« little brother, please refrain from doing that »

– Hogy hol van?!
Jóval erőteljesebb és harsányabb hangnemet ütök meg, mint amihez a kajálda vendégei hozzá vannak szokva, mert a körülöttünk lévő asztalok gyanúsan elhalkulnak. Az egyik különösen pofátlanul hallgatózó középkorú mellényes nénikére rá is pillantok, úgy, ahogy Loganre szoktam, mikor megtalálom, hova dugta el a vacsoratányéráról rejtélyesen eltűnő fasírtokat – ez általában a váza szokott lenni vagy a sütő mögött, egyébként. A néni úgy pillant vissza rám, ahogy minden bizonnyal a csalódást okozó unokájára szokott nézni, aki ortopédsebésznek készült, de végül csak cipőárus lett a SOHO plázában.
Kicsit előrébb hajolok, megpróbálva ráhajolni a térdemre, suttogósra fogni a hangomat. – Jó, ezt most ismételd el még egyszer. A zúgástól nem hallottam.
Mármint attól a zúgástól, amit a fülemben hallok, minden bizonnyal a vérnyomásom emelkedett meg hirtelen az egekig. Hátha csak rosszul hallottam.
Elvégre, olyan nincs, hogy az idióta öcsém, akit december óta senki sem látott, hirtelen megkerül, és megpróbál egy nyomozónál, az én egyik legjobb barátomnál elbújni azzal a felkiáltással, hogy nekem ne szóljon, ugye?
De Loise hangja határozottan cseng a túloldalon. Már amennyire egyébként is tud; szerintem suttog és dugdossa a telefont. Még egyszer elkérem tőle a pontos címet, de már azelőtt a szalvétába törlöm a kezem és felpattanok, hogy eltűnne a mosolygó fejes képe a mobilom képernyőjéről.
– Idióta… Megveszett vadbarom… Megölöm… Egy nyomozónál! – Az asztal másik felén ülő Garrido valószínűleg ennyit hall a morgásomból, miközben az orra elől húzom el az egyik rendőrségi aktát, ami Favaroék egyik cégének gyanús pénzmozgásait firtatta; a részben állami finanszírozású projektek valós készletbeszerzési árait vetette össze a felvett összegekkel, és olyan munkák hűlt helyéről készített fotókat csatolta hozzá, amit elvileg rég el kellett volna végezniük, mivel utólagos fizetésben egyeztek meg a beruházóval. Kár, hogy néhány héttel a feljelentés megtétele után az egyik fő tanú, a potenciálisan hamis papíros bevándorló építésvezető hirtelen visszavonta a vallomását. Nem a mi ügyünk volt, de szerencsére a kerületi gazdasági bűnözésiek anyaga hozzáférhető a mi rendszerünkből is, úgyhogy kinyomtattam, aztán megtaláltam az őrstől legtávolabbi kajáldát a negyedben, hogy ott találkozzak Latino Magnummal, és odaadjam neki, mert még előző héten kérte.
Ráadásul úgy tűnik, hogy feleslegesen tettem meg neki ezt a szívességet, mert az alkunk alapját képző kölcsönösség hirtelen kirántódott az amúgy sem túl labilis tárgyalóasztal alól. Bobby, te egy egyetemes idióta vagy.
– Megvan az öcsém – vetem oda neki, ha esetleg tiltakozni kezdene a pakolás végett. A gyomrom mondjuk tiltakozna, mert talán kettőt haraptam a szendvicsembe, mielőtt megcsörrent volna a telefonom, és reggel óta semmit sem ettem, de talán jobb is így. Éhesen mindig mérges vagyok, és most minden haragomra szükségem van. Egy kicsit fáj azért a szendvicsért a szívem, de csak az asztalra csapok egy bankót és a hónom alá véve a dossziét, a vállamra kapom a táskám. Aztán olyan izzó haraggal meredek Garridora, mintha igazából egész végig ő rejtegette volna azt az idiótát. – Mit csinálsz? Ne egyél! Kelj már fel! Na. – Igazából simán ott hagyhattam volna, mert már nincs rá szükségem, de ki tudja, lehet, hogy ma testvérgyilkosságot követek el, aztán ki kell menni a mocsárba hullát temetni, valakinek segítenie kell kiemelni a csomagtartóból. Loise-t igazán nem zavarnám ilyesmivel.
