A minket körülvevő emberek formálnak azzá, akik vagyunk.

Apa - Korán meghalt, Carmela nem sokra emlékszik belőle, csak foszlányok maradtak meg róla, és az abszolút biztonság érzése. Aztán ennek az érzésnek az elvesztése. Meghalt az apja, és kiszakították a környezetből, amihez szokott, a barátai közül, akiket szeretett. A helyről, ahová tartozott. Nagyon sokáig nem tudott beilleszkedni New Yorkban, nagyon sokáig már csak dacból sem próbálta. Az apjával kapcsolatban leginkább csak... keserűséget érez. Űrt. Hiányt.

Anya - Valaki, aki mindenét feladta érte és a testvéreiért. Nekik szentelte, szenteli az életét, és Carmela ezt mindennél jobban értékeli. Senki nincs, aki előtt jobban szégyellné ballépéseit, mint az anyja. Szereti, felnéz rá, fél, hogy csalódást okoz neki. Nagyon hasonlóak, épp ezért kamaszkora óta vannak köztük súrlódások. Megérti, hogy az anyja miért a bátyáira bízta a nevelését, míg ő dolgozott, mégis keserű kicsit miatta. Úgy érzi, őt szereti a gyerekei közül a legkevésbé. Jobb napjain elhiteti magával, hogy ez nincs így.

Raphael - Az idősebbik bátyja. Csendes, intelligens, megfontolt fajta, szinte minden, ami Carmela nem. Az idegeire ment gyerekként, és valószínűleg az érzés kölcsönös volt. Mégis sokat köszönhet neki, és szereti. Mivel mellette mindig túl soknak, túl hangosnak, túl gyerekesnek érezte magát, kicsit visszahúzódóbb az ő közelében a mai napig. Megtanulta, hogy ne zúdítson rá mindent, ami eszébe jut, ezzal talán mára átesett a ló túloldalára.  

Javier - A kisebbik bátyja. Az első, aki azt éreztette vele, hogy nem, semmi gond azzal, ha valaki bolondos, hogy rendben van, ha matematika képleteket úgy tud megtanulni, ha idétlen mondókákat körít köréjük. Míg Raphael elviselte a hülyeségeit, Javier vele nevetett, és ezt a különbséget mindig élénken érezte. Javier csatlakozott hozzá a zeneszeretete felfedezésében, és biztatták egymást benne. A zenében mindig megértették egymást.

Luna - A kishúga. Szinte ikrek voltak, imádja, ugyanakkor ahogy beütött a kamaszkor, egyszerűen... gyorsabb, harsányabb, ismerkedőbb volt a húgánál. Mindent akart, és Luna, a drága Luna nem tartotta vele a lépést. Le kellett volna hozzá lassítania, de képtelen volt. Tudja, hogy megbántotta, bűntudata is van, talán ezért távolodott most el tőle kicsit. De úgy érzi, végeredményében mindketten boldogabbak lesznek, ha a saját vérmérsékletüknek megfelelően élhetnek. Szereti, de ahogy Raphaellel, vele is nehezen kezeli a különbözőségüket.

Tehát milyen ember is Carmela? Az a fajta, aki mindent teljes lángon él meg. Ha nevet, tiszta szívből nevet, ha sír, összetört. Ha énekel, mindenét beleadja, ha dalt szerez, a lelkét is érezni benne. Akit szeret, azt feltétel nélkül szereti, akit nem szeret, azt kitörli az életéből. Mindig úgy érzi, ha nincs ott valahol, ha nem csinál valamit, ha nem megy valamerre, akkor épp élete élményéből marad ki. Ugyanakkor amint valaki olyan érezteti vele, aki számít, hogy nem bírja, hogy „túl sok” vagy épp „túl kevés”, elbizonytalanodik mindenben, nem képes kezelni. Egész gyerekkorában soknak érezte magát, végre megtalálta a zenét, ahol kiteljesedhet, és... kiderül, hogy ahhoz viszont önmagában kevés?

