"Heti kétszer legalább menj el az uszodába, és legalább két órát tölts el ott. Hidd el, sokat fog segíteni... És én is ott leszek, csak szólj, ha bármi segítségre lenne szükséged."
Még mázli, hogy tudok úszni. Igaz, legutoljára talán tíz évesen voltam uszodába, azóta túl sok időm nem volt rá. Mármint... Ha akartam volna, lehetett volna rá időm, mert hát mindenki arra szakít időt, amire akar. De én sokkal jobban elvoltam mindig is a táncstúdióban, már egészen kis korom óta. De most... Most sajnos nem mehetek oda. Pedig már nagyon hiányoznak a srácok, a zenék, és a tánc is. Még ha a doki nem is tiltotta volna meg nekem, hogy akár csak a közelébe is menjek, anyám, de talán még a többiek is páros lábbal rugdosnának ki onnan, mondván, hogy nekem most pihennem, és gyógyulgatnom kell. De én nem akarok pihenni. Az elmúlt két hónapban szinte mást sem csináltam, csak abban a borzasztóan kényelmetlen ágyban fetrengtem. Igaz, az első hetekben mást nem is nagyon tudtam tenni, hisz még megállni sem igazán tudtam a saját lábaimon. De hála annak az iszonyatosan kedves gyógytornásznak,meg a kitartásomnak, végre eljutottam odáig, hogy noha még csak mankók segítségével, de legalább már tudok járni. És addig nem is fogok megpihenni, még ismét olyan nem leszek, mint régen. Persze tudom, hogy az nem egyszer, és nagyon hosszú időbe fog telni, de én bizakodó vagyok. Mert olyan nincs, hogy én ne járjak sikerrel. Így hát amint akadt egy kis szabadidőm, már kotortam is elő a szekrényem mélyéről a fürdőruhám, és minden egyebet, ami egy uszodába elengedhetetlen lehet. Anyuéknak csak egy üzenetet hagytam, hogy merre találnának, ha nagyon hiányolnának, de aztán már indultam is el otthonról. De most végre itt vagyok, az uszodában, teljes felszereltséggel, és a mankóimmal a hónom alatt. Amiket persze félrerakok, amint a medence területére érek. Érzem még mindig a fájdalmat a lábaimban, ahogy egyszerre egy nagyobb súly nehezedik rájuk, de ez nem akadályoz meg abban, hogy közelebb merészkedjek a vízfelszínhez. Ahh, olyan rég úsztam már... Biztos menni fog ez? Nem lehet olyan nehéz. Végülis... Olyan mint a biciklizés... Egyszerűen nem lehet elfelejteni. Bár járni is elfelejtettem, szóval ez talán rám nem vonatkozik...
A ma délelőttömet a nagykövetségen töltöttem. Sokan azt gondolják, hogy csak mert az apám a brit nagykövet, ezért biztosan egyből azokba a körökbe csöppentem, akik már nem (csak) a papírmunkával foglalkoznak, hanem sokat utaznak és tárgyalnak. Nos, ez nem így van. Pont ugyanolyan feladataim vannak, mint bármelyik más gyakornoknak. Hosszú hónapokig csak adminisztrációs munkával foglalkoztam, illetve beutazási kérelmek intézésében segítettem. Ez mostanra annyit változott, hogy a sok papírmunka mellett, már kitehetem a lábam az épületből és intézhetek megbeszéléseket fontos emberekkel. Természetesen ezen nem azt értem, hogy én folytatom a tárgyalást, hanem hogy megbeszélem a másik féllel az időpontot, illetve röviden tájékoztatom, hogy milyen ügyről lenne szó. A kék rendszámos verda még messze van. Miután végeztem minden feladatommal, autóba ültem és elindultam az edzésre. Az uszodába érve szinte mindenkinek köszöntem, mivel ide járok már hosszú évek óta, ezért a nagyfőnöktől a takarítókig mindenkit ismerek. Váltottam pár szót azokkal, akik szintén sokat járnak ide, de az sem meglepő, mikor új arcok állítanak meg egy közös képért vagy hogy a jövőbeli terveimről