• Nagy családból származik, egy bátyja és két húga van. Puerto Ricoból "vándoroltak be" először Floridába, majd egy év után New Yorkban kezdték el új életüket a jobb megélhetés reményében. Szoros, összetartó családot alkotnak, akik sokáig együtt éltek egy fedél alatt egy egészen kis lakásban. Úgy ismerik egymást, mint a tenyerüket, hiába nőttek fel és repültek ki a szülő fészekből.

• Történelem mániás, főként az ókor szerelmese, holott a huszadik századdal sem lenne gondja, de középiskolában kifogott egy szigorú, a szóbeszédek alapján - és Javier szerint is - kommunista történelemtanárt, aki egyik órán szénné égette Javiert felelés közben, pedig máig hiszi, hogy akkor a táblánál jókat mondott és tudta is az anyagot, csak a tanárnak nem tetszett az ok, ami miatt Javier és a közember véleménye szerint megbukott a Szovjetunió.

• Ő az az ember, akinek háromszor kell kattintatnia az egérrel, mire eltalálja a megfelelő felületet. De szerencsére nem egy ideges típus, úgyhogy még akkor sem akad ki - mindig -, ha a teljes képernyő helyett arra a bizonyos X-re nyom, ami azért eléggé nagy szó, ha belegondolunk.

• Édesanyja a mindene, akivel együtt költözött Amerikába 2002-ben. Még 32 évesen is vele él együtt, noha anyja már háromszor megmondta neki, hogy legyen már saját lakása, különben tényleg „a fura senor, aki gitározik a kutyáinak” megnevezésű bácsiként fog Javier nő és gyerek nélkül eltávozni.

• Nagyon vallásos családból származik. Komolyan veszi a templomba járást, bár azért már nála nem jelenik meg a hit a mindennapi életében, mint például édesanyjánál, de hiszi, hogy Isten látja őt, s amíg erkölcsös, jó életet él, addig nincs oka aggódni. Ha néha rosszul sülnek is el dolgok, mindig jön új nap.
Nem is ebből kifolyólag, de talán mégis erős hitéből csörgedezik, hogy rendkívül mosolygós, pozitív személyiség, optimistán igyekszik nézni a világot, elfogadja a rosszat - mások kellemetlen tulajdonságait, a kudarcot és minden ezekhez foghatót -, de még inkább a szépet keresi.

• Stréber tanuló volt, s máig az lenne, ha még az iskolapadokat koptatná, de elmúltak azok az idők. Igaz, nehezen szabadult az oktatási intézményektől, mivel fejébe vette, hogy neki kell Ph.D.-zni is, pedig egy cég már rég rángatta volna el magához. A doktori fokozat után szembesítették azzal, hogy már Dr. megnevezést is megkapta, mire nevetett egyet kínosan, megrázta a fejét és elhatározta, hogy nem akarja magát Dr. Javier Benito Alvareznek hívni, mert azzal helyben öregíti magát tíz-húsz évvel.

• Szerény, szolid ember, nem az a "menő" pasi. Visszafogott, teljesen átlagosnak mondható életet él. Nyitott jellem, bárkivel el tud beszélgetni bármiről, ha kérik, hogy mondjon két mondatot a pingvinek szaporodásáról, meglepően érdekes két percet varázsol elő a semmiből, pedig doktori fokozat ide vagy oda, a pingvinek szaporodási szokásai igencsak messze állnak tőle.

• Előnyös tulajdonsága, hogy beszédessége akkor látszódik meg, amikor kell, vagy szükséges, netán a helyzet úgy hozza, hisz sosem árt egy barát, aki megtöri a "cirip cirip"-et, ellenben nem érez különféle ingereket a folytonos szófolyásra.
 
• Könnyen alkalmazkodik környezetéhez, emberekhez és helyekhez egyaránt. Egy hátizsákkal képes lenne bejárni Amerikát öt kiló veszteséggel kevesebbel, ha nem talál olcsó szállást, akkor az ég alatt alszik, s reméli, hogy nem kap tüdőgyulladást.

• Gimnáziumban kezdett el gitározni az egyik barátjával együtt, azóta pedig gyakran emlékeznek vissza rá mint a "gitáros srácra". Mindig volt benne művészi, zenei elköteleződés, ha már a sportok iránt nem érdeklődött, a zenei ösztöndíj nagyot dobott az egyetemre való jelentkezésekor.
Annyira nem ismert tőle, de zongorázni és énekelni is tud. Hallgatóként volt, hogy színpadon is állt, extrovertáltsága révén szívesen szerepelt az egyetemi előadásokban, de ezeket is csak szórakozásként élte meg.

