Remegő kézzel gyújtottam rá a cigarettára a szobában. A motel tulajdonosa külön megtiltotta, mert kurva nehéz kiszellőztetni utólag, de tekintve, hogy a szobában egy hulla fekszik, aki ráadásul össze is vérzett mindent… talán el lehet tekinteni ettől. A rendőrök is alighanem ezért nem szóltak egy szót se. A fürdőszobában ültem a kád szélén, míg ők a hálóban – ami a nappali is – járkáltak fel-alá a hulla körül. Hallottam, ahogy beszélnek egymással, de rohadtul nem tudtam odafigyelni. Két nyomozó lehetett és vagy ezer másik, akik a hullát jelölgették és ilyen-olyan mintákat vettek. Inkább nem néztem sokáig, mert így is be voltam még kissé állva, rohadtul nem hiányzott, hogy még a hulla mellé is hányjak.
- Jobban van? – kérdezte a ... faszsetudja hogy hívják nyomozó, belépve a fürdőbe. – Lenne pár kérdésünk, amíg … várunk a West nyomozóra.
Hogyne lenne. Csak az van. A füstöt kifújva bólintottam, mire a férfi beljebb csoszogott, de láthatóan nem találta a helyét. Végül féltérdre ereszkedett előttem, a jegyzetfüzetét a térdére csapva.
- Vannak esetleg … iratai?
Válasz helyett csak egy lesújtó pillantást vetettem rá, ami az elkenődött smink miatt elég ijesztőnek hathatott, hogy ne folytassa a céltalan kérdéseit.
- Odakint van egy … úr, aki beszélni akar magával. Amennyire megtudom állapítani, ő is orosz. Beszél vele?
- Nem vagyok orosz – feleltem kissé rekedten. – És nem. Nem beszélek vele.
Alighanem Oleg az. Nem éppen a legjobb strici, de lehetne nála rosszabb is. Ami viszont aligha lehet rosszabb az a jelen helyzet. Nem elég, hogy megölték a kuncsaftot, akivel voltam – vagyis inkább lettem volna -, de ráadásul kurvára olyan az egész, mintha én tettem volna. Timofei Roman egyik bizalmasa volt. Ő volt az a faszkalap, aki rögtön az Államokba érve kezelésbe vett minket. Minden lány utálta őt, csak senki sem adta jelét. Az okosak legalábbis nem. Velem az elején kicsit több dolga volt, de ahogy végül mindenki mást is, úgy engem is ”betört”. Két héttel ezelőtt járt itt sok idő után először és … eléggé helybenhagyott. Nem volt már annyira jól látható nyoma rajtam, de aki figyel, észrevette. Ugyanakkor, soha senki nem figyel. Nem rám, nem az arcomra.
- Rendben. Tehát akkor… gondolom ismerte az áldozatot. Megkönnyítené az azonosítását – tette hozzá a férfi, a tollát reménykedve helyezve a papírra.
Ezek szerint Timofei-nél nem volt tárca, vagy ilyesmi. Az a rohadt geci még csak ki se akart fizetni ezek szerint. Vagy lenyúlta az, aki megölte. Miután beparancsolt a fürdőbe nem jöttem onnan ki vagy … egy óráig. Mire kimerészkedtem, Timofei már úgy volt, ahogy a zsaruk is találták. Leszámítva a körömreszelőt, ami a nyakából állt ki, mikor rátaláltam. Az éjjeli szekrényen hagytam, pont azért, hogy kéznél legyen valami, ha az a barom megint keménykedne, de erre kurvára nem számítottam. A rendőrök pedig nem találhatták meg, mert akkor egy kibaszott bilincsben ülnék most útban a fogda felé, hogy aztán visszaküldjenek Ukrajnába. Így kiszedtem a torkából, lemostam és a motel parkolóban lévő csatornarácson át ledobtam. Remélhetőleg valahol messze jár már, száz kiló szar és húgy által eltemetve.
- Nem kérdeztem a nevét – feleltem rezignáltan. Alighanem így is azt hiszik majd Olegék, hogy én lőttem túl magamat és lett elegem abból, hogyan szeret kurvázni Timofei. Ha emellett még a zsaruknak is köpök … nem ásom a saját sírom még mélyebbre.
- Hát persze – sóhajtott fel a férfi. – Na és találkoztak már korábban? Vagy látta ezelőtt?
- Nem tudom. Sokan járnak ide.
- Biztos a kiszolgálás miatt – jegyezte meg a férfi ingerülten, mire a füst maradékát felé fújtam. – Be kell vinnünk kihallgatni majd. Rutin dolog…
Nem tudta befejezni, mert ekkor megjelent az ajtóban a másik nyomozó feje.
- Hé, most érkezett meg.
- Ez nem az ő nyomozása, érted? Szívességet teszünk neki. Ezt verjük a fejébe, mielőtt a dolgunkba szarik – mondta a társának a férfi, majd egy mogorva biccentéssel hagyott magamra a fürdőben.
Elnyomtam a kád szélén a csikket, és vártam. Őszintén szólva, fingom sem volt, hogy mire. Még… talán hónapokkal ezelőtt futottam össze egy rendőrrel, mikor egy kocsma mellett betaláltak. Elhajtotta őket, majd odaadta a névjegykártyáját. Ha így akart ingyen szopást, akkor arra rábaszott, még csak rá se néztem soha többet a kártyára. Jól tudom, hogy az ember csak ott jó, ahol megéri neki. Én is, mindenki más is. Most azonban … nem volt ötletem. Egy se. A kevés lehetőség közül pedig azt választottam, ami adott volt. Megtaláltam a kártyát és azt mondtam, hogy vele akarok beszélni. Ők pedig ide hívták.
- Odabent van – hallottam az egyik nyomozó hangját kintről. – Tudni akarom, hogy mit mond. Az én nyomozásom, szóval, ha mond valamit, ad tovább nekem is, oké? Cserébe meghívlak egy sörre – ezt az utolsót másmilyen hangnemben tette hozzá, de nem hallatszott be eléggé, hogy kivehessem mi is volt az oka. Pillanatokkal később azonban a férfi is feltűnt, a többi nyomozó azonban az ajtón kívül maradt ezúttal.
- Kemény este? – kérdezem a férfit, mikor a lámpa fényébe ért. Amennyire emlékszem, az első találkozásunkkor is meglehetősen szarul festett. Nem lenne ronda fickó, bár elég öreg és alighanem így is tíz évvel idősebbnek néz ki, mint amennyi. Az alkohol nem éppen hálás barát hosszútávon.
- Azt mondta hívjam, ha bajom van – tértem aztán rá a lényegre, összefonva a kezeimet magam előtt. Pulóvert vettem, hogy a rendőrök ne lássák a karomon a tű nyomokat. De mé így is kurvára fáztam, mert nem voltak képesek becsukni azt a kurva bejárati ajtót. A nyomozó szerint a hullának ideális hőmérséklete van így, amíg el nem viszik. Az én ideális hőmérsékletemre nagy ívből szartak. – Azt hiszem találkozott már az enyémmel – pillantottam az ajtó felé. A másik két nyomozó alighanem lefestette neki a helyzetet. A hullát pedig az ágy mellett elég nehéz lenne eltéveszteni. Még úgy is, hogy a fickó láthatólag nincs a toppon. Íme a rendőrségi segítség. Kibaszott Amerika.

Ahogy belépek a lakásom ajtaján, rögtön neki is esek az előszobafalnak, és belerúgok a cipőtartóba. Nem sokat érzékelek a jelenből, a mozgásomból, ami jó is, mert a hirtelen felismerésektől is rosszullét kerülget. Határozottan úgy érzem, nincs bajom az egyensúlyérzékemmel, a testem viszont ezt megcáfolandó majdnem rögtön át is bukik előre, egy felettébb részeges karatemester által bemutatott tigrisbukfencre hajazót produkálva, amikor előrehajolok, hogy levegyem a cipőmet. El is esnék, ha nem kapaszkodnék meg az akasztóban, ami viszont majdnem velem együtt borul fel.
Végül az tűnik a legbiztosabbnak, ha úgy veszem le a cipőmet, hogy a földre ülök. Onnét felkelni újabb, minden bizonnyal felettébb nevetséges és hosszadalmas procedúrát kíván. Akkor tér vissza a lélekjelenlétem, mikor már a szobámban vagyok. Az ujjaim nem akarnak engedelmeskedni nekem, mikor megpróbálom kioldani az övcsatomat, és mikor megkísérlek odanézni, hirtelen megint előre dőlök, és arccal a megvetett ágyon landolok. Sosem szoktam megvetni, egyébként; csak aludni járok haza, főleg a szobámba, úgyhogy kit érdekel, katonásan be van-e tűrve a lepedő a matrac alá?
Gondoltam, Liliát talán érdekelné. Nem arra gondoltam, hogy felhívom ide, én mentem el hozzá. Hozzájuk. De még azelőtt megállított, hogy beléptem volna az ajtón, és szólni akartam, hogy ha kijön, előbb húzzon egy kabátot, de ki voltam én, hogy tanácsot adjak neki? Csak az, akinek véletlenül sikerült teherbe ejtenie. Háromszor.
Sokat beszélt, én pedig figyeltem, de nem tudnám felidézni a legtöbb szót, pusztán a lényeget: attól még, hogy ez a dolog megtörtént, hogy lesz még egy gyerekünk, nem engedhetünk el mindent csak úgy. Nem tehetünk úgy, mintha a múlt nem történt volna meg, nem tehetünk úgy, mintha egy család lennénk a baba kedvéért, hogy aztán fél év múlva megint maradjon a kiabálás és elégedetlenség. Mit gondoltál, Bell?, kérdezte tőlem, jégkék szemeiben viszont nem akadt semmi rosszindulat. Tényleg nem értette, miért feltételeztem, hogy most majd összejövünk, és forrócsokit iszogatva nézzük Az Élet Csodaszépet a kanapén.
Ráadásul az anyja is ott volt, az a hippi boszorkány. Úgyhogy úgy tettem, mintha csak az ajándékot jöttem volna odaadni, aztán mennem is kellene ügyelni. Az ügyeletem végül egy bárban kötött ki. Karácsonykor. A szánalom mintapéldája.
Tényleg, mit gondoltál, Bell?
Azt biztos nem, hogy látszólag alig két perccel azután, hogy végre lehunytam a szemeimet, hirtelen megszólal a mobilom. A hang fülsértő, mintha jégcsákányt vágnának a fülembe. Cseppet sem érzem magam éberebbnek, mint alvás előtt, de legalább már nem olyan, mintha homályos szépiaszűrőn át nézném a világot. Minden éles és fényes, túl fényes. Nem is nyitom ki a szemem, csak résnyire, és vakon tapogatózom az éjjeliszekrényen. Mint kiderült, megpróbáltam felrakni töltőre a mobilom, de a töltő vége véletlenül egy üres, szag alapján korábban alkoholtartalmú pohárban landolt.
Leverem az ébresztőt, aminek zsinórja magával rántja a poharat is, csak a szőnyeg akadályozza meg, hogy eltörjön. Először a tárcám akad kezembe, és csak azután jövök rá, hogy mi az, hogy az arcomhoz szorítom; másodjára viszont a mobilt nyomom a fülemhez. – Ki az? – kérdezem, de inkább artikulálatlan dünnyögés. Fél lábbal már megint alszom.
– Bellamy West?
– Igen.
– West nyomozó?
Faszom. – Igen…?
– Jonathan DeMarco nyomozó, gyilkossági osztály. – A hangját szinte már tompítón keresztül hallom. Készen állok rácsapni a telefont, képletesen szólva, és aludni, míg a hányinger fel nem kelt. – Hmm… Elnézést a zavarásért, az irodában azt mondták, nincs bent, ők adták meg a számot.
Megölöm, akárki volt is. Dünnyögök valamit, amit ő úgy vesz, hogy folytathatja. – Tudom, hogy most nem dolgozik, de van itt egy… khm, hölgy… szóval egy hölgy, aki tanú egy gyilkossági ügyben. Azt mondja, csak magával hajlandó beszélni. – Itt valamit minden bizonnyal mondanom kéne, de már a végét se igen hallottam annak, amit mondott. – Azt mondja, a neve Anna Andrejevna. Ismeri?
Rohadtul nem. De ha engem kért, ő nyilván ismer engem. Ráadásul gyilkossági ügyről van szó. Mély levegőt veszek, és az oldalamra fordulok; érzem a párna lenyomatát az arcomon, és az alvás közben összegyűlt nyálat a szám sarkában.
– Mi a cím?
Mielőtt átsétálnék a motel szebb napokat is látott vaskapuján, ami az untig aszfaltozott udvarra vezet, még telibe hányok egy hókupacot. Aztán jobb híján belemarkolok a – tiszta! – hóba, azzal próbálva kimosni a számat. De sem ez, sem a három rágó nem tesz különösebben nagy szolgálatot. Mielőtt elindultam volna, ittam két kávét, lezuhanyoztam és fogat is mostam, de ha én érzem magamon az alkoholszagot, más is fogja. Részeg már nem vagyok, de alig öt órát sikerült aludnom, ami ilyen állapotban lószart se ér.
Ezért választottam, hogy inkább taxival jövök. Valószínűleg a pia szaga mellett az indiai taxis millió illatósítóját is érezni lehetett rajtam; a fülemben még mindig ott cseng a rádiójából üvöltő indiai zene. Ritmusra zsong be tőle a fejem.
Rendőrautók állnak a parkolóban, kék-vörös színű árnyjátékot vetve a falakra. A motel finoman szólva sem jónevű, és hírnevéhez méltó arcok kukucskálnak ki a szobák ablakainak függönyei mögül. Már megérkezett egy helyszínelő-kocsi a helyszínre, de a hullaszállítót még nem látom, ami azt jelenti, hogy vagy túl sok eset történt és kevés az ügyeletes, vagy túl sok a nyom, amit rögzíteni kell rajta, mielőtt elmozdítanák.
Rengeteg járőr mászkált, néhányan az autók körül jegyzeteltek valamit, mások a papucsban és köntösben cigiző, valószínűsített tulajdonost kérdezték ki. Páran csak úgy, egymás közt beszélgettek; mindenki tekintetéből egyértelmű volt, hogy karácsony napját számos helyen sokkal szívesebben töltenék. Még nem volt este, négy körül járt az idő, de újhold lévén még napnyugat előtt is sötét volt.
Zöld kabátomban és a másnaposság egyértelmű jeleivel nyúzott pofámon egyértelmű volt, hogy nem vagyok járőr; elsőre ráadásul majdnem nem is találtam meg a jelvényemet, a belső zsebembe raktam. A vaslépcső tetején két fickó állt dohányozva, mindkettejük kabátja kicipzározva, alatta ing és nyakkendő villant. A nyomozók, minden bizonnyal; ők is észrevettek engem, a fiatalabbik meglökte a másikat, a kopaszt, így már egyesített erővel bámulhatták, ahogy megküzdök a lépcsőkkel.
– West nyomozó, gondolom – vakkantotta az idősebb. Egyértelmű, hogy nem vele beszéltem a telefonban. A másik lehetett az, neki egészen Weissre hajazó, bárgyú feje volt. Csak bólintok. – DeMarco, szólj Lewisnak. Hátha akar egy-két szót.
A fiatalabbik bólintott, és felsietett a lépcsőn, majd eltűnt a legzsúfoltabbnak tűnő motelszoba felé.  Szemöldökráncolva bámultam a kopaszt, próbálva nem rosszul lenni a cigaretta szagától. – Maga nem halottkém? – kérdem végül. Ismerős.
– De.
És ezzel le is zártuk a beszélgetés ezen fonalát. A figyelmemet ezután a folyosó másik fele kelti fel; egy magas, ruhái alapján egyértelműen nem rendészeti körökben mozgó fickó magyaráz valamit teljes átéléssel egy rendőrnek, aki viszont jóformán csak a fejét rázza. Akármit akar is a fickó, nyilván vissza van utasítva. És ez nyilvánvalóan nem tetszik neki; káromkodik valamit, de nem értem, mit, valami szláv nyelv, aztán felrúgja a dohányzókukát, és elviharzik az egyik szobába.
– A strici lehet – jegyzi meg a kopasz. Kérdőn nézek rá, ő pedig lustán fújja ki a füstöt. Az egyedüli, aki nem úgy tűnik, mintha bánná, hogy itt van; általában olyannak tűnik, akit semmi sem érdekel. Ismerős az arca, de nem hiszem, hogy dolgoztunk már együtt, legfeljebb nagyon régen; ebben a körzetben egyébként is ritkán járok. – Gondolom, szívére vette, hogy a fickó fizetés nélkül ölette meg magát.
– Mi történt?
– Reméltük, maga majd megmondja.
Nem sokat sikerül ezen kívül kiszednem belőle, és DeMarco egyébként is visszaér. Magyaráz valamit arról, hogy köszöni, illetve, mind köszönik, hogy eljöttem, karácsony meg miegymás, biztos van jobb dolgom, és egyébként is… Túlzottan udvarias és túlzottan tesze-tosza. Jobb lenne neki a gazdasági csoportnál.
Bevezet a motelszobába, ami úgy néz ki, mint az összes, amit korábban láttam. Undorító nyolcvanasévekbeli design, néhány giccses festmény és porcelán, de csak olyan helyen, ahol nehéz leverni. Egyébként minden régi, a szőnyeg foltos, a bútorok meg undorító lakkozott fa-utánzatból készültek. Nehéz megmondani, vajon tiszta volt-e a lepedő korábban, vagy csak kifordították, mert a félig rajta fekvő halott fickó vére mindent eláztatott. A vörös szín sok helyütt már barnába váltott, a levegő a nyitott ajtó ellenére is pangott a véríztől, ami a nyelvemre ült, és megint felfordította a gyomrom. Láttam, hogy a rövid folyosó végén, ami valószínűleg a fürdőszobába vezetett, egy öltönyös, minden bizonnyal Lewis nyomozó, röhög magában, és megjegyzést tesz az egyik rendőrnek. Valószínűleg arról, a hírnevem ellenére mennyire nehezen nyelem le a helyszínt.
Itt már nincs különösebb ismerkedés vagy kézfogás. A feltételezett rangidős Lewis csak biccent felém. – Odabent van – mutat a csukott ajtóra. – Tudni akarom, hogy mit mond. Az én nyomozásom, szóval ha mond valamit, add tovább nekem is, oké? – Kérdés volt a szórend szerint, de a hangnem kijelentést sugallt, a szándékosan acélos tekintettel együtt. Velősen akarta egyértelművé tenni, hogy én itt csak megtört, kivert kutya vagyok, akit nagylelkűen a kondér közelébe engedtek. Gúnyos vigyor ül az arcára. – Cserébe meghívlak egy sörre.
Máskor talán megejtenék feléjük valami kommentet, amitől kellően meggyűlölnének, de most csak arra tudok gondolni, hogy hazamenjek.
– Megteszem, amit lehet – mondom végül kifejezéstelen arccal.
Tényleg a fürdő terül el az ajtó mögött, a kád szélén pedig egy ismerős alak kuporog. A neve nem jut eszembe, de lehet, pusztán azért, mert a gyomrom megint a torkomba ugrik a füstszagtól. Kérdés nélkül csukom be az ajtót magam mögött, így kettesben maradva az egyébként is kényelmetlenül kicsi helyen, ami egy kórházra emlékeztet.
– Szokásos Karácsony – vonom meg a vállam. Valószínűleg tényleg szarul festek, szarabbul, mint általában, érzem, ahogy a táskák a szemem alatt húzzák le a bőröm és feszülnek a szemgolyómra. Tudatosan fordítok hátat a tükörnek, de a mosdókagylóra azért nem merek támaszkodni. A végén kiesik a falból. – Gondolom, megérti.
Látszólag évtizedekkel ezelőtt adtam oda a lánynak a névjegykártyámat, azzal, hogy hívjon, ha kell. Nem ő az első, akivel ezt megteszem, és abban sem, aki valóban visszahív; igaz, a legtöbbek azután hívtak, hogy egy razzia során, például, letartóztatták őket. A rendőrök és a prostituáltak között megvan egy különös kapocs. Arra viszont nem számítottam, hogy majd pont Ő fog hívni, ahhoz túlzottan ódzkodik, az átlagnál sokkal jobban.
Úgyhogy feltételezem, világnagy szarban van.
– Valóban ezt mondtam – bólintok. – Meglepett azzal, hogy hívott. – Ezt felesleges is tagadni. Ugyanakkor megértem, mi, pontosabban ki az ő baja. Lewis nem egy könnyed séta a virágosmezőn, ez nyilvánvaló; dolgoztunk már korábban együtt, és azóta sem lett elviselhetőbb.
Mélyen beszívom a levegőt, és kinézek a fürdő apró ablakán, ami a motel mögötti sikátorra néz. Kint még mindig újabb szirénák hangja, illetve rádiók recsegő hangja hallatszik a város általános hangjai közé vegyülve. A távolban egy mentőrsziréna harsan fel. – Beszéltem az egyik nyomozóval. A fiatalabbik, DeMarco. Azt mondta, maga a szemtanú ebben az ügyben. Az alapján, hogy engem idecsődítettek, feltételezem, hogy az egyetlen. És hogy semmit nem hajlandó mondani nekik.
Nem sokat tudok arról, ami itt történt, már azt leszámítva, hogy Zofia – eszembe jutott a neve – miért van itt. A kérdés valóban inkább az, hogy miért nem mond semmit. Ha csupán egy ügyfél lett volna, valószínűleg nem érne meg ennyi titkolózást.
– A vallomás megtagadása esetében igencsak veszélyes. Megvádolhatják a nyomozás szándékos hátráltatásával, akár bűnrészességgel… Kivéve, ha egyenesen a gyilkossággal. – Félrebiccentett fejjel nézem a lányt. Mennyi lehet, húsz, huszonöt? A tekintete többet mond, vagy csak az öregkori szentimentalizmus mondatja velem. Valami felkavarta, de aligha maga a gyilkosság; valahogy kétlem, hogy az ő világában élő képes lenne attól félni. – Megkérdezhetem Lewis nyomozót is – mutatok az ajtóra –, de jobban szeretném magától hallani, hogy mi történt. Azt pedig főleg, hogy miért vagyok itt.