faggassanak. Továbbá, még a bal combomon lévő cápafogsor lenyomatáról szoktak előszeretettel faggatni. Átöltöztem, aztán a medence felé vettem az irányt. A többiek már az egyik padon üldögéltek és fennhangon sztorizgattak meg röhögtek éppen valamin. - Csak hogy ideértél, fóka! - Megforgattam a szemeimet. A cápatámadás óta minden egyes edzésen egy olyan állat nevével köszöntenek, ami a fehér cápák táplálékául szokott szolgálni. Emiatt voltam már teknős, bálna, tonhal, delfin és még sorolhatnám. - Tony, ha legalább fele annyira jól úsznál, mint amekkora pofád van, akkor talán lenne esélyed egyéniben is a dobogóra állni az olimpián - Ha most nem is úgy tűnne, de nagyon jó a kapcsolatom a srácokkal. Ezt támasztja az is alá, hogy egy olyan balesettel mernek viccelődni, ami könnyedén halálos is lehetett volna. Egy rövid szárazföldi bemelegítés után vízbe ugrottunk és már úsztuk is a hosszakat. Mi időmérő edzésünk volt, először 100 majd 200 méteren igyekeztük megdönteni váltóban a rekordunkat. Tony kezdte, mivel ő volt a csapat leglassabb úszója, én pedig a befejező ember voltam, mert én voltam a leggyorsabb, így nekem volt a legtöbb esélyem arra, hogy ledolgozzam az esetleges szerzett hátrányunkat. Az edzés végeztével úsztam még néhány hosszt kényelmes, lassabb tempóban levezetésként. Pont akkor másztam ki a medencéből, mikor egy bicegve közlekedő lány a széléhez sétált és szugerálni kezdte a vizet. Először nem foglalkoztam vele, a törülközőmért mentem, amivel gyorsan áttöröltem a testem. Mikor visszaindultam volna az öltözőbe, a lány még mindig a parton állt. - Ugye tudod, hogy ahhoz, hogy úszni tudj, először bele kell másznod a medencébe? - kérdeztem egy félmosollyal az arcomon, miközben odaléptem hozzá. - Ez a medence ezen a részen nem is olyan mély, tehát szerintem még a lábad is leér - Ezzel arra is céloztam, hogy valószínűleg ezen a részen nem fog megfulladni, ha netán ettől tartana. Bár, akkor nem értem, minek egyedül jön úszni. A mi edzéseink másik medencében zajlanak, aminek a méretei - a mélysége is persze - megegyezik a nagy versenyeken használatos szabvánnyal. Vízilabdázni is abban szoktunk, így természetesen sehol sem ér le a lábunk.
Amúgy nem félek a víztől. Tudok is úszni... Legalábbis a baleset előtt még tdtam. Igaz, az előtt még rendesen, mankók nélkül is tudtam járni, sőt, még táncolni is. Most meg... Hát most meg konkrétan öt percig alig bírok megállni a saját lábamon mindenféle segítség nélkül. És ez a segítség most épp ott hever az egyik itteni szék mellett, várva, hogy végre befejezzem az itteni hülyéskedést, és eltűzhessünk. Jó messzire. Mert hát azért mégis csak egész sokan vannak itt, annak ellenére, hogy hétköznap van, és még munkaidő is. Vicces lesz enyi ember szeme láttára belefulladni az amúgy épp csak a nyakamig érő vízben. Mert ez a medence, ami előtt megllapodtam, még csak nem is a legmélyebb. Egyelőre viszont csak lelkesen szemezek a víztükörrel, párszor körbepillantva, hátha az a csodálatos nőszemély, aki a gyógytornászomnak nevezi magát előbukkan a semmiből. Mert azt mondta, hogy ő itt lesz, jöjjek bármikor. Legközelebb mondhatná inkább azt, hogy jöjjek, csak előtte írjak neki egy üzenetet, hogy mikor ér rá, amikor nem dolgozik, hogy segítsen megmozgatni a fájó tagjaim. Mert így tök egyedül nem buli... Főleg így a tizedik perc ácsorgás után, mikor is már a térdem is megremeg, így kénytelen vagyok