen találóra sikeredett és megfelelt, hiszen remélhetőleg sosem fogunk újra találkozni és nem kell attól tartanom, hogy újra leönt.
A bemutatkozására így csodálkozva felvontam a szemöldökömet. Mikor lettünk olyan jóban, hogy már rendes becenevet használunk? Ki engedte meg neki?
- Én meg Jess – mutatkozok be én is. Egye-fene, elmondom én is a becenevemet, ha már ő elmondta a sajátját. Amúgy is a matematikát tekintve, számításaim szerint kevés az esélye, hogy újra találkozunk vagy, hogy emlékezni fog rám és a nevemre.
- De ÉN kérdeztem meg előbb – mutatok rá a tényre. Én gyorsabb voltam. Ő meg mit akar itt udvariaskodni? Ezzel már kicsit elkésett, a felsőm rá a bizonyíték. Bizony, még mindig nem felejtettem el.
Tekintetemmel követem az övét, én is a szemközti járdát és az ott mászkáló kétes kinézetű alakokat. Bár így elég messze vagyok tőlük, még is grimaszolva és cseppet félve veszem le róluk a szememet, lépek hátrébb a járdaszegélytől és pillantok újra a srácra.
Be kell látnom, hogy igaza van. Én magam se szeretnék tolvajokba, bedrogozott személyekbe, hajléktalanokba esetleg gyilkosokba botlani. De tény, hogy már szólásra nyitnám a számat és mondanám neki, hogy „Miért? Nem nézed ki belőlem, hogy értek az önvédelemhez és tudok katanát használni, mert titkon a helyi jakuza tagja vagyok, csak jól titkolom?”. Bár ez állítás amúgy se lenne igaz, nem is ismerem a jakuzát, a katanához pedig nem értek. Még. Majd még megtanulom forgatni, hogy ha beszerzek egyet.
- Jó, rendben. Megengedem, hogy hazakísérj és ezzel jóvá tedd megint a kólát – sóhajtom beleegyezően. Úgyis van egy olyan érzésem, hogy megint nem jutnánk hamar egyről a kettőre, hogy ha leállnék vele tiltakozni itt az utcán, a lámpaoszlopnál. Meg így akkor esetleges kikerülőt se kell tennem, mert nem kell hazakísérnem és talán tényleg biztonságosabb lesz a hazajutásom.
- Viszont bár Manhattanben lakok, még se pont itt. Tudod inkább a kertvárosi részen… - magyarázom, el is indulva, hogy azért haladjunk. Azt nem teszem hozzá, hogy pontosítva a gazdagok lakta városrészben élek, maga a lakókörnyék nagy és pompás villákat idéző családi hátak alkotják. Meg azon a környéken vannak térfigyelő kamerák is és ott biztosan nem kell hajléktalan csavargóktól tartani, de ugye ez nem érvényes azokra az utcákra, amin át kell addig haladni.
- Az a helyzet vele, hogy informatikára járok a Columbia Egyetemre – válaszolok a kérdésére, megmondva, hogy melyik egyetemen tanulok. Ezt büszkén teszem. – Így kódolni és programozni tanulok. Szabadidőm egy részében meg saját videójátékon dolgozok, nem olyan bonyolult játék, de még is jelenleg tesztelgetem pár barátommal – teszem hozzá, kicsit részletesebben ejtve a témát.
A videójátékokra tett megjegyzésére döbbenten nézek rá. Nem azért, mert nem néztem ki belőle, hogy ismeri egyáltalán mi az a videójáték. Nem. Azon lepődtem meg, amit a játszási módról beszélt. Tény, hogy a WoW az egyik kedvenc játékom, meg azt úgy is rakták össze, hogy együtt játszák az emberek. De a többi kedvenc játékom, mint egyjátékos módú. Fogadok, hogy így nem is tudja, hogy milyen jók azok, amiket egyedül kell játszani és kedvem támad áttéríteni őt e téren, de aztán eszembe jut, hogy valószínűleg sose fogunk többet találkozni, így a gondolat is tovaszáll.
- Nekem is van egy bátyám. Szóval részvétem, tudom milyen állatfajról van szó – mondom inkább ezt, biccentve feléje. Persze ismerem a témát, képes lennék bármikor egy kiselőadást tartani a saját bátyám életéről, a szokásairól. Bár az inkább lenne panaszkodás, amit már párszor előadtam az anyukáimnak és nem fogadták jól, így másoknak is csak ritkán panaszkodok, úgy is kevesen értik meg.
Meglepetten pislogok, mikor megtudom mi az érdeklődési köre. Valahogyan… nem pont ezt néztem volna ki belőle. – Én olyanokat csak néha nézek. Helyette inkább olvasok thrillert meg krimit, de azokat is ritkán – vonom meg én is a vállamat.