Annak ellenére, hogy a forgalom nem küönösebben kegyes, viszonylag időben, alig negyven perc alatt érek oda Loise házához. Hogy miért? Mert a villogót használtam, azért. Mert rohadjanak meg a szabályozások, azért. És mert ha valakit amúgy is megölök már ma, akkor egy biztonsági ellenőrzést végző útkezelő munkatárs már meg se kottyan mellé.
Mire odaállok Loise ajtaja elé és sűrűn kopogni kezdek – (mint egy idióta) –, már kezd fájni az arcom minden izma a megerőltetett morcos grimasztól, és a torkom is egészen kiszáradt a kiabálástól, amiből mindenki megkapta a maga részét, nyilvánvalóan főleg Saúl, de New York City egésze, az autósok, a jogosítványt kiállító vadbarmok, a gyalogosok, a villogó plakátok, a csatornából pont előttem előmászni próbáló patkányok, és hadd ne is említsem a bicikliseket!
Valahol egyébként egészen meglepő, hogy egyetlen baleset nélkül ideértem.
– Hol van? – szegezem szigorúan Loise-nak a kérdést, mikor ő a maga szőke bambi ártatlanságával kinyitja az ajtót, és talán még köszönni  is próbál, de azt az ő érdekében remélem, hogy az utamba nem akar állni magyarázkodás címszóval, mert kénytelen lennék én tessékelni a folyosó falához, ha magától nem simulna eléggé oda.
Igazából nem tudom, mire számítottam, mikor elképzeltem, hogy Bobbyt milyen módon látom újra  valószínűleg magát realistának képzelő pesszimista mivoltom végett legtöbbször azt képzeltem, már csak egy boncasztalon látom majd újra, ha behívnak azonosítani. De arra biztosan nem számítottam, hogy ugyanolyan béna ruhákban, ugyanolyan kócosan, és ugyanolyan „basszameglebuktam” fejjel meredjen rám egy étkezőasztal biztos távolságából, mint mikor tizenkét évesen arra mentem ki az ebédlőbe, hogy megpróbálja kiszívni a tölteléket az én szülinapi fánkjaimból, mert ő béna volt és elejtette az összeset, aztán nem hagytam felenni a padlóról.
Döbbenten szívom magamba a látványát, hogy tényleg itt van, hogy ő ugyanilyen döbbenten bámul vissza rám, és amúgy az orra mindig ilyen ferde volt, vagy már megint eltörte?
Fogalmam sincs, mi történt, hová tűnt, miért lépett le szó nélkül, min ment át. Talán figyelemmel kéne lennem erre. – Te…! – Ehelyett valami egészen kutyára hasonlító hörgés-morgás tör fel belőlem, ahogy az asztalra dobom a táskámat, és mikor Ő erre odébb mozdulna, látom, hogy a tekintete a mögötte lévő ablakra vetül. Meg a tényre, hogy könnyen nyitható zár van rajta.
Az első kezem ügyében lévő tárgyat kapom fel, és a magasba emelem, dobásra készen. – Robert R. Wilkins, esküszöm, ha egy lépést is teszel az ablak felé, hozzád vágom ezt a fikuszt! – kiabálok rá, aztán meggondolom magam, és gyorsan cserélek. – Nem, ezt a kaktuszt vágom hozzád! Remélem, herén talál!
Tekintve, hogy a fiú softball csapat tagja voltam általánosban – igazából nem volt kifejezetten fiú csapat, csak sose vettek be lányokat, bár ők eleve igen ritkán próbálkoztak, de én nem mulasztottam el felhívni a figyelmet erre –, és az egyik legjobb dobójuk, szerintem el tudnám találni. Akkor is, ha mozog.
És azt hiszem, ez az a pillanat, amikor Loise-nak ildomos volna némi nyugodtságot csempésznie a hangulatba, ha nem akarta, hogy elpusztítsam legjobb barátait, a növényeit.

