Középiskolában volt egy igen sokoldalú tanárom, aki ugyan a történelemre szakosodott, de szinte bármilyen helyettesítésnél megállta a helyét. Jól tanított és szerettük is. Túlzás nélkül állítom, hogy ő az én példaképem. Magánéletéről semmit sem tudtunk igazán, de mégis mindig úgy tűnt, hogy boldog. Akkoriban persze nem nagyon lelkesedtem a tanári szak felé, mert ő ugyan kivételes tanár volt a sok rossz közt, bőven akadtak olyanok is, akik aztán igencsak kedvem szegték, ám most mégis itt vagyok. Maximalizmusomból adódóan nem engedek a reménytelenségnek, legyen szó bármiről. S talán pont emiatt sem szeretem a megválaszolatlan kérdéseket. Szeretek tanítani, de mellette élvezem, mikor a szünetek alkalmával a tanári barlang helyett a fiatalság mellé csapódok - egyáltalán nem zavarva őket - és velük mulatom az időt. Nem szándékom a kioktatásuk, de el látom őket hasznos tanácsokkal, s talán pont emiatt - na meg a korom végett is - értek velük könnyebben szót. Már, akivel ugye...
A jókedélyűségem ellenére sokat merengek a múlton, azokon az elkövetett hibákon, miket nem tehetek már jóvá vagy nem változtathatok rajtuk. Tüskéken, amik fájó emlékek maradnak talán örökké. De azért elkerül a kóros depresszió, mert képes vagyok mindig meglátni a dolgok napos oldalát és persze, ha netán mégsem, akkor sincs semmi probléma, mert a tesztek javítása és a ketteshez elég pontok összekaparása eléggé lezsibbaszt, hogy ilyesmiken agyaljak.
Ez utóbbit már-már hobbiként űzöm ám. I'm kidding! Valójában a sportolás és a főzés a kedvenc elfoglaltságom, mondjuk az utolsó csak nem olyan rég. De azért a hamburgerért is odavagyok. S ha már a kedvenceknél tartunk gyengéim a szivárvány színben pompázó Jelly Beanek. De csak is a fogyasztásra ténylegesen alkalmas fajta zselés babok. A Boozled-félével csak is partikon vagyok hajlandó foglalkozni, és csak távoli megfigyelőként. De nem csak ezzel lehet kikergetni a világból, a csípős dolgok kifejezetten a halálom. Mármint tényleg. Allergiás vagyok rá.

/ Napi rutinom... /
Kora reggel. Egy utolsó ellenőrzésből elkövetett húzás a cipőfűzőkön, felkaromon igazítok még egyet a telefontokon, benyomom rajta a Dangerous Man című kocogó zenét és egy adott, bemelegítéshez is teljesen jó tempóban futok néhány kört a Central Parkban, mielőtt dolgozni mennék. A reggeli kondi, nem csak a testnek, de a szellemnek is kedvez, és egy egyetemi tanárnak illik szemelőtt tartania, miként adja át a tudást. Nem megszállottságom az egészséges életmód, de azt hiszem senki se hal bele egy kis mozgásba.
Egy órával később már frissen lezuhanyozva álltam türelmetlenül sorban a kedvenc pékségemnél, ahol a még kávé előtt álló eladó lányt direkt kérem, hogy ne tegyen semmiféle csípős meglepetést a szalámis szendvicsbe, mert nem szeretem. S ez nem is hazugság. Ugyanis allergiás vagyok ezekre a dolgokra. De sosem kürtöltem világgá, hisz sose tudni ki akarna ily módon az életemre törni. Miután már magamnál tudtam a zacskózott reggelim, sietek az egyetemre, noha tán még sosem késtem. S számomra érthetetlen, hogy akkor mások mégis miért nem tartják maguk az időrendhez.
Időben odaérve aztán szépen előkészülök s az utolsó percekben még átnézem a mai anyagot, az elvártaknak megfelelő tananyag mennyiséget, melyet a tanárikar számításai szerint még be kell fogadnia a már koránt sem olyan lelkes tanulóknak. Se baj, mindig kell a kihívás. Szerencsémre jól kijövök a diákokkal, s akikkel nem, még azokkal is. Szót értünk egymással, s nem csak órán, de iskolán kívül is. Még annak ellenére is, hogy mindenkivel megtartjuk azért a tanár-diák közt lévő három lépés távolságot. De tanárként nem is csupán a tudás átadása az én feladatom, hanem - s ez különösen a mai világot tekintve igaz, - a jó útra terelésük. Lényegében a nevelésük. Ez sokakkal gördülékenyen is megy, én meghallgatom őket, s cserébe ők is meghallgatnak engem. De azért akadnak köztük olyanok is, akik mindezek ellenére is harciasan ellenállnak. S nem csak tisztelet terén, de mintha szándékosan a megbuktatásuk volna a cél. De ugye ez őrültség.
Tara. Már a kezdetekkor sem szimpatizáltál velem, melynek okát azóta sem osztottad meg, s mely előtt érthetetlenül állok. Azt gondoltam a padban ülök már kinőttek az ovis hajhuzogatásból, s azon korszakuk élik, mikor világgá kürtölik lelki bajaik, csakhogy végre észrevegye őket valaki. De te hallgatsz. S nem mellesleg folyton borsot törsz az orrom alá, amin amúgy legtöbb esetben jót mosolygok, nevetek, talán mert egyszerűen képtelen vagyok úgy tekinteni rád, mint egy erős, érett nőre. Lélekben egy kislány vagy még, egy tündérkiasszonynak álcázott kis boszorkány, aki még fél felvállalni magát, aki irigylésre méltó életvidámságával palástolja félelmeit. Olykor-olykor megpróbállak megközelíteni, kedves lenni, mindig megadni azt a plusz pontot, amivel még éppen magunk közt tartunk, te mégis ellenségnek tartasz.
Egy alkalommal ártatlan csínyként jalapenot szórtál a szendvicsembe, ami végett én kórházba kerültem. Egy másik ilyen esetnél pedig gondoltad zavarba hozol néhány megrendelt csinos, hölggyel, ám ott le is buktál, s bár én ebből sem akartam nagy ügyet csinálni, az igazgató nem hagyta szó nélkül. Emlékszem, ahogy álltam az igazgatói irodával szemben karbatett kezekkel várva, hogy végre kijöjj és elém állva végre elmondhasd, mivel bántottalak meg. Ehelyett azzal kellett szembesülnöm, amiként egyszerre csalódottan és bosszúsan hagytad hátra magad mögött a helyiséget, tán még engem sem vettél észre, úgy kiviharzottál az épületből.
Láttom és érzem is, hogy a húzásaiddal üzenni akarsz valamit, s mivel nem veszem az adást, kezdenek eldurvulni a dolgok . A közeledbe nem engedtél, a társaidtól még csak aprócska információ morzsákat sem tudtam elcsípni, így kockázatos megoldáshoz folyamodtam néhány hete. Rád írtam online. Egy hamis profillal. Egyrészt, hogy kiderítsem mit követtem el, másrészt bevallom nagyon élvezem a "bosszút", noha az átveréseden kívül roppant finoman és diszkréten kezelem mindezt. Vicces játéknak nézünk elébe. Kicsit olyan ez, mint egy macska-egér játék, ahol én elhitetem veled, hogy te vagy a macska, én pedig az egér.