Chong Li-wei ~ édesanya
"Gyakorlatilag előbb megtanult táncolni, mint járni. Már egész kiskora óta a szíve csücske a zene és a tánc, és hát milyen anya lettem volna, ha ettől én eltiltottam volna őt? Látva, hogy milyen felhőtlenül boldog a színpadon, és ha táncolhat, én is mindig boldog voltam. Szereti a munkáját, neki igazából ez nem is munka, csupán csak hobbi. Az már csak mellékes, hogy épp ezzel keresi a kenyerét is… Legalábbis addig a borzasztó balesetig… Azóta mintha nem lenne önmaga. Teljesen maga alá zuhant, amint megtudta, hogy soha többet nem táncolhat, de talán még csak járni se lesz képes. Azóta még a mosolyát se láttam egyszer sem. De erős lány, tudom, hogy egyszer felül fog kerekedni ezen is… "

Saoirse McKinsey ~ legjobb barát, munkatárs
"Remek táncos, koreográfus, de még nagyszerűbb barát. Gyerekkorunk óta a legjobb barátok vagyunk, és nála jobbat nem is kívánhatnék. Pörgős, jókedvű, és folyamatosan viccelődik, mellette egy percre sem lehet unatkozni. Természetesen a táncot mindig is nagyon komolyan vette, és mikor a próbateremben vagyunk, olyan komoly, és felelősségteljes, mint soha senki. De hát ilyen az, mikor az ember lánya maximalista, és a legjobbnál, legtökéletesebbnél kevesebbel nem éri be, nem? És ez a makacsság, és kitartás még a balesete után sem veszett ki. Talán ezért is volt annyira sikeres az a műtét, meg az utána következő rehabilitáció. És talán ezért képes ismét lábra állni. És csak remélem, hogy egyszer újra látom őt nevetni is… "

Andrew Blackwood ~ pszichológus
"Lucy egy igazán erős személyiség. A legtöbb ember az ő esetében teljesen összeomlna, és feladná, de ő nem. A baleset után természetesen nála is jelentkeztek a depresszió és az elkeseredettség jelei, de hamar képes volt ezen túllépni. Ennek a hatalmas akaraterőnek, és élni vágyásnak köszönheti, hogy csupán két hónap alatt ismét megtanult járni. Igaz, még mindig hordja a mankót, és hamar el is fárad, de már látszik a fény az alagút végén. Ha nem adj fel, egyszer talá ismét képes lesz táncolni is."

Olyan sötét van... Mégis hol vagyok?
Mi történt...?
Ez most csak egy álom, ugye?
Nem emlékszem semmire...
Fel akarok ébredni... Valaki ébresszen fel...!

Halk, és egyenletes csipogás az, amit először meghallok. Mintha csak valami nehéz súlyt ragasztottak volna a szemhéjamra, olyan nehezen tudom csak kinyitni a szemeim. Fáradt vagyok és kimerült, és minden tagom fáj, el van gémberedve. Mintha csak egy borzasztóan hosszú, rémes álomból ébrednék. De mi ez a csipogás...? És mik ezek a fehér falak...? Mintha egy kórházban lennék. De az nem lehet... Mégis hogy kerültem én ide...?
- Lucyyyyyyyy...! - az ismerős, sipítóang szinte kiszakítja a dobhártyám. Gyakorlatilag még fel sem ébredtem, ez a dilinyós meg már megsüketít, és agyonnyom a súlyával. Jó, persze ő sem olyan nehéz, hisz gyakorlatilag vasággyal együtt is alig nyom negyvenet. De most, ahogy megérzem magamon a súlyát, akaratlanul is felnyögök  fájdalomtól.
- Mi történt...? Miért vagyok itt...? - egyáltalán nem emlékszem semmire. Csupán csak arra, hogy késésben voltam, siettem a próbaterembe. Épp Nicky-vel beszéltem telefonon. Aztán pedig csak a agy sötétség. Fogalmam sincs mi történt. De ahogy ismerem a srácokat, úgyis emondják. Mert itt van mindenki. Ha tudnám, miért kerültem ide, egész biztos, hogy könnyekig hatódnék. De így csak értetlenkedve pislogok körbe, és igyekszem kivenni  lényeget bból az összevisszaságból, amit itt összehordanak nekem. Egészen addig, míg meg nem jelenik a doki, és ki nem zavarja őket.
- Miss Chong... Van egy rossz, és egy jó hírem. A jó, hogy a balesete utáni műtét sikeres volt, 90%-os eséllyel teljesen fel fog épülni. Viszont a sérülése olyan súlyos volt, hogy oha többet nem táncolhat...
Hogy... Micsoda...?


- Hányszor kell még elmondanom hogy nem tudom. NEM. TUDOM. És pont... Maga ennyire nem tud értelmezni egy mondatot...? - pedg a doki azt mondta, hogy pihenjek, és ne nagyon terheljem túl mgam, nem kéne, hogy a vérnyomásom az egekbe szökjön. De ez az ember itt... Ez az úgynevezett nyomozó teljesen kiakaszt. Már harmadjára jött vissza, és teszi fel gyanazokat a hülye kérdéseket a balesettel kapcsolatban. De én nem emlékszem semmire.
Nem tudok annál többet, mint amit a hírekben is lehoztak. Saoirse mutatta meg a cikket, amiben a balesetemről volt szó. Valami idióta elgázolt a zebrán, akkor, mikor annyira siettem a stúdióba, és nemes egyszerűséggel tovább hajtott. És még mindig keresik azt a személyt, aki a balesetem okozta.
- De kisasszony... Ha mégis eszébe jutna valami, bármi ami a segítségünkre lenne, ne tartsa vissza...
Úúúúúgy, de úgy képen tenyerelném, de komolyan. Csupán csak két dolog akadályoz meg benne: Egyrészt nagy okosan kartávolságon kívül helyezkedik el, másrészt pedig épp azzal vagyok elfoglalva, hogy az utaztatható korlátban, meg a gyógytornászom karjában kapaszkodjak, és ne bukjak orra. Mert ez a járás dolog még nagyon nehezen megy. Gyakorlatilag újra egy kell tanulnom járni, ami nem egy egyszerű feladat, mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja.
- Nézze, Nyomozó... Én lennék a legboldogabb, ha megtalálnák azt a személyt, aki ezt tette velem, de tényleg nem emlékszem semmire. Még csak a legapróbb morzsára sem... - pedig mit meg nem adnék, hogy szembesítsem azt az átkozottatt a tettével. Hogy a szemébe nézzek, és kérdőre vonjam, hogy mégis miért tette... Vagy legalább hogy miért hajtott el mindenféle segítségnyújtás nélkül... - De most ha megbocsájt... Ha nem látja,  dolgom van... - pillantok még utoljára a nyomozóra, de aztán már csak a lábaimat bámulom. Mert ez a férfi csak kizökkentett a koncentrációmból...
Nekem pedig most csak az az első, hogy ismét megtanuljak járni... És táncolni... Mert az nem lehet, hogy soha többet nem táncolhatok...