underneath it all, we're just savages Hidden behind shirts, ties and marriages
Az egész estém, és pár óra híján a teljes reggelem ráment az iPaden megnyitott weboldalak módszeres kielemzésére. Nem a technikai része foglalkoztatott, inkább az a kéttucat cikk és interjú, amit az utolsó whisky és az első kávé elfogyasztása között tettem a kedvencek közé, hogy még véletlenül se vesszen nyomuk, mielőtt megszállott módjára elolvashatnám őket négyszer-ötször. Korábban sosem fordítottam különösebb figyelmet a Carson Industries irányába, mert nem igazán volt miért. Volt sajtóvisszhangja az üzleti életben, nem is kevés, és tevékenységüket tekintve nem kicsit megosztó, de közvetlenül egyetlen területet sem érintettek, amivel a WSN foglalkozott volna, így kispados helyet kapott csak, valahol a perifériám peremén. Egészen addig, amíg a fejese úgy nem döntött, hogy a következő szemeszterben startoló gyakornoki programjukkal okot nem biztosít az érdeklődésre. Az üzleti területeket érintő szakirányok tanulói – már a legjobbak, természetesen – lehetőséget kaptak egy gyakornoki fizetéshez mértek kifejezetten magas bérezésű, komoly szakmai fejlődést biztosító állást szerezni maguknak, és ez a new yorki egyetemek számára egyet jelentett: versenyt. Az NYU ugyan nem kapott helyet a borostyánligában a Columbia mellett, mégis sikerült bevésnie a nevét a köztudatba, így nem volt meglepő, hogy egy ilyen lehetőségről sem kívánt lemondani. Akkor sem, ha ez szembement a háborúellenes, békepárti liberalizmussal, ami az egyetem falai között zajlott – nem hivatalosan, nyilván. Az NYU nem foglalt állást sem vallási, sem politikai kérdésekben, ettől függetlenül persze teljesen nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy milyen irányba húznak, és milyen elveket vallanak. Kellett lennie valaminek a háttérben, ha, egy olyan cég, mint a Carson Industies tényleg képes volt olyasfajta ajánlatot kínálni, amit egy olyan egyetem, mint az NYU még csak gondolati szintem sem akart volna visszautasítani, nemhogy a gyakorlatban. Az újságnál betöltött pozícióm nem indokolta, hogy egy néhánysoros hírnél többet foglalkozzam ezzel a témával, és a több órás kutatómunka vagy maga az interjúkérés és lebonyolítás sem az én részlegem feladata lett volna, valami mégsem hagyott nyugodni ezzel az egésszel kapcsolatban. Így hát azt tettem, amit mindig, személyes ügyet csináltam belőle, hogy legyen mivel magyarázni a mánia határait súroló érdeklődést, meg a keresztkérdéseket, amik menthetetlenül záporozni fognak rám, amint Clyde rájön, hogy az Ő részlege munkáját vettem el, ahelyett, hogy a sajátomat csinálnám. Reméltem, hogy erre csak az interjú után kerül sor. Ryan Thomas Carson első nekifutásra pont olyan volt, mint bármelyik sikeres üzletember, akivel dolgom akadt az évek során. Égig nyújtózó felhőkarcoló tetejéről irányította a jólmenő birodalmát, kerülte a botrányt, és valószínűleg zsebében tartotta a sajtót is, de legalábbis mindenképp tudta, hogyan tűntesse fel magát a lehető legjobb színben a nyilvánosság előtt. A hadsereggel tárgyalt, és a nemzetünk védelmének ténye bőven elég volt ahhoz, hogy azok is szemet hunyjanak a fegyverkereskedelem felett, akik egyébként foggal-körömmel tiltakoztak ellene. Az üzleti szektor legsikeresebb arcai közé válogatta a Forbes és néhány huszadrangú clickbait weblap is cikkezett