lehuppanni a medence szélére, lábaimat a vízbe lógatva. És ebben a pillanatba hozza rám a frászt egy ismeretlen hang. - Tudom, és... Tudom... - pillantok fel z okoskodóra szemforgatva, de épp csak egy pillanatig, utána ismét csak a víztükröt bámulja. - Épp vártam valakire... - aki amúgy minden bizonnyal nem fog eljönni, mert egész biztos, hogy még dolgozik. Én hülye, miért nem tudtam megkérdezni tőle, hogy merre jár épp... - De nyugi, tudok úszni, nem fogok belefulladni a medencébe... - legalábbis elméletileg... - És gondolom neked is van jobb dolgod is, mint itt ácsorogni, szóval ha megbocsátasz... És azzal a lendülettel csusszanok is be a medencébe. És minden szép simán meg. Vagyis majdnem. Az utolsó pillanatban, mikor már szinte a biztos talajon vagyok a térdem úgy dönt, hogy ő most össze akar csuklani. Épp csak egy pár másodpercre, de az épp elég ahhoz, hogy vizet nyeljek. Na szép... Még hogy nem fogok belefulladni ebbe a medencébe...
- Akkor úszni nem tudsz? - Nagyon úgy adta elő, hogy ő annyi mindent tud, viszont ezek ellenére még mindig nem mászott bele a vízbe. Azt nem gondoltam volna, hogy nem tud úszni, mivel nem sok olyan elvetemülttel szoktam találkozni, akik magukat akarják megtanítani úszni. Pedig azért elég sok időt töltök itt, tehát láttam már 1-2 igazi balfaszt, már csak az volt a kérdés, hogy ez a lány melyik kategória. Lehet csak szimplán furcsa. - Ugye nem az úszóoktatódra? - jelent meg egy mosoly a szám szegletében. Ha úszó órákat vesz, tehát még nem tud rendesen úszni, akkor határozottam nem tartom jó ötletnek az egyedül való pancsolást. Sőt, akkor sem, hogyha eddig be sem mert menni egyedül a vízbe, csak azért mozdult meg, mert hozzászóltam. Nyilván, ha biztos lenne abban, hogy nem fullad bele a vízbe, akkor már bement volna hamarabb is. - Nekem igazából mindegy, hogy belefulladsz vagy nem, de jó lenne, ha emiatt nem zárnák be az uszodát a vizsgálat idejére - Ez azért elég sok kimaradást okozna, ami nem tenne jót a csapatnak. Nem mintha máshova ne tudnánk elmenni úszni, viszont már a kezdetektől fogva ide járunk, ez a törzshelyünk. - Arra meg ne alapozz, hogy max a vízimentő kihúz, mert a srác nem nagyon szokott figyelni - Ezekkel a szavaimmal nem feltétlenül öntöttem belé bátorságot, de nem is ez volt a célom. De nyilván nem fulladna meg, hiszen pont olyan szerencsés időpontban érkezett, mikor hivatásos úszók, illetve a vízilabda csapat is itt van, valakinek biztos feltűnne a fuldoklása és kihúzná a vízből. Persze az nem a legjobb taktika, ha valaki a "majd kiment valaki" alapon megy bele a vízbe. Megadóan megemeltem a kezeimet, mikor burkoltan közölte, hogy foglalkozzak a saját dolgommal. Ettől függetlenül nem mozdultam, most már kíváncsi voltam, hogy tényleg tud-e úszni vagy csak a szája nagy. Mivel nagyon úgy tűnt, hogy nem fog semmi izgalmas sem történni, ezért éppen hátat fordítottam volna, hogy megyek átöltözni, mikor megcsúszott és elmerült a vízben. Először csak figyeltem, hogy vajon feltud-e jönni a felszínre magától vagy kell-e segítség. Biztos, ami biztos alapon bemásztam a vízbe és a karjánál fogva felhúztam a felszínre. Addig el sem engedtem, még újra stabil lábakon nem állt. - Mintha azt mondtad volna, hogy nem fogsz belefulladni a medencébe - Persze tudom, hogy ez attól még messze állt. - Látod milyen jó, hogy nem volt jobb dolgom, mint itt ácsorogni? - jelent meg egy féloldalas vigyor az arcomon.