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

Régóta nem kerültem a tükörképem. Miután áthoztak és kitudja mióta először nem egy kibaszott konténerben kuksoltam, úgy éreztem, hogy az enyém a világ minden ideje. Olyan szabadságot, amit otthon nem kaptam meg. Ott egy disznótenyésztő felesége lettem volna, akitől elvárták, hogy boldog legyen, amiért az övé a falu legjobb partija. Ahogy örülnöm kellett annak is, hogy bár a főnököm keze többet időzött a seggemen, mint bárhol máshol, legalább fizetett. Úgy jöttem ide, hogy nem lesz semmi „legalább”. Végül pedig más sem maradt.
Naiv voltam. Féltem, sírtam és reszkettem. Tél volt, mikor kikötött a hajó és a raktárban, ahol tartottak minket, halálra lehetett fagyni. Ott tanultam meg először, hogy a túléléshez olykor le kell tudni küzdeni a hányingert és megtenni, amitől felfordul a gyomrod. Sok mindenre képes az ember, ha fázik és éhezik. Egy idő után pedig keresni fogja a könnyebb utat. Hogyha csak egy kicsit is jól érezheti magát, vagy ha csak az illúzióját megteremtheti, két kézzel kap utána és nem ereszti soha többé.
Mire újra tükörbe néztem, elfogott a hányinger. És minden egyes alkalommal, mikor felpillantok csak ítélkezést látok és szánalmat. Egy hülye picsát, aki azt kérdezgeti, hogy vajon megérte-e? Az a nagy helyzet, hogy ezt a kérdést csak túl későn tesszük fel. Ha választani kell aközött, hogy élsz-e még egy napot, vagy itt a vége, az előbbi mindent meg fog érni.
Nem is tudja mennyire. Ezt azonban hangosan nem mondom ki, csak valami egyetértő hümmögést hallatok, lomhán fújva ki a füstöt. Magam sem tudom pontosan, hogy minek hívattam ide. Nem ismerem, nem bízom benne. Könnyen meglehet, hogy pont olyan szarházi, mint azok, akik idejárnak leszopatni magukat. A kínálat-kereslet végül mindig találkozik, a jelvény ennek nem akadálya. Ha pénz kell, hát pénzt kapnak. Ha az asszony egy prűd picsa, akkor intéznek nekik lányokat. Mindenkinek meg van az ára. Az egyetlen különbség West és a két másik gyökér között az, hogy előbbinek meg volt a száma. Ismerek lányokat és engem is környékeztek már meg rendőrök. Remélik, hogy előbb-utóbb beszélni kezdünk majd nekik. Hiszen a rendőrség vigyáz majd ránk.
-Maga is, hogy eljött – feleltem, felnézve rá. – Nem lehetett egyszerű – tettem hozzá, ahogy gyorsan végig mértem őt. Sokan azt hiszik, hogy észre sem venni rajtuk, ha a pohár aljára néznek. Meg sem lepne, ha az előttem álló férfi végig hányta volna az utat egészen idáig.
A gyilkosság említésére felkaptam a fejemet, de végül csak kelletlenül tüdőztem le a cigarettafüstöt. Ennek a legfőbb bizonyítékát már kidobtam. – Odakint van egy orosz férfi. Milyen ideges? – kérdeztem a padlót figyelve. Az biztos, hogy Oleg tajtékzik. Mindig azt csinálja, a kérdés itt az, hogy mennyire volt kibukva. Minél inkább, annál rosszabb nekem.
- A hulla neve Timofei. A Solntsevskaya embere. Vagyis az volt – válaszoltam arra is, ami őt érdekelte. Utóbbit alighanem eddig is sejthették. Elég csak kigombolni az ingét, hogy lássák mik vannak a testére varrva. Van, ami mindkettőnkön ott van. A nyolcágú csillagot ők büszkén mutogatják, esetükben annyit jelent, hogy tagok. Az én bőrömön annyit mond, hogy az ő tulajdonuk vagyok.
Nem folytattam egyből. Az agyam nem járt elég gyorsan és meg kellett gondolnom, hogy mit mondok. Nem akartam, hogy tudja: nekem nagyobb szükségem van most a jelvényére, hogy mögé bújjak, mint hinné. A gyűrűs ujjamon lévő nagy, koponyát formázó gyűrűt forgattam. Egyedül arra szolgált, hogy az ujjpercemre tetovált szimbólumot eltakarja. Az Ígéret Földjén kétlem, hogy értékelte volna bárki is azt, amit rejtegettem vele.
- Nem akarom, hogy …  nyoma legyen, hogy mondok valamit. Névtelenül akarom – pillantottam fel a férfira. Fogalmam sincsen, hogy lehet-e ilyet, de tudtam olyan lányról, aki rendőröknek beszélt olyan dolgokról, amiket nem az ő fülének szántak. Azt mesélte, hogy felvették a kocsijukkal, pénzt adtak neki, ő pedig cserébe mesélt. Én is ezt tettem vele. Csak én egy kényelmesebb ágy és kevesebb szopás miatt. Soha többet nem láttam. – Bejött egy férfi a szobába. 1,8 magas, úgy… negyven lehet. Fehér, azt hiszem orosz. Fekete haj, de rövidre volt nyírva. Durva borosta és … volt itt egy forradás – mutattam a bal szemöldököm fölé, majd kissé megemeltem a fejem, és a nyakamig csúszott az ujjam. – A nyakán pedig… azt hiszem egy kereszt – nagyon is jól tudtam, hogy egy kereszt, de kabátban jött be ide, szóval csak egy részét láttam. Azt még nem kell tudnia, hogy nem most találkoztam először a férfival. Ez még maradjon meg nekem. – Azt hittem engem is megöl. Beküldött ide és azt mondta, hogy maradjak is itt. Beszéltek valamit, de … nem hallottam. Mikor kimentem ő már úgy volt, a másik férfi meg sehol. Aztán … jöttek a rendőrök – ahogy pedig befejeztem, a cigarettám is elfogyott, amit egy ingerült morgással nyomtam el a kád szélén. Nem én hívtam a rendőröket, hanem a recepciós, akinek szóltam. Míg ő telefonált, én kidobtam a körömreszelőt.
- Nem vihetnek be kihallgatni – szögeztem le újra, cigaretta hiányában idegesen dobolva a térdemen. – Nincsenek irataim. Ha bevisznek, így, vagy úgy, de megölnek – magyaráztam a férfinak, reménykedve benne, hogy lehet a szívére beszélni. Ha elengednek, Oleg, vagy valaki más ott fog várni az őrs előtt. Ide nem jöhetek vissza, máshova meg nem igen tudok menni. Ha pedig rám vernek valamit, vagy megpróbálnának kitoloncolni, akkor az egyik emberük elvágja majd a torkomat, akárhova is dugnak addig. – Oleg… a stricim – javítottam ki magam, úgy nevezve a férfit, ahogy az amerikaiak hívták őket. – Ismerte őt. Tudja, hogy én meg utáltam Timofei-t. Ha elvisznek, azt hiszi majd, hogy … én voltam – ha már most nem azt hiszi. Hiába mondanám neki, vagy Romannek, hogy ki volt az, nem hinnének nekem. Nem tudok sokat róla, párszor láttam csak, de hallok ezt-azt. Ha a fele is igaz mindannak, akkor kurvára mindegy mit mondanék nekik.  

