Természete, erősségei és gyengeségei: Nem könnyű vele elsőre szót érteni. Mintha életre szóló sértettséget és utálatot fogadott volna nem csupán az apja iránt, de mára már az egész világ felkerült a tiltólistájára. Tartózkodónak, bizalmatlannak és felettébb ellenszegülőnek tűnik, aki nem is próbálja meg ennek látszatát elrejteni. Úgy hiszi, hogy ezzel megvédi magát mindennemű kellemetlenségtől, csalódástól és fájdalomtól.
Igazi „belső ember” aki ha rendbe szedi magát lelkileg, fejben is helyrekerülnek a dolgok. A szíve, az érzései, érzelmei irányítják és befolyásolják a tetteit, gondolatait. Pont ennyire érzékeny mások gondjaira, problémájára is. Szeret segíteni, viszont hamar átveszi az ő világszemléletüket, hamar melankolikussá és depresszióssá válik. Szereti az egyedüllétet és a csendet, kényelmetlenül érzi magát nagyobb társaságokban, idegen élethelyzetekben.
Ha valamibe belekezd, legyen szó takarításról, főzésről, azt mind tudományos alapossággal végzi. Lelkiismeretes, megbízható munkaerő, igyekszik mindig a legtökéletesebb munkát kiadni a kezei közül. Tehetséges, kreatív, remek kézügyessége van, jó látásmódja. Tipikus polihisztor, aki mindenhez - is - ért, de valójában nem biztos abban, hogy miben is a legjobb. Pesszimista, negatív szemléletű ember, nem bízik se magában, se másokban. Nehezen köt barátságot. Pont amilyen kritikus magával, úgy mindenki mással is. Alábecsüli önmagát, állandóan halogat.

Családja:Hunter édesanyja Maya, rossz módú szülők gyermeke volt. Apja állattartásból kereste a betevőjét, míg az anyja egyszerű háziasszony volt, aki egy héten egyszer a helyi hentesüzemben takarított, egyszer pedig a szomszédasszony férjét mosdatta és látta el annak háza körüli teendőket.
Iskolázatlan lány volt. Kijárta a kis iskolát, tanulmányait viszont nem folytatta, jobbnak látta ha az apjának segít a farmon, ahol többnyire birka és marhatartással, földműveléssel foglalkoztak. Tizenhét évesen kezdett el dolgozni pincérnőként. Huszonhat éves volt, mikor Hunter megszületett egy egy éjszakás affér keserű, kicsit savanyú és ütődött gyümölcseként. És minden bizonnyal minden korábbi, pszichológiailag, mentálisan amúgy megerősíthető problémája ekkor hatalmasodott el rajta.
Édesapja egy ideiglenesen nyomozóvá „lefokozott” FBI ügynök, Desmond Grimes, aki évente egyszer tette tiszteletét - 12 éven át - az egy éjszakás numerájánál, hogy vessen egy-két pillantást a serényen cseperedő közös porontyukra. Ezek az alkalmak Hunter születésnapjára voltak tehetőek, bár akkoriban az anyja már abban se volt biztos, hogy milyen hóban és annak hanyadik napján adott életet a gyereknek. Annyira emlékezett, hogy aszályos forróság volt, ami átlagban Júniusra és Júliusra tehető Fort Stocktonban. Azóta – pontosan Hunter második születésnapjától kezdve – Július 4-én ünnepli, de annál is inkább nem ünnepli a fiát.
Testvérei soha nem születtek, legalábbis ugyan attól az anyától nem, de tekintettel az apja életvitelére és arra, hogy őt is csak úgy „elszórta” a nagyvilágban, talán lehet öt, hat vagy még annál is több féltestvére, akiről nem tud.

Vágyai: Szeretné megtapasztalni, hogy milyen az, ha ő róla gondoskodnak. Barátokra vágyik. Nem sokra, csak egy-két olyan személyre akiknek odaadhatja a bizalmát és tudja, mindig kiállnak majd mellette.
Soha nem mondaná ki, de kíváncsi az apjára.