« little brother, please refrain from doing that »

Talán örülnöm kellett volna, hogy előkerült az öcsém. Megnyugodnom. Esetleg talán még néhány könnycseppet is elhullajtani, mert most már tudom, hogy él, és jól van, és itt van – egyszer elvesztettem Emmát az egyik plázában, mert egy pillanatra el kellett fordulnom tőle, hogy az akkor még csecsemő Logant felvegyem, mert nagyon sírt, mire pedig felegyenesedtem és megfordultam, ő nem volt sehol. Teljesen sokkban voltam, először nem hittem el, aztán őrült módjára kezdtem szólongatni és kiabálni a nevét az embertömeg közepén, mielőtt végre odajött volna hozzám egy biztonságiőr, hogy segítsen. Végül négy órával később találtuk meg az egyik butik próbafülkéjében, ahol előtte jártam; kiderült, hogy elfáradt, de Logan mellett nem tudtam még őt is cipelni, ezért úgy döntött, lefekszik az egyik puffra, ami odabent volt.
Csak négy órán át nem volt meg, és mint kiderült, akkor is teljes biztonságban volt és még ki is aludta magát, de arra a négy órára majdnem összeroppantam. Eszemben sem volt leszúrni azért, hogy elcsámborgott, pedig talán le kellett volna. Egyszerűen örültem, hogy megkerült.
Bobbyval mégsem érzem ezt, és nem azért, mert Emma hat éves volt, ő meg harminc is elmúlt már. Emma alighanem életképesebb hat éves volt, mint Bobby harminc.
Nem vagyok megkönnyebbült, nem örülök. Mérhetetlenül dühös vagyok, amiért volt képe nem csak szó nélkül lelépni és sunnyogni, de ráadásul az ÉN barátnőmhöz jönni bújkálni és minden bizonnyal arra kérni, hogy ne szóljon nekem…! Mégis, mit gondol ez a kölyök…?!
– Ha nem néztek ide, akkor nem erőszak lesz, csak a tartozásom behajtása – morgom Loise-nak, immár nem a fikusszal vagy a kaktusszal fenyegetve Bobbyt, hanem egy vaskos kötettel, aminek a címe elolvasásáig nem jutottam el. Ha eljutottam volna, akkor egyszer talán felmerülhetett volna a kérdés részemről, hogy és milyen volt?, mintha Én olvastam volna. Egyszer elkezdtem, de borzasztó volt, viszont ha bárki kérdezi, természetesen remekműnek tartom.
– Hogy mit várok?! Mi az, hogy mit várok? – fordulok hirtelen Saúl felé, de épp csak annyira, hogy a kezem továbbra is tökéletesen készen álljon a dobásra. Bár egy ilyen könyv igazából saját magát lendíti. Tudom, mert egyszer Tonyhoz vágtam a teljes Britannica Encyclopedia sorozatot A-tól K-ig, még valahol a kapcsolatunk elején, amikor ugyan nem jártunk még igazából, de én abban a hitben éltem, és rajtakaptam őt flörtölni Liza McDowerrel az egyetemi könyvtárban. Velem vagy vagy ellenem, sugallom az eldöntendő kérdést felé, mielőtt Bobby megint magára vonná a tekintetem.
– Támogatom a bilincses ötletet – hunyorgok rá gonoszan erre a félkegyelmű idiótára, aki most olyan könnyedén nyomta fel a vérnyomásom, ahogy arra rajta kívül igazán csak ez a wannabe Burt Reynolds képes rajta kívül. Még afelett is sikerül elsiklanom a feltámadt haragomban, hogy Aprilnek hívott. Szerintem még sosem hívott a keresztnevemen. Előbb rápillantok, és bár ő már a másik oldalról húzná el, egy darabig még ragaszkodom az ironikus kötethez, így vagy fél métert húzza arrébb, mire ciccegve engedem le a kezem és el a könyvet. Alighanem pár perc múlva, mikor már kellően feloldódik az adrenalin a véremben, érezni fogom a súlyát is.