Tulajdonképpen egy pozitív dolgot azért találok ezen a helyen: úgy tűnik, van, aki még nálam is szánalmasabban tölti a karácsonyt. Nem azt mondom, hogy különösebben elítéltem volna a prostituáltakkal élőket; azt biztosan nem mondhatom, hogy soha ne…. Élveztem volna a társaságukat. De az az énem nem is olyan, akit különösebben a gyerekeim életébe kívánnék.
A legtöbb gyilkosság helyszínén feltűnnek a prostik. Ha nem is ennyire közvetlenül, de így vagy úgy, mindig megjelentek, biztosan, akár a mosómedvék a kukák körül. Legtöbbször hasznos infókkal szolgálnak, mert mindig látnak vagy hallanak valamit, akár a hajléktalanok – az emberek szeretnek nem rájuk nézni, hátha attól eltűnnek, és nem kell foglalkozni a társadalmunk egyértelmű hibaüzeneteivel. Nem számolnak velük, óvatlanok lesznek, ami a hasznunkra válik, ők pedig, nos, többek között az információra is hajlandóak árat szabni.
A helyzet viszont az, hogy jelenleg nem nekünk kellett felkutatnunk őt – Zofia maga hívott engem ide. – Hozzászoktam – hangzott a replika. Hogy azt szoktam-e meg, jöjjek, ha hívnak, vagy hogy aznaposan is funkcionálni tudjak viszonylag, az kérdéses. Valójában mindkettő, és némi közük is van egymáshoz.
Megvonom a vállam, mikor a kinti fickóról kérdez. – Felrúgott egy kukát, és azt hiszem, lekurvázta az egyik járőr anyját. Átlagos hétfő. – A halottkémnek tehát igaza lehetett, mikor azt mondta, a stricije. A lány nem néz rám, a padlót bámulja, így nehéz megmondani, komoly kérdés-e, vagy csak az időt akarja húzni. – Gondolom, nem miatta hívott ide.
Hallani lehetett néha olyanokat a prostituáltaktól, hogy az adott futtató épp jó strici volt, mert nem verte őket, és vigyázott rájuk, még ha ez a két szó valahogy nehezen is fért össze az ember fejében. Ebből a világból nem igen lehet kitörni, ha egyszer belekerült, úgyhogy a legtöbb, amit az ember tehetett, az az volt, hogy megpróbálta a legjobbat kihozni a helyzetből. A fickónak nyilván nem tetszett, hogy potenciálisan napokra elveszti az egyik befektetését.
Timofei. Solntsevskaya. A szervezett bűnözés nem volt a szakterületem, tekintve, hogy arra megvolt több külön szervezet is; nem csak a rendőrségen belül, de az FBI-nak és a DEA-nek is meggyűlt velük a bajuk. Az én világom inkább a helyi utcai bandák rendezetlen soraiból állt fel, és csak érintőlegesen informálódtam másról. A Solntsevskayát persze nehéz volt figyelmen kívül hagyni; egész Brighton Beachet uralták. Ha valaki „orosz maffiát” emlegetett, rendszerint rájuk gondolt.
Sóhajtva nézek fel a plafonra. Sosem jó jel, ha a maffia is képbe kerül. Ezzel mondjuk nyilván Lewis nyomozó is tisztában volt, de eszem ágában sem volt vele beszélnem erről; egyértelmű volt, hogy nem szívesen oszt meg velem részleteket, és még azt is nehezen hinné el nekem, amit kérdezek.
Megértésem jeléül bólintottam és valamiféle hümmögő hangot is kiadtam. Nem akartam siettetni, még ha legszívesebben rögtön hozzá is tettem volna: „és?” Az még mindig nem volt tiszta, miért vagyok itt. Aztán elhangzik a bűvös „névtelenül akarom” kezdetű szöveg, és már kezdek kapizsgálni valamit, a fájdalmas ébrenlét ellenére is.
– Én hivatalosan itt sem vagyok – vonom meg a vállam, kissé halkabbra véve a hangomat. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Lewis nem-e állította oda valamelyik nyomozóját az ajtó elé, hogy hallgatózzon. – Úgyhogy nem kötelező jegyzőkönyvet felvenni.
Ami már eleve abból is nyilvánvaló lehet, hogy egy fürdőszobában ücsörgünk. Ebben a pillanatban ugyanis inkább lehajtom a vécéülőkét, és letelepszem a tetejére, hogy kevésbé legyen kihallgatás-szerű a közeg. Nem sokan szeretik, ha föléjük magasodsz.
A tény persze az, hogy az Én hatásköröm itt egyelőre nulla, úgyhogy ha Lewis úgy dönt, maga is kihallgatná Zofiát, megteheti; arra pedig már nem lesz semmi ráhatásom. Az elsődleges cél viszont most az, hogy meghallgassam, amit mondani akar, aztán el lehet dönteni, miféle körzetek közti cserebere folytán tudok segíteni. Már ha van miért.
Az átlagos kihallgatásoknál általában nálam van egy jegyzetfüzet; úgy komolyabban veszik az emberek a mondandójukat, ha látják, hogy nyoma marad, jobban elgondolkoznak a részleteken. Most azonban örülök, hogy egyáltalán nem két balos cipőt húztam fel. 180 centi, késő harminc-kora negyven, fehér… Nincs különösebb meglepetés a leírásban. A legtöbb magasabb rangú bandatag hasonló, az áldozatot és a környezetet elnézve pedig a származása is valószínűsíthető.
Mégis, valami jelzőfény gyúlik a fejemben, mikor a forradást említi az arcán. Vörösen szirénázna, ha nem fogna vissza a fejfájás és a tény, hogy az nem lehet. – Egy kereszt… Más tetoválást is látott? – Valószínűtlen, tekintve, hogy tél van. Magamban szitkozódom egyet; már most elindultam egy irányba  a következtetéssel, pedig nem ezért vagyok itt. Ha bármit, akkor Lilia nagyon is a tudtomra adta tegnap, hogy az ilyen hibákból nincs kihátrálás.
– Szóval… Látta az arcát, de a férfi meg sem próbálta elhallgattatni? Nem… fenyegette meg, semmi ilyesmi? – vonom fel az egyi szemöldököm. Ez finoman szólva is gyanús és szokatlan. Hibák persze előfordulnak, megzavarhatják az embert, vagy egyszerűen beijed, de aki képes délután elmenni egy motelbe, és céltudatosan lelőni valakit, az aligha kezdő. Ráadásul a kereszt a nyakon… A szervezet része lehet, vagy volt. De akkor miért ölt volna meg egy másik tagot?
Lövést nem említett, de a fickó egyértelműen elvérzett, úgyhogy talán szúrt sebről van szó. Még nem mozdítottak el semmit, de véresen heverő szúrófegyvert sem láttam semerre, mikor átvezettek a szobán. Miért vitte volna el a gyilkos fegyvert, ha egy szemtanút pedig, aki azonosítani tudja, életben hagyott? Egyszerűen nincs értelme. – Szóval ezért hívott? – Lewist utánozva, kérdésnek tűnik, de valójában kijelentés. – Fél, hogy deportálják?
Valahogy úgy érzem, nem az amerikai álom elvesztése okoz majd neki álmatlan órákat. Nem tudom, mi lehetett az, ami végett inkább idejött… Akárhonnan való is, és még mindig inkább csinálná ezt, mint ami odahaza várja, de mindegy is. Ez nem az én ügyem. – Beszélhetek Lewisszal, hátha hajlandó belemenni abba, hogy ne vegye a tanúk közé, de… Nem hiszem, hogy elfogadja. Maga az egyetlen tanú, ha megtagadja a vallomástételt, akármilyen okból is, az a bürokrácia szempontjából nem veszi ki jól magát. A kerületi ügyész, hogy úgy mondjam, magasztalja az ICE munkáját.
Ez finoman szólva se jó hír számára, és a gond az, hogy nem is tudok olyannal szolgálni, ez nem amolyan „van egy jó meg egy rossz hírem” szituáció. Itt minden kimenetel rossz, és hiába látom, mi az, amitől fél, ez semmit sem jelent az adott helyzetben. Nem ismerem ugyan Lewist, de nem nehéz kihámozni a néhány váltott szóból, hogy nem fogja hagyni elmenekülni a koronatanúját, aki, egyelőre, még nem is biztos, hogy tanú. Ha nincs más, aki látta volna a fickót, akkor könnyen lehet gyanúsított is.
– És nem maga volt? – Nem vádként szegezem neki, csak őszinte kérdésként. Nem ez lenne az első, hogy egy prostituált megöli az egyik kuncsaftot. Elnézve, sok esetben miféle emberek veszik igénybe a szolgáltatásaikat, és ha elég bántalmazási vagy gyilkossági ügyet lát az ember, ahol utcalányok az áldozatok, de épp ezért senki sem törődik velük… Az emberi ösztön része, hogy megvédje magát. Ha a meggyilkolt tag túlfeszítette a húrt, valamiért nem tűnik lehetetlennek elhinni, hogy a pillanat hevében leszúrná.
Mégis elhiszem, hogy nem ő volt, ha azt mondja.
– Remélem, érti, miért nehéz elhinni a történetét – mondom aztán. Sóhajtok és összecsípem az orrnyergem, ami nem sokat enyhít a rosszulléten. – Azt mondja, hogy egy ismeretlen férfi, aki a tetoválása és a beszélt nyelve alapján szintén orosz lehet, berontott ide, magát bezárta a fürdőszobába, aztán megölte a másik oroszt, aztán anélkül elment, hogy egy ujjal is magához ért volna. Senki nem látta se befelé, se kifelé jövet, a gyilkos fegyver nincs sehol, maga utálta a halottat, és nem hajlandó tanúskodni. – Egyáltalán nem néz ki jól a helyzet számára, de ezt biztosan tudja is. – Azt mondtam, hívjon ha segítségre van szüksége. De nem tudok segíteni, ha maga semmit sem mond hivatalosan.
Ez egy olyan pillanat, ami cigarettát igényelne, de azt hiszem, akkor az én DNS-em is hamarosan idekerül a padlóra. – Fel tudná ismerni a fickót, ha újra látná? – kérdezem. A torkom idegesen szorul össze, nehéz eldönteni, a hányás kerülget-e megint, vagy csak a képtelenség valóra válása. Előveszem a zsebemből a telefonomat, és próbálva fókuszálni a nevetségesen kicsi képernyőre, ami valahogy sose akar megfelelően reagálni az ujjaimra, előkutatom az egyik képet egy eldugottabb mappában. Nem szokásom képeket hordozgatni, nos… Másokról. De ha évekig próbálsz valaki nyomára akadni, és elveszted a nyomtatott körözési fotókat, akkor improvizálsz.
– Ismerős? – fordítom felé a képernyőt. Észre sem veszem, de a lábam idegesen kezd járni a padlón. – Szeretném, ha nagyon megfontolná a válaszát, Zofia. Ettől függ, hogy tudok-e segíteni.
Vagyis, inkább az, hogy fogok-e.

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

Az egyik első dolog, amit megtanultam itt, hogy panaszkodni felesleges.Minél hangosabban kiabálsz segítségért, annál kevesebben hallják meg. Az emberek nem figyelnek oda egymásra, nem is tudják, de a hajléktalan, aki mellett elsétálnak, már napok óta halott. De nem merik felébreszteni, vagy csak nem érdekli őket. Mind ilyenek vagyunk. Nem vártam megértést, nem akartam, hogy együtt érezzenek, még kevésbé, hogy bármit is tudjanak rólam. Honnan jöttem, hová mentem volna, mit akarok. Szart se ér egyik se. Néhány embernél ugyan működik, ha előadom a bajba jutott keleti lányt, akit kihasználtak, de az áltagos amerikai, és még inkább az átlagos férfi… ők pont a kihasználók. A lovag páncélja sosem fényes, nem jön lovon, és aligha férfi. Nem létezik. Már nem teszem fel magamnak a kérdést, hogy miért csinálom, mert fájdalmasan egyértelmű a válasz. Mégis mi a faszt csinálhatnék?
- A karján, de … nem tudom mik voltak, takarta a kabát – vontam meg a vállamat beletörődőn. Ha nagyon akarnám, feltudnám idézni, de egyelőre nem akarom. Nem bíztam jobban egyikben sem. Annyit tudtam csak biztosra, hogy az oroszokkal ellentétben a rendőrök nem lőnek egyből fejbe, mint egy kutyát. És sokkal kevesebb fogamat is húzzák ki, ha nem felelek a kérdéseikre.
- Ha nem jövök be ide, valószínűleg megöl – feleltem kissé ingerülten. – Az ember érzi, ha fenyegetik, igaz? Én nem éreztem valami jól magamat, ezért fogadtam szót – csak futólag pillantottam a rendőrre. A gondolataim még mindig lomhán másztak elő a rejtekükből. Már csak ezért se akarom, hogy bevigyenek. Ha valami drogtesztet kérnek, azon garantáltan többször is megbukom majd. Az pedig szintén nem engem segít, igaz?
- Attól is – feleltem halkan a kérdésre, nehezen nyelve. Nem akartam visszamenni és kurvára nem volt kedvem egy orosz faszkalap pisztolyának a rossz végén találni magamat. Ha bevisznek magukkal, csak szarul jöhetek ki belőle. – Na és az … fasz tudja, alku? Elmondom a dolgokat, de cserébe kihagynak belőle – fogalmam sincsen, hogy a rákba működik ez itt. Nem olyan régóta élek itt, a nyelvet is még erős akcentussal beszélem, nemhogy a kurva jogrendszerüket betéve tudjam. Távol tartottam magamat a rendőröktől, ha tudtam. Erre az a faszkalap pont most kellett, hogy kinyírja Timofeit.
- Akkor itt lennék? – kérdeztem vissza a férfira pillantva. Őszintén szólva, fogalmam sincs. – Nem én voltam – feleltem végül a kérdésére kicsivel később, de nem tettem hozzá semmi mást. Megfordult-e a fejemben? Persze. Sok embert látnék szívesen holtan. Csak nem a kurva motel szobámban, mintha közöm lenne hozzá. De megölni … ha eddig egyet se próbáltam, miért pont most akartam volna?
A hajamba túrva hallgatom, ahogy összefoglalja a helyzetet, amire nagyon szívesen felelnék azzal, hogy minden létező rokonát elküldöm a picsába, de nem megy. Merthogy való igaz, kurvára nem néz ki jól ez az egész. Az a rohadék még azzal is szívességet tett volna, ha legalább rám lő. Franc se tudja miért nem tette. Felismert? Kétlem. Ha mégis, mit számított volna neki? Egy újabb halott kurva. Ezzel sokan megtudnak békélni.
- Fel, azt hiszem – bólintottam a kérdésére, majd kíváncsian és reménykedve figyeltem, ahogy a telefonjával szerencsétlenkedik. Úgy tettem, ahogy kérte. Alaposan megnéztem, és kissé meglepve pillantottam fel rá, mikor a nevemen szólított. Nem mutatkoztam be, mióta itt van, és nem mostanában adta azt a névjegykártyát. Mély benyomást pedig aligha tettem rá. Nagyon jó memóriája lehet, vagy kevés prostival találkozik. – Ő az – bólintottam aztán hosszú másodpercekkel később. Már első pillantásra is felismertem, de kicsit rájátszottam. Részben azért, mert az én figyelmem nem kerülte el, hogy kopog a talpa alatt a csempe. Rendőr pedig ugyan nem vagyok, de hülye sem. És talán pont ez a megfelelő pillanat, hogy igazat mondjak arról, amit eddig elhallgattam. Az ugyanis nem lehet véletlen, hogy egy nagyjából a legtöbb oroszra ráillő személyleírást hallva egyből az ő képét mutogassa. Ő is mondta, szarul állok. Ösztönösen kapálózunk, ha süllyedünk a szarban.
- Nem mondtam teljesen igazat. Ismerem – vallottam aztán be, a telefonról a férfira pillantva. – Ilya vagy… ilyesmi, nem emlékszem már a nevére, de párszor Oleg elvitt hozzá. Valaki … fontos lehet. Nem igazán beszéltem vele, csak … tudja. Azt akarták, hogy elégedett legyen – folytattam tovább. Nem én voltam az egyetlen lány, és messze nem én voltam a legszebb. Bevett szokás, hogy az oroszok elvisznek és odaadnak minket az úgynevezett barátaiknak. A ”jószándék” jeleként, ahogy egyszer kihallottam a beszélgetésükből.
- Valami… bérgyilkos féle, nem a Solntsevskaya tagja, de hallottam róla beszélni másokat – pontosabban csak Romant, párszor. Nem név szerint emlegette, csupán csak az állandó jelzőkből jöttem rá, hogy kiről is beszélhet. – Azt is mondták, hogy nem hülye. Lehet, hogy azért nem ölt meg, hogy azt higgyék én voltam – kissé hirtelenjében támadt az ötlet a fejemben, és kimondva kissé vadnak tűnt, de … a kurva anyjukat, volt értelme. Nem sokat tudok arról, amit Romanék csinálnak, főleg csak telefonbeszélgetésekből hallottam pár foszlányt, de semmi értelme nincs annak, hogy Ilya, vagy fasz tudja ki, oroszokat öljön. Ha azonban mindenki egy kurvára gyanakszik, aki rühellte Timofei képét … az jó esély valami rizikós, elbaszott dolgot művelni. – De nem én voltam. Hanem ez a rohadék – böktem az ujjammal a telefonra. Akinek valamiért a telefonjában őrizgeti a képét. – Ő jött be és ő ölte meg – nyomatékosítottam tovább. Tulajdonképpen csak előkészítettem vele. Felszívtam magam. Hiába tudja az ember, hogy ugrania kell, attól még fél tőle. Én is így éreztem magam. De végre úgy éreztem, hogy nekem is van valamim.
– Ha elintézi, hogy békén hagyjanak, akkor … beszélek magának róla. – habár korántsem voltam teljesen magabiztos, de ezúttal nem engedtem meg magamnak, hogy gyengének és összetörtnek látszódjak. Legalábbis annyira nem, hogy hiteltelen legyek. – De csak akkor. Ha most bevisznek, nem mondok semmit. Magának, és annak a fasznak se – böktem az ajtó felé, ahol minden bizonnyal a kollégája lapult, ajtóra tapasztott füllel.
Lehet, hogy hibáztam, de nem éreztem, hogy volt más lehetőségem. Ha már mindenképp bevisznek, jobb semmit se mondani, úgy gyorsabban intéznek el, mintha dalolni kezdenék. Hiába mondják, hogy nem tudják meg, valahogy úgy is a fülükbe jutna. Akármi miatt is fontos ez a férfi Westnek, az most nekem épp kapóra jön. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy csak úgy segítséget kapjak, ki kell azt kényszeríteni. Ezzel pedig talán kitudom. Vagy talán ez volt az utolsó kétségbeesett, ösztönös próbálkozás a fulladás előtt.