arról, Mr. Carson merrefelé utazgat szanaszét a világban. Volt szó lovakról, és arról a több hektárnyi földterületről, amit versenypályának szánt, viszont szenny vajmi kevés akadt, amit elő lehetett ásni róla. Ryan Carson vagy egy istenverte szent volt, vagy csak nagyon ügyesen rejtegette a nyomait. Én az utóbbira tippeltem volna. Voltak spekulációk a házassága kapcsán, és felmerült a neve egy színésznő gyerekének kapcsán is, de megbízható forrásból származó, hiteles információ nem igazán került elém, mindegy, mennyit kutattam. Biztos voltam benne, hogy van, mert mindenkiről volt, azt nem tudtam csupán, hogy merre keressem. Ebben a kérdésben Mr. Carson asszisztense sem volt nagy segítség, mert azt leszámítva, hogy négy napnyi várakozási idővel adott nekem időpontot az interjúhoz, elárulni nem volt hajlandó semmit, pedig igazán óvatosan érdeklődtem. Azt mondjuk megtudtam, hogy a várakozási idő nem a sajtó idegeinek tépázására van, egyszerűen csak épp nincs belföldön, és ennyi infónak igazából bőven elégnek kellett volna lenni, elvégre nem Ryan Carson érdekelt, hanem az NYU motivációja. Pusztán véletlen volt, hogy előbbin keresztül vezetett az út az utóbbi felé. Ha sikerült volna másnapra időpontot egyeztetni, nem is foglalkoztam volna ennyit a Carson famíliával, így viszont felkészülés címszóval bőven volt időm beleásni magam, és már nem csak azt akartam megtudni, hogy miben mesterkedik az egyetem, azt is, hogy neki mi haszna származik ebből az üzletből. Az asszisztense hangja pont olyan udvariasan semmitmondón csengett élőben is, ahogy legutóbb a telefon másik végén. Illedelmes mosolyt erőltetett ugyan az arcára, amikor megérkeztem, hat egész perccel korábban a megbeszéltnél, de pont elégszer láttam már hasonlót, hogy tudjam, semmi őszinteség nincs benne. Azért persze viszonoztam, hogy harminc másodpercnyi felesleges színjáték után Ő végül szóljon az érkezésemet illetően, én pedig Mr. Carson színe elé járulhassak, amint úgy dönt, hogy most már végre fogad. Persze, így is Ő tett nekem szívességet, hogy nem irányította egyből valamelyik PR szakembere felé a kéretlen kérdéseimet, úgyhogy semmi jogom nem volt panasszal élni. - Jó napot, Mr. Carson, Warren Bradford vagyok a Washington Square Newstól.– az asszisztens arrébb áll, én pedig teszek néhány határozott lépést az igazgató felé, jobbomat automatikusan kézfogásra lendítve. – Köszönöm, hogy időt szakít rám, ígérem nem tartom fel sokáig. Nem voltak illúzióim, biztos voltam benne, hogy pusztán azért érintheti a lábam az irodája padlóját, mert az NYU-val kötött szerződés járulékos nyűgje voltunk mi is az újsággal, de én kiválóan el tudtam játszani, hogy nem veszem észre a másik fél nemtetszését. A beszélgetésünk gördülékenysége érdekében őszintén reméltem, hogy Ő is legalább annyira jól színészkedik, mint ahogy a cégét irányítja, ellenkező esetben kínszenvedős percek elé nézünk.