• Meglepően jól főz, jó alvó, de horkol, úgyhogy mellette biztosan kell a füldugó. Poénból mindig erre fogja, hogy nincs tartós kapcsolata, pedig az igazság az, hogy hiába rettenetesen romantikus típus, mindig elbizonytalanodik és a végső lépés gyakorta elmarad, netán elszalasztja, legyen szó randin az első csókról, vagy a híres "hozzám jössz" kérdésről. Így csak pislogva nézni, hogy szép sorjában kelnek el mellőle a vele egykorú, fiatal nők.
Két nagy műanyag szatyorral a kezemben sétálok hazafelé a nem túl nagy utcán. Édesanyám szándékozott leugorni a boltba, de felajánlottam neki, hogy lemegyek én, neki úgyis megint bedagadt a térde, ne erőltesse feleslegesen. Vasárnaponként már-már protokollszerűen ülünk össze közös ebédre és az azutáni sziesztára, még azon testvéreim se hagynák ki, akik már nem velünk, az anyai lakásban élnek. Egészen biztos, hogy a szomszédok átkozzák a hét utolsó napját, hiszen latina vérüknek megfelelően nem vajmi csendes, ha együtt van a teljes család.
Lerakom az asztalra a húsokkal és zöldségekkel teli két zacskót, anyám egyből kezelésbe is veszi, hogy időben elkészüljön az asopao. Itthon szigorúan spanyol a nyelvünk, rendkívül ragaszkodunk ahhoz az életformához, ahogyan még San Juanban éltünk és ez elsősorban anyámnak köszönhető.
- Még mindig imádom az illatát - megyek oda a már elkészült Arroz con dulce nevű rizspudingos tálhoz és ujjammal beletúrva bevállalom azt az ádáz feladatot, hogy elsőként kóstoljam meg.  
- Ne turkálj az életben a koszos mancsoddal! - legyinti a fakanalat felém, mire nyakamat behúzva, jókedvűen nevetve arrébb vonulok az ételtől. Én is főzhetném mondjuk, de ilyenkor ragaszkodik hozzá, hogy ő csinálja, szerintem presztízskérdés ez már neki, de elfogadom, hiszen eddig mindig a mama főztjére ültünk le vasárnaponként inkább már délután, mintsem délben.
Szép lassan mindenki hazaér, kishúgom is kijön a szobájából és utolsóként foglal helyet a jókedvű asztalnál, habár látszik rajta, hogy kicsit fáradt.
- Nem jöttél reggel templomba - bombázza le nagyobbik húgom a bátyámat olyan arccal, mint aki kész mélységesen leszidni a másikat, természetesen poénból, nem bírja ki nevetés nélkül. Én csak figyelem őket, miközben anyám sorra rakja elénk az ételeket. Teljesen megtelik az asztal.
- Fú igen, megyek reggel, hogy enni adjak a kutyának, aztán látom, hogy sehol sincs. Szólítgatom, semmi. - Na erre mindenki felnéz a tányérjáról.
- Eltűnt? - kérdezem meglepetten, miközben elveszem a felém nyújtott tálat, hogy elvegyek róla egy húst és végül továbbpasszoljam.
- Két órát kerestem az utcában, már azon törtem a fejem, hogy én is mehetek plakátokat gyártani és ragasztgatni. De meglett! Mire visszaértem a házhoz már ő is ott csaholt az ajtó előtt. - vigyorodik el és szinte úgy látszik rajta a megkönnyebbülés, mintha ezekben a pillanatokban látná meg újra kutyáját.
- Arañitast? - kérdi kishúgom, magasba emelve a tányért.
- Én kérek!
- Nekem is hagyjatok - csap le kisebbik húgom is kissé hangosan egy adagra. Sokan vagyunk, sok étel kell nekünk.
- És hogy megy a munka Javier? - tereli a témát a bajos reggelről a bátyám, már teli szájjal.
- Tényleg, végül mi lett azzal az igazgatóval? Lefokoztak végül? - hajol közelebb az anyám is. Ilyen ebédeknél esélytelen menekülnöm, rosszabb mint egy faggató terem, de persze nincs is mit tagadnom, vagy eltitkolnom. Rendszerint első kézből osztjuk meg egymással a legfrissebb információnkat magunkról.
- Le. De ez nem volt kérdéses. A vezérigazgató lánya került a helyemre, akit mindig is a marketingosztály vezetőjének szánta - vonom meg a vállamat és számba helyezek egy csirkefalatot.
- Azta, ez mikor történt?
- De csak mert örökös, még nem jelenti, hogy jó is a szakmában... - vágnak sorra egymás szavaiba a tesóim, én pedig kapkodom a fejemet jobbra-balra. Ezért jó az asztalfő, csak egy irányba kell nézni.
- Pénteken hívott be a főnök és mondta el. Amúgy nem, tényleg ügyes és aranyos lány, ezt onnan tudom, mert az elmúlt években én mentoráltam. - És nem mellesleg, nagyon szívemhez nőttek.
- Hát de ez azért nem igazságos így. Te sokkal többet letettél már az asztalra ahhoz, hogy csak úgy félreállítsanak! - morog együtt érzően az idősebb húgom. - Nem vagy csalódott? Én biztos kiosztottam volna őt a helyedben, persze te arra sose lennél képes! - Ismét elneveti magát, mire megforgatom szemeimet.