Elhiszem, hogy nem ő volt. Fene tudja, miért; talán feltételezem, hogy nem olyan hülye, hogy megpróbáljon egy nyomozónak hazudni, mikor épp tőle kér segítséget, de ez csak azt jelentené, hogy Én vagyok elég hülye nem feltételezni, hazudik. Pedig olyan országban élünk, ahol a samponon használati útmutató van; külsőleg alkalmazandó. Arról sincs szó, hogy a mágikus megfigyelőképességemmel száz százalékosan meg tudnám különböztetni a hazugot az igazat mondótól. Van némi háttér a test- és arcmimika olvasásában, de ugyanúgy át lehet verni, mint egy poligráfot. Márpedig az utcalányok igen hamar megtanulnak igen jól hazudni.
Marad az, hogy túl fáradt és aznapos vagyok megkérdőjelezni másokat. Ha ezt megfűszerezzük egy adag hatodik érzékkel, az már egészen közel jár a valósághoz.
Aztán a képbe kerül Ivanov is.
Ahogy nézi a képet, a másodpercek piszoklassan kezdenek csak telni. Úgy érzem magam, mint mikor Lilia válaszára vártam az eljegyzéskor; vagy mikor az a három kínzó perc a terhességi teszt előtt… De nyilván sosem mondanám meg neki, hogy mennyire hasonló óvatos izgalommal tölt el, ha lépek egyet előre az ügyekben. Tudom, hogy nem egészen egészséges. Rendben, semennyire sem az. – Egészen biztos benne? – vonom fel a szemöldököm. – Csak egyszer látta. És meglepte. Gondolom, a lámpa sem égett…
A rámenős kérdezősködés nem csak azért történik, mert Ivanovról lehet szó, akiről én azt hittem, valahol az öreg kontinensen végzi a sátán munkáját. Valójában direktben egy képet mutatni a tanúknak kifejezetten tilos, pláne, ha ennyire közel vagyunk még a történéshez. Azt irányított tanúzásnak is nevezhetnénk; ő feltételezi, hogy igazad van, és azzal, hogy pont egy adott arcot mutatsz meg, kvázi azt sugallod, hogy biztosan ő volt. Minden más részletet meg elfelejtenek.
De most egyébként is sokszorosan átléptem már a szabálykönyvet. Állítólag ez a második számú ok, amiért ki fognak rúgni a testülettől általános vélekedés szerint (az első elég magától értetődő); legalábbis, ez lenne, ha ne lenne olyan sokszor „mázlim”. Nem tehetséges vagyok a munkámban;csak szerencsés. És ezzel sokszor valóban nem tudok vitatkozni.
Mennyi esélye volt annak, hogy egy prostituált, akivel véletlenül találkoztam, és aki eléggé emlékeztetett engem a húgomra ahhoz, hogy megadjam neki a számomat, majd aztán kiderül, hogy a több tízezerből épp ez az egy prosti azok közül való, aki ismeri Ivanovot?
– Gyorsan megváltozott a története – jegyzem meg, egyik szemöldököm feljebb ugrik a homlokomon. Szóval ismerte. Nem javítom ki a nevével kapcsolatban, ha valóban nem tudja, valószínűleg jobb neki úgy. – És Ő felismerte magát?
Ez itt a fontos kérdés. Jelenleg a legkevésbé sem tudott érdekelni engem az odakint tomboló strici, aki a jussát követeli, és az üzlet miatt bánkódik. Ivanov senkit sem hagy meg csak azért, mert történetesen megdugta már. Tudom, mert egyszer, még évekkel ezelőtt, sikerült eljutnom egy prostihoz, akihez gyakran járt, valószínűleg az egyszerűség kedvéért. Vállalta, hogy tanúskodik, ha bevesszük a tanúvédelmi programba, őt meg a gyerekét is. Mire a fedett nyomozók érte mentek, már mindketten golyót kaptak a fejükbe.
Igaza lehet, mikor azt mondja, direkt hagyta életben. Ivanov nem vét hibákat; úgyhogy célja volt azzal, hogy itt hagyta a lányt. Akkor is, ha felismerte őt. Talán feltételezte, hogy egy ilyen motelben senki sem hívja a zsarukat, ha dulakodást is hall. Annál több vesztenivalójuk van. Ha pedig Zofia futtatója előbb ért volna ide…
– Ennek nincs értelme. Ivanov az oroszoknak dolgozik, már évek óta – rázom a fejem, de nem Zofiával ellenkezem, magamnak beszélek. Nem arról van szó, hogy feltételezném, bármi mennyiségű lojalitás is lenne benne, egyszerűen az oroszok túl jól fizetne neki. Ki tudna többet ajánlani, ami megérné, hogy egy ilyen ügyfélkört szalasszon el?
– Bérgyilkos, igen. A legrosszabb fajta. – Sóhajtva döntöm a hátam a vécétartálynak, és visszacsúsztatom a zsebembe a mobilom. – És már biztosan tudja, hogy még nem vitték el bilincsben.
Azt se tartottam volna lehetetlennek, hogy még a környéken van; valami gyerekes vágy ösztönöz arra, hogy rögtön elrendeljek több blokknyi lezárást és alapos kutatást, pedig tudom, hogy nem találnánk semmit, én részeges baromnak lennék titulálva, Ivanov pedig tudná, hogy a nyomában vagyok. Valószínűleg az is épp elég gyanús, hogy ide jöttem; bár azt még meg lehetne magyarázni talán a gyilkosság brutalitásával, és az IU hajlamosságával hasonló ügyek elvételére.
Az már nem volt kérdéses, hogy elfogadom-e Zofia ajánlatát. A kérdés inkább a hogyan volt.
Szinte végszóra hallottam meg a kopogásnak álcázni se próbált dörömbölést az ajtón. – West. Telik az idő.
Lehunyom a szemem, Lewis nyomozó hangja mintha egyenesen a koponyámban verne visszhangot. Tenyereim mögé rejtem az arcom, míg veszek néhány nyugtatónak szánt lélegzetet, és megszabom a következő lépéseket.
– Rendben. Ezt fogjuk tenni. Én most elmegyek, el kell intéznem pár dolgot. Te pedig hagyod, hogy bevigyenek Lewisék. Hallgass végig! – emelem fel a mutatóujjam, hogy elcsendesítsem, mert érzem, hogy már ezen a ponton el akar küldeni az anyám picsájába. – Ha most én viszlek el innen, azt vagy Ivanov, vagy az oroszok pár órán belül meg fogják tudni, és még ma éjszaka megölnek. Valószínűleg így is azt gondolják, hogy Te ölted meg Timofei-t, úgyhogy teljesen mindegy, bilincsben visznek-e el téged vagy sem. El kell tűnnöd. Meg tudom oldani, de kell hozzá pár óra. Nincs bent az ujjlenyomatod a rendszerben, ugye? – kérdezem, reménykedve a nemleges válaszban. Nem is tűnik fel, mikor kezdtem tegezni. – Jó. Akkor hacsak nem mondod meg, nem tudják meg, ki vagy. Valószínűleg megpróbálnak majd azzal ijesztgetni, hogy még ma hazaküldenek… Oroszországba? – Rossz tipp. Nem számít. – Szóval hogy deportálnak. Nem tudnak ilyet tenni, ahhoz előbb bírósági végzés kell, dokumentumok nélkül is, ráadásul túl fontos vagy a nyomozáshoz. Vallomás és gyilkos fegyver nélkül csak közvetett bizonyítékaik vannak, amit a DA nem fog elégnek ítélni vádemeléshez gyilkosságért. Ha se tanúskodni nem vagy hajlandó, és meg sem vádolhatnak, még mindig a fogdában tarthatnak 48 órán keresztül… és ez a cél. Ha azelőtt dobnak ki a kapitányságról, hogy odaérek, véged. Úgyhogy próbálj… bűnösnek tűnni, jó? Kérj ügyvédet. Az legalább néhány órába telik. Valószínűleg azelőtt odaérek, hogy kerítenének egy állami védőügyvédet, de… – Az órámra pillantok. Hirtelen nagyon kevésnek tűnik az idő. – Neki se mondj semmit. Kihozlak, ígérem. Azután pedig… Hát, azzal majd törődünk akkor.
Hirtelen állok fel az ülőkéről, egy kissé bele is szédülök. – Tudom, hogy a legkevésbé sem akarsz bízni bennem, de most ez az egyetlen lehetőséged. Ne legyél buta.
Kettőnk közül neki van valódi vesztenivalója, az élete; ami nyilván elég fontos neki ahhoz, hogy megpróbáljon alkudozni érte. Tudom, hogy nem úgy alakult a tárgyalásunk, mint remélte, de nem kaphat meg mindent. És innentől tényleg nem tehet már mást, csak azt, hogy hajnalig bízik bennem.
Az ajtót kinyitva rögtön Lewisszal találom szembe magam. Kérdőn néz rám, hangosan csócsálja a rágóját. – Na?
– Nem akar mondani semmit.
– Ahhoz képest elég sokáig beszélgettetek.
– Úgy értem, neked nem akar mondani semmit.
– Na idefigyelj, West, te utolsó…!
– Ne idegeskedj, Lewis, rosszat tesz a vérnyomásodnak. – Elsétálok mellette, és DeMarcohoz érve megérintem a vállát, hogy rám figyeljen a jegyzetelésből. – Ha megtenné, hogy az anyagot átküldi az IU-hoz, azt nagyon megköszönném.
Lewis úgy trappol utánam, hogy majdnem feldönti az egyik nyombiztosítót. – Ez nem a te ügyed, West!
– Pár óra múlva az lesz, Lewis.
– Meg a nagy büdös lószart!
– A vérnyomásod…! – vetek rá egy túljátszott, aggódó-figyelmeztető pillantást. – Hamarosan találkozunk!
Ezzel pedig ki is fordultam a motelszobából. Még hallottam magam mögött Lewis istenes káromkodásait, meg azt, hogy a bilincse után kutat. Zofiának nem lesz túl kellemes útja, ennyi biztos; de amilyen mérges volt Lewis, eszébe sem fog jutni, hogy elengedje. Olyan, mint egy kisgyerek, akinek az összes játék kell, akkor is, ha nem játszhat velük. Az ereimben buzgott az adrenalin a rövid vitát követően, és már majdnem vigyorogni is támadt kedvem, mikor rájöttem, hogy nem kocsival jöttem.
New Yorkban képtelenség taxit fogni ilyenkor, márpedig nekem számos helyre el kell látogatnom. Többek közt egy éjjel-nappal és Karácsonykor is nyitva levő papírboltba, meg egy minden bizonnyal igencsak zabos körzeti megbízotthoz.

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

- Ilyenek a jó történetek – vontam meg a vállamat. Hogy is mondják a zsidók? Kereslet-kínálat? Fasz tudja, valami ilyesmi. Ha tudsz is valamit, ne add ingyen. Mázlim volt, kurva nagy mázlim. Miért szalasztanám ezt el? Csak mert hazudni nem elegáns? Mindenki hazudik, és minél jobban csinálod, annál jobban megy a szekér. – Passz. Nem hinném – ráztam meg a fejemet. Nem hittem abban, hogy azért élek még, mert felismert. Nem az mentett meg, hogy jól szoptam-e vagy sem, egyszerűen csak kellett annak a faszszopónak valaki, akinek a fejével beérik a történtek után. Példát statuálni pedig egyébként is szeretnek errefelé. Lényegében ez a köcsög a kezükbe adta azt a megoldást, amit a legjobban szeretnek.
- Nem minden orosznak, úgy látszik – jegyeztem meg, bár érezhetően ne beszélgetésindítónak szánta. Én is az oroszoknak dolgozom, a legtöbb mégis megver. Ha valamit megtanultam az emberekről, mióta itt vagyok, akkor azt, hogyha valamit megtehetnek, meg is fogják tenni. Szívesen láttam volna Timofeit a saját vérében fuldokolni, de nem tehettem meg, ezért megmaradt álomnak. Álomnak, hogy egy kibaszott rémálommá váljon. Azokat pedig mindig mások idézik elő.
Szóra, pontosabban sértésre nyílik a szám, mikor képes előállni az egyetlen dologgal, amiről kijelentettem, hogy szó se lehet róla, de megelőz. – Még nincs – feleltem a kérdésére mogorván, mert kurvára nem tetszik a terve. Terv… inkább kvázi öngyilkosság.  у жодному разі – horkantam fel, és bár valószínűleg szart se értett abból, amit mondtam, annyi le kellett essen neki, hogy nem orosz vagyok. Ha másból nem, hát a hangsúlyból – Legyek bűnös? – kérdeztem vissza, és felnevettem kínomban. Legyek bűnös… anyád. – Oké – bólintottam aztán rá, de kicsit sem volt kedvemre a dolog. – Maga pedig ne bassza el – pillantottam fel rá, mielőtt kilépett volna az ajtón, hogy tárgyaljon a két retardálttal. Nem tudtam semmit se kihallani a beszélgetésből, de az egyik nyomozó ingerültebb hangszíne árulkodó volt. Kicsivel később pedig valósággal berontott az ajtón, a kezében pedig már ott várt rám a bilincs.
- Felállni! – szólt rám ingerülten. Kurvára remélem, hogy ez is West ”tervének” a része. – Rohadtul nincs kedvem most ehhez, álljon fel!
Elmosolyodtam. - Baszódj meg.

