Mrs. Reed. A legtöbben így szólítják. Azon kis emberpalánták, kikről gondoskodnia kell, hogy a legelső iskolaiélményük pozitív legyen. Akik pont abban a korban vannak, hogy kihívás lekötni a figyelmüket, és ki kell vívnia a tiszteletüket. Ezáltal egy olyan fegyelmezett mégis szeretetteljes közeget alkotva, mely tökéletes táptalaj a további fejlődéshez. Igen, ezek az elsősök az általános iskolákban. Picivel több mint tízéve tanít, és még mindig ugyanolyan lelkesedéssel veti magát a munkába, mint a legelső napján. Szereti a hivatását, és nem is tudna mást elképzelni.
Persze, ez nem volt mindig így. A középiskola befejezését követően még nem volt biztos abban, hogy mit is akar pontosan csinálni. Eredetileg könyvelőnek készült. Kiválóan értett a matematika nyelvén, és a szülei unszolására jelentkezett egy New Orleans-i egyetemre. Idézve őket; ”ebben a gazdasági struktúrában mindig szükség lesz könyvelőkre, akik a cégek és vállalkozások pénzügyét rendben tartják!” Eme érveléssel nemigen lehetett szembe szállni, legalábbis Gwennek eszébe sem jutott. Az iskolát majdnem sikerült is elvégeznie, kétévig járt egyetemre, azonban egy váratlan esemény keresztbe húzta a számításait. Várandós lett az első gyermekével. A tanulmányai félbeszakadtak, hisz onnantól kezdve egészen más volt a prioritás. Férjhez ment ahhoz a férfihoz, aki ezekben a nehéz időkben teljes mellszélességgel mellette állt, s annak ellenére, hogy nem ő volt a kislány vérszerinti apja, akit a szíve alatt hordott. Lucas, aki a nevére vette a kislányt, szintén még tanult, méghozzá orvosnak. A húzós egyetemi éveket követte a rezidens időszak, az úgynevezett szakosodás, Gwen pedig bástyaként állt a férje mögött, s nevelte a kislányt, otthont teremtett hármuknak. Hogy Ő is hozzájáruljon a közösköltségekbe, és ne csak a férje ösztöndíjából és a szülői támogatásból éljenek, zongora órákat tartott otthon gyermekek számára. Ő maga is egész korán megtanult eme hangszeren játszani, s bár akkor még nem rendelkezett semmiféle tanári képesítéssel, a tudása ahhoz elegendő volt, hogy az alapokat megtanítsa, és igen kedvező áron járhattak hozzá a diákok. Ekkor jött rá, hogy ez a hivatása, és nem számlák fölött szeretne órákig görnyedni, hanem gyerekeket tanítani.
Jelentkezett ismét egyetemre, és levelezőn elvégezte azt, mindeközben ismét állapotos lett második gyermekével, kinek születése után sem hagyott fel a tanulmányaival, és el is végezte azt.
A lányok - mert hogy két gyönyörű és egészséges lánnyal áldotta meg a sors – szépen cseperedtek, és mikor a kisebbik is óvodába került, Ő is eltudott helyezkedni az egyik helyi iskolába.
Így éltek évekig New Orleansban, egészen addig, amíg a férje négy évvel ezelőtt nem kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot, és ennek köszönhetően az egész család New Yorkba költözött. Ha a nőnek megkellene jelölnie egy dátumot, amikor hanyatlani kezdett a házassága Lucassal, akkor ez lenne az. A kényelmes kertvárosi életükből kiszakítva a nyüzsgő, soha nem alvó városban találták magukat. A tágas, napfényes házukat lecserélték egy kissé szűkös lakásra, és a kert helyett kaptak egy két négyzetméteres erkélyt. Ráadásul a lányok a vártnál rosszabbul viselték a változást, ami pluszban nehezítette a nő lelkét. Hibásnak érezte magát, amiért kiragadta őket a megszokott környezetükből, elszakítva a régi barátaiktól, és a nagyszülőktől is, hiszen tőlük is távolabb kerültek jóval, és így már nem volt megoldott az, hogy akár napi szinten lássák őket, mint ahogy eddig megszokták. Gwen számára is hatalmas segítség volt a jelenlétük, hiszen gyakran vigyáztak a gyermekekre, hozták el őket az iskolából, és voltak hétvégék, amikor a lányok ott aludtak. Így azonban minden korábbi hasonló feladat teljesmértékben Rá hárult.