A hatodik koncert kilenc napon belül, és mikor épp nem koncertezünk, hát utazunk, kezdek meghalni. Nem tudom, a többiek hogy pörögnek ennyire, én úgy érzem, hogy ha még egy két órás etapot végig kell pattognom, inkább alszok a színpad alatt, ők meg oldják meg. Josh is tud énekelni, szokott is, ma ilyen férfi est lesz. Joel feljön a buszra, vált mindenkivel pár szót, tőlem is megkérdezi, minden rendben-e. Igent mondok, mire elégedetten bólint, és leszáll, gondolom a szokásos koncert előtti ügyeit intézi, nem sokat van velünk, ezer dolga van, nem mi vagyunk az egyetlen banda, akit futtat, csoda hogy egyáltalán itt van. Gépiesen veszem el a felest, amit a kezembe nyomnak, és lehúzom, hogy aztán majd kiköpjem az egész torkom, mert valami nagyon durva cucc. A többiek röhögése visszaránt a valóságba, közéjük. Lecsúszik még pár feles, csak hogy jobban menjen az a bizonyos ugrálás, énekelünk pár dalt, hogy bemelegedjen a torkunk, aztán már ideje is a színpadra állni. Végigugrálom azt a két órát.


Pörgök. Pörgök megállíthatatlanul, úgy érzem ha egy picivel, egy hajszálnyival gyorsabban pörgök, felrepülök, és meg sem állok az égig, ahol madárrá válok, és...
- Carmela Haydée Castillo Alvarez! Azonnal hagyd abba, a nyakadba van a szoknyád, mindened ki van! – hallom anyám ingerült hangját a távolból. Nem érti. Nem érti, hogy már csak egy kicsi kéne, hogy elrepüljek. – Carmela! Ne kelljen odamennem! – Csakazértis pörgök tovább, bár a lépteim már nem olyan tökéletesek, már nem érzem úgy, hogy elszállok. De az tuti, hogy anyának nem fogadok szót! Hallom, ahogy közelít, léptei ingerült ritmussal verik az ütemet a járdán. Kinyitom a szemem, hogy elszaladjak, utol ne érjen, de a világ annyira pörög, annyira pörög, hogy talán mégis a felhők közt vagyok. A lábam mozdul, de azt sem tudom, merre a fent, merre a lent, hát még a jobb meg a bal, haladok valamerre, de hamar a földön találom magam, vagy legalábbis valahol elterülve, de csak kacagok, kacagok, ahogy a világ tovább pörög körülöttem, minden vicces...