– Persze, hogy nem mész sehová! – teszek felé két lépést, épp csak az ebédlőasztal állít meg. – De mentél volna, ha Loise nem lenne értelmesebb nálad! – Ami tényleg nem nehéz, és ezzel egyáltalán nem Heloise képességeit akartam leszólni, de van egy halvány sejtésem, hogy ha nem rólam lett volna szó, hanem egy kevésbé rámenős ismerősének öccséről, akkor a végén még megtartotta volna a titkot úgy, ahogy a váratlan vendége kérte. Az, hogy egyébként már rajtuk kívül is van valaki a lakásban, egyáltalán nem tűnik fel. – Szerinted tényleg itt a helye annak, hogy gúnyolódj másokon?
Akkor is, ha egyébként ez a Super Mario nagyon találó, már az etnikumot leszámítva. És hogy nagyon gyerekes valakit szemtől szembe nevezni. Én bezzeg csak gondolatban gúnyolódok a bajszán. Meg a háta mögött. És a könyvklubbomban.
– Nem vagy a főnököm! – szólalok meg fennhangon, mert míg mi egy random ember horkolásával a háttérzajként épp farkasszemet nézünk Bobbyval, azért hallom, ahogy a konyhában folyik a diskurzus. Nem olyan nehéz, tekintve, hogy lényegében még mindig egy légtérben vagyunk. Rátenyerelek az asztalra, és úgy mutatok a konyha felé, miközben Bobbyra meredek. – El tudod te képzelni, mennyire elkeseredett voltam, hogy tőle kellett szívességet kérnem?
Dehogy tudta! Az ilyet csak az értette meg, aki valaha eltöltött már legalább fél órát a társaságában. Bobby mindezidáig ezt lényegében megúszta, mert bár egyszer letartóztatták egy helyszínen, nyomozói mivoltában kompetens tudott lenni. Csak mikor ezt levedlette és maradt a valódi énje, akkor akadtak gondok.
– Azt mondtad, eljössz Karácsonykor, Bobby. Nem jöttél. Nem hívtál. Az, hogy a gyerekek vártak, egy dolog, de egy büdös SMS-t sem ejtettél meg november óta! Aztán elmentem a lakásodra – szegezem rá az ujjamat vádlón – , ahol a szomszédod mondta meg, hogy december eleje óta nem is látott. A lakásod pedig olyan tiszta, hogy már az előszobában gyanús! Én meg csak annyit tudok meg, hogy utazgatni kezdtél, valahonnét pénzed lett, aztán eltűntél, mintha a föld nyelt volna el, és közben valami rosszarcú fickók feldúlják a lakásod, aztán úgy kitakarítanak, mintha a Pszichó gyilkolt volna ott? – Itt egy kis szünetet tartok, de nem azért, mert erre választ várnék. Nem, ez nem a válaszadás ideje; ez a szenvedésé. – Megkerestem az összes ismerősödet és korábbi „partneredet” a neten. Telefonon. Személyesen. Mellesleg, immár hat klubból tiltottak ki emiatt!
Nem mintha olyan helyek lettek volna, ahová járnék, de a tény az tény. Az egyikük távoltartási végzéssel fenyegetett, de nem ijesztett meg különösebben, mert igazából a saját nevét is kétlem, hogy le tudná írni hibátlanul, nemhogy a távolságtartási végzés szót.
– Senki nem mondott semmit. Mindeközben még June is engem okított, amiért nem veszlek rá, hogy elmenj meglátogatni anyát! És mindeközben természetesen nem érhettem, hogy eltűnt személyként kezeljenek, mert mindenki körberöhögne a korábbi húzásaid miatt. De tudom, hogy valami szarba keveredtél. Mert egy idióta vagy, aki képtelen más emberek érzéseit figyelembe venni, hogy esetleg lesz, aki, nem is tudom, aggódik, és keresni fog, és azzal a gondolattal alszik el esténként, hogy holnap reggel talán egy olyan hullát emelnek ki a folyóból, ami a balfasz ikertestvéréé, hm? – Nem tudom, mikor kezdett el emelkedni a hangom, de a végére már majdnem kiabálás lett belőle, és már csak azt veszem észre, hogy megremeg az alsó ajkam, az állam izmai pedig maguktól rándulnak össze.