Nem számítottam arra, hogy bárki is itt fog mellettem ácsorogni, míg erőt veszek magamon, hogy a vízbe merészkedjek. És mégis. Ez a srác itt van, és egyre csak teszi fel az idegesítő kérdéseit. Természetesen válaszolok mindre, de a hangomon érezhető, hogy nem szívesen. Mert mindek kekeckedik itt annyira? Biztos van jobb dolga is, minthogy itt ácsorogjon, és engem figyeljen, és hülye kérdéseket tegyen fel. - A gyógytornászomra... - forgatom is meg a szemem, ahogy válaszolok az utolsó kérdésére is. De aztán csak egy nagyot sóhajtok. Mert úgy tűnik az a személy nem fog megjelenni, és így muszáj leszek egyedül úszkálni. De hát ezt az egy alkalmat csak kibírom... - Tényleg tudok úszni, nem vagyok béna... - ez vicces, mert amúgy az vagyok. Vagyis voltam, de már kezdek kilábalni belőle. Értitek, lábalni. Ezekkel a gyakran még most is mozgásképtelen tipegőkkel. De meg tudom oldani egyedül is. Hisz ez a medence még csak nem is olyan mély, csak nem fulladok bele... Ha egy balesetet túléltem, és a halál széléről jöttem vissza, akkor nem most, és nem itt fogok kinyiffanni. Annyira nem lehetek szerencsétlen... - Ja... Látom, most is csak a telefonjával foglalkozik... - Horkantok fel, ahogy az említett vízimentő felé pillantok. Nem is értm, hogy ilyeneket miért engednek itt dolgozni. Persze az esetek többségében ide csak olyanok jönnek, akik tudnak úszni, és nagyon nincs is szükség a vízimentő jelenlétére, de akkor is... Bármikor történhet egy kis baleset, ami után, vagy épp közben szükség lenne a srác szolgálataira. Mert egy görcs bármikor beleállhat az ember lábába, és ha az például egy mélyebb medencében történik, akkor ott tényleg rossz vége lehet mindennek. De most nem fog történni semmi ilyen. Mert nem vagyok olyan félkegyelmű, hogy anélkül másszak a vízbe, hogy e tudnék úszni. Csupán csak kicsit régen voltam már utoljára medene közelében, ennyi az egész. Nagy nehezen sikerül is úrrá lennem az idegességemen, és becsusszanok a medencébe. És már lökném is el magam, hogy átúszhassak a medence másik felére, mikor a térdem úgy dönt, hogy ő ezt mégsem akarja. Szinte az utolsó pillanatban hagyja el az erő a térdem, és csuklom össze. Ettől pedig a víz lá kerülök, s ijedtemben még vizet is nyelek. Kapálózom, hisz annyira nem távolodtam még el a medence szélétől, hogy ne tudjak belekapaszkodni. A hideg csempe helyett azonban az ujjaim egészen mást fognak meg. Annak a srácnk a karját. És erősen rá is makolok hogymég véletlenül se akarjon elengedni, de csupán csak addig, míg a lábaim ismét a biztos talajon nem állnak. - És nem is... Nem is fulldtam bele... - köhögök még kicsit, mert azért egy kevéske vizet nyeltem, míg a víz alatt voltam. Az meg természetesen nem tesz túl jót a normális légzésnek, hisz halak még mindig nem vagyunk. - Chh... - forgatom meg a szemeim, de azért egy apró mosoly a végén megjelenik az arcomon. - Azért köszi... Bár nem úgy volt, hogy neked mindegy, belefulladok-e vagy sem...?