- Nem így fogom fel ezt. Tudtam, hogy ez a pillanat el fog jönni, nem tudok versenybe szállni a gazdagokkal, főleg akkor, ha még biológiai örökös is. Nem vagyok csalódott, hiszen mind tudjuk, hogy így működik a világ. Ha valamit érzek a helyzet miatt, akkor az némi demotiváltság a cég felé. - Belekortyolok a szörpömbe, míg figyelem a többieket.
- Ruty mész onnan! - kiált fel anyám hirtelen, merthogy a kutyánk közben nagyon szeretne falatokat elcsenni az asztalról.
Őszintén szólva valóban vegyesek az érzéseim, de nem szeretnék rágódni a történteken. Mikor felvettek a céghez, nagyon lelkesek voltak és örültek nekem, hogy valaki betölti a megüresedett marketing vezető szerepet, s én akkor egy kicsit elhittem, hogy lesz egy nagyon jó állásom egy híres cégnél, akikkel hosszútávon sikereket érhetünk el közösen. Igazából még mindig el tudom mondani ugyanezt, csak lelkem mélyén kissé kihasználtnak érzem magam. Ha tudtam volna, hogy azért kellek tulajdonképpen, hogy mentoráljam a főnök lányát, boldogan vállaltam volna el, minthogy jelenleg is örömmel teszem, csak kezdetben még nem így kínálták a lehetőséget.
Meg vagyok győződve afelől, hogy az egyik kapcsolatom miatt érzem magam most is rosszul. Két hónapig voltam együtt még egyetem alatt egy nagyon csinos lánnyal, aki aztán azzal az indokkal szakított velem, hogy nem vagyok elég gazdag neki. Nem a szakítás viselt meg nagyon, inkább az indok és a szituáció, hisz csak azért állítottak félre, mert családi és anyagi helyzetem nem kimagasló. A munka esetében talán így is van, de én büszke vagyok, hogy ennyire összetartó családban nőttem fel, még ha nem is luxus bútorok vesznek körül és sosem adatott meg a lehetőség, hogy egy kocsinál több legyen ötünkre.
- És akkor végül maradsz a cégnél, vagy eljössz onnan? - kérdi kishúgom.
- Maradok, elvégre nem rúgnak ki, csak átraknak titkárnak. Meg talán jobb is így, kicsit sok és kötött kezdett lenni az a munka.
- Sose gondoltam volna, hogy valaha titkár leszel. Ez olyan... nem te vagy. Vagyis nem tudom, csak furi - nevet fel a húgom, amit én is megmosolygok. A beszélgetés fokozatosan áthelyeződik a legkisebb gyerek dolgaira, majd onnan anyám térd-bajaira, miközben jókat nevetünk és még a málnás szörpöt is sikerül kiborítanunk, úgyhogy ez az alkalom sem telik eseménymentesen.
Én mostanság bekerültem a bolyongós lélek állapotába, nem tudom még magamnak sem könnyedén megfogalmazni, hogy mit szeretnék csinálni az életben. Maradhatok a cégnél titkárként, mint ahogy jelenleg ez a terv, ugyanakkor a munkának én azt a részét élveztem, amikor konferenciákra kellett járni előadni, összefogni az embereket, kialakítani a munkaközösséget, folyamatosan konzultálni, amolyan PR-os emberként tudnám magam még elképzelni egy cégnél, nem pedig az íróasztal felett könyökölve fehér ingben papírokat nyomtatva. De azt sem szeretném, ha azt gondolnák, hogy azért megyek el, mert vezető pozíciótól kisebbel már be sem érem, ami hatalmas butaság, mivel én már azért is elmondok egy imát, hogy jó egyetemen tanulhattam. Húsz évvel ezelőtt még az is kérdéses volt, hogy egyetemre tudok-e menni egyáltalán és ha igen, San Juanban mégis mennyi lehetőség lett volna?
Menjek, ne menjek? Nehéz kérdés, s eközben egyre több ajánlatot kapok az NBC-től is. Mikor kipróbáltam a műsorvezetést, kalandnak fogtam fel. Mikor aztán behívtak az America's Got Talenthez, hobbiként kezdtem tekinteni rá, de sosem normális állásként. Tegnap és a mai napon is azért eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha komolyabban foglalkoznék tv-szerepléssel.
- Köszönöm az ételt! - teszem össze két kezem, aztán hálából megölelem az éppen felállt édesanyámat. - Nagyon finom lett minden.
- Lassan a testtel, a Arroz con dulce még vár rátok. Mit gondoltatok, hogy majd én eszem meg? - háborodik fel közben koszos tányérokkal a kezében, ugyanis a lány testvéreim már azon versengtek, hogy ki foglalja be a legkényelmesebb kanapét.
- Javier gitározz! - kiált fel a legkisebb gyermek a családban, én pedig a tarkómat vakarom egy nagy ásítás közepette.
- Mindjárt...
- Szerintem Javier egész nap a pudingra várt - húzza az agyam idősebb testvérem, de ez az igazság úgyhogy hatalmas vigyorral helyeslek.