Tekintetemet felemelem az égboltra. Csillagokat nem igen látni, de a hold ma éjjel egészen kivehető. Elmosolyodok. –  Engem a világűr érdekel még igazán. Ha engem kérdezel, az 51-es körzetről hallott dolgok igazak és az űrlények igenis léteznek – jegyzem meg jókedvűen, cseppet közelebb hajolva hozzá, mikor felzárkózott mellém, hogy kicsit odasuttogjam neki. De aztán gyorsan el is hajolok és vidáman tekintek előre, néha felpillantva az égboltra ahogyan haladunk tovább.
Megosztottam ezt vele, mert úgy éreztem, hogy neki bátran elmondhatom, úgy se fog mélyen megsebezni, ha hülyének néz, mert többet sose fogjuk látni egymást.
- Te amúgy tanulsz még vagy már dolgozol? – szólalok meg kis idő múlva újra, hogy még se lépkedjünk csendben egymás mellett.
Pár perc múlva egy buszmegállóhoz érünk, ahol megállok. Említettem, hogy tömegközlekedéssel terveztem menni és ehhez tartom is magamat. – Mindössze öt megálló lenne eljutni a környékre, ahol élek, aztán még három sarok onnan. Innen már megoldom. Viszont, ha még ennél is tovább szeretnél jönni… Nem vagyok hülye ám, hogy a házig vezesselek és megtudd a házszámot! – magyarázom, figyelmeztetően rápillantva.

Szószám: 824 Megjegyzés:  

- Na jó, azért még se kertváros… Csupán van egy belső kertünk. Meg közel lakom a Central Parkhoz, szóval végül is van nagy, nyilvános kertünk…  Az Upper East Side részen lakok, a 5th Avenue van még közel – pontosítok a lakhelyem leírásán, kissé kínosan mosolyogva ahogyan a fülem mögé tűrök egy hajtincset.
A Central Park vagy két háztömbnyire van, így majdnem felér egy kerttel, ugye? Tudom, hogy nagy betondzsungel az egész város, a házunk meg több emeletes kis betonerőd, de azért szeretek úgy gondolni a lakhelyemre, hogy van ott azért növényzet meg fa is.
Nem mintha magyarázkodnom kéne amiatt, hogy lakom. Nem az ő dolga, aztán lehet, hogy most, hogy tudja majd elkerüli nagy ívben azt a környéket.
De ki érdekel, igaz? Legalább az aszfaltot és a kevés fát, ami arra van nem fogja a kólájával szennyezni.
A visszakérdésére csak bólintok. Igen, oda járok.
- „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő…” – jegyzem meg jókedvűen és kicsit fellelkesülten reagálva arra, hogy ő meg színészképzőbe jár. – Shakespeare az egyik kedvenc drámaíróm.
Teszem hozzá vállat vonva, majd ezzel be is fejezem a témát, azt már nem akarom kivesézni, hogy a híres angol drámaírónak melyik műve a kedvencem. Vagy, hogy mit gondol az említett idézet alapján akkor milyen szerepeket játszunk… Nem, miket képzelsz, Jess! Nem fogom megkérdezni.
- Igen, elég jól működik, 2D-s, meg lényegében csak annyi, hogy le kell verned az ellenfelet. Persze van egy-két bug, amit ki kell javítanom és még bővítenem kell a válaszható hátterek és karakterek listáját, utóbbit amúgy a családtagjaimról meg a barátaimról mintázom, szóval elég vicces… - válaszolok a kérdésére. Egyrészt azért, mert örülök, hogy terelődött a téma, másrészt pedig csak szívesen mesélek neki a saját játékomról. Hiszen talán ő nem fogja kritikával kezelni, hogy élő emberekről mintázok karaktereket javarészt a beleegyezésük nélkül… Viszont ő meg nem fogja látni, mert nem fogunk többet találkozni. De legalább, ha kritikát tesz, így látatlanban, nem kell a szívemre vennem.
Áttérünk az űrlények és természetfeletti témára, ami legalább, ha nem jobban kedves nekem a videójátékoknál. – Pontosan! Léteznek! – kiáltom el magam vidáman visszamosolyogva rá és bólintva egyet. – A jetiben annyira nem vagyok hívő, de a szellemekben is hiszek! Űrlények és szellemek, természetfelettiek… Hát, hogy persze, hogy léteznek! Olyan maguktól értetődőek, hogy nem is értem egyesek miért kételkednek bennük – mondom tovább, lelkesen, közben újra felpillantva az égboltra. – Van egy teleszkópom, néha nézem vele a Holdat és a csillagokat…
Osztom meg vele ezt is, mert hirtelen jól esik beszélni valakinek ezekről a témákról. Aki nem szól rám, hogy ezek hülyeségek és inkább más dolgokkal kéne foglalkoznom, amik fontosabbak az életben.