A sikeres vállalkozás kialakításához a legfontosabb természetesen az üzleti érzék, viszont mikor a fenntartásáról van szó, akkor előtérbe kerül a marketing is, mint fontos szempont. Amikor az embernek jobban megy a szekere, mint a vetélytársainál, akkor az azonnal rosszindulatú pletykákat fog szülni. Általában nem olyan szempontból közelítik meg a helyzetet, hogy azért nézek utána az illető dolgainak, hogy tanulhassak tőle, ezáltal én is előrébb vigyem az üzletemet. Sokkal inkább azért kezdenek el kutakodni, hogy fogást találjanak a másikon és tönkre tegyék. Ellenem is rengeteg koholt vád érkezett már. Üzleteltem én már kurvákkal, folytattam emberkereskedelmet, irányítottam maffiát, sőt szervkereskedő és terrorista is voltam. Ezek mellett pedig megemlíthetném azokat az egyszerűbb találgatásokat, hogy sikkasztok, pénzt mosok, csempészek és adócsaló vagyok. Már az embernek csak akkor lehet sok pénze, ha ilyen eszközökkel él, nem? Az emberek sosem fogják megunni egymás öldöklését, ezért a fegyverkereskedelemnek sosem fog leáldozni. Persze, nem lelkiismereteseknek való, hiszen aki érzékeny lélek és belegondol, hogy az általa forgalmazott fegyverekkel hány száz ember életét ontják ki, az lehet hogy beleroppan a bűntudatba. Szerencsére nekem nincs ilyen problémám. Az igaz, hogy illegálisan is adok el fegyvereket, viszont terrorista szervezetekkel nem üzletelek. Nem mondom, hogy ne kaptam volna már ajánlatot, amelyben nagyon szép összeg volt, viszont már így is több pénzem van, mint eltudnám költeni, a kockázat azonban túl nagy lenne. Így is sokan elítélik, amit csinálok, viszont legalább az nyugtatja őket, hogy ezt hazafiként teszem, hiszen az általam forgalmazott fegyverek az Egyesült Államok védelmében lesznek felhasználva. Ami őszintén meglep az az, hogy a drogterjesztéssel csak nagyon ritkán hozzák kapcsolatba a nevem. Pedig a fegyverek mellett, a kábítószertermelés színpadán is nagy szerepet játszok. Mondjuk erre olyan szinte már tökéletes módszer találtam ki, hogy egy kívülállónak eszébe sem jutna, hogy én azokon a bizonyos birtokokon mennyi kendert is termelek. Ebben nagy szerepet játszhat az is, hogy a fű már közel sincs olyan szinten démonizálva, mint évekkel ezelőtt. Mivel elengedhetetlen a jó vagy legalább semleges kép fenntartása magamról a médiában, ezért bizonyos időközönként mindig előrukkolok olyan programokkal, amik jobb fényben tüntetnek fel. Például támogatok árvaházakat, menhelyeket, illetve orvosi programokat is. A legújabb kezdeményezésem az a gyakornoki program volt, amit az üzleti szakon tanuló egyetemisták számára hirdettem meg. Bármelyik egyetemről lehet jelentkezni, tehát egyikkel sem kötöttem külön szerződést, hogy csak az ő diákjait fogadnám. Egy bizonyos tanulmányi átlag felett lehet csak leadni a jelentkezést, aki pedig végig tudja vinni a gyakornoki programot, az már szerzett is egy stabil munkahelyet magának a diploma megszerzése után. Ezáltal megteremtek magamnak egy olyan munkaerő réteget, akik a kisujjukból fogják már kirázni a vállalatomban elvégezendő feladataikat, a követelményrendszert, illetve az elvárásaimat is. Ez sokkal egyszerűbb, mint folyamatosan interjúztatni, aztán elküldeni az embereket, mert nincs teherbírásuk és hanyag módon (tehát az én véleményemmel ellentétesen) végzik a munkájukat. További előny, amit szerzek vele, hogy így az oktatás támogatásával is bővül a profilom, még egy olyan dolog, amivel velem kapcsolatban tud csámcsogni a média és még pozitív is. Nem volt betervezve egy üzleti ügy sem, viszont az egyik Lordnak, akivel üzletelek, hosszú betegeskedés után elhunyt a felesége. Mivel már évek óta tartjuk a kapcsolatot, bérlem tőlük a földjeiket, ezért én is hivatalos voltam a temetésre. Lenával töröltettem az összes meetingemet erre az időszakra, hogy ne