Hogy mikor és miként és miért kerültél New Yorkba, rád bízom. Hogy a szüleid mit csináltak, testvéreid hányan voltak, voltál-e nagyon szerelmes vagy sem, ért-e nagy tragédia, nekem teljesen mindegy, amíg passzol a karakterhez.
A lényeg, hogy minden, ami az életedben zajlott, arra vett rá, hogy tanári pályára lépj; nyelvtanár, spanyol vagy francia a legvalószínűbb, de ha más nyelvvel szimpatizálsz, csak nyugodtan.
Az én életembe akkor léptél, amikor az utolsó gimnáziumi évemben megjelentél; még oda is súgtam a barátnőmnek, mekkora egy klisé vagy és hány idióta kiscsaj bugyija fog bokáig átnedvesedni. Aztán belesétáltam a saját csapdámba;
Belesétáltam, mikor beálltál mögém a sorba a kávéautomatához és éreztem, hogy még egy lukat égetsz a seggembe a tekinteteddel;
Belesétáltam, mikor fogadásból a tanári asztallal szemben ültem az első sorba;
Belesétáltam, amikor előre ültem a buszon melléd kiránduláskor, mert hányingerem lett;
Meg akkor is, mikor említett kirándulás hajnalán veled kettesben cigiztünk sunyiban a hostel mögött;
És akkor is, mikor segítettem neked valami hülye báli díszítéssel suli után;
Akkor pedig nagyon belesétáltam, mikor ezután együtt sétáltunk ki az iskolából. Csendben sétáltunk egymás mellett, egyikünk se mukkant meg, de azt hiszem mind a ketten tudtuk. Együtt szálltunk fel a buszra, egymás mellé ültünk a végében, és te egyik megállónál sem szálltál le. Csak ott, ahol én. Azt hittem, menten elájulok, míg megtettük azt a másfél utcát a házig, és még akkor is ott álltál, mikor kinyitottam az ajtót, lenyomtam a gombot. Még másnap reggel is ott voltál, meg kellett várnunk, hogy anyám elhúzzon otthonról, hogy lemenjünk reggelizni.
Sokszor mondtam viccből, hogy borzalmas tanár vagy; akkoriban még azért mondtam, mert folyton úgy kellett átrugdalnod, hogy ne bukjak meg a tárgyadból, de azt hiszem, igazam volt. Az a típusú tanár vagy, legalábbis voltál, aki a nyáriszünetért és szabad hétvégékért végezte el az egyetemet és kicsengetéskor már kint is volt a teremből. Azt hiszem, még a fejed lágya sem nőtt be igazán, na meg azért is borzasztó tanár vagy, amiért viszonyt folytattál az egyik diákoddal. Bár én, ha arra a 9-10 hónapra gondolok, amit „együtt” töltöttünk, inkább kapcsolatot látok magam előtt, és te is mindig ezt mondtad.
Soha nem volt még ilyen kapcsolatom előtted. Meg mertem nyílni, mindenről mertem beszélni és azt hiszem, te is mindenről beszéltél. Előtted nem szégyelltem a terveimet és az álmaimat, az igazi érzéseimet. Veled biztonságérzetem volt. Nem feszengtem, ha csak kettesben voltunk otthon, ami hatalmas kontraszt volt minden eddigihez képest.
Te is szerettél, tényleg szerettél.
A ballagásom után összevesztünk (lásd az előtörténetemben röviden és velősen), mert én egyből szerettem volna hivatalosan, nyilvánosan is a barátnőd lenni, te viszont (azt hiszem, nem indokolatlanul) a karriered megtartása és a neved tisztán tartása miatt még jóval többet akartál volna várni. Én ezen megmakacsoltam magam, te gyerekesnek neveztél, kiléptél a szobám ajtaján és soha többé nem beszéltünk. Egy hét után megpróbáltál felhívni, nem vettem fel, két hét után hívtalak, nem vetted fel, és ez hetekig így ment, míg egyszer csak véget ért.
Most viszont új munkahelyed van, ott hagytad a gimnáziumot és *dobpergés és konfettik* édesapám nyelviskolájában helyezkedtél el. Szánt szándékkal. Már három és fél év eltelt, mióta láttuk egymást, most viszont kattant valami az agyadban és úgy érezted, itt az ideje visszadugni az arcod az életembe. Én is ilyen defektesen tartottam a helyedet a szívemben és álmodoztam róla, hogy egy nap majd újra látlak, de soha nem hittem volna, hogy tényleg sor kerül majd erre.

||

Személyiségre mindenképpen olyan karaktert tudok elképzelni, aki nem túl komoly Harleyhoz, de azért eléggé felnőtt hozzá, hogy biztos érzelmi hátteret nyújtson számára a későbbiekben. Eleinte egy igencsak bonyolult szeretlek-utállak, ide-oda taszítgatós, veszekedős-kibékülős-veszekedős, most mi legyen dolgot szeretnék, a sok küzdés után happy enddel, amit meg úgyis kicifrázhatunk majd idővel.
Gyere gyorsan, nagyon várlak