Észrevettem a kelletlenkedést a hangjában, viszont nem igazán érdekelt, mert én remekül szórakoztam. Ráadásul szerintem nem mondtam semmi bántót. Bár, sokszor nem veszem észre, ha átkapcsolok arrogánsba, erről a többiek szoktak tájékoztatni, hogy már megint posch módon viselkedek. - Aha - Csak bólintottam, mikor közölte, hogy a gyógytornászára vár. Legalább nem az úszó edzőjére várt. Ha pedig a gyógytornásza úszó foglakozásokat talált ki neki, akkor kellett hogy tudjon úszni. Mondjuk az is igaz, hogy ezek a foglalkozások gyakran szivacsok segítségével, illetve olyan vízben szoktak zajlani, ahol leér a résztvevők lába. - Attól nem lennél béna, hogy nem tudsz úszni - Hiszen az úszás nem kötelező, bár erősen ajánlott tevékenység. Nem csak egészségügyi szempontból, hanem ha például hajózni megy az ember, akkor nem hátrány, ha tud úszni is. De ettől függetlenül még senkit sem neveznék bénának, amiért nem akart megtanulni úszni, inkább idiótának. Magamat sem tartom bénának, mert nem tudok sziklát mászni. Mondjuk, ha akarnék, akkor szerintem megtudnék tanulni, de ez már más történet. A bénaság számomra ott kezdődik, mikor valaki a rendszeres órák hatására sem tud megtanulni úszni vagy retardált fóka módjára csinálja. De hát nem lehetünk mindenben jók. - Ezért olyan nagyszerű az időzítésed, mert ennyi olimpikon úszó társaságában nem nagy valószínűséggel fullad meg az ember - Persze nincs kizárva, hiszen nem azért járunk ide, hogy a többi embert felügyeljük, nehogy vízbe fojtsák magukat. Erre a célra lenne a itt a vízimentő, de ő nem igazán veszi komolyan a munkáját. Az sem kifogás, hogy még sosem történt semmilyen eset - legalábbis tudtommal -, amikor valaki után be kellett volna ugrania a vízbe. Általában olyanok járnak ide, akik már rutinos úszók, akik pedig nem, azok edzők jelenlétében másznak be a medencébe. Persze ettől függetlenül bármikor történhet valami. Nem azért vártam meg, még a lány úszni kezd, mert biztosra akartam menni, hogy nem fullad meg, hanem mert kíváncsi voltam, hogy mennyire tud, ha már ennyire fel van vágva a nyelve. Teljesen nyugodtan néztem végig, hogy megbicsaklik a térde és elmerül a vízben. Nem lepett meg a dolog. Nem azért, mert bénának tartottam volna, hanem mert említette, hogy a gyógytornászára vár, tehát valamilyen testi panasza lehetett. Nem vártam meg még kiissza az egész medencét, hanem határozottan megragadtam a karját és a felszínre húztam. - Csak félig - Csupán akkor engedtem el, mikor már újra stabil lábakon állt. Inkább még azt is megvártam, még megkapaszkodik a medence szélében, nehogy megint kicsússzon a lába alól a talaj. - Az csak nem egy mosoly az arcodon? Csodák mégis vannak - az én arcomon is megjelent egy féloldalas mosoly. - Nem szeretném, ha azért zárnák le a kedvenc uszodámat, mert te bénázol a medencében - Igen, csupa empátia vagyok. Ha belefulladna, akkor egy hétre biztosan lezárnák még a vizsgálódás tart. Én pedig mehetnék máshova úszni. Vannak még jó uszodák a városban, de ez messze a kedvencem, illetve a törzshelyünknek is számít a srácokkal. - Máskor azért ne menj be a gyógytornászod felügyelete nélkül - Mert ez a rövid kapálózása szerintem fel sem tűnt a vízimentőnek. Vagy mivel vele látott, ezért úgy volt vele, hogy úgyis kihúzom a vízből. - Mi történt a térdeddel? - Kérdeztem egyenesen rá, az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem akar beszélni róla. Ha mégis érzékeny téma lenne, akkor úgyis megmondja, hogy nem szeretne róla beszélni, én pedig nem fogom erőltetni.