Lucas egy pillanatig sem zavartatta magát, mintha nem látta volna mindazt, ami a szeme előtt folyt, vagy csak nem akarta figyelembe venni. New York pezsgése teljesen magával ragadta, ahogyan az új pozíciójával kapcsolatos teendők is jobban foglalkoztatták, mint a lányai lelkiegyensúlya. Nem beszélve a feleségéről. Gwen nyugtatta magát, hogy biztosan átmeneti állapot ez, s csupán az újdonság varázsa, és majd elmúlik, de a hetek hónapokká nőtték ki magukat, majd végül évek lettek belőle.
Így érkeztünk el a nő jelenéhez, s mostani élethelyzetéhez, melyben a teljesállásban dolgozó édesanyák szerepét tudhatja magáénak, akire a gyereknevelés, egy teljes háztartás s persze a saját hivatásának súlya is nehezül, miközben a férjével szinte teljesen elhidegültek egymástól, s már csak lakótársként funkcionálnak egymás mellett. Jogosan merülhet fel a kérdés, miért vannak akkor még mindig együtt?
A válaszok teljességgel a klasszikus kategóriába sorolhatóak; a gyerekek. És persze az anyagiak. Nem élnek nagylábon, a középosztály alsóbb rétegéihez hasonló életet élnek. Van tető a fejük fölött, jól öltözöttek, és mindkét szülő rendelkezik saját autóval. Nincs hitelük, a lányok is megkapnak mindent, amire szükségük van, normális keretek között. Nem szórják két kézzel a pénzt, s Gwen rendelkezik némi megtakarítással is, de az közel sem elég ahhoz, hogy egyedülálló szülőként, pedagógusi fizetésből ugyanezt az életszínvonalat megteremtse a lányainak.
Az, hogy reménykedik-e még abban, hogy a házasságuk megmenthető, nem teljesen tisztázott még Gwen fejében sem. Hiszen húszéves kora óta él a férfivel, mellette vált nővé, és valahol mélyen legbelül retteg attól, milyen lehet az élet egyedül.

Tehát, a nő dióhéjban elmesélt élettörténetéből megtudhattuk, hogy egy rendkívül szorgalmas, kedves és tisztelettudó emberről van szó, akinek nagyon fontos a család, s nagyon szereti a gyermekeket, hiszen a hivatása is hozzájuk kapcsolódik. Ehhez kellő határozottság is kell, ami életének ezen a területén képvisel is. Empatikus, könnyen teremt kapcsolatokat. Megbízható, számára még mindig van súlya az adott szónak, még ha manapság ez kikopni látszik. Alkalmazkodó, túlzottan is, és bár állítja, hogy önbizalma a helyén van, mégis képtelen kilépni egy már nem működő kapcsolatból. Megalkuvó. Hajlamos arra, hogy mindenki mást előtérbe helyezzen, mint saját magát. Nem tartja magát társfüggőnek, és egyszer szeretne ismét szülővárosába visszaköltözni, ha elérkezettnek látja majd az időt. Kérdés az az, hogy mikor jön majd ez el.



2000. szeptember 1.

– Ezeket nekem sütötted? Igazán nem kellett volna! – a bátyám a semmiből terem elő, és ugrik oda mellém a konyhapulthoz. A Forma 1-es pilóták sebességét meghazudtolva nyúl a tálcához, és kap le róla egy muffint. Éppen elkapom a pillanatot, amikor eme borzasztó tettet elköveti, de hiába csapok a kezére, hangosan röhögve szökdécsel arrébb, miközben a szájába tömi a zsákmányát.
– Nem Neked sütöttem őket. Így nagyon szépen megkérlek, ne nyúlkálj bele, és fogdosd össze mind. – felelem, miközben az orromat ráncolom, majd mit sem törődve az iménti incidenssel, a kikészített műanyagdobozba kezdem el pakolni a muffinokat egyenként elhelyezve, mérnöki pontossággal megtervezve az egymás mellett elhelyezkedő elemeket.
– Hát akkor kinek? – kérdezi Zack, nyílván teliszájal, kissé artikulálatlanul ejtve a szavakat. Nem szándékozom válaszolni erre a kérdésre, de nem is szükséges. A bátyám mesterien ért hozzá, hogyan teregesse ki félre őrzött titkaimat az egész család előtt. Vagy éppenséggel az iskolában. – Jaj ne már Gwen! Most tényleg annak a vadbaromnak akarsz smúzolni? Megint? Azt hittem végre kiverted a fejedből a nyár alatt. –
– Ne hívd vadbaromnak Őt! – kelek a védelmére a szóban forgó személynek, mire a bátyám csak elhúzza a száját, és tiltakozva rázza a fejét.
– Mi ez a hangzavar korán reggel? – lép be anya, miközben a köntösének az övét köti be maga előtt. A levegőbe szimatol, és elégedetten dünnyög egy sort. – Csak nem muffin? –
– Igen, anyu. Gyere ülj le, Neked külön készítettem csoki darabokkal töltöttet. Kérsz kávét? Most főtt le. – mosolyodom el, és végigsimítom a hátát a mellém lépő nőnek, aki egy magas velem. Hálásan néz rám, és némán bólint egyet, miközben elveszi a kezemből a neki felkínált tányért, és a pult túloldalához lépve ül le az egyik bárszékre.
– Külön süti, meg kávé, tőlem pedig sajnálod azt az egy darabot is! Szép kis testvér vagy.. – méltatlankodik Zack, és a szemem sarkából látom, hogy lassan oldalazva közeledni kezd anyához. Természetesen mindezt azzal a szándékkal teszi, hogy elcsenjen az Ő tányérjáról is egy darabot. – Ó anya, olyan szép vagy ma reggel. Áruld el, mi a titkod? Egy titkos összetevőt teszel az éjszakai arckrémedbe? –
A hízelgést hallva lehajtom a fejem, és elmosolyodom. Uralkodnom kell magamon, nehogy hangosan felnevessek.
– Felejtsd el Zachari! Gwen ezt kifejezetten nekem sütötte. – válaszol anya, és bár próbál komoly arcot vágni,  hangja elárulja jó kedvét.
– Rendben van anya. De a Te lelkeden fog száradni, ha az iskolakezdés első napján összeesem a folyosón, mert itthon éheztetnek! – panaszkodik tovább, mire anya végül elneveti magát. Megenyhülve tolja a fia felé a tányérját, mire én csak megcsóválom a fejem. A kávéval megtöltött bögrét átnyújtom anyának, és a figyelmem megint a sütemények pakolásának szentelem. – Hé anya, tudtad, hogy a picike lányod szerelmes? –
– Zack! – hördülök fel, és az arcom szinte azonnal rákvörös lesz.
– Fiam, hagyd már a húgodat egy kicsit békén. – anya békítő szándéka nem jár sikerrel. Egy levegővételnyi szüntetet sem tart a bátyám, már is folytatja a kis reggeli előadását, mely a Gwendolyn plátói szerelmének története címet is megkaphatná.
– Ha ismernéd a srácot, nem lennél ilyen nyugodt. Gwen is csak azt hiszi, hogy ismeri. De ez tévedés! Az osztálytársam haverja, és hallottam róla egyet s mást, és a legkevésbé sem jó srác. De hiába magyarázom, a húgom totál belezúgott. – kezeivel gesztikulál, én pedig érzem, hogy a sötétbarna göndör fürtök, és a szemüvegem mögött egyre vörösebb leszek. Végül dühösen csapom rá a doboz tetejét, miután bepakoltam a muffinokat. – Eddig is nagyképű volt, és ez most csak rosszabb lesz, mivel az a pletyka kering róla, hogy ő és Sophie Jones jááárnak! Tudod, az a Sophie Jones, aki a pompom lányok csapatkapitánya.  –
– Tudom, ki az a Sophie Jones. – grimaszolok, miközben ingerülten szedem össze a maradék cuccom az induláshoz. Természetesen én is hallottam a pletykákat. Csak épp nem akartam elhinni.
- Hát akkor jobb, ha összeszeded magad Gwenny, mert tudtommal nem vagy sem pompom lány, de népszerű még annál inkább sem. -
– Most már elég lesz fiam. A Te hektikus szerelmi életedet is bőven lehetne ecsetelni. – kel a védelmemre anya, tulajdonképpen helyettem is.
– Anya! Én egy szabadszellem vagyok, egy művész! Tapasztalatokat kell szereznem, és megélnem az érzelmeket! – színpadias megnyilvánulását követően mellém lép, s átkarolja a vállam. – Drága húgom, tudod, hogy imádlak, de egyúttal szeretem a véredet is szívni. Nézd el ezt nekem. – dünnyögi, mire én megadva magam, mosolyodom el.
– Na látod, ez a beszéd! – beletúr a már egyébként is kócos hajamba, mire én hangosan tiltakozni kezdek, Ő pedig hangosan nevetve ugrik arrébb.
– Ideje indulnotok gyerekek, még a végén elkéstek az első napotokon. –
– Igazad van! Hugi, pakolj és menjünk! – int egyet a kezével, majd a farzsebéből előveszi kocsijának kulcsát. Az autónak, ami ugyan egy használt járgány, de Zack büszkesége volt. Évek óta gyűjtött már rá, és ezen a nyáron, némi szülői és nagyszülői hozzájárulással, de sikerült megvennie a régóta vágyott darabot. – Most már mi is nagyságos úriemberek leszünk, és kocsival vonulunk be az iskolába. Madame, szabad a kacsóját? –

– Még mindig nem adtad oda? – éppen az ebédszünet végén járunk, én pedig a folyosón ácsorogva, a szekrényemnek dőlve szorongatom a muffinokkal teli dobozt. Egyik osztálytársam, és egyben nagyon kedves barátnőm lép oda mellém, és szegezi nekem a kérdést, melyre válaszul csak megrázom a fejem nemlegesen. A folyosó végén álló alakok felé nézek megint. – Jaj ne már, ne legyél ilyen nyuszi! Na gyere, oda megyek veled, és akkor kevésbé lesz fééélelmetes. Jó? –
Ugyan a beleegyezésemet kéri, mégsem várja meg a válaszom, és szó nélkül karol belém, és kezd el húzni a társaság felé. Szerencsére, vagy éppen szerencsémre, sokan vannak most a folyosón, és nem olyan könnyű a kialakult kisebb tömegben átvergődni A pontból B pontba. Nem tagadom, egy kicsit én is rájátszok a dologra. Próbálok lassan lépkedni. Milyen ostoba ötlet volt ez! Hogy juthatott eszembe sütit sütni Neki! De a legmeggondolatlanabb tettem az volt, hogy Spencert beavattam. Miközben némán őrlődök magamban, és elképzelem, hogyan verném be a fejem a falba, lassan oda is érünk. Teszek egy kísérletet arra, hogy elkanyarodjak, de Spencer erősen tart, és nem engedi, hogy letérjek az útról. Mikor lett ez a lány ilyen erős? Egész nyáron spenótot evett? Hahaha.