Amiket szeret: Nachos, sajtszósz, sajtos pizza, hot-dog, hamburger, popcorn, smoothie, mogyoróvaj, nutella, csokis süti, churros, bacon, friss kenyér, benzin illata, jó zene (legyen az bármiféle), akciófilmek, krimik és thrillerek, fantasy regények, kalandregények

Amiket nem szeret: Oliva bogyó, kelbimbó, brokkoli, spenót, hangos és hirtelen emberek, gyerekkora, idegen élethelyzetek, horrorfilmek, kutyák – fél tőlük, rágcsálók, tél, avocado, tűz, sötétség

Hobbija: Mivel egy autószerelő műhelyben kereste a kenyerét Mr. Addisonnál, eleinte ugyan ódzkodott tőle, de ma már leköti a figyelmét, és szeret is elvonulni kalapálni egy keveset egy aktuális, arra rászoruló négykerekűn. Imád rajzolni, jó kézügyessége van és színes fantáziája. Főként portrékat és „érzéseket” szeret rajzolni, ábrázolni.
Imád, és tud is fotózni. Jó meglátásai vannak, remek érzékkel komponálja a képeit, amire voltak is szakmai visszajelzések. Ő viszont nem élt a kínált lehetőségekkel.

- Szerintem felesleges… – az ajtó előtt állva, ázott kutya módján emeli a tekintetét a mellette álló gyámhatósági tagokra, akik felvont szemöldökkel, fitymáló tekintettel billentik félre a fejüket. Jól láthatóan fingjuk nincs arról, hogy mire akar a gyerek kilyukadni.
- Mi felesleges?
- Itt lenni. Ez a tag magasról tojik rám!
- Az apád, Hunter. Kötelessége.
- És ez biztos pont annyira érdekli mint az elmúlt tizennyolc évben bármikor.


Egy arc… álmaiban rendre megjelenik előtte egy arc, mely szellemként kísérti őt éjszakáról éjszakára. Soha nem hívja. Nem is szeretné, ha megjelenne nem, hogy örökös látogatója legyen elméjének zűrzavaros rémképeinek. De az mintha csak egy átok, egy billog vagy kegyetlen béklyó volna, újra meg újra eljön hozzá. Látja őt, hallja a hangját. Még az illata is feldereng, amit felé fújt az utolsó alkalomnál az áporodott, meleg texasi szél. Pedig tudja jól, álmunkban nem érzünk se fájdalmat, se ízeket, de még illatokat se. Az mégis orrának és tudatának legmélyébe égette magát, mely életszerűbbé teszi az embert, akit normális esetben az apjának kellene nevezzen.
De hogyan tarthatna apjának egy olyan embert, aki csak az álmaiban látogatja őt?
Mert semmi más nem maradt belőle azokon kívül.
Karakteres, csontos, éles vonású borostás arc. Karikás, kicsit talán táskás, de egészen biztos, hogy sötét árnyékokkal keretezett barna szemekkel néz rá, messziről lesve át sötét bőrdzsekivel borított válla felett, mintha csak ezzel az egy, lemondó pillantással szeretné tudatni vele, hogy valószínűleg nem találkoznak többet. Ez volt az utolsó…
Minden éjszaka ez a kép ébreszti, s nem képes mozdulni még az ébredést követő percekben se, mintha lidérces félelem uralkodna el rajta. Lefagyott tudatát olykor képtelen cselekvésre bírni, megzabolázva jelezni neki, hogy elmúlt… mind az a kétségbeesés, amit érzett, már elmúlt.
De valóban elmúlt? Vagy pont ez a nincstelenség, apátlanság az, ami azóta is nyomja a szívét?