kelljen kapkodnom se az oda, se a visszautazással. A temetésen részvétet nyilvánítottam, aztán a halotti toron szóba került, hogy a Lord eladná az egész birtokot a házzal együtt, mert minden a feleségére emlékezteti. Tett egy árajánlatot, hogy annyiért eladja nekem. Már eddig is gondoltam azon, hogy be kellene ruháznom egy ilyen birtokra is, ráadásul az árajánlat jóval kevesebb volt, mint amennyit én ajánlottam volna első körben érte, ezért le is csaptam az ajánlatra. Az egyik ügyvédemmel előkészítettem a papírokat, aláírtuk, átutaltam a pénzt a lord bankszámlájára és már gazdagodtam is egy kastéllyal. A következő napokban felkerestem egy belsőépítészt, illetve lakberendezőt, akikkel konzultáltam, hogy milyen változtatásokat szeretnék eszközölni. Kifizettem a keretet, amit megsaccoltak a változtatásokhoz, aztán közöltem velük, hogy egy hónap múlva visszajövök, hogy megnézzem, mire jutottak. Pont akkor szálltam ki a gépemből, mikor a titkárnőm telefonált, hogy mára már van egy megbeszélésem egy újságíróval és hogy lemondja-e, ha esetleg pihenéssel szeretném tölteni a mai napot. Megköszöntem, s közöltem vele, hogy erre semmi szükség, a megbeszélt időpontban az irodában leszek. A gépemen ettem, ezért egyenesen a gép székházához vitettem magam a sofőrömmel. A mélygarázsban beszálltam a privát liftbe, amit egyedül én (illetve más fontos vendégek) szoktam használni. Megnyomtam a legfelső emelet gombját az érintőképernyőn, mire hangtalanul és szinte észrevétlenül elindult velem a lift felfelé. Megigazítottam a zakómat a tükörben, aztán kilépve a liftből a titkárnőm asztalához mentem. - Helló Lena. Minden rendben ment az utóbbi napokban? - Igen, a jelentések az asztalán várják. - Köszönöm - röviden rámosolyogtam, aztán az irodámba mentem, ahol első körben készítettem magamnak egy kávét, majd azzal ültem le a dolgozóasztalomhoz, hogy átolvassam a jelentéseket. Az órámra pillantottam, mikor Lena beszólt, hogy megérkezett az újságíró. Pár perccel voltunk a megbeszélt időpont előtt. Határozottan jó kezdett volt, hogy pontosan érkezett. Mondjuk ha késett volna, akkor már nem is találkoztam volna vele. - Küldd csak be - Összerendeztem egy kupacba a papírokat az asztalon. Felálltam és kiléptem az asztal mögül, mikor belépett a férfi. - Üdvözlöm, Mr. Bradford - fogtam vele kezet. Bemutatkozni feleslegesnek tartottam, hiszen ha interjút kér tőlem, akkor minden bizonnyal tisztában van vele. Lefogadom, hogy mindennek utána nézett, amiről csak talált információt. - Nem tart fel - Ha lenne jobb dolgom, akkor nyilván nem itt ülnék. Meg az igazat megvallva sosem becsültem le ezeket az apróságnak tekinthető interjúkat sem, hiszen már említettem, hogy milyen fontos is a sajtóban megjelenő kép, főleg hogyha egy sikeres üzletemberről van szó, aki több okból (de főleg a féltékenység, irigység miatt) is céltáblát és fenyegetést jelent mások (főleg a konkurencia) számára. -Kérem foglaljon helyet - intettem a kanapé irányába. - Mielőtt elkezdjük kér inni valamit? Vizet? Kávét? Vagy esetleg valami erősebbet? - kínáltam és a válaszáig nem is foglaltam helyet. Ha kért valamit, akkor azt kitöltöttem neki, aztán leültem vele szemben a fotelba.
underneath it all, we're just savages Hidden behind shirts, ties and marriages