Dögöljek meg, ha hagyom, hogy Loise és Garrido előtt sírjam el magam, mint valami idióta!
Úgyhogy beszívom az az alsó ajkam és ráharapok, hátha a fájdalom kizökkent.
– Aztán egyszer csak úgy… megjelensz. A semmiből – emelem meg a kezeim tehetetlenül, mielőtt én is leülnék egy székre, az asztal másik felén. – És azt mondod, hogy… „bocs, April”? – Hitetlenkedve és vészjóslóan erősen artikulálva ismétlem meg a szavait. Az az érzés is elönt, hogy szívesen innék valamit, bármit, ami üt, mielőtt én ütök, de előbb túl sok dolgot kell megtudnom. – Na nem. Ezt most nem úszod meg ennyivel, Bobby. Ez most valami komoly szar, nem olyan, mint ami eddig volt, és el fogod mondani, ezúttal részletesen, mert ha valami olyanba keveredtél, ami elől így kellett eltűnnöd, és ami miatt felforgatják a lakásodat, az már nem csak rád lesz kihatással. És nem futhatsz örökre előle.
Előlem meg főleg nem, de talán előbb-utóbb ezt már megérti. Talán.

DESIGN ϟ  VOCIVUS   

« little brother, please refrain from doing that »

Bobby olyan bűnbánó szemekkel mered rá, hogy valószínűleg bárki szívét meglágyítaná. Olyan szerencsétlenül tud festeni, hogy az embernek nincs kedve kiabálni vele; olyan, mint a gyerekre rászólni erélyesen. Ha épp nem vörösödik az arca a dühtől és vágja hozzám a sértéseket, amiktől millió hasonlót kell visszanyelnem – mert ha a gyereked szájal veled, az tinédzserkor, ha te káromkodsz, szörnyű ember vagy –, hanem sír és hüppög… Akkor szívtelen szörnynek érzem magam, hiába tudom, hogy megérdemlik. Az anyjuk vagyok, akiben bíznak, és szebb napjaikon még a szeretetük is kimutatják, az, hogy kiabálok velük, komoly lelki problémákat is okozhat.
És valamilyen szempontból Bobby anyja is vagyok, hiába vagyok csak nyolc perccel idősebb. De ez a kis köcsög most nem fogja megúszni némi bocsánatkéréssel! Lófaszt!
Olyan, mint az összes pasi: csak azt sajnálja, hogy lebukott. Ó, ismerem én ezt a stratégiát, évtizedek óta játssza velem, és néha hagyom, hogy célt érjen, de most nem, ennél több forog kockán. Például a kibaszott élete, ha olcsón megússza; de az is lehet, hogy többeket is belekevert. Ha valóban rossz arcokkal üzletelt nem áll távol tőlük a család felkeresése. Ha azért ölnek meg, mert az öcsém tartozik a maffiának, esküszöm, hogy az őrületbe kergetem majd a kísértetjárásommal!
De arra nem vagyok felkészülve, ami kicsúszik a száján.
– Hogy micsoda? – kérdezek vissza nagyokat pislogva. Ez nem az a kérdés, ami azt sugallná, nem hallottam. Nem, most esélyt adok, hogy valami mást mondjon, mert ezt nem tudom, hovatovább, nem is akarom feldolgozni.
Kétszázezer dollár. Kábé három évi fizetésem. Egy texasi benzinkúton.
Annyi kérdésem van, hogy tényleg nem tudom, melyiket tegyem fel elsőre. Annyit tudok tenni, hogy megregulázom a levegővételem, mert egészen kezd felgyorsulni, és nem tudom, a düh miatt, vagy mert épp pánikrohamom készülődik. Talán inkább az utóbbi. Hirtelen érzem meg a súlyt a mellkasomon; úgy kétszázezernyit.