A férfi aznap sötét autóval érkezett, amit a régi, korhadt fa árnyékában parkolt le az út mentén, szembe a forgalommal, járda híján teljes szélességében nyúlva rá az aszfaltra. Csak az elakadásjelző villogása jelezhette, hogy nem szándékozik sokáig maradni. Nem állította le a motort.
Meleg volt. Rettenetes meleg, mikor is a fel-felerősödő szél is közel harmincöt fokosan izzasztotta, ahelyett, hogy frissítette volna a csepp város lakóit. A kerítések menti füvet fáradt barnává szikkasztotta az égető Nap, a tikkasztó hőségben még az aszfaltra ütött tojás és tíz másodpercen belül kokszosra sült volna. A nő viszont a negyvenhat fokos meleg ellenére is irha kabátot, hosszú nadrágot és csíkos, vastag fonálból készült, színes sálat viselt, míg a lépcsőn üldögélő srác baseball sapkával vetett árnyékot meggyötört, csontos arcára. Fehér trikóján átütött a bordája, szinte ordított róla az alultápláltságának nem csekély tünet együttese. Beesett arc, karikás szemek, álmatag tekintet. Mintha csak alvajáró lett volna és árnyéka önmagának, amire az apja emlékezett. Sötét haja néhány tincse kikandikált a sapka alól, s az is lucskos nedves volt a melegtől, de némi zsír is csillant rajta az elnapolt hajmosás miatt.  
Akkor nem is hozzá, mint minden évben azon az egy bizonyos napon, annál is inkább az anyjához érkezett a férfi. Félrehívta őt. Hangja komoly volt, mint a vakbélgyulladás és keserű, mint az epe. Legalábbis Hunter ezt vette ki abból a néhány percből, mialatt szót szó követve tettek pontot az elmúlt tizennégy évük végére. Anyja roskatag görnyedezett a fa mellett, világtalan arckifejezéséből adódóan szinte fel se fogta, hogy mi történik körülötte. Akkor már rég nem volt a helyzet magaslatán, noha megállás nélkül bizonygatta, hogy nincs is szüksége a férfi segítségére, támogatására, nagyon jól megvan egyedül is, boldogulni fog. Mintha a fiúról meg is feledkezett volna, egyetlen egy szóval se említette őt a másiknak. Ha kérdezte, miként fogja a gondját viselni, csak annyit mondott, hogy „jól lesz.” De, hogy kire értette, abban nem lehetett biztos.
A férfi szeme tompán csillogott, s mindvégig kerülte a fiú pillantását, mintha csak szégyent érzett volna, amiért képtelen tovább élni azt az életet, amire kárhoztatta magát, felelőtlenül. Talán fáradtságot, utálatot érzett, mind ahányszor útnak kellett erednie, hogy tiszteletét tegye fia előtt, ha már voltak olyan felelőtlenek tizennégy évvel az előtt, hogy hagyták őt megfoganni. Valószínűleg a háta közepére se kívánta, esze ágába se volt megállapodni, főleg nem egy olyan nő mellett, mint Maya volt. Egy rém egyszerű, tenyeres-talpas pincérnő a Stake House bárban, valahol a 285. bekötőút sarkán, Fort Stockton irányában. A Mexikó irányába tartó és onnan érkező kamionosok kedvence, aki már akkor se volt normális, de legalábbis nem kifejezetten ura a tetteinek, ezt pedig orvosok jó néhánya is írásba adta volna. Csak épp ember nem volt, aki rábírta volna egy szaki meglátogatására.
Kezében, egy szélben vad táncot járó papírszelvény lobogott, mintha csak licitálni készült volna valamire. Fejét lehajtotta, miközben a kézírását fürkészte. Talán elbizonytalanodott néhány pillanatra, hogy elég lesz-e ez a pénz? Vagy éppen ellenállásba ütközött és jobb szerette volna a saját zsebébe visszacsúsztatni, mondván jó lesz ez még valamire? Érdemel egyáltalán annyit az ügy, hogy komolyabb pénzkiadásokba verje magát?
Hunter édesanyja csapzott haja egy nagy, igénytelen kazalba állt össze a tarkóján, a szél ereje se volt képes arra, hogy megemelje. Fátyolos, érzelemmentes szemei hol Desmond arcát, hol pedig a kezében tartogatott, szél mozgatta félcédulát leste, mígnem az maga elé nyújtva átadta neki, majd sarkon fordult anélkül, hogy elköszönt volna. Részéről lezárt ügy volt.
Hosszú léptei port vertek a kirepedezett, agyagos földön. Nem látszott jele annak, hogy esetlegesen rosszul érintené a dolog, esetleg megviselné. Ugyanolyan egyenes háttal és határozott elánnal szedte a lábait a járműig, mint ahogy érkezett. Csak akkor lesett hátra a válla fölött, mikor elérte a kocsit és feltépte annak volán felőli ajtaját. A barna, csokoládé szemek a lépcsőn ücsörgő fiút keresték, de az már nem volt ott…
… Hunter beletörődve a sorsába, keserű mosollyal ballagott a ház mögötti messzi földekig elnyúló, kietlen sík vidékek irányába. Bakancsos lába bele-belerúgott egy nagyobb földkupacba, melynek apró szemei millió irányba robbantak és futottak szét. Csalódott volt. Csupán azt az egy napot akarta másként tölteni, mint általában, Mr. Addison autószerelő műhelyében.
Az útja mégis oda vezette vissza, mint minden áldott nap.