- Nézze, nem segít magán, ha folyton azt javasolja Lewis nyomozónak, hogy közösüljön az anyjával – magyarázta az ügyvédem, aki a szemüvegét törölgetve állt a cellámban. Miután behoztak, Lewis úgy nagyjából két órán keresztül faggatott. Utána legalább ugyanennyit egyedül várakoztam a kihallgatóban, míg végül megérkezett ez az ipse. Ezután Lewis újrakezdte, de megint nem jutottunk sehova. Visszavezettek a cellámba, ahol az ügyvéd úr épp azt próbálta megértetni velem, hogy miért is kéne a legközelebbi alkalommal stratégiát változtatnom.
- De jólesik – feleltem fáradtan, a kemény fémlapon fekve, ami az egyetlen bútorként funkcionáló tárgy volt a rácsokon belül. Ujjlenyomatokat vettek tőlem, amiket elküldtek valami … fasz tudja hova. Az Idegenrendészetet és a Bevándorlás ügyieket emlegették, de nem figyeltem oda rájuk. Biztos azt remélték, hogy valahol csak van nyoma annak, hogy itt vagyok, de rábasznak majd. Én a hosszabb úton érkeztem meg ide.
-  Azt hiszem nem érzi át a helyzet súlyosságát. Ön illegális bevándorló …
 Fogja már be – sóhajtottam fel ingerülten. – Meddig tarthatnak még itt?
- Ha nem mond nekik valamit …
- Meddig? – szakítottam megint félbe.
-  Még nagyjából … legfeljebb negyven óráig. De ez függ az ügyintézés gyorsaságától és …
- Akkor leléphet.
- Mi? Attól tartok nem értem.
- Maga nélkül is megleszek negyven óráig.
- Akkor… lemond a védelem jogáról?
- A társaságáról mondok le. Majd hívom, ha kell. Addig is … nem érdekel, csak húzzon el innen – vonom meg a vállam, kissé közömbösen intve búcsút neki. Nem nézek oda, csak a cella ajtajának kattanását hallom, majd az egyre távolodó csoszogást. Felnőtt, öltönyt hord, mégse képes rendesen járni. A védelem joga. Dugd fel magadnak, Amerika.
Franc se tudja, hogy mennyit feküdhettem és járkálhattam fel-alá a cellámban az ügyvéd távozását követően, mire lépteket hallottam. Ismeretlen lépteket. Nem tudom, hogy bemeséltem-e magamnak, de az itt strázsáló három rendőrt már a lépteikből megismertem, szóval, mikor új inger ütötte meg a fülem, egyből a rácshoz nyomtam az arcom, hogy lássam az érkezőt. Minél tovább vártam, annál idegesebb lettem. Sejtettem, hogy West nem egy kicseszett kamionnal fog az épületbe lyukat ütni, de most már az se bántam volna.
- Végre! Ideje volt már baszki – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mikor felismertem Westet. – Szép egyenruha – jegyeztem meg, ahogy végig néztem rajta. Miattam aztán nem kellett volna így kiöltöznie, de alighanem a nagy tervének a része ez is. Faszom jelvények nélkül az se megy, úgy lászik. – Nyissa ki végre ezt a rohadt ajtót és húzzunk innen a picsába – morogtam ingerülten sürgetve a másikat. Nem ő tespedett itt órákat, várva, hogy majd talán eljön valaki érte. Utoljára akkor voltam ennyit egy helyre bezárva, mikor áthoztak az országba. Nem igazán akartam újra átélni ezt a fajta bezártságot.
- Szóval, mi a nagy terv? – néztem a férfira, miután végre kiléphettem a cellámból. – A cuccaimat buktam? – kérdeztem ugyan, de inkább kijelentés volt. Egy darabig még a rendőrautó hátsó üléséről néztem, ahogy bedobozolnak mindent a szobából. A kurva gyógyszerekkel és ópiátokkal együtt. – Remek. Elég drága cuccok voltak – jegyeztem meg rosszmájúan. Lehet, hogy nem éppen egy rendőrnek kéne panaszkodnom arról, amiért lefoglalták a szobámban lévő heroint, de a picsába is, ráment egy csomó pénzem. – Mindegy. Csak vigyen ki innen – ráztam meg végül a fejemet. Éppen baszhatok mindent, amim eddig volt, és kénytelen vagyok rábízni magam egy rendőrre. Ilyenkor jönne legjobban mindaz, amit elvettek tőlem.

A hajnali óráknak és ünnepi időpontnak megfelelően szinte üresen kongó folyosókon szokatlan élességgel koppannak a sarkaim ebben az átkozott lakkcipőben. Nem ez az első, hogy hordanom kell, jobb napjaimon az egyenruha részét képezi, amikor öltönyös bohócként jelenek meg, de szívesebben veszem a kényelmes, elnyűtt Timberland bakancsot, mint ezt. A kevés őrszolgálatban lévők nagyja meglepetten kapja fel a fejét a külsőm láttán. A válljelzésem, a négy felfelé mutató nyíl-hegy formájú kék-fehér varrat (mindegyik öt-öt év szolgálatot jelez) és az őrmesteri jelzés a mellkasomon lévő aranyszínű jelvényen először összezavarja őket; aztán meglátják a sötétkék ingem gallérján lévő „D.B.” feliratot, detective bureau, és… Még jobban összezavarodnak.
A nyomozóknak nem kötelező ezt az egyenruhát viselniük, sőt, csak ünnepi alkalmakkor szokás; az öltönyszerű külsőrész helyett viszont a régi járőrdzsekimet húztam fel, így pedig, a sapkát a fejembe húzva, egészen beleolvadtam a járőrök tömegébe. Nekem pedig pont erre volt szükségem.
Nem vagyok egyedül, legalábbis addig nem, míg a fogdákat lezáró ajtóhoz nem érünk. Ott az addig mellettem szótlanul sétáló Gardner járőrre nézek, aki az alsó magassági határt súrolja, de az alacsony fekete nők minden elhatározottságával tör előre, a folyosókon is, meg a ranglétrán is. De megbízható. – Mindjárt jövök. Addig adja le a papírokat a pultnál – bökök a fejemmel az őrfülke felé, ahol láthatóan élete Szócsata barátokkal párbaját folytató fiatal rendőrjárőr ücsörög magányosan, egyik oldalán a raktár felé vezető ajtó, a másikon pedig a fogdák. Rám pillant, de Gardner már oda is lép, hogy elmagyarázza a dolgokat. Hamar felbizzen a zár és villan a zöld fény, mint a börtönben, utat nyitva.
Nem Zofia az egyetlen a fogdában; a Karácsony meglepően termékeny bűnözőkben. De az övé a legvégén lévő cella. – Nekem is hiányoztál – üdvözlöm a helyzethez egészen nem illő kedélyes mosollyal. Megértem a türelmetlenségét; engem is faggattak aztán hagytak magamra órákon át Texasban, mikor lelőttem Menschet. Tudtam, mit miért tettem, ismertem a procedúrát, mégis kezdett az idegesség felé sorolni. Nem aggódtam magamért; de hirtelen a várakozás csöndje is megtelt valamivel. Mensch golyótól átlyukasztott koponyájával meg a még ekkor, holtában is dörgő nevetésével.
A külsőmet illető megjegyzésével nem törődöm, mert egyetértek a gúnnyal. Járőr koromban szerettem az egyenruhát, a valahová tartozás érzését. Mára úgy viszketek tőle, mint azok a kutyák, akikre először húznak ruhát a cukiságtól oda meg vissza lévő gazdáik. – Pedig egészen kellemes cellát kaptál. Magánt.
Úgy viselkedik, mint egy ketrecbe zárt oroszlán(kölyök), aki valószínűleg abban a pillanatban nekiindul a vadonnak és messzire szalad, ahogy nyílik az ajtó. Zofia mondjuk nem tud ilyen könnyen meglógni, úgyhogy nem aggódom túlzottan, amiért a zárba illesztem a kapott kulcsot, és elfordítom. Azzal már nem igen törődöm, hogy be is csukjam; valószínűleg hamarosan úgyis kap új lakót.
– Nem mondtál semmit, ugye? – kérdezem, miközben elsétál mellettem. Bilincs nélkül, természetesen, amit kevesen mondhatnak el maguknak a cellából kifelé jövet, hacsak nem ügyvéd várja őket a túloldalon.
Az első kérdésére csak sóhajtok. Hosszú elmagyarázni, no meg vége sincs, mert még fogalmam sincs, mi  következik az ötödik lépés után. Habár már órák teltek el azóta, elég ahhoz, hogy ahogy hallottam, ügyvédet is kapjon, még mindig nem jutottam tovább a terv első felénél; hogy kihozom innen. Hogy utána hogy oldjuk meg ezt a szó szerint halálos helyzetet, az a jövő bizonytalan ködébe vész.
– Mit gondolsz? – kérdezem szárazon; nem azért, mert buta kérdésnek tartom (bár azért egy kicsit mégis), hanem mert a szavakat próbálom megkeresni az előző kérdés megválaszolására. Más valószínűleg megvetően kezelte volna, hogy képes egy rendőrségi cellából két lépést megtéve az elkobzott heroinja végett sír, és esetleg rögtön vissza is zárja, de a magam gondjával szembesülve, nos… Értem a reflexet. És ez nem olyasmi, amit puszta azonnali és teljes megvonással ki lehet gyógyítani valakiből. – Majd segítek szerezni – teszem hozzá halkabban, egy lapos oldalpillantást vetve rá és a minden bizonnyal meglepődött vagy hitetlen ábrázatára. – Nem támogatom. De szükségem van arra, hogy magadnál legyél a következő időszakban, a megvonástól pedig már holnapután használhatatlan lennél.
Ennek elég magyarázatnak kell lennie; nem is annyira neki. Valószínűleg neki nem számít, miért kap, csak kapjon. A függőség ilyen dolog; és mérhetetlen hipokratizmus lenne úgy tennem, mintha a drog rosszabb volna az alkoholnál, ugye?
– Azért ez nem lesz ilyen egyszerű – mondom, megtorpanva a folyosó végén lévő ajtó előtt. A sarokban lévő kamerába néztem, szinte biztos vagyok benne, hogy direkt váratnak meg; Gardner már bizonyára odaadta a körzeti megbízott aláírásával ellátott papírokat, miszerint az ügyet az IU-hoz transzferálta. Sehol sem szeretik, ha sok a munka, de meg vannak sértve, ha elveszik tőlük, akkor is, ha személy szerint épp nem is volt közük hozzá. Szerencse, hogy aláíráson keresztül nem látszik az a halálos ítéletet magában hordozó tekintet, amivel a körzeti megbízott fogadott a háza ajtajában.
– Miért nem hívott, West?
– Mert nem vette volna fel.
Nem mondta ki, de úgy pillantott rám, és olyan erősen tette fel az i-re a pontot a lapon, amit elé toltam, még frissen nyomtatva az egyik fotós boltban, hogy szinte biztos vagyok benne, a tintába ivódott a baszd megje. Szinte biztos vagyok benne, hogy azután is ezt mormolta az orra alatt, amikor boldog karácsonyt kívánva elsétáltam vissza a taxiig.
De meginz rezzen a csengő és nyílik az ajtó, mi pedig a steril hatást keltő másik folyosóra kerülünk, ahol Gardner két másik járőrrel diskurál. Amikor meglát, rövidre zárja a beszélgetést, és mellénk sétál.
– Ő Jasmine Gardner járőr a 37-es körzetből – mutatom be Zofiának. Ő csak bólint. Arra nincs szükség, hogy Zofiát bemutassam neki, főleg azért, mert előre megmondtam neki, hogy ne kérdezze a nevét, mert én sem tudom, ami csak félig volt hazugság.
– A kocsi lent áll.
Bólintok, mire ő termetéhez képest meglepően hosszú léptekkel megindul a két elágazo folyosó egyikén; azon, amelyik a raktárak felé visz, nem pedig a bejárat irányába.
– A garázsba megyünk – mondom Zofiának, öles léptekkel haladva, őt is hasonló tempóra ösztökélve, bár valószínűleg egyébként is mehetnékje van. – A raktáron belül nincsenek kamerák. Ezek pedig nem rögzítenek hangot – biccentek az egyik kamera felé, amik elég sűrűn állnak, minden szegletet figyelve. A raktárt lezáró ajtó előtt is van egy, odabent viszont biztonsági okokból nem. – Onnan vezet ki egy vészkijárat a garázs felé. Gardner járőrautójával megyünk el az ő őrséig, ott hagytam az enyémet… Remélhetőleg nyerünk pár napot azzal, hogy nem látják, kivel hagyod el az épületet. De gyorsan rájönnek majd. Azzal majd akkor foglalkozunk.
És mindezt csak azért mondom el neki, hogy mikor odaérünk az autóhoz, ami a többi, hasonló jármű között parkol két oszlop takarásában (gondosan úgy választva, hogy ne látszódjon az itteni kamerákon, hacsak meg nem kerüli az autót) ne lepődjön meg annyira, mikor a hátsó ajtót nyitom ki neki, és a padló felé bökök az ülések között. – Remélem, beférsz oda. A másik megoldás a csomagtartó.