A 2016-os lendületéből jócskán veszített már ugyan, de a fegyvertartás és viselés kérdésköre még mindig elmaradhatatlan napirendi pont volt a kongresszus ülésein – apám elmondása alapján legalábbis. A közelmúltban lezajlott kaliforniai lövöldözés, mikor a tizenhat éves gyanúsított ámokfutása két halálos áldozatot követelt egy santa claritai középiskolában, ismét jelentős vitát robbantott ki a Capitoliumban. Az eset után természetesen egyből felterjesztésre került egy törvénymódosítási javaslat, ami megint csak több fronton megosztotta a Demokrata és Republikánus nézeteket. Az egyik legnagyobb érdekütközést a K-12 iskolákra vonatkozó határozat hozta magával, ami – elfogadása után – lehetőséget biztosítana a tanároknak és iskolai dolgozóknak, hogy lőfegyvert viseljenek maguknál az oktatási intézmény területén. A Republikánusok hatvankilenc százaléka támogatta, míg a másik oldalon a Demokraták hetvennégy százaléka ellenezte az ötletet. A szabályszigorítási kezdeményezés élén ezúttal is Richard Blumenthal és Chris Murphy volt a szószóló, előbbi pedig megannyi kamera kereszttüzében hangosan is felszólalt a határozat ellen. Nyílt beszédében, élő adásban szegezte neki a kérdést a rivális párt tagjainak: ez vajon valóban a gyermekeik biztonságát szolgálja, vagy csak egy újabb lehetőséget biztosít arra, hogy az iskolai lövöldözések számát növeljük? Megannyi szenátor és képviselő között az apám, aki élete ezen pontján már három utóddal büszkélkedhetett, gondolkodás és szemrebbenés nélkül szavazott igennel a javaslatra. A tanárok felfegyverzésének lehetősége végül, – nem sokkal ugyan, de – bekerült a törvényalkotási útvesztő rendszerébe, és hiába tudtam, hogy az ellenzék létszámfölénye útját állja majd több fronton is, mielőtt tényleges törvény lehetne belőle, elszomorított a gondolat. Nem csak az, hogy ez egyáltalán megtörténhet, hanem a tény is, hogy a családnevem kacskaringós betűi immáron hivatalosan is ott szerepeltek a támogatók listáján. Ezek fényében magára az ördögre számítottam, a felhőkarcoló csúcsán mégis csupán Mr. Carson fogadott a megbeszélt időpontban. Egyelőre nem voltam biztos benne, hogy nem ugyanaz a kettő, de nem akartam elhamarkodottan ítélni, vagy épp olyan kreditet jóváírni a számláján, amit nem érdemelt ki. Az, hogy a nézeteink nem egyeztek, még nem jelentette, hogy Ryan Carson rossz ember lenne, habár szenvedélyesen szerettem hinni abban, hogy nekem van igazam, és mindenki más téved. Újfent rá kellett jönnöm, kifejezetten nehéz elítélni valakit, aki olyan pofátlanul jó az első benyomások terén, mint például Ő is. Egy tavalyi kutatás szerint 27 másodperc alatt dől el, hogy a másik fél szimpatikus-e számunkra, ez idő alatt nagyjából tizenegy különféle nonverbális apróságot figyelünk meg. Engem nagyjából ugyanennyi ideig köt le a pszichológia is, így nem olvastam tovább a cikket, nem is figyeltem célirányosan az interjúpartnerem minden rezdülését. A szavak mögötti, könnyed eleganciába bújtatott udvariasság volt az, amivel engem mindig is le lehetett nyűgözni. Gyorsan megtanulja mindenki, aki állandó vendége a felsőtízezer köreinek, hogy a jókedvnél csak az udvariasságot nehezebb hihetően hazudni. Elég csak egy kicsit jobban erőltetni a kelleténél, hogy merőben szarkasztikusan hasson az egész gesztus mindenki számára, akinek feltehetőleg több intelligenciapontja van, mint egy közönséges szobanövénynek. Kigombolom a zakóm alsó gombját, mielőtt