Lucy & Kay

A dolgok rosszra fordulását követően teljesen el is felejtettem, hogy legalább valamelyest üzletet kéne csinálni a félbe hagyott melóból. Azért voltak még tartalékok a számláinkon, de nem akartam, hogy Gaile hiába haljon meg. Természetesen nem volt könnyű elhozni ezeket a kincseket, amiket a roncstól hoztunk fel, de már csak fricskából is mindenképpen meg akartam tenni. Nem hagyta volna az igazságérzetem, hogy mindent hátra hagyjunk, pedig nem feltétlenül a haszonszerzés volt ezzel a célom. Sokkal inkább egyfajta kicsinyes bosszú volt a részemről, hogy borsot törhessek azok orra alá, akik valamilyen szinten örökre megváltoztatták az életem.
Egészen eddig egyáltalán nem élvezett prioritást számomra a dolog, mert a gyász ugyan nem szippantott be mélységesen, de azért eléggé megviselt. Mostanra azonban sikerült annyira kitisztítani a gondolataimat, hogy ne akarjam többé annyiban hagyni. Ideje volt munkához látni, és belefogni a kis magánakciómba, amit persze Malcolm mélységesen elítélt, és minden áldott alkalommal, ahányszor csak beszéltünk telefonon vagy netán személyesen, igyekezett lebeszélni róla.
Szerintem mondanom sem kell, hogy csúfos kudarcot vallott a próbálkozásaival, és mindannyiszor annyira sikerült felbőszítenie, hogy újra és újra a válási papírokat lobogtattam előtte. Pedig olyankor, amikor mélabúsan meredt maga elé, és egy teljesen másik világban járt éppen, még mindig rá kellett jönnöm, hogy szeretem és fontos nekem. Csak éppen összeférhetetlenek voltunk, a sok együtt megélt év ellenére is. Van az a pont azt hiszem, amikor kár tovább erőltetni. Én úgy éreztem, hogy nálam ez most eljött, és féltem, hogy el fog bizonytalanítani, ha még tovább húzza az időt a papírok aláírásával.
Ma azonban nem annak volt itt az ideje, hogy ezen rágódjak, hiszen azt megtehettem éjszakánként is, amikor a plafont bámultam álmatlanul. Időnként ott volt, időnként meg nem. Nem költöztem el tőle, de sokszor űztem ki a kanapéra, és már komolyan fontolgattam egy lakás kivételét, csak egyszerűen erre a drasztikus lépésre azért még nem vitt rá a lélek.
Erre nem túl szívderítő következtetésre jutottam, miközben felsétáltam az impozáns monstrumra. Nem először jártam itt, mégis minden alkalommal újra és újra képes volt lenyűgözni. Mivel ismertem a járást, ezért céltudatosan baktattam a belső térben is az irodák irányába, hogy megkeressem a személyt, akihez jöttem. Bunkó módon nem egyeztettem előre időpontot vele, de gondoltam, mivel nem ez az első találkozásunk, talán nem fog megsértődni rajta. Már, ha egyáltalán ráér, mert persze az is előfordulhatott volna, hogy nincs bent éppen, vagy mással van megbeszélése. Ennek ellenére én bíztam a legjobbakban, és nem utolsó sorban a saját szerencsémben.
Ez mindaddig ki is tartott, amíg az utolsó ajtónál bele nem futottam egy marconán néző idősebb nőbe. Valamiféle recepciósnak, vagy intéző embernek tűnt. Nehéz lett volna megmondani, és épp csak nem nevettem el magam, ahogy próbált magára szigorú ábrázatot ölteni, több-kevesebb sikerrel. Szerintem nekem jobban bent, és még a tükör előtt sem kellett mindezt gyakorolnom.
- Üdv! – mosolyogtam a lehető legelbűvölőbben, ami csak kitelt tőlem. – Lucille Bremerhez jöttem, már vár engem! – füllentettem gondolkodás nélkül, továbbra is megőrizve az ártatlanság álcáját. – Ha már nem enged be hozzá, akkor lenne olyan drága, hogy szól neki, hogy Kayline Warren keresi? – billentettem oldalra a fejem, és csak remélni mertem, hogy így is tudni fogja, hogy nem a Malcolm vezetéknevet használtam. Mostanában igyekeztem eltérni tőle, hogy ilyen formában is elhatárolódjak attól a föld felett két méterrel lebegő tökfejtől. Furcsa lesz, ha már nem lesz az életem része, de egyelőre még az volt, és most kettőnk helyett igyekeztem üzletet csinálni a legutóbbi szerzeményeinkből.