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

Kedvem támadna bemutatni neki, de végül csak fintorogva elmosolyodom. Ettől még egész nyugodtan bekaphatja. Nem csak a cella volt az, ami zavart, hanem a bizonytalanság is. Hasonló volt a helyzet, miután áthoztak minket az USA-ba. Büdös, koszos cellákban rohadtunk és akárhányszor lépteket hallottunk, reménykedve nyomtuk az arcunkat a rácsnak, hátha végre kinyílik. Ismeretlen embereknél volt a kulcs, akikben nem bíztunk és sokáig nem fordult el a kulcs a zárban. Nem akarom ezt az érzést újra, egy fél pillanattal tovább sem megélni. Akkor se, ha az itteni cellák egy luxus lakosztálynak felelnek meg azokhoz képest.
- Hálálkodjak? – kérdeztem vissza, de nem néztem rá. Azt hiába várja. Annyit tett, amennyit ígért. Ami azt illeti, annak még csak egy részét, szóval van még dolga bőven. Miért kéne megköszönni valami olyat, amit megígért? Még csak nem is önzetlen, de senki sem az. Aki pedig hálálkodást vár ezért, az álszent.  
- Francba! Drága volt – teszem hozzá, magyarázatnak szánva, de … nem várom, hogy megértse. Sok pénzem és szívességem ment el rá, valahogy nem dob fel a gondolat, hogy most egy rohadt raktárban van az egész. Arról nem is beszélve, hogy … szükségem van rá. Ez ilyen kurva egyszerű. Részben emiatt is lep meg, amit ezután mond. Az emberek ezt nem értik meg. A tökéletes kis világukban, ahol a legnagyobb bajuk az, hogy nem sikerült taxit fogni, ez felfoghatatlan. – Fura egy zsaru maga – jegyeztem meg, de aztán egy bólintással fogadtam el az ajánlatot. A képlet elég egyszerű: nekem szükségem van heroinra, ő pedig ezek szerint tud szerezni. Rohadt fontos lehet neki az a fickó, akinek a képét mutogatta nekem. Egyébként sem tűnik annak a lovag típusnak, szóval kitudja. Nem kell az én egészségemmel foglalkoznia, ahogy nekem sem az övével. Segítséget segítségért cserébe, ez egyszerű üzlet, amin még mindig én bukhatok többet. Az egyetlen út még mindig csak az előre.
- Egy cellából se egyszerű megszökni. Egy rendőrrel viszont könnyebben kéne mennie – vonom meg a vállamat, összefonva magam előtt a kezeimet. Én nem néztem bele a kamerába, ellentétben vele. West barátjának is csak egy biccentéssel köszöntem. Nem kerülte el a figyelmem, hogy az én nevem nem hangzott el, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. A nő vagy tudja, vagy nem is akarná tudni. Alighanem tartozik Westnek, vagy nagyon jó barátok lehetnek. Esetleg dugnak. Ez épp olyan emberi szükséglet ez, mint az éhség és szomjúság, nem kell hozzá feleség, vagy barátnő. A többségnek egy kipufogócső is megtenné.
Nem maradtam le tőlük, miközben Westet hallgattam, de csak párszor hümmögtem, nem mondtam rá semmit. Az ő terve, ő ismeri ezt a kócerájt. Amíg nincs rajtam bilincs, és nem készítenek elő egy utazásra, vissza Ukrajnába, tulajdonképpen leszarom, hogyan is jutok ki innen. Azaz, csak majdnem. – Ez valami vicc? – kérdeztem, kis késéssel pillantva Westre, aki pár pillanattal később sem sütött el a ”csak szopatlak”-ot, így kelletlen morgást hallatva szálltam be hátra, ahová mutatott, a lehető legjobban összehúzva magamat. – Ez az első ilyen tripje, mi? – kérdeztem hátra préselődve, ami korántsem volt kényelmes, de hozzászoktam már korábban a hasonló körülményekhez. Nekem nem ez volt az első. Éppen ezért finoman szólva sem fogadtam kitörő örömmel.
- Ennyi még nem elég, ugye tudja? – szólaltam meg kicsivel később, mikor már az utcákon haladt az autó. – Oleg már biztos beszélt velük. Ha azt hiszik, hogy én öltem meg azt a faszkalapot, márpedig azt hiszik, nem fogják hagyni, hogy csak úgy lelépjen az egyik lányuk – nem hiszem hogy többet kéne mondjak, tudja a folytatást. Legalábbis sejti. A tulajdonuk vagyunk, nem véletlen jelölnek meg minket. Ha egy lányt is hagynak kiszállni, a többi is próbálkozni fog. Példát kell statuálni. Vertek már össze lányokat, tűntek el egyik napról a másikra. Nem kérdeztük, de mindenki sejtette az okát. A félelemnél és kiszolgáltatottságnál nincs is jobb lánc. Olcsó és működőképes. – Van tapasztalatuk abban, hogyan találják meg az embert – egy golyóval a fejemben pedig nem sokat tudok neki segíteni, tehát az ő érdeke is az, hogy a fejem a nyakamon maradjon, sértetlenül. – Keresni fognak. Ebben a rohadt városban pedig szinte mindenhol ott vannak. Erre is van terve, уніформа? – van egy olyan megérzésem, hogy még nincs, ez pedig finoman szólva sem nyugtat meg. Ha olyan könnyedén menne, már leléptem volna valahogy. Azaz, csak próbálkoztam volna, mert soha nem jut messzire az ember. Ismertem lányokat, akik azt hitték, hogyha orvosokkal, ügyvédekkel, és hasonlókkal kezdenek, majd könnyebb lesz. Nem, kicsit sem. Olyan teher vagyunk, amit nem akarnak mások. Egy kis ideig talán, de amint vége, feleslegesek vagyunk.
- Megérkeztünk? Végre – sóhajtok fel, mikor az autó leáll és egyedül, vagy West segítségével, de kiszállok a járőr autóból, hogy átszálljunk az övébe, követve a tervét továbbra is. – Nem lett volna egyszerűbb, ha hoz nekem valami más ruhát? – kérdeztem, kinyújtóztatva a végtagjaimat. Azt a megoldást kicsit jobban értékeltem volna. – Itt már utazhatok úgy, mint egy normális ember? – kérdezem, de közben már nyitnám is az ajtót, hogy az anyós ülésre ülhessek. Minden bizonnyal hálátlannak gondol és kicsit igaza is van. Rosszul azonban nem tudom érezni miatta magam. – Szóval most mi jön? Egy motel? Felejtse el, azokban keresnek először – a legtöbb kisebb motelnál, ahova mindenki elrejtőzni megy, meg vannak kenve a recepciósok. Adnak nekik egy számot, egy személyleírást, ők pedig tárcsáznak, ha annak valaki eleget tesz. Katyához sem mehetek, egyébként is csak bajba sodornám őt. – Picsába, szétmegy a fejem! Nincs valami gyógyszere? A pia is megteszi – nézek felé. A külsejét elnézve az utóbbit nagyobb eséllyel találnám a kocsijában. Azonban alighanem próbálja fenntartani a látszatát annak, hogy a problémái ellenére még életképes, tehát lehet, hogy a kocsit legalább tisztán tartja. Értékelném is, ha ezzel most nem velem baszna ki.
- Minden maguknál van. Az anyag, a ruháim … gondolom nem mostanában kapom vissza. Kimosni pedig egyébként is csesznek – morgom, ahogy a fejtámlának döntöm a fejem, kissé indulatosan. Épp most vesztettem el azt a keveset is, ami az enyém volt. – Amerikai álom … lófaszt – nevetek fel halkan, kínomban. Az amerikai álom az amerikaiak joga, nem azoké, akik a határaikon kívülről jönnek. Nem, minket megdugnak, felépíthetjük a házaikat, sütögethetjük a kibaszott sült krumplit. Illya volt az, aki ebben olyan nagyon hitt. Én csak akartam benne hinni.
- Hé, álljon meg ott! – nyúltam át az arca előtt az ablakon kimutatva a benzinkút felé. – Éhes vagyok. Ne nézzen már így, kurva régóta nem ettem semmit. Parkoljon le, gyors leszek. Cserkészbecsszó! – még a kisujjamat is felé emeltem, ha a kisujjeskü esetleg ösztönzőbben hat rá. Miután remélhetőleg leparkolt, már nyitottam is ki az ajtót, de visszanéztem, mikor már fél lábbal kint voltam. – Kéne pénz is. Az enyém maguknál van – vonom meg a vállamat, kinyújtva a kezem a férfi felé. Amennyiben nem akarja a lovagot játszani, aki egy pillanatra se veszi le rólam a szemét. Nem, mintha akárhova is eltudnék szökni innen. – Jó lenne azelőtt, hogy idefagy a seggem. ебать, jöjjön akkor maga is! – sóhajtok fel, becsukva az ajtóm magam mögött, intve a díszhuszárnak, hogy kövessen. Érezhetően nincs sok kedve hozzá, de én nem egy rendőrautóban fogok éhen dögleni, szóval … most számára az egyetlen út az előre. Neki kell a vallomásom, nekem megy valami kaja. Tiszta sor.
Amint beléptünk, mindenki felfigyelt. Azaz, az a három ember az eladóval együtt, aki bent volt. Nem rám, hanem a mögöttem érkező egyenruhás rendőrre. Pár pillanattal később azonban, miután nem villant a jelvény és nem kellett senkinek sem tarkóra tett kézzel térdelnie, folytatták a vásárlást, de fél szemmel azért érezhetően figyeltek.
- Maga mit kér? – kérdezem, de nem néztem rá hátra, helyette a nem túl széles választékot pásztáztam a polcokon, felkapva magamnak két gusztusosabb szenvdicset meg egy dobozos kólát. – A picsába – morogtam, ahogy West válla felett az ablakon kipillantva megláttam egy rendőrautót leparkolni nem messze West kocsijától. – Van egy kis gond. Legyen … laza – vontam meg a vállamat jobb tanács híján, az állammal pedig a háta mögé böktem, hogy lássa miről is beszélek. Ilyen az én szerencsém. Kifogom az egyetlen rendőrt, aki nem fánkozni jár. Csak egyikük lépett be, a másik kint maradt az autóban. És nyilván az első útja West felé vezetett,  miután őt is jó alaposan megnézték maguknak a bent lévők, ezúttal jóval idegesebben.
- Jó estét, és Boldog Karácsonyt, kolléga! – köszönt rá érthetetlenül jókedvűen a nagydarab, ránézésre ötvenes fazon Westre. Ő is egyenruhában volt, de nem olyasmiben, amit West viselt. – Csak nem munkahelyi partiról jön? Így ki kell öltözniük? – nevetett fel a férfi, aki csak ekkor szúrt ki engem is. Egy gyors mosolyt villantottam felé, amit viszonzott, de nem hozzám, hanem Westhez szólt. – A lánya?
- Igen, de csak mostohalánya – javítottam ki a férfit, még mindig mosolyogva. Amaz bólintott, de nem tudtam eldönteni, hogy mennyire hitt nekem, mert igencsak méregetett. Tény, nem voltam éppen a legjobb formámban. – Kicsit jobban sikerült a buli, mint kellett volna. Ő azonban eljött értem, otthagyva azt a partit. Szerencsés vagyok – mosolyogtam rendíthetetlenül továbbra is, úgy pillantva West felé, mint aki épp most ad érte hálát Istennek.
-  Ez nagyon kedves Öntől. Három lányom van, tudom, hogy milyen ez …
- Gyorsan kifizetem ezeket, míg ti beszélgettek – vágtam közbe gyorsan, mielőtt a fickó belekezdett volna. Érezhetően nagyon szeretett volna mesélni. Továbbra is kedvesen mosolyogtam Westre, kinyújtva felé a kezem, ami sejthette, hogy mit jelent. Pénzt. Vagy kártyát. Egy hálás köszönömmel vettem el tőle, a pénztárhoz sétálva, útközben még egy kólát lenyúlva a polcról, hogy a mostohaapám is kapjon valamit.
-  Egy Camelt is, köszi – egészítettem ki a vásárlási listát, majd miután fizettem, a cigarettát zsebre vágtam, a kaját és a két doboz kólát pedig a kapott szatyorba dobva vártam a kijáratnám Westet. Rohadtul remélem, hogy jól tud hazudni és érdeklődést színlelni.