2 hete
- Hunter…
Egész teste hideg verejtékben úszott. Szíve neki-nekifeszült a bordájának, olykor fájdalmasan adva jelét annak, hogy ő is létezik, s nem igazán érzi magát a helyzet magaslatán. Fülében hangosan zubogó vére szinte süketítette a szoba néma csendjében. Sötét volt. Rettenetesen sötét, mikor a hajnal előtti utolsó órák legvégét éri az idő. Az árnyak már egészen ellaposodtak, a Hold messze a horizont felé közeledve készült rá, hogy váltsa őt a Nap, de még az is szundított, mielőtt szolgálatra készen felpattintották volna a kék égboltra.
Az első percekben fogalma se volt arról, hogy mi ébresztette fel, de halálra ijesztette. Képtelen volt arra, hogy betudja tájolni nem csak a szobájának sötétlő egészét, de a saját helyzete is kérdéses volt számára. Nem volt más, mint a repedezett plafon, mely napról napra fenyegette őt, hogy esetlegesen a nyakába szakadhat vakolat formájában.
- Hunter… - halk suttogás. Megdermedve kagylózott, s akkorra már biztos volt benne, hogy ugyan ez a hang ébresztette fel az imént. Soha nem hallott még ehhez hasonló, síron túli nyekergést, és mint akit áram csapott meg, meglepő hirtelenséggel húzta be a lábait a paplan alá. Pont, mint gyerek korában, mikor rémalakokat képzelt a rozoga, fémrácsból tákolt ágya alá.
Valami oknál fogva aznap este mégis az az érzése támadt, hogy ideje kimászni az ágyból. Mintha csak a vészjelző kapcsolt volna be a fejében, a korábban lenyugvó szívverése ismét felgyorsult, s arcát dörgölve tette le a talpait a padlóra.
Nedves, hűvös valami érintette a lábát. Kéz. Hideg, nyirkos ujjak, mikor pedig kipattantak a szemei, anyja csurom vizes alakja guggolt előtte csapzott hajjal, az éjjel-nappal hordott, rongyos fehér hálóingében.
Egy pillanatra még a szó is belé fagyott. Megrettenve húzta össze magát egészen kicsire, s fal fehér arccal, reszkető ajkakkal nézett el az anyja feje mellett a nappali irányába, hol narancssárga derengés ragyogta be az egész helyiséget. Halk ropogás és pattogás kezdte lassacskán betölteni az addigi csendet.
- A…anya, mit csinálsz? – ám nem volt biztos abban, hogy tudni akarja. Már képtelen volt arra, hogy tartsa az iramot az anyja elmeháborodásával. Egyik nap még a konnektorba dugdosott ollót, másnap már a kést kell kirángatnia a kezéből, vagy éppen kihalászni a hideg vizes fürdőkádból, amibe a hajszárítót próbálta belefojtani, saját magával együtt. Egy gyereknek nem az a dolga, hogy egyedül viselje el a teljesen megbolonduló anyja hülyeségeit, még ha valamilyen szinten kötelességének is érzi azt.
- Játszottam… - csicseregve, nevetgélős hangszínben fűzte hozzá, fejét akadozva fordítva oldalra, hogy lássa „mesterművét”  - találtam egy doboz gyufát. Tüzet raktam.
- Tüzet? Hova? – nem ez volt az első alkalom, de minden bizonnyal az utolsó.
- A nappaliba – és ekkor futott át Hunter agyán, hogy az anyja volt, aki felébresztette, mint ahogy az izzadtságának legjavát is a házban tomboló hőségnek lehetett betudni. A torkát kaparó kesernyés íz a füstté, a mellkasát szorító fájdalom pedig a pánik, ami lassacskán az egész tudatát padlóra küldte. Két szemvillanás alatt futott át az agyán, hogy ha ezt túl is élik, nem fogja tovább bírni. De ha ő összeroppan, mi fog történni?  
- Mit tettél?
- Én csak játszottam… - egyszerre emelkedtek fel, Hunter mégis úgy söpörte el a nőt az útjából, mintha pille súlyú volna. Még hallotta a csattanást, ahogy földet ért mögötte, de már nem fordult hátra, hogy segítsen neki. Sötét hajába túrva, rettegve futtatta végig tekintetét a lángokban álló függönyökön, a régi, szakadt szőnyegen és a kanapén. Miért is gondolta azt, hogy lesz egy éjszakája, amikor nem kell készenlétben állnia? Miből gondolta, hogy a mögötte megjelenő nő majd kitisztult elmével fog feleszmélni arra, hogy miatta került a földdel egyenlővé minden, amit addig a magukénak tudhattak?
- Szép, ugye?


- Én mondtam, hogy felesleges – fordít hátat nem csak az ajtónak, de ezzel a gyámhatóság képviselőinek is, mígnem hosszú percek elteltével halkan kattan a zár a háta mögött. Magas, borostás arcú, csokoládébarna szemek tulajdonosa állapodik meg a küszöbön.
- Mr. Grimes?
- Én vagyok…