Nem nevetve, könnyes szemmel ébredek, viszont a szédülés most is magával ragad. De ez nem jó szédülés. Ez a szédülés felforgatja a gyomrom, nem a repülés érzését kelti. A másnap sosem a repülés érzését kelti. A lehető legóvatosabban, de ugyanakkor a lehető leggyorsabban bújok ki Joel derekamon átvetett karja alól, ahogy rohanok a mosdóba, hogy aztán kiadjam magamból az előző éjszaka ballépéseit. Fájó fejjel, még mindig émelyegve tusolok le, hogy tisztábban csatlakozzam az apartman nappalijában a többi ébredezőhöz. A turné harmadik hónapjában vagyunk, azt sem tudom már, hogy épp hol is. Valaki vodka-narancsot nyom a kezembe, én pedig beleiszom, mert szomjas vagyok, és az alkohol legalább a fejfájásom el fogja mulasztani. Három óra múlva utazunk. Emberi állapotba kéne magam hozni addigra. Egy pirítóssal, és a második vodka-narancsommal visszamegyek a szobámba, felkelteni Joelt. De ő már persze ébren van, olyan mint akit a skatulyából húztak ki, pedig ez a tegnapi öltönye rajta.
- Biztos nem jössz velünk? – kérdezem, a pirítós sarkát rágcsálva, és igyekszem nagyon kérlelően nézni rá. Szeretem, mikor velünk jön. Minden sokkal... jobb, mikor velünk jön.
- Mondtam már, itt van dolgom. Alig több mint egy hét és találkozunk. A marketingetek nem oldja meg saját magát – csóválja meg a fejét, aztán idelép egy csókra. Fintorogva húzódik el, majd elkapja a poharam szorongató kezem, és az orrához emeli. – Még fel sem ébredtél teljesen. Hogy a fenébe iszol máris? Hogy fogod bírni a repülést? – kérdezi, mire rajtam a fintorgás sora.
- Alig van benne valami, csak a fejfájásomat akarom elmulasztani. Ne aggódj, nem lesznek attól hangosak a tabloidok, hogy kidobtam a taccsot az első osztályon – nyugtatom meg szemforgatva.
- Hát ha nem eszel többet, nem is, mert tök üres a gyomrod – jegyzi meg gúnyosan, jelentőségteljesen a fürdő felé nézve. Oké, igen, már kidobtam a taccsot, akkor mi van?
- Bocsánat, apu – biggyesztem le a szám, mire felsóhajt, és magához húz még egy csókra. Ez lesz mára az utolsó, érzem.
- Rühellem, mikor ezt csinálod. Vedd úgy, hogy nem szóltam – enged el, és megy, hogy összeszedje a cuccait. Pár percen belül már itt sincs, bár abban tévedtem, hogy nem lesz több csók, mert kapok még egyet, ahogy azt mondja, vigyázzak magamra. Szerzek még egy vodka-narancsot, ahogy elmegy.


Repülök. A szárnyaim alá kap a szél, lebeg a hajam, a ruhám, megpördülök, amitől csak még messzebbre szállok. Utoljára gyerekkoromban voltam ilyen boldog, ilyen gondtalan, utoljára akkor repültem. Azt hiszem, repültem. Vagy csak szerettem volna? Most sem repülök? A gondolat elnehezít. Megbillenek. Valaki elkap a derekamnál fogva, és leránt a mélybe. Tiltakozok, míg meg nem érzem Joel illatát, akkor elengedem magam. Hallom, ahogy veszekszik valakivel, azt akarja tudni, mit adtak nekem. Nevetve közlöm vele, hogy szárnyakat, és visszaindulnék fel a magasba, de nem engedi. Felemel, és elvisz. El a repüléstől. Utálom.


A harmadik poharat hajítom Joel felé, ahogy arról ordítok, hogy nem parancsol nekem, hogy nem az apám, hogy senkim se, és azt teszek a kicseszett életemmel, amit akarok. Ez is cél téveszt, de legalább felidegesíti. Le idióta libáz, és elviharzik. A negyedik poharat is utána hajítom, az ötödiket csak azért nem, mert nem lenne több, márpedig én inni akarok. Már egy bőgő roncs vagyok, mire Jen bejön, és próbál összevakarni a romjaimból. Egy óra múlva koncert. Össze kell szednem magam. Muszáj. Szerezne nekem... valamit? Csak hogy össze tudjam szedni magam. Nem akar, azt mondja, Joel megkérte őket, hogy ne. Majdnem hozzá is hozzávágok egy poharat. Végül én győzök, szerez nekem, de szerintem csak azért, mert azzal fenyegetőztem, hogy megyek, és keresek magamnak. Kapok. Beveszem. Kurva jó koncertet nyomunk le.