Azzal, hogy Zofiát nem lehetett látni a visszapillantótükörből, egészen abba a hitbe tudtam ringatni magamat, hogy minden a legnagyobb rendben van, és szinte az emlékvonalon járva valahová húsz évvel korábbanra estem vissza, amikor a járőrautó belseje a második otthonom volt. A sapkámat csak azután vettem le és ejtettem az ölembe, hogy már két blokkal odébb jártunk a kapitányságtól. New York forgalma, mint mindig, most is csúcson volt, az ünnep ellenére vagy pont azért, de itt, Brooklynban, még egészen jól lehetett haladni. Lépésben, de folyamatosan.
– Tudom – sóhajtom, az ablakon nézve kifelé. Így, hogy nem láttam, kicsit olyan volt, mintha a józan eszem szólalna fel végre, miután sikerült kiszabadulnia az alkohol fojtogató karmai közül. Pedig én mindent megtettem, hogy örökre eltemetve maradjon. – De az első lépés azért az első lépés, mert még követi több.
Amikről nagyrészt fogalmam sem volt még egyelőre. Elmegyünk a kapitányságra, ott átszáll az én autómba, és… És mi lesz? Elviszem magamhoz. Aztán? Nem maradhat ott örökre. Kell keresnem neki valami helyet. Tanúvédelmi programba nem fogom tudni helyezni. Túl keveset ér az ő szava, ráadásul illegális bevándorlóként… Ez nem a nyolcvanas évek Kolumbiája, ahol némi infóért cserébe bárki kapott vízumot az államokba, mert fontos volt elkapni Escobart. Manapság inkább kirúgni szeretik az embereket. Szóval keresnem kell neki egy helyet, valakinél, akiben megbízok annyira, hogy tudjam, csendben marad, és mégsem fogom veszélybe sodorni azzal, hogy átrakom rá ezt a terhet. Nem lehet civil; ő nem tudná, mi a helyes eljárás ebben a káoszban, ha valami balul sülne el. És nálam sem maradhat. Nem magam miatt; a lányokért.
Az arctalan hang mondjuk kezd antiproduktív lenni. Szerencsére nem látja, ahogy megforgatom a szemem.
– Nem egyszerű eset, mi? – szólal meg Gardner, aki mindeddig teljesen a vezetésre fókuszált, és most is csak haloványan jelenik meg arcán egy mosoly.
– Ha szeretnéd, visszaviszlek Lewiséknak. Csak egy szavadba kerül. – Átnézek a két ülés között, hátha elkapom a tekintetét, de ha nem, az sem baj. Amúgy is valószínűleg egy bemutatással gazdagodom csak. Tényleg egészen hasonlít a húgomra. És ha nem lenne olyan érzésem, mintha egy tonnányi tégla nyomná egyszerre a mellkasomat, tudva, hogy potenciálisan nem csak egy csapat nyomozóból csináltam életre szóló ellenséget, de egy bűnszervezetet is a nyakamba akasztottam… Akkor egészen élvezném a helyzetet. Ha fiatalabb lennék, mondjuk, és nem volna családom, akik miatt aggódnom kéne. Egy családom, akik ma nélkülem ünnepelnek. Az órámra néztem, ami szerint nem sokkal múlt hat. Lilia már biztosan fent van, hogy felügyelje, Charlie nehogy idejekorán gondolja érdemesnek kinyitni az ajándékait.
– Nyilván nem folytathatod úgy az életedet, mint eddig. Nevezzük háziőrizetnek. Szerencsédre New Yorkban majdnem kilenc millióan laknak. Nem megoldhatatlan a bujkálás… Ha te is teszel érte. Egy darabig. – Nyilván nem folytathatja a dolgot, míg nyolcvan éves nem lesz, de valami megoldást keresünk majd, akkor, most egyelőre a jelen pillanattal próbálok foglalkozni. Fel sem tűnt, hogy mennyire belefeszültem az ülésbe, míg be nem gurultunk az IU központját is adó kapitányság mélygarázsába. Nem lepne meg, hogy félhold alakú lyukak maradtak volna az ülés szélében.
Megkönnyebbülten szívom magamba a gázolajtól és a város egyéb szagaitól nehéz levegőt, ami hideg jégkristályokként marja végig a légcsövemet.
– Ami ezt illeti… – hajolok vissza az autóba Gardner felé, aki le sem állította a motort, mindjárt indul is vissza.
– Én itt sem voltam – vonja meg a vállát. – Csak megnéztem, hol fog dolgozni a férjem.
Erre bólintok. A hallgatólagos megegyezés; a férje a 88-as körzetben járőrözik, az északi rész legrondábbjában, ahol a legmagasabb az ezer főre jutó bűnözési arány, kisstílű és komoly ügyekben egyaránt. Nem lesz nehéz áthelyeztetni ide, a 78-asokhoz.
Miután becsukódik az ajtó és Gardner elhajt, egyedül maradunk a garázsban. Itt is vannak videókamerák, de ezekhez hozzáférek. Vagyis, ismerek olyat, aki hozzáfér, és biztosra tud menni, hogy más ne férjen. – Nem hiszem, hogy Olegék ruha alapján szoktak felismerni – jegyzem meg. Ettől függetlenül mielőtt beszállnék a saját autómba, a hátsó ülésről előhúzok egy csomagot; átlátszó fóliában, hordatlanul, egy… szürke NYPD logóval ellátott L-es férfipulóver, meg egy hozzá tartozó sötétkék sapka, szintén logóval. Ennyit tudok nyújtani jelenleg. Az már rajta múlik, hogy fel is húzza-e.
– Nem megyünk motelbe – rázom meg a fejem. Valóban nem sokszor kellett embert szöktetnem, legalábbis nem ilyen körülmények között, de azért ennyit még én is összetettem. Azt még nem mondom meg neki, hogy hova megyünk, mert lehet, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Az úton kiderül majd.
A kérdésére egy pillanatra elvonom a figyelmem az úttól és ránézek hunyorogva, de aztán megrázom a fejem. – Nem tartok a kocsimban semmi ilyesmit. – Otthon viszont egészen szép adag van mindkettőből; mondhatni, egyik okozója a másiknak.
Az előttünk haladó sárga taxi vörös jelzőlámpája szúrja a szememet, nem is azt, inkább egészen az agyamig hatol, olyan szúrósan, hogy szinte be is könnyezem. Muszáj máshová néznem, míg mögötte állunk, és jobb híján, hacsak nem a mellettem megállt másik taxi orrtúró utasával akarok szemezni… Akkor maradt Zofia. Látszik, hogy elég ramatyul van. És még szarabbul lesz, ha nem tartom be mihamarabb az ígéretem, miszerint szerzek neki anyagot. Meglepően könnyű, és még csak az utcára sem kell menni érte. Rengeteg akad a bizonyítékraktárban. Abból nem tarthatom életben (elég mókás irónia ez, nem?), de egy-két napig megoldom belőle a gondot. A többihez pedig… Hát, jobb híján fel kell hívnom Carlost.
– Nem gondoltam, hogy most az átöltözés lenne a legnagyobb kívánalmad – mondom kissé szarkasztikusabban, mint illene. Mindketten szarban vagyunk; nem külön szarban, hanem ugyanabban. – Ha megérkezünk, szerzek valami ruhát. Ebben nem maradhatsz. – Többek között nem vagyok benne biztos, nem-e lett véres. Ki kell törölnöm az ügy aktáiból a nevét; mintha elfutott volna, és tényleg nem látott volna semmit. Így nem lehet hasznos. Csak tudnám, melyik lenne a jó megoldás a többire; ki öl meg egy maffiatagot körömreszelővel, ha nem a prostituált, aki fent volt nála…? – Csak addig egy kicsit… bírd ki panaszkodás nélkül, jó? Az én fejem is hasogat.
Nem azt mondom, hogy minden szava olyan, mintha egy keselyű csípkedné a dobhártyám, de azt sem, hogy nem.
Megpróbálok gondolkodni, de mielőtt még belemerülhetnék a kellemesen semleges hullámokba, hirtelen elém kerül a karja, a hangja meg hangosabban szól, mint kellene, amitől grimaszolok is egyet. – Mellettem ülsz. Nem kell kiabálnod. – A pillantásom aztán arra vetül, amit mutogat; egy benzinkút. Mivel épp egy lámpánál állunk, és a fordulósáv szabad, nem áll az utamba semmi, hogy átsoroljak. De akarok-e?
Úgy tűnik, nincsenek ott túl sokan. És igazából tankolnom sem lenne rossz; még bőven van elég hazáig, de ha esetleg tovább kellene mennünk, vagy más miatt hiúsulna meg a dolog… Sóhajtva kanyarodok ki hirtelen, bronxi módra, index nélkül. A hármas kút mellett állok meg, mellettem egy öreg, lerobbant piros kis Ford, amiből egy manhattani divat alapján, de brooklyni büdzséből felöltözött nyolcvanas díva pislog rám, vagyis, ránk, nem túl kedvesen az anyósülésről. Hasonlít az anyósomra. Volt anyósomra.
Már a töltőpisztollyal a kezemben állok, amikor felém nyújtja a kezét, mármint Zofia, nem a vén díva. Először nem értem, aztán az ujjai megmozdulnak a tenyere felé, és ezt a mozdulatot szerintem minden tinédzserlány apja nagyon is jól ismeri. – Mindjárt megyek. Ha annyira sürgős, menj előre – közlöm, majd kinyitom a tanksipkát és elmondok magamban egy Ave Maríát, amikor meglátom a dollárjelek pörgését a képernyőn.
Nem hazudok, nincs pénzem teletankolni, de elégnek kell lennie hosszabb útra is, amire lehetőség szerint nem lesz szükség. Ösztönből nyúlok be a hátsóülésre a sapkám után. Valahogy úgy kevésbé tűnök imposztornak. Hülyeségnek tűnik, de ott a fejembe csapom, aztán ahogy belépek az automata tolóajtón, a hónom alá kapom, és beletúrok a hajamba, ami már ilyen rövid sapkaviseléstől is kezd megizzadni.
Odabiccentek a kutasnak, aki viszonozza a köszönést. Úgy érzem, ha az általános öltözékemben lennék, ez nem történne meg.
– Hogy legyél gyors – válaszolom a félszívvel feltett kérdésére. Aztán megfogok egy energiaitalt, ami a legkevésbé tűnik gusztustalannak a többi között, de inkább vissza is teszem, és egy előre csomagolt hópuffancsot. Nem tudom, miért; vagyis, nem akarom tudni. Charlie mindig ilyet kért karácsony reggelente. És benzinkúton nem veszünk semmit, amiben hús van. A fehér porcukorral hintett labdákat nézem, mintha válaszolni tudnának, mikor Zofia felmorran mellettem, és kérdőn nézek rá. Nem sugall túl sok jót, amit mond. Lassan nézek csak fel, mikor hallom a bejárat halk surrogását, ahogy kinyílik, és két újabb hang csatlakozik a nem túl nagy helyiség morajához. Az egyenruha nehezen nem szúrna szemet bárkinek.
Mélyen beszívom a levegőt, mielőtt odaérnének mellénk. – Jobbat, kolléga – erőltetek magamra egy halvány mosolyt, mert ennél többre nem telik. Színésznek sosem voltam jó. – Valami olyasmi.
Nem tetszik, ahogy Zofiára néz. Nem az, ahogy, hanem maga a tény. Jobb lett volna, ha őt kihagyja a dologból, bár megértem, miért mutatunk elég furán egymás mellett. Már épp válaszolnék, de a lány megelőz, és valószínűleg meggyőzőbben beszél, mint én tettem volna. Akkor egészen biztosan azt hitte volna, kurvázni indultam. Így csak félig. Nem mintha különösebben számítania kellene annak, hogy mit gondol rólam… Stevens járőr.
Nagyot sóhajtva adom oda neki a kártyámat, mert készpénz biztos nincs nálam elég. – A hármas kutat is fizesd ki – mondom, miközben a kezébe nyomom a hópuffancsot. Utána nézek, nem mintha attól félnék, hogy elfut, de aztán érezni kezdem magamon a járőr várakozó tekintetét.
– Nem könnyű bírni velük, ugye?
– Nem, nem igazán – állapítom meg őszinte egyetértéssel.
– Van sajátja is? – Erre felvonom a szemöldököm. A fickó többnyire barátságosnak tűnik, de nem értem, miért kérdezősködik. Kollégából elég sok akad. Mondjuk, elég ránéznem a karján lévő jelzésre, ami ugyanolyan, mint az enyém. Ő is őrmester. – Ne haragudjon, nem rosszból, csak tudja, itt van Karácsonykor…
– Ők az anyjukkal töltik a karácsonyt. – És ez még csak nem is hazugság. A jó hazugok első ismérve, hogy annyira ragaszkodj a valósághoz, amennyire csak lehet. Így hihető maradsz.
– Ah. Elvált? – Megértően bólogat, és a szendvicskínálatot figyeli. – Kétszer mentem át rajta. És még így is voltam elég hülye harmadjára is megházasodni.
Úgy érzem, hogy ez vicc akart lenni, úgyhogy nevetek, amibe ő is bekapcsolódik. Közben a társa is megérkezik, egy fiatalabb srác, talán nem sokkal idősebb Zofiánál. De élesebb szemű, mint a rangidős társa. A tekintete az ingem nyakára terelődik, és a rajta lévő kitűzőre, aztán élesen füttyent egyet. – Hűha. Detektív? A nagyágyúk, mi? Ritkán látni magukat egyenruhában.
– Kényelmetlenül is érzem magam – jegyzem meg, és látom, hogy tovább akarná vinné a beszélgetést, de ezt jobb, ha nem hagyom. Rákérdezne, hol vagyok. Hazudni pedig felesleges volna; a vezetéknevem aranyszínű plakettán van a mellkasomra tűzve. Úgy teszek, mintha az idegességem másnak szólna, és a sorok felett átnézve keresem meg Zofiát. – Ha nem haragszanak, kollégák, rövidre zárnám a beszélgetést, mert féle, hogy a kisasszony a kocsimat áldja meg a gyomra tartalmával, ha nem viszem időben haza. – További jó munkát kívánva sietek el mellettük, és csak akkor ül újra az arcomra az aggodalom, miután már Zofiával együtt lépek ki az ajtón. – Nem tudom, mennyire vették be a dolgot. Úgyhogy nagyon remélem, többször nem akarsz megállni.
Azt, amire most nincs szükségünk, a hátsó ülésre dobom, de már az első kanyarnál érzem, hogy lecsúszik az ülésem alá a zacskó egy része. – Magamhoz viszlek. Most – mondom végül. Rá kell jönnöm, hogy jobb, ha nem rögtön akarom elpasszolni másnak, és bár még nem tudom, ki lesz a szerencsétlen delikvens, akit befűzök, a karácsony neki is jár. – Aztán pedig keresek valakit, akit nem tudnak könnyen hozzám kapcsolni, és nála maradsz. Az ügy aktáiból ki tudlak húzni, de Olegék a nyomodban lesznek. Úgyhogy a legjobb talán az lenne, hogy ha megtaláltam Ivanovot… Azután elmennél a városból. Minél messzebb. Vannak legalább hamis papírjaid?

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

A középső ujjamat feltartva emeltem meg a kezem a szavait követően. Nem is igazán rá vagyok mérges, hanem … mindenre és mindenkire. Az elbaszott világra. Megtanultam, hogy keménykedhetek, amennyit csak akarok, sosem fogok tudni elég erőset ütni. Alkalmazkodj, szokd meg, törődj bele. Mindenki úgy hívja, ahogy akarja, de ugyanazt jelenti. Behódolást. Ez a túlélés ára. Az árral szemben lehet úszni, de végül megfulladsz és kurvára senkit sem érdekel, hogy ki vagy és mi történt veled, mikor kihalásznak. Viszont, ha kapaszkodót találsz, élni kell vele. Ez volt most nekem West.
- Nyilván nem is akartam – mordultam fel. Ebben biztos voltam. Csak abban nem, hogy mi a franc lesz az a következő, amit csinálok. – Talán meglepi, de nem ez állt a szerződésben – tettem hozzá nem kevésbé barátságosabb hangon. Nincs ebben semmi meglepő. Sokszor megkaptam már, hogy miért nem megyek el? Szököm meg, élek boldogan, míg bele nem döglök abba. Csak mert nem zárják rám az ajtót és kötnek ki valahova, még nem vagyok szabad. A saját lábamon sem voltam képes lejönni a hajóról, amivel hoztak minket. Elgyengültem a bezártságtól, a drogoktól kába voltam. Nem egy hotelben találtam magam, amit ígértek, hanem egy kurva cellában, öt másik lánnyal. Éheztettek és megvertek minket, ha nem fogadtunk szót. Olcsó szarral tömtek minket, aki magától nem fanyalodott rá, azt lefogták és úgy lőtték be. Aztán jött a tél és az kurvára sok volt már. Mikor engedelmesnek találtak, végre elengedtek. Szétszórtak minket, és onnantól egyetlen feladatunk volt: szerezzünk pénzt. A nagy részét lenyúlták, szinte lószar se maradt meg nekünk, de sose felejtettek el emlékeztetni, hogy legalább lélegzel még. Elmehettél, ha épp nem dolgoztattak, de ha késtél … többet nem fordulhatott elő. Aki ilyen helyekre jár kurvázni, azt rohadtul nem érdekli, hogy mennyire vágsz jó pofát hozzá. Azért jön, mert, amit igazán akar, otthon nem kapja meg. Nem érdekli őket a neved a neved, vagy az arcod Csak az, hogy azt tehessék veled, amire mindennél jobban vágynak, és amiről nem tudhat rajtuk kívül senki.
- Az majdnem biztos, hogy nem ilyenben keresnek majd – mondtam, ahogy szemügyre vettem a csomagot, amit átnyújtott. A semminél azonban jobb, és ami még fontosabb: tiszta. Úgyhogy gyorsan lecseréltem a saját pulóveremet rá, a sapkát pedig a fejemre húzva szálltam be mellé. A saját pulóveremet pedig a papírzacskóbaba tömve dobtam hátra. – Gratulálok. Szar alkoholista vagy – sóhajtottam fel, a fejtámlának vetve a fejem. Nem úgy tűnt, mintha bókoltam volna, de tulajdonképpen annak szántam. Csakhogy ez rajtam most rohadtul nem segített.
- Kösz – feleltem kicsit megkésve. Éreztem némi késztetést, hogy megemlítsem, a ruhatáram nem túl zsúfolt, de inkább elengedtem. Majdnem három napja lehetek már lassan ugyanabban. Egy hulla vére van rászáradva és bűzlik a hányástól is. Attól pedig nem lesz kevésbé orrfacsaró, hogy az én gyomrom tartalma. – Helyes – bólintottam elégedetten, mikor a hasogató fejéről beszélt. - Legközelebb így talán lesz pia a kocsiban – engedtem meg felé egy halovány mosolyt, mielőtt a fejemet az üvegnek döntöttem volna. Csak volna, mert ekkor szúrtam ki a világ leghívogatóbb benzinkútját.
A tekintetem az égnek emelve forgattam a szemeimet, de aztán egy színpadias sarkon fordulással egybekötve indultam meg a benzinkút felé. Sajnos nem olyan hülye, hogy csak úgy odaadja a tárcáját. Kitudja, talán személyes tapasztalata is közrejátszik ebben.
Egy gyors mosolyt villantok még Stevens járőr felé, mielőtt hátat fordítva nekik a pénztár felé indulok. Közben a szemem sarkából West és az új barátait figyelem. Kissé megkönnyebbülök, mikor West végre megindul felém, és bár minél előbb kiakarok innen lépni, bevárom őt. A fiatalabbik járőr valamiért vigyorogva kezdett integetni felém, amit búcsúként még viszonoztam a biztonság kedvéért.
- Tessék – dobtam az ölébe a Camelt, amit az ő pénzén vettem. Piája talán nem volt, a szék alá és mellé gyűrt üres Camel dobozokat kiszúrtam. – Hálám jeléül – teszem hozzá, mielőtt egy nagyot haraptam volna a szendvicsből. Picsába is, ez rohadtul kellett. – Oké. Úgy is látni akartam már, hogy mire fútja egy zsarunak – vontam meg a vállam, harapva egy újabbat. – Vannak. Megbízható embernél – bólintottam, de ennél többet nem kívántam róla mondani, és őt se kellett érdekelje. Miután kihívták a zsarukat, a nálam lévő iratokat lehúztam a francba. Semmi szükségem nem volt rá, hogy még a hamis papírok miatt is baszogassanak. Azonban Marunál van a többi, az ő lakásába több értelmét láttam elrejteni, mint az én patkánylyukamban. Ő nem tud róla, de … így biztonságosabb. Neki is. – Akkor magán áll, hogy megyek, vagy maradok – összegeztem a dolgot, ahogy felé pillantottam, nem túl lelkesen. Kétlem, hogy ő odáig lenne ezért.
Az út hátralévő részében eleget tettem a kérésének és nem panaszkodtam. Sőt, meg se szólaltam. Egy időre ki is dőltem, de amint megállt az autó, kinyitottam a szemem. A hátra dobott cuccokat felkarolva indultam meg mögötte, a lakásába belépve pedig halkan hümmögve jártam azt körbe, miután a legközelebb eső asztalfélére ledobtam a szatyrot és a csomagot, amiben a pulóverem volt. A cipőmet lerúgtam a lábamról, ha szólt volna érte, és úgy léptem beljebb, hogy kicsit jobban szemügyre vegyek mindent.
- Szépek – szóltam hátra a vállam felett, ahogy az egyik polcon lévő fényképre pillantottam. A családja, gondolom. Nekem is volt egy képem a sajátomról, de már rohadtul nem tudom hol van. Nem elvették, egyszerűen csak elvesztettem. Kevés dolog van, amire vigyázni tudnék. – Van vodka? – kérdeztem egy újabbat, ahogy a cd állványán lévő dobozok oldalán díszelgő címeket olvastam. – Vagy, amit iszol, tökmindegy – nem most tegeztem le először, de úgy döntöttem innentől véglegesen is. -  Mindkettőnkre ráférne, elég szar napunk van – mondtam ki a nyilvánvalót, ledobva magam a konyhában az egyik székre. West alkoholista, szóval egyébként se hinném, hogy túl sok ok kéne arra, hogy igyon. Miért pont akkor ne tenné, mikor oka is van rá?
- Megcsaltad? – pillantottam rá, miután remélhetőleg megszánt egy pohárral. Vagy üveggel. – A nőt a képeken. Vannak képeid róluk, de egyiken se vagy rajta - úgy hiheti, hogy ő baszta el. Westet elnézve pedig minden bizonnyal így is volt. – Csak beszélgetni próbálok – vontam meg a vállam, az asztalra könyökölve. Semmi közöm hozzá, tudom.
-  És mi dolgod van Illyával? Vagy akárhogy hívják valójában – kérdeztem egy újabbat, amire nem mondhatta csak úgy azt, hogy semmi közöm hozzá. – Nem nehéz kitalálni, hogy személyes a dolog – magyaráztam a hajamba túrva. – Sokat kockáztatsz miatta, szóval biztos nem csak a biciklid lopta el. Megölte valakid, igaz? – tippeltem, de ez elég reálisnak tűnt. Fingom sincs, hogy mi a munkája Illyának, de erősen kétlem, hogy a sarki boltban melózik az, aki ilyen hidegvérrel meg tud ölni egy másik embert. Márpedig ő így csinálta. A fürdőből nem láttam semmit, sőt, hallani is alig hallottam, de … elég volt ránéznem. Az pedig, hogy csak azért hagyott életben, mert kellett valaki, akit elkaphatnak, csak még inkább ezt támasztja alá. Kurvára a rossz emberbe botlottam bele. Ez talán szintén közös bennünk Westtel.