– Hogy érted azt, hogy nem vagy egészen tiszta? – Bevillan a szomszédja, hogy Bobby elég sokat utazott, és egészen le is barnult. Texasban elég meleg van. És elég közel a mexikói határ. – Bobby… mondd, hogy nem drogot csempésztél. Nem. Nem! Tudod mit? Nem akarom tudni, mi a kurva istent keresett nálad kétszázezer dollárnyi készpénz! Egy szót se szólj! – Az előbb már félig leereszkedtem a székre, de most úgy érzem, hogy megint fel kell állnom, hogy lépnem kell, járkálnom, akármit, csak ne üljek tétlenül, mert akkor valóban felemészt az ideg. Az egész olyan szürreális, hogy nem tudok mit kezdeni vele; majdnem, mint Garridot látni a konyhámban. Egyszerűen nem passzol a két világ: az öcsém, akivel felnőttem, meg valami Narcos baromság.
Van az a sorozat azt hiszem, a Discoveryn, valami Droghatár vagy ilyesmi a címe. A reptéreken ellenőrizték a belépőket, és nyilván sokszor volt fogásuk, úgyhogy van némi elképzelésem arról, hogy zajlik az ilyesmi. Csak azt nem tudom elképzelni, hogy jutottunk oda, hogy a testvérem kokainnal teli kondomokat dugjon fel a seggébe, hogy ne öljék meg. Nem biztos, hogy kokain volt az ügylete alapja, de tényleg, tényleg nem akarom tudni. Már így is úgy érzem az egyébként friss levegő ellenére, hogy mindjárt megfulladok.
Kétszázezer dollár. Atyaúristen.
Nem tudok mit kibökni hirtelenjében, mikor befejezi a rögtönzött védőbeszédjét, ami alapján nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy nagy eséllyel nem beszámíthatónak minősítenék. Semmiképp sem épelméjűnek. Ki az, aki ennyi hülyeségből tudna homokvárat építeni, aztán őszinte, gyermeki döbbenettel meglepődni, mikor az maga alá temeti?
Azt már nem is fogom fel egészen,  mikor a hídról beszél, és ledobásról. Az agyam ügy lüktet, hogy már fáj; alighanem én kaptam meg azt a részt is, ami Bobbynak járt volna. Loise pizzás kérdése majdnem olyan hihetetlen, mint Bobby sztorija. Elvégre, ez csak egy keddnek indult, a legnagyobb meglepetésnek annak kellett volna lennie, hogy anélkül ebédelek meg Saúllal, hogy megpróbálnám belefojtani a ketchupjába. És most itt vagyok, Loise ebédlőjében két kaktusszal előttem meg egy Háború és Béke kötettel a sarokban, a hónapok óta nem látott öcsémmel, akit egy drogügylet miatt meg akar ölni a maffia, és azon kéne gondolkodnom, jó-e a pepperónis.
– Nekem innom kell – lököm el magam az asztaltól, hogy elmasírozva a két nyomozók ásza mellett úgy lépjek a kabinetek elé, mintha nem csak nagyjából kétszer jártam volna itt. De a dugipiát mindenki ugyanott tartja.
Csak azután sétálok vissza az ebédlőbe, hogy másodjára is megöltöttem az üvegpoharat egy minden bizonnyal közértben vásárolt, márkátlan whiskyvel. Szerintem ajándék lehetett; amolyan „nem tudtam, mit hozzak, de vagy ez, vagy a benzinkutas csoki” típus.
– Remélem, ebből van még – jegyzem meg Loise-nak, meglötyögtetve az üveg tartalmát, ami úgy félig lehetett. – Mert el fog kélni.
Ha nem lennék olyan idegállapotban, amilyenben, akkor nagyon rosszul érezném magam, amiért Loise is belevonódott ebbe az egészbe, az őrületekházába, és csak miattam. Ha eddig azt gondolta, én nyertem némi nyugodt időt azzal, hogy nem sült el jól a randevúnk, akkor most igazán örülhet, hogy csak baráti szinten vonódott bele ebbe. Én azt tenném.