Nincs semmi szükségem arra, hogy bárki is itt felügyeljen, figyelje ahogyan bénázom. Épp ezért is kelletlenkedek annyira a másik kérdései hallatán. Mert semmi oka rá, hogy itt álljon, és figyelje ahogyan szépen belefulladok a vízbe. Ami amúgy egyébként sem történne meg, hisz annyira nem is mély ez a medence, meg most amúgy is egész sok profi úszó van jelen, valaki csak észrevenné, ahogy itt fulladozom, nem? De ez itt csak azért is itt ácsorog és teszi fel az értelmetlen kérdéseit. Teljesen felbosszant. Pedig amúgy talán örülnöm kéne, hogy legalább ő foglalkozik a testi épségemmel. Már amennyi megmaradt abból a baleset után. De ezt most valahogy nagyon nem tudom értékelni. Ha itt lenne gyógytornászom, akkor legalább nem jött volna ide zaklatni a kérdéseivel. De most már kezdek biztos lenni abban, hogy nem fog megjelenni, és teljesen potyára jöttem el én is. De hát mit is gondoltam? Hisz egész biztos dolgozik ő is, ahogy egyébként minden normális ember tenné azt így hétköznap. Talán fel kellett volna hívnom, vagy legalább egy üzenetet írni, hogy ráér-e. Mert most nagyon úgy tűnik, hogy nem ér rá. De hát késő bánat... De nagy nehezen végre sikerül rávennem magam, hogy bemerészkedjek a vízbe. És nincs is itt semmi baj. Hisz épp csak a mellkasomig ér a víz, és nem is vagyok olyan szerencsétlen, hogy ne tudjak úszni. A lábam viszont épp nem érzi úgy, hogy ő nagyon sportolni szeretne, és épp most dönt úgy, hogy össze akar bicsaklani. Én meg ennek köszönhetően szépen el is merülök a vízben nagy kapálózások és víznyelés kíséretében. S bár ezt nem szívesen vallom be, de azért örülök, hogy itt volt a srác is. Meg is kapaszkodom a kezében, de csupán csak addig, míg vissza nem nyerem teljes egészében az egyensúlyom, hogy aztán visszamenjek a medence széléhez, hogy abba kapaszkodjak meg, nehogy a lábam ismét ellenem forduljon. - Jééé, egy mosoly... Érezd magad megtiszteltetve... - hogy láthatod ezt is. Igaz, nem volt valami hosszú, vagy nagyon barátságos, de még ez is több, mit a semmi. Legalábbis az elmúlt hónapokhoz viszoyítva. Mert amúgy régen rengeteget mosolyogtam és nevettem. De a baleset óta szinte semennyit. Persze ta családom, és a barátim mellett azért néha kénytelen vagyok leereszteni egy-egy mosolyt, hogy lássák, minden rendben és nincs semmi bajom. De az mégsem ugyanolyan már, mint amilyen régen volt. - Mintha nem lenne még ezer meg egy másik uszoda, ahol tudnál nyugodtan lubickálni... - forgatom meg ismételten a szemeim a megjegyzésére. Mert attól, hogy ez a kedvenc helye, még egész nyugodtan el tud menni máshova is, nem? Nem is értem, hogy mi van ebben az uszodában, hogy ilyen könnyen kinyilvánította a kedvenc helyének. De mindegy is, ez most nem is számít... - Autóbaleset... - vonom meg a vállam a kérdésére, mintha mi sem lenne a világon természetesebb. De a hangomban azért érződik, hogy most igazán a gyenge pontomra tapintott ezzel a kérdéssl. Persze megtehetném azt, hogy egyszerűen csak nem válaszolok, és búcsút intek neki, hogy mindenki mehessen a dolgár. Én mégis válaszolok. Mert hát ezen nincs mit titkolnom. Baleset volt, és még csak nem is én voltam a vétkes. Ezen nincs mit szégyellnem, vagy mit megalázónak éreznem. És mégis, a hangomon akaratlaul is érződik, hogy nem szívesen beszélek róla. - A térdem egyébként teljesen jól van... csak néha még mindig elfelejti, hogyan is kell járni...
Kezdőlap