Nem tudom, másoknak mit jelent „hazaérni”, talán megnyugvást, békét, az alvás ígéretét – nekem is hasonlókat jelentett a hazatérés, mikor még volt mire és kire hazaérni. Valahogy a tény, hogy az üres és szürke semmibe lépek be, nem segít sokat abban, hogy hazavágyjak. És emlékeztet, hogy miért is érdemlem meg.
Nem sok vendéget látott a hely; az elején egészen konkrétan DIY-módszerrel újragipszkartonozott és félig vakolt szürke falak és hideget áramoltató, régi ablaktáblák között éltem. Még ágyam sem volt, csak egy matrac a földön, mert nem volt szükségem többre. Aztán mikor úgy másfél évvel azután, hogy elváltunk, és hogy megtörtént az a dolog Mensch-sel… Lilia megengedte, hogy a lányok nálam aludjanak két hetente. Nem volt egyszerű úgy eladni a lakást, mintha emberi lakhatásra alkalmas volna. Főleg az ő szobájukra koncentráltam, úgyhogy a nappali téglafalai továbbra is csupaszok, és csak egy ősrégi ülőgarnitúra meg egy összeeszkábált uszadékfa asztal van ott.
És egy polcon öt, művi pontossággal elhelyezett növény. Soha nem mozdítottam meg őket azután, hogy a nővérem elhozta őket ide, lakásavató ajándék gyanánt, mivel műnövények. Azt mondta, ezek talán még engem is túlélnek.
Sokáig tévém sem volt, csak előfizetésem, a netes csomaggal együtt, ami a munkához kellett. Mondanám, hogy nem tartok itthon anyagokat, mappákat, de hazudnék, ráadásul ott sorakoznak gondosan felcímkézett papírdobozokban az ablak alatt a sarokban. A fontosabbak, Mensch, Ivanov, és az ilyesféle ügyekhez kapcsolódó anyagok, de főleg inkább a logikázásom, a saját jegyzeteim, egy gondosan leválasztott rekeszben vannak a szekrényem mögött. Nem túl feltűnő, ha nem tudod, mit keress. Főleg a lakás többi részében is feltűnő gipszkartonozási munka mellett.
Ösztönösen zárom rögtön duplára mindkét kulcsos zárat és a láncot is, miközben Zofia lépdelését figyelem. Valamiért meglep, hogy körülnéz, pedig joga persze van hozzá; ideiglenesen ugyan, de ő is itt lakik. Amíg ki nem találok valamit.
– Azok – értek egyet vele. Pont a családi képet szúrta ki? Ha nem lenne ez a kis gondja a papírjaival meg a droggal, még nyomozónak se lenne utolsó. Tudja, mit nézzen. Persze nem tagadható, hogy számos nyomozót is sakkban tart valamivel egy függőség. Elég rám nézni.
Nem lep meg a kérdése. És őszintén? Eszemben sincs visszafogni az ivástól. Azok után, amilyen helyzetbe került, ez a legkevesebb. Az apró konyhába lépek, amit a nyolcvanas években építettek be, és azóta senki hozzá sem nyúlt. Van egy sütő, de négy gomb helyett csak kettő van neki, és abból az egyik nem is működik, ráadásul abban sem vagyok biztos, mikor kapcsoltam be utoljára. A mikrót többet használom; meg a kukát, ami mellett most is elviteles dobozok sorakoznak, újrahasznosítós tasakra várva.
A nappalitól egy pult választja el, ami egyben étkezőként is funkcionál, mivel… Nos, nem szoktam étkezni. Legfeljebb a kanapén, a tévé előtt. Erre helyezem rá az üveg whiskyt, amit az egyik szekrény tetejéről halászok elő, meg két poharat. Aztán a mosogató alól még előkerül egy házi tequilás üveg is, a sógorom ajándéka. Bár nem tudom, mennyire ajándék, ha tartozott, és ezzel adta meg. – Válaszd ki a mérged – hagyom rá a döntést. Én utóbbihoz nyúlok; nem azért, mert a whisky annyira márkás lenne, hogy spórolnék vele, nincs pénzem iváskultúrára, de a tequilában nagyobb az alkoholtartalom. Szinte már fertőtlenítőszer.
Épp visszacsavarom a kupakot az üvegre, amikor felteszi a fogós-ravasz kérdését. A szemöldököm megemelkedik, a homlokomon lévő ráncok meg minden bizonnyal mélyülnek, ahogy ránézek. – Micsoda megfigyelőképesség. És ha én fényképeztem? – kérdezek vissza. Ami amúgy néhány képre még igaz is; a régebbiekre, ahol a lányok kicsik. A legutolsó ilyen talán akkorról van, mikor Charlie még óvodába sem járt. A többi már olyasféle kép, amiket megláttam Lilia házában, és túl sokáig nézhettem őket, mert végül megkérdezte, kérek-e másolatot. – Bizonyos értelemben meg.
Ennél többet nem szeretnék mondani róla, mert azt mondani, hogy a munkám volt stresszes, baromság volna. Fontosabb lett nekem az, mint ők. Tulajdonképpen tényleg megcsaltam, csak nem élő személlyel.
Nem zavarnak az efféle kérdések, talán főleg azért, mert a legtöbb beszélgetésem a rendőrség berkeiből kerül ki, ők meg úgyis tudják, mi a helyzet. Mindenesetre, igazából csak beszélgetni nincs már kedvem. Neki kellene állnom gondolkodni, méghozzá sűrgősen.
– Ivanov a neve – mondom némi csend után. – Lyubek Ivanov. Legalábbis, amennyire én tudom. – Az ember a saját nevében sem igen bízhat, nemhogy máséban; de annyi bizonyos, hogy ezen a néven híresült el. – Nem én vagyok az egyetlen, aki keresi. Több ügyben érintett például az FBI és az Interpol is, nem beszélve más országok helyi hatóságairól. Úgyhogy nem csodálom, hogy bujkál… Csak nem gondoltam volna, hogy pont itt, az orrom alatt. – Persze, ez valahol egészen ravasz döntés. Ha már mindenhol keresnek, akkor akár meg is próbálhatsz meghúzódni a peremvidéken valaki árnyékában, nem? A rendőrök pedig büszkén jelentik: ők is keresnek, tehát itt nem lehetsz.
Biztos van valami oka annak, hogy itt van. Annak, hogy így van itt, és valamiért mégis most döntött úgy, hogy felfedi magát; valamiért megölte azt az átkozott maffiatagot. Csak egyelőre képtelen vagyok belátni, mi a jó istenért?!
– A társamat – válaszolom szenvtelenül. Szenvedélyes beszédet aligha várt volna; azt már egyébként is évekkel ezelőtt magam mögött hagytam. – És még jó pár embert. Másokat is felhúzott. Most például az orosz maffiát. Csak még nem tudnak róla. De ez legyen a holnap problémája. Egyelőre azt kell kitalálnom, hol maradsz. – Mert itt nem lehet. Én leszek a legelső, akit megpróbálnak majd kifigyelni ezügyben. Ráadásul ez épp olyan környék, ahol nem tűnik fel pár rossz arc az utca túloldalán.
– Egyelőre… Itt tudsz aludni – kerülöm meg a pultot, hogy a nappali jobb oldali fala mellett húzódó folyosóról nyíló egyik ajtóhoz lépjek. A másik az én szobám, de ennyire nem vagyok lovagias. Igazából az csak egy félszoba; odébb vittem az elválasztó falat, hogy a másik, szintén nem túl hatalmas szobába viszonylag kényelmesen elférjen két egyszemélyes ágy meg egy-egy szekrény és egy asztal. Amúgy nagyrészt lila, rózsaszín és fehér, mert akkoriban, mikor festettem, még Bailey is kedvelte ezeket a színeket. Azóta lehet, hogy kinőtte, de egyébként sem sokat tartózkodnak itt.
– Remélem, szereted a rózsaszínt. Még választhatsz is. És a kilátás is igazán New York-i. – Ami azt jelenti, hogy a szomszéd épület falára néz, és simán át lehet látni más lakásokba, ahonnét pedig ide látnak be. Ezért is vettem különösen vastag sötétítőket. – A folyosó másik oldalán van a fürdő. Ezen túl pedig szolgáld ki magad. Ha gondolod, nézhetsz tévét. Túl sok egyéb elfoglaltságot nem tudok kínálni, hacsak nem puzzle-zni akarsz.
Bár úgy sejtem, hogy inkább aludni fog. Nem hibáztatom érte; érzem, hogy az én testem is kezd nehéz lenni, de az agyam nem fárad, sőt, egyre nagyobb fokozaton pörög. Az ujjaim közé csippentem az orrnyergemet és megmasszírozom, de nem sokat segít a szemem csípő érzésén. Ráadásul kezd megint rám törni a rosszullét.
– A szomszédban leszek, ha kell valami – mutatok az elválasztó falra, amin túl a lakás többi részéhez is spártai berendezettségűnek tűnő szoba helyezkedik el. Nincsenek nagy terveim – felülni az ágyra és a falnak dőlni, figyelve az utcán elhaladó forgalom lámpái végett a plafonra festett fénycsíkokat.
És remélni, hogy eszembe jut valami megkapóan, de legalábbis őrültmód zseniális ötlet, ami majd megment mindkettőnket.

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

- Emberismeret, inkább – vontam vállat, elszakítva a tekintetem a képekről. – Előbb-utóbb mindenki elbasz valamit. Csak akad, aki szó szerint is. - Ha te fényképeztél volna… nem lett volna pia- és hányásszagod. Karácsonykor – pillantok sokatmondón felé, a whiskey után nyúlva. Nem szeretem, de mivel ő nem ezt issza, így több jut belőle nekem, nem kell osztozkodni.
A családi hátterét inkább nem feszegetem tovább. Egyrészt, nincs közöm hozzá, másrészt, perpillanat nem igazán érdekel. A hűtlenség pedig nem új keletű dolog, és sajnos több tapasztalatom van benne, mint szeretném. Ha valaha is készítenének valami francos statisztikát arról, hogy kik azok, akik prostikhoz járnak, nagyot néznének. Főleg azok, akiket egyébként otthon vár valaki. Amit ő mond, az nem pont ilyen természetű megcsalásra utal, de … ha elbaszod, elbaszod, nem mindegy hogy sikerült összehozni? Az ember egy ketyegő bomba, épp csak a visszaszámlálót nem látod.
- Ha elakarsz tűnni, légy szem előtt – feleltem, kortyolva az üvegből, ignorálva a poharat, amit kirakott. Nem áll szándékomban visszaadni az üveget, legfeljebb üresen. Ez itt Amerika, ha elég magabiztos vagy, senkiben sem fog felmerülni az a gondolat, hogy rossz helyen vagy. Eleinte rosszul csináltam. Félénk voltam, megalkuvó. A helyzet az, hogy itt így nem lehet túlélni. Senki sem fog megsajnálni, csak mert a sarokban sírsz egyedül. Vagy az leszel, aki sír, vagy az, aki megsirat másokat.
- Szívás, sajnálom – mondom, a tőlem telhető legnagyobb részvétet mutatva, miközben újra ittam az üvegből. A veszteségről mesélhetnék én is, de mi értelme van? Kérdezhetném, hogy mennyire álltak közel egymáshoz, de a helyzetéből és állapotából nem nehéz kitalálni. Minden további kérdés pedig… most felesleges. Az ember nem szeret mesélni arról, mikor a legsebezhetőbb volt, mindegy milyen régi a seb. Nem ismerjük egymást eléggé, és nem is ittunk eleget egy ilyen beszélgetéshez. És alighanem, egyikünknek sincsen kedve hozzá.
Az üveget felmarkolva követtem őt a szobához, ami az ideiglenes szállásom lesz, úgy tűnik. – Gyakran jönnek? – kérdeztem, de ahogy végig húzom az ujjamat az asztalon, már tárgytalan a kérdés. Ha gyakran jönnének, ez nem lenne ilyen poros. – Jó lesz, úgyse maradok sokáig, igaz? – néztem fel rá, ahogy leültem az egyik ágyra. Puhább, sokkal puhább, mint amihez szoktam. – Nem, kösz – ráztam meg a fejemet, ahogy kinéztem az ablakon. Sose volt még ilyen kilátásom. Eddig főleg kamionok oldalát bámulhattam. Az emberek mindig minden miatt sírnak, nem fogják fel, hogy milyen rohadt mód szerencsések. – Megleszek. Értékelem, hogy tökön se kell rúgjalak – mosolyodtam el, ahogy visszanéztem Westre, elszakítva a tekintetem az ablaktól. – A kollégáid többsége nem tudja a nadrágjában tartani a farkát. Nem pénz kell nekik, hogy előre szóljanak, ha razzia van. Ismertem egy lányt – a múlt idő indokolt, ugyanis mára alighanem halott. Egyszer csak eltűnt, én pedig sose voltam túl optimista. – Egy zsarunak köpött. Informátor, így hívjátok, ugye? Persze, minden egyes találkozásuk egy motelszobában kellett történjen, a … látszat fenntartása miatt. De az a faszkalap mindig a kelleténél elégedettebben ült autóba. Én sose bíztam bennetek – ráztam meg a fejemet, kortyolva az üvegből. Most is inkább csak rá vagyok kényszerítve. Semmi személyes. Magamban is nehezen bíznék meg feltétel nélkül.
-  Kösz, de egyelőre minden itt van, ami kell – emeltem kicsit magasabbra a nyakánál fogva a whiskys üveget.  Ne csukja be az ajtót – szóltam utána, mielőtt még kiment volna. – A csukott ajtók sose jelentenek jót – tettem hozzá kissé hányavetett magyarázatkép, majd az ágy szélére másztam, ahonnét kitudtam nézni az ablakon. Örültem, hogy nem láthattam semmit sem ebből a tetves városból. Nem adott nekem semmit sem, sőt. Azt a keveset is elvette, amim volt. Úgy volt, hogy nem kell semmit sem fizetnem, hogy Amerikába jöhessek. Az első szög a koporsómba.