Épp egy bocsánatkérő mosolyt próbálok küldeni Loise felé, és talán még mondani is valami legalább félig biztatót, mikor rá terelődik a szó. – Nem kap kölcsön Loise-tól! – válaszolok hevesen, az arcomra már-már fájdalmas hirtelenséggel ül vissza a bosszús haragvás grimasza. – Meg senkitől! Ha kifizeti azt az összeget, akkor majd találnak valami mást, amivel zargathatják, te is jól tudod!
Mindez pedig nem történt volna meg, ha mondjuk Bobby veszi a fáradtságot, és az ingyenélés helyett inkább rendes munkát keres, ahelyett, hogy bűnözőkkel pirospacsizna.
Szabad kezemmel megnyomkodom a halántékom, aztán ciccegve ellököm magam a pulttól, hogy visszatelepedjek az asztalhoz, mert ez amolyan kerekasztal beszélgetésnek tűnik. Arra azért odafigyelek, hogy magammal vigyem az üveget. Mint mondtam: erre szükség lesz.
– Jesszusom – suttogom inkább magam elé, mikor már Saúl is Super Marioként utal magára. Ez a vég. Az etnikai inkorrektség és azon tény közös együttműködése által elhozott vég, hogy tényleg ő tud segíteni. Legalábbis nekem fogalmam sincs, mit kezdjek a helyzettel; annak ellenére, hogy ezt hangosan soha, de soha nem fogom bevallani.
Bár időközben újra a pohár aljára nézek, végighallgatom a fejtegetést, meg azt is, ha Bobby valami félértelmes megjegyzéssel akarna hozzáfűzni. A tekintetemmel valahogy félúton megkeresem Loise-t, mert ő tűnik itt az utolsó normális embernek rajtam kívül.
– Bobby nem megy börtönbe – kapom fel hirtelen a fejem. – Te viccelsz? Olyan, mint egy marihuánafüggő Gondos Bocs, két perc alatt megölnék! A fogdában ellopták a nadrágját. A nadrágját. Hogy gondolod, hogy túlélné a börtönben? Nem, az kizárt! – jelentem ki határozottan, mintha a világ legnagyobb képtelenségét közölte volna. Jobb híján Loise-ra pillantok. Kérdezni vagy mondani viszont nem tudok mit, mert tudom, hogy Saúlnak igaza van. És alighanem Bobby is tudja;a legeslegjobb eshetősége az, ha most elmondja nekünk, amit tud, és megpróbálunk vádalkut szerezni neki. És minimalizálni azt, ami rá vár. Talán némi szívesség fejében el lehet érni, hogy jobb helyet szabjanak ki a büntetésvégrehajtásra. Olyat, ahová nem ér el annak a keze, akinek tartozik. Akárki is legyen az, gondolom, felkészítve magam valaki olyanra, akiről már hallottam, és remélhetőleg talán a hulláját is láttam már.
De nem olyat kapok. A név viszont ismerős. A szemöldökömet ráncolva próbálom rábírni magam, az agyam, a gyorsabb forgásra. Aztán beugrik, bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy előbb nem-e Saúl mondja ki. A harmadik pohár whisky már kezdi lassítani a reakcióidőmet. – Ő nem Favaronak dolgozik? – Ez a rész annyira nem lep meg. Az a sufniburzsuj társaság nyakig sáros, az biztos volt, és sokszor akadt gyanakvás, hogy a drogok felé is kacsintgatnak. Még az a fickó is egy időre látótérbe került, akit most Bobby említett, de nem lehetett rábizonyítani semmit. Mint mindig.
Alighanem örülnöm kéne, esetleg meglepődnöm, hogy ez valami kozmikus igazságszolgáltatás. Helyette csak arra tudok gondolni, az okoz-e nagyobb örömöt, ha Bobbyhoz vágom ezt az üveget, vagy ha megiszom. – Te Favaroéknak tartozol? – kérdezem veszélyesen halkan. – Az egész városból bárkinek, bárkinek tartózhatnál. Valami Crackes Rickynek vagy tudom is én. Erre te, öcsike… Te egy milliomos család pénzét hagytad el?
Még egyszer hagyok neki egy kis időt, hogy átgondolja, mit akar mondani, nagyon óvatosan. Aztán repül a kaktusz. És ezúttal még inkább remélem, hogy herén találja.