Arra, hogy megemlíti a Broadway színházat újra rápillantok, immár kicsit meglepetten és most először megengedem magamnak, hogy tetőtől-talpig végignézzek rajta. – Szóval színházi előadóművész vagy, mi? – kérdezem meg, felmérve az adottságait, mármint így külsőre. Mivel azt mondja színészkedik. Én meg nem csak a sorozatokért és filmekért vagyok oda, tudom, hogy mi az a színház. Voltam már is olyanban, meg láttam is már egy-két színdarabot. Hirtelen kíváncsivá tett, hogy vajon milyen lehet a színészi játéka. – Ugye nem te vagy a szegény srác, akinek a háttérben álló fa a szerepe? – kérdezem meg rávigyorogva. Persze csak viccelek vele. Ha eljutott ennyi idősen a Broadwayig, akkor feltehetően több mint a színpadi háttér kelléke.
A perverz kukkoló szóhasználatára meg én vonom fel a szemöldökemet. Gyanús, gyanús… - Te most mondtad ki és nem én állítottam rólad, hanem te magad! – mutatok rá, majdnem szó szerint hozzáérve a mutogatással.
- Igen, nem kell! Nagylány vagyok, megoldom… - bólogatok hevesen, arrébb lépve tőle vagy két lépést. Közben a lábaimon előre-hátra dőlök, kezeimet a pulcsim zsebébe mélyesztem, ahogyan állok és várok, hogy megérkezzen a busz.
Ami megérkezik és én rögtön felszálok rá, a sofőrnek megmutatva a bérletemet. Már készültem, hogy megfordulok és intek az ottmarad Jeffnek, amikor is meghallok a hangját mögülem és sóhajtok. Komolyan? Most már össze vagyunk láthatatlanul bilincselve vagy mi?
Teszek pár lépést immár a buszon és megnézem magamnak, hogy még kik az utasok rajunk kívül. Két idős hölgy a busz elülső részében, hátulsó részében pedig… Nos, ők már se nem olyan idősek, se nem hölgyek. Igazából nem tetszenek, ahogyan kinézek. A látványuktól hirtelen megpróbálok még kisebb lenni, bár amúgy sem vagyok valami magas, és gyorsan helyet foglalok a busz elején, közel az ajtóhoz.
Látom, hogy Jeff még áll tétlenül, amikor rengeteg szabad hely van még. – Na mire vársz? Ülj már le mellém! – szólok neki, fejemmel intve a mellettem lévő szabad helyre. Inkább ő, mint akik hátul ülnek, tekintve, hogy egyszer már ült mellettem és egészen tűrhető volt.
Áll vagy leül az egyik idős néni mellé vagy mellém vagy akárhova, bárhogy dönt is, a busz elindul.
Előkapom a mobilomat, hogy megnézzem az időt, de aztán elteszem és inkább kibámulok az ablakon. - Olyan késő van, hogy a házszámot már amúgy se látnád…- jegyzem meg, a srácnak címezvén, bár még mindig kifelé nézek.
Hirtelen már nincs kedvem sokat beszélgetni, csak haza akarok jutni végre. Persze nem is kell sokat utaznunk a buszon, mindössze csak pár megállót megyünk, majd jelzek, hogy leakarok szállni és végül le is szállok a buszról, feltehetően Jeffel a nyomomban, hogy ha már az ajtóig akar kísérni.
A leszállás után tényleg nem kell már sokat gyalogolni, én meg kicsit sietősre veszem a tempót, de remélhetőleg tud még követni. Az utcámhoz érve lelassítok, itt a környék viszonylag már csendesebb, pár autó parkol a járdán. A házam előtt sóhajtva megtorpanok és hátra fordulok feléje.
- Nos, ez itt a végső állomás! Itt lakok – intek a házam felé, ami lényegében egy hatalmas betontömbbe olvadt a két másik házzal mellette, de a hátsó rész sokkal szebb.
Hirtelen reménykedek, hogy se anyuék, se semelyik tesóm nem bátorkodik kinézni az utcára semelyik emelet semelyik ablakából az éjnek ilyen késői óráján. A kulcsomat előveszem a zsebemből, közben zavartan és kissé idegesen pillantok a srácra. - Köszönöm, hogy hazakísértél – mondok köszönetet, mert ez az első, ami eszembe jut. Mit mondjak még? Kéne még mondanom valamit?
- Ö… Az Erő legyen veled, Jeff! – ez az első mondat, ami eszembe jut, hogy jó lehet elköszönésnek miközben búcsúzásképpen integetek még neki. A „viszont nem látásra” túl gorombán hangzik a köszönetmondás után és nem akarom, hogy még visszafelé süljön el.

Szószám: 1020 Megjegyzés: