Dinamikus
Akaratos
Vakmerő
Intenzív
Derűlátó

Gondoskodó
Rettenthetetlen
Intelligens
Figyelemfelkeltő
Férfias
Imádnivaló
Találékony
Hedonista

A jellemem sokféleképpen lehetne bemutatni. Ez nagyban függ attól is, hogy éppen kit kérdezünk meg.
Néhai édesanyám szerint egy kissé felelőtlen, szétszórt, komolytalan és rendetlen pasas vagyok, aki soha nem fog megállapodni, vagy egyáltalán felnőni. Azt mondaná, soha nem tudok semmit befejezni, mert időközben megunom, és másba kezdek. Ezért van az, hogy sok a félig elolvasott könyv a polcomon, vagy a hűtőmben a megkezdett alma, banán, vagy joghurt, esetleg főtt étel. Mondjuk, erre azért odafigyelek, és igyekszem tisztán tartani a környezetemet több-kevesebb sikerrel.
Aztán ha apám élne és őt kérdeznénk, ő azt mondaná, egy igazi nőcsábász vagyok, aki két végéről égetve a gyertyát, nagy kanállal habzsolja az életet. A legnagyobb fájdalma az lenne, hogy lassan fél éve felmondtam az építészmérnök cégnél, ahol igen jól kerestem, és helyette fotózgatom a semmit. Pedig egyre jobban megy a fotóstúdióm, amióta kibővítettem a listát családos, esküvői és rendezvényfotózással is.
Ha a volt barátnőimet kérdeznénk, hát ott aztán mindenféle jelzőkkel találkoznánk, mondjuk, szemét, önző, egoista barom, aki csak a saját élvezetét hajszolja, pedig mindig is nagyon ügyeltem arra, hogy nekik is jó legyen.
Aztán ott vannak az egyéjszakás kalandjaim, akik maximum az ágybéli teljesítményemet, vagy a csajozós dumáimat tudják ecsetelni.
A volt kollégáim szerint ambiciózus, tehetséges fiatal vagyok, aki elfecsérli a tehetségét holmi hóbortra, pedig nem erről van szó, csupán arról, hogy most a fotózás érdekel, és nem akarok belefásulni a szakmámba.
A barátaim szerint pedig egy örök agglegény vagyok, egy hedonista fickó, aki élvezi az ételeket, az életet, és mindig az élet szépségét keresem. Ian azt mondja, hogy az igazi boldogság a gyerek, de nem szeretnék családot alapítani. Nem tudom magam férjként és apaként elképzelni, hiszen egy kapcsolatban sem tudok hosszabb ideig megmaradni anélkül, hogy ne keresném az újat, ne vonzana az ismeretlen, a rejtélyes, a titokzatos. Számomra az élet sokkal többet jelent, mint megállapodni és családot alapítani, nem tudnám elviselni, ha ilyen módon lekötnének.


Nem mondhattam, hogy nem szeretem a munkámat, hiszen akkor nem ezt a szakirányt választottam volna annak idején. Ám valahogy mégsem éreztem jól magam. Nem találtam a kihívást, már nem kötött le az, hogy egy újabb építkezésben részt vegyek. Már nem hozott lázba egy új tervezés. Hetek óta sejtettem, mit kell tennem, de eddig csak érleltem magamban a döntést, mintha bármi is változna, mintha mégis visszatalálnék. Talán csak nem akartam hangosan kimondani, talán csak a többieket nem akartam cserbenhagyni, de ha választanom kellene, akkor azt mondanám, hogy halogattam a döntést. Talán túl sokáig is. De persze mindig van egy pont, mikor kénytelenek vagyunk bevallani, hogy egy fejezet az életünkben lezárult. De vajon megtaláljuk a megfelelő időpontot? Valaki igen, én nem.

Egy késő nyári délután volt, mikor kivételesen kisütött a nap Londonban, és végre élhettünk egy nagy szenvedélyünknek, a grillezésnek. Nálam gyűltünk össze, mert imádtam a sütögetést. Kivételesen Jason is eljött, a főnök, aminek már akkor is gyanúsnak kellett volna lennie, hiszen ő nem sűrűn szokott részt venni ezeken a különböző allergiái, vagy inkább az asszonykája hisztijei miatt, mert az a nő egy igazi sárkány volt. Folyton Jasonön lógott, és ha volt egy kis szabadidejük, azt mindig együtt ellett tölteniük, de ma Miss Hisztikirálynőnek el kellett utaznia a szüleihez, Jason meg munkára hivatkozva passzolta a dolgot.
Egész délután körülöttem sündörgött, tudtam, hogy mondani kar valamit, de valaki mindig megzavart minket. Mikor éppen a húst ellenőrizte a grillen egy sörrel a kezemben, akkor jött oda megint.
- Ne kímélj… - kezdtem én a beszélgetést, majd nagyot kortyoltam a sörből, de nem néztem a férfira, mert éppen a húsok forgatásával voltam elfoglalva.
- Emlékszel még a U. M. M projektre, amire mi is pályáztunk anno?
- Ki ne emlékezne rá? Azóta is eltűntek az éterben…
Pedig ez egy nagy projekt lett volna. Egy igazi ugródeszka, hogy világszinten elismert cég lehessünk. Én is lázasan kivettem a részem a tervezésből, de mikor nem jött értesítés az eredményekről, letettünk róla és másba fogtunk, ami még azóta is folyamatban van.
- Kiderült, hogy az egyik terv, ami előttünk végzett egy ezer éves lopott cucc, ami miatt átvilágítottak minden céget, akik pályáztak…
- Izgalmas… - Valahogy nem vágytam ezzel kapcsolatban pozitív hírre most, de a megérzéseim mást súgtak.
- Megnyertük!
Az arcomat vizslatva próbált meg belém látni, de az arcom nem változott. Nem örültem, nem voltam mérges sem vagy csalódott, de tudtam, hogy most jött el a pillanat, még akkor is, ha nem a legjobbkor.
- Téged akarlak kinevezni a projekt teles levezénylésére!
- Az nem fog menni…
- De miért? Te vagy a legjobb, te voltál a legaktívabb, a terv nagy része a te ötleteden alapszik te vagy a legmegfelelőbb az egészre! Novemberben kezdünk.
- Akkor én már nem leszek Angliában – sóhajtottam egy nagyot.
- Miért?
- Fel akarok mondani! – böktem ki végül, mert nem tartottam ésszerűnek a további kertelést.
- Hogy mi? – Meglepettségében még a sörét is majdnem elejtette. – Miért?
- Honvágyam van. Úgy érzem, nem tudom ezt tovább csinálni.
- Miért? – szajkózta ugyanazt az egyetlen kérdést, mint valami 3 éves gyerek.
- Mert már nem érdekel! Nem hoz lázba, elegem van ebből az országból, haza akarok menni, új életet kezdeni.
- De okkal jöttél el.
- Igen, öt éve. Mikor a szüleim meghaltak pár hét eltéréssel. Felejteni akartam, gyászolni. De már nem megy.
- És mihez fogsz kezdeni? – kérdezte, amiből én azt vettem le, hogy alá fogja írni a felmondásomat.
- Ismersz, feltalálom magam!
- De egy valamit tudnod kell, nálunk mindig lesz helyed, ha mégsem jönne be a nagy álmod…
- Köszi, de Angliába még egyszer nem jövök vissza…
- Biztos?
- Igen, ez a borús környék még a végén depresszióssá tesz…
- Te meg a depresszió… - veregette meg a vállam, majd visszament a többiekhez. Nem hiszem, hogy most mondja el nekik a hírt, szerintem kivárja a hétfőt, és meghagyja nekem ezt a tisztséget, amit valahol nem bánok, elvégre tőlem kell megtudniuk.