Gyengének érzem magam, másra sem vágyom, csak egy pohár vodkára, akár tisztán is, de kitartok. Interjún a banda, mindenki vidáman mesél cenzúrázott turnézós történeteket, mindenki boldog, egy kibaszott boldog család vagyunk mi, ha nem tudnák. Joel a kamerák mögül figyel, érzem magamon a tekintetét. Legalább most. Hetek óta nem láttam, gondolom nem tetszett neki, hogy hozzá akartam vágni pár dolgot. Belegondolva... megértem. Azt is, amiről szövegelt, hogy kiégek, hogy tönkreteszem magam, hogy hónapok óta nem írtam semmi értelmeset, hogy le kell állnom. De hogy? Nem tudom, hogy. Én csak... sodródom az árral. Amint egyedül maradunk, a nyakába vetem magam, bocsánatot kérek, tucatszor, sírok is, bár magamnak be kell vallanom, hogy nem túl őszintén. De hiányzik. Csak még rosszabb minden, mikor nincs velem. Úgy tűnik megbocsát, a következő pár koncertre velünk tart. Titokban iszom. Azt hiszem tudja, de mivel visszafogom magam, nem szól. Semmi nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. Haragszom rá, amiért elvárja tőlem, hogy lemondjak dolgokról. Ő mikről mond le?


Egy hétig, ha bírtam, talán annyi sem. Addig nem buktam le. Egy buliban rajtakap, hogy beszedek egy bogyót, és megint balhézunk. Otthagy. Néha visszajön. Olyankor visszafogom magam, amennyire tudom, ő pedig összeszorítja a száját, és nem szól be mindenért. Ettől mondjuk csak még rosszabb az egész. Nem igazán tudom, mit csinálunk. Késik a havim. Egyik este, mikor nálam marad, rákérdezek, mit szólna egy kisbabához. Kicsapom vele a biztosítékot, az arcomba vágja, hogy látja, milyen szarokat szedek, mennyit iszok, mennyire nem vagyok a valóságban, hogy az istenbe juthat egyáltalán az eszembe. Sokáig visszhangzanak még a dolgok a fejemben, miután otthagy. Nem jön több koncertre.


Egy eldugott, koszos kis klinikán vagyok, egyedül. A fejemben visszhangzik nagyobbik bátyám hangja, ahogy arra utasít, tűnjek onnan, vissza se nézzek. Tovább ülök a nőgyógyászati ágyon, lábaim a kengyelben, várom az orvost, aki elvégzi az abortuszt. Elvégre mit kezdenék én egy gyerekkel? Csak tönkretenném. Ahogy magamat. Már most biztos háromféleképpen nyomorék a piától és a drogtól, ami belőlem belé árad. Itt nem tudják a nevem, készpénzben fizetek, semmi nyoma nem lesz ennek az egésznek. Elfelejthetem. Aztán majd... lesz valami. Csak Raph hangja hallgatna el a fejemben!!!
Előszedem a mobilom, előkeresem a nevét. Nem tudom, mikor hívtam utoljára. Régen. A hívás gomba nyomok, és a telefon tárcsáz. Kicsöng. Arra számítok, beleordít, hogy tűnjek innen, de nem, teljesen normális a hangja, boldog. Meglepett. Köszönök tétován. Eddig jutok. Nyílik az ajtó, belép egy nővér, én pedig gyorsan elköszönök. Nem mondta, hogy menjek innen, az csak a fejemben létezett. Hátradőlök, behunyom a szemem, és hagyom, hogy tegyék, amit kell. Gyorsan kész van. Volt, nincs.


Záró koncert, London. Eddig kibírtam, hogy nem dobtam ki a taccsot nyilvánosan, most mindjárt megtörténik a nagyszínpadon. Ráz a hideg, azt hiszem lázam van. Se az alkohol, se az extasy nem segít. Reflexből tolom végig a koncertet, nem is emlékszem rá. Jen hívja a mentőt, mikor az öltözőben összeesek. Állítólag lángolok, bár én úgy érzem, megfagyok mindjárt. A mentőben kérdezgetik, mit ittam, mit vettem be, de csak Matt tud válaszolni helyettem, ő kísér el. Az alhasam megnyomva a rutin vizsgálat során sikítok, annyira fáj, még több kérdés jön. Szó szerint az ölükbe hányok, undorító minden. Mielőtt elengedném a valóságot, Matt lelkére kötöm, hogy hívja fel a családom. Ha megtudják, mi történt, aggódni fognak.