engedelmesen elfoglalnám a kanapén felkínált helyet, az azt követő italajánlataira viszont már illedelmesen megingatom a fejem, mielőtt elutasítanám. – Egyelőre semmit, köszönöm. A lelkem persze, rossz szokásához tartva magát, szinte sír egy újabb adag koffeinért, de félő, hogy még egy pohár kávé már az agyvérzés határáig tornázná a vérnyomásom. A „valami erősebb” ellenben biztos kisimítaná az idegeim, de az alkoholhoz még messze túl korán van, pláne, ha számításba vesszük, hogy az üzleti megbeszélésekkel ellentétben az interjúkészítésnek sajnos nem szerves része a szeszfogyasztás. Amennyiben az lenne, talán még el is gondolkoznék azon, hogy dobom a politikai törekvéseim, és maradok ezen a pályán. - Remélem nem bánja, ha felvételt készítek a beszélgetésről – egy könnyed mozdulattal húzom elő a kanapé mellé állított táskám mélyéről a mattfekete tokba bújtatott iPadet, és elindítom a hangfelvevőt, míg Mr. Carson helyet foglal velem szemben a fotelban. – Természetesen, ahogy mindig, a lehozni kívánt interjú anyagát eljuttatjuk az asszisztenséhez, mielőtt nyomdába kerülne. Lesz ideje átolvasni, és javítást kérni, ha úgy gondolja, valaminek nincs helye a cikkben. Néhány gyors érintéssel előkerítem az előre megírt kérdéssort, és a kusza vázlatpontokat, amit még Emery állított össze magának, mielőtt még bűntudat nélkül elhalásztam volna előle az interjúlehetőséget. Átfutottam már párszor a témákat, amit a véleményrovat mindenképp érinteni akart, de most újfent meg kellett állapítanom, mindenkinek jobb úgy, hogy ezt az egész beszélgetést nem Emery bonyolítja le. Nem volt buta kölyök, csak teljes mértékben inkompetens, még ha ezt Easton nem is volt hajlandó belátni. Emery első kérdése a dokumentumban még csak nem is kérdés, csupán egy utasítást: meséljen a cégéről. Megrándul a szám sarka, amint elolvasom, de hát a részleg nem sok terepet adott kötetlen beszélgetésre, így az egyetlen, amit tehetek, hogy megpróbálom normális mondatba fogalmazni. Vagy legalábbis olyanba, amitől ez az egész helyzet nem fog úgy tűnni, mintha egy nyolc éves akarná vallatni az engedetlen szüleit. - Ha jól tudom, immáron harmadik generáción átívelve száll apáról fiúra a Carson Industries. Thomas Carson kétségkívül sokat hozzátett a céghez, viszont vitathatatlan, hogy az ön keze alatt is virágzik az üzlet, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy egy igazán megosztó területen nyugszik az alapja– kezdek bele könnyedén a mondandómba, elméleti síkon a pokol legmélyebb bugyráig átkozva Emeryt, amiért még normális kérdéseket sem tudott megfogalmazni. Bár, ez legalább megmagyarázza, miért nem kellett sokáig győzködni, hogy adja át nekem ezt a témát. –Tényeket és számadatokat találni bőven a témában, arról viszont kevés szó esik, hogy maga szerint mit képvisel a vállalata. Mesélne néhány szót a Carson Industriesról és a tevékenységéről? Tekintetem már a mondatom kezdetekor elszakítom a tablet képernyőjétől, hogy óvatos mosollyal a szám sarkában szentelhessem neki minden figyelmem. A kék íriszeim érdeklődve figyelik az arca legapróbb rezdüléseit is, habár valahol mélyen azért már a rövidke ismeretségünk ellenére is sejtem, Ryan Carson nem az a fajta ember, akit az arcvonásai fognak elárulni. Irigylésre méltó tulajdonság, az enyémek messze nem ilyen engedelmesek. Lehet mégiscsak igent kellett volna mondanom a „valami erősebbre”, fogadni mernék, hogy van legalább egy üveg, ötszámjegyes árcédulával ellátott whiskyje.
Csak bólintottam arra, hogy nem kér semmit. Én kitöltöttem magamnak egy pohár vizet, amibe belekortyoltam, aztán letettem a kanapé előtt lévő kávézóasztalra. Kigomboltam a zakóm gombját, aztán helyet foglaltam a méregdrága bőrfotelemben. Nem felvágásból költöttem ilyen sokat az irodám berendezésére sem, egyszerűen csak nem érem be akármivel. Az életem során hozzászoktam már egy bizonyos színvonalhoz, ami alá nem vagyok hajlandó adni. De minek is tenném, ha megengedhetem magamnak a kényelmet és a luxust? Arról nem beszélve, hogy remek ízlésem van. A lakberendezés terén is. - Természetesen nem - Semmi meghökkentő sem volt abban, hogy hangfelvételt szeretne készíteni a beszélgetésről, hiszen ez bevett szokás volt. Egyszerűbb és pontosabb volt, mint a jegyzetelés vagy gépelés, márpedig valamilyen jegyzetet muszáj volt készíteni egy interjúról, hiszen nem sok embernek van olyan szivacs agya, hogy szóról-szóra feltudja idézni egy hosszabb beszélgetés minden részletét. Persze ha megakarnám nehezíteni Mr. Badford dolgát, akkor mondhatnám azt, hogy nem akarom, hogy hangfelvételt készítsen, tehát ha jegyzetelni akar (ami biztos, hiszen máskülönben hogyan is hivatkozhatna rám?), akkor jobb ha előveszi a laptopját és szorgalmasan gépelni kezd. Vagy ha nincs nála, akkor tollat ragad, s körmölni kezd. De mivel én már csak ilyen rendes ember vagyok, ezért nem nehezítettem meg a dolgát. - Tisztában vagyok vele - Nem ez volt az első interjúm, ezt az információt pedig mindig elszokták mondani. Ezzel semmi probléma sem volt, hiszen Mr. Badford csak a munkáját végezte, azt pedig értékeltem, hogy alaposan tette, tehát nem ugrotta át azokat a részeket sem, amiket már minden bizonnyal több tucat alkalommal hallottam. Minden alkalommal átszoktam olvasni a velem készült interjúkat mielőtt azok napvilágot látnak. Az nem szokott különösebben érdekelni, ha esetleg rosszabb színben tüntetnek fel, ameddig pontosan idézik a mondataimat. Az igencsak gyanút keltő lenne, ha minden rossz sajtót kiszelektálnék, s nem engedném, hogy leközöljék őket. Ezzel biztosan azt érném el, hogy még több jelenne meg ilyen és olyan oldalakon. Nincs olyan híresebb személy, akiről ne lenne rossz sajtó. Senki sem makulátlan, én pedig hajlandó vagyok megmutatni a kisebb "hibáimat" az érdekében, hogy az igazán nagy és illegális üzleteim a felszín alatt, rejtve maradjanak. Eddig senkinek sem sikerült ilyen mélyre ásnia, egyedül Miss Wayne volt elég jó ahhoz, hogy ne csak a felszínt karcolgassa, hanem nagyobb képben tudjon gondolkozni. Sokkal többet megtudott rólam, mint azt bármilyen munkatársának sikerült volna. De a tudásnak ára van. Nem véletlenül mondogatják azt, hogy minél kevesebbet tud valaki egy kétes dologról, annál nagyobb biztonságban van. Amanda nagyon sok mindent megtudott. És mi is lett a történet vége? Sajnálatos baleset érte, mielőtt még leránthatta volna rólam a leplet. Micsoda véletlen. Bólintottam a kérdése hallatán és egy röpke mosoly szaladt át az arcomon. - Tudja Mr. Badford, apám nem volt családcentrikus ember. Szeretett minket, de az apaság sem a vágya, sem az erőssége nem volt. Nem hibáztattam érte, mert az ő apja, az én nagyapám is pontosan ilyen volt. Apám nem beszélt közös emlékekről az apjával, mert nem voltak önfeledt apa-fia pillanataik. Kivéve egyet. Az pedig a lövészet és fegyverek voltak. Ha ezek kerültek szóba, akkor rendesen eltudtak beszélgetni egymással, s a fegyverek mellett áttértek a mindennapok történéseire is. A közös lövészetek alkalmával pedig közelebb tudtak kerülni egymáshoz, apám remekül célzott, amire a nagyapám büszke volt, s ilyenkor a szeretetét is kimutatta. Ha azonban nem kerültek fegyverek a képbe, akkor egymáshoz sem szóltak. Ez pedig ugyanígy volt velem és az apámmal is. Ezért számomra a családot jelenti. - Nem részleteztem tovább, hogy azért mert generációkat köt össze, hiszen ezt már a férfi is megjegyezte. Azért osztottam meg ezt az emléket, mert így egy minimális mértékben, de sebezhetőnek mutattam magam. Sokan érinthetetlennek tartanak, mintha kő lenne a szívem helyén. Ez a kis visszaemlékezés még ha nem is tud erre teljesen rácáfolni, de elvehet a rólam alkotott negatív kép éléből. Emberibbé tesz, hogy kimutatom, hogy nekem is vannak gyengeségeim, az én pajzsomon is van rés. Ezáltal pedig a rólam alkotott vélemények is átértékelődhetnek, még ha csak egy minimális mértékben is. Az pedig természetesen már megint más dolog, hogy az általam közölt emlékből, csupán az a rész igaz, hogy a családunkban tradíció volt a közös lövészet. A család az mindig ütőkártya, amit kár nem kihasználni. De akkor valójában mit jelent számomra a Carson Industries? Nem egyértelmű? Pénz és hatalom. Ezek keveredése minden ajtót megnyit számomra, arról nem is beszélve, hogy még annál is messzebbre ér el a kezem, mint azt a legvadabb összeesküvéselmélet alkotók gondolják. - Mások számára általában két dolgot jelent. Az egyik az a halál és gyilkolás, a másik pedig a biztonság, a szükséges rossz, hogy nyugodtan hajthassák álomra a fejüket. Mindig lesznek olyanok, akik kérdőre vonják a lelkiismeretemet vagy éppen annak hiányát, illetve olyanok is, akik belátják, hogy az emberek sosem fogják megunni egymás gyilkolását. Több ezer éve csináljuk, ezzel a szokásunkkal pedig a jövőben sem fogunk felhagyni. Dönthet úgy az ember, hogy nem vesz erről tudomást és elátkoz azért, mert a fegyvereim milliók halálát okozzák, de mikor a sikátorban kést ragadnak ellene vagy a saját otthonában ütik le egy baseball ütővel, átértékelheti az egészet és arra gondolhat, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy Glockja az egyik fiókjában vagy éppen a táskájában. - Kereslet-kínálat törvénye. Ha az embereknek nem lenne hatalmas szüksége a fegyverekre, akkor nekem sem lennének milliárdjaim. De ameddig kereslet van, addig kínálat is. - Ön melyik tábort erősíti? - Kíváncsi voltam, hogy vajon mennyire vagy mennyire nem osztja az apja véleményét. Az idősebbik Badford támogatója a vállalkozásomnak, ahogyan az elveknek is, amit képvisel. Reméltem, hogy a fia ellentétes nézeteket vall, mert úgy sokkal érdekesebbé válna ez az interjú. Általában olyan emberek vesznek körbe, akik legszívesebben fényesre nyalnák a cipőm talpát, s bármit mondok, arra lelkesen helyeselnek, mintha én ne tévedhetnék. Arról nem is beszélve, hogy csak akkor van saját véleményük, hogyha az ugyanazokat az elveket képviseli, mint az enyém. Pont ezért néha felüdülés olyannal beszélgetni, aki nem akar tőlem semmit, ezáltal nyíltan és egyenesen kimeri mondani az ellentétes véleményét.
Kezdőlap