Jól elmulatok a saját kis gyenge viccemen, és ez a pernyi elkalandozásom pont elég arra, hogy észre se vegyem, odaértünk a kisebb csapathoz. Ő most háttal áll nekem, és amikor ez a tény végre eljut az agyamig, megint beindul nálam a menekülési ösztön. Ekkor pedig bekövetkezik az, amire a legkevésbé sem számítok. Ahogyan elhaladunk mellettük, Spencer lök rajtam egyet, és mivel a legkevésbé sem voltam rá felkészülve, és a fizika törvényeit sem lehet ily módon kikerülni, egyenesen neki esem a srácnak, aki így háttal érkezik a szekrény fém felületének. Ó te jóságos..! Ótejóég! Ótejóég!
Felnézek, és egyenesen az acélkék szempár néz vissza rám. Egy pillanatra lebénulok, vagy kettőre, magam sem tudom. Viszont a kezem, amelyben éppen nem a dobozt tartom, a srác mellkasára simul, ahogy én is egy az egyben. Hirtelen észbe kapok, és gyorsan hátralépek kettőt. Ez olyan jól sikerül, hogy kis híján elesek a saját lábamban. Szerencsémre a srácnak olyan reflexei vannak, mint a bátyámnak, ha süteményt kell elcsenni. Így a karom alá nyúl, és megtart engem, mielőtt még a nemesebbik felemre esnék az egész iskola előtt. A két haverja, aki ott ácsorgott Vele eddig, és végignézték az iménti kis műsoromat, próbálják visszafojtani feltörő röhögésüket, de így csak még megalázóbb az egész.
– B..b. bocsánat. Ne haragudj, én.. én nem akartam. – szólalok meg, és érzem, hogy az arcom rákvörös lesz egy szempillantás alatt. A haverjai megveregetik a srác vállát, végül elmennek. Ettől még nem érzem magam kevésbé kellemetlen helyzetben. Ó kérlek, csak most az egyszer nyíljon meg a Föld alattam, és nyeljen el! A srác megrázza a fejét, és látom, hogy egy halvány mosoly jelenik meg az ajkain. Úristen, milyen helyes! Nem, nem Gwendolyn. Koncentrálj. Gyerünk, mondj már valamit! És lehetőleg ne dadogva, mert a végén még azt hiszi, hogy nem vagy épelméjű. Ezt csak még inkább megerősítem, hogy idegesen szorongatom a dobozt a kezemben. Nem is kerüli el a figyelmét. Látom, ahogy kérdően szalad fel az egyik szemöldöke. Hogy lehet valakinek ennyire gyönyörű, és beszédes szeme? Ez egy merénylet az emberiség ellen! Mivel akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy képtelen vagyok megszólalni, így egyszerűen csak a kezeibe nyomom a dobozt. Látom az enyhe meglepettséget az arcán, ahogy megfogja, és kissé felemelve néz bele. – Ezeket.. ümm.. Neked sütöttem. Én.. hm, csak úgy. –
Gyönyörű, ez tényleg pompás, nyelvtanilag megfelelő, összetett mondat volt. Mivel már nincs semmi a kezemben, amit idegesen szorongathatnék, a kezeim tördelem. Végül veszek egy mély levegőt, és megigazítom a szemüvegemet.
– Remélem ízlik majd. – fűzöm hozzá, és mielőtt még bármit is mondhatna, megpördülök, és sietve távozom a helyszínről, megkeresve a legközelebb női mosdót. Az egyik szabad fülkébe rohanva zárkózom be. Az ülőkét lehajtom, és úgy rogyok le ahogyan megadom magam a remegő lábaimnak. Ez mennyire égő! Nagyon.. nagyon, nagyon ciki! Hogy lehettem ilyen.. aah! Spencer, ezért még biztos számolunk! Addig pedig megpróbálok rejtőzködő életmódot élni.
Ez az elméletem a következő percben meg is dől, amikor előveszem az órarendemet, és tudatosul bennem, hogy a sráccal lesz közös magyar órám nem egészen tizenöt perc múlva.
Gyűlölök